Felénk már a sértegetés se a régi, különösen nem a tévesen közösséginek nevezet médiában. (Azért csak nevezett, mert a közösség az egyre kevesebb benne, rajta, általa, ellenben egyre többen csak valamiféle hamis self felépítésre használják, illetve valakinek érzik magukat attól, ha kiposztolhatják, hogy milyen fasza kis omlettet sütöttek hajnali tízkor. Az ilyen platformokon sokan vannak, de sok ember még nagyon nem közösség. Közönség lehet, a moziban se érdekel ki ül mellettem, ha nem a csajom, ám a közönség és a közösség között nem csak az az egy betű a különbség. De ennyit az omlettekről.)
A mindenféle portálok szokásosan csak átfutott címei közt feltűnően sok, mikor celebecskék másik celebecskékről mondják el a véleményüket. Néha celebek is, de nekem az hadd ne legyen már híresség, akinek napi agypusztító médiafogyasztási túlhasználásom ellenére sem ismerős, még a neve sem. Azok csak ilyen hírességecskék, akikből egyszer még nagy senki is lehet. Akkor majd neki már a vakond is fentről integet.
Az egyik legsablonosabb másikba beleszállás az, hogy az illető egy „kisstílű gyökér“. Ezt nem értem, létezik nagystílű gyökér is? És tessék mondani, akkor ezt valami igen nagyon nagy répának vagy reteknek kell elképzelni? (Mogyorónak asszem nem, az talán nem gyökér, úgy tudom zacskóban terem, sózva.)
Szóval a kisstílű gyökér az redundáns kifejezés, aki gyökér az nem lehet nem kisstílű, a nagystílűek épp a gyökértelenségüktől azok, mikor például egy másik kontinensen lesznek milliárdosok, és ott nem fizetnek adót, de a kaszinóban bármelyik kedd este elkártyázzák egy kisváros éves költségvetését.
Aztán ott van még „szakmailag nulla“, ami valójában alesete a „Mit tett le az asztalra?“ költői kérdésének, ami pedig csak annyiban költői, hogy nem érdemes válaszolni rá, de amúgy még csak nem is rímel benne az időmértékes ütemhangsúly vala. Szakmailag nullázni tipikusan azok szoktak, akik maguk se értenek az adott dologhoz, ellenben véleményük az minden határon túl is van róla. Ja, és „szakmának“ mindig valamilyen nehezen meghatározó tevékenységet hívnak, mint a tortastylist, az illatinfluenszer, a bútorsuttogó, vagy egyszerűen csak a tévében látszó, illetve a bulvárlapokban baromságokat beszélő. (Valamint aki nem ezekkel foglalkozik, az mindig csak egy 'civil'.)
Szakmázással főleg a kritikusokat szokták illetni, hogy mit dumál ez itt a zenéről, hát hány világslágere volt eddig? Ami nyilván ostobaság, az emberek nagy része például szokott enni, jobbára szeret is, és elég nagy biztonsággal meg tudja ítélni, hogy a kaja jó-e, miközben csak annyira tud főzni, hogy a vajas kenyeret jóeséllyel nem bassza el. Mert arról van szó, hogy főzni és enni, nos az két külön szakma, nem kell a másikhoz is érteni, hogy az egyikben jó legyél. Én például napi rendszerességgel úgy szoktam aludni, hogy még egyszer sem olvastam Freud-tól az Álomfejtést, nem is érdekel, főleg mert a múltkor már Jungtól rám jött a sikongató lábrázás. Plusz nem érdekel mit jelentenek a szürreális álmaim, ennyire nem vagyok jóban magammal.
De a legjbb, mikor valamiféle, híres is lehetett volna régebben alak twitteli a fészbukos instája messengerén, hogy az excsaja/pasia, a gyerekkori barátja, kollégája, szomszédja, kérdezzemeg orvosa vagy gyógyszerésze úgy lelkébe gázolt, hogy azóta is, ezért pedig soha többet nem áll szóba vele. Amivel persze eleve neki üzen, de akkor értsük úgy, hogy mostantól nem, három, kettő, egy...
Az efféle kommunikáció leginkább arra jó, hogy látványosan lehessen kibékülni később, ami minimum címoldalt ér majd a Sztorimagazinok Lapjában. És ez tetszőleges sűrűséggel eljátszható, akár váltott alanyokkal is. Pont mint az orwelli disztópiában, ahol Óceánia tegnap még Keletázsiával háborúzott, de ma már Eurázsiával, úgyhogy mától fogva mindig is Eurázsiával álltak hadban.
Elvégre már a múlt sem a régi, a közösségi médiában például nem csak az idő relatív, de az identitás is, ma még tűzoltó vagyok, de tegnapra vadakat terelő juhász leszek, a cél úgyis csak a pillanatnyi figyelem uralása. Az persze minek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése