2025. január 29., szerda

A kultúrtrauma-kikerülés

Vannak a közkultúrának olyan szeletei (vagy számomra sötét sarkai), melyekhez igazából sosem volt szerencsétlenségem, de nem is vágytam rá, hogy legyen. Hallottam már arról, hogy Trónok harca, de egy sort se láttam vagy egy percet se olvastam belőle, egyszerűen hidegen hagy a műfaj maga, mint vakondot a hegymászás. Életemben még nem néztem végig focimeccset, nem játszottam skót dudán, nem ettem kanállal tortát, és nem láttam egy epizódot sem a Barátok köztből.

Néha pár percet azért nyilván, nem volt megúszható, különös tekintettel a egyetemi koleszra. Budatétény rémesen ingerszegény környék volt akkoriban (is), a semmi szélén, úgyhogy gyakran néztük a televíziót, mert a belváros egy óra volt busszal meg villamossal. Ezredforduló volt, huszonöt nyavalyás éve már, az interneten csak iméleztünk és pucér ázsiai csajokat néztünk, egy film még szar minőségben is 2-3 CD-re fért fel, szóval tévéztünk. Az emeleti tévészobában, ami így leírva annyira régiesen hangzik ma már, mint hogy akkoriban a fél életem egyetemközeli kocsmák és könyvtári olvasótermek között ingázva telt el.

Ámde többször is előfordult, hogy a szobatársaimmal néztünk volna valami igénytelen vígjátékot, erre jött egy történelem meg skandinavisztika szakos csajbanda, hogy márpedig ők itt most barátok közt. és sajnos nem ránk céloztak. A lányok helyesek voltak, mi meg rendesek, és mivel helyesek voltak, nem menekültünk az elvárható gyorsasággal, így időnként több percet is láttam a sorozatból. Egy ködös-esős téli estén egészen az első reklámszünetig néztem, ami egyéni csúcs volt, de hát Gréti a kedvenc kardigánomat vette fel aznap este.

És ez az egész csak azért jutott eszembe (már túl azon, hogy eleve több múltam van, mint jelenem vagy jövőm), mert a hírek szerint az Ertéel Valamelyik elkezdte elölről lenyomni a kábé tízezer epizódot. Márpedig tízezer nem egyszerűen gombócból sok, de a pénzen kívül bármiből. Ráadásul úgy, hogy mindvégig minden karakternek nagyjából ugyanolyannak kell maradnia, ha valakitől egyszer megszokták a nézők, hogy egy erőszakos de művelt, érzelmes tahó, akkor az legyen is olyan, folytatólagosan. Nix jellemfejlődés, arra ott vannak az úgynevezett művészfilmek, az a kulturális fine dining, ez meg a meki, a mindig mindenhol ugyanolyan.

A figuráknak „...az a dolguk, hogy ugyanolyanok maradjanak, mint a sorozat elején. Nem tanulnak semmiből, igazi pszichopaták. Ha véletlenül egy pillanatra megszalad Novák Lacinak, akkor az alkotóknak komoly feladat, hogy tönkre kell tenni, vissza kell szuszakolni oda, ahova való“ -nyilatkozta a széria dramaturgja. Remek, utólag is jó ötlet volt nem nézni. Mert míg a Szomszédok (azt sajnos néztem) kéthetenként volt félóra, ez hetente ötször, ami már esélyessé teszi a maradandó agykárosodást. (Tényleg, ha alapítanék egy hardcore-punk zenekart ez lehetne a neve, Maradandó Agykárosodás, esetleg Permanent Brain Damage, de a magyar változat jobban hangzik.)

Én aztán tényleg kényszeres vagyok, a frász tör ki, ha egy kanalat véletlenül a villák közé teszek, azaz nyilvánvalóan bírom a megszokott dolgokat, no de tízezer részen keresztül bámulni azt, hogy mindenki ugyanolyan kétdimenziós geci, az már nekem is sok lenne. Sok lett volna. De legalább ki lehetett őket nyírni, mert ha pár év után megfáradt az alapfelállás, csak meg kellett ölnihalni az egyik főszereplőt, és máris volt min problémázni a következő párszáz epizódban.

Szerencsére ez egy igazi MVP, vagy a Más Valaki Problémája, van nekem elég bajom holmi sorozatokon kívül is. (Ez legutóbbi Dzsudlós széria, ez nálam kinyírta a Star Wars-t is, úgyhogy a sorozat az annyi, hogy havonta egy-három Dr. Who, a kedvenc részeim közül, aztán feltűnően sokat olvasok könyveket.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése