Mikucura-Jones Vasziljeva skót írónő új regénye, a Ahol a lovak lógnak egy szép és érzelmes vallomás arról, mennyire ki nem állhatja a világot úgy általában, de különös tekintettel a földlakókra. És épp ezért lehet a földtől való távolságtartás erős szimbóluma, hogy hősének Mary-Louise Kovácsnét teszi meg (nyilván, hogy másnak is legyen már valami hülye neve), az egykor ünnepelt hentest és légtornászt, a trapézon szülés feltalálóját. Aki persze nem szándékosan találta fel magát, egyszerűen így alakult, estére volt kiírva a nőorvosa által, de már a délelőtti matinén, egy repülőszaltó után elfolyt a magzatvize. Egyenesen Henri, a szomorú bohóc sminkjére, akin még soha ennyit nem röhögött a közönség, amit ő viszont igencsak zokon vett. (Éppen mint a szerző egy korai elbeszélésben, a Ki zokon vesz, vihart arat címűben.)
Henritől így már a második fejezetben elbúcsúzhatunk, mert az incidens után ideggyógyintézetbe kerül. Takarítónak, mondván, hogy azért ennyire elbaszni a számát, még ő sem tudta volna, ideje más hivatást keresni az Élet horizontjának céljai között. Így innentől a szöveg koncentrálhat Mary-Louise, barátainak csak Lizi, és lánya, a kis Edward történetére, mely tele van reménykedésekkel, csalódásokkal és újrakezdésekkel. Eddie annyira nem tehetséges semmiben, hogy kezdetben csak mint lónyugtatót tudják alkalmazni a cirkuszban, amennyiben esténként neki kell felolvasni a lovaknak Guy de Maupassant összes műveit. Mert a gonosz cirkuszigazgató szerint a lány olyan unalmasan olvas fel, különösen naturalista francia novellákat, hogy attól a lovak állva elalszanak, ez pedig jó, mert másnap majd kipihenten rohangálhatnak körbe a manézsban. Céltalan értelmetlenséggel, de kipihenten! (És ebben a motívumban rögtön van két, Mikucura-Jonesra jellemző csavar. Az egyik, hogy Gastonnak, az igazgatónak senki nem meri megmondani, hogy a lovak eleve állva alszanak, a másik meg hogy Maupassant a bolondok házában halt meg, feltehetően épp abban, ahová Henri a bohóc is átszerződött.)
Anya és lánya egy pusztító lóinfluenza-járvány után Párizsba mennek új életet folytatni, Eddie filléres kurva lesz a Montreuil bolhapiac környékén, főleg a délutános műszakban, míg Lizi second hand részvényboltot nyit spórólt pénzéből, ahol főleg bennfentes kereskedelemmel, és lókolbász-készítéssel foglalkozik. Különösen az után, hogy egyrészt rájön, az eredeti szakmája mégis csak hentes, másrészt meg lesz pénze lóra. Így aztán - miközben Ed a munkásosztály kellően részeg tagjait bűvöli el kapualjakban - Liz az elit kegyeit keresi, hisz egy idő után már csakis nagydíjnyertes versenylovakból készít kolbászt és rostélyost, amire felfigyel a derbikért rajongó párizsi arisztokrácia is.
Anya és lánya között egyre nagyobb lesz a társadalmi távolság, pedig érzelmileg sosem álltak közel egymáshoz, így kapcsolatuk tragikus fordulatot vesz. Nem rontanám el a leendő olvasók élményét, így most nem írom le, hogy végül Edward konyakkal kísérel meg öngyilkosságot, miután többek füle hallatára csúnyákat mond Micire. (Két üveg borpárlat után ennyire tudja felidézni anyja nevét. A születési helye, vagy személyi száma ekkor már rég nem megy neki.)
A regény alapvetően lineáris szerkezetű, oldalanként alig kétszer-háromszor szakítják meg visszaemlékezésekkel tarkított mellékszálak a történetet, vagyis úgy van meg benne a posztmodern játékosság, hogy közben konzervatív is, mint egy fél kiló kovászos uborka. A szerző folyamatosan jól érezhető távolságtartással kezeli hőseit, akiknek így nem sok öröm jut ki, bár csak kitalált karakterek. Micura-Jones azonban rendszerint a nevüket sem találja el, miközben hol a második, hol a harmadik emeleten laknak egy párizsi bérházban, fejezetenként más-más kerületben.
Az írónő nem bánik különbül a nyelvvel sem, mondatai hol üresen kopognak az érzelmi sivárság kiszárad folyómedrében, hol pedig úgy tesznek, mintha soha sem akarnának véget érni, így az alany már látótávolságban sem lesz az állítmányhoz képest, ami jó, mert tágítja az olvasó horizontját is, aki csak azért is végigküzd egy-egy féloldalas szentenciát, hátha talál a végén egy igét, amitől utólag is értelmet nyerhet az egész, már ha addigra nem a puszta kommunikációs ösztön lendíti csak tovább, az esetleges értelmezés remény vagy igénye nélkül. Főleg.
Az efféle elidegenítő effektusok segítenek az olvasónak abban, hogy átérezze az emberi gyarlóságnak és a modernitás sivár elidegenedésének önkéntelen fúzióját, az alapvetően generációfüggetlen mizantrópia keretrendszerében, valamint hogy lelkiismeret-furdalás nélkül vágja falhoz a kötetet, nagyjából az első harminc oldal után. A szerző provokatív gesztusa, mely a kortárs skót irodalomnak egyfajta védjegyévé is válhatott volna, ha más is él vele, minden kétséget kizáróan egyedi, és egyúttal menjen a fenébe vele! Az Ahol a lovak lógnak korszakos remekműnek ugyan nem nevezhető, de legalább indokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése