Sétálok hazafelé a kirobbanóan őszies, szikrázó, nyálkás szürkeségben (amit pont így szeretek), és egy nem szomszédos ház egyik alsó erkélyén üvölt egy alak, főleg arról mennyire bebaszott tegnap a kollégákkal, amitől akkorát hányt, hogy haverja majdnem felhívta a Guinness Rekordok Könyvét. Csak annyira részeg volt ő is, hogy nem találta meg a telefon elejét, ami később tévétávirányítónak bizonyult. Ráadásul - gondolom - nem Guinnesst ittak, avagy nem biztos, hogy hitelesítették volna a rekordot, különös tekintettel arra, hogy volt-e benne elég répa?
Ja igen, a figura egy telefonba üvöltött, de tényleg ügyelt rá közben, hogy a Petőfi János - Arany Sándor utca határolta társasházi lakóingatlanokban mindenki hallhassa, akit érdekel. Én meg nem ott lakom, csak arra jöttem hazafelé, mondjuk engem nem is érdekelt. Annak nyilván van valami igen tudományos pszichopatológiája, hogy valaki miért csak üvöltve tud telefonálni, mindig kihangosítva a másikat is, és szigorúan csak nyilvános térben. Gyerekkorában biztos nem vettek neki kismacskát, vagy igen, csak az megetette a hörcsögét, vagy esetleg az „apu iszik, anyu öl“ családi körben nőtt fel, ha már Arany Sándor írt ilyen verset költeni, neki meg trauma-alapú közléskényszere van
Meg az sem világos, hogy valakinek miért buli az, hogy tegnap nagyon részeg volt valahol, valakikkel? Az egy tegnapi buli múlt időben, de másnap már - másnaposan - normális ember nem nosztalgiázik rajta. Inni, betépni, kefélni, autót lopni vagy ejtőernyővel ugrani a negyvenkettes buszról, az mind olyan cselekvés, hogy a pillanat megélésére irányul, amit nem másnapos büszkeséggel kell a világ arcába kiáltani, hanem vagy gyorsan elfelejteni (elfojtással küzdeni meg a szégyennel és/vagy félelemmel), vagy ha bejött, törekedni a bűnismétlésre, amíg még lehet.
De a külvilágot szórakoztatni próbálni azzal, milyen következményekkel szórakoztunk mi magunk valahol máshol valamikor, na annak semi értelme. Művészi önkifejezésnek kevés, a berúgás maga hőstettnek szánalmas, emlékek meg úgyse nagyon maradtak, legalább is az ordibáló arc arról nem kommunikált, csinált-e szelfit a pöcséről, vagy simán csak lefénymásolta?
De az erélyen ordibálás engem egy unalmas délutános sem szórakoztat.
p.s. Van az a régi Queen szám, a Let Me Entertain You, ami magyarul Hadd szórakoztassalak, bár egy ismerősöm évekig úgy gondolta, hogy Szórakoztass el engem. Ja, a magyarban ez a műveltető szerkezet nem igazán őshonos, nehezebben értjük, hogy ki csinálja kivel a mit, no meg mivel? (Persze ha a szexre gondolt volna a költő, akkor optimális esetben mindegy is, mert mindkét fél jól szórakozik, de a vonatkozó dal a show-business keretrendszerében értelmezi a szórakoztatást. Pedig tizenhárom évesen, gyérebb angoltudással én miket hallottam ebbe bele...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése