Tegnap délután minden közéleti hír arról szólt, hogy miket szóltak be egymásnak a parlamentben közepesnél kisebb jelentőségű politikusok, meg a kormány (a nép, a demokratikus többség, és a felgyűrt ingujjasok) nevében a főminiszter.
Most épp a gyerekvédelem kapcsán ment a médiának közügyekkel foglalkozást játszás, de hétfő volt, és hétfőn mindig ez a műsor, erre gyúrnak pálinkával és szobabiciklivel egész hétvégén a honatyák-anyák. Hogy épp a Duna vízállása, a gyerekverő pedofilok vagy a EU-támogatások inflációs hatása a téma, az szinte mindegy.
Egyik oldalon elmondják, mennyi rémséges szörnyűség történt az előző rezsim alatt, a másikon meg hogy milyen sokkal mégnagyobb szörnyűségek fognak történni, mindjárt tegnap akár, aztán az egész átvált a Ki a nagyobb bunkó? népies műdalfesztiválba, pedig már az is taszító, amit előtte performálnak.
Én pedig eredetileg egy saját zsírjában sült szociológus vagyok, engem a konkrét döntések érdekelnek, és még inkább azok társadalmi hatásai, az már sokkal kevésbé, hogy a parlamenti bábszínházban hány kanyarral és milyen vérig sértésekkel jutnak el odáig. Mert ahol kétharmad van (ott kétharmad van, mondja a költő aki mindent kétszer mond, kétszer mond), szóval ott bábszínház van főleg az országnak gyűlésében, és nem valódi diskurzus, nagyjából ezt látjuk most is. A politikusok pártfüggetlenül látszani vágyását és ezért nagyot mondani akarását, az aznapi tizenöt perc hírnevükért tekerést. (Mondjuk abban semmi ráció, ha ebben a kretén, ovis versenyben a miniszterelnök diktálja az iramot, ez csak eleinte volt egy kicsit vicces, de már középtávon is fárasztóvá lett.) Ez a sokat emlegetett „abszolút filmszínház“, része, gondolom, ami nekem nem fáj, csak nagy ívben elkerülöm.
Mert egy filmszínházban, ami mozi, az a jó (már ha túllépünk azon, hogy kurva drága a jegy), hogy én döntöm el, bemegyek-e filmet nézni, vagy csak azért járok arra, mert a plázában ingyenes a pisilés.
Részemről az utóbbi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése