Mi van akkor, ha az ember egy kurd Iránból, de már oszlóban van, illetve Oslóban érzi otthon magát. Akam ilyen arc, irodalomtanár egy norvég iskolában, ahol a diákok egy része szőke és szeplős, egy része meg hidzsábot visel, de nem ez a gond, hanem hogy az ifjúság túl amerikamániás, nekik már a norvég kultúra is óvilági, semmi vikingek, kurva nagy Ragnarökk van a fejekben.
Ámde A nagybácsi (Onkel Jens) című film nem erről szól, bár a kulturális szakadék alapmotívuma neki. Megérkezik ugyanis Akam társbérletébe Ahmed bácsi, akit Jensnek kell szólítani, ennyiben alkalmazkodik az oszlóban levéshez, hogy akkor most maradna pár napig. És ahogy ez a „váratlan und hívatlan vendég“ tematikájú vígjátékoknál lenni szok, a tata rövid úton otthonosan berendezkedik, csak hogy szítsa kicsit az addig nemigen létező feszültségeket a lakóingatlan, illetve Akam bontakozó párkapcsolata vonatkozásában. Mert a csávó összejön egy csajjal (szőke és kissé szeplős természetesen), aki a bevándorlási hivatalba jár be dolgozni, és a pasi eleinte azért cserkészi körbe, mert gyanítja, a nagybácsi hajlamai és szándékai szerint nem rokonlátogatni jött, hanem illegálisan bevándorolni.
Ám mivel a film egy dramedy, azért a tradicionálisan közel-keleti Jens meg a nyugatos Akam súrlódási hordoznak magukban humort, feszültséget és szekunder szégyent egyaránt. Mert Akam nem is meri tradicionális kurd kaját, de az angolul is csak rosszul makogó tatának norvégul mondja a repülőteret, miközben talán kurd nyelven kommunikálna.
A fekete humorhoz tartozik, hogy a fejletten felvilágosult skandináviában mindenki igen toleráns, Akammal nyilván, mert ő nyakig van a helyi kultúrában, és elméletben a bácsikájával is, csak két nap után már megfojtanák egy kanál vízben a viráglelkű hippik. Mert már elméletben befogadó toleránsnak lenni, és más egy arab bazár hangulatát a bérlakásba behurcoló fazonnal már rövidebb távon is egy légteret szívni.
Ahmed bácsi, aki Jens, amúgy egy karikatúra, ahogy a többiek is, mert bár eleinte mindenki súlyosan mindennapi, hozzák az elvárásokat, de valami érdemi társadalom- és kultúrkritika csak úgy állhat elő, ha Brwa Vahabpour író-rendező túlrajzolja a karaktereket. Ami egyébként is a dramedy alapszerkezetéhez tartozik. (Vahabpour meg természetesen iráni-kurd gyökerű, már-már norvég, ez mondjuk a film alapján is nyilvánvaló.)
A nagybácsi amúgy nem túl eredeti, láttuk már párszor hogy a kéretlenül beköltöző nagyjából rokon/ismerős és a kulturális különbségek hova vezetnek, de pont kurd-norvég relációban még nem, szóval másfél órát megért a cucc. Ami kapcsán rájöttem, hogy nem akarok oszlóban lenni, nem tetszett a város, túl északi az én nem mediterrán lelkemnek is, York napsütése helyett valami éles északi fény sterilizálja hangulatot. Persze lehet, hogy ez csak maga a művészi távolságtartás, finomutalásféleképen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése