Maga az eredeti kifejezés (horror vacui) csak annyit jelent, hogy irtózás az ürességtől, de k-val már Para-Kovács Imrétől loptam, akinek az ilyen című kötete itt van valamelyik polcon. De most nem lesz szó róla.
Csak mert a horrorfilmekről lesz szó (na jó, olvastam elég Stephen Kinget régebben, de fiatal voltam, kellet a pénz, csak kiderült, hogy nem fizet érte senki), amiket nézek, viszonylag rendszeresen, és időnként már nem először próbálom megfejteni, hogy mi a fenéért jó ez nekem? (Ismerek olyanokat, akik pénzért se néznének ilyesmit, és őszintén nem értik, hogy mások még pénzt is adnak érte, persze nem nekik. Lehet, hogy ezért nem nézik az esztétikailag igényes, lélekemelően kibelezős slasher-eket.)
- Az első az adrenalinfüggő. Na, az nem vagyok. Az adrenalint nem szeretem, még fűszeres paradicsomszósszal sem (pedig abból egy horrorban van bőven, persze kevés fűszerrel, minek az), esetleg kis parmezánnal, de ha lenne itthon, inkább egy müzlistálnyi szerotoninra szórnám. De ha frászt kapunk az adrenalin mellett beüt a dopamin is, aztán jót meccselnek egymással, de én meg nem tudom, hogy szeretem-e úgy magában a dopamint, vagy csak kis tejjel, sok cukorral? Ugyanakkor hozzáértők szerint a félelem hatására oxitocin (azaz kötődésért felelős hormon) is felszabadulhat, ami közelebb hozza egymáshoz az együtt rettegő szerencsétleneket. Pedig szerintem a félés az magányos tevékenység, ha együtt félünk, csak még jobban belehergeljük egymást, és minden hülye thrilleben az a „nagy csavar“, hogy pont a haverod a pszichopata sorozatkéselő, aki egy fontos dramaturgiai ponton el akar ásni a kert végébe...
- A második típusú horrornéző a saját határait feszegető, aki nem bírja, de kihívásnak tekinti, ha már hegyet mászni lusta (min én, és nekem pluszban durva tériszonyom is van), a száraz november még arrébb van (bár a briteknél pont Sober October történik sokakkal), a szellemcsilitől meg gyomorvérzéssel kerül a sürgősségire. De a horror az fotelből, bármikor, és orvosi felügyelet nélkül is. Nos, ez sem az én utam, én asszem a harmadik kategória vagyok lenni.
- A harmadik ugyanis azért nézni, mert eleve egy szorongással terhelt alak, aki végre belevetítheti valamibe a generalizált lelki nyomorúságát. Kicsit az is a sztori része, hogy ahhoz képest, hogy valakit épp élve ledarálnak a filmen, itt a képernyő másik oldalán egy egész barátságos világ van. Miközben az, akit ledarálnak, lehetett egy unszimpatikus tucatkarakter, aki meg is érdemli, elvégre nekem nem csak azért jobb mint neki, mert nem vagyok egy kitalált karakter, hanem mert nálam az erkölcsi jellemfölény, a jóemberség-kredit vagy mi. E tekintetben a bosszúhorror az igazi, mikor kifejezetten mocskos geciket végez ki valaki, térdig járva a vérben. Az finom. (Mint a Becky című 2020-as műalkotásban, ahol egy tinilány az amúgy sem szimpatikus ripacsot, Kevin Jamest nyírja ki, aki ez esetben bónuszként egy bomlott személyiségű neonáci is.)
Az a gyanűm, ezt a Beckyt, ezt újranézem, mert megint verőfényes napsütéssel terhelt szombat délután van, ezt valahogy ki kell egyensúlyoznom. Ha már ez is funkciója egy-egy filmnek, és mivel már nem vagyok lázas-náthás, és nem esik a borult idő, egy időre elhagyhatom a Folytassa-filmeket...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése