Memória, vagy hogy is hívták...

Minden reggel azzal indul, hogy már megint egy rohadt nap, pedig a fene se várja a holnapot, a ma meg minek, a tegnap meg jó lenne még, mert már elmúlt, de a magyarban nincs annyi igeidő, amiből ez értelmesen összerakható lenne. Igazából vannak olyan nyelvek, mondjuk a hopi indiánok eredeti nyelve, amiben nincs is valódi jövő idő (mert a jövő még nem volt, mit lehetne róla dumálni?), rendes múlt (arról meg utólag már minek?), van viszont rengetegféle jelen idő, csak hogy árnyaltan lehessen reflektálni az aktuális dolgokra. Hát igen, ez az, mikor egy közösség (törzs, klán, horda, pártalapszervezet) igazából a jelenben él, nem aggódja túl a jövőt, és nem tépelődik az amúgy már megváltoztatatatlan múlton, ám érdekli, hogy mégis mi a frász van épp most?

Ez az ami nekem nem megy, a múltat ugyan lassan elengedem de aggódom a jövő miatt, pontosabban egyre gyakrabban engedem el a volt dolgokat, hisz minél öregebb vagyok annál több minden van, amire nem szeretnék emlékezni, és egyre kevesebbre is emlékszem, csak mert hülyülök, és ez valahogy a memóriával kezdődik, de az a kurva jövő, az még aggaszt. Nyilván mert ahhoz kevésbé kell memória. Az ízlésem viszont (szerintem) most is remek, legalább is rémlik, hogy régebben az volt, és mitől romlott volna? Oké, ma már nem biztos hogy ötösre érettségiznék töriből, sőt biztos nem (évszámok, királyok, csaták, évszámok, királyok, forradalmak évszámokkal, csaták stb. - a fenének sem hiányzik), de Sztravinszkij közel harminc éve is tetszett, meg az Iron Maiden is (és akkor ez még csak nem is két szélsőség), és a képregény filmeket (nagyjából a Supeman, meg az első Batman) már akkor is teljes szívemből utáltam, kedvenc íróim listája meg csak bővült, de még senkit sem kellett lehúznom róla.

Viszont az elhülyülő memória előnye, hogy pár év után újraolvashatok bármit, igaz első élmény lesz, mert bár tudom, hogy ismerős valahonnan a cucc, de hogy a négy részes trilógia harmadik kötetében mi lesz Mr. Enderby sorsa, az kíváncsian várhatom.(Az meg hogy Columbo tetszőleges részében ki a gyilkos, az úgyis kiderül az első két percben, és a végéig azért ez még nem törlődik, úgyhogy harminc éve nem nézek ilyet. Se. Elvégre nem érdemes.) Meg hogy jé, milyen jó kis zenekar ez is, pedig.

Valamerre fláció

A tudományos dialektikus felcsútizmus episztemológiailag a tényeken túli alternatív valóság felsőbbrendűségére épít. Így aztán:

„Tovább csökkentettük a szankciós inflációt”- mondja a pártvezér és kancellár az ő gazdasági vagy milyen miniszterének szája helyett a közleményével. Na ja, 25,2-ről már kemény 24%-ra sikerült letörni (éves átlagban mondjuk még mindig közel 38), amivel még mindig a legfaszábbak vagyunk Európában, persze csak a „Gyere ki a hóra!“ kategóriában. Szóval hogy nálunk a legnagyobb, pedig a szankciókat a komplett EU veti ki az oroszokra (meg a beloruszokra, de az majdnem ugyanaz), ehhez képest a cseheknél vagy a dánoknál valahogy nem bír ekkora tartós drágulás lenni, a múltkor láttam a tévében egy  dánt, aki sonkás rántottát evett. Sok tojásból, frissen facsart narancslével! Egy efféle reggelit én csak hitelből tudnék finanszírozni, ha kapnék hitelt, de nyilván nincs olyan öngyilkos hajlamú bank, amely nekem hitelezne, az egyik vesémet meg nem tudom eladni, velemszületetten kissé gyári hibás mindkettő.

De akkor mire büszke Ártunk és Ormányunk?. Hisz, az infláció nem szankciós, hanem durván elbaszták a posztkarmelita neobolsevikok, a forint szar, mint az utóbbi tíz évben általában, a magyar élelmiszeripar meg annyira menő, hogy a teknős német halat eszik, én szlovák tejet iszom, a teljes kiőrlésű liszt a szekrényben, az lengyel, a diabetikus csoki (amit tiszta dőzsölésből vettem, egy egész táblával!) meg olasz. És hát ha rém gyenge forint mellett kell ezeket behozni, akkor kurva drága lesz minden, de a felcsútisták csak annyit böffentenek az fejükben élő Mari néniknek, hogy szankciók bazmeg! Brüsszel, érted? Brüsszel!

Én meg vajas kenyérről álmodozom, de tíz deka vaj egy ezresért nem opció, valójában jó ideje margarinos a kenyér, és közben nem, nem teljes kiőrlésű (sokmagvas, korpás, gluténmentes, bio), csak olyan kenyér, amilyen már a nyolcvanas években is volt, amióta viszont elment a kajapénzem mellett a világ.

De az inflációban elöl vagyunk, plusz nálunk a legkevésbé liberális a demokrácia az egész Unióban, nálunk van a második leginkább téeszelnöknek kinéző az államvezér. Mert a legtéesz... izé kolhozelnök-szerűbb Lukasenka elvtárs, a fehér orosz, aki ezen felül pacalfejű, erősen kopaszodott és bajszos, vacakul szabott de nyilván rohadt drága öltönyökben. Ja, és diktátor, de ebben mi is jól állunk, h van is még hova zárkózni. Addig is a nagyjából világrekorder inflációnk (nem a mostani) egy jellemző mementója, a saját gyűjteményemből:

Nem csak a lelki szegények...

Erdő Péter a mi saját, felhúzható római kaotikus bíborosunk szerint (nekünk csak egy van, szerény és alázatos nép vagyunk, de főleg alázatos, sajnos a jobbára a jobbágyi értelemben) Ferenc pápa boldog volt Magyarországon. Legalább is ezt írta a Zindexnek, meglehetősen passzív-pesszimista módon. Csak boldog? Mikor a kettővel ezelőtti római püspök már szent? Büszkeség enberek, büszkeség! Ömbizalom! Bergolio Ferenc (szül: Hozé Márió, Szuper Márió bátyja) nem pusztán boldog volt, de csodát is tett, amennyiben a hungaro-neocáciktól a pártállami ágenseken át a dialektikus materialistákig mindenki pontosan azt érzékelte, hogy a generálpápa éppen az ő világnézetét erősítette meg. Szavakkal, tettekkel, meg ilyenekkel, amiket később meg szoktak gyónni.

Igy aztán Erdő bíborosnak is megvan a maga nézőpontja, ahonnan az látszik, hogy a szentatya (ugye, hogy nem simán csak boldog?) örült annak, hogy itt még élnek az európai,  keresztény értékek. Itt? Hol járt fejben a fehér ruhás bácsi, miközben Pesten követett mindenféle belvárosi lovas huszárokat?

Ha valamit nemigen látni a mai Magyarországon, az kábé a keresztény értékek (felebaráti szeretet például), Európához pedig lassan csak földrajzilag tartozunk (meg történetileg), de európai értékeket egyre kevesebbet látni, bármekkora lendülettel is néz körbe a bárki. Bár gondolom a római kaotikus egyház hazai leágazását ez annyira nem is zavarja.

Mert hát a modernnek nevezhető európai értékek ott kezdődnek, hogy felvilágosodás, annak meg az alapjaiban máig is eléggé feudális egyház sosem volt kimondott rajongója, nekik igazából (jó, a főpópák többségének) jobban bejön a vármegyés-főispános múlt, no meg a jelenben egyre inkább ezt megidéző rezsim, mint valami szabadelvű, szubszidiaritív demokratikus katyvasz. Ahol mindenki azt mondja, amit komolyan gondol, valami dogmatikus mantra helyett, sőt lehetősége van annak megfelelően cselekednie is, a dolgok nem a központban, hanem helyben dőlnek el, és a többség uralma nem jelenti automatikusan a kisebbség elnyomását. Szóval rémes egy ilyen liberális társadalom. Egy igazi bázisdemokráciára meg kábé ördögűzőt küldene sok vatikáni főkutya, ha már nekik szabadosság a kicsit nagyobb szabadság, bár legalább a főnökök már nem mindig és minden helyzetben tévedhetetlen, csak ex cathedra, de szerintem az is túlzás.

A hazai bíborosunk persze olyan füllel nézi a világot, meg olyan szemüvegen át hallgatja a főnöke szavait, amilyen a többségnek nem adatik meg, Szentisten István király, a pápa meg a Szűzanyám! bensőséges kapcsolatánál sajnos sokaknak fontosabb, hogy "úristen, mennyi is egy fél kiló kenyér meg tíz deka vaj?" Oké, abban is van valami vallásos mellékíz, csak sajnos pont kesernyés, és emelkedettség helyett lesújtottságot jelez, de hát nem lehet mindenki lelkes és rajongó kaotikus főpap, az ő valóságértelmezésével.

Laposság-potenciál, és a sokminden képlete

Unatkozó fizikusok kiszámolták, hogy a ha a Föld lapos lenne (mondjuk egy korong vagy téglatest) azt pont hogy nem éreznénk laposnak, miközben ezt a majdnem gömböt meg annyira, hogy az egészen ostoba összeesküvés-elmélet rajongók nem is hiszik el, hogy egy golyóbis. Mert ha lapos lenne, a gravitáció középre húzna (ezt ki lehet számolni, ilyen számokkal, képletekkel, meg gépekkel), a széleken meg egész megdőlve kellene állnunk, mint valami igen meredek hegyoldalon, ráadásul ritkás levegőben, ha már a gázok is középre gravitálnak, és hát ja.

Ez itt a gravitációs potenciál képlete a fentebb linkelt cikkből, van egy sokkal hosszabb változat is, bár szerintem már ez is büntető jellegű, és nem csak bölcsészeknek. De épp tegnap volt a matekérettségi, nekem mondjuk nem, hanem úgy harmincegy éve, és ötösre sikerült (az egyetemen a matematikai statisztika szigorlat szintén, és mindkettő meglepetés volt, főleg nekem), de ebből csak annyit értek, hogy betű-betű-szám-szám, és ménkű sok zárójel, lassan kezdek is aggódni, hogy matekból már többet felejtettem, mint mennyit valaha is tudtam. (Például anno ment a trigonometria, de ma a cosinusról annyi van csak meg, hogy az a hullámvonal, ami fönt kezdődik, valami koordináta-rendszerben.)

qubit.hu

Szóval a laposföld-propagandisták pont nem lennének laposföld.-hívők, ha lapos lenne a Föld, nekik egy ilyen gömb (igen, geolit) alakú bolygó kell, hogy aztán a síkságokat meg a tengereket járva/nézve megingathatatlanná váljanak meggyőződésükben, hogy de hát lapos ez, mint egy úthenger gázolta macska, ehhez képest a piaci lángos egy komplett Himalája-makett.

Szerintük amúgy eleve hülyeség a gömbszerűség-koncepció, hiszen hiába fúrnak bármilyen mélyre Amerikában, nem Kínába lyukadnak ki, legfeljebb találnak némi olajat, vagy nem, meg amúgy is, akkor az Ausztrálok most fejjel lefelé esnek le mindig a Földről? (Vagy felőlük nézve esnek fel.. vagy felőlünk? Na ugye, hogy zavaros ez!) Ráadásul az úgynevezett déli féltekén fordítva a nyár meg a tél, mint felénk,  rendes vidékeken, márpedig ha a föld egy forgó csaknem gömb lenne, elég rendszeresen úgyanúgy sütné a Nap minden részét, így eleve nem lennének évszakok. De mivel a Nap csak köröz a lapos Föld  fölött (és éjszakánként nem  lekapcsolja valaki, csak  más rész felett világít épp hétágra), és ugye Ausztrália nem a túloldalon van, csak a szélén, ezért hülyék arrafelé az évszakok, a mi középső régiónkhoz képest.

És az alábbi, fenemód hiteles térképen jól látszik, hogy mi van még eléggé a periférián? Igen, Afrika. Ezek után nem csoda ha az afrikaiak is legalább annyira szerencsétlenek, mint az ausztrál őslakosok, meg az egykori brit börtöntöltelékek leszármazottai, akikről azt gondolta az egykori birodalom, hogy nekik jó lesz ott a végeken is. nem fejjel lefelé, csak nyárias karácsonnyal, és júliusi sítúrákkal.

player.hu

A túloldalt is mindenki ugyanaz

A kormányhitű Zorigó szerint a pártvezér és kancellár, még hétfőn, a parlamenti kérdés-válasz cirkuszfesztivál keretében, "felmosta a padlót a baloldallal". Nos, ha a sértődött ám gőgös mellébeszélés felmosásnak számít, akkor a felcsúti egymagában egy takarítóvállallat. Még szerencse, hogy nálunk nincsenek liberálisok, zöldek, hungaronácik, de valójában még konzervatívok se, itt mindenki vagy felcsútista, vagy baloldali, azt' jónapot. 

Szólni kéne némely kormányhitű önjelölt véleményvezérnek, hogy feleslegesen libsiznek, liberóznak vagy libernyákolnak, itt mindenki, aki valamennyire nem rendszerkonform, az balos, tehát komcsi, tehát egy tök más, nem nemzeti diktatúrát építene, amit nem hagyhatnak az igaz hazafiak, a demokrácia-bontás az ő projektjük, és nem adják. Olcsón. De a nemzeti burzsoázia-alapú illiberál autokrácia gazdaságilag racionális, tehát önző, tehát vadkapitalista, azaz van az a pénz, amiért egy addig a nemzetből kiközösített tehátkomcsi balos is rúghat egyet a harmadik köztársaság hullájába. 

Egy Fletó nevű rózsadombi népvezér például meg is tette, olyan remekül volt korábban pártvezér és kancellár, hogy mára már csak az előbbi, működése ellenben ezt a mostani, feudál-kleptokratív izét okozta, nem is bírnak elég hálásak lenni nekik a felcsútista Belső Párt prominensei.

Plusz nekik is kényelmes ez a egyszerű, langyos dichotómia, hogy Pál utcai fiú vagy, vagy vörösinges,  Luke Skywalker vagy Darth Vader, Clint Eastwood vagy a bajszos statiszta, akit lelő préri ötödik percében. Egyszerű kérdésekre lehet egyszavas, de maximum tőmondatos válaszokat adni. Buzi-e vagy? Én nem, de! Kossuth Lajos azt üzente? Faszt! Többségben az ellenzékiek? Ja, Londonban.

És ezt az felettébb emelkedett, kifinomult és stílusos kommunikációt hívják mifelénk politikának. Hogy közügyek meg mifene, ugyan már! A közügyek a magánügyekből lesznek, elvégre magánemberekből áll a köz, legfeljebb annyi a különbség, hogy egyes állatok egyenlőbbek, azaz egyes magánemberek magánügye inkább közügy, mondhatni közebb, mint másoké. Ennek megfelelően kell jobban támogatni őket, állami megrendelésekkel, kisebb-nagyobb bankokkal, és mivel a sajátjára jobban vigyáz az ember, mint a közvagyonra, lehet, hogy kastélyokkal is, csak hogy legyen azoknak igazi gazdája. Mert a gazda szeme hizlalja a bankszámlát, nem választott képviselőin, hanem megbízható szolgáin keresztül.

Bozótos, nyalóka, sár, bor

Boron és nyalókán élt túl öt napot egy bozótosban egy ausztrál nő. Pedig csak annyi történt vele, hogy rossz irányba kanyarodott le, autóstul beleragadt a sárba, és az említett tápanyagokkal várta ki, míg megtalálták a rendőrök. Öt nap múlva ugyebár. Én viszont nem értem az egészet:

- Hogy lehet addig menni, és csak menni előre egy nyilvánvalóan téves útvonalon, míg mozdíthatatlanul bele nem ragad a sárba az ember személygépjárműve? Nem tűnt föl a nőnek, hogy esetleg ez nem olyan jó ötlet? Persze lehet, hogy autópálya-szerűen príma volt az út, és aztán egyik pillanatról a másikra, pár méteren belül jött az ázott futóhomokból képzett sár, ő meg süllyedt mint a Titanic, bár nem volt zenekar a közelben, amelyik ilyenkor is tovább játszott volna. (Az úgy volt tisztelet koncepciós perrendtartás, hogy Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőn, de olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy Dömdödöm alászorult. Azt' ahelyett, hogy kimászott volna, idegileg összeomlott, mint a második ukrán front.)

- A hír szerint azért nem száll ki a kocsiból, mert egészségügyi problémáiból kifolyólag nem tudott. De vajon miféle egészségügyi probléma, amitől egyedül ki sem tud kászálódni abból az autóból, amit egyébként egyedül vezethet? (Arra tippelek, hogy talán mozgássérült, de ettől persze még érthetetlen a "meg sem állunk a bozótosig" hozzáállás.)

Érdekes módon a Twitteres kommentelők nem idegesítették magukat efféle kérdésekkel, ők csak dicsérték Victoria állam rendőrségét, hogy milyen jó munkát végeztek, meg örömködtek, hogy szerencsésen végződött a sajnálatos eset. Azt, hogy ez egyben érthetetlen is, egyikük sem tette hozzá. de hát így járok, ha kommentekben keresek válaszokat, miközben a hozzászólók csak kicsit egyszerűbb lelkek nálam, de pont annyira tájékozatlanok. Csak őket ez nem zavarja, nem érnek rá, vagy jól van beállítva a gyógyszerezésük.

A minek a napja?

Ma ünneplik a Győzelem Napját  a szovjet-orosz márnem köztársaságban, ami persze formálisan (de csakis úgy) még köztáraság, meg hivatalosan nem szovjet, de működésmódjában, világpolitikai hozzáállásában, no meg a diktátor kéjes álmaiban pontosan az.

Kafkai helyzet, hogy nagy katonai parádéval ünnepelnek akkor, mikor a hadsereg nem díszszemlét performáló része épp semmire nem megy a nyugatról megtámogatott ukránokkal, nem hogy győzelem nem látszik a horizonton, de az egész, lassan állóháborúvá merevedő vérontás vége sem.

Úgyhogy - jobb híján - marad a dicső múlt, az arrafelé, amúgy jogosan Nagy Honvédő háborúnak hívott második világégés emléke, a baj csak annyi (illetve dehogy csak, rengeteg baj van még), hogy a mai orosz hadsereg is nagyjából úgy próbál harcolni, ahogy nyolcvan évvel ezelőtt, csak az ma már nem működik.

Úgyhogy legalább is kétséges, mi frászt fognak ünnepelni ezek ott Moszkvában, de nincs kétségem, hogy majd Vlagyimir Vlagyimirovics beszédírói előállnak valami különösen szar újbeszél dumával (a duma itt kisbetű, szóval nem az orosz törvényhozás), én a helyükben párhuzamot vonnék az akkori, meg a mostani „nácitlanítás“ között, elvégre ez a barom szlogen is van annyira használható, mint az „Ukrajna demilitarizálása“, amire lecserélték.

A katonai parádé egyébként szerényebbnek ígérkezik a tavalyinál, elvégre a fiúk fronton változó minőségben teljesítenek, de parádésan semmiképp, sőt az Euronews szerint (a főbpróba alapján) az ukránok elleni agresszió jelképévé vált 'Z' betű sem lesz felfestve a felvonuló nagvasakra. Hát ja, kissé kínos lenne, hogy az "E jelben győzni fogsz!" helyett épp valami nagyon másról szól a királydrámának álcázott nettó tragédia előadása. de ez van, ha VV Putyin a rendező, miközben a színház vezetését lassan, de legalább a háttérben lassan átveszi a kínai kommunista párt. Csak a történelmi analógiák miatt, nyilván.

p.s. Az alábbi képnél pedig adódik a kérdés, ezek mi a faszér' mosolyognak? Oké a kép tavalyi (idei még nem lehet), de sok ok akkor sem volt vidámnak lenni, ehhez képest vigyorognak mint a vadalma. Gondolom kötelező volt, vagy simán csak rajonganak az elnökükért (vagy mindkettő), meg amúgy is jobb a Vörös téren, mint a fronton, már ha ezeket a díszcsajokat egyáltalán beáldozták volna, mondjuk Mariupolnál.

portfolio.hu

Nem elég misztikus a kicsit sem utópisztikus

Ufót látott a bulvársajtó III. Károly koronázásán, pontosabban szerintük másoknak volt (stílszerűen) III. típusú észlelésük, nyilván azoknak a lelkes alattvalóknak, akik túl sokat ittak és/vagy nem láttak még kötelékben repülő vadászgépeket. Pedig az ilyesmit "légiparádé" névvel illetik, amúgy érdemtelenül, hiszen csak elhúz néhány pusztításra optimalizált kerozinzabáló kötelékben, ami kábé annyira parádés, mint amikor Rozi néninek sikerül az Y-forduló a rutinpályán, úgy négy-öt X-re kihozott próbálkozás után.

Érdekelne viszont, hogy a tévéközvetítésben feltűnő titokzatos csuklyás kísértet, vagy mi, meg az Ufó(k) mellett mi mindent láttak még az alattvalók? Mert a koronázási bohóckodás misztikumához fájdalmasan hiányzott egy Conor McLeod villámlásos kardozása a skót felföldről, a Fej Nélküli Lovas villámlátogatása a gyarmatokról, de még Drakula gróf se dugta ki az orrát az egykori apátságból, mondjuk neki elégséges indok, hogy nappal volt. Plusz nem volt váratlan napkitörés, maja világvége, Y2K23, jégkorszak, cunami, meg ami még a filmekben szokott, de még a Hold se esett a lordok és lédik fejére, nem mintha utóbbiak a hülye kalapjaikba észrevették volna.

És annak sem járt után a Dájli Májli (vagy hogy kell hívni a kiejtését), hogy első és második Károly koronázásakor, esetleg első K. lefejezésekor voltak-e ufók, mert gondolom akkoriban is ittak rendesen az angolok, legfeljebb koboldokat láttak nem repülni, mert azt még fél hordó sör után sem bírta elképzelni a tudatalattijuk, hogy a madarakon kívül bármi más képes lehet a repülésre. Hisz Csárlsz Károly lefejezése 1649-ben volt, a fia meg 1660-ban vette vissza családi kezelésbe a trónt (Stuart-háziak voltak ezek mind), amit aztán az öccse örökölt meg, aki II. Jakab néven volt King Dzsémsz, de csak egy pár évig.

Valamelyikük igazán visszajöhetett volna kísérteni kicsit, emelendő az alkalom ünnepi fényét, mert ez itt nem tűnik különösebben királyinak, inkább valami udvaronc lehet, aki Halloweenre halálnak öltözött, azt' úgy maradta gintől:

Persze az is lehet, hogy egy élien, ő jött az Ufóval, csak a Westminster környékén, nem meglepő módon, pont nem talált parkolóhelyet, mire meg végre befutott, már ült a helyén egy másik idegen, talán a kék szín egy különösen intelligens árnyalata, egy prizmába vetítve. Egy olyat meg nem lehetett csak úgy félrelökdösni, a fotonokon ugyanis közismerten nehéz fogást találni, az absztrakciókon meg még nehezebb.

Egy érdekesen szabad fazon

"Többet ér elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak. 

Többet ér elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett bolondnak."

Napra pontosan százötven évvel ezelőtt halt meg John Stuart Mill, aki filozófus volt, némileg közgazdász (mint a tizenkilencedik század elég sok filozófusa), és az angolszász liberalizmus első nagy modern klasszikusa, persze ott és akkoriban, mikor a 'liberális' kifejezésből nem csináltak még szitokszót magabiztos és félművelt bunkók.

Mill meglepően nyitott személyiség volt, főleg ahhoz képest, hogy gyerekkorában nemhogy a játszótérre nemigen járhatott, de iskolába se nagyon (jobbára  magántanuló volt, a szintén filozófus und közgazdász fater kreálta szellemi és szociális karanténban), önállóan gondolkodni viszont hagyták.

Tőle származik az a liberális alapvetés, hogy az egyén szabadsága mindig mások szabadságának határáig terjed, azaz mindent szabad, amivel nem gázolsz másokba. És mivel azokkal a másokkal is ugyanez a helyzet, tolerálni kell a felső szomszéd furcsa napirendjét, ideggyenge kutyáját vagy vitatható zenei ízlését, de beszólhatunk neki, ha a fejünkre hamuzik, miközben épp kinézünk a konyhaablakon. Szóval nem szeretni kell, csak elviselni. Ezt ma úgy fogalmazná meg egy online női magazin béna gyakornoka, hogy az is hülye, aki más baromságai miatt idegesíti magát, az idegeskedést ugyanis a konkrét vagy szimbolikus agresszióra kell tartogatni.

npg.org.uk

Mill e mellett komolyan vette a női jogokat, főleg a választójog kiterjesztését (a 19. század közepén!), olyan haladó alakokkal is kapcsolatban állt, mint Florence Nightingale, vagy a saját felesége, Harriet Taylor, akivel amúgy több mint húsz évig volt a fene tudja milyen kapcsolata, de csak az után vehette el, hogy a nő megözvegyült. A nők választójogából persze akkor, mikor hősünk egy darabig parlamenti képviselő is volt, nem lett semmi (csak 1918-ra szüfrazsettelték ki maguknak a mozgalmárok), de a JSM munkássága azért maradandónak bizonyult. Bármit is böffentsenek ki bézbólsapkájuk alól a trendi, félműművelt, önjelölt véleményvezérek. A nemzeti bunkók.

"Az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek - kollektívan vagy egyénileg - joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben - akarata ellenére - erőszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása."

Érzelmi hullámvasút kezdőknek

A Joyride (magyarul asszem Utazás Joy-jal) egy tavalyi, nagyjából ír dráma, amit én csak idén láttam, de hát a letöltős oldalak néha jelentős fáziskésében kalózkodják föl a filmeket. Ezt a konkrét darabot azért néztem megtekinteni, mert az egyik főszereplője Olivia Colman, aki a kedvenc színésznők közé tartozik, már a Rev. című dramedy-sorozat óta. (Egyébként is, velem egy évben és egy hónapban született, szóval abszolút kortárs, bár neki azóta van egy Oscar-díja, én meg alulról szagolom a létminimumot.)

Itt Colman a címszereplő, a kissé depresszív, közepesen mizantróp és meglehetősen szarkasztikus középkorú nő, mozgalmi nevén Vodkatonik, aki épp szült egy gyereket, és gyorsan szeretné is lepasszolni a húgának, hogy leléphessen Spanyolországba. (Igazából fogalma sincs ki a gyerek apja, azt se gondolta, hogy ennyi idősen egyáltalán teherbe eshet, és a maga számára is nyilvánvaló módon nem egy ideális anya.) Viszont bealszik egy taxi hátsó ülésén, a taxit ellopja egy tinédzser srác, akit épp tapos az élet. Miszerint az anyja meghalt rákban, az apja egy érzelmes pöcs, de pöcs, lenyúlná a helyi kocsma jótékonysági rendezvényén  a családnak gyűjtött pénzt, mire a srác lenyúlja a fatertól, és meglép az említett taxival. Meg Joy-jal és a csecsemővel. És akkor innen indul egy road movie, amire pont ráhúzható az összes, a műfajjal kapcsolatos közhely.

rottentomatoes.com

Mert a külső utazás persze egy belsőt is jelent, nyilván nem az emésztőrendszeri értelemben, hanem hogy jellemfejlődés meg hasonlók. Két igen nagyon különböző ember lassan megszokja egymást, és ha nem is csiszolódik össze egyből, de az első fél óra után már nem akar az autó csomagtartójába csukni senki senkit. A néhányadik autónál mondjuk ez már nem is menne. Sőt, a kezdeti kölcsönös bazmegelés után a végére már csaknem intim, érzelmes beszélgetéseket folytatnak, pedig a srác csak véletlenül rabolta el a nőt, aki viszont csak érdekből tartott vele, mert az láthatóan tud bánni a gyerekével, ami neki nemigen akar menni. Aztán ehhez képest lesz valami átutazó anyaszerűség a a fiú mellett. Vagy nem is annyira átutazó...

A nagy joyride közepette azért előkerül a fiú ambivalens faterja is, érzelmileg bonyolódnak a szálak, magány, anyaság, elveszettség, pánikszerű menekülés hullámvasútján utaznak a főszereplők. egyikük sem jó ember, vagy nem különösebben, de nem is rossz, csak olyan esendő, szerintem ezt a szót szokták használni az efféle figurákra. Olivia Colman meg piszok jó színész, itt másfél óra alatt van vagy tucatnyi árnyalata a karakterének, és mindegyik hihető, hisz ő is csak folyamatosan ingadozik mint a téesz kapujában a középparaszt. (Egyébként szerepe szerint nem földműves persze, talán ügyvéd, bár első megnézésre ez nem volt tuti biztos. Majd a másodiknál.)

Szóval jó film ez, pont annyira érzelmes, amennyit egy magamfajta kiábrándult és cinikus alak is elvisel, elég súlyosan drámai, hogy nem legyen belőle valami szirupos limonádé, és van benne annyi humor, hogy ne forduljak be tőle teljesen. Ja, és piszok jól a zene. Ír. Ami azért enyhít a happy end közhelyességén, már ha nem jó az úgy, ahogy van.

decider.com

Informatív díszes nyomasztás

Az egész tegnapi koronésön cuccban a legszórakoztatóbb az volt, hogy mivel legtöbbször nem akadt sok látnivaló (vagy vonultak valahová, vagy énekeltek valamit, lassan illetve hosszan, de mindig díszesen), jobb híján szakférfiak és szaknők szakértettek szakstúdiókban, csak hogy egész biztos unalomba fulladjon az úgynevezett közvetítés. Elég lett volna egy dinamikus, három perces trailer, a főműsort eleve kár volt leforgatni. (Én hülye meg eddig azt hittem, hogy egy focimeccs, na az unalmas, nem is bírtam végignézni egyet sem életemben, pedig egy királyi esküvő, temetés, koronázás háromszöghöz képest lehet, hogy egy akciófilm.) A dramaturgia meg nagyjából annyiból állt, hogy „A királyt most felkenik a szent olajjal, nálunk pedig egy kis reklám!“ Egy krumplialakú uralkodó, egy limitáltan dobozolt mekis hamburger, egy karórépa formájú királyné, egy hüvelykúp és krém, egy miatyánk és egy divatszakértői referátum Franctudjaki hercegnő ruhájáról. Csak hogy ne aludjunk el végleg.

Izgalom nagyjából annyi akadt, hogy mindenki azt találgatta, hogy akkor a Herri herceg ott-e lesz-e az erkélyen-e az integetéskor? E? Tudja fene, nem vártam meg az integetéskort, gondolom olyan lehet, mint a kőkor, vagy a bronzkor, csak ez a mediatizált változat, pattintott, később meg csiszolt integetésekkel csinálnak a törzs öregjei látszást, az ősök szellemétől rájuk hagyott erkélyen. Az erkély ugyanis szakrális hely, Herri herceg pedig kiközösítette magát a klánból, ő már az áldozati vadszarvasdisznóból sem ehet egy asztalnál. Persze lehet, hogy ott volt, csak épp azzal a feltétellel, hogy nem látszhat, úgyhogy az LA-be tartó repülőgépről integetett skype-on a főkomornyik tabletjére. Elvégre ha már nem a kőkorban élünk...

A szakérők egyébként olyan fontos dolgokra hívták fel a figyelmet, mint hogy a körforgalom az körforgalom, a szolgák a palotában nem vegyülnek a királyékkal vagy hogy a hintó azért állt meg az udvaron, mert megérkeztek. Szóval egy kicsivel kevesebb az esélye, hogy hülyén halok meg, pedig valahogy meg kell, de legalább láttam már körforgalmat tévében is, nem csak itt a környéken a mindenhol, bár pont azt a képernyőn szintén sokszor láttam már élőben, viszont jó tudni, hogy még megvan.

Bár igazából nem izgultam pont ezen, viszont letöltöttem valami klausztrofób-disztópikus minisorozat első két részét, ha már a rojális ceremóniákat nem találtam elég nyomasztónak.

musoron.hu

Hála adó

A Felcsútok Géniusza hatvanadik öregedési évfordulója (régiesen: születésnapja) okán "hálaadó szentmisét" celebrál majd a római kaotikus atya, aki már korábban is Isten ajándékának titulálta a pártvezér és kancellárt, amúgy meg időnként a neohungaristák rendezvényein is szok szónokolni, nyilván a felebaráti szeretet jegyében.

De hogy mi a lótúró az, amiért hálát kéne adni a kövér döbrögiért, azt nem tudom, felőlem persze azért mondanak misét mindenféle  múltba zakkant papok, akiért akarnak,  csak érthetetlen az ügy. Annyi sokkal rendesebb, jobb ember van ebben az országban a felcsútinál, sőt az is biztos, hogy megszámlálhatatlan nála jobb jobb keresztény. (Azt nem írom, hogy katolikusok, formálisan elvégre a főnök is református, bár egy vatikáni audiencia, vagy valami bíborossal elköltött munkaebéd bármikor előhozza belőle a látens pápistát, biztos túl sokat van az egykori karmelita kolostor főhivatal-irodai kisugárzásában.) Plusz a vonatkozó egyház is kellően illiberális, különösen felénk, ahol a felsőpapság nagy része lelkes örömmel táncolja körbe a kétszáz éve már nemzetinek nevezett törzsi totemeket (vagyis nem túl egyetemes, azaz katolikus), és nagyon nem mellesleg, a főminiszter által teljesen leuralt állam annyi pénzzel tömi, hogy nézni is tereh. (Ez lehet részéről az egyházak felé a hála adó.)

Közben háttértévéztem a londoni koronázást is, de ott is mintha mise történt volna. Sőt, az történt, merthogy az egész cécó úgy nézett ki, hogy tokkal-vonóval lejátszottak egy komplett anglikán istentiszteletet, és az előadás bizonyos pontjain meg beillesztették a koronázási rituálékat. Olyan unalmas volt, amilyen csak egy ilyen szertartás lehet, de legalább magukhoz képest gyorsan lezavarták, alig bírtam kirakni két, 300 darabos online puzzle-t, és mire felnéztem, már vége is volt.

Ámde. A harmadik Csárlsz (ha már - többek között - nem India császára) legalább az anglikán egyház feje, szóval esetében indokolt a templomi felbuzdulás, de még ő is arra tett esküt, hogy szolgálni fog, és nem őt kell szolgálni. (Ja, egy fun fact: ő az első diplomás uralkodó azon a trónon.)

Na ez az, ami a mi tájjellegű döbröginknek nem megy, ő csakis a saját hatalmi érdekeit szolgálja, és ezt várja az összes hűbéresétől und alattvalójától, ebben a sorban pedig ott a legtöbb egyház is. És bár a kövér téeszelnök-jellegű bácsi semmilyen hivatalos egyháznak nem feje, de az említett hűbéresek és önkéntes-lelkes alattvalók alkotják az ország per pillanat legnagyobb szektáját. Hogy ezért aztán egy katolikus pap tart hálaadó misét, az akár furcsa is lehetne, de itt, Abszurdisztán-Hátasztán határán, ez az régi agyrém az új normalitás. 

Alternatív ellenvalóság-várás

Amióta észrevettem, hogy kopaszodom, nagy bajom nincs a dologgal, főleg csak a hajam szála görbül, de rájöttem, hogy a helyzetnek két ellenszere van: a bézbólsapka, meg a nem nézni tükörbe. Utóbbiban csak a jövőm lassú bekövetkeztét látnám. Így viszont majdnem úgy érzem magam, mint egykor, a tovatűnt ifjúság mámoros napjaiban, csak boroskóla nélkül. A korral járó szellemi lepasszolódás elintézi, hogy egyre ritkábban legyen szükségem szerekre, tudatállapotom az idő nagy részében már magától módosul, biztos valami védekező reakcióként, a valóság nevű  idegesítő fertőzés ellen. Mert a valóság kellemetlenül viszket, kiütéseket okoz az arcomon, fáj tőle a lábam, és újabban a valóság az éjszaka közepén zavar ki pisilni.

Azt hiszem, be kéne tiltani a valóságot, hisz az élet nevű szimuláció is abban zajlik, az élet meg bonyolult, és még a nagy dózisú cévitamin se gyógyítja, még fokhagymával se! Így aztán a végén mindenki belehal, de párezer évenként csak egy-egy fazon támad fel, úgyhogy hiába mondja, hogy az életnek nem lényege, hogy a végén mindig elpusztulunk, csak kellemetlen mellékhatása, ez a többségek nem opció. Így ez a többség igyekszik egyszer élni, bármit is mondanak fura nézésű indiai guruk arról, hogy hát öregem, annál sokkal többször. Egyszer élnünk pedig úgy kell, hogy az ember csak létezik bele a mátrixba, de nem úgy mintha nem lenne holnap, hanem mintha csak az lenne. Elvégre már a Lajos ( a tizenötödik, és francia volt) megmondta, hogy utánunk a vízözön, szóval ne nézzünk hátra, mert minek, úgyhogy ebből a perspektívából pont csak holnap van. Vagy legalább is csak annak van értelme.

A holnapban pedig rendszerint csupa jó dolog van, mert bár hosszú távon még mindig mind halottak vagyunk, de a hangsúly azon van hogy hosszú távon. Még hosszabb távon amúgy az ősrobbanás (gyerekeknek és tévéfüggőknek: Nagy Bumm) visszacsinálása zajlik majd, hogy az eposzi neve Nagy Reccs vagy Nagy Csend lesz, azt már úgysem látjuk, hacsak nem a zavaros tekintetű indiai guruknak van igazuk mégis.

A holnap tehát arról szól, hogy végre nem kell majd aggódnunk a holnap miatt (ami ma még holnapután, de holnapra ugye holnap lesz, ez az ész csele és az idő relatív trükkje), lesz szőlő meg lágy kenyér, kiugrunk végre a nagybőgőből, szusit reggelizünk délelőtt tízkor, közben nézzük a tévében, ahogy a bunkó szomszédot alázzák a Maunika (Balázs, Ildike, Sándor , József, Benedek) Sóban, vastag űroperákat olvasunk, és valami cég nagy összegeket utal ezért minden hónapban.

Addig is ki kell bírni valahogy, akár fél lábon is (a másik kellhet még később, ha beütött a Paradicsom, nem a kisbetűs persze, azt nem várjuk annyira), hisz erről szól minden vallás nagy elbeszélése is. Szenvedj kicsit ma, holnap majd dejó lesz neked ettől, hát lehet hogy nem pont itt, de a mennyek országa fasza hely, direkt a holnapba tekintő, most még szenvedőknek. Isten országának ugyanis az a lényege, hogy antitézise annak a béna (gondolom valami túláramtól bekarmolt, kozmikus mesterséges intelligencia által generált) virtualitásnak, amit valóságnak érzékelünk. Nem tévesen, feleslegesen csupán.

Ki őrizte az őrzőket?

Tényleg nem nekem valók a képregényfilmek. elvégre képregényeket is csak gyerekkoromban olvastam, gyakorlatilag bármit, amihez hozzáférhettem, de mint rendes könyvmoly, tizenkét-három évesen már inkább vaskos Dumas-regényeket fogyasztottam. Időnként Verne-t.

Filmben meg mindig is őszintén utáltam a képregény-adaptációkat, ami rajzolva még elmegy, az élő szereplőkkel, valami nagyívűen ostoba történetebe tekerve simán csak szar. Engem nem hat meg, hogy a Vaspókbatmanember meg Doktor Háromiksz Kiejthetetlen hogyan verik egymást tőböl kicsavart felhőkarcolókkal, vagy kinek a szuperképessége, hogy fekete-fehérben lát, hall és beszél vagy hogy közelről is képes figyelmen kívül hagyni bármit, ami kókuszos. Ráadásul ezek a sorozatban, futószalagon gyártott, fókuszcsoportokon tesztelt, tizenkettő egy tucat mozgóképipari  izék mára már annyira nem filmek, a szó hagyományosan kulturális értelmében, hogy nálam eleve a radar alatt maradnak.

Két kivételt próbáltam tenni. Az elsővel elbuktam, a Valerian és az ezer bolygó városa című műegész lehet, hogy Luc Besson gyerekkori álma volt, de nekem három nekifutásból sem sikerült végig bírnom, úgyhogy elengedtem. A másik kísérlet A galaxis őrzői volt, csak mert viccesnek találtam a rosszmodorú, ám erősen felfegyverzett mosómedvét, aki persze bárkit kész volt kibelezni, aki lemosómedvézi. Kábé nem komolykodták túl az egészet, talán ettől volt nézhető, mert bár az első részt kicsit untam, a másodikat másfélszer láttam, ami egy ilyen marveles(?) darab esetén egyéni rekord. (Jó, anno Tim Burton második Batman-filmjét is bírtam, de az rohadt régen volt, meg az nem igazi képregényfilm - a későbbieket eleve elkerültem - hanem egy gótikus látomás arról, de ótvar egy hely is ez, itt bárhol.)

Ehhez képest a tavalyi karácsonyi epizódot nem bírtam húsz percnél tovább, pedig talán egy óra lehet maximum, a mostani harmadik részt meg kábé fél óra után adtam fel, ami egy két és fél órás cucc esetén arányaiban még az előzőnél is szánalmasabb. Unalmas, önismétlő, sablonos, és buta mint a sár, ami elsőre vicces volt, és másodikra kapott egy kis csavart, az itt már félálomban, rutinból lenyomott formagyakorlat. (Csak a zene jó még mindig.) Amire felesleges ennyi időt elpazarolni, ennél csak jobb időtöltéseket találhatok itthon, szinte bármikor. Észrevettem például, hogy lyukas a bal lábamon a zokni, úgyhogy inkább azt vartam meg, később porszívóztam, főztem teát, és Kantot olvastam, már megint, visszaesőként (A filozófiában újabban meghonosodott előkelő hangnemről). Nos, Kant nekem néha majdnem annyira zavaros, mint egy képregényadaptáció, de egyrészt itt könnyebb vissszatekerni, hiszen könyv, másrészt meg jellemzően érdemes, mert a szerzőből kinézzük, hogy van valami tényleg érdekes (ritkábban: fontos avagy lényegbe vágó) mondanivalója, a dolgok állásáról.

Ezzel szemben a galaxis őrzői mindössze annyit tudnak, hogy már megint meg kell menteni az egész rohadt világot, úgyhogy - de meglepő! - össze kell rántani már megint a csapatot, mert bármekkora is bír lenni egy ilyen galaxis, valahogy mindig csak ugyanaz a néhány nagypofájú képes megmenteni, párszáz millió csillag bolygóinak szerteszét lakói közül nincs más, ki alkalmas lenne rá. Na, ez a végtelenül primitív alapállás (meg az ehhez hasonlók), amik annyira irritálnak ezekben az óvodás lelkületű mítoszpótlékokban. De legalább erre rájöttem fél óra alatt...

Ja, valahogy így éreztem magam... (port.hu)

Az elzárólagos családhon-védelem kapujában

"Itt, Magyarországon nem lesz sem LMBTQ-XYZ, sem gendersemleges, sem másmilyen, progresszív ideológiával fertőzött haderő" - mondotta volt a hadügyvédelmi honminiszter (ex-nagykövet, nagyiparos, kormányisztáni multiceleb) a CPAC nevű ultrajobbos dzsembori második napján. (Rájöttem, hogy kell ejteni ezt a betűszót: SZIPÁK.) Na ja, előző nap a főnöke akkora baromságokat beszélt, amiket nem illik felülmúlnia egy rendes hűbéresnek, de ezért kellenek az erősen idézhető ostobaságok egy miniszteri beszédbe is, így maradt a régi, jól bevált elembétékúzás. Mondjuk a migránsokat hiányoltam kissé, de hát nem nekem beszélt a faszi. Sőt, általában sem szólt a nem fúde nagyon jobboldali közönséghez, de annyira, hogy a Guardian (egyébként magyar) tudósítóját például simán, egy interjú közepén baszták ki a rendezvényről, mondván, hogy eleve rendszerhiba volt beengedni. Én meg a brit sajtóból főleg őket olvasom, ami persze egy magamfajta nemzetidegen hazaárulótól nem hogy nem meglepő, de elvárt aljassági minimum.

Szóval a mindenvoltmár miniszter szerint nem lesz itt progresszív szemlélet a seregben, amiből következhet az is, hogy akkor retrográd szemlélet lesz, bár szerintem a vezérkar nagy része szerint Retrográd az valami orosz város az Urál környékén, vagy még azon is túl. Minden esetre ott biztos kurva hideg van.

De a lényeg, hogy nálunk férfiasan kopaszodó, pödrött bajszos, menetelős-nempofázós, deresre húzós hadsereg a kívánatos, az illik a magyar néplélekhez, uralmi szokásokhoz, meg a hazai „elit“ gumicsizma-centrikus társadalomképéhez. Bár kimaradt az alkoholista kiképzőtisztek és az általuk performált idológiai nevelés/testi-szellemi megalázás nemes hagyománya, mely sokkal inkább illik a hazai haderőhöz, mint a város közepén lovakon bohóckodó huszáregyenruhás statiszták.

businessinsider.com

Nekem meg (nyilván aljasul) az jut eszembe, hogy a hadsereg buzulása akkor ezennel letudva, buzulás az nem lesz, a buzulás az nuku, de mi van mondjuk a nemrég seregelt határvadászokkal? Ott lehet valaki elembétékú, esetleg úgy is, hogy gőze nincs mit jelent ez halom betű egymás mellett? Gondolom nem, elvégre ahogy az iskolák kapujában megállítják a családokra veszélyes eszméket (Ezt Szalay-Kötőjel Miniszter mondta a saját szájával, bár az iskola az pont a néhai rendőrtábornok kollégához tartozik), úgy a laktanyák kapujában is meg fogják! Így aztán az a sok példás mintacsalád a laktanyákban igen nagy biztonságban lesz, a besorozott csecsemőktől, a tartalékos terhes anyákon át, a késő hetvenes-kora nyolcvanas hadastyánokig. Minden laktanyában élő családot megvéd a hadvédelmi honerő, annak részleges hiányában meg a biztonsági őrök, akik amúgy is régóta őrzik a mindenféle katonai ingatlanokat. Gondolom csak azért, hogy a katonák teljes erővel a hazát védhessék, mindenféle koszlott épületek helyett.

Szómágia-rakás

Aszongya  a kövér pártvezér és kancellár, a Trumpista Internacionálé esedékes pesti autodaféjén (CPAC Hungary), hogy a baloldal a migrációval, a genderrel és a woke-kal vírustámadást indított, amivel a nemzeteket akarják lerombolni. Elvégre a nemzet az élő, orgiazmikus organizmus, úgyhogy lehet vírussal irtani, csak minek? Mert a felcsúti döbrögi szerint Brüsszel a labor, ahol ezt a biológiai fegyvert fejlesztik a marxisták, a nyugat ellen, akik meg - többek között - ők maguk. Szóval szuicid ez a Brüsszel, csak azt nem tudom, hogy az egész város az-e, tokkal vonóval, van vannak benne egyáltalán nem öngyilkos hajlamú, antimarxista csecsemők, kutyák és villamosok is?

De én a magam részéről már teljesen be vagyok szarva a biológiai marxistáktól. Nem láttam még ilyet, biztos sötétbe bujkáló fajta, elvégre a sötétből lehet a legjobban kísérletezni a kissé gyanakvó magamfajtákkal. A gyanútlanokkal fényes nappal, a nyílt utcán is, azért gyanútlanok. (Tényleg, sűrűn vannak sikátorok Brüsszelbe«? Már csak a bujkálás végett.)

Az mondjuk kissé összezavart a vezéri iránymutatásban, hogy szerinte az ellenség a leggyengébb ponton támad, ami meg maga a nemzet. Na most eddig azt hallottuk, főleg háborús retorikába csomagolva, hogy a nagy löttyös nemzeti öntudat a fő erősségünk, pont azért támadnak ott. Biztos az van, hogy Brüsszel annyit támadta már a nemzetet (az összest), hogy mostanra gyenge és sebezhető lett, a Brüsszel meg röhög a markába. (Nem az egész Brüsszel persze, a kutyák biztos nem, és a vonatkozó gyerekvers szerint a villamos is aluszik. A kutyák amúgy se számítanak, a főnök már szagról érzi a marxistákat, biztos sokat gyakorol a sajátjain.) Ja, és Brüsszel azért is bűzlik, mert egy mocsár, amit a jövőre az EP-választásokkal lehet lecsapolni, bár őszintén szólva egy mocsaras biolabort elég nehéz elképzelni. Van benne valami önellentmondás, a labor ugyanis mégis csak egy tiszta műfaj.

Egy régivágású marxista, még Trockij stábjából, a Gulágra hurcol egy 

kísérleti szüzet. (empireonlie.com)

Amúgy háború se lenne Ukrajnában egyáltalán, ha Trump lenne az elnök, hogy mér' nem az se világos, talán a Trampli nem látna benne üzletet, elvégre egy tüzérségi támogatás az nem Pancsó Aréna Felcsúton, hogy csak úgy jókedvében az ember, meg a lenyúlható támogatásokért. Plusz háborúzni csak sötétben bujkáló marxisták szoktak, mint az köztudott, kérdezzék csak meg Adolf H.-t. (Vagy Sztálint, ugyanis ő se volt marxista. Ő sztálinista volt, kissé autofellációs jelleggel.)

Mondhatnánk, hogy a felcsúti és rajongói szektája  egy alternatív valóságban él, de igazából az ő világlátásuk lényege, hogy nem ismernek alternatívát magukhoz képest, így simán csak egy valóság (vö. "tények") utáni valóság az övék, erős szómágiára alapozva. És itt sem történt más, mint kiállt a főnök és igyekezett varázsolni egyet, csak az övéinek, mert azt nyilván a fülébe súgják azért, hogy a szektán kívüliek eleve nem veszik komolyan, jó ideje már. Ezért is utálja annyira világ rajta kívül eső részét.

A permet-mizéria indokolatlansága

Az Indexnek van egy afféle életmód-apokalipszis rovata, ahol azt tárgyalják, hogy miért mennek félre párkapcsolatok, miért büdös a szomszéd, vagy melyik kaja túlfogyasztásába fogsz belehalni alig túl a középkorúságon. Ez a Dívány nevű izé (nem rovat, ilyen lap a lapban) naponta hozza a formát, ma például ezzel próbált rémíteni.

„A vécé lehúzásakor a szennyvíz nagy része a lefolyóba távozik, egy kisebb mennyiség azonban a levegőbe kerül, egyfajta permetként körbejárja és telehinti a mellékhelyiséget vagy (ha a toalett ott található) a fürdőszobát, és megragad a falakon, a mosdókagylóban, a törülközőkön, a fogkefén, illetve egyéb használati tárgyak felületén.“

Nos, ez részemről egy nettó marhaság, nem is értem, miért kell evidenciának venni, hogy mindenhol a fürdőszobában van a klotyó. Nálam, és a környék pár ezer(?) lakásában, szerte a Fekvehányás utcai lakótelepen, a vécé az külön műfaj, emberileg és szakmailag egyaránt. Azaz, mint egyfajta civilizált főemlős, nem kakálok ott, ahol fogat mosok, nem fürdök a konyhában, valamint nem hányok virágcserépbe. 

Oké, volt olyan albérletem, még szombathelyi főiskolás koromban, ahol a konyhában fürödtünk, mert valami ötvenes években sebtében gányolt társasházban volt az alaptábor, ahol a nagy nehezen besuvasztott mosógéppel akadályosított ülőkádat (ez az akadálymentesített ellentéte akart lenni), csak egy függöny választotta el a konyha többi részétől. Ettől persze nem főztem bablevest a kádban, legalább is nem rémlik efféle affér.

Plusz mi van a régivágású vonatokkal, ahol a cucc egyből a sínekre gravitál egy lyukon át? Egyáltalán, vannak még ilyen vonatok, vagy csak nosztalgiajáratként, felárért tojhatunk magasról, közvetlenül a sínekre?

A saját lakásom azonban a néhai albérlethez képest egy későbbi kor terméke, a nyolcvanas évek elejéről, igazi lakótelepi összkomfort, aminek egyik (közel egyetlen) előnye, hogy nekem aztán nem permetelődik szaros víz a fogkefémre. (Elvégre jól tudom, a régi mondás nyomán: nem mindegy hogy szarba csapni, vagy csapba szarni!) A vécékefére persze kerülhet bármi, főleg ha használom, de azzal csak nagyon indokolt esetben mosnék fogat, mondjuk ha csak így lenne elkerülhető az atomháború, vagy távoli rokonok látogatása.

Az életmód-nindzsák jótanácsa alapján mindig le kell hajtani a vécé fedelét, mielőtt lehúzzuk, azt már nem írják oda, hogy ezek után viszont ne együnk vajas kenyeret a vécéfedő belső oldaláról, akkor se, ha nincs otthon tálca. Ez már az én ingyen jótanácsom, további bölcsességeket pedig komolyabb összegek átutalásának függvényében küldök bárkinek, ufóenergiával, de válaszboríték ellenében.

A marconaság tehetetlensége

Azt írja a fészbukon valami kormányhitű beszélő fej (magyarul: wannabe influenszer, a neve érdektelen, mint ő maga, kötter tamás) a tegnapi tüntetés-kordonbasztatás-oszlatás közéleti háromszögről, hogy „A tegnapi nem volt más, mint néhány külföldről fizetett hülyegyerek hőbörgése. Ezzel szemben 2006-ban egy nemzet kelt fel a hazug, kommunista hatalom ellen.“ Kommunista, mi? 2006-ban. És akkor most ki a hülyegyerek?

Egyébként nem is a fészbukon olvastam, csak hát akkora nemzetpolitikai jelentősége van egy-egy ilyen böffentésnek, hogy a Mandiner rohan szemlézni, és az ottani kommentek is tankönyvbe illőek lennének, ha nem unnám már kibaszottul ezt a tempót. Hogy először is börtönbe a tüntető diákokkal, ott majd megtanulják, amit az iskola eddig nem tudott beléjük verni, meg ki kell toloncolni őket, egyenesen haza Izraelbe, és akkor egyúttal az is megvan, melyik külföldről fizetik őket.  (Az ideillő popkulturális hivatkozás meg az Üvegtigris Valahányból van: „- Itt mindenki hülye?  - Itt? Mindenki.)

A tüntetés amúgy a lassan szokásos koreográfia szerint zajlott, már-már polgárháborús állapotokat előidézve vonult a csőcselék. Mindenféle tanár, meg diák meg - ó egek ura! - szimpatizáns, sőt egyenesen ellenzéki gyűlt, aztán vonult, aztán megint gyűlt, ekkor már a felcsúti magasságos hivatalának kolostori építési területe előtt. (Mert a kordon az csakis ezért van, ott ugyanis építkeznek, feltehetően kis manók éjjel, láthatatlan épületszárnyakon dolgoznak. Más megfejtésem nincs.)

Mint ahogy azt Uj Péter is megállapítja, az emberi élet kioltására alkalmas kockás ingekben (avagy kapucnis pulóverekben) támadó tinédzserhorda ellen arányos  a sisak-plexipajzs alapú rendőrsorfal, meg a felettébb edukatív könnygáz-gumibot kombó. 

Ettől persze nem lesz e lángoktól ölelt geopolitikai realitásból rendőrállam, mert egy rendes, jól összerakott rendőrállam az olyan, hogy eleve nemigen tüntetnek, hisz akik tüntethetnének, azokért még hajnalban kimegy egy célforgalomban közlekedő hatósági személygépjármű, akik meg mégis tiltakoznak (kormányisztánul: tüntikéznek) azoknak minimum jut egy komolyabb vízágyú, elég csak vigyázó szemünket Párizsra vetni.

Ez a diákokkal szembeni rohamrendőrös keménykedés pedig inkább szánalmas, mint ijesztő, a vonatkozó tinédzsereket sem tudták megfélemlíteni már a sisakos bácsik, hiába próbáltak úgy kinézni, mint a világ legharconább marcosai. Izé... akik mindenkit szétharcangolnak a marcokban... De fenyegetést egyelőre legfeljebb egyesek szépérzékére jelentenek, meg kissé a józan észre, ami rendszerint messze jár, mikor a oktatási belügyminiszter úr kiadja a napiparancsot.

NSWN (May the Fourth be with you!)

Alig múlt el a nemzetközi harrypotter-napon túlesés (de elmúlt, ezért  kisbetű), máris az erő legyen velünk május negyedikén, ami meg a Nemzetközi Star Wars Nap, úgy is mint a pre-posztmodern kulturális paradigma legjelentősebb valláspótlékának ünnepe. Harry Potterrel ellentétben nem sikerült rájönnöm ki lehet a titokzatos Mr. Star Wars (vagy Ms?), a róla szóló filmekben ugyanis háború az még csak-csak van (az epizódok előrehaladtával egyre inkább), de a csillagok azok maximum csak háttérnek, mert olyan jól tudnak csíkokká elmosódni, mikor nem fénysebességgel de hiperűr-ugranak, házilag foltozott zűrhajókkal. 

Persze az egész egy messzi-messzi galaxisban ugye, és nyilván annyira kurva régen, hogy már nem emlékszünk rá, milyen volt az amilyen. Annyi biztos, hogy az a galaxis olyan igen nagyon messze van, hogy ott már a vákuumban is terjed a hang, minden lehetséges bolygó egyben alkalmas is az emberi életre, azaz pont belélegezhető a légköre és meglepően földi a gravitációja. (Nem csoda, hogy abban a galaxisban is az ember a csúcsragadozó, ha valaki véletlenül más faj, az is humanoid, két lába és legtöbbször két keze van az egy fejéhez, és pont jó neki a földihez meglepően idomuló klíma.)

liveabout.com

Viszont van amiben hasonlít az a galaxis a mi kis bolygónkra. Mert hát nem csak az emberek olyanok, mint felénk, itt egy másik galaxis peremvidékén, hanem a nácik is pont olyanok, amilyennek itthon ismertük/ismerjük őket. Totális diktatúrát építő, egy eszelős vezért követő, menetelő baromállatok. Akik rendes baromállatként persze már középtávon is a vágóhídra mennek, amennyiben egy birodalmi rohamosztagoson láthatóan csak azért van „páncél“, hogy jó célpontot adjon, mert amúgy egy kis találattól is holtan esik össze. Az eszelős vezér meg annyira gonosz, hogy már nem lát ki tőle a fejéből (mint Hitler A. utolsó hónapjaiban főleg), tud villámokat szórni a kezével, de űrcsaták alkalmából összehívott flottasereglés esetén ez nem sokat ér, azt meg, hogy a legvégén „megidéz“ maga is egy komplett flottát, azt tudjuk be annak, hogy a rendező sokat ivott előző este, másnap meg nem tudta mit beszél, illetve forgat.

És természetesen a nácik uralmát megalapozó hatalmi taktikázás és korrupció koktélja is gyanúsan ismerős, miként a fajelmélet (tényleg, látott valaki nem ember fajú birodalmi tisztet?), melynek nyomán fehér férfiak terrorizálják a kevert fajú népességet (a kevert fajú népesség nem mellesleg főleg élőzenés italkimérésekben keveredik, meg helyi maffiafőnökök magánbulijában, szóval rájuk fér egy kis terror), bár különbség, hogy a mi történeti főnácijaink nem pont arisztokratikus brit akcentussal beszéltek, nem pont angolul. De galaxisnyi távolságba ennyi differance belefér, isn'it?

Amúgy egyre gyanúsabb, hogy ez a Star Wars, ez nem is rendes dokumentumfilm, vagy legalább based on true story, ezt csak úgy kitalálta valami ökör, aki túl sok lovagregényt, westernt, ezoterikus szart meg háborús történetet olvasott össze (-vissza), azt' ez jött ki belőle. Hogy mítosz helyett végül is megteszi, ha már a Csipkerózsikát vagy a Piroska és a farkast már senki nem bírja komolyan venni, a négyévesek sem. (De mi a vihar az a midiklorián?)

A vámpíros-gengszteres működésmód

A Renfield pont arról szól, amit a címe ígér, azaz Robert M. Renfieldről. Ha valakinek nem lenne meg, ő Bram Stoker Drakulájának egyik fontos mellékszereplője, a fazon, aki a gróf szolgája lesz, és utolsó csatlósa, egészen a diliházig. Na itt ilyen nincs, de azért egy terápiás csoportig eljut a fazon, ez is keretezi a filmet, ami persze napjainkban játszódik, New Orleansban főleg. Drakula egy szénné égés után regenerálódik épp, igazából egy busznyi popmpomlányra vágyik, hogy a vérüktől majd rendbejön, de Renfield hamvas szüzek helyett - többek között - egy lefejezett bérgyilkost tud csak szállítani neki. Amitől a főnöke kissé hisztis lesz, bár lassan azért kezd hasonlítani Nicholas Cage-re.

Renfield kapcsolata főnökével titkos és misztikus, kicsit sem utópisztikus, de legalább kellően toxikus. Mondjuk egy vámpírral mi más is lehetne a kapcsolat lényege, pláne ha az illető  nem csak vérszomjas, de felettébb nárcisztikus is, ráadásul mindig mindent jobban tud. Amúgy könnyű neki, egyszerű a világszemlélete (életfilozófiának hívni azért erős túlzás lenne): embereket kell ölni, elfogyasztani őket, és nem halni meg, afféle földi istenként járva a halandók között. Igazából nem is gonosz, nem is tudja az mi, ő egyszerűen csak ilyen. Renfield viszont néha aggódik, hogy ő viszont az, elvégre nagyobb százalékban tartalmaz embert, mint a főnök, nem is fogyaszt más embereket (csak rovarokat, mint az közismert) de ettől még egy inverz szuperhős, aki leszállítja Drakulának a napi betevőt.

És akkor belekeveredik valami „tökös rendőrcsaj vs. cinikus maffiaállat“ konfliktusba, és ő, a gonosz (vagy annak szolgája, nézőpont kérdése) megmenti a nőt, meg egy étterem komplett vendégseregét. Stílus- és élet(izé, félholt-) idegen egy helyzet, de a bunyó az tízpontos, leginkább a Kingsman híres templomi gyilkolászásra emlékeztet, ha ez mond valakinek bármit is. (Valakinek biztos.)

fugitives.com

A film amúgy tele van jól eltalált poénokkal, ezekből ráadásul tényleg több van, mint vacak kísérletekből. Ellenállhatatlanul röhejes, mikor Renfield behúz egyet a bérgyilkosnak, de maga sem tudja, mennyire erős, és pasinak lerepül a feje, ki az ablakon, menekülő gengszter meg félkilós kokain-csomagokkal dobálja a rendőröket. És az is jó, ahogy Renfield összefut az immár regenerálódótt gróffal. A vámpírok ugye nem mehetnek be mások házába, lakásába, ha nem hívják be őket, ehhez képest döbben le főhősünk, mikor hazaér a bérelt kecóba, és bent várja Drakula. Merthogy az ajtó előtt, a lábtörlőre jó nagy betűkkel oda van írva, hogy „Welcome, Come in!“

Szóval a mérgező kapcsolattól való függőség felszínes kapirgálása mellett a viccek viszik előre a cuccot, na ja, a Drakulta-univerzumban újat mondani ha lehet is, nem nagyon érdemes. Itt ez a maffia-szál a nagyjából újítás, hogy a kétféle alvilág, a szervezett bűnözői meg a sátáni találkozik és kiderül, hogy nincs is köztük olyan rémesen nagy különbség. Például egyformán legyőzhetők, csak bele kell állni végre.

A két Nicholas is nagyot megy, Hoult a címszerepben pont olyan, mintha az Eleven testek folytatásában szerepelne (ő volt  a zombi, akinek maradt lelke, és visszaváltozott), Cage meg Drakulaként pont annyira ripacs (nagyon-nagyon) amitől már jó lesz az egész. Az ázsiai rendőrcsaj (civilben állítólag rapper is) meg kemény mint a kád széle, hozzá képest Renfield egy virágárus  széplélek. És így együtt összehoznak egy rém szórakoztató filmet, amiben hiába erőltetnek bele krimiszálat, egy percig sem izgulunk rajta, egyszerűen nem erre optimalizálták a szélcsatornában. (Kábé annyira gengszterfilm, mint amennyire a már emlegetett Kingsman kémtörténet). Egyébként fontos tanulság, hogy a gonosz gengszterek itt is megbűnhődnek a végén. Váratlan, mi?

Szabaccság nertársak!

Bencsik Bubu (szül. András), a az egykori pártállami Népszabadság pártélet rovatának egykori munkatársa, ma meg a valami szarkasztikus rendszerhiba okán Demokratának nevezett széljobbos hetilap főszerkesztője, egyúttal a fasz se tudja hányas számú párttagkönyv tulajdonosa, megint nagyot ment. A múltkor ugye azon örömködött, hogy Ugandában a melegházasság akár halállal is büntethető lenne, most meg a dél-afrikai búrokért sír véres könnyeket, mert mióta az ottani rendszerváltás után, 94 körül  rohadt fekák átvették a hatalmat, elnyomják a fehéreket. Sőt, üldözik. Ez teljesen biztos, hiszen a saját poszt-neohungarista könyvkiadója adott ki róla valami nyomtatványt, szóval Bástya elvtárs, itt egy komoly névtelen feljelentésről van szó. (Csak szimbolikusan persze, válallják ők a nevüket, csak az utódoknak lesz majd roppant kínos, később.)

Szóval Dél-Afrikában a feketék uralkodnak, ami rémes, hisz elsöprik az egykori (főleg) holland telepesek fantasztikus civilizációját, csak mer' annyira tufák, hogy képtelenek működtetni azt. Ezzel szemben azonban itt a Kárpát-Duna Nagyhaza maradék részén (vö. Csonkamagyarország) mink még szabadok vagyunk lenni, mert mi még a szívünkre hallgatunk (a fideszre szavazunk...), de persze minket is fenyegetnek a migránsok Afrikából, ööö... az arab országokból (ja, az is Afrika, csak nem dél hanem észak), valamint elsősorban... Afrikából, na! (Érdekes, hogy az Ázsiából jövő tényleg bevándorlók, tehát akiknek nem pusztán egy tranzitország vagyunk, azok nem zavarják Bubu bácsit, nyilván ő is a kínaiban veszi az Adios edzőcipőt. Vagy nem, amennyi pénzzel tömi az ő remek vállalkozását az állam, akik már nem mi vagyunk.)

És igen, nálunk olyan kurva nagy szabadság van, hogy minden seggfej falusi polgármester eljátszhatja a helyben döbrögit, hisz eleve nem választott vezetőként, hanem helyi kényúrként gondol magára (kicsit zavarja is, hogy időnként választáson kell indulnia, egy neki!), aki nagy kakas egy kisebb szemétdombon. Így aztán a szorgalmasan űzi is a csicskáztatás néven ismert (nem csak) magyar népszokást és tömegsportot, mikor élteket tesz tönkre, csak mert neki személy szerint nem tetszik valami. Mint ez a filemon nevű mihály, a lobkoronasétányos farok, aki épp egy közmunkásként foglakoztatott szociális gondozót akar kirúgatni, csak mert az illető nyomott egy szmájlit valami rokona lombkoronasétányos fotója alá. Tanulságos a telefonbeszélgetésük hangfelvétele. Ez a faszi teljes szereptévesztésben lenne, ha nem a Nemzeti Együttkussolás Rendszerét élnénk épp, így igazából nagyjából rendszerkonform, ahogy egy félig bebaszott rendőrőrmestert alakít a festői ötvenes évekből. És ő polgár? Mester? Mindegy is, a lényeg, hogy minket nem fognak elnyomni mindenféle négerek!

A nagyváros megeszi a kisvárost reggelire

Ragadozó városok? Bazi nagy marhaságnak tűnik már az alapötlet is, hogy bazi nagy mozgó turistalátványosságok cirkálnak a Föld felszínén, és  vadásznak a kisebb, kevésbé turista kevésbé látványosságokra. Nem városok ezek, mint a cím sugallja, csak olyan kínai, fröccsöntött izék, amiket a vonatkozó városok alsó polcos ajándékboltjaiban lehet kapni, hogy egy féltenyérnyi hógömbbe egyszerre van a Big Ben, a Tower (a híd is), a London Eye és mondjuk a Wembley stadion. Ja meg a Szent Pál székesegyház/bazilika, ami ebben a filmben is mintegy megkoronázza a lánctalpas mobil Londont. 

Hát, egy ideje tologatom már ezt az amúgy 2018-as, tudhatóan nem remekművet, pláne mert az van írva a plakátjára vagy mijére is, hogy a Gyűrű kúra, meg a Burger King Kong alkotóitól, szóval alapvetően arra számítottam, hogy kurva erős látvány, óvodás mesekönyvbe illő sztori (valami, általam sosem hallott regényből, vagy regényfolyamból készült), és a primitívnél egy kicsit összecsapottabb dramaturgia. És ez is lett.

port.hu

Mert hát látvány az van dögivel, akkora steampunk-orgia, hogy az embernek kedve támad tőle egy repülő csápos gőzmozdonyhoz, uborkasalátával, de sztori az tényleg nem sok akad. Volt valami „Hatvan Perces Háború“, de a Mad Max-féle posztapokalipszis helyett egy új későközépkor jött csak el, ám gőzgépekkel, kis elektromossággal, mozgó városokkal és valami radikális újfeudalizmussal. A film (fú, most majdnem azt írtam, hogy a történet) elején valahol az egykori Németországban cirkál London, elkap egy kis bajor bányászvárost, és asszimilálja, mint a Borg a bárkit a Star Trekben. Ja, merthogy ebben a mozgóképben (igen, ez a jó szó) az egyetlen igazán szórakoztató elem (már  látványon túl) a tonnányi idézet bárhonnan, a Mad Max mellett mondjuk többek között a Star Wars-ból, a Terminátorból, a Mátrixból, a Dredd bíróból vagy  a Kezdő háziasszonyok bútorápolási kézikönyvéből. És ez a halom kulturális referencia, illetve ezek kibogarászása tényleg szórakoztató, csak közben nem kell Tarkovszkiji mélyégeket keresni, akkor sem, ha néhány helyszín belefért volna a Stalker világába is. De lehet hogy jobb párhuzam a „Waterworld a szárazföldön“, és tényleg, annak a világából is idézgetnek, ha már semmi jobb nem jut eszükbe. Mikor már megvolt, hogy a Halálcsillag itt a guruló London, a mátrixból Trinity itt ázsiai szamuráj, a Terminátor meg feltámasztott mocsári szörny-jellegű néhai családapa, szóval ha ezeken túl vagyunk, akkor már jöhet bármi, bár azt értékeltem, hogy a Mary Poppins világából nem akartak beemelni semmit. Illetve tudja  a franc...

Van valami konfliktus is, ahol valakik vagy forradalmat akarnak csinálni, vagy csak megölni az alvezért, ennek következtében sokat szaladgálnak szeméttelepnek látszó gépházakban, kovácsoltvas korlátok között, a CGI persze lefolyik a képernyőről, de moziban biztos még szarabbul mutatott. A főszereplő fickónál feltehetően Géza, a sarki kisbolt előtt felesező hidegburkoló is jobb színész, kár hogy Géza itt a főgecit alakítja, nagyjából Hugo Weaving-nek maszkírozva.

Meg van a lázadó csaj, övé talán az egyetlen színészi alakításnak értékelhető megjelenés, de annyira ő sem jó, hogy megjegyeztem volna a nevét.

Kár, hogy nem volt itthon popcorn, ehhez pont az hiányzott még, mert bár időnként drámáznak, drámázgatnak (pl. a Terminátornak itt is kis híján lelke van, vagy legalább is volt egykor), de logikát nem érdemes keresni, valamiféle nagy egészet, úgyhogy egyszerűbb hátradőlni, és passzívan befogadni a legalább szórakoztató marhaságot. Ez tipikusan a 'néha ilyen is kell' kategória, persze nem kell, csak néha jól esik. De. Másodszor nem nézném végig, és most olvasok valami rendes kortárs irodalmat, csak hogy kompenzáljak kicsinyt. Asszem Julian Barnes pont megfelel, az Anglia, Anglia, naná.

Nevelőapa és kislánya (port.hu)

Ma is születtek emberek

A NHPN mellett persze érdekes születésnapok is vannak ma. Petra biztos tudja, hogy David Suchet pont 1946-ban született, hogy aztán sokkal később huszon éven át legyen  a tévében Poirot. Annyira komolyan vette a szerepét, hogy eleinte még borotválta is kissé a fejét, hogy később aztán a természetes kopaszodás egyszerűbben megoldja a kellő kinézetet, meg egy valahány pennys érmével  seggében járkált, hogy ne csak úgy lazázzon, hanem franciás elegáns mód legyen elég szeriőz a járása. (Meg a nézése? Hát, egy érmével a hátsójában, az is összejöhetett.)

Mellékszál, de ő egyike azon kevés nemzetközi hírességeknek, akiket láttam élőben is, színpadon. (A másik Jeremy Irons, plusz egyszer láttam egy zebránál zöldre várni  Stephen Fry-t, meg autóból kiszállni John Cleese-t, de gondolom ezek nem számítnak.) Lady Bracknell volt Oscar Wilde híres vígjátékában (The Importance Of Being Earnest), akkora abroncsszoknyában, amiben csődhelyzet esetén átmenetileg lakni is lehet.

És ma van a születésnap bekövetkezte (eljövetele, fennforgása, tényállása) Lily Allen esetben is, csak ő majdnem negyven évvel későbbi évjárat Mr. Suchet-hez képest, konkrétan nyolcvanötös, ami valóban felháborító, de folyamatosan szembesülök vele, hogy egyre többen születtek a hetvenes évek után. Lily meg vicces, tud pozitív irányba lehangoló lenni, és azt a fajta popzenét csinálja, amit mástól valószínűleg nem viselnék el. Esetében például (könnyen lehet), elég lenne ha amerikai lenne, mert ha nem is ugyanezt, de valami nagyon hasonló munkásságot tolna mondjuk Lózan Cseleszből, jó eséllyel csak akkor hallanám, ha valamelyik számát reklámfilm-zeneként hasznosítanák újra. (És ez nem feltétlen előítélet, avagy nem csak az, hanem szomorú tapasztalatok hosszú sora.)

Ja, és a wikipédia szerint valami másik David, valami Beckham is ma született (bárány lenne, de évtizedekkel ezelőtt született ő is), róla nem tudom ki lehet, biztos valakinek a férje.

Régebbi, és tudom, vótmá, de ez a kedvencem...

NHPN (Éljen május másodika is!)

Május elseje van, ami igen fontos dátumnap, úgy emberileg, mind szakmailag. Hiszen most van az előestéje május másodikának, ami közismerten a Nemzetközi Harry Potter Nap. Márpedig H. Potter úgy is mint a későbbi Beatrice Potter oldalági felmenője, és híres birkafőző-mester, a brit és nemzetközi munkásmozgalom jeles alakja volt. Többek között ő szervezte (az eredetileg gyáros származású Robert Owennel) a híres chichagói hurkagyári sztrájkot, még 1817-ben. (Nem az illionisi Chichagóban persze, hanem a kevésbé ismert Yorkshire-beli kisvárosban.) Amerikában aztán ennek hatására lett az ottani Chichagóban is sztrájk, 1886-ban, egyrészt mert a jenkik kissé lassan reagáltak, másfelől kellett közel hatvan év, hogy elegen legyenek egy jó kis tömeges munkabeszüntetéshez, és elfogyjon a sör. (Ez utóbbi Yorkshire-ben sosem fordulhatott volna elő, még szerencse hogy az ottani szakszervezetek akut piahiány nélkül is tudtak szakszervezni.)

Szóval Mr. Potter az 1889-ben Párizsban megalakuló II. Internacionálénak is fontos, sőt megkerülhetetlen alakja, vezéregyénisége lehetett volna, ha akkor nem lett volna már évtizedek óta halott. Ám nevét megőrizte a hálátlan utókor is (a hálás nyilván, az evidens), és az Internacionálé végrehajtó bizottsága határozatot is hozott, hogy emlékét a későbbiekben ifjúsági irodalmi művekben kell megörökíteni, a felnövekvő generációk okulásául. Sajnos leszármazottja, a már említett Beatrice Potter szaboltálta, hogy beleírja (rajzolja) alakját a Nyúl Péterbe, pedig volt rá bő tíz éve (a mű 1901-ben jelent meg először) így az emlék-projekt elég sokat csúszott.

Hogy aztán hogy lett a jeles birkafőzőből („a belek és a gyomrok Paganinije“) béna varázslóinas, azt tudja fene, de a gyanúsan monogramos írónő nemigen figyelt a munkásmozgalmi hagyományokra. Mondjuk így legalább nem Munkás Szent Józsefről nevezte el főhősét, bár az ő napja amúgy is május elseje, legalább is a katolikus naptárban. Viszont Harry Potter történelmi jelentőségével se sokat törődött, az ő regényhőse legfeljebb annyiban hasonlít az eredetire, hogy a két füle között van a feje, és szemüveges. De hát mondtam, az utókor hálátlan is lehet, főleg az.

Harry Potter a hadseregben, az 1824-es bengáli 

szipolylázadás leverése idején (theguardian.com)

Vakadálymentesített

Újabb remek kafkai fordulatot vett Európa legérdekesebb lombkoronasétánya (pedig elég egyenes), miszerint innentől még csak a közelébe se lehet menni, mert magánterület. Igaz, eddig is az volt, a polgárjenő faültetvényeként (az ilyesmi nem erdő, csak nagyvárosi ügyvédi irodák jogi érvelésében), de a azóta kivágták a sok zavaró növényt (nyilván nem függetlenül a a téli Nagy Pánikszerű Tűzifa Kampánytól), így már jogilag sincs erdő, ahol.

hvg.hu

Pedig van, ez itt a nagy félreértés. Élvégre az nem lehet, hogy a helyi döbrögi arra kapjon hatvan millát uniós pénzből, hogy építsen egy kurva nagy, fából tákolt emlékművet a saját, kivagyisággal elegyes sötét ostobaságának. Szóval ott most egy nagyon is haladó szemléletű, a zeitgeist-ra rímelő, vakok és gyengénlátók számára akadálymentesített parkerdő van. Fák nélkül nyilván, így a lombkoronasétányon kívül nincs igazán minek nekimenni, azaz minimális fehérbot-használttal is remekül lehet botorkálni a friss levegőn, a sárban. De aki ugye a kánkánon is csomót keres, annak semmi sem elég jó, azok nem értékelik hogy a polgi mennyire szívén viseli a fogyatékkal élőket, különösen  a rájuk felvehető támogatások függvényében.

És most azért zárta le a magánterületét, mert  köz pénzéből épült izé látogatói egyfelől gúnyolták az ő magasztos projektjét (már tervezik meghosszabbítani Bicskéig), másfelől láthatóan egyikük sem elég vak ahhoz, hogy neki szóljon az új kalandpark-erdő. Az akadály- és famentes. (Ja, lehetett volna félfamentes, mint gyerekkoromban az iskolai rajzlap, de fél fáknak is neki lehet menni, pláne ha a felső felük hiányzik. Ha az aló, az még oké, akkor lehet közlekedni a talajszinten akadálytalanul, a fejük fölött meg a lombok. Koronasétánnyal. Biztos ez volt az eredeti terv, csak a hülye helyi favágók eleve nem szakszerűen vágták a fát, hogy csak a törzsét, a lombozat meg maradjon meg. Mindegy, majd kinőnek újra, kis szerencsével felülről lefelé, és akkor csak metszeni kell időnként, alulról.

Ez itt pont a rossz megfejtés, annyi rá a mentség, hogy ezt a vihar csinálta:

erdo-mezo.hu

Az önmagába harapó macskafarok

Fölakasztottam magam, de mindenkinek azt mondtam, öngyilkosság volt - vallotta a megtört elkövető, aki új csúcsot állított fel azzal, hogy egyszerre volt ő az első három rendű vádlott, és az áldozat is, akiről viszont nem nyilatkozhatott. Róla csak a kirendelt szakértők, elvégre fölakasztották, így nem lehetett tárgyalásképes, még jó hogy voltak szakszerű boncolási eredmények, amiket vádlottként épp hogy túlélt. (Ezért később polgári pert indított maga ellen, de végül megegyeztek magával, peren kívül, de még épp belül a formális skizofrénián.)

A floridai törvények értelmében amúgy házasok is volt magával, de csak mert civilben válóperes ügyvédként működött, és valamiből élni kellett. Ha pedig nincs házasság, nem lehet válás sem, vagy jogilag legalább is sokkal körülményesebb. De akkor se fizet többet. 

Ez az akasztásos ügy is egyszerű házastársi konfliktusnak indult, nem tudta eldönteni, hogy megborotválkozzon-e, mielőtt leviszi a szemetet, vagy a szemetet le sem kell vinni egyáltalán? Ez a dilemma fajult tettlegességgé, mire azt mondta a szomszédoknak, hogy öngyilkos lett, de még ne hívják a rendőröket, csak ha befejezte a fűnyírást, és felmosta a konyhát, ne nézzék őt holmi mocskos putrilakónak. Elvégre attól, hogy halott, még vannak jogai, méltósága, és szájszaga, úgyhogy előbb fogat is mos.

A nyomozás alatt végig nagyon készséges volt, csak annyit kérdezett közbe, hogy akkor most neki kell-e tanúskodni, mert igazából nem látott semmit. Őt kérem épp akasztott, nem volt ideje a körülményekre figyelni, annyi rémlik utólag az egészből, hogy fél hat volt, valamelyik időzónában biztosan.

Az ítélet után meg azt reklamálta, hogy el sem mehet a saját kivégzésére, mert másodrendűként épp tizenöt évet ül, pedig kérem itt ő volt az áldozata is!