A bölcselkedő fantasztikum prófétája vagy apostola (amelyik a fontosabb, azt hiszem, a próféta az)

"Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kellene lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré.“

Ma van Stanislaw Lem lengyel író 103. születésnapja, kár, hogy nem érhette meg. Nálam az utólag már rémes Star Wars regények mellett, az ő írásai voltak a kapudrog a sci-fi felé, meg egy-két Galaktika, bár ha jól tévedek, azokban is előfordult néha Lem-szöveg. (A Star Warsból meg olvastam az összes regényt, mind a hármat. Hát igen, a nyolcvanas éveket írtuk, nem burjánzott még farnchise, és ha jobban belegondolok, A birodalom visszavág volt egyáltalán az első regény, amit úgy hét-nyolc évesen végigrágtam.) És nem mellesleg, Lem könyvei a legnagyobb példányszámban eladott, nem angol nyelven irt sci-fik, amibe persze az is belejátszik, hogy majd az összeset lefordították angolra. Is.

A Solaris kétségtelenül jó volt, bár valami furcsa okból előbb láttam a Tarkovszkij-filmet, minthogy kezembe került volna a könyv. (A George Clooney-s hálivúdi verziót meg azóta se, az egyszerűen nem érdekel, meg egyáltalán: jó a könyv, nagyon jó, zseniális az - akkor még - szovjet film, amit viszont Lem utált, ezek mellé semmi szükség egy jenki tömegfilmre.) És ha már film: egészen érdekes a Pálfi György által jegyzett Az úr hangja, ami valamiféle családi titok utányi nyomás keretében gondolja újra Lem regényét, de azért felismerhető benne az alapanyag lényegének

Viszont nem a Solaris a kedvenc regényem tőle, hanem A kudarc, novelláskötet fronton a Kiberiáda vicces-groteszk űrmeséi, az elmélkedősebb, mondjuk hogy esszéisztikus cuccaiból meg Az emberiség egy perce.

Lem írásain látszik, hogy igazából soha nem tudta eldönteni, hogy sci-fi író, természet- vagy társadalomtudós, esetleg filozófus, amolyan felvilágosodás korabeli francia enciklopédista lenne szívesebben. (Miközben eredetileg orvosnak tanult, apai mintára.) Aztán az írás mellett döntött, hisz a sci-fi pont azért jó, mert szintre bármilyen helyzetet lemodellezhet a keretei között, miközben nem kötik a tudomány szigorú módszertani szabályai. Azért persze írt meglehetősen tudományos hangütésű esszéket is, de ennél közelebb nem merészkedett az akadémikus világhoz.

A könyvei amúgy feltűnően időtlenek, a több évtizeddel ezelőtt írt dolgai sem tűnnek avíttasnak vagy nevetségesnek, pedig ez sci-fi fronton könnyen megtörténik. Lem viszont nem sokat babrált a mások által túltolt módon fetisizált technolóágival, ő egyetemesebb kérdéseknek ment neki, mint például hogy lehet-e kommunikálni egy idegen fajjal, egyáltalán felismerünk-e egy idegen fajt, ha szembe jön a Mars körüli pályán, vagy hogy merre is tart a civilizációnk, ami egy olyan repülőgép, amit már rlg a robotpilóta vezet, bár maga sem tud róla.

És most, hogy ezeket leírtam, egyúttal felírtam magamnak, hogy hétvégén olvassak valami Stanislaw Lemtől, nem a születésnapja miatt, csak mert egyébként is kedven lenne valami filozofikus szöveghez, ami azért nem hardcore filozófia.

gov.pl

Korai szplín

Hajnalban még a szag is más, legalább is gondolom, évek óta nincs szaglásom, hiányzik is kissé az "ázott galambok az avaron" őszies aromája, ha már egyszer ősz van. Naptárilag. Az időjárás persze más eset, a kiégett fű még nem eléggé ősziesen barna, inkább olyan sivatagos, és ebben a minőségében elég lehangoló. Mondjuk megjött az eső, csak már túl későn, és végre nincs agyforraló kánikula, csak ekkora lehűlés sem esik jól. Miért nem lehet például huszonhárom fokos, enyhén borús idő, illetve melyik hivatalban kell ez megreklamálni a melyik számú űrlapon?

Persze a búbánatba hajló őszies idő még akkor is jobb a káni kulánál, ha amúgy szarul szélsőséges módon van ősz, és ha valakinek ez nem jön be, majd télen, a lefagyott városban botorkálva gondoljon arra, de jó is jönne most egy kis ősz. Már ha az idei szezonban lesz tél egyáltalán. Tavaly volt, ha jól emlékszem egy decemberi szerdára esett. A hó, hogy aztán többet már ne is.

És akkor kis esti zene helyett kis reggeli, ezúttal Baxter Dury elővezetésében, aki azért még mindig arról híres leginkább, hogy a legendás és egykori Ian Dury fia. Pedig szerintem saját jogon is jó zenét csinál, és még csak nem is olyat, mint anno a fater. Ráadásul ez a prüntyögős, lightos világfájdalom nem is kimondottan az ízlésem, azt' ez mégis bejön. A dalom ez esetben nem fáj.

Az alternatív valóság körbenyalása

Most pedig ráfűzök az előző posztra még egy mellékszálat, ha már. Hiszen közép-európai idő szerint ma hajnalban volt az amerikai elnökjelöltek tévévitája, ami ráadásul fontosabb számunkra, mint holmi fodbalmérkőzés. Hisz jenkikkel közös nátóban vagyunk, meg gazdaságilag is sokat számítanak, ha a Fehér Házban fingik a főnök, attól az EU-ban is lehet kissé büdös.

„Donald Trump Orbánt Viktort is említve győzött az idei második elnökjelölti vitán is, pedig három ellenfele volt.“ Teccik érteni, győ-zött, legyalulta, porrá zúzta, lealázta (a sorrend tetszőleges), agyonverte... ja, azt nem, a demokrata ribancot. A másik két ellenfél a vita két moderátora lehetett, akikre Trampli bá' durván besértődött, csak mert korrigálni merészelték, mikor sötét ostobaságokat beszélt, pontosabban hazudott.

A zorigó legfontosabb elemként persze azt emelte ki, hogy egy olyan jelentős, nemzetközi szinten jegyzett buta pszichopata (pedig ez ritka kombináció, hogy valaki még buta is hozzá) külön megemlítette a Dagadtat, hogy az dicsérte őt. Mondjuk más vezetőt nemigen tudott volna említeni, még Vlagyimir Vlagyimirovics is Kamala Harrisnek szurkol, bár szerintem az erre vonatkozó megjegyzése inkább szarkazmus/ fordított pszichológia, mint komolyan vehető álláspont.

És egy idézet, a magyar online sajtó majdnem legaljáról: „Donald Trump külön említette Orbán Viktor miniszterelnök dicséretét is a vitán Harris egyik nevetséges támadásánál, idézte, hogy a miniszterelnök szerint Trumpot tisztelik a világban, ezért rá lenne szükség (mint amerikai elnök.) Trump kemény, okos embernek nevezte a miniszterelnököt, akit szintén nagyon sokan tisztelnek szerte a világon."

Hagyjuk is most a furcsa nyelvhasználatot, központozást, a lényeg ott van, hogy Tramplit tisztelik a világban. Emberek, mi lettünk a világ! Pontosabban nem mi, magamtól is kikérem magamnak ezt az indokolatlan többes szám első személyt, a felcsútisták, azok tisztelik, de ők aztán ájuldozva. Persze akinek a Felcsútok Géniusza a mérce, azoknak könnyű. Harris ellenben nevetséges támadásokat intéz a jellembajok államférfi ellen, nevetségeseket! Hát milyeneket is tudna ez a fogalmatlan nőszemély? Az is vicc, hogy ebből elnökjelölt lehetett, mert az igazi politikus, az kérem összevont szemöldökkel az, nem nevetgél, nem humorizál, és végképp nincs öniróniája. Azok a gyengeség jelei, gyengén meg nem lehet odacsapni, ahova köll, a mindenféle libsikre, mint ez a Harris is. Valami ilyesmi lehet a zorigós értelemzési keret, melyben elhelyezhetők a témába vágó „cikkeik“, de azokra aztán a karmelita hivatalban is elégedetten bólint a Főnök meg a Tóni. Pláne mert Trampli kemény és okos embernek nevezte a felcsútit, avagy részéről viszonozta a seggnyalást, mondhatni az ánuszfagyi visszanyalt, számukra pozitív értelemben. (Jó ez rémes egy kép volt, el is határolódom magamtól. Már megint.)

Mindeközben pedig a New York Times, ami azért a mértékadó napilap az Atlanti-óceán másik oldalán, azt írja, hogy Trampli tata leginkább egy dühös, sértődötten toporzékoló öregember benyomását keltette, míg Harris (éles kontransztban Biden nyomorúságos júniusi szereplésével), képes volt éles és világos üzeneteket közölni.

Trampli és Harris amúgy nagyjából döntetlenre áll, ami persze önmagában nem jelent semmit, hisz nem az abszolút szavazatszám dönt, köszönhetően az elektori rendszernek. (2016-ban Hillary Clintonra összességében másfél millióval többen szavaztak, csak pont a csatatér-államokat bukta el, ahol valóban kétesélyes volt a verseny.)

Szóval a fene tudja mi lesz a vége, de az is lehet (és ez nagyon jellemző a mai tömegkultúrára), hogy pont most dőlt el, midőn Taylor Swift, a Naprendszer jelenleg első számú popsztárja, kinyilvánította 283 millió Insta-követőjének, hogy ő bizony Harrisre fog szavazni, és még érvei is voltak hozzá. És ha a demokrata jelölt nyer, még az is lehet, hogy lesz egyszer egy kutatás, ami kimutatja: végül is egy népszerű énekesnő döntötte el az elnökválasztást. Azért az vicces lenne, meg egy kicsit szomorú is, hogy itt tart ez a demokrácia-projekt.

A lé határozza meg a tudatot, de fordítva is

Volt valami fodbalmeccs tegnap is, amit immár fél évszázados hagyományomat követve természetesen nem láttam, mert elképesztően nem érdekel, viszont viccesre sikerült (már megint) a történés, a dicsőséges 0-0 médiapercepciója. Mert a fodbal már lassan a független sajtóban is valami nemzetgazdaságilag kiemelt ágazat, amiről nem illik rosszat mondani, mert:

- Aki leszólja a válogatott fijukat, az nem is igazi magyar, patrióta, vagy rendszerszinten nacionálbolsevik, márpedig főleg utóbbiaké az ország, a hatalom és a dicsőség.

- A fijuknak amúgy is orgonaillatból van a lelkük, és ha meg lesznek bántva, legközelebb nemhogy gólt nem lőnek, de átmennek mínuszba. (Azt nem tudom hogy kell, talán az öngól a mínuszos változat.)

- A szövetségi kapitány is megaszonta, hogy "Nem vagyok elégedett az eredménnyel, mert megérdemeltük volna a győzelmet", ami jól hangzik, de valaki szólhatna neki, hogy fodbalt gólra játszák. Aminek egyenes következménye, hogy az érdemli meg a győzelmet, aki több gól lő. Aki viszont egyet se, az semmiképp, ez a szórakoztatóipari sportág még nem közbeszerzés, hogy valakinek jár a nyerés.

És eme keretrendszerben a kicsit felcsútista, a nagyon kormányhitű és a bulvárosodó, pénzéhesen független média egyaránt inkább a pozitívumokat emeli ki, hogy mennyi volt a helyzet, mekkora volt a fölény, ha gól is lett volna, akár nyerhettünk is volna. Ha.

„Gól nélkül nincs feltámadás, Szoboszlaiék nem bírtak a bosnyákokkal a Puskásban" - Index

„Irtózatos magyar fölény és egy bosnyák csodakapus: ezt láthattuk a Puskás Arénában

Szoboszlaiék fantasztikusan játszottak, Bosznia helyzet nélkül távozott a Puskás Arénából.“ - Zorigo

"Talpra állt a düsseldorfi zakó után a magyar csapat, de nem tudta győzelemre váltani a Bosznia elleni mezőnyfölényt“ - HVG

Szóval a lightosan felcsútista Index szomorú, a harcore Zorigó lelkes (Irtózatos magyar fölény emberek, irtózatos!), az egyre szánalmasabb HVG meg egyrészt-másrésztezik, mint Török Gábor legszebb pillanataiban. És mivel nem láttam a labdakergetési elkövetést, és ha láttam volna sem értettem volna belőle egy kukkot sem, a médiára hagyatkozva gőzöm sem lehet arról, milyen is ez a magyar csapat. (Nem mintha lepkefingnyit is számítana, de ha mégis, akkor sem.)

Egykor Marin Heidegger azt feszegette, hogy a lét nem létezik, hisz ami létezik az léttel bír, de lét nem bír magával. Már abban az értelemben, hogy neki nem tulajdonsága a lét(tel bírás), hanem ő maga az. Így aztán a lét... létlik.

A léttel bírás ugyanakkor sokféleképpen történhet, mint a fodbalos példából is kiviláglik, mert Kantnak valószínűleg igaza volt. Hogy ugyanis van valami objektív valóság, a magánvaló, csak az közvetlenül nem megismerhető, mert az emberi tapasztalás úgy van összehegesztve, hogy mi nem a valósághoz, csak a saját tudattartalmainkhoz férünk hozzá, aztán feltételezzük hogy azok mögött valami tényleg van, az észleléseinktől függetlenül is. Az a bizonyos tudat mindent átszűr, ezért aztán a világ nekünk így együtt nem valami objektív létező, hanem valami interszubjektív. Mert én látom, hogy ott megy Edina egy szaxofonnal, de ha csak én, akkor érdemes változtatni a gyógyszerezésemen, ha viszont más is látja őt, akkor feltehetően tényleg ott megy. Hogy mindeközben Edina jó csaj-e, annak megítélése viszont már széles spektrumon mozoghat.

És a fodballal is az van, hogy mindenki ugyanazt a meccset látta, csak más-más tudatállapotban, ezért máshogy szűrődött le neki (plusz a pártszolgálatos sajtó pontosan tudja, mi az elvárt hangnem), de ha egy nullás eredmény után senki nem írja ki nagy betűkkel a címbe, hogy ez szánalmas volt, akkor lehet, hogy az Edina-példa mentén, érdemes lenne változtatni a sajtóipari munkások gyógyszerezésén.

Hol voltam a mikor?

Elgondolkodtam, hogy mi is van ma, mert valaminek az évfordulója, az tuti. Aztán rájöttem, hogy szeptember 11 ugyebár 2001 óta jelentős dátum, mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, meg egy harmadik a Pentagonba robbant. Azóta is tele van az internetes világháló mindenféle összeesküvés-elméletekkel, amiket készséggel el is hiszek, amint valamelyik konteós félagyú bebizonyítja, hogy sosem járt ember a Holdon, Hitler 1958-ban halt meg, a gyíkemberek kedvenc étele meg a friss csecsemők vérével ízesített ananászos pizza. Ha ezek megvannak, én már bármit elhiszek majd, de csak akkor.

Van az a mondás, főleg az amerikaiaknál persze, hogy mindenki pontosan tudja, hol volt mikor lelőtték Kennedyt, vagy mikor Neil Armstrongél landoltak a Holdon. Mert ezek akkora események voltak, hogy a körülmények is az elméjükbe égtek. Hát ja, én is tudom hol voltam, sehol. Mínusz tizenegy, illetve mínusz öt éves voltam akkoriban, azaz még ötletszinten se léteztem. (Vagy van reinkarnáció, és akkor voltam valahol, mondjuk szakácsnő voltam Bombay-ben, vagy kocsmai filozófus valami dél-angliain tengerparti városban. Jó, az utóbbi szerintem csak egy becsípődés, mert többször is olvastam Anthony Burgess Enderby-regényeit.)

Arra viszont tényleg emlékszem, hol voltam épp huszonhárom évvel ezelőtt, mert bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem (nem, nem is), de ez később volt. Pont itt voltam, ezen az ágyon, ahol e pillanatban is épp nem tudok aludni, de ilyenkor általában nem tudok, a kora hajnal, az mindig egy ébrenléti ciklus nálam, aztn, ahogy kel fel a nap, én le. Hanyatlok, még másfél-két órára. Akkor azoban délután volt, én meg szunyókáltam (nyilván hogy nehogy már akkor aludjak, mikor az emberek szoknak) és néha nagyapám (aki akkor még nem volt néhai) keltett fel, hogy fura dolgokat mutogatnak a tévében. Akkor már a magyar tévékben is, de nagyapám először a CNN-en akadt bele az eseményekbe, azt nézte, és kellet valaki, aki fordít. Mert ő németül kitűnően tudott, de az angol az én reszortom volt a háztartáson belül. (Meg kicsit az olasz is, például mikor meghalt a pápa, Giovanni Paolo II.)

Szóval néztük a tévét, értelmeztünk vadul, hogy akkor ez most mégis mi a fene. Az nem volt kérdés hogy lesz-e háború, persze nem nálunk, hanem valahol a Közel-Keleten, kérdéses csak az volt, hogy mikor a hol. (Akkor tűnt fel megint, hogy ami nálunk Közel-Kelet, az angolul Middle East, vagyis középkelet, mert például Amerikából nézve a közeli kelet az Kelet-Európa, az mi vagyunk a közép lenne a főleg arab világ, a Távol-Kelet meg már ugyanaz mint nekünk, hogy Kína, Japán, Korea etc.)

2001. szeptember 11-én egyébként egy zöld, kockás pléd alatt szunyáltam, mert nem volt még jobb dolgon, már végeztem az egyetemen, de még nem kezdtem el dolgozni a másikon, csak október elsejétől. De aludni már akkor is rendszeresen szarul aludtam, csak nem írtam blogot két hülyeséget álmodás között, mert nem volt itthon internet. Hát igen, akkoriban a térerő már házhoz jött, de az internetet még a gémeskútból húztuk. Volna, de ez a lakás már akkor is az első emeleten volt (ez valahogy nem változik), egy szabvány panelházban, két főútvonal találkozásánál. Azt' azóta se lettünk célpont, pedig néha látok repülőket az erkélyről.

Az élőhalottak viccesek, történet minek?

Mivel a tegnapi, igen kellemes, hűvös-esős idő után már ma már megint kisütött a Nap, kellett valami kulturális ellensúly. (És ez most nem irónia, a borús-hűs időt szeretem, ha kicsit esik nem baj, ha jobban, azt jól megnézem az ablakon át.) A kiegyensúlyozás viszont kissé szélsőségesre sikerült, miszerint olvastam egy kis Dylan Thomast (Az író arcképe kölyökkutya korából), aztán néztem filmet is, méghozzá a Wyrmwood duológiát (ha így mondják, ha egy film vagy könyv kettő), csak hogy meg ne ártson a kanonizált magasművészet. (Mondjuk Thomas életműve a maga korában pont nem számított annak, de azóta már sok víz volt a lefolyóban.) De akkor a Wyrmwood.

Ezek ilyen zombirobbantós vérbentocsogások, különösebb értelem, tanulság vagy egyáltalán mondanivaló nélkül. Történet is csak épp annyi van bennük, hogy két kibelezés/lefejezés valahogy dramaturgiailag összeköthető (össze erőltethető) legyen. És a ténylegeshez képest szinte korlátlan számú másik sztorival is ugyanez lenne a film, hisz nem igazán akar elmesélni bármit, inkább mutatni szeretne. Fröccsenő agyvelővel keretezett mészárlást, sokat. Hogy mit kell elvinni a hova, és kit kell megmenteni közben az másodlagos, miként az út maga is, hisz minden helyszín pont ugyanolyan, és zombik mindenhol vannak a környező susnyásban.

Fertőzéses járvány, kevés immunis, sok zombi, eszik agy, rohadó hús, bármi, harap másik ember, lesz zombi. Kiégett hős katona  keres túlélők, adja őket katonák, őrült orvos keres ellenszer. Fejek robbannak, vér, veríték, könnyek helyett halálsikoly.

És mindeközben ez a két film amúgy vígjáték, kábé mint Peter Jakson korai munkája a Hullajó (Braindead), ami egy rendes vállalás. Hiszen egy zombifilmet eleve nem lehet komolyan venni, az mindig egy véres mese felnőtteknek. Jó, igen, kissé frusztrált felnőtteknek, hogy ha már a szemét főnökének, a tahó szomszédjának, a volt felesége új férjének nem robbanthatja le a fejét valaki (hiszen még sztéket sem eszik halkéssel), legalább megnézhesse, ahogy a zombikkal ez rendszeresen megesik.

És ha már úgysem komolyan vehető a zsáner, akkor lehet akár vicces is. Itt például a főszereplő túlélővadásznak (tényleg ennyire paradox a foglalkozására nézve) egy kisebb, rozsdás vasakból és ócska deszkákból összerótt rezidenciája/bázisa van, ami zombimeghajtással működik. Azaz egy szobabiciklihez bilincselt egyed tekeri a generátort, meg hajtja az öntözőrendszert, egy ketrecben néhányan maszkokba lélegzik bele az ő szájukból kiáradó zöld és büdös gázt, mert az van benzin vagy földgáz helyett. Tényleg, az autója is azzal megy, ha kifogy az üzemanyag, csak fog egy újabb zombit, és beteszi a pickup platójára szerelt dobozba, ráadja a maszkot, és az alany máris leheli a motor felé a hajtógázt. (Ennek azért lehetne egy kis mátrixos áthallása, de valójában nincs.)

Szóval a Wyrmwood egyfelől Mad Max, azaz posztapokaliptikus lepusztultságban elővezetett túlélőtörténet, másfelől meg annak a zombikkal felütött paródiája. (A Mad Max egyébként nekem kimaradt, egyik filmet sem néztem végig, talán kettővel próbálkoztam még a múlt században, de vacaknak találtam és untam. A jelen műalkotásoknál viszont indokolt a párhuzam: ezek is ausztrál filmek.)

Dylan Thomasról meg majd később. Most olvasom inkább tovább, mert kint még mindig pofátlanul nyárszerűen jár az idő, de most inkább magamat kell fejben helyrelöknöm (vagy helyből fejbelöknöm?), még mindig kulturálisan, hisz zombik ugyan nincsenek, ezért nem is eszik meg az ember agyát, de a zombifilmek azért pusztíthatják. Ha kissé viccesek, akkor is.

A szellemi csúcsok magasságából

Napi Zorigó: „Orbán Viktor kötcsei beszédét elemezte ifj. Lomnici Zoltán, a Századvég tudományos igazgatója.“ - Tudja fene, ez a faszi kábé annyira tudományos, mint egy lábas babfőzelék, de mivel igazgató is a kormányközeli alányalodában, nyilván jelentős tekintély bárhol, ahol a szakmaiság szart sem ér a lojalitáshoz képest.

Az arcot korábban folyton „alkotmányjogásznak“ titulálták, ami nagyjából annyiban merült ki, hogy jogot végzett, de a felcsútista szektában sokan vannak ezzel így, és hát egy egyetemi diplomától senki nem lesz tudós. Én csak tudom, nekem is van olyanom, azt mégse lettem számottevően tudományos, plusz tanítottam egy csomó embert, aki a nálunk szerzett diplomája ellenére még csak értelmiséginek sem volt mondható.

Ez a Lomnici fazon is így van ezzel, mert nyilvános megnyilvánulásait figyelve egyértelmű, hogy ő sem értelmiségi, diploma ide, PhD oda. Annak a létállapotnak ugyanis az egyik legfontosabb összetevője az autonóm gondolkodás, a saját véleményalkotás képessége és gyakorlata. Amihez kell még némi műveltség és meg is lennénk, a diploma például egyáltalán nem feltétele az értelmiséginek levésnek. Neki viszont nincs véleménye, ő a Párt üzeneteit szajkózza, csak a kormányzati óriásplakátokkal ellentétben, bővített mondatokban is képes beszélni. de ettől még nem lesz több, mint egy hirdetőoszlop, üzenőfal, avagy a propagandaminisztérium köríméljeinek felolvasója.

Ezen a lassan klasszikussá érő videón például azt látjuk, hogy a tévesen közszolgálatinak nevezett állampárti tévé riportere, miként adja a szájába az átpréselendő üzenetet, ennek az intellektuális csúcsmodellnek:

A Zorigón is hasonló szellemi autonómiáról leárnyékoltságról tett tanúbizonyságot, amennyiben mindenben és teljes  mértékben egyetértett a Dagadt hagymázas, az érdemi válaszokat messziről kerülő szövegével, plusz mindenhez talált egy-két bizonytalan eredetű statisztikai adatot, amivel meg is támasztotta. Persze bármely tetszőleges statisztikákból ki lehet mazsolázni egy-egy olyan adatot, amire aztán felfűzhető egy komplett, érvelésnek látszó hadoválás. (Az angolban amúgy nem mazsolát mondanak ilyenkor, hanem cseresznyét, a kimazsolázás ott "cherry picking". Példamondat: So don't try to cherry-pick facts to win an argument.)

De Lomnici elvtárs jó elvtárs, ő kimazsoláz egy-két adatot, amivel kedveskehet gazdáinak, akikkel egy tálból cseresznyézik. (Na, csak összeér a két kultúrkör.)

Így aztán csak úgy sorjáznak nála a pártszerűen vonalas kommunikációs panelek, például hogy a páratlanul sikeres békemisszió után a gazdaságot is rendbe kell tenni, mert most háborús költségvetésünk van (nyilván, mert háborúban állunk, Brüsszellel), de majd jól be lesz készítve a békeköltségvetés a békepárti kormány részéről, sérelmünkre. (Az meg talán még sokaknak megvan, hogy mikor a pártvezér és kancellár először ment "békemisszióra", 2022-ben Moszkvába, nem sokkal később az oroszok megtámadták Ukrajnát. Mikor meg lefutotta az idei békemaratonját, persze nemkormánygép repülőkkel, akkor meg az ukránok törtek be Kurszk felé Oroszországba, miközben a ruszkik egy ukrán gyerekkórházat bombáztak meg, nagy hősieségükben.)

Az most kapásból nincs meg, hogy háborúpártizza-e az ellenzéket, de mintha ez mostanában kezdene kikopni a Párt üzenetei közül, nyilván megmérték, hogy nem jön be, ez már akkora kurva nagy hazugság, hogy még középsúlyosan sérült felcsútista hívők sem veszik be. Az már a párszerűség godmode fokozata, ha valaki azt gondolja, hogy pl. Gyurcsány vagy Magyar Péter háborúba vinné az országot, ráadásul azért, mert erre utasítják őket a Talán Tudjuk Kik.

De a lisztferihegyi repteret azt meg kellett venni, mert a nemzeti szuvenírvédelem oszlopa, és egyben fundamentuma, hogy nemzeti (értsd: állami, azaz kormányzati) kézben legyen. Mintha a kifutópályákat el tudná vinni egy külföldi tulajdonos Amszterdamba vagy Nizzába, csak mert ott bántóan kevés az aszfalt, és akarnak még... Hogy egy kis híján összeomló költségvetés mellett mi a faszért kell csillió forintot beletolni a reptérbe, arra tényleg nincs racionális magyarázat, már azon túl, hogy csak! (Meg Lölőéknek is kell majd onnan néhány százmilliárdért megrendelés, akárki meglássa.)

És persze a Felcsútok Géniuszát megkérdezte valami idegen ügynök újságíró, hogy szerinte rendben van-e, hogy az állam a saját vejétől vesz tök üres, és egyelőre semmire sem kellő irodaházakat, potom 500 milliárdért, vagy ahogy jobban hangzik: ötszázezermillióért. Mire a nyaraló maffiózónak öltözött vezér azt mondta, hogy dehát ez tök szabályos, szóval nincs itt semmi látnivaló. Azon túl persze, hogy ők hozzák a szabályokat. Maguknak. És egy normális (azaz igazi) demokráciában egy(!) ilyen ügy után, nemhogy nem lenne már miniszterelnök, de egyenesen a tárgyalóteremig bukna, vádlottként persze. Amire meg ifj. Lomnicinak meglenne a logikus magyarázata (deep state, háttérhatalom, Brüsszel, tudja fene), feltéve hogy időben megkapná a brossúrát a Tóniéktól.

Ezt már hallottam, pedig nem

Van ez a Klíma Thunberg, a grétaváltozás elleni aktivista, aki elég híres, bár mostanában már nem vele van tele a sajtó (mondhatni elsodorta a Covid, szerencsére nem szó szerint), és akit rendszeresen megénekelnek zenekarok. Mondjuk sokkal jobb ha őt, és nem mondjuk azt, hogyan dugtam szombat esete a fater kocsijának hátsó ülésén.

Egyszer már beszúrtam ide is a Kozmosz együttes róla elnevezett dalát, most meg találtam egy másikat, ahol a Bankrupt énekli meg a svéd leányzót, és részben a problematikát, amin problémázik. Hát, így jár az, akiből valami globálisan számottevő ügy ikonja lesz, hogy az arca, a gesztusai, a mondatai mémként terjednek akkor is, ha ő épp nem csinál semmit a nyilvánosság előtt. Elég a neve, és mindenki vagy szaporán bólogat, hogy igen, ő aztán beleáll, neki nem elég, hogy laposra tapossa a szelektív kuka előtt a fantás pillepalackot, vagy épp ellenkezőleg,  felbaszódik benne az ideg, hogy ez a degenerált ribanc mit hisztizik folyton, ahelyett hogy gyereket szülne a konyhában, mosogatás közben. Elvégre már 21 is elmúlt, ükanyáink ilyenkor tolták ki minimum a második kölyköt. (Csinálja amúgy az aktivistáskodást, pár hetente mindig van egy hír, hogy épp melyik városban vitték el a rendőrök egy tüntetésről, csak épp sajtó már kisé mintha belefáradt volna a csajba, más ikonikusságra alkalmas szereplő meg nem bukkant fel az eseményhorizonton.)

Egyébként a Bankrupt zeneileg eléggé hasonlít a Kozmoszra, legalább is mikor ilyen, engem leginkább a Blink 182-re emlékeztető dallamos punkot zenél össze, mert vannak számaik, amik a ska-vonalon utaznak (Négyes-Hatos), meg van ez a zselézett tornacipős, kinyúlt pólós lazázós rock (például az egyik kedvencem tőlük, a beszédes című Viktorland, ami egyúttal tiszta Prosectura is) és a grétázós opusz (ami lehet, hogy kötelező gyakorlat ebben a körben) az utóbbi típusba tartozik.

Jön a Birkaember, vagy már jött is...

A Bárány ez a 2021-es izlandi-svéd-lengyel film először is lassú és szűkszavú,  másodszor meg egyre bizarrabb, ahogy araszol előre. Ja, és szép, de arról nem tehet, az izlandi táj az egyszerűen magától szép, már ha valaki nem pálmafás tengerpartra vágyik.

Itt, a festőien zord tájban, a hegyek között éldegél egy házaspár, Ingvar és Maria, az ő magányos farmjukon nekik, és főleg birkákat termelnek, meg valamit művelnek a földdel is, legalább is van traktoruk hozzá. Meg hálóik a halakhoz. De gyerekük az nincs, pontosabban egy ponton kiderül, hogy volt ám, csak meghalt, és azóta kissé elhidegültek egymástól, de eléggé. Ennek megfelelően keveset beszélnek, ami filmforgalmazói szempontból igen helyes, mert ennyi szöveg miatt egyszerűen nem éri meg szinkronizálni.

De a lényeg az, hogy a gyerek elvesztése megviselte őket, különösen Ingvart, úgyhogy miután segédkeznek egy furcsa kisbárány világra jöttében, azt elkezdik afféle gyerekpótlékként nevelni. Aki meg valami félig birka, félig ember hibriddé növöget, azaz egy olyan kölyök lesz, akinek a feje, meg a felsőteste egy része birka, de amúgy humanoid. (A kutya is hülyén néz rá, mert nem ember, tehát nem gazdi, nem igazán birka, akit terlegethetne, és nem is a fajtársa, de valahogy mégis el kell fogadnia,  hogy a falkához tartozik.)

Szóval az első fél órában kisrealista kamaradráma-unalomnak induló műegész itt kap egy vajszínű árnyalatot, aztán megjelenik a pasi bátyja Paul is, és egyfelől teljes lesz vele a szeplőgárda (félbirkasráccal együtt négy fő), másfelől meg lesz kis magánéleti feszültség is, amennyiben egymásra mozdulnak Mariával.

De a film még a kétharmadánál sem az a folk-horror, amit az ajánlók ígértek (na, erről az alműfajról is csak mostanában hallottam), az csak a végén lesz, mikor kiderül, hogy vannak más félbirkaemberek is, de egy biztosan...  Addigra viszont Adának, a "gyereknek" is feltámad a birka identitása, midőn a „szülei“ meg a fater bátyja beszívnak és háromfős kamarabulit tartanak, ő meg kimegy a birkaistállóba, és látja a tükörben, hogy neki is pont olyan feje van, mint az ott lakóknak. Ami valahogy nem hasonlít Ingvar vagy Maria ábrázatára.

Hogy mi az értelme ennek, azt tudja a fene. Lehet, hogy az egész egy nagy metaforája a valaminek, például a gyerek elvesztésének, amit most egy félbirkával játszanak újra, legfeljebb Ingvar, aki főleg a szülő a házaspárból, ezúttal tényleg belehal, nem csak lelkileg.  A másik olvasat meg az lehet, hogy éli meg egy gyerek, akkor is ha ilyen hibrid mutáns, hogy elszakítják a szüleitől. Meg hogyan élik meg a szülők, hisz az anyabirka szomorúan béget az ablak alatt (míg le nem lövik, elvégre ez egy dráma), de a feltételezhető apa is bejelentkezik a végére.

Meg lehet hogy van valami köze az egésznek az izlandi folklórhoz, csak azt meg kábé annyira ismerem, mint a Mars földrajzát (marsrajzát?), azaz érintőlegesen sem. (De mivel nem magyar film, így legalább a politikai áthallásoktól nem kell tartani, mint például, hogy Birkamenet Győzikével Show.)

Igazából ezt a filmet is csak a „kedvenc színésznőktől bármit“ paradigma jegyében néztem meg, mert hogy ezt is Noomi Rapace viszi el a hátán, akiről azóta megtudtam, hogy bár svéd, de a nevelőapja izlandi, így neki elég természetes izlandiul beszélnie, pedig nem is kell sokat.

És ezen a vonalon tovább haladva, már bekészítettem magamnak A 44. gyermek című filmet is, szintén a művésznővel az egyik főszerepben. (Állítólag elég rossz, de nem hiszek a kritikusoknak, tudom hogy rosszindulatú alak mind, van itthon tükör...) 

Grúz-e vagy?

Nézegetve olvasom a híreket, és akkor szembe jön egy,  valami georgiai iskolai lövöldözés fejleményeiről, ami mondjuk nem érdekel túlzottan, ez szomorú, de igaz, pont mint maga az eset. (De hát így vagyunk ezzel mondjuk az orosz-ukrán háború kapcsán is, hogy hetekig, sőt hónapokig követtük szorosan a híreket, aztán egyre  ritkábban, ma meg már csak a címeket olvassuk, mert igen, belefáradunk a folyamatos rémségekbe.)

Erre a cikkre viszont mégis muszáj volt kattintanom, mert a címből nem derült ki, hol is történt az eset, és ez idegesített. Ugyanis egy ideje Georgia néven szokták emlegetni Grúziát, így egy címből a fene sem tudja, hogy akkor most a volt szovjet tagköztársaságról, vagy az USA déli államáról van-e szó. Ráadásul egy iskolai lövöldözést bármelyikből kinézek.

Nem értem, miért nem jó a Grúzia? Ha Nederlanden lehet magyarul Hollandia, Italia Olaszország, Wien Bécs, Běijīng (pidzsin átírással) meg Peking, akkor Georgia is maradhatna grúz. Ia. Így legalább kihagyható a nevéből az, hogy orgia, ami azért nem hangzik olyan jól, és amivel az USA tagállamának amúgy nincs gondja, mert az nálunk is mindenki Dzsordzsának ejti. Csak hogy legyen végre egy olyan szó is, amiben két dzs van, ami nagy szó (illetve betű), hisz Dzsingisz kánnak is csak egy jut, akkor is ha dzsemet eszik, ami ráadásul magyarul lekvár.

Na, így kell kábé ezerötszáz karakterben eljutni az iskolai lövöldözéstől a lekvárig, bár szerintem tudnék ennél meredekebbeket is asszociálni.

Nem apagyilkos, apa gyilkos.

M. Night Shyamalan új filmje, A csapda, hozza a mostanában szokásosat, azaz jó lehetne, hisz jól indul, hogy aztán valami értelmetlen zagyvasággá essen szét. Így aztán nem lesz jó. Plusz már megint családi vállakozásban dolgozott, mert az egyik fontos szereplő, a Lady Raven művésznéven futó popsztárt a saját nagyobbik lánya alakítja, aki civilben is énekesnő. (A kisebbik lánya meg nemrég debütált rendezőként A figyelők című misztikus horrorral, amiről írtam is, és ahol a fater volt a producer.)

Nos, a sztori úgy kezdődik, hogy van a Cooper nevű tűzoltó (Josh Hartnett), aki elviszi a tinédzser lányát, Rileyt (Ariel Donoghue) egy koncertre, olyan rendes, „tízezer tinilány sikoltozik az arénában“ típusú rémségre. És nem bírja nem észrevenni, hogy feltűnően sok a rendőr, sőt a géppisztolyos kommandós, mintha nem valami délutáni matinéra készülnének, hanem a harmadik világháborúra  Aztán kiderül, hogy a Hentes munkacímű sorozatgyilkost akarják elkapni, mert valahonnan megtudták, hogy ott lesz a popipari hangversenyen. Cooper ettől kissé ideges lesz, hisz ő maga a Hentes, és ez nem spoiler, mert tényleg a tizedik percben kiderül. És onnantól az a küldetés, hogy: 1.) Jusson ki valahogy a minden kijáratot ellenőrző zsaruk között, és 2.) a lánya mindeközben ne jöjjön rá semmire.

port.hu

Eleinte mind a két elvárásnak megfelel (ehhez mondjuk meg kell kissé zsarolnia a nagyon nagy sztár énekesnőt, de az ő limuzinjával kijutnak, és a lány is csak később, már otthon jön rá, hogy a fater a Hentes (és Mészáros). Innentől néhány teljesen sablonos, ezért kiszámítható „fordulat“ után a végén csak elkapják, de olyan ügyesen, hogy még a feleségét sincs alkalma megölni, pedig végül is a nő vezette nyomra a rendőröket.

Az ügyesség egyébként ez esetben annyit jelent, hogy anyuci jól bedrogozza apucit, aki ettől hallucinál, és a főnyomozó rendőrnénit nézi az anyjának, valami rémesen ostoba pszichologizáló végkifejletben. Aminek már nem sok értelme van. Mert az odáig még oké, hogy darabolós sorozatgyilkosunk egyúttal érző szívű apa is, de valami ködös anyakomplexust is kevernek hozzá, meg gyerekkori traumákat sejtetnek az alkotók, csak épp az egész nem áll össze semmivé.

A faszi motivációiról így nem tudunk semmit, a módszereiről is alig-alig valamit, a családja meg valahogy túl lesz az egészen, mintha olyan nagyon nem rázná meg őket, hogy a fater egy pszichopata. (A felesége modndjuk már amúgy is sejtette egy ideje.)

Szóval a film a kétharmadáig egy feszes thriller, aztán szétbarmolódik az ez esetben szó szerint konyhai pszichologizálástól, no meg attól, hogy a karaktereknek a végére eltűnik az a maradék személyiségük is, amit addig még megengedett nekik a forgatókönyv. Valójában gyilkosunk lánya az egyetlen azonosulható szereplő, mert bár rajongó, de nem buta liba, plusz az iskolában is kiközösítik a menő, gondolom pompomlányok.

És külön gáz, ahogy a rendező a lánya, Saleka Night Shyamalan zenei karrierjét egyengeti, mintegy mellékesen. Hisz a cucc fele az ő koncertjén játszódik, és két feszült jelenet között időnként kapunk-egy dalt is, kis híján koncertfilm jelleggel. (Jobban belegondolva javítanom kell magam, ettől a film első fele is zagyva lesz, a dramaturgiailag indokolhatatlan dalbetétektől.)

Szóval A csapda thrillernek kiszámítható, drámának súlytalan (pedig lenne benne potenciál), akciófilmnek meg nem az, mondjuk szerencsére nem.  Ehhez képest elég nézhető, csak még nem jöttem rá, miért?

Fedett ügynök uborkával

Épp járőröztem a közeli játszótér környékén (mások ezt sétának hívják, pedig legbelül egy mindenre elszánt, dzsémszbond alakú szuperhős vagyok), mikor furcsa tér-idő anomáliára figyeltem fel. Valamiféle nagymama-jellegű létforma épp unokát legeltetett a hintánál, miközben a cuccaik egy része egy tőlük távoli, ám útvonalamhoz közeli padon hevert.

Ott hagyták egy ízlésesen Mikiegér-mentes, ám buborékos zacskóban a homokozólapátokat, kitéve bárki arra járó kénye-kedvének. Értem én, a homokozófelszerelés-maffia keze még nem igazán tette be a lábát a lakótelepre, de azért fő az éberség! Elvégre bárkiből lehet lapátlopó, hogy ugye eleve nem is gondol rá, hogy de jó lenne néhány homokzólapát, aztán meglátja a padon őrizetlenül a készletet, és hirtelen feltámad benne a vágy. Aztán már bűnbe is esik, teszkós szatyrában csempészi haza a szajrét, ahol meg ki tudja miket művel velük. Azokkal.

Ezt nyilván nem hagyhattam, ugyanakkor az inkognitómat sem fedhettem fel, így aztán meglapultam a szomszéd padon, lábfájást színlelve (pedig akkor épp nem is), és vártam a szinte biztosan bekövetkező, apokaliptikus fejleményeket. Elvégre nem csak egy homkozólapát-fetisiszta hirtelen felindulásból elkövetett terrorlopásától lehetett tartani, de az sem volt kizárható, hogy a nagyi és a kiskölyöknek álcázott bűntársa sántikalnak valami rosszban. (Bár álcázás jelleggel én is sántikáltam, de csak kicsit, hogy ne keltsek feltűnést. Álcázáskor a feltűnés már fél kudarc.)

Mert ugye felhorgadt bennem a kérdés, hogy egy óvodásnak pontosan mire is kell egyszerre négy-öt homkozólapát? Maximum két keze van (a szakirodalom szerint ennél kevesebb lehet, több nem nagyon), de akkor mire kell még három lapát párhuzamos jelenléte? Alagutat akar-e ásni a közeli garázsbolt felé, ahol közismerten sokféle csoki kapható, vagy egy földalatti szervezet kiépítésének első fázisát értem épp tetten? Ez utóbbi magyarázat tűnt megalapozottabbnak, feltehetően már korábban beszerveztek a nagymamával még néhány középső csoportost, az elkövetési eszközök nekik voltak előkészítve, mikor majd egyesével és ritkásan, mondhatni konspiratíve megérkeznek.

És elkezdenek ásni. Kezdetben egyszerű, szokásos játszótéri lövészároknak tűnik majd az objektum, hogy aztán igazi, kazamatális alagútrendszerré terebélyesítsék. Ha eljutnak a közeli szökőkút alá, meg lesz oldva avízellátásuk is, az elektromos kábelek vezetékei meg eleve a föld alatt vannak menni, azzal nem is lesz külön gondjuk. És onnantól nyugodtan szervezkedhetnek, hogy nemsoká átvegyék a hatalmat mind a két mászóka és a három mérleghinta felett.

És onnantól nem lesz megállás, elvégre a városban - titkosszolgálati információk szerint - közel ötven nagyobb játszótér van, és ennél is több kisebb, szóval ha beindul az óvodások mozgalmi szervezkedése, és nem állítjuk meg időben őket, vészterhes időknek nézhetünk elébe, különös tekintettel a káoszba fulladó anarchiára.

Szóval azt gondoltam, nekem most az a küldetésem, hogy ezt már csírájában elfojtsam megakadályozni, és készen is álltam a küldetésre. De aztán hívott anyám, hogy ugyan voltam náluk a vasárnapi ebédért, de a savanyúságot elfelejtettük, úgyhogy előre priorizáltam az uborkát, csípős paprikával, és a város megmentését áttettem holnapra, még akkor is jól jön az majd. Feltéve, hogy nem lesz hidegfront, vagy valami jó műsor a tévében.

Nemzethalál a füvön (izé... gyepen)

Hatalmas, mindent elsöprő katasztrófa történt Agyarországgal (miközben Magyarország még úgy ahogy elvan, de a kettő különbségét már megénekeltem korábban). Veszített a fodbalista válogatott, ráadásul a németekkel szemben, és öt nullra. Ez döbbenetes!

Elvégre a fodbal nálunk nemzetgazdaságilag kiemelt különleges övezet, a GDP mintegy jelentős százalékát viszi el (teljesen megérdemelten persze), és ha igaz még a „kis pénz, kis foci“ axiómája, akkor nagy pénznek nagy focit kell eredményeznie, annak pedig nagyobb országot. Ahol már nem fáj annyira Trianon. Még mindig nem az épület persze, de ha lesz nagy foci, már emlegethetjük az eredeti nevén a versaillesi ingatlant, ahol az emlékezetes békeszerződést aláírták: Kis-Trianon palota. Értjük, kicsi.

Mert a fodbal és a történelmi sorskérdések nálunk úgy össze vanna nőve, mint. A rakendroll az nem egy tánc, a fodbal az nem egy sport, az a szimbolikus térben lebegő identitás-izé, a nemzeti összetartozás fokmérőjének skáláján a felül. Így ha kikapnak a Csodálatos Labdakergető Fijúk, az már a sír, hol nemzet süllyed el.

És persze érthető az egész ügy (Ügy!) kormányhitű interpretációja, a Dagadt mellényzsebében lakó médiától. Ha mondjuk a vízilabdázók nyernek két góllal a szerbek ellen, akkor a Zorigón már a főcím, szigorúan többes szám első személybe, hogy „Agyonvertük a szerbeket“. Ha viszont az van, mint ami a most, akkor „Fájó vereséget szenvedett a magyar válogatott Németországban“, hozzátéve, hogy de semmi sincs még veszve.

Ühüm. Ha tehát nyer a fantasztikus tizenegy, akkor „mi“ nyertünk (és Rossi bácsi szentté avatását is sokan követelik), ha viszont kikapnak, akkor „ők“ kaptak ki, és egy ötnullás helyzetben sem agyonverték őket, csak kicsit most fáj, úgyhogy megyünk, és iszunk is rá valami erőset. Kábé ez a formula, ennél tovább nem kell menni, mert ha nagyon beszólnak a zorigósok (mandíneresek, indexesek, prosti srácok), valaki még megsértődik a karmelita hivatal kolostorában, aztán hirtelen már nem hirdet náluk annyit a MOL vagy a Szerencsejáték Zártizé.

Egyébként is. Az eredmény 5-0, amit le szoktak írni szellemileg leárnyékolt alakok így is, hogy 5:0, sőt, mindenféle kijelzőkön is így szerepel gyakran. Na most, ennek az utóbbiak nincs értelme, két dolog miatt. Az egyik, hogy nullával nem lehet osztani, a másik meg hogy a hazai csapat góljai vannak elöl. Viszont a felcsútista think tank szerint Németországban már annyi a migráns alapú létforma, hogy Németország igazából nem is létezik. Márpedig egy nemlétező ország nem játszhat hazai pályán, az eredmény tehát 0:5. És mivel nullát lehet osztani, csak eredmény mindig nulla lesz, így gól igazából nem esett, csak a stadionban, de az eredmény papíron döntetlen. Ami a nem létező németekkel szemben igazán szép eredmény.

Szerintem ez lenne az igazán keresztény-konzervatív módon, népben-nemzetben gondolkodóan pártszerű narratíva.

p.s. Lehet hogy az is baj volt, hogy a meccs előtt nem szetelte fel a csapatot valami plébános. Vagy lehet, hogy ige, akkor az.

Sáros pusztulat a néhai Európából

A Vesper egy igazi európai sci-fi, ami nem csoda, belga-francia-litván származású, bár - gondolom a színészek miatt - angol nyelvű. 2022-es amúgy, ami persze nem sokat számít, elvégre egy rémes és kegyetlen jövőben játszódik, és az elmúlt években sem lettünk sokkal optimistábbak a jövő rémségeit és kegyetlenségeit illetően. 

 

Itten most az van elmesélve, hogy az emberiség a maga kizsákmányoló civilizációjával, különös tekintettel a határtalan génmanipulációra, gyakorlatilag kiirtotta az élővilág nagy részét. (Ja, ez egy afféle öko-disztópia, kicsit vonalasan zöld, de ennyi belefér, ha a filmben amúgy is minden sárbarna és/vagy szürke.) Az emberiség meg két részre szakadt, vannak a citadellákban, ilyen zárt városokban élő elit emberei, meg a maradék, akik kívül rekedtek, és ők a sarat túrják valami ehető dologért, gyökerekért, férgekért, ilyesmikért. Meg függő helyzetbe vannak a közeli citadellával, amennyiben onnan kapják a vetőmagot, hogy ne haljanak teljesen éhen, de olyan genetikailag megpiszkált cuccot, ami nem szaporítható, mert a növények nem hoznak újabb magokat. Így igazából kiszolgáltatottan, jobbágyként vagy rabszolgaként, napról-napra élnek.

A főszereplő egy tizennégy éves csaj, Vesper, aki zsenge kora ellenére egy biokémikus-genetikus őstehetség, ebben a minőségében túrja a sarat, és kísérletezik a saját kis ócska laborjában. Meg gondozza az apját, aki teljesen magatehetetlen, béna mint egy kidőlt fa, de egy labda formájú repkedő drónon keresztül képes kommunikálni a lányával, és elkísérni őt. Amúgy Fater a legparább szereplő, mindenféle csövek lógnak belőle, és ha jól megfigyeljük, a szíve is egy külön üvegben dobog, a csövek egy része pont oda van bekötve.

Aztán van még Jonas, Vesper nagybátyja, a szadista kakas a szemétdombon, ő valamiféle árvaházat működtet, ami csak annyit jelent, hogy gyerekmunkával tartja magát épp hogy  a víz felett, miközben a gyerek vérét is eladja a citadellának. Plusz mesterséges embereket is gyárt, akiket Jug-nak neveznek, és épp csak annyire intelligensek, mint egy kutya vagy majom, mert őket meg rabszolgaként értékesíti, ténylegesen szerszámként, vagy ha valamelyik kipurcan, alkatrészként.

És ebbe rémes pokol bugyrába zuhan bele egy citadellai drón, benne egy szép szőke lánnyal, akit - mire Vesper megtalálja - már épp kezdenek megenni a helyi növények. (Na igen, állatok már nincsnek, de a manipulált növények igaz ragadozóvá váltak.) Vesper meg hazaviszi, meggyógyítja, aztán jönnek a bonyadalmak, mert a lány nem tudja elvinni őket a fellegvárosba, ő is épp onnan volt szökésben, az apjával, pontosabban a készítőjével, úgyhogy némi cicaharc után mégis csak szövetségesek lesznek.

De szerencsére ez nem akciófilm, ez igazi, ízlésem szerint való kamaradráma, úgyhogy itt a tudománnyal futnak versenyt az idővel, és még csak nem is gyilkolnak közben, csak egyszer majdnem. És a végére lesz valami keserédes happy end is, előtte meg némi dilemmázás, alternatív önfeláldozás és középsúlyos, kétoldali katarzis. De hogy mi is a lényege, azt nem mondom el, úgyse nagyon látta még senki. (Egyébként innen el lehet jutni a megnézésig, csak a "megnézem" feliratra kell kattintani a két reklám között. Aztán letölteni érdemes, nekem online nem akart betöltődni, az istennek sem.)

Maga a műalkotás persze messze nem tökéletes, de fényévekkel jobb a sci-fi címen eladott, akár disztópikus hollywoodi filmeknél. És az a nagy gond, hogy ez speciel jobb lett volna egy hat-nyolc részes sorozatnak, mert egy darab filmként túl sok benne az elvarratlan szál. Nem tudunk meg szinte semmit a citadellákról, nem tudjuk meg igazából miért is béna Vesper apja, és hogy hova is lépett le az anyja a miért. Márpedig részemről engem érdekelt volna nekem mindez. (Ugyebár nem nézek sorozatokat, leginkább csak ha  Star Wars, de abból pont a legutóbbit elég lett volna egy másfél-két órás mozifilmben megcsinálni.)

Szóval ez a film nyomasztó, borús (köd van és sár, és halál), de legalább csüggesztő, szóval  a nyárias verőfényben pont jó volt túlzott optimizmus ellen. Ez is.

A kettős élet kis papja

A friss közéleti botrány jellegű, közepesen gumicsont most az, a független és ellenzéki sajtóban, hogy a Nemzeti Elmentekafrancba Rendszerének kedvenc plébánosáról, bizonyos Bese Gergelyről kiderült hogy hosszabb párkapcsolatai voltak férfiakkal, és nem vetette meg az orgiákat sem. Amivel persze az illetékes kalocsai érseknek, a római kaotikusnak, nyilván baja van, de neki ez a munkaköri kötelessége. A sajtóra annyiban tartozik a dolog, hogy a plébános atya (úristen!), egy közszereplő. Önként és dalolva lett az, miközben vizet prédikált két borivás között. És innentől nem csak az egyház belügye a története.

Egyébként egy meleg katolikus pappal semmi baj nincs, mint ahogy általában a melegséggel sem,  mindenki azt szeret és úgy, ahogy neki(k) jól esik. Ráadásul egy pap esetében még ott a fogadalma is, aminek ugye része a cölibátus, és ha betartja, akkor igazából teljesen mindegy, hogy egy nőkkel vagy férfiakkal nem szexel.

A baj ott kezdődik, mikor valaki sokféle médiafelületen, interjúkban és publicisztikákban egyfolytában LBTQ-zik (hull a hó és hózik), időnként kissé kommunistázik, és erőteljesen libsizik, kormányférfiakkal fotózkodik, meg a pártvezér és kancellár hivatalát szenteli fel, és ehhez képest jár orgiákra, melyekről kedves amatőr pornóvideók is készülnek. Ez a kettősség az, ami miatt a saját egyháza is azonnal felfüggesztette, és ami visszamenőleg is hiteltelenné teszi az összes buzizását ennek a szerencsétlennek.

De hát ez van emberek, ennek a rezsimnek a képmutatás nem egy működési hibája, hanem eleve az alapcsomag része, a képmutatás pedig esetükben jelentős mennyiségű szájkereszténységet tartalmaz. minek lényge, hogy ájtatoskodunk a nyilvánosság felé, de közben szarunk az egészre. Gergely atya pedig nem tett mást, mint magáévá ezt a pozíciót, például nem a pápára figyelt, nem az egyháza tanítása volt  számára a zsinórmérték, hanem a felcsútista szekta, meg pláne a Dagadt hagymázas gyűlölködése, azt' ez lett belőle.

Meg leégés, megszégyenülés és főleg lapítás, mert amúgy jellemző, hogy a kormányhitű sajtóban mélyen kussolnak az egészről. Hisz ami nem a Párt narratíváját erősíti, azt ki lehet utálni a létezésből, ami meg egyenesen gyengíti, azzal kapcsolatban úgy kell tenni, mintha soha nem is lett volna. A legitim önkényuralom aktuálisan kedvenc papját így gyorsan ejtették, a pártvezér és kancellár fészbuk oldaláról például már tegnap délután töröltek minden fotót vagy hivatkozást ahol szerepelt, és állítólag volt ilyen számos. (Ezt utóbbit nem tudom, a fene se nézegeti a Dagadt fészbuk-oldalát, sőt én a mostanában a fészbukot is kábé kéthetente.)

De ebben a sztoriban nincs is több ennél, engem például már nem érdekel, mi volt az ő szimbolikus ereszcsatornája (ha még emlékszünk Szájer elvtárs brüsszeli kalandjára), hogy kinek állt érdekében a cui prodest. Ami ebben a kis színesben látszik, az csak a szokásos üzletmenet, business as usual, mondja a művelt francia, aki beszél angolul.

Hírprimitív generátor

Ki a hülyébb? A primitív mesterséges intelligencia, amelyik túl kevés adatból dolgozik és manipulál sérelmünkre, vagy a kretén fogyasztó, aki kattint minden baromságra, amit csak elé tolnak, mer' tájékozottnak akar lenni? De kezdem az elejéről.

Van egy filmnézős/letöltős oldal, ahonnan a néznivalóim egy jelentős részét szerzem (amúgy főleg más letöltős oldalakra hivatkozik), elég hektikus a felhozatala, de sok jó cuccba futottam már bele ott. Viszont nem tudok napirendre térni a felett, hogy dermesztően primitív „hirdetésekkel“ próbálnak kattintást generálni a fene tudja kiknek. Mert soha nem kattintok ezekre, úgyhogy nem tudom hova vezetne a link

Az még hagyján, mikor azt a „hírt“ promotálja, hogy „A 96 éves burját sámánasszony szerint hamarosan összeomlik a New Jorki tőzsde“ (ezzel a hejesírással mondjuk bármi összeomlana), de a legdurvább, mikor magyar hírességek neveit illeszti be valami rémisztésbe, láthatóan véletlenszerűen. Hol ez került kórházba, hol az haldoklik, de az nyilvánvaló, hogy valami kezdetleges AI generálja ezeket, ami a gugli fordítóhoz képest sem tud magyarul, így aztán nem mindig ismeri a J és az LY különbségét, vagy a két karakteres mássalhangzókat. (Lásd: Esztergájos Cecília, Mésáros Lőrinc)

A lényeg csak annyi, hogy valami borzasztó kontextusba helyezzen neveket, vér, halál, siralom, fogaknak hullatása és könnyeknek csikorgatásra, mert arra kattint a sok bamba birka. Ilyeneket dob elém, ahányszor csak odanézek (konkrét nevek nélkül, azok ötpercenként változnak, és tényleg teljesen random módon):

- Fél órája jött a szörnyű hír Maci Laciról

- Korházba került Füles

- Élet és halál határán Miki egér

- A sokkoló igazság a Kockásfülű nyúlról

- Kotkodát kórházba szállították, méreg került a vérébe

- Tragédia: részletek Garfield állapotáról a klinikán

- 13 perccel ezelőtt nagyon szomorú hírek érkeztek Micimackóról

(És ezek szó szerinti átemelések, csak neveket vettem rajzfilmekből.)

De ha épp nem celebek haldokolnak a sokkoló kórházban döbbenetesen (tényleg, ez az ócska AI feltehetően főleg Zorigót olvas, onnan tanul az algoritmus ostobán bombasztikusnak lenni), nos akkor semmitmondó sablonszövegeket hány ki magából, amik mellett egy-egy fénykép van, valamiért főleg a Dagadté. Mondjuk ez is csak az erősíti, hogy a kormányhítű médiából okosul a magyarul kommunikálásban. Kommunikálásilag:

- Törvényt fogadtak el a nyugdíj megszüntetéséről

- Készüljön fel: hamarosan fény derülhet a titokra

- 10 döbbenetes fotó, ami leleplezi az Európa Uniót

- Új szenzáció: korrupció az akadémián?

Hát, ha ez a mesterséges intelligencia generálta jövő, azaz így marad a jelen, akkor van remény az aggodalomra. A szép új világ egyre rondább. Meg egyre szánalmasabb, röhejesebb és főleg.

Az elháború-menedzser

A Dagadt elment Olaszországba, ezúttal nem nyaralni (bár kis lazulás azért most is belefért), hanem valami gazdasági-politikai fórumra, ahová nem tudták nem meghívni (pedig lehet, hogy szerették volna nem), mert épp Agyarország az EU soros elnöke. Hivatalosan persze Magyarország, de a felcsútisták nem engednek senkit az önkényes döntéseik, és pláne kommunikációjuk közelébe, így csak ők, azaz Agyarország van jelen egy-egy ilyen eseményen.

És hát a pártvezér és kancellár szokása szerint baromságokat beszélt, elsősorban az önfényező nagyotmondás keretrendszerében. Az még hagyján, hogy azt mondta, ő már 22 éve miniszterelnök, biztos egyel több kupica grappát ivott a reggeli szalonnás sonkához, de azt is mondotta volt, az orosz ukrán vérontás kapcsán, hogy nem ez az első háborúja. Sőt, hogy „van tapasztalatom abban, hogyan kell menedzselni egy háborút”.

Hát nem, nincs tapasztalat, ez a röhejes, „békemissziónak“ nevezett diplomáciai nyalakodása kapcsán is kiderült. A fentebb linkelt 444-cikk is emlékeztet rá, hogy mikor először volt miniszterelnök, összesen egy háborús konfliktus zajlott a környéken, mikor a NATO megbombázta Szerbiát, amitől aztán vége is lett a Koszovó elleni szerb agressziónak. De az összesen nyolc napig tartott, és annyi beleszólása volt, mint az alsós Pistikének az egyetemi vizsgatételekbe. A korábbi, Jugoszlávia széteséséhez vezető polgárháború idején, meg egy kicsi, pár százalékos ellenzéki párt vezéreként még annyi se.

Szóval lófaszt tud ő menedzselni nem háborút. hacsak nem arra gondol, hogy 2002 óta vív itthon valamiféle hideg polgárháborút, ahol az ellenzék az ellenség, a Unió, aminek önként lettünk a tagjai szintén ellenség, és úgy általában is hadat visel a világ, a józan ész, meg alapvető emberi szolidaritás ellen. Ha így értette, még igaza is lehetne, és mivel tényleg az első kormányzati ciklusa bukásakor kezdett rá igazán, még a 22 év is stimmel. Csak másra kell érteni, ha már úgysem az a fontos, amit mond.

De ez a nárcisztikus küldetéstudat-kommunikáció, ez egyszerre rémes, szánalmas, és lassan csak a klinikai pszichológia fogalmaival értelmezhető. Ha a hatalom megront, akkor ugye a korlátlan hatalom határtalanul ront meg, ezért van az, hogy sok helyen eleve korlátozzák, meddig lehet valaki az állam első számú vezetője. Nálunk meg, mint általában a rendes önkényuralmakban nem, és itt nem ér azzal jönni, hogy de a köztársasági elnök csak két cikluson át lehet az. Az elnök ugyanis nálunk egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, a hatalma meg annyi, hogy megmondhatja, milyen mintájú tapéta legyen a Sándor-palotában. (Ami nem is értem miért palota, kastélynak se nagy, de ez mos mellékszál.) Nálunk, miként például a németeknél is, kancellári kormányzás van, a miniszterelnökséggel eltölthető időt kellene ésszerűen korlátozni. (Tényleg, az megvan, hogy Olaf Scholz a német kancellár, de hogy ki most arrafelé a köztársasági elnök, arról Gugli kolléga nélkül fogalmam sincs. Oké megnéztem, Frank-Walter Steinmeier, és nem, tényleg nem hallottam még a nevét.)

Szóval van nekünk ez a szájkarate-bajnok, utcai harcos miniszterelnökünk, 22 helyett csak 14 éve, de az első ciklusával együtt már összesen 18, szóval elmehetne már nyugdíjba. vagy a fenébe, nekem mindegy, a lényeg azon van, hogy el.

p.s. Az EU-val kapcsolatban meg olyat szólt ez a jellembajnok, hogy az szét fog esni, és ezt meg kell állítani. Az nem világos, hogy akkor most ne essen szét, vagy majd csak később, de talán ott kellene kezdeni a kisgömböcnek, hogy nem próbálja szétverni, nap mint nap, szívós munkával.

Állítógép, nemkormány

Megjött leszállni a kecskeméti légibázisra az első KC-390 Millenium típusú szállítógép, a magyar légierőnek neki. Olyan nagy sorozatra persze nem kell számítani, mert Ártunk és Ormányunk összesen kettőt rendelt a brazil Embaer repülőgépgyártól. Kis ország, kis foci, kis légierő, kövér miniszterelnök, így van ez szerte a világban mindenhol nálunk.

(Amúgy egyszer utaztam egy Embraer fene tudja milyen típusú gépen, kicsi volt, légcsavaros és a néhai Sky Europe kötelékében szelte a felhőket. Igen hangulatosan amúgy, nem mint ezek a böhöm sugárhajtásúak.)

Szerintem rém jól néz ki, és stewardessek nélkül is működik. (hvg.hu)

A KC-390-nek egyébként a nagy előnye, hogy szállítógép, úgyhogy ezt esetleg tényleg arra fogják használni, amire névleg vették. És nem az lesz, mint a két Airbus 319-essel, hogy hivatalosan ugyan katonai csapatszállítók, de leginkább a Dagadt és vazallusai repkednek vele. Oké, szállítottak már katonákat is, sőt az egyik részt vett valami közel-keleti mentőakcióban is, de ezeknél összehasonlíthatatlanul többet használják a nemkormánygépeket kormánygépként. (És akkor még van két Dassault Falcon  business jet is a flottában, ami úgy kell egy szerény méretű légierőnek, mint egy falat kerozin. Nos, azokkal már tényleg csak a kormányférfiak repülnek, ha már nők nemigen vannak a kormányban. A kormánynál... Na, benne.)

És ha már a légierővel repülnek a hatlomnak emberei, akkor repülnek ők mindenhová, nyaralni meg meccsre is, ha épp nincs kéznél valami közpénzszivattyúzó haver, az ő magángépével. Nem konkrét példa de mondhatni ideáltipikus gyakorlat, hogy mondjuk a Dagadt elmegy valami arab olajsejkségbe, vagy még inkább egy -isztán végződésű posztszovjet diktatúrába, szigorúan diplomáciai küldetésben (Szíjjártó Kakaduval, aki megy néha magában is), és visszafelé valahogy Olaszország felé kanyarodik a légifolyosó. Aztán Milánó magasságában "technikai okokból" le kell szállni, úgyhogy a Főnök addig is megnézi a pont aznap esti Milan-Juventust, meg marad kicsit hétvégére is, hogy nemzetközi ügyekben eljárva strandoljon némileg a tengerparton, a véletlenül pont ott tartózkodó családtagokkal. Aztán megint csak technikai okokból, két nap múlva arra jár egy nemkormánygép, hogy Ferihegy érintésével menjen vissza a kecskeméti bázisra, csak mert dél felől útba esik észak. Így megy ez, csakhogy ezeken a gépeken is van transzponder, avagy radar-válaszjeladó, így mindenféle ellenzéki Hadházyk, meg ellenzékileg független újságírók lekövethetik a flightradar24.com-on, hogy mi mennyi a merre,

Hát, egy szállítógépnél legalább ilyen mutyik nem lesznek, sőt kettőnél sem. Egészen addig, míg meg nem rendelik például Türkmenisztánból a felcsúti lovasszobrát, kolbásztöltővel, rendeletileg.

Padon lakni

Az elmúlt napokban a környéken mászkálva felfigyeltem rá, hogy nem tudok leülni egy árnyékos padra, de szinte sehol. Pedig kellene, a nagy melegben valahogy igazán érzem a bal lábam visszereit (ami családi örökség, már vagy tíz éve kezdődött), pad meg lenne még, de negyven  fokban a fene sem üldögél  a tűző napon.

Az árnyas padokon ugyanis szinte mindig alszik valaki, sőt olyat is láttam, aki nyilván ott lakik, annyi cuccal veszi magát körbe, és több nap távlatában is őrzi a pozícióját. Amúgy nem, biztos nem hajléktalanok, elvégre városunkban példásan működik a hajléktalan-ellátás, csak valamiért fontos nekik egy padon laki és/vagy aludni.

De hogy akkor kik ezek a fazonok, arra többféle hipotézist is találtam:

1. Hippik: Avagy ellenkulturális mozgalmárok, akik büszkén és tudatosan megtagadják a fogyasztói társadalom pusztító hedonizmusát, ők beérik a kikukázott fél szendviccsel és a flakonos száraz fehérrel, meg a fal tövébe hugyozással. Vagy lehet, hogy mindennek esetükben van valamiféle vallási, vagy legalább is spirituális kontextusa, azaz lehetnek akár...

2. Szádhuk is. Vagyis afféle hindu szent emberek, akik teljesen Istennek, Istenben, vagy csak úgy élnek, az istenit neki.  Guberálásból, koldulásból, és összefüggéstelen mormolásból tartják fenn magukat, nekik az anyagi világ már rég nem számít, nincs közük hozzá, ők befelé élnek, hisz a fejükben megszólaló hangok sokkal érdekesebb dolgokat mondanak a mindenségről, mint a pszichiátrián a sok hülye doki.

3.  Turisták: Nekik egyszerűen csak nem telik szállodára, mert vagy szarvasgombás rizottót ebédelnek konfitált szarvascombbal, vagy laknak valahol, középút nincs! Ezért a közeli parkban terveztek vadkempingezni, de a sátor azért elég feltűnő lenne, meg minek is, ha döglesztő meleg van, és hetek óta nem esett.

4. Emberek, akik nem találják a lakáskulcsukat: Viszont nincs pénzük lakatosra, hogy valahogy törje már föl a kérót, mert a bankkártyájuk a lakásban maradt, mikor kiszámolt mennyiségű készpénzzel leugrottak nyolc sörért a garázsboltba. Aztán a sör elfogyott, ők meg ültek a homokozó partján, és nem tudták, mióta nincs meg a kulcsuk.

5. Válófélben lévő férjek:  Akiknek még megvan a lakáskulcsuk, csak a zár változott meg nemrég, mikor bé nejük lecseréltette az új pasijával, aki véletlenül pont lakatos. Így utcára kerültek, de maradtak a környéken, hisz a sarkon, a Belező Presszóban van hitelkeretük, amit azért meg kell becsülni.

6. Pedofilok: Az árnyas padok valahogy pont egy nagyobb játszótér köré csoportosulnak, és gondolták a nagy melegben biztos falatnyi ruhácskában játszanak majd ott a gyerekek. de annyira meleg lett, hogy a szülők eleve le sem vitték a játszótérre a kölyköket, így aztán unalmukban bealudtak a lesállást jelentő padon.

Hogy melyik a helyes megfejtés, vagy melyikek azok, azt nem tudom, és nem is áll szándékomban ellenőrizni. Egyrészt mert ahhoz idegen emberekkel kellene beszélnem, és nem azért lettem szociológus, hogy emberekkel foglalkozzak. Másrészt meg fel kellene kelteni őket, ami aztán már teljesen kívül van a komfortzónámon, és bőven a szociális fóbiámon belül, meg hát én is utálnám, ha fényes nappal felkeltenének, pont mikor egy pálmafás tengerpartra álmodom magam.

De biztos nem hajléktalanok, felénk olyanok nincsenek, ez egy magas szintűen kulturált lakótelep.

Világpolitikai halljakend

Vlagyimir Vlagyimirovics Pszichopatov cárevics azon viccelődött a minap, hogy annak örülne, ha Kamala Harris nyerné az amerikai elnökválasztást. Csak mert olyan őszinte a nevetése. (Olyan őszinte, amilyen Putyin mosolya már rég nem.)

Ami azért fura, mert elvileg Trampli Donáld győzelme lenne neki jobb, hisz a szociopata kolléga már belengette (ahogy itthon a Dagadt is), hogy ha ő nyer, huszonnégy órán belül vége lesz az orosz-ukrán háborúnak. Ami persze nyilvánvaló faszság, de ha a jenkik kiszállnak Ukrajna támogatásából, kétségtelenül nem húzza már sokáig az ukrán hadsereg. A ruszkik meg jó eséllyel megtarthatják az eddig elfoglalt területeket, persze a tíz éve annektált Krímmel együtt. (A Krímet még értem is, de azt már kevésbé, hogy mondjuk Luhanszk mire kell nekik, már túl azon, hogy csak.)

Szóval a cárevics elvtárs jól járna a republikánus széljobb jelöltjének győzelmével, ehhez képest emlegette Harrist kívánatos (na nem úgy, bár tudja fene) elnökként.

De a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy az egész csak fordított pszichológia, azaz mivel az orosz despota méltán népszerűtlen az amerikai választók körében, ha ő valakit támogat, arra sok, most még bizonytalan eleve nem szavaz majd, szóval ő Tramplit támogatja, csak így. Mint ahogy nálunk mondotta volt a Felcsútok Géniusza, ne azt nézzük, amit mond, hanem amit tesz. (Amivel egyébként beismerte, hogy sokat hazudik, de ez valahogy senkinek nem tűnt föl, még neki sem.) Putyin elvtárs most azt teszi, hogy direkt mást mond, szóval hazudik, szofisztikáltabban fogalmazva, manipulál. Megtéveszt, ravaszkodik, színészkedik, na ja, pont mint ahogy egy volt KGB-s tiszthez illik.

- O - 

És a másik érdekes putyinológiai (putyinisztikai?) fejlemény, hogy elment a forma Mongóliába, ahol nem tartóztatták le. Mert ugye az van, hogy a Nemzetközi Büntetőbíroság (avagy International Criminal Court, ICC) elfogatóparancsot adott ki ellene, márpedig nevezett szervezetnek Mongólia is a tagja, szóval kötelessége lett volta tartóztatni. Le.

De nyilván a mongolok Dzsingisz Kán óta már nem az a kimondott világhatalom, ők nem húzogatnák az oroszlán bajuszát, a farkát meg pláne nem, márpedig a nagyorosz birodalomban a macsó Putyin az első farok, minden más farok csak utána jöhet, már ha egyáltalán.

És akkor még ott van Kína, az oroszok nagy támogatója, és Mongólia nagy testvére, pontosabban inkább csak szomszédja, na velük sem jó rosszban lenni. Úgyhogy az amerikai külügy igen megértő volt, hogy bilincs helyett vörös szőnyeggel várták az orosz diktátort, mert az igazából senki sem gondolta komolyan, hogy ez az elfogatóparancs kicsit is több lenne egy szimbolikus gesztusnál.

Mert ha elképzelem mi lett volna, ha tényleg megpróbálják elfogni az arcot az ulánbátori reptéren, akkor valami kisebb tűzharcot látok magam előtt, ahogy az orosz kommandósok gyűrűjében Vlagyimirt visszatuszkolják a gépre, és barátságos rakétázás kíséretében már szállnak is fel. A hadüzenet ráér másnap.

Ám e helyett baráti, elvtársias légkörben körbenyalta egymást a két elnök, amitől Putyin mosolya talán egy kicsit őszintébb lett, bár még messze nem egy Kamala Harris. Nőnek például sokkal rondább.