Mivel a tegnapi, igen kellemes, hűvös-esős idő után már ma már megint kisütött a Nap, kellett valami kulturális ellensúly. (És ez most nem irónia, a borús-hűs időt szeretem, ha kicsit esik nem baj, ha jobban, azt jól megnézem az ablakon át.) A kiegyensúlyozás viszont kissé szélsőségesre sikerült, miszerint olvastam egy kis Dylan Thomast (Az író arcképe kölyökkutya korából), aztán néztem filmet is, méghozzá a Wyrmwood duológiát (ha így mondják, ha egy film vagy könyv kettő), csak hogy meg ne ártson a kanonizált magasművészet. (Mondjuk Thomas életműve a maga korában pont nem számított annak, de azóta már sok víz volt a lefolyóban.) De akkor a Wyrmwood.
Ezek ilyen zombirobbantós vérbentocsogások, különösebb értelem, tanulság vagy egyáltalán mondanivaló nélkül. Történet is csak épp annyi van bennük, hogy két kibelezés/lefejezés valahogy dramaturgiailag összeköthető (össze erőltethető) legyen. És a ténylegeshez képest szinte korlátlan számú másik sztorival is ugyanez lenne a film, hisz nem igazán akar elmesélni bármit, inkább mutatni szeretne. Fröccsenő agyvelővel keretezett mészárlást, sokat. Hogy mit kell elvinni a hova, és kit kell megmenteni közben az másodlagos, miként az út maga is, hisz minden helyszín pont ugyanolyan, és zombik mindenhol vannak a környező susnyásban.
Fertőzéses járvány, kevés immunis, sok zombi, eszik agy, rohadó hús, bármi, harap másik ember, lesz zombi. Kiégett hős katona keres túlélők, adja őket katonák, őrült orvos keres ellenszer. Fejek robbannak, vér, veríték, könnyek helyett halálsikoly.
És mindeközben ez a két film amúgy vígjáték, kábé mint Peter Jakson korai munkája a Hullajó (Braindead), ami egy rendes vállalás. Hiszen egy zombifilmet eleve nem lehet komolyan venni, az mindig egy véres mese felnőtteknek. Jó, igen, kissé frusztrált felnőtteknek, hogy ha már a szemét főnökének, a tahó szomszédjának, a volt felesége új férjének nem robbanthatja le a fejét valaki (hiszen még sztéket sem eszik halkéssel), legalább megnézhesse, ahogy a zombikkal ez rendszeresen megesik.
És ha már úgysem komolyan vehető a zsáner, akkor lehet akár vicces is. Itt például a főszereplő túlélővadásznak (tényleg ennyire paradox a foglalkozására nézve) egy kisebb, rozsdás vasakból és ócska deszkákból összerótt rezidenciája/bázisa van, ami zombimeghajtással működik. Azaz egy szobabiciklihez bilincselt egyed tekeri a generátort, meg hajtja az öntözőrendszert, egy ketrecben néhányan maszkokba lélegzik bele az ő szájukból kiáradó zöld és büdös gázt, mert az van benzin vagy földgáz helyett. Tényleg, az autója is azzal megy, ha kifogy az üzemanyag, csak fog egy újabb zombit, és beteszi a pickup platójára szerelt dobozba, ráadja a maszkot, és az alany máris leheli a motor felé a hajtógázt. (Ennek azért lehetne egy kis mátrixos áthallása, de valójában nincs.)
Szóval a Wyrmwood egyfelől Mad Max, azaz posztapokaliptikus lepusztultságban elővezetett túlélőtörténet, másfelől meg annak a zombikkal felütött paródiája. (A Mad Max egyébként nekem kimaradt, egyik filmet sem néztem végig, talán kettővel próbálkoztam még a múlt században, de vacaknak találtam és untam. A jelen műalkotásoknál viszont indokolt a párhuzam: ezek is ausztrál filmek.)
Dylan Thomasról meg majd később. Most olvasom inkább tovább, mert kint még mindig pofátlanul nyárszerűen jár az idő, de most inkább magamat kell fejben helyrelöknöm (vagy helyből fejbelöknöm?), még mindig kulturálisan, hisz zombik ugyan nincsenek, ezért nem is eszik meg az ember agyát, de a zombifilmek azért pusztíthatják. Ha kissé viccesek, akkor is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése