Épp járőröztem a közeli játszótér környékén (mások ezt sétának hívják, pedig legbelül egy mindenre elszánt, dzsémszbond alakú szuperhős vagyok), mikor furcsa tér-idő anomáliára figyeltem fel. Valamiféle nagymama-jellegű létforma épp unokát legeltetett a hintánál, miközben a cuccaik egy része egy tőlük távoli, ám útvonalamhoz közeli padon hevert.
Ott hagyták egy ízlésesen Mikiegér-mentes, ám buborékos zacskóban a homokozólapátokat, kitéve bárki arra járó kénye-kedvének. Értem én, a homokozófelszerelés-maffia keze még nem igazán tette be a lábát a lakótelepre, de azért fő az éberség! Elvégre bárkiből lehet lapátlopó, hogy ugye eleve nem is gondol rá, hogy de jó lenne néhány homokzólapát, aztán meglátja a padon őrizetlenül a készletet, és hirtelen feltámad benne a vágy. Aztán már bűnbe is esik, teszkós szatyrában csempészi haza a szajrét, ahol meg ki tudja miket művel velük. Azokkal.
Ezt nyilván nem hagyhattam, ugyanakkor az inkognitómat sem fedhettem fel, így aztán meglapultam a szomszéd padon, lábfájást színlelve (pedig akkor épp nem is), és vártam a szinte biztosan bekövetkező, apokaliptikus fejleményeket. Elvégre nem csak egy homkozólapát-fetisiszta hirtelen felindulásból elkövetett terrorlopásától lehetett tartani, de az sem volt kizárható, hogy a nagyi és a kiskölyöknek álcázott bűntársa sántikalnak valami rosszban. (Bár álcázás jelleggel én is sántikáltam, de csak kicsit, hogy ne keltsek feltűnést. Álcázáskor a feltűnés már fél kudarc.)
Mert ugye felhorgadt bennem a kérdés, hogy egy óvodásnak pontosan mire is kell egyszerre négy-öt homkozólapát? Maximum két keze van (a szakirodalom szerint ennél kevesebb lehet, több nem nagyon), de akkor mire kell még három lapát párhuzamos jelenléte? Alagutat akar-e ásni a közeli garázsbolt felé, ahol közismerten sokféle csoki kapható, vagy egy földalatti szervezet kiépítésének első fázisát értem épp tetten? Ez utóbbi magyarázat tűnt megalapozottabbnak, feltehetően már korábban beszerveztek a nagymamával még néhány középső csoportost, az elkövetési eszközök nekik voltak előkészítve, mikor majd egyesével és ritkásan, mondhatni konspiratíve megérkeznek.
És elkezdenek ásni. Kezdetben egyszerű, szokásos játszótéri lövészároknak tűnik majd az objektum, hogy aztán igazi, kazamatális alagútrendszerré terebélyesítsék. Ha eljutnak a közeli szökőkút alá, meg lesz oldva avízellátásuk is, az elektromos kábelek vezetékei meg eleve a föld alatt vannak menni, azzal nem is lesz külön gondjuk. És onnantól nyugodtan szervezkedhetnek, hogy nemsoká átvegyék a hatalmat mind a két mászóka és a három mérleghinta felett.
És onnantól nem lesz megállás, elvégre a városban - titkosszolgálati információk szerint - közel ötven nagyobb játszótér van, és ennél is több kisebb, szóval ha beindul az óvodások mozgalmi szervezkedése, és nem állítjuk meg időben őket, vészterhes időknek nézhetünk elébe, különös tekintettel a káoszba fulladó anarchiára.
Szóval azt gondoltam, nekem most az a küldetésem, hogy ezt már csírájában elfojtsam megakadályozni, és készen is álltam a küldetésre. De aztán hívott anyám, hogy ugyan voltam náluk a vasárnapi ebédért, de a savanyúságot elfelejtettük, úgyhogy előre priorizáltam az uborkát, csípős paprikával, és a város megmentését áttettem holnapra, még akkor is jól jön az majd. Feltéve, hogy nem lesz hidegfront, vagy valami jó műsor a tévében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése