Jut eszembe, mára is jutott egy születésnap, méghozzá Edward Elgar brit zeneszerzőé (1857-1934), aki azt a híres indulót írta, hogy Táá-rárárá-ráramm, és ami azóta a britek kettes számú, avagy tartalék himnusza. Jó, igazából Pomp and Circumstance March a címe, és az is ismeri, aki nem, annyira slágerré mémesült, szerintem nem csak a nagybritánok körében. De náluk annyira, hogy később szöveget is írtak hozzá, hogy a tárárázáson kívül lehessen énekelni is, úgyhogy ismert úgy is, mint Land of Hope and Glory, azaz a remény és dicsőség földje. Ilyen beethoveni, örömódai magasságokban kell elképzelni a cuccot, ha már a zeneszerzőt a huszadik század beköszönte alkalmából teljesen elragadta a világbirodalmi hangulat. (És ugye annak szétesését már nem érte meg.)
Amúgy a briteknek persze könnyű, mikor ez a második himnuszuk íródott tényleg a fél világ urai voltak (és csak kissé félvilágiak), így nem kellett beletenni semmi elnyújtott óbégatást a balsorsról, ami régen tép... (Igen, én nem kedvelem a magyar himnuszt, egy rendes himnusz az olyan felemelő induló, a miénk meg egy sírva panaszkodás, meg esdeklés a sírnál, hol nemzet süllyed el. Lehetne már írni valami vidámabban, mint a Mézga család főcímzenéje.)
Minden esetre Elgar munkásságában nekem a kedvencem nem az említett darab, hanem az The Apostles (Apostolok) című oratórium, meg az első szimfóniája, gondolom azért, mert ezek már több mint harminc éve megvoltak műsoros kazettán, közvetlenül a CD-korszakom előtt. Meg Walton szinté első, Portsmouth-szimfóniája, de azt nem Elgar írta. Hanem úgy 1925 körül WilliamWalton, aki amúgy operát is!
Ugye hogy ismerős?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése