A hatalom, a vezér, meg a lopakodó normalitás

Elém dobta a Jutyúb a „Demokrata Kör“ nevű orbánsirató műsort (powered by MC Bencsik Bubu), ami régebben persze magyarpétergyalázó-orbánnyaló volt, de ebből régi jó, meghitt kettősből mára már csak az első folytonos (MP bolond, de közben rohadt gonosz, és aljasul ravasz ám!), az előző rezsimre meg már két hónap távlatából is édesbús nosztalgiával merengenek vissza.

És persze kőkemény a kormánykritika (rájöttek, hogy ez is egy létező műfaj, csak eddig nem tűnt föl), Bubu bácsi tesója, a másik Bencsik például (szerintem) három pontban foglalta össze a lényeget:

1. Minden hatalmat akar, ezért gyorsan akar egy előrehozott önkoris választást is.

2. A hívei meg egy vezért akarnak, azt is játszik, ettől meg sodródunk a diktatúrába.

3. Az összes képviselő a pártvezér-miniszterelnök saját kezéből kapta a mandátumát, ezek csak klasszikus mamelukok. 

Nos, az elsőről tudja a fene, a politikus már csak egy olyan állatfajta, hogy hatalmat akar, a több hatalom a jobb hatalom neki, a hatalom az a keménydrog, amit egyszerűen nem tud túladagolni, még senki sem halt bele a túl sok hatalomba. Ha csak megmerényelve le nem lőtték, de akkor abba halt bele, hogy nem volt elég paranoid módon agresszív, nem volt elég kemény, kiszelektálta őt a bellum omnium contra omnes szociálevolúciós elve. Az élet harc, a gyengéket megeszik, kábé ez a hatalmi logika sith elmetrükkje.

Hogy Magyar P. kormányfő foglalkozású influenszer minden hatalmat akar-e, azt még meglátjuk, de hogy nem lehet jól kormányozni, ha mondjuk a Köztársasági Elnő kúr, és hirtelen észreveszi, hogy ő a fékek ellensúlya (meg a bot a hüllők között), meg hogy helyben szinte mindenhol ül még egy-egy felcsútista kiskirály, az tény.

És igen az istenadta nép vezért akar, az istenit neki! Mert a nép hülye, mindenféle konyhai falvédő-bölcsességek szólnak arról, hogy az egyén önmagában lehet még okos, meggondolt valamint tájékozott, de a tömeg jellegénél foga egy massza. És ettől buta mint a sár, hogy aztán önfeledt, boldog módon buta-e, vagy épp agresszíven vértolul fejében az indulat, az részben szerencse kérdése, részben meg a vezér akratáé. 

Arról lehet szó, hogy a tömeg manipulálható (sőt, főleg az, a tömeghatás beszippantja és/vagy elsodorja az egyént, vízállásjelentéstől függően), a vezérség egyik lényege, miszerint tartóoszlopa meg a manipuláció képessége, nem feltétlen szándékoltan vagy rosszindulatból, ha mondjuk a vezér  pozitív érzelmek szónokol le emelvényéről, a tömeg kreatív energiákat érezhet felbuzogni magából.

Itt egy kicsit érdemes kitérő jelleggel maxwéberezni egyet. Weber szerint ugyanis a hatalmat birtokló politikust három dolog legitimálhatja, azaz három ideáltípusa van annak, miért is hajlamosak az emberek engedelmeskedni a hatalomnak:

- Az első a hagyomány, hogy mindig is ezek voltak a királyok, akik most, ráadásul eleve úgy kezdődnek, hogy „Isten kegyelméből VI. Oroszlánszagú Leó, Kloákia császára, a Hit Bizományosa, a Partok Őrzője, bla-bla-bla...“ Hogy a hatalom azé akié, az valamiképp a természet rendjéhez tartozik.

- A második a karizma, a személyiség varázsos aurája, mikor azért vetjük alá mahgunkat a vezető akaratának, mert elhisszük, hogy jó vezető, olyan a kisugárzása.

- A harmadik meg a legalitás, hogy vannak törvények, azoknak megfelelően jutott a hatalom birtokába, tehát joga van hozzá. Ha kiderül, hogy nincsenek meg a képességei, az akarata, sőt valami mást csinál, mint amire felhatalmazást kapott, akkor is jogszerű a hatalmaskodása. (Erről per pillanat nem tud nem Súlytalan Tamás eszembe jutni. Hirtelen észrevette a faszi, hogy jé, ő egy jogász, és szinte már  érvel, először a történetében, és persze most is csak maga mellett.)

Magyar Péter kétségtelenül egy karizmatikus vezér, így mint általában az effélék, nem sokat ad a hagyományokra (pláne ha azok nem túl acélosak és még csak nem is régiek), a legalitásához pedig nem fér kétség, de a legitimációja alapja a népakarat, ami meg a karizmájából jön főleg. 

A politika végletekig mediatizált, ennek megfelelően nem tudnak nem a személyiségekre építeni. Régen a király egy arcél volt a pénzérméken, senki nem tudott a személyéhez viszonyulni (ezért maradt a hagyomány, az isteninek tételezett rend), ma meg azt is megtudhatjuk, hogy melyik fodbalcsapatnak szurkol, milyen zenét hallgat, hogy áll rajta az öltöny, és milyen mustárral eszi a virslit. Így mi, a nép, nem tudunk nem a személyiségére reagálni, amitől meg a karizmatikus arcok válnak ki a tömegből, akiknek jellegzetes a kinézete, a beszédmódja, az egész karaktere. 

Ez nem jó vagy rossz, ez egy ilyen helyzet, Trampli Donáld is karizmatikus, de Putyin is az, és innentől persze lehet aggódni, hogy a karizmatikus vezér nem indul-e el a diktátorság rögös, de mámorító útján? Nos, nem feltétlenül. Charles DeGaulle, John Kennedy vagy Margareth Thatcher sem lett diktátor, szóval nem kell Mohandász Karamcsand Gandhi-ig visszamenni, vagy azon lamentálni, hogy Napóleon inkább diktátor volt, vagy másrészt egy polgári állam megerősítője (lásd: Code civil)...

etsy.com

A hármas pont egy baromság, ugyebár az egyéni képviselők (és a frakción belül ők az erős többség) egy előválasztás által lettek jelöltek, nem kellett nekik Hatvanpusztán a Vezér elé járulniuk egyesével, hogy kiválassza őket, mint a fideszeseknek egykor.

Ellenben mindhárom pont viszonylag precízen írja le a bukott rezsim működésének három alappillérét (van még több is persze, mint a korrupció vagy a goebbelsi  propaganda), és jó látni, hogy az úgynevezett „konzervatív“ véleménymondó is látja már mindezt, persze csak utólag, és régi jó szokásuk szerint a másikra vetítve. (Amúgy aki felcsútista volt eddig, az nem konzervatív, az populista-demagóg, jobbos jelmezben.)

De amíg MP nem költözik fel a várba, nem kezd el kizárólag tizenhat testőr gyűrűjében közlekedni, és nem csinál minisztert vagy államtitkárt egy kolhozparasztból, addig mér bízom benne, hogy lesz ez még jobb is, mondjuk az elmúlt évekhez képest nehéz lenne nem jobbnak lennie.