A Tojásfej Köztársaság (eredeti címén Egghead Republic) egy azonos című regényből adaptált, 2025-ös svéd sci-fi szatíra, amiből a szatíra nagyon igaz, a sci-fi viszont csak annak egy sajátos alműfaja miatt, mivel egy alternatív jelenben játszódik. Ahol még nem ért véget a hidegháború, a szemben álló nagyhatalmak meg atommal fenyegetik egymást. (Mondjuk ez mennyiben más annál, mint ami most van? Ja igen, most csak a az oroszok, und Észak-Korea hisztizik bebaszva a nagy piros gomb felett.
És akkor jön az az atom, igazi bomba formában, méghozzá abban a Kazahsztánban, ami még mindig szovjet szocialista tagköztársaság. Egy svéd bulvármocsok-médium meg odaküldi újdonsült gyakornokát Sonját, aki ugyan grafikusnak jelentkezett, de a sugárfertőzött térségből tudósítás sem áll távol tőle, mindegy, csak legyen már valami, ha már a médiában akar dolgozni, de nincs kedve a melleit mutogatni egy valóságsóban. Amúgy leginkább azért veszik fel, mert senkinek sincs kedve odamenni, no meg a csaj nagybátyja egy híres német író volt, akivel ugyan sose találkozott, de attól még volt.
A küldetés az, hogy a sugárzott területen keressen mutáns kentaurokat, akik persze nincsenek, mutálatlanok sem, de a bulvár meg arról szól, hogy a valóságot bemutatni csak akkor kell, ha nem lehet csinálni egy érdekesebb másikat fejben. Úgyhogy Sonja meg a bunkó főnöke két operatőrrel mennek a kazahokhoz, csempésznek nekik vodkát, mert az a Szovjetunióban hiánycikk, a svédeknél meg ugye a csapból is. Aztán jön a Zóna, de nem a tarkovszkiji-sztalkeri értelemben, hisz ez egy szatíra, főleg a média- és kultúrkritika vonalán. Ettől még a fiktív jelen szovjet miliője pont olyan, mintha a hetvenes években lennénk, ennyiben viszont Tarkovszkij ugrik be, a Zóna itt egy lepukkant sivatag (semmi szaharai halálos elegancia), ahol nemigen van bármi, de a szereplők azért hosszan piálnak, cigiznek, és mindenek előtt egymást csesztetik, ebből jön főleg a cselekmény nagy része, meg film humora. Ami néha falrengető, néha szürreális, miként maga a műegész is hol a zsenialitást súrolja (azért alulról), hogy egy kulturális fekete lyuk, de a szélsőségek közti különbséget néha nehéz felismerni.
És mivel a szereplők viszonya adja az egész cucc dinamikáját, arról is beszél - nyilván szándékoltan - hogy mi mindenre képes az ember a karrierért. Például ingyen vállal veszélyes melókat, csak hogy pont rá figyeljenek fel, és mivel mindenki a médiában akar dolgozni, ha te nem vállalod az ingyen veszélyt, sorban állnak még páran, akik viszont önként, dalolva és teljesen fogalmatlanul. Így aztán Sonjáék vodkával védekeznek a sugárzás ellen, valami kaktusz levével tépnek be a sivatagban, de legalább nem találkoznak kentaurral, pedig a nézőnek azért mutat egyet a film, ahogy cukrozott zenére oson a sziklák közt.
De a filmbeli stáb nem erre ment rá, hanem egymás idegeire, ami legalább is fontos tanulság, már ha egyáltalán van igényünk ilyesmire. Hogy a világ elmegy mellettünk, míg mi magunkkal vagyunk elfoglalva. És hogy ne együnk a vadonban talált kaktuszokból. (A kentaur meg deréktól lefelé... furcsa. Asszem ennyi.)
p.s. A filmet a tavalyi Stockholmi Nemzetközi Filmfesztiválon jelölték Bronz Lóra, de nem kapta meg, én meg nem tudom, hogy akkor ez baj-e, de egy ilyen nevű díjra azértérdemes hajtani, nem olyan giccses, mint az Arany Medve (gondolom én), bár lehet, hogy csak egy indián név.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése