A nevem Agneta egy idei keltezésű, elviselhető mértékben Netflixes dramedy, nem az életközepi, inkább az élet második félideji válságos újrakezdéséről.
A főszereplő a csaknem ötven éves Agneta Stömberg, valahol Svédországban, akinek élete szürke és unalmas („itt az ideje felkészülni a nyugdíjra... és a halálra“), a gyermekei kirepültek, a férje kapuzárási pánikja ketretrében új hobbikat talált, a munkája meg lélekölő robot, kicsit meg is könnyebbül, mikor végre kirúgják.
És mivel az ő hobbija, hogy imád mindent ami francia (és ehető meg iható, esetleg sétálható), úgy gondolja, elmegy Franciaországba nembébi-szitterkedni, azaz inkább valami idősebb gyerekre vigyázna, esetleg házvezetőnőzne is kissé, a lényeg hogy péntek eseténként elmehessen borbárni. A izé.. borbárban csinálni valami ivást.
És mior talál egy svéd kisfiút, aki a családjával Franciába' él lakni, már utazik is, bár nem tud franciául, de a férje van annyira bunkó, hogy ez lesz egy utolsó lökés a semmibe ugráshoz. A vélelmezett svéd kisfiú azonban egy demenciába hanyatló szottyadt vénember, hisztis és excentrikus, úgyhogy a gyanakvó néző már az elején tudja, hogy ebből mély és emberi barátság lesz, hisz állati nem lehet, ami meg felületes az nem barátság. Ez lenne a drámai kamarahelyzet, az oda vezető út meg a humorforrások sora, kicsit mint a buddy cop - filmeknél, ahol rendszerint két nagyon különböző zsaru csiszolódik össze örök barátokká. Igazából minden ilyen, különböző bolygókról származó arcok összehangolódásáról mesélő film a buddy cop sémája mentén épül, talán a Miss Daisy sofőrje nem teljesen, de nyomokban az is.
Szóval a humr forrása maga az út, de ettől még a két főszereplő viszonya akkor is zűrzavaros, és ettől vicces, mikor már nagyjából kis híján mejdnem kedvelik egymást, és nem csak eltűrik a helyzetet. És mivel ketten együtt vagy százharminc évesek (bár nem egyenlő eloszlásban), valahogy az emlékeiken keresztül tudnak kapcsolódni, mert ahhoz már Agneta is élt eleget, hogy harminc évvel korábbi élmények törjenek föl belőle, vonósokkal alázenélt flashback-ek formjában, pont mint Einar, a pasas esetében is. Ezekben semmi humoros nincs, a humor abból jön, hogy mennyire kontrasztosak a hol tragikus, hol romantikus emlékek, a kopottas jelenhez képest. Na ja, a különbséget ordítani lehetne, de valahogy nem azt teszik, sőt elég hamar eljutnak a nevetésig is, ami legalább is megnyugtató egy nyálasságfóbiás néző számára.
Talán mert lassan felfogják, hogy a semmilyennek tetsző életük nem kudarc volt, mert bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mások élete mindig szebb, jobb, hatékonyabb és a vaníliaillatúbb mint a miénk, de azok a mások is büdöset kakálnak, miközben régi traumákat és beteljesületlen álmokat cipelnek magukkal, és ha nem is feltétlen ránk, de valakire biztosan ők is irigyek.
Az ilyen filmekre szokták bevett fordulattal azt írni lusta kritikusok, hogy „szép és érzékeny darab, keserédes humorral“, de én pont az efféléket nem akarom látni. A nevem Agneta jó film, de egy vajszínű árnyalattal szebb és érzékenyebb, mint amit karmolnék, én egy cinikus barom vagyok, nekem egy fokkal karcosabb humor, és minimum hatvan százalékkal kevesebb sanzon kéne bele, és akkor bírnám igazán. Így egy egyszer nézős, érzékenyen túlszépített, vagy túlérzékenyen szép műegész, aminek látom az értékeit, csak azok nem mindig érdekelnek.
Mindegy, azért nem volt elvesztegetett két óra a rászánás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése