Démoni dobozoltság

 Napos vasárnap délutánokon horrort kell nézni, így jött elő a Lee Cronin: A múmia című dolog. De már a címe is átvágás, ez a Lee Cronin egyáltalán nem múmiásan dobozolt ókori egyiptomi, vagy inka, vagy még inkább, hanem az író-rendező, aki nem akarta összekevertetni a filmjét azzal a másik múmiással. Ahol a Frankestein csinál a múmiából drakulát, a farkasemberrel, vagy valami hasonló...

Mindegy, ebben a darabban egy kiscsajt dobozolnak múmiásan, de nem hal meg, csak megszállatják valami démonnal, aztán nyolc év múlva meglesz, és hazamehet Egyiptomból Új-Mexikóba, hogy fizikailag oké, csak elmenetek neki otthonról, de otthon talán visszatér belé a hálni járó lélek.

És mivel ez egy horror, egy frászt jön rendbe minden szép lassan, démonilag megszállott múmiából újra családtaggá válni nem sima poszttraumás stressz-szindrómával jár. Ami már önmagában is gáz, de egy szakofágba zárva lenni (évekig?) talán rosszabb mint megjárni mondjuk az iráni frontot. Úgyhogy Katie, először csak jól megszaggatja a rokonai lelkét, de csak hogy aztán a testük következzen.  Azt mondjuk végig nem érteni, hogy miért nem kérik valami szakember segítségét, az orvosoktól az ördögűzőkig, miért nem ütik ki a csajt valami féllegálisan durva droggal, vagy ilyesmi, például elküldhetnék a Mátrixba is, ahol a terápiás jelleggel virágos réten futkározhatna, míg boldogan élhet meg nem halva.

Egy rendes horror az tipikusan zárt helyeken játszódik, egy lepukkan űrhajón, egy romos házban a világ végén, vagy egy pincében, ahová csak verni meg erőszakolni járnak le a tettestársak, szóval nincs menekülés. De ez a múmiamozi, eleve minimum két kontinensen játszódik (tényleg Új-Mexikóban meg Egyiptomban közös pont a sivatag, de teljesen más autókban teljesen más zenék üvöltenek bennük), nincs világvége, emberek mindenhol, a család meg vergődik mint hal a parton, a már nem olyan kiscsajban meg egyre erősebben dolgozik a démon. Aki ősi, na ja, az ipari forradalom óta már nem gyártanak igaz, kézműves, tartós démonokat, de ez még a régi iskola képviseletében zabál lelkeket (is), főleg a gazdatest öccse meg húga viszonylatában, utóbbival még egy vidám hullaagyalázást is rendeznek.

Aztán a végére többen meghalnak, akik nem, azok egy része is inkább ott tartana már, de a vége farami fura happy end mégis, Katie jól halad a démonmentességgel, mert Ősi D-t a faterba költöztetik át, aztán sós kútba teszik, onnan is kiveszik, de a végére már őszintén kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet az egész sztori iránt. Ebből a cuccból két óra túl sok, egy rendes vágó minimum húsz percet lecsapott volna még belőle, csak hogy a főszereplő ne egyedül vagdossa magát.

Amúgy ez a műegész nem is olyan rossz, mert bár próbál nyomasztó lenni, és van is egy efféle atmoszférája, és van benne nyomozós szál is, amit ráadásul nem intéz el valami ködös-misztikus természetfelettivel (csak részben), de lehetett volna sokkal eredetibb is. Az élve szarkofágolt lány sztorijából ki lehetett volna hozni egy erős drámai szálat is, persze csak kevés lélektannal, mert a lélek helyére itt ugye egy démont csomagoltak, és a démonológia csak egy szánalmas egyházi baromság. Azt meg dicséretes módon nem is erőltetik az alkotók. Üdítő viszont a gátlástalan és zsigeri vérengzés, a kifejezetten perverz humor, és a család szentségének, meg a szülői szeretet mindenek felettiségének kaján dekonstrukciója. 

Szóval nem fogok rosszat álmodni tőle (az megvolt a múltkor, mikor azt álmodtam, hogy nem tudok aludni), de simán belefér az „egyszer elmegy“ kategóriába, amilyen igénytelen egy alak vagyok.

De mi a mú van Miával? (Avagy miért nincs Katie kibelezve fáslizás előtt, a démonnak a veséje is kell a megkísértésekhez?)