Enklávé

Ja nem, konklávé. Ez ilyen rituális törzsi esemény, mikor öreg szoknyás agglegények választanak maguk közül egyet, aki onnantól fehér szoknyában lesz kenetteljes, jellemzően nagy nyilvánosság előtt, folytatólagosan. Ezt a fazont hívja a köznép Pápának, pedig az egy város valahol a Dunántúlon. Az a város, amiről ebben a filmben, mintegy háttérként szó van, az a Vatikán, egy erősen felülértékelt római kerület, egy enklávé az olasz fővárosban, és ott tartják a konklávét, szóval utólag úgy döntök, hogy mégsem írtam el a címet.

Tehát a film, mint akarat és lelkiállapot elvileg tavalyi, a benne megénekelt intézmény ellenben még mindig dermesztően középkori, ami furcsa egy helyzet. Mert a mai katolikus egyháznak egyfelől nem sok köze van a jézusi spirituális mozgalomhoz, ez egy feudális intézméyy, szigorú hűbéri rendszerrel, és dúsan aranyozott díszletekkel, kívülről nézve messze-messze már az eredeti elvektől. Merthogy igazodott a kor kihívásaihoz, de csak egy darabig, például a modernizáció javarészt elmaradt, így aztán az ókori Galilea és modern globális világ közt félúton rekedtek, konkrétan ez európai késő-középkorban. Időbeliségében is egy enklávé az egész.

Ennek megfelelően nem is igen bírok máshogy nézni egy ilyen filmet, mint mikor múzeumba megyek, hogy érdekes, igen érdekes, de ez a múltnak pont az a része, amit már csak üveg alatt mutogatnak, és nem is igénylem, hogy megtapogassam. (Jó, mikor láttam üveg alatt eredeti Gutenberg-féle Bibliát, abba azért belelapoztam volna.) De ez az egyház - mondom, kívülről nézve, és nekem - egy haltalmi-szellemi rezervátum, látványos ám uncsi díszletekkel, egy szelet múlt, ami nemhogy nem érti a jelent, de jó néhány ponton kifejezetten el is utasítja. (Igen, a jelen mondjon le! Több múlt = szebb jövő! Intrikákkal a hitért! Vissza a múltba, áldassék a feudalizmus...)

Úgyhogy bár a Konklávé című film jó, a szereplők (Ralph Fiennes, Stanley Tucci, John Lithgow, Sergio Castellitto és Isabella Rossellini) jók, a dramaturgia jó, a látvány a szokásos, de egy hangyafarm az egész. Na jó, ez túlzás, ám a bíborosok itt tényleg olyanok, mint egy kupac óvodás, akik a homokozó feletti uralom megszerzése érdekében veszekednek, intrikálnak, szövetkeznek egymással, és egymás ellen, inkább érdekeik vannak, mint elveik. Talán Lawrence (Fiennes) az egyetlen, akinek  még vannak absztraktabb ideái, a többiek olyan alapon liberálisak vagy épp ókonzervatívok, hogy fiatalabb korukban melyik főpap táskáját cipelték.

Egyikükön sem sugárzik át a hit fénye, vagy mije, ezek dörzsölt öregemberek, az égig legfeljebb az ambícióik érnek. Ha egyházkritika (is) akart lenni Edward Berger filmje, annak pazar, ha ez a szál csak nekem jött le (amit azért őszintén kétlek), akkor meg egy fontos, legfeljebb nem szándékolt következmény.

És ehhez képest már másodlagos, miféle sötét titkok vannak az elhalt pápa múltjában, meg azokéban, akik a helyére pályáznak, a Konklávé esetén pont a krimiszál volt az, ami nem tudott felcsigázni, egyszerűen mert az egész arról szól, hogy mindenhol vannak sötét titkok. Odakint nagy a várakozás, vannak tüntetések (hát ja, az kaotikus egyház elmúlt időszaka  a nyilvánosság számára eléggé botrány-orientált), kis terrorizmus, ez-az, de a szoknyás férfiemberek rendületlenül  maguk kis harcaival vannak elfoglalva, meg Fiennes karaktere a nyomozással, bár nem egy kiköpött Poirot.

Azért a nyomozás se rossz, a végére legalább tartogat némi csavart (miután az előre sejthető, hogy egyik favoritból sem lesz befutó), kicsit  gender-vonalon, de most nem árulom el, akit érdekel nézze meg, mert akár hangyafarm, akár terepasztal, de semmiképp sem unalmas, amolyan minőségi, kézműves darab ez.

p.s. Közben eszembe jutott, a hogy a derék bíboros bácsik mintha csak megszemélyesítenék a hét főbűnt, ki-ki a magáét. Gondolom... (Az van, hogy bár felsorolni nem tudnám mind, bujaság, kevélység, fösvénység, irigység, ilyenek, de tuti jó vagyok bármelyikben, szóval ha mennek ezek nekem, és gyanúm szerint mennek ezek majdnem mindenkinek, minke külön listázni? ja, és ha mind nyakig ülünk bennük, akkor mitől "fő" bűnök?

Amúgy egy papi jellegű ismerős szerint ez a főbűnözés nem bibliai, csak egyházi cucc. De a film mondjuk erről (is) szól.)

Az ehető szimbólum, és az út széle

Tegnap óta hivatalos, hogy a Felcsútok Géniusza egy politikai ribanc. Eddig is tudtuk, csak nem sejtettük, de tegnap végre (és megint) egyértelműen kiderült. Ugyanis a populista-szélsőjobbos német AfD kancellárjelöltjét, Alice Weidelt látta vendégül a Karmelitában, ahol baráti, elvtársias hangulatú légkörben beszélgettek, valamint hasonló szellemben sajtótájékoztattak. Mondjuk a Dagadt az első hivatalban lévő állami főkutya, aki egyáltalán szóba állt a nővel, perce Alice néni beleillik a Trump-Erdogan-Bárki Diktátor tengelybe, legalább is első látásra.

Mert ugye nálunk a fene tudja mióta tolja már a kormány, hogy migránsok, melegek, Brüsszel fújj, a család az olyan, hogy apa részeg, anya főz, és egyébként is: az apa férfi, az infláció nő. Ehhez képest Weidel asszony egy másik nővel él együtt, és két gyereket nevelnek. Erre a pártvezér és kancellár meg negédesen körbeudvarolta, pedig részemről arra számítottam, hogy ott helyben lefóliázza majd, csak a miheztartás végett. Aztán gyorsan körbenéz, hogy van-e kétszáz méteres körön belül templom, vagy iskola? Aztán maszk az volt-e a felcsútin? Mert úgy hallottam a Birodalmi Fajnemesítő Intézet munkatársaitól, hogy a leszbuzulás az szájon át fertőz, ilyen vírussal, ami megcsippeli 5G-vel a DNS-t! (Ugyanott digitális fűnyíró, megkímélt állapotban eladó!)

Elvégre két nappal korábban Madridban még azt mondta a főminiszter:  „Az alkotmányba beleírtuk: minden állami szerv kötelessége védeni a keresztény kultúrát. Beleírtuk az alkotmányba: az anya nő, az apa férfi. Korábban azt hittük, ezt mindenki tudja." (Én meg azt hittem ő tudja, hogy az alkotmányt az nálunk Alaptörvénynek hívják, elvégre ő íratta a Jóskával.)

Szóval tessék mondani, ezt az apaférfi-dolgot megbeszélte a hölggyel is? Kíváncsi lettem volna az arcára, meg a főnök képére is, mikor a nő olyanokat mondott, hogy speciel családügyben ő liberális. Liberális! - de hát az a Sátán neve, hívószava és keresési előzménye, úgy az egyéni lélek, mint a kollektív traumák szintjén. De nyilván van az a hatalmi érdek, amitől a felcsútinak még egy ilyen hallatán se rebben a szeme se, bár a száját biztos sűrűbben nyalogatta kissé. Szóval a karmelita utcai harcos valójában egy útonálló fazon, álldogál ő az út  szélén, csak nem rablási célzattal. Kurválkodásival. Elvek und érdekek ugyebár, ha szembetalálkoznak... hát nem megy minden egyszerre, a francba is!

p.s. Mindeközben egy mandineres cím: "Nem tudnak betelni a németek Orbánnal: szimbólummá vált a magyar miniszterelnök“. A szimbólumot szerintem hagyjuk, az nem feltétlen pozitív tartalmú, Hitler például a népírtás szimbóluma, azt' mégse büszkék rá pont a németek. (És szemben a gyakori kormányhitű narratívával: Nem, nem azért volt a Time magazinban az Év Embere Adolf, még 1938-ban, mert a szerkesztők bírták nagyon a stílusát, hanem mert nem az Év Legjobb Emberét keresték, simán csak azt, aki a legnagyobb hatással volt a világ sorsára. Sajnos akkor ez épp a Führer volt, pedig még ki se robbantotta a világháborút...)

Az meg, hogy nem tudnak betelni vele, nem csoda. Se kiköpni, se lenyelni nem bírja őt Európa normális többsége, mert tudnak késsel-villával enni. Sőt szoktak is, de embert nem. 

A megbosszult gyermeki Én

„Én csak egy jármű vagyok, amit ő vezet.“

Nagyjából egy éve állomásozott már a gépemen a 2016-os Prevenge című brit izé, mondjuk hogy fekete komédia. (A magyar címe az hogy Méhbosszú, ami nagyon gáz, én szeretek hülye szavakat kitalálni, de ez még nekem is sokk. Oké értem, ez angolul egy szójáték: a prevenge megelőzést jelent, miközben ott a pregnant mint terhes és a revenge mint bosszú, de méhek magyarul sincsenek benne, csak egy sorozatgyilkos terhes nő, a kis méhzengúz... te jó ég, ez fertőző!)

Szóval a műegésznek annyi a veleje, és ez már  a sztori eleje, hogy néz a szélbe a főhősnő, és épp ugrani készül egy öngyilkos szikráról a tengerbe bele, aztán nagyon hamar kezdjük megtudni, hogy miért is? Mert meghalt a férje egy hegymászó-balesetben, otthagyta őt terhesen, ő pedig elindul, hogy egyesével levadássza a többi hegymászót, akik ott voltak a pasival, mert neki most  miattuk szar. (Vagy mindkettejüknek, a néző azért él a gyanúval, hogy a néhai pokolra került, de ha inkább a reinkarnációban hitt, akkor most ágyi poloska egy útszéli motelben. Vagy ha nincs semmi a halál után, lehetett akár jó ember is, erre a témára film egyetlen képkockát sem veszteget.)

Szóval Ruth, aki az özvegy (Alice Lowe, úgy is mint forgatókönyvíró, rendező és producer) gyilkol, nem hobbiból hanem szívből, pontosabban (a közkeletűen giccses helymeghatározás szerint) a szíve alól, mert az a kényszerképzete, hogy a magzat a' benne, az súgja neki, hogy ölni kell, mert ölni jó és felszabadító, de legalább is muszáj bosszút állni, a fene tudja miért. És van egy pont, mikor a gyilkolás aktusában is megképződik a humor, mert Ruth épp kinyírja az aktuális (asszem harmadik) áldozatát,  erre az bejön az ajtón. Ő pedig ott térdel a vérbefagyasztott pasin, hogy ó basszus, ez nyilván az ikertestvér...

A vicces az, hogy Alice Lowe tényleg terhes volt a forgatás idején, bár azt tudja fene, hogy ezért dobta-e össze az egészet, vagy volt egy jó forgatókönyve (naná, ő írta), és direkt ezért lett terhes, mintegy a method acting túlértelmezéseként, esetleg csak szerencsés véletlen, hogy pont akkor fogant meg, mikor már biztosan nem akarta eljátszani mondjuk a Macskanőt. (Pedig az igazán mókás lett volna, igaz, nem néztem volna meg.)

Ám mivel ez egy tragikomédia, naná hogy sírás lesz a vége, de általában ez van, mikor az alany rájön, hogy a hang a fejében, hááát... az is végig ő volt. Avagy ő nem egyszerűen egy jármű, egy eszköz, hanem maga a cselekvő, akit viszont valóban a tudatalattija mozgat. Addig viszont mi is hallhatjuk, ahogy a magzati gyerek végignarrálja anyu ámokfutását, és furcsa, hogy anyunak nem tűnik fel, hogy a méhéből honnan ismerhet a leendő gyerek olyan kifejezéseket, hogy például PlayStation?

Érdekes, hogy ez a film úgy egy kerek egész, hogy nem is akar az lenni. Ruth-ról szinte semmit nem tudunk meg, nekem csak a végén jutott eszembe, hogy például mi a foglalkozása? A halott férjről végképp semmit, de az áldozatokról is csak alig-alig egy-két morzsát, és ezzel együtt nincs hiányérzet. Ez igazából egy parabola, egy példabeszéd a veszteség és őrület kéz a kézben járásáról (meg a végén elmaradó kijózanodásról), hisz a nő nem tudja egyszerre feldolgozni a párja elvesztését és a terhességet, miközben valami munkát is találna, meg ráférnének az emberi kapcsolatok. De azok nincsenek, így marad a vékonyka kislányhang a fejében, ami gyanúsan az ő gyermeki énje a múltból. Az meg bosszút állna a világon, bármi áron, de főleg bárkin.

Charles, a madarak meg én

Ma van Charles Robert Darwin (1809-1892) születésnapja, a kétszáztizenizéedik. Eredetileg orvosnak tanult az Edinburghi Egyetemen, de nem bírta nézni az ekkor még érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket, végül két év után emiatt hagyta ott a fenébe az egészet, és nem ment el horrorfilm-rendezőnek se.

Neki tulajdonítják az evolúció feltalálást, pedig azt Isten teremtette (az evolúciót), Darwin csak észrevette megfigyelni, valamint írt is róla könyvet, amitől azóta se szeretik sokan. Pedig logikus, ha van Isten, miért ne teremthetett volna evolúciót is, csak hogy ne kelljen minden faj und fajta változataival külön-külön babrálnia. (Ez amúgy összecseng a 19. századi Anglia egyik legnagyobb spirituális tanítójának és látnokának, Madame Canapé-Telewin elhíresült mondásával, miszerint „Viszket a seggem, jövő hétre megjön a havazás is", hiszen egy efféle látomással nyilván nem vesződött külön az isteni gondviselés. Ez csak így alakult.)

Az evolúció észrevevése pedig úgy, hogy hősünk oda-vissza végighajózta a Földet, egész a Beagle-szigetekig a Galapagos nevű földmérő tengerjáró vitorláson, és közben természetrajzolt, mert már az egyetemen is az volt a kedvenc tárgya. (Még akkor is, mikor egy ideig teológushallgató volt Cambridge-ben, de unta hogy folyton szentképeket kellett rajzolnia rókák helyett, bár zsebpénzért.) A természet pedig meglepően sokfélének bizonyult, beszélt olyan növényekkel, amilyen állatok otthon egyáltalán nem is voltak, pedig Shropshire-ban látott egyszer egy kétfejű kecskét is. Meg neurotikus tyúkokat kapirgálni.

Én és Charles, bár én azóta fogytam 

(Natural History Museum, 2008.)

Darwin megfigyelte, hogy egyes madarak tök máshogy néznek ki, mint más madarak, nem is beszélve arról, hogy a halak például egytől-egyig máshogy néznek ki, mint bármelyik madár. (Bár valami közük lehet egymáshoz, amennyiben azok a nagy fehér madarak ott, halat esznek, és nem biztos, de lehet, hogy egyes halak madarakat. Cápák, vagy ilyesmik, főleg ha a madár nem tud úszni.) És ez a sokféleség nyilván nem lehet véletlen, akkor viszont véletnek kell lennie, csak annak már nyelvtanilag sincs semmi értelme. Így aztán a már nem annyira ifjú Charles gondolkodni kezdett a dolgon, és rájött, hogy a bár a hazug embert is hamar utolérhetik, de a sánta kutyát szinte mindig hamarabb, hisz a hazudástól még lehet gyorsan futni, de sántán már sokkal kevésbé. Természetes kiválasztódás: A hazug embernek egyszerűen jobbak a túlélési esélyei, mint a sánta kutyáknak, nem csoda tehát, hogy sokkal, de sokkal többen vannak. (És a hazug géneket örökítik át a következő generációra, bár ezt Darwin még pont nem tudhatta, a géneket, pontosabban a kromoszómákat csak a huszadik század elején, gyakorlatilag a használható repülőgépekkel egy időben fedezték fel. Bár asszem nincs kapcsolat közöttük...)

Ugyanakkor az állatok egy nagy közös halmaz, hozzánk képest mindenképp, mert egyetlen dokumentált esetről sem tudunk, mikor egy állat skót dudán játszott, sört csapolt, vagy elhagyta a könyvtári olvasójegyét. Egy átlag városival Glasgow-ban, ezek közül azért egy-egy bármikor előfordulhatott, hegyi parasztokkal mondjuk nem nagyon, de azok elég nagy állatok amúgy is. Avagy mi is teszi az embert különlegessé az állatvilág ellenében? Nyilván, hogy  tud házat építeni, főzni, néha írni-olvasni, dohányozni és aludni az operában akkor is, ha a színpadon nagyon hangosan énekelnek. Valamint tart állatokat, miközben az állatok nem tartanak embereket. (Kivéve Mrs. Sloaneworthy esetét, akit köztudottan a két uszkárja sétáltat és tart kordában.)

Vagyis az ember a kultúrája révén emelkedett ki az állatvilágból, a kérdés csak az, hogy de megérte? Darwin szerint nem tudta, minden esetre őt a biológiai evolúció érdekelte, azt meg az állatvilágban lehetett megfigyelni (mondjuk egy házi hangyafarmon sok-sok generációt rövid idő alatt lekövetni), miközben az ember biológiai törzsfejlődése már akkor is problémásabb ügy volt. Hisz ha városban élünk, és orvoshoz megyünk betegen, ahelyett hogy az erdőbe mennénk, egy csendes bokor alá meghalni, nos akkor a természetes kiválasztódás se a régi már.

Előhamv

 „Szerda ablakában

csütörtök ül,

és ordít

csütörtökül.

Egy darabig csend volt, aztán Szörnyeteg Lajos megkérdezte:

- Miért csütörtökül ordít?

- Mert csütörtök - mondta Vacskamati -, ha péntek, péntekül ordítana.

- Idegen nyelveket nem tud? - akadékoskodott Bruckner Szigfrid.

- Nem - mondta Vacskamati -, ez egy műveletlen csütörtök.“

(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő, részlet)

Márpedig szerda, van, és az ablakban  lehet hogy csütörtök ül, de egyelőre szerdául ordít, ami viszont pont úgy hangzik, mint egy szirénázó mentőautó. (Ötvenezer forintos kérdés: ha valami úgy szirénázik, mint egy mentő, úgy villog, mint egy mentő, és áthajt a piroson, akkor az most valami, vagy megy valahová?)

A mai nap jelentősége annyi (és ez beárnyékolja napnyugtáig az egészet, aztán meg magától is sötét lesz), hogy ez a Hamvazószerda előtti harmadik szerda, azaz Bronz Hamvazószerda, csak nem tudom, hogy meg kell-e gyújtanom egy gyertyát valamin, vagy elég édességet venni az Aldiban? Nemigen szoktam hamvazni, de nyitott vagyok az új dolgokra, gyertyám meg van. Minden esetre még nem szedem le a karácsonyfát...

Verssen kinek

Néztem a hírtévét ma kora délután, meg az ott futó betelefonálós műsort (Paláver) melynek lényege, hogy a kormányhitű médiaszolgák bedobnak néhány nagyon jó hírt Ártunk és Ormányunk áldásos repülőrajtjáról, meg lelepleznek pár ellenzéki összeesküvést, de nem lövetnek közéjük, ezt rábízzák a betelefonálókra, akik megbízhatóan kerülnek vallási révületbe a pártvezér és kancellártól (akihez képest Szent István nyomorult kis csicska volt, de komolyan!), és lobban fel bennük valami régi tűz a Nemzet és a Haza, valamint az Agyarok (és a Nagy Kezdőbetűk) ellen fenekedő, sátánista Háttérhatalomtól. Ellen.

De ma csak egészen kevés percig bírtam élvezni ezt a bolondok bálját, mert jött a mindent vivő Betelefonáló Bácsi Elvtárs, én meg sürgősen elkapcsoltam, mielőtt kisül az agyam. Bácsi Elvtárs rendesen engedélyt kért Műsorvezető Nertárstól a szavalásra, majd versbe kezdett, mint egy lokális, ám durván emberiségellenes bűntettként. Csak a legelejét hallottam a pánikreakcióm előtt:

„Novembertő vártuk, 

Eljötta zideje

Eskütteta zusa

Régiúj elnöke“

Na idáig bírtam, pedig általában szórakoztatnak a harci nyugdíjasok, bár némelyiket féltem, mert hallhatóan úgy felbaszódik benne az ideg a Soros Gyurcsánytól, meg a Nemismagyar Pétertől, hogy az agyvérzés határán, és már mesze túl az érthetőségen bugyognak fel belőle összefüggéstelen tőmondatok, de az efféle népköltészet már az én tűrőképességemet is meghaladja. Az ilyen csasztuskázós bácsik meg nénik javarész úgy hetven körüliek, azaz még csak óvodások sem igen lehetettek a Rákosi-rendszerben, de úgy tűnik, a vezérdicsőítés mint bolsevik tempó és lelki igény valahogy megvan bennük. (Oké, a Kádár-kor is sokat rombolt néhány generáción.)

Hisz ne tévedjünk jól, Trampli elnök is bolsevik, a szónak abban a klasszikus értelmében, hogy magát tekinti valamiféle abszolút és mindent elsöprő többség képviselőjének, aki mivel egyértelműen megnyerte az elnökválasztást, szarik mindenki fejére, aki nem rá szavazott.  Most ő az erősebb kutya, ezért ő baszik, de csak ő, ez az a sajátos demokráciaértelmezés, ami itthon is fájdalmasan ismerős. Pedig a demokrácia, úgy értem egy normális, modern demokrácia az a többség uralma a kisebbség jogainak maximális figyelembevételével. A bolsevik hozzáállás viszont az, hogy például itthon a felcsútinak kétharmados a támogatottsága (szerintük), miközben a szavazatok felét se tudta soha begyűjteni a szektája, mint ahogy egyetlen más szekta sem. Csak a kormányozhatóság érdekében olyan a választás rendszer, hogy a győztesnek kedvez. A győztes meg 2010 után többször is átírta, így még inkább olyan. Az összes szavazat negyvenpár százalékával, jól megrajzolt egyéni körzethatárokkal így összejöhet a kétharmados parlamenti többség, ami viszont sosem jelentett ekkora tényleges támogatottságot.

Az meg ennek fényében is rémes, hogy jön Amerikában egy nárcisztikus pszichopata, hülye mint a segg, és ezzel arányosan akarnok, mint egy mindenért toporzékoló óvodás, nálunk meg a szektás médianyugdíjas „verset“, illetve valami pampa-papa-pammpam, pampa-papa-pamm jellegű mondókát ír (igen ez a jó kifejezés, nem az idézőjeles vers) az ő nagy boldogságában. Mintha lepkefingnyit is számítana az ő kis életében a narancssárgafejű freak-showja. (Globálisan persze számít, de az ürgeöntősi kocsmában már egy fröccsöt se adnak érte.)

Heti helyzetkép: mindig mindig boldogok a lelki szegények.

p.s. Ráküldtem a ChatGPT-t a témára, hogy írjon Tramplit dicsőítő verset, de vérszegény lett. Pár hónapja az ilyesmi sokkal jobban ment még neki, de ez a mostani, mindenki által hozzáférhető verzió rém gyenge. Régen minden jobb volt! Kénytelen leszek ezentúl is magam írni az itteni szövegeim, még jó hogy szeretem.

Szóval:

Trump, egy legenda

Bajnok lép a színpadra,

Falakat épít, hazát véd,

Ígéretei mind bátor, merész

ellen

Milliók szeretik, tisztelik őt,

a jövőt formál

Nevét a

Donald

Hát, itt is elfogyott a lendület az első  négy sor után, addig még csak-csak. Onanntól viszont kábé mint a Jutyúb automata feliratozója, ami jobbára találgat az elhangzó szövegről, szóval operecíz, ha valaki nyilvánvaló panelekben beszél, igen lassan. Talán jobb is volt a tévébe a bácsit is hamar elkapcsolni, elvégre a csúcson kell abbahagyni. és befordulni a fal felé.

Rázva, nem keverve!

„Katolikus szellemiségű gazdaságtudományi képzéssel rukkol elő a Pázmány“ -olvasom a hvg-n. Elvtársak, ez eddig a nap vicce! Mert milyen is lenne az, illetve ha van katolikus közgazdaságtudomány (esetleg külön katolikus gazdaság, mint olyan), akkor van katolikus matematika, kémia vagy biológia is? Azokkal is rukkolnak majd, elő? (Hány angyal tud egyszerre táncolni a tű fokán, hogyan lesz a vízmolekulából bormulekula, illetve Krisztus teste miképp is lesz a miből?)

Szépek ezek a vallási alapú erőlködések, de az a nagy helyzet, hogy a vallás meg a tudomány eleve üti egymást,  nem szó szerint persze, csak az egyik alapja a hit, a másiké meg a módszeres-racionális kétely. A hit dogmákba fogalmazható, a tudomány kérdésekbe, a hitrendszerek alapja a személyes (és a mögötte épült intézményes) bizonyosság, a tudományé meg az hogy cáfolható. Kábé Karl Popper neopozitivista elmélete óta alapvetés, hogy a tudományos tudás lényege a cáfolhatóság, ami nem cáfolható az dogma, az meg a másik pálya már.

És akkor stílszerű, hogy az ördög a részletekben:

- Tessék mondani, a római és a görögkatolikusoknak akkor külön gazdaságtudomány van? (Esztétikája tuti, ez főleg a templombelsők aranyozásában érhető tetten.)

- És mi van az anglikánokkal? Nálunk ugye ez leginkább a Church of England-et jelenti, 1534 óta, mikor az a rémes Henrik, a nyolcadik, új húsra vágyott, de nem lehetett válni. Úgyhogy szexuálpolitikai alapon lett egy Rómától független angol egyház, de a teológiájuk az ugyanaz, legalább is kívülről nézve. És ha már itt tartunk, a keleti ortdoxiáé is, a rítus különbözik, de a hittételek nemigen. (De ha hülyeséget szövegelek, valaki szóljon.) A keresztény egyházszakadások, talán a reformációig elsősorban politikai-hatalmi alapon történtek, mintsem kibékíthetetlen teológiai viták mentén. Szóval akkor most nekik is saját közgazdaságtant kellene csinálniuk, ha lépést akarnak tartanai a Pázmány haladó oktatásával, vagy simán csak át is vehetik?

Vagy egyszerűbb lenne nem keverni ezeket, mert a vallásos gazdaságtan hamar eljut oda, mint a méltán körberöhögött 700-as Klub című műsor, ami régebben minden reggel elszórakoztatott az ATV-n. Ez ilyen karizmatikus-pünkösdista izé volt, a hazai Hitgyüli amerikai eredetijeinek produkciójában, és ott minden adásban kellett minimum két-három tesztimóner, aki elmondta, hogy annyira nem volt pénze, hogy már drogra is alig, és tényleg nyakig ért a szar, ám akkor adakozni kezdtek a helyi gyülekezetnek, amitől még kevesebb pénzük lett, de ezt igazi isteni jelnek látták, és még többet adakoztak(?), aztán nyertek a lottón egy takarítói állást a vécépucoldában, és az életük sínre került.

Ez is egy gazdasági paradigma, rohadt sok ima, plusz még több pénz a pásztornak és kis családjának (vitorlásra gyűjtenek, azzal jobban tudnák szolgálni az Urat), és 

Tudom, hogy a Pázmányon nem az lenne a kiindulópont, hogy adakozz egyháznak, és a szentlélek majd feltolja a reálhozamot, de ha spirituális elemekkel dúsítva értelemez valaki egy nagyon is materiális rendszert, akkor könnyű belecsúszni valami ostobán dogmatikus marhaságba. Oké, hogy maga a gazdaság sem mindig racionálisan működik (lásd tőzsde), ám a megértéséhez mégis csak a racionalitáson át vezet az út, amit meg nem érdemes higítani. Merthogy attól lesz tudomány a „tudom ám!"-ból.

Horkol-e az, aki elgondolta, hogy legyen?

Nevess, és a világ veled nevet. Horkolj, és egyedül alszol.

(Anthony Burgess)

A gond mindössze annyi, hogy sorrend, meg hogy ok és okozat. Ha egyedül nevetek, kicsi az esélye annak, hogy a világ velem nevessen, de legalább annak is, hogy rajtam. (Pedig: Mit röhög ez magában?)

Ha viszont eleve egyedül alszom, fogalmam sincs, hogy horkolok-e, néha ugyan hallani vélem magam alvás közben, amíg aztán rájövök, hogy azt is csak álmodom. Erre felébredek persze, csak nem világos, hogy horkoltam-e, vagy álmodtam-e, hogy horkolok, esetleg mindkettő, és az egyikből következik a másik?

Van az az eset, mikor elalszom valami filmen, sorozaton, podcast-en, és mikor a másik oldalamra fordulás ügyében ébredek fel futólag, rájövök, hogy aludtam, hiszen nem egy buszállomáson vagyok, sehol az a furcsa lány, de a tévében már egy teljesen másik sorozat megy. Pedig a csaj meg a buszos cucc még az előzőből való, egy darabig álmodtam tovább, aztán jött a reklámblokk, a tudatalattim meg blokkolta, de a cselekmény bennem még ment tovább. Ijesztő az ilyesmi, még nekem is, aki minden emberi cselekvés közül a sodródást tudja a legjobban csinálni. (De tényleg, legalább két diplomába és néhány párkapcsolatba sodródtam bele eddig, csak mert rendszerint hagyom magam. Az árral, mert a víz azúr.)

Az egyedüllét lényege pedig annyi, hogy nagyjából mindegy, nevetek-e vagy horkolok,, mindkettő kellemes tevékenység, mármint az alvás meg az a másik, de az alvás horkolva is jobb, mint ébren lenni. Nem szórakoztatóbb, kifejezetten ingerszegény, ráadásul sose tudni, a rohadék tudatalattim mit tol megint elém, de. Amíg alszom, nem viszek be szénhidrátot.  Nem vagyok éhes, amitől rendszerint a szénhidrátot be kell vinnem. Nem fáj a fejem. Mondanám, hogy nem szorongok, de persze hogy, álmomban pont olyan feszültnek/ elveszettnek/ szorongónak tudom érezni magam, mint ahová ébren öt perc allatt eljutok, bármilyen Zen-tudatállapotból.

A megvilágosodásaim valahogy sosem tartanak tovább egy délutánnál, vagy ha délelőtt törnek rám, akkor csak épp addig, bár egyszer másfél hétig egyfolytában úgy éreztem, hogy nagyjából meg vagyok váltva. Vagy le, ez akkoriban nem volt tiszta. (Lehet ezeket csak úgy nagyjából?)

Valójában az alvásnál is egyel jobb ébren lenni és nevetni, bizonyos értelemben a nevetés egy-egy pillanatnyi, mini-megvilágosodás, mert olyankor az ember hirtelen azt érzi, hogy érti a világot (vagy legalább egy szeletét) és ettől hatalma van felette, meg a szorongásai felett. Ez néha több másodpercig is eltarthat, ami remek, mert ennyi idő egy komplett ősrobbanásra is elég, csak mi pont ilyen gyorsan zuhanunk vissza önmagunkba, miközben az univerzum már több mint 13 és fél milliárd éve még mindig tágul. Amin viszont nem kell aggódnunk, mert Woody Allentől tudjuk, hogy Brooklyn nem tágul, én meg mászkáltam egyet a városban még ebéd után, és sajnos Kaposvár sem. 

Ja igen, az érdekes kérdés, hogy mennyi idő kell egy ősrobbanáshoz, mert az a fránya ok-okozat az ott is fordítva volt. Pontosabban azóta van lenni. Miszerint amíg nem robban az ős, nincs is idő, csak szingularitás van, az meg nem változik (ezért nincs idő), az a robbanástól lesz. Meg a tér is, de ez a kettő annyiban ugyanaz, hogy kötőjellel is írhatjuk őket. 

Azt hiszem az ősrobbanás-elmélet lényege, hogy először csak valami absztrakció van, abból lesz a realitás, de akkor ki/miféle entitás fejében van az a tiszta absztrakció, a szingularitás, mint végtelen tömegű (és energiájú, de az tényleg ugyanaz), matematikai pont?

Ez lényegesen fontosabb kérdés, minthogy horkolok-e, ha nem hallja senki, sőt annál is, hogy tágul-e a Fekvehányás utca akkor is, ha nem hiszem el? Hát ja, össze-vissza asszociálni fontos, bár lényegét tekintve haszontalan.

Udvarháztartástan alfahímeknek

A Hazugságaink (Lies We Tell) egy régimódi, lassú, holmi sötét titkokat feszegető, nem kissé melankolikus, ráadásul kosztümös film, valahonnan a 19. századi Írországból, persze konkrétan tavalyelőttről. Sheridan Le Fanu regényéből készült, ezért is néztem meg, mert az említett személy akkor került hatóságom látókörébe, mikor valamikor rohadt régen már, de olvastam a Fogadó a repülő sárkányhoz című kötetét, amiben ilyen gótikus (többek által sötéten misztikusnak mondott) történetekkel rombolta a közízlést. Főleg kísértetjárta házak voltak az elkövetés tetthelyei, valahol félúton Edgar Allen Poe Usher-háza, meg Oscar Wilde (régebbi jegyzőkönyvekben: Wilde Oszkár) Canterville kastélya között.

Gondoltam ha tizensok évesen tetszettek az írásai, akkor egy filmet megér a hátha. És megért. A Hazugságaink tökéletesen működik kísértetek nélkül is, itt pont elég, hogy feltűnjenek a múlt árnyai, és mindenki fejvesztve pszichopata lesz, pedig egy ideig nagyjából sikertelenül igyekszik titkolni.

Az úgy kezdődik, hogy van egy árva lány, akinek meghal egyszem apja, és ráhagy egy marha nagyon angolszász udvarházat (bár valahol Írbe' járunk), ám mivel a lány, Maud még csak három év múlva lesz nagykorú, érkezik a gyámja, Silas nagybácsi, a gané.

Merthogy hamar kiderül, Maudnak és a nézőnek egyaránt, hogy bácsi nem csak úgy néz ki, mint aki egy címeres szemétláda, de az is! Először megpróbálja férjként a csaj nyakába sózni a fiát (aki ugye első unokatestvér, de a fene tudja mi volt arrafelé ezernyolcszáz-nemsokban), aztán eljátssza, és eljátszatja a lefizetett helyi orvossal, hogy Maud elmebeteg, és le kell kötözni a hidegvizes kúrákhoz, majd a végén megpróbálja megölni. Elvégre a faterja tetem, az öröksége tetemes, miként feltehetően a nagybácsi adósságai is, meg olyan hangulatos az az udvarház, jó messze attól, hogy bárki meghallja, ha sikoltasz.

Mert naná, hogy a vége egy kicsit thriller (ohne kísértetek, csak az állat az emberben), van itt minden, mi szem-szájnak kellemetlen: az unokatesó a gonosz nagybácsi felbujtására megpróbálja megerőszakolni a lányt, az meg a nagybácsi lányát csempészi a saját ágyába, hogy kis híján őt dobja ki a faterja az ablakon, és hasonló nyalánkságok. (Amúgy Emily, a másik lány is a sötét múlt egy sötét fejezetének lábjegyzete.) Persze ez nem annyira gótikus cucc, hogy ne lehetne benne valami részleges happy end, a gonosz nagybácsi megbűnhődik, két hullával letudható az ügy, azt' onnantól már nincs is semmi látnivaló.

A film a maga kamaradráma-jellege miatt végig tele van valami vibráló feszültséggel, tudjuk, hogy csúnya vége lesz, minimum az egyik fél számára, de nem tudható hogyan. Ráadásul az egész szűk másfél óra, nincs túlhúzva a sztori, mindig pont annyi történik, hangzik el, derül ki avagy söprődik a szőnyeg alá (itt akár indokolt lehet a szenvedő szerkezet), amennyire nézőként szükségünk van. Van egy (1) darab leány, meg a kor, ahol a nő inkább lakásfelszerelés, gyerekszülő-gép, alávetett, másodrendű ember, mint egy autonóm döntésekre képes, racionális lény. Aki felett a férfiaknak, és az ő törvényeiknek kell uralkodniuk, különben még elragadják az asszonyállatot az ő ösztönei meg érzelmei, és hisztérikus lesz, amit lekötözéssel, hideg vízzel, alkalmilag nemi erőszakkal lehet, ha nem is teljesen eredményesen, de hatékonyan kúrálni.

Ebben az értelemben a filmnek, és gondolom az eredeti regénynek is, lehetséges egy nem ráerőltetett feminista olvasata, ami a mozgókép esetében teljesen egyértelműen elénk is van téve. 

A könyvet meg ugye nem olvastam, de első blikkre legalább is furcsának tűnt, hogy több mint másfél évszázada már ennyire határozottan lehetett a női egyenjogúság mellé tenni a garast, izé a pennyt. Shillinget. Pedig lehetett, mert a film alapjául szolgáló Uncle Silas című regény első kiadása 1864-es, a szüfrazsett-mozgalom pedig már a 18. század végén elindul Angliában. Mary Wollstonecraft (a Frankensteint író Mary Shelley  anyukája) már 1792-ben  megírta A nők jogainak védelmében című, ma már klasszikusnak számító művét. Szóval a Hazugságink lehetnek már hímsoviniszta hazugságok is, miközben persze az adott kor kontextusában ezek még nem azok, csak a zeitgeist lehetőségei és következményei.

A műegész maga meg lélektanilag és dramaturgiailag is hiteles, jók a színészek és szépek a képek, bár jobbára sötétek, de hát sötét a helyzet is, úgyhogy nagyjából minden a helyén.

Hírértéke szerintük annak van, amiről írnak

Van ez a Szuper Ból a jenkiknek, de nem értem, hogy nekünk mi a francnak? Pedig ha véletlenül megnézek valami látványsport-izét, ami nem autóverseny, akkor az csakis amerikai foci lehet. Mert maga a játék érdekes, és néha igenis leköt (egyre ritkábban, de), szarok én sportra, nem szurkolok senkinek (kivéve: Packers, Jets, Bengals, ebben a sorrendben), de a játék része az tényleg élvezhető.

A körítéstől viszont hányingerem van. Már attól is, ahogy magyar tévékben szakértősködnek a szakértők („ah, magam is láttam még Kolorédőban, milyen mikor  dífenszet nem tudja áttörni a raningbekk,  és inkább rámennek a fíldgólra...“ - vagy valami ilyesmi), de mikor  a Szuper Ból kapcsán felesleges baromságokkal van tele a hazai online média, az kiveri a biztosítékot, és nem szekszuális értelemben.

Az imént például a Zindexen ilyen címek jöttek szembe, hogy:

„6 elképesztő előzetest is bemutattak a Super Bowlon az idei legjobban várt filmekhez“

„Íme az idei Super Bowl 5 legemlékezetesebb reklámja“

„Annyi pénzt költöttek csipszre és sörre a Super Bowlon, hogy Ben Affleck és David Beckham sem maradhatott ki a buliból“

„Itt vannak a félidei show legjobb képei“

És ez csak a Zindex. (A Zorigó ugyanez, plusz "Egy igazi szupersztár is volt a botrányos Super Bowl Halftime Show táncosai között - videó“, showra se érdemes...) Odáig oké, hogy biztos sokan nézik nálunk az amerikai focit (ahol lábbal illetik a legritkábban a labdát), a SB így érdekes lehet, de ki a faszt érdekel, milyen reklámokat adtak le az amerikai tévéközvetítésben. Ez hogy a picsába lehet hír, avagy van-é neki relevanciája számomra. Vonatkozásomban, szóval nekem? A hírértékhez ugyebár kell hogy az infó újdonság legyen  (ez megvan, eddig gőzöm se volt, mit reklámoztak a helyi időm szerint éjjeli meccs szüneteiben, mondjuk most se tudom, mert nyilván nem kattintok ilyen „cikkekre“), meg kell hogy bármilyen szempontból is, de számítson, legyen legalább egy kicsit fontos. Márpedig az kurvára nem fontos, hogy melyik csipszet és sört reklámozták hány millió dollárért másodpercenként.

(Bocs, ez indulatos lett, de indokoltan, minek finomkodjon az ember, ha ezt tolják az arcába, és nevezik közben „híreknek“, sőt az egészen elvetemült betűipari betanított munkások egyenesen „érdekességeknek“. Ja, durva anyjukat!)

Hétfőleg

Imádom a hétfőket, mert már mindjárt kedd lesz, amit meg még inkább, a hétfő az új kedd, a kedd az új negyven, az ötven meg az új sötétkék. Minden hétfő hordozza magában egy új hét ígéretét,  és az előző túlélésének iszonyú bizonyosságát, a női lapokban is újrakezdődik a horoszkóp, bár szerinte ezen a héten nem leszek szerelmes. Ami jó, mert valentinnap is lesz, és se csajom, se Valentin nevű ismerősöm, előbbi főleg mert amúgy se lenne pénzem csokijegyre, virágmozira vagy egy csokor plüss popkornra. Szív alakú művesekezelésre, rózsaszín szájszagra, romantikus ráfázásra.

Amúgy máig nem értem ezt az egészet, nem rémlik, hogy az elmúlt lassan harminc évben kellett-e valaha foglalkoznom vele? Talán egyszer, de az abban merült ki, hogy másfél percig kellet egyfolytában valami okosat mondani róla a helyi tévének, mert akkoriban mindig megtaláltak szakértőnek, csak szerencsére nem mindig sikerült. Habogtam valamit, ami legalább nem volt romantikus, több dolgom meg nem volt ezzel a marhasággal. Mert ha két (három-négy) ember szereti egymást, akkor minek annak külön nap, ez olyan, hogy ha valaki komolyan - mondjuk - római kaotikus, akkor nem muszáj csak és pont vasárnap templomba mennie, mehet szerdán is. Vagy délután nyolckor, ha már végzett az Anonim Alkoholistáknál, és megvette a kokaint másnapra.

A hétfő más szempontból is kedvező. (Már túl azon, hogy Garfield utálja, de én meg Garfield-et.) Adolf Hitler például szombaton született, Joszif Sztálin szerdán, Benito Mussolini vasárnap, Mao Ce-tung meg kedden, de Pol Pot is! Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás szerdán, a Felcsútok Géniusza pedig pénteken. (Tényleg, utána lehet nézni.) De hétfőn egyik se, ami nyilván nem véletlen, hanem de. (Én szerényen csütörtökön, az még nem volt foglalt.)

Szóval a hétfő az rendben van, holnap már Mao heti születésnapja lesz, és milyen jó ötlet is, hogy vezessük be a heti születésnapot. Innentől kezdve minden csütörtökre kérek jókívánságot, részemről a karamellásat szeretem, de inkább édesítővel, vigyáznom kell a vércukorszintem vonalaira. (A többi vonalamnak persze már mindegy.) Ja, és ne legyen szív alakú, attól izzadok és zsibbad a bal felem, ami rossz lenne, mióta a bal szemem a jobb, de a lábaim meg fordítva. De ennyit a sötétkékről, és hogy mitől ne legyen szív alakú a horoszkópunk.

Valentin-nap ellen pedig:

Életfogytiglani szanatórium

A Börtön az Andokban fura egy film, kellemetlen, viszkető érzés nézni. Mert adott öt egykori magas rangú chilei katona, akik a Pinochet-féle katonai diktatúra lelkes és felettébb véreskezű kiszolgálói voltak. Aztán mikor jött az ottani rendszerváltás, véletlenül épp 1990-ben, érdemeik elismeréseként börtönbe kerültek... Illetve dehogy, egy kellemes, nekik rezervált hegyi üdülőbe kerültek, saját kis lakrészekkel, sportpályával, úszómedencével, ahol mindenki szabadon hódolhatott a privát hobbijainak, és úgy éltek mint egy nem túl előkelő, de azért elég jó szanatóriumban.

Egyetlen feltétele volt a felesleges feszültségeket kerülni akaró új, nagyjából már demokratikus hatalomnak: kussoljanak róla, milyen is a „börtönük“. Aztán az egyik trottyos ex-tábornok persze hogy nem kussolt, és egy exkluzív tévéinterjúban egyfelől nem titkolta, hogy azért az átlag rabokhoz képest ők ugye-ugye, másrészt meg határozottan büszke volt, milyen hatékonyan irtották a marxistákat például.

És igazából itt kezdődik  a film, mert az interjú lemegy a tévében, a felháborodás országos, úgyhogy egyre több kedvezményt vonnak meg tőlük, aztán elkezdik előkészíteni az átszállításukat, immár egy valódi fegyházba. Ők meg elkezdik visszavenni az igazából soha le sem vett egyenruhájukat, szimbolikus értelemben persze, és egyre nagyobb gecik lesznek, nem mintha addig ők lettek volna a tejszínhab a csokikrémen.

Rabok a börtönben, de tényleg.

Túl sok történet amúgy nincs ebben a 2023-as brazil-chilei cuccban, legfeljebb a fiatal meleg börtönőr srácét szánták annak az alkotók, de nem lett súlya, mert a lelke nem érdekes, a melegsége dramaturgiailag semmit sem befolyásol, a nyavajgása meg felületes, ezért unalmas.

Maga az alaphelyzet, na az már izgalmas, és rendesen elő van vezetve, az ember teljesen fel tudja húzni magát azon, hogy a vén szadisták szolgaként bánnak a börtönőrökkel, a saját ügyvédeikbe törlik a lábukat (az „én fizetlek te féreg, úgyhogy nyald a seggem, mert lerúgom a bal veséd"-paradigma mentén), és az 1973-as puccsra mint polgárháborúra emlékeznek (na ja, kirobbantották maguknak), ezrek megkínzására és megülésére pedig hősies-hazafias miafaszként.

Az ötből két fazon rendszeresen azzal szórakoztatja magát, hogy ki emlékszik jobban az 1970-es és 80-as évek dél-amerikai sporteredményeire, és a film talán legerősebb pillanata épp az, mikor ugyanezt játszák csak áldozatokkal. Az egyik bedob egy nevet, a másik meg rávágja, hogy ja igen, ez volt az a trockista fazon, akit vagy harci kutyákkal tépettek szét, vagy vascsővel vertek halálra. A néző pedig innentől fokozottan várja, hogy mondjuk zuhanjon már árokba az őket szállító autó, vagy valami, mert az, hogy ezek ilyen kedélyesen tolják ezt a szöveget, az az univerzum nyilvánvaló működési hibája.

Miközben a világunk ilyen, ez csak egy kiragadott eset, de minden ország minden diktatúrája pont ilyen alakokat hoz felszínre, ahol önkény van, ott már nincs belső kontroll, legalább is ha valaki felfelé tör, ott már csak külső van, és az is egyre inkább csak egy szűk köré, a végén meg csak egyvalakié. Az elején még rajongók követik a Vezért, aztán a bizonytalanoknak lesz kapaszkodó a vezéri demagógia, később már tanácsos a behódolás, ha ez ember el akar valamit érni, hogy a végére (és ez a totális diktatúra) a túlélés feltételévé váljon. 

Aztán ha az egész összeomlik, ott állnak az efféle kegyetlen komisszárok széttárt kezekkel, hogy de kérem, polgárháborús helyzet volt, és különben is, parancsra tettem!

A Börtön az Andokban nem egy különösebben jó film, de nem is rossz (mondhatni tisztességes munka) ám a tanulságai fontosak, azokat nem lehet elég sokszor felidézni.

Az apró különbségek semmisége

Volt ez a náci felvonulás (nem neonáci, náci - avagy: nem öngyilkos, ön gyilkos!), mikor a „Kitörés Napjára“ emlékezve meneteltek egyet a jelen Hitler-rajongói, demonstratív jelleggel. Meg a jelen szálasistáival együtt. Mondjuk nagyjából annyit sikerült megint demonstrálniuk, hogy szerencsére kurva kevesen vannak, és bár nagyon kemény csávóknak igyekeznek mutatni magukat, vagy épp nagyon okos, intellektuálisan ideologikusnak, nos, nagyon nem azok. Persze ezeken a marginális alakokok belül mindig van egy kemény mag, amely próbálja valami rendes terrorista sejtté konvertálni magát, de ez - megint csak szerencsére - ritkán sikerül, egyszerűen az igazi agyhalott náci zombik annyira kevesen vannak, hogy az illetékes titkosszolgálatok név szerint ismerik őket. Szükség esetén tudhatják, mit reggeliztek, és milyen volt utána a székletük. Körülöttük persze (nem a szaruk körül, bár metaforának elég jó lenne) ott döngicsél egy divatnáci holdudvar, a társutasok testgyakorló köre, akiket már nem ismernek név szerint, míg hozzá nem csapódnak a kemény maghoz.

Amivel nem azt akarom mondani, hogy a náciveszélyt mint olyat, el is lehet felejteni, reális és társadalmi léptékű veszélyt pont azért nem jelentenek, mert odafigyelnek rájuk az illetékesek (éberség elvtársak, éberség!), jobb élni, mint megijedni, valamint ugyebár!

Amúgy az itthoni vonulásukat, túrázgatásukat is erőteljes rendőri felvezetés vegzálta, maguk a nemzetiszocialista érzelmű ifjak percepciója szerint is több fakabát volt, mint fuck about. (Mert az alakalomról készült képeken alig tűnik fel egy-egy nőnemű.) Szóval szót se sokat érdemelnek, érdekes, szánalmas, és csak harmadsorban ijesztő kis szubkultúra az övék, egy rezervátum, de amíg ebbéli minőségükben nem kapnak kaszinó-koncessziókat (Hitler-jackpot, Orosz rulett, Kill the black Jack!), nekem mindegyek. Agyhalottakról csak rosszat vagy semmit!

Ugyanakkor érdekes mellékszál, hogyan is viszonyulnak ma a nácik Trampli Krumpli elnő kúrhoz (tudja fene, de ők se nagyon), vagy épp Maszk Elon fajtárshoz, meg az ő náci karlendítéséhez. Nos a 444 tudósítása szerint Maszk néptárs nem is rendes náci, mert bár az irány ígéretes, de még sokat kell fejlődnie ideológiailag.

„Viszonylag általános vélemény volt, hogy a rómaiak szívből, a nácik felhasból indították a karlendítést...“ - istenem, ha ezt semmi kis különbséget a derék halálfejes masírozók zongorázni tudnák, de szerintem a zongorában elsősorban az az izét látják, ami tök viccesen tud, nos zsidók fejére esni, a cigányokról nem is beszélve, míg ők ellenben, beugranak a nagybőgőbe.

Addig is meg menjenek a francba, pontosabban maradjanak ott, és most leszek igazán ocsmányul trágár: vagy menjenek a picsába, és akkor legalább lesz fuck about, amitól meg kevesebb kedvük und idejük lesz náci stílben macsóskodni, avagy nem a közhangulatot baszogatják majd visszaesőként. (De tényleg, szerintem némelyik fajvédő csak egy becsajozásnyira van attól, hogy tojjon magasról az egészre.)

Ja, és Maszk bácsi tényleg nem náci. Egy kőgazdag, hatalommániás ám kontrollálatlan hülye barom.

p.s. Itt egy remek, nem inkább csak érdekes Partizán interjú egy megtért náci mozgalmárral, hosszú, de megéri.

Semmi...

Egy átlagos vasárnap reggel az ember nem kel. Korán, mondjuk hat előtt, de most még hatkor is sötét van, bennem meg motoszkál a szörnyű gyanú, hogy sütni fog a nap, ami (York közmondásos napsütésével ellentétben) rosszkedvem telét csak idegesítővé változtatja át. Sötétben bujkáló ellenforradalmár vagyok, bár csak indokolt esetben reszketek, nem megyek templomba, meccsre, nem eszem pörköltet ebédre kanállal és nokedlival, Micimackóval ellentétben nem érzem, hogy tennem kéne bármi nagyon fontosat, ennék ugyan valami mákosat, de csak mák van hozzá itthon, megnéznék egy jó filmet, de már láttam az összeset, nyernék egy lottóötöst, de vasárnap a lottóötös is zárva van, megszerelném a kerti csapot, de egy panelházban lakom, kiraknék egy puzzlet-t, de valami rohadék már a dobozára rányomta, hogy milyen kép fog kijönni belőle, így aztán elméletben nem csinálok semmit, hogy a gyakorlatban se.

Az egész vasárnap délelőtt kicsit olyan mint ez a szám:

1. Elsőre jónak tűnik, pedig lényegét tekintve semmilyen, hisz üres.

2. Egy kukkot se értek belőle, mert felirat  is csak japánul van hozzá, e tekintetben mondjuk jól leképezi a világ nagy részét számomra. 

3. Marad valami életérzés utánérzés, halvány és felejthető módon.

4. Pedig elsőre tényleg jó ötletnek tűnt.

5. De ahogy egy kommentelő írta alá angolul, ő sem tud japánul, ám szereti a bézbólt meg a rakendrollt, a csajok meg e kettőt precízen kinyírják.

És akkor ezt dobja elém az algoritmus, mikor hallgathatnék helyette az ablakom alatt elzúgó mentőket is, meg a madarakat, akik lelkesen előre üvöltenek a napfelkelte medvebőrére (mittomén, lehet, hogy ittak), mert nem tudják, hogy nap most is süt, csak kicsit máshol még, de mi sem ússzuk meg, legkésőbb előbb-utóbb.

Még jó, hogy a kedvenc spagettim lesz ebédre, ez némileg árnyalja az ürességet, bár nem pontosan tudom, ez technikailag hogy lehetséges. (Tényleg, a semminek vannak árnyalatai?  Lehet valami semmibb, vagy kevésbé semmi egy átlagos, tehát semmilyen semminél? Kétlem.)

Minden folyton ugyanaz, mert ezt szeretjük

Van az a közkeletű elképzelés, hogy a kultúra akkor jó ha változatos. Mint a mezőgazdaságban: a monokultúra nem jó, mikor egy fél országban pontosan ugyanaz az agyonnemesített búza terem, aztán jön valami kártevő, ami épp azt komázza, kipusztul az egész a picsába, a lakóság meg belehal éhen. Pedig ha tízféle gabonát vetettek volna, az ő meséjük is tovább tartott volna, mert mondjuk nyolc átvészeli a kékeszöld penészes rothadást, vagy a marsbéli pókokat. És valahogy így lennénk mi is, mert az a civilizáció, aminek egyféle kultúrája van csak, nem igazán tud alkalmazkodni az egyre gyorsuló üzemmódban változó világhoz, szóval esélyesebb arra, hogy elfoglalják, lehanyatlik magától vagy simán szétesik, mert az egyféleségben a népség rájön arra, hogy de ők azért mégis inkább különböznek. (Először összedőlnek, leégnek, és csak aztán süllyednek el.)

Aha, a kultúra szó maga is művelést, földművelést jelentett eredetileg, már az ókori görögöknél is... ja nem, a szó is latin, azt a nyelvet meg az ókori görögök (kurva sok más dologgal ellentétben), még nem találták föl. Ehhez képest tudja fene, hogy egy társadalom kultúrájában működik-e a agrár-analógia, vagy mégis. Egyszerűen: egységben vagy különbözőségben van-e az erő? Legvalószínűbben: is.

Történelmi kor, társadalmi berendezkedés, időjárás, tőzsdei árfolyamok, jégkorszakok vagy divatos receptek kérdése az egész.

Én mindig azt gondoltam, hogy a sokféleség a jó, mert mondjuk ehetek kínai kaját, de mikor még egyetemistaként néha hetente ötször ettem ugyanazt, ugyanabban a kínai büfében, kezdett gyanús lenni, hogy hátha mégse. Általában jó a változatosság sokféleségének... ööö, a változatossága, ilyen makroszinten, csak én vagyok egy monomániás barom, aki kényszeresen mindig mindet egyformán szeret. Ez olyan autisztikus, persze kissé a többség az is, gyanús, hogy kevesebben vannak azok a mások, akik mindig az újat, a kalandot és a változatosságot keresik.

Első (példa):

Az emberek nagy része szeret utazni, új helyeket felfedezni. Elméletben, és főleg szóban, ha kérdezik. Ehhez képest például a Petrával töltött tizenév alatt (néhány jelentéktelen kivételtől el nem tekintve, de) szinte csak Londonba utaztunk, mert ő függő volt, én meg már rég. Azt már itt is leírtam, miszerint annál, hogy elmenni valahová, két jobb dolog is van. A második a maradni, ahol vagyok, de az első a visszamenni oda, ahol már voltam, és szerettem ott lenni. Mert szerettem már ott lenni többször is, ehhez képest ritkán járok arra (ünnep a mindennapok között), plusz ismerős a hely, van benne otthonosság. Mint egyeseknek (másoknak, nem nekem) a karácsony: évente egyszer pár nap, amit lehet várni, készülni, tervezgetni - persze jobbára minek, hisz aki szereti, azt szeretné, hogy legyen minden évben ugyanolyan. Az állanóság varázsa naná, mert a változatosság ugyan lehet, hogy gyönyörködtet, de változatlanság kényelmesebb.

Második (kiterjesztés):

És így van ez a kultúrával is, szeretjük ugyanazokat a mintákat viszontlátni folyton, az nem baj, ha újracsomagolva kapjuk a bejglit, de az íze az legyen ugyanaz. Vagy a másik lehetőség, mikor a tartalom változik, de a csomagolás marad: Tök jó, hogy van indiai kaja, de ne kelljen messzebb mennem érte három saroknyinál.

Szimbolikusan ez úgy néz ki, hogy mondjuk bírjuk az amerikai filmeket, de legyenek leszinkronizálva, és tegye bele valaki a tévénkbe azokat. Nehogy már értsünk angolul, mi magyarok vagyunk, kisnemzeti gőggel, és intergenerációs lustasággal, kicsit mint a franciák, csak ők sokan vannak, és volt hozzá gyarmatbirodalmuk is.

Amivel csak azt akarom mondani, hogy például a multikulturalitás klassz dolog, elméletben jól hangzik (mint a klasszikus, marxi kommunizmus), csak vagyunk annyira kényelmesek (lusták, önzők, gyanakvók), hogy a gyakorlatban nehézkesen döcög el, ha egyáltalán.

London elég multukulturális hely, de egy óra vonatozásra onnan, egy falu már rettenetesen provinciális tud lenni, sőt a nagyvároson belül is vannak szegregátumok, ha az ember elmegy Tower Hamlets-be, hirtelen ott van egy Kis Kairó vagy mi. (Legalább nem Kis Teherán, ez már kicsit azért az interkulturális gürcölés eredménye.)

Harmadik (a mítoszok):

És ez a különbözőség-egyformaság kérdés (illetve a jelenleg egyetlen értelmesnek tűnő válasz, az IS) megvan a szűkebb értelemben vett kultúrában is, hogy irodalom, meg film, meg... meg a képzőművészetbe most nem mennék bele.

Nekem - és ezt nyilván leírtam már párszor - a Star Wars volt a gyerekkori, valláspótlékként is működő mitológiám, de hát ez nem ritka, inkább egyfajta generációs trauma, vagy ki hogy élte/éli meg. És azért tudott az egész, elég random mód összedobált, logikátlan és kívülről nézve röhejes cucc működni, mert 1.) volt benne egy életérzés, már a setting (azaz a kitalált világ képei, tárgyai, figurái, háttértörténetei), a zene az atmoszféra által, és 2.) pofátlanul lopott össze sok mindent, ténylegesen, úgy értem történetileg létezett mitológiákból.

De ez a lényeg. Újracsomagolt valamit, ami eleve ismerős lehet mindenkinek, aki nem egy erdő mélyi barlangban nőtt fel, három mosómedve társaságában. Jó és rossz, fény és sötétség, bűn és bűnhődés és megváltás, pont mint westernfilmek vagy a lovagregények setében, hisz leginkább e két műfajt ötvözte, látványosan galaktikus kontextusban. (Ami nem is az volt, elvégre milyen az már, hogy egy egész galaktikus birodalom sorsa egy kicsi, és eleve csonka család néhány tagján múlik, meg hogy mindenki alapvetően ember, azon belül fehér férfi, minden más nem, bőrszín és faj csak kiegészítés, kicsit már-már a díszlet része. Mellékkellék.)

És innen nézve persze hogy siker lett, mert az a világ pont a miénk, a mi történeteinkkel, melyek révén bőven komfortzónán belül maradunk.

Az SW az, hogy tíz percet kell sétálni a kínai kajáért, hogy nem mákos a bejgli, hanem gesztenyés, de ettől még bejgli, hogy ugyanarra a külföldre járunk vissza, mert elsőre egzotikus (ami csak annyit jelent, hogy inkább a különbözőségeket látjuk meg benne), de a harmadikra már otthonos. És akkor, ha már otthonos, elkezdünk visszavágyni oda, itthon lesz honvágyunk, azaz nem tettünk mást, csak kitoltunk annak bizonyos komfortzónának a határait. Egy kicsivel, mert a Marson azért szívás lenne az első telepesek közt lenni,,,

A nyugati (az emberi?) kultúra lényege tehát az újracsomagolás, ez nyilván nem egy üvöltően új gondolat, de legalább az enyém, még nem a mesterséges intelligencia írja (ollózza össze) helyettem. Persze egy következő generációnak már az is komfortos lesz.

Jó, tudom, ez így kicsit összedobált lett, de valami ilyesmi témájú, nagyobb lélegzetű cikken ügyködök, és egyelőre a szabad asszociációk fázisában hányom egymásra a gondolatokat (majdnem ötleteket írtam, de azért annyira nem mennék messzire), és ez van most.

Bevezetés egy vizsgálódás vázlataihoz

A Starcrawler, mint az akusztikus anarchia és a kortárs popzenekritika még vetélő kísérlete

Nagyon tudományos megközelítés - (Abstract)

Ha a klasszikus (különösen a progresszívnek nevezett) rockzene felfogható úgy, mint egy precízen beállított atomóra, akkor a Starcrawler egy olyan régimódi vekker, amit valaki dühében a földhöz vágott, mikor szombat reggel aznaposan ébredt.

Zenéjük esztétikailag konfúz (vagy a pillanat zsenialitását hordozza, vagy maradandóan kurva szar, de inkább e kettő együtt), műfajilag fúziós (garázsrock, punk, indie-nyavajgás, retró, valamint polgárpukkasztás visítozással), akusztikailag zajos, szociálpszichológiai hatását tekintve pedig kontra-szuicid, legalább is az általánosként érzékelt befogadói percepció szintjén.

Ez utóbbihoz hozzájárul az is, hogy a frontember, Arrow de Wilde színpadi jelenléte a tudományos megfigyelések szerint a kontrollált káosz és a „vajon most tényleg vérzik, vagy ez is csak a show része?” jelenség között ingadozik. Hangja és mozgása olyan, mintha Iggy Pop és egy horrorfilm női főszereplőjének egyetlen gyereke lenne, mivel többet már nem akartak, vagy inkább mertek vállalni. Úgy képes vonzó lenni, hogy közben mindenki örül, hogy ő maga azért ennyire nem zakkant, legalább is egyelőre. Az általa reprezentált színpadi perszóna (konstruált személyiség) lényege épp e kettősségben rejlik: Jó csaj, csak ne jöjjön szembe este, egy sötét sikátorban, illetve csak azután, hogy már öngyilkos lett, így nekünk nem kell. 

A gitáros Henri Cash riffjei pedig azt az elméletet támasztják alá, hogy a rock and roll él és virul – csak éppen időnként fejjel lefelé lóg a plafonról, mert egy túl régóta viruló közegben nehéz már kreatívnak lenni.

Ami el van múlva már

Állandóan azon kapom magam, hogy  vannak érzelmeim, már túl az adekvát önsajnálaton, mikor kifogy a hűtőből a joghurt, vagy már megint csütörtök van. Múltkor is felröhögtem egy vígjátékon, pedig a mai vígjátékok szarok, és meghatódtam egy dokumentumfilmen, mert sírás lett a vége a minek?

De a legrosszabb a nosztalgia! A nosztalgia meg az álmodozás, ez a kettő az élet  sójának megrontója (esetleg a megrontóshow-ja), régen, mondjuk húszévesen például nem is értettem a nosztalgiát. Elvégre ki akart volna akkor visszavágyni tízéves korába? Most se lennék feleannyi mint az aktuális korom, de kétharmadannyi szívesen. Nem feltétlen mert régen minden jobb volt, pedig akkor de.

Viszont ha már eszembe jutott a nosztalgiázás emberi gyengesége (pedig régen bezzeg mennyit beszélgettem róla... mindegy is), lett rá többféle megfejtésem:

1. A falvédőre való aforizma:

„Már a jelen sem a régi!“

„Élj a múltban, ha jól esik, de a jelenben cselekedj, mert máshol úgysem tudsz!“

2. A klasszikus német filozófia megfejtése:

„A nosztalgia nem más, mint az érzékelés és az emlékezet konstruált illúziója, amely az emberi ész, és megismerőképesség azon hajlamából fakad, hogy a múlt tapasztalatait az idő távlatából esztétikai és erkölcsi tökéletességgel ruházza fel. Ezáltal az egyén nem a valóságot szemléli, hanem saját elméjének egyfajta fenomenológiai visszhangját a múltból."

3. És amit Allen Ginsberg írt volna róla:

"Ülök egy kávézóban, 1974-ben,

füst száll a csészék fölött,

keresem a múltat a kanál tükrében,

de csak a saját arcom bámul vissza rám.

A neonfények álmodják a régi utcákat,

minden sarok egy elveszett szerelem,

minden ablak egy régi tekintet,

minden emlék egy félig elszívott cigaretta.

Ó, New York, ó, édes idő,

hova lett a zaj, a tömeg, a szabadság?

Csak a múlt csoszog utánam rongyos kabátban,

és kér egy utolsó slukkot az álmokból.“

Oké, ez a harmadik volt meg először, nemrég eszembe jutott, hogy hogy régen olvastam már Ginsbergtől bármit (és igen, ez maga volt a nosztalgia, mikor még olvastam tőle a bármit), úgyhogy hegesztettem ezt. Ócska költő lennék (ah, lettem volna), ezért csak paródiákat követek el néha ritkán évente, de olyankor közléskényszerem támad.

Majd ha eszembe jut valami frappáns az álmodozásról, mondjuk Lawrence Ferlinghetti modorában, majd rövest publikálom, réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban.

Windows Minek.Nulla

Ezek a ruszkik nem tanulnak a butaságból sem, legyen szó az állami erőszakmonopólium túlhasználatáról, vagy az ellene való védekezés mihasznaságának luxusvoltáról. Mert az van, hogy mindenféle alakok ablakokon esnek ki -át, valamint -ból, de mindig csak akkor, ha előtte rosszat mondtak VI. Vlagyimir Pszichopatov cárra, és az ő fasiszta rezsimjére. Elvégre ha egy rendszer-inkompatibilis oligarcha kiesik a tizenharmadikról, az még lehet féletlen és véletlen baleset, elvégre igazán tudhatta volna, hogy tizenhárom szerencsétlen szám, rendes amerikai toronyházakban eleve csak 12/a emelet van helyette. Ám ha túl sokan esnek ki elég gyakran, elég magasról, abban kell lennie rendszernek, pontosabban annak kell lennie benne, A Rendszernek. A rendszer mögött pedig a gyakorlatilag egy Pártnak, és a Vezérnek. (Ein Volk, Ein Reich, Ein Führer! - ez persze egy lopott szlogen, de nálunk is az volt a Mék Juróp Grét Egen! Viszont az Ájn Folk, az nagyban magyarázza Ukrajna lerohanását, elvégre Moszkva szerint az ukránok oroszok, csak fasiszták, így testvéri szeretettel kell megbombázni őket, visszaesőként.)

Az aktuális eset ma reggel jött szembe a hírekben, miszerint az ukrajnai háború ellen felszólaló, Putyin-kritikus orosz énekes-dalszerző Vadim Sztrojkin kiesett tizedik emeleti lakása ablakán. Persze nem véletlenül, a rendőrség szerint öngyilkos lett, és a ők csak tudhatták, hisz pont, véletlenül éppen rendőrök zaklatták otthona melegében a művészt, mikor az gyors hirtelenséggel, valamint mondvacsinált módon áthaladt a szomszéd szobába, és ott ugrott ki az ablakon. Ja, előtte ki is nyitotta, mert ugye fájdalmas lett volna az üvegen át...

Az egész teljesen hihető, életszerű, mintha csak egy olasz neorealista filmet néznénk a Mussolini-éráról, mert olyan ugye soha nem fordulhatna elő (ennek megfelelően soha nem is fordult még elő), hogy rendőrök, vagy rendőrnek látszó titkosszolgálati szakemberek valakit csak úgy, alapos indokkal persze, kivágjanak macskát szarni. Ezek a szerencsétlenek vagy megszédülnek, de pont mikor derékig lógnak ki az ablakon, vagy részegek, vagy szívrohamuk lesz, vagy csak mindezek mellett látják jó ötletnek az öngyilkosságot.

Ugyanakkor nem értem a rendszert, lehetne ezt az egészet gazdaságosabban is csinálni. Például csak a legpenetránsabb rohadékok essenek ki, de ne a tizedikről, hanem mondjuk a huszadikról, az máris 200%-os teljesítmény a mostani KGB-nek (FSZB amúgy), sőt essenek ki ők többször is, így rögtön lehet 4-600% is a ráta, ami nyilván prémium vodkákat okoz majd a főtartó tiszteknek, meg nyaralót Szocsiban. (Ami úgy egy nyaralóhely, hogy rendezett már téli olimpiát, szóval exkluzív egy érdekesség. Télimpiára úgy mellesleg javasolnám még Bahreint.)

A kisebb halak meg menjenek valami szibériai, mélyen szanatórium jellegű kényszermunka-táborba, ott legalább két kezük verítékével szolgálhatják az Államot, abban a pár hónapban, míg valami rejtélyes kórba bele nem halnak, miután szökési kísérlet közben hátba lőtték magukat, valamint a gondos orvosi kezelés ellenére. (Mondjuk ez a nemzetközileg ismert nagy halaknál is működik, lásd a  navalnij nevű Alekszej esetét, pedig érte aztán mindent megtettek ellene.)

p.s. Az ablakon kiesés halált okozását úgy lehet megúszni, ha az ember a földszinten lakik, vagy eleve nincs soha otthon, nem iszik teát vagy kávét nyilvános helyen, és nem kerül térfigyelő kamerák látókörébe. Azaz legyen erdei remete a tajgán, abból ráadásul van Kanadában és Alaszkában is, onnan még rendszerellenséges bomlasztást nyugodtabban lehet folytatólagosan elkövetni.

A női lényeg

Tegnap rutinból ránéztem, miféle dolgoknak van ma az évfordulójuk, ez amolyan kényszeres cselekvés nálam, mióta véletlenül nem tudok leiratkozni valami BBC-s hírlevélről. Leginkább azért, mert gőzöm sincs mikor is iratkoztam föl a hol, de legalább azt nem tudom, miért. Így viszont muszáj elolvasnom, ha némileg kényszeres vagyok. 

Mondjuk annyira már nem, hogy a Gyurcsányi hírleveleit is elolvassam, azokat rögtön törlöm, hisz azokra tuti nem iratkoztam föl, valami 2021-es előválasztásos regisztrációból lehet nekik kubatov-listájuk rólam. (Aha, a kubatov ebben a listás formában szerintem már rég köznév, ahogy viszont nemecsekernői lendülettel lehet rögtön kisbetű.) De ennyit a BBC-ről.

Szóval 1971-ben ezen a napon kaptak választójogot a  nők Svájcban! Amin azért kicsit lehaltam, mert ugye Svájc a svejci csoki, bicska és demokrácia szülőháza, ahol mindenkinek van otthon géppisztolya, de nem veszik elő az ágyneműtartóból, mert már senki se tudja, pontosan hányszáz  éve nem volt az utolsó háború. De az ország 525 évnyi de facto függetlenségéből akkor eddig csak 54 év volt demokrácia, az meg igen-igen vékony. Mert az én szélsőséges nézeteim szerint az nem az, ahol lakosság kábé felének nincs választójoga. Köztársaság ettől még lehet, de abból van kirekesztő (pl. arisztokratikus) fajta is, a demokráciához viszont a komplett nép kell, az csak ókori Athénban hívták demokráciának, hogy a rabszolgák, a nők, a nem helyben születettek, vagyis a masszív többség, nem szavazhatott a népgyűléseken. Az ilyesmit ma autokráciának hívjuk, korlátolt köztársaság lehet legfeljebb.

Persze lehet, hogy a svejciek csak meg akarták várni, míg a nők evolúciósan eljutnak odáig, hogy tudjanak ikszeli a szavazólapon, aztán egyszer csak észrevették, hogy tele vannak az iskolák tanárnőkkel, a korházakban meg feltűnően sokakat hívnak úgy, hogy Dr. Frau. (Már ahol nem a francia, az olasz vagy a réto-román a németnél hivatalosabb nyelv, bár kórházak még ezekben a régiókban is vannak, csak minek.)

Nálunk bezzeg már 1918-ban lett nőknek ilyen szavazatválasztó joga, mondjuk cserébe nálunk összesen nem volt még 54 évig demokrácia. De ebben legalább rávertünk a svejciekre, de a svédekre is, pedig utóbbiak skandinávok! Liechtenstein meg annyira nagy hercegség (illetve nagyhercegség, mert igazából kurva kicsi, csak a herceg nagy), hogy ők 1984-ig vártak ezzel. szerintem azért, mert meg akarták várni, megvalósul-e George Orwell disztópiája, hisz ha mégis, akkor már semmi értelme az egésznek, arra a kis időre. Hogy az ENSZ-be miért csak 1990-ben léptek be, arra nekem sincs tippem. De ennyit a nőkről, akik meg azért fontosak, mert a kedvenc kortárs zenéimet állítják elő. (Mások beszélnek még holmi fajfenntartásról, de az kamu, állítólag férfiak is kellenek a szaporodáshoz.)

Álmaim királynője

Tudnék neveket sorolni, de minek, álmaim királynői jellemzően minimum ezer kilométerre élnek innen, férjezettek, de ha nem, akkor leszbikusok. Úgyhogy csak filmekben láthatom őket.

Még szerencse, hogy ez esetben a cím már megint egy filmcím. Konkrétan egy tavalyelőtti kanadai-pakisztáni darabé, amit valami filmes oldal viccesen „ismeretterjesztő vígjátéknak“ aposztrofált. Pedig van annak a műfajnak rendes magyar neve is, miszerint dramedy. (Mér', ha magyarul lájkoljuk a posztokat a facebookon, akkor a dramedy is legfeljebb dramedi, a tragikomédia amúgy is hosszabb.)

Van benne egy helyes pakisztáni csaj, Azra, aki Kanadában jár egyetemre (1999 van, és helyi idő szerint Toronto), és színésznő akar lenni, meg van az anyja, aki annyira szigorúan muszlim, hogy a néző öt perc után utálja. Nem pont azért, mert muszlim, hanem mert bigott vallásos, plusz egy zsarnokoskodó, leárnyékolt jellem, az ilyeneket keresztény fundamentalistában, vagy haszid zsidóban is utáljuk. (Látta valaki az Unortodox című minisorozatot?) Fater is nehezen viseli, úgyhogy menekülésképpen már az elején egy szívrohamba belehuny. Izé, elhal. Bele. Pedig jó ember volt, orvos!

És akkor a lány megy haza Karacsiba (asszem), ami már eleve stresszes, mert nagyon nem akar ő már jó muszlim lenni, hiszen a nyugati életstílust szereti, iszik, dohányzik, ami már elég lenne, hogy az anyja kitagadja, de akkor még leszbikus is. A kanadai lakótársa a csaja is egyúttal. És akkor mindenki azzal jön, hogy Isten meg a vallás, és amúgy mikor megy már férjhez?

theguardian.com

Aztán az egész átcsap valami ironikus, de tényleg bollywoodi kavalkádba, mert a pakisztáni repülőn ugyan nem szolgálnak fel alkoholt, de Karacsiban bárhol lehet whiskyt szerezni, és igen is van meleg-queer szubkultúra, ahol Azra még kapcsolatokat is építhet. Aztán jönnek a visszaemlékezések. Melyek szerint a bigott anyuka fitalon miniszoknyában itta a vodka-martinit, pasizás közben, meg általában is rakendroll volt. Aztán Azra kiskamasz korában az egész család Kanadába emigrált, ahol meg ambivalens lett Mariam, az anya viszonya az egész Nyugathoz, bár nekem igazán nem derült ki, hol fordult be végleg a vallásba.

Ugyanis a műegész ugrál az idősíkok között, van a jelen, a kilencvenes évek vége, Mariam fiatalkora, meg Azra gyerekkora, főleg már Kanadában. Így aztán nem teljesen világos, mikor épp kinek az emlékeit látjuk, pontosabban kinek a nézőpontja, interpretációja  zajlik a szemünk előtt. És hát Azrát meg a fiatal anyját ugyanaz a színésznő (Amrit Kaur) játssza, de az apja mindhárom idősíkba ugyanaz, szóval részemről kissé káosz van a fejemben tőle. De főleg miatta.

Ezzel együtt az Álmaim királynője erős darab, engem lábon megvett, egy idő  után már csak hagytam, hogy sodorjon, nem zavart, hogy nem elég árnyaltan lélekábrázol, vagy hogy nem elsőre veszem le, hol is járunk a mikor. Az érzelmi hitelessége megvan, a témák (asszimiláció vs. diaszpóra-lét, felnőtté válás, másság, szerelem, veszteség, interkulturális izék) relevánsak, a látvány meg lenyűgöző. A rendező (Fawzia Mirza) amúgy egy saját, még 2012-es, azonos című rövidfilmjét bővítette ki, ez némileg magyarázza a dramaturgiai bakikat. Bár a film erre nem szorul rá.

barbican.org.uk

Trágár felsőbbrendűség

Én a Mandinerre csak a kommentekért járok, a cikkek címe alapján választok, amikben meg semmi eredetiség, nettó kormányhitű, szabvány-propaganda, és a legtöbb eleve nem saját anyag. Magyar Nemzet, Prosti Srácok, meg megafonos csávók fészbuk posztja. Úgyhogy ezeket nem olvasom, de az érdekel, mit zörög a paraszt, ha ráfújt a szél.

És a minap valami Lewis Hamiltonos kontent jött szembe. Arról szólt, hogy elment Maranellóba, mivel idén már ferraris, és sötét öltöny-nyakkenőt húzott, ami magához képest váratlan. Az úgynevezett „cikk“ meg valami „stílusszakértő“ vagy mi a frász,  naná hogy fészbukos odahányása volt, amiben Hamilton öltözködését elemezte. Hogy szar, mert nem elég jó szabású a nadrágja, de igen jó, mert egyrészt-másrészt kicseszett elegáns. Ennek így nyilván az égvilágon semmi értelme, annak meg pláne, hogy egy portál ezt kiteszi, mint valami érvényes tartalmat.

Ám akkor jöttek a kommentek. A mandis törzsgárda körében nagyjából konszenzus volt arról, hogy Lewis egy köcsög, buzi, primitív majom, akinek kár volt lemásznia a fáról. (Érdekes, de ha valakinek nem fehér a bőre plusz utálják, akkor rögtön majom, afféle szubhumán izé, aki akkor lenne a helyén, ha egy ültetvényen kapálná a gyapjút, vagy öntözné a tarhonyapalántákat, de kézzel ám!)

És a másik kedvenc típusos hozzászólásom az, hogy ez a rohadék nem is tud vezetni, én a Suzukimmal lenyomnám, csak azért annyiszoros világbajnok, mert a tolta őt a háttérhatalom, mint afféle díszniggert. De nála mindenki jobb, érdemtelen egy mocsadék!

Hát igen. Én is csak a hangom meg a hallásom miatt nem lettem énekes (ezek a gyengéim hogy így szeretem is, de nincs belőlük), ám mozogni azt úgy mozognék a színpadon (meg Cédén, meg a Szpotifájon), mint egy reumás anakonda, ha a farkára lépnek. Lenyűgözően hiteles lennék, valamint sztár. Különösen Jász-Kiskun és Bács-Nagykun szolnokmegyékben, onnan törnék a világhírre, ha már itt Somogyban le se szarnak. (Bár jobban belegondolva ez nem is akkora baj, szarabb lenne, ha leszarnának, ez a fajta szexuális extremitás sosem volt az esetem, konzervatív vagyok. És anarchista, és diabéteszes.)

De én aztán nem most másztam le a fáról, én művelt vagyok, stílusos és főleg kifinomult bazmeg! Ezek meg fontosabbak bírnak lenni, mint hogy el tudom-e énekelni a Talpramagyart vagy a Vantu Brekfrít, esetleg angolul is. Hát nem?

Proli majom! (scuderiafans.com)

A valahányadik születésnap évfordulója

„Paranoiás az, akinek van némi sejtése arról, hogy mi folyik itt.“

Tegnap volt William S. Burroughs születésnapja, azt nem tudom pontosan hányadik, mert 1914-ben történt a dolog. Az meg ugye páros szám, most viszont egy páratlan év van (pedig még alig kezdődött el), szóval ezt mst így bonyult lenne kiszámolni. Vagy bele.

A fazon drogos volt és író, ebben az időrendi sorrendben, ami abból is látszik, hogy az amerikai beatnemzedék tagjaként az első sikere Narkós (Junkie) volt, vagyis már javába tolta az ópiumot, mire ismert író lett. Később állítólag abbahagyta a szereket, pedig ő marihuánát szívott speedre, csak hogy meglegyen a lassulás-gyorsulás egyensúlya, meg viszkit ivott rá, csak hogy az se maradjon ki. Ő viszont - legalább is íróként - úgy maradt, az után is, hogy letette az intravénás keménydrogot, legalább is a kései művei pont olyan betegek mint a világ, meg mint mondjuk a Meztelen ebéd, amiről maga sem tudta, hogy és mikor írta. (Az úgy volt, hogy íróhaverok szedték össze a szétszórt jegyzetei, volt hogy a papírkosárból, és azokból hegesztettek egy kötetet.)

Egyébként némi (több másodperces) keresés után rájöttem, hogy megemlékeztem már róla (itt meg itt), furcsa is lett volna, ha nem. Ha az ember kedveli a B-betűs írókat, akkor Burroughs nem maradhat ki. Amúgy kedvelem még a szemüveges, kopaszodó valamint a halott írókat, azt hiszem ezek a legfontosabb kritériumok, már túl azon hogy angolul írjanak. Angolból legyenek fordítva.

Elvégre drogos az sok van, de jó regényeket csak angol anyanyelvű, szemüvegse, kopaszodó halottak tudnak írni. Mondjuk Burroughs pont nemigen írt regényeket, csak gomolygó szövegfolyamatokat, de erről már írta, meg amúgy is, a könyviben tényleg ez a jó.

És akkor valami egészen más, de nekem idepasszol. (A szám címe egyébként a gugli fordító szerint az, hogy Mikor veszek magamnak fegyvert? Igazi falvédő-szöveg lenne, ha nem is Bill Burroughs-nál, de mondjuk Hunter S. Thompsonnál, aki vett is, sokat, és ő is jó író volt. Amerikai és kopaszodó, szóval jó.)

Bagolybél-város

Vannak hülye filmcímek, amik igazából csak magyarul hülyék. Pedig lehetnének még hülyébbek. Na, ilyen az eredetileg Dontown Owl, ami itthon Boldogság Owl városában, miközben csak annyi lenne, hogy Owl belvárosa. Ami eleve egy fricska, mert ez a kitalált észak-dakotai kisváros annyira kicsi, hogy igazi belvárosa se nagyon akad, de a google fordító szerint a cím Belvárosi bagoly. Ha már owl, ugyebár.

De mindegy is, simán hagyhatták volna az eredeti címet, ha már Downton Abbeyt se fordították le, mondjuk az vicces is lett volna, hogy Belvárosi apátság, miközben egy vidéki birtokon játszódik, ami nem apátság.

De ez a Dontown Owl (most már tényleg abbahagyom) egy elég jó kis film, pedig nem sokat ígért. Adva van benne egy mindjárt negyvenes tanárnő, aki egy nagyon kisvárosi gimibe szerződik átmenetileg és nagyon kisváros fazonokkal ismerkedik meg, mint a kissé pszichopátiás, de mindenképp sérült fociedző, a bölényfarmer (ilyen van?), az iskolai (amerikai)focicsapat depressziós irányítója, hogy a végén mindenki egy kurva nagy hóviharba kerüljön, és ez némileg összehozza őket. Úgy érzelmileg, mint katasztrofálisan.

Nincs benn igazán nagy sztori, amit nem láttunk már százhuszonháromszor, az egész elmenne valami hallmarkos, színtelen-szagtalan romantikus-megúszós, eleve tévére szánt filmnek, aztán mégis több lesz. Mert van benne valami sötét, és kissé groteszk humor, a karakterek majdnem szerethetőek, így nem egyszerűen egy „új hús a kisvárosban“ unalommaraton. A főszereplők Lily Rabe és Hamish Linklater, akik amúgy egy pár, és együtt is rendezték a filmet, amolyan családi vállalkozásként. (Linklater ráadásul az egyik forgatókönyvíró is, annak ellenére ahogy hívják, Hamis Link Később?) No meg Ed Harris az öreg edző szerepében, ő is elég jó, mondjuk mikor szokott rossz lenni?

Szóval meglepően jó ez a kis mozi, nem vállal túl sokat, nem is teljesít túl sokat, de azt megbízhatóan. És Lily Rabe (akiről eddig nem is tudtam kicsoda) nagyon hasonlított valakire. Azóta már rájöttem, ha ez egy angol film lenne, tuti Beattie Edmondson játszotta volna a szerepét. Jobban belegondolva, megnézném azt is, gondolom Skóciában játszódna a cselekmény megtörténése.

Minden nagyon jó, de mindenért más a hibás

Orbán Balázs értékelte az ország helyzetét, és arra jutott, minden a 2010 előtti kormány hibája. Ez már igen, ehhez már pofa kell, meg nagyon vastag bőr rá. Mert elvtársak, szarban vagyunk, és kis híján tizenöt év teljhatalom után egyszerűen nem ér egy előző érára mutogatni. Sőt egy előző rendszerre, mert ezek a hatalomtechnikus hiénák  ugye (saját bevallásuk szerint) fülkeforradalmat csináltak 2010-ben, és ez azóta már egy másik rendszer. Demokrácia helyett egy legitim önkényuralom. (Rendeleti kormányzás meg háborús vészhelyzet, csak épp nálunk nincs háború, ellenben kormányzás sem zajlik. Üzletelés  van.)

A legjobban a Mandiner címe tetszett, mely szerint „Orbán Balázs kíméletlenül helyretette a Telexet“ (merthogy nekik reagált, értékelve az ország sorstalanságát.  És nem veszik észre, már rég nem, hogy ez az egyik baj, a kíméletlenség. Normális esetben a politika nem háború, nem indít a Dagadt hadjáratot Brüsszel elfoglalására, a kormányzati kommunikáció meg a másik megalázása, kíméletlenül persze, hogy máshogy? (Tényleg, kíméletesen nem lehet megalázni valakit, a megalázás ab ovo kíméletlen aktus.)

De ez itt nem egy normális ország, mert bár még valahogy elzakatol saját romjain az állam, de már egyre kevésbé tudja ellátni alapvető funkcióit is. A nyilvánosság szintén egy roncsolt terület, mondhatni a társadalom egyik rozsdaövezete, miközben van épp elég rozsda övezet  a fizikai világban is. 

És akkor jön Balázs, az ideológiailakáj, és kiosztja a független médiát, hogy mégis mit képzelnek már magukról? Problémákat sorolnak, bírálják a doktorminiszterelnök urat? Kérdezni merészelne? Menjenek a picsába!

Itt tartunk most, de mindig van lejjebb.

A vígjátéki büdöslábúság

Mostanában valahogy megint belenéztem a Mi kis falunk című ízlésmerényletbe, és nem értettem, mit bírtam ezen régebben. Mert egy darabig néztem, de nem mindig és minden epizódot, csak néha, és nem fájt feltűnően.

De enberek én most szembe megyek a közízléssel: ez nagyon-nagyon gyalázatosan rossz. Primitív és önismétlő sztori, ugyanazzal a néhány poénnal (most tényleg, évek után is azon kéne röhögni, hogy a falu egyetlen szobra egy marék szart ábrázol?), ami már másodikra sem vicces, de minden alattivá a karakterek teszik. Van ugye egy polgármester, aki egy bunkó, korrupt gyökér, és lopni is csak amatőr szinten tud, vagy a  a bajszos hülye, aki a műveletlen, érzéketlen tahó, de a nője az legalább egy elvakult házisárkány, aki azt sem veszi észre, hogy egy konkrét agyhalottba szerelmes. A pap egy depis, tipródó lúzer, az állatorvos egy mindenkit kioktató kukkoló, a többi szereplő pedig annyit tesz hozzá az egészhez, hogy hülye és bebaszik, vagy hülye és kiakad azon, hogy mások bebasznak.

Lehet, hogy ez most rosszkor kapott el, de egy ideje már ütnivalónak látom az összes karaktert, és közben sajnálom a jobb sorsra érdemes színészeket, akiknek ezt elő kell adniuk. És egy nap mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt (ez volt ma), és elfogyasztottam három részt két évad ismétléseiből, egyszer sem röhögtem, pedig az egyik kedvenc brit komédia-sorozatomon (Keeping Up Appearances) határozottan sokat, és az is ma volt. Szóval talán nem én voltam túl savanyú kedvemben, hanem csak ez az antiintellektuális humor fárasztott le.

Az RTL azzal (is) promózza a szériát, hogy:

- Történet, amely nem csak a falusi életet mutatja be. (De igen, és ez nem groteszk, ez inkább aljas mára már.)

- Schmied Zoltán és Csuja Imre is kiemelte, hogy az alkotók vidám és intenzív munkával igyekeztek megteremteni a sorozat különleges hangulatát. (Na ezért nagyon nem érte meg. Ez működhetett volna olyan figurákkal, akik nem egy papírból kivágott, így aztán kétdimenziós, hurkapálcára ragasztott bábok csupán.)

- A széria indulása óta több mint 135 epizód készült el, ezzel A mi kis falunk már több évtizedes sikersorozatok mellett is helyet követel magának. (135 sok, rég abba kellett volna hagyni, egy rövidebb sorozatra még biztos jutott volna elég kreativitás, e helyett az unalmas tutira menés helyett. No meg elég humor. És ha egyéb sorozatoknál olyasmikre gondol Ertéel bácsi, hogy Dallas vagy Szomszédok, akkor egyrészt azok sem képviselnek túl magas színvonalat, de ez a remekmű még azoknak is alámegy néha.)

És akkor már nem is érdekel ez a népies-urbánus, falusi-városi dichotómia, amit a Móricka-viccek színvonalán ábrázolnak ki az alkotók. Nem mondom, hogy ez egy kulturális moslék,  inkább egy teljesen unalmas lecsó, amit úgy akartak feldobni, hogy belebasztak fél kiló sót, hogy akkor majd lesz íze is...

De legalább (csak hogy még belerakhassak egy kis indokolt trágárságot) Fucking tényleg egy kibaszott szép kis falu, és itt van egy szomszéd orsztágban.

Aha, biztos pont ezt mérték...

A Magyar Társadalomkutató fene tudja mi (talán káefté) igen érdekes kutatásokat produkál, amík valahogy mindig szigorúan monoton módon egy irányba húznak. Még a Nézőpontot is beelőzve  a kormányhitűségi versenyben, pedig az nagy szó! És legnagyobb baj nem is az, hogy az eredményeik nem kicsit hihetetlenek, de de ezzel egy komplett szakmát hiteltelenítenek el, még jobban. (Teszem hozzá, ma már mindenki annak a statisztikának hisz, amit direkt neki hamisítottak, de én pl. a publicusnak sem tudok hinni, mert mondjuk nem látok bele a módszertanukba.  olyan kutatást meg én is bármikor össze tudok rakni, amiből kijön, hogy A Zemberek szerint ez itt minden világok legjobbika. Csak senki nem fizet ezért, úgyhogy nem teszem.) Rövid ízelítő az oldalukról:

Legutóbbi bejegyzések

A Fidesz nyeri a 2026-os választásokat a magyarok szerint

Tovább nőtt a Fidesz előnye

Egyértelműen a Fidesz vezeti a pártversenyt

Magyar Pétert önteltnek és agresszívnak tartja a magyarok a többsége

Magyar Péter dulakodását igaznak tartja, EP-képviselővé válását helyteleníti a magyarok a többsége

Na most, aki ebben nem lát valami tendenciózusságot, avagy nem fogja el a kétely mételye, az hülye. És számomra a legszomorúbb azt, hogy ezt kis céget az egyik volt egyetemi évfolyamtársam vezeti, aki akkoriban még a barátom is volt. De hát nyilván van az a pénz.