A Hazugságaink (Lies We Tell) egy régimódi, lassú, holmi sötét titkokat feszegető, nem kissé melankolikus, ráadásul kosztümös film, valahonnan a 19. századi Írországból, persze konkrétan tavalyelőttről. Sheridan Le Fanu regényéből készült, ezért is néztem meg, mert az említett személy akkor került hatóságom látókörébe, mikor valamikor rohadt régen már, de olvastam a Fogadó a repülő sárkányhoz című kötetét, amiben ilyen gótikus (többek által sötéten misztikusnak mondott) történetekkel rombolta a közízlést. Főleg kísértetjárta házak voltak az elkövetés tetthelyei, valahol félúton Edgar Allen Poe Usher-háza, meg Oscar Wilde (régebbi jegyzőkönyvekben: Wilde Oszkár) Canterville kastélya között.
Gondoltam ha tizensok évesen tetszettek az írásai, akkor egy filmet megér a hátha. És megért. A Hazugságaink tökéletesen működik kísértetek nélkül is, itt pont elég, hogy feltűnjenek a múlt árnyai, és mindenki fejvesztve pszichopata lesz, pedig egy ideig nagyjából sikertelenül igyekszik titkolni.
Az úgy kezdődik, hogy van egy árva lány, akinek meghal egyszem apja, és ráhagy egy marha nagyon angolszász udvarházat (bár valahol Írbe' járunk), ám mivel a lány, Maud még csak három év múlva lesz nagykorú, érkezik a gyámja, Silas nagybácsi, a gané.
Merthogy hamar kiderül, Maudnak és a nézőnek egyaránt, hogy bácsi nem csak úgy néz ki, mint aki egy címeres szemétláda, de az is! Először megpróbálja férjként a csaj nyakába sózni a fiát (aki ugye első unokatestvér, de a fene tudja mi volt arrafelé ezernyolcszáz-nemsokban), aztán eljátssza, és eljátszatja a lefizetett helyi orvossal, hogy Maud elmebeteg, és le kell kötözni a hidegvizes kúrákhoz, majd a végén megpróbálja megölni. Elvégre a faterja tetem, az öröksége tetemes, miként feltehetően a nagybácsi adósságai is, meg olyan hangulatos az az udvarház, jó messze attól, hogy bárki meghallja, ha sikoltasz.
Mert naná, hogy a vége egy kicsit thriller (ohne kísértetek, csak az állat az emberben), van itt minden, mi szem-szájnak kellemetlen: az unokatesó a gonosz nagybácsi felbujtására megpróbálja megerőszakolni a lányt, az meg a nagybácsi lányát csempészi a saját ágyába, hogy kis híján őt dobja ki a faterja az ablakon, és hasonló nyalánkságok. (Amúgy Emily, a másik lány is a sötét múlt egy sötét fejezetének lábjegyzete.) Persze ez nem annyira gótikus cucc, hogy ne lehetne benne valami részleges happy end, a gonosz nagybácsi megbűnhődik, két hullával letudható az ügy, azt' onnantól már nincs is semmi látnivaló.
A film a maga kamaradráma-jellege miatt végig tele van valami vibráló feszültséggel, tudjuk, hogy csúnya vége lesz, minimum az egyik fél számára, de nem tudható hogyan. Ráadásul az egész szűk másfél óra, nincs túlhúzva a sztori, mindig pont annyi történik, hangzik el, derül ki avagy söprődik a szőnyeg alá (itt akár indokolt lehet a szenvedő szerkezet), amennyire nézőként szükségünk van. Van egy (1) darab leány, meg a kor, ahol a nő inkább lakásfelszerelés, gyerekszülő-gép, alávetett, másodrendű ember, mint egy autonóm döntésekre képes, racionális lény. Aki felett a férfiaknak, és az ő törvényeiknek kell uralkodniuk, különben még elragadják az asszonyállatot az ő ösztönei meg érzelmei, és hisztérikus lesz, amit lekötözéssel, hideg vízzel, alkalmilag nemi erőszakkal lehet, ha nem is teljesen eredményesen, de hatékonyan kúrálni.
Ebben az értelemben a filmnek, és gondolom az eredeti regénynek is, lehetséges egy nem ráerőltetett feminista olvasata, ami a mozgókép esetében teljesen egyértelműen elénk is van téve.
A könyvet meg ugye nem olvastam, de első blikkre legalább is furcsának tűnt, hogy több mint másfél évszázada már ennyire határozottan lehetett a női egyenjogúság mellé tenni a garast, izé a pennyt. Shillinget. Pedig lehetett, mert a film alapjául szolgáló Uncle Silas című regény első kiadása 1864-es, a szüfrazsett-mozgalom pedig már a 18. század végén elindul Angliában. Mary Wollstonecraft (a Frankensteint író Mary Shelley anyukája) már 1792-ben megírta A nők jogainak védelmében című, ma már klasszikusnak számító művét. Szóval a Hazugságink lehetnek már hímsoviniszta hazugságok is, miközben persze az adott kor kontextusában ezek még nem azok, csak a zeitgeist lehetőségei és következményei.
A műegész maga meg lélektanilag és dramaturgiailag is hiteles, jók a színészek és szépek a képek, bár jobbára sötétek, de hát sötét a helyzet is, úgyhogy nagyjából minden a helyén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése