A Börtön az Andokban fura egy film, kellemetlen, viszkető érzés nézni. Mert adott öt egykori magas rangú chilei katona, akik a Pinochet-féle katonai diktatúra lelkes és felettébb véreskezű kiszolgálói voltak. Aztán mikor jött az ottani rendszerváltás, véletlenül épp 1990-ben, érdemeik elismeréseként börtönbe kerültek... Illetve dehogy, egy kellemes, nekik rezervált hegyi üdülőbe kerültek, saját kis lakrészekkel, sportpályával, úszómedencével, ahol mindenki szabadon hódolhatott a privát hobbijainak, és úgy éltek mint egy nem túl előkelő, de azért elég jó szanatóriumban.
Egyetlen feltétele volt a felesleges feszültségeket kerülni akaró új, nagyjából már demokratikus hatalomnak: kussoljanak róla, milyen is a „börtönük“. Aztán az egyik trottyos ex-tábornok persze hogy nem kussolt, és egy exkluzív tévéinterjúban egyfelől nem titkolta, hogy azért az átlag rabokhoz képest ők ugye-ugye, másrészt meg határozottan büszke volt, milyen hatékonyan irtották a marxistákat például.
És igazából itt kezdődik a film, mert az interjú lemegy a tévében, a felháborodás országos, úgyhogy egyre több kedvezményt vonnak meg tőlük, aztán elkezdik előkészíteni az átszállításukat, immár egy valódi fegyházba. Ők meg elkezdik visszavenni az igazából soha le sem vett egyenruhájukat, szimbolikus értelemben persze, és egyre nagyobb gecik lesznek, nem mintha addig ők lettek volna a tejszínhab a csokikrémen.
Rabok a börtönben, de tényleg.
Túl sok történet amúgy nincs ebben a 2023-as brazil-chilei cuccban, legfeljebb a fiatal meleg börtönőr srácét szánták annak az alkotók, de nem lett súlya, mert a lelke nem érdekes, a melegsége dramaturgiailag semmit sem befolyásol, a nyavajgása meg felületes, ezért unalmas.
Maga az alaphelyzet, na az már izgalmas, és rendesen elő van vezetve, az ember teljesen fel tudja húzni magát azon, hogy a vén szadisták szolgaként bánnak a börtönőrökkel, a saját ügyvédeikbe törlik a lábukat (az „én fizetlek te féreg, úgyhogy nyald a seggem, mert lerúgom a bal veséd"-paradigma mentén), és az 1973-as puccsra mint polgárháborúra emlékeznek (na ja, kirobbantották maguknak), ezrek megkínzására és megülésére pedig hősies-hazafias miafaszként.
Az ötből két fazon rendszeresen azzal szórakoztatja magát, hogy ki emlékszik jobban az 1970-es és 80-as évek dél-amerikai sporteredményeire, és a film talán legerősebb pillanata épp az, mikor ugyanezt játszák csak áldozatokkal. Az egyik bedob egy nevet, a másik meg rávágja, hogy ja igen, ez volt az a trockista fazon, akit vagy harci kutyákkal tépettek szét, vagy vascsővel vertek halálra. A néző pedig innentől fokozottan várja, hogy mondjuk zuhanjon már árokba az őket szállító autó, vagy valami, mert az, hogy ezek ilyen kedélyesen tolják ezt a szöveget, az az univerzum nyilvánvaló működési hibája.
Miközben a világunk ilyen, ez csak egy kiragadott eset, de minden ország minden diktatúrája pont ilyen alakokat hoz felszínre, ahol önkény van, ott már nincs belső kontroll, legalább is ha valaki felfelé tör, ott már csak külső van, és az is egyre inkább csak egy szűk köré, a végén meg csak egyvalakié. Az elején még rajongók követik a Vezért, aztán a bizonytalanoknak lesz kapaszkodó a vezéri demagógia, később már tanácsos a behódolás, ha ez ember el akar valamit érni, hogy a végére (és ez a totális diktatúra) a túlélés feltételévé váljon.
Aztán ha az egész összeomlik, ott állnak az efféle kegyetlen komisszárok széttárt kezekkel, hogy de kérem, polgárháborús helyzet volt, és különben is, parancsra tettem!
A Börtön az Andokban nem egy különösebben jó film, de nem is rossz (mondhatni tisztességes munka) ám a tanulságai fontosak, azokat nem lehet elég sokszor felidézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése