„Én csak egy jármű vagyok, amit ő vezet.“
Nagyjából egy éve állomásozott már a gépemen a 2016-os Prevenge című brit izé, mondjuk hogy fekete komédia. (A magyar címe az hogy Méhbosszú, ami nagyon gáz, én szeretek hülye szavakat kitalálni, de ez még nekem is sokk. Oké értem, ez angolul egy szójáték: a prevenge megelőzést jelent, miközben ott a pregnant mint terhes és a revenge mint bosszú, de méhek magyarul sincsenek benne, csak egy sorozatgyilkos terhes nő, a kis méhzengúz... te jó ég, ez fertőző!)
Szóval a műegésznek annyi a veleje, és ez már a sztori eleje, hogy néz a szélbe a főhősnő, és épp ugrani készül egy öngyilkos szikráról a tengerbe bele, aztán nagyon hamar kezdjük megtudni, hogy miért is? Mert meghalt a férje egy hegymászó-balesetben, otthagyta őt terhesen, ő pedig elindul, hogy egyesével levadássza a többi hegymászót, akik ott voltak a pasival, mert neki most miattuk szar. (Vagy mindkettejüknek, a néző azért él a gyanúval, hogy a néhai pokolra került, de ha inkább a reinkarnációban hitt, akkor most ágyi poloska egy útszéli motelben. Vagy ha nincs semmi a halál után, lehetett akár jó ember is, erre a témára film egyetlen képkockát sem veszteget.)
Szóval Ruth, aki az özvegy (Alice Lowe, úgy is mint forgatókönyvíró, rendező és producer) gyilkol, nem hobbiból hanem szívből, pontosabban (a közkeletűen giccses helymeghatározás szerint) a szíve alól, mert az a kényszerképzete, hogy a magzat a' benne, az súgja neki, hogy ölni kell, mert ölni jó és felszabadító, de legalább is muszáj bosszút állni, a fene tudja miért. És van egy pont, mikor a gyilkolás aktusában is megképződik a humor, mert Ruth épp kinyírja az aktuális (asszem harmadik) áldozatát, erre az bejön az ajtón. Ő pedig ott térdel a vérbefagyasztott pasin, hogy ó basszus, ez nyilván az ikertestvér...
A vicces az, hogy Alice Lowe tényleg terhes volt a forgatás idején, bár azt tudja fene, hogy ezért dobta-e össze az egészet, vagy volt egy jó forgatókönyve (naná, ő írta), és direkt ezért lett terhes, mintegy a method acting túlértelmezéseként, esetleg csak szerencsés véletlen, hogy pont akkor fogant meg, mikor már biztosan nem akarta eljátszani mondjuk a Macskanőt. (Pedig az igazán mókás lett volna, igaz, nem néztem volna meg.)
Ám mivel ez egy tragikomédia, naná hogy sírás lesz a vége, de általában ez van, mikor az alany rájön, hogy a hang a fejében, hááát... az is végig ő volt. Avagy ő nem egyszerűen egy jármű, egy eszköz, hanem maga a cselekvő, akit viszont valóban a tudatalattija mozgat. Addig viszont mi is hallhatjuk, ahogy a magzati gyerek végignarrálja anyu ámokfutását, és furcsa, hogy anyunak nem tűnik fel, hogy a méhéből honnan ismerhet a leendő gyerek olyan kifejezéseket, hogy például PlayStation?
Érdekes, hogy ez a film úgy egy kerek egész, hogy nem is akar az lenni. Ruth-ról szinte semmit nem tudunk meg, nekem csak a végén jutott eszembe, hogy például mi a foglalkozása? A halott férjről végképp semmit, de az áldozatokról is csak alig-alig egy-két morzsát, és ezzel együtt nincs hiányérzet. Ez igazából egy parabola, egy példabeszéd a veszteség és őrület kéz a kézben járásáról (meg a végén elmaradó kijózanodásról), hisz a nő nem tudja egyszerre feldolgozni a párja elvesztését és a terhességet, miközben valami munkát is találna, meg ráférnének az emberi kapcsolatok. De azok nincsenek, így marad a vékonyka kislányhang a fejében, ami gyanúsan az ő gyermeki énje a múltból. Az meg bosszút állna a világon, bármi áron, de főleg bárkin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése