A Starcrawler, mint az akusztikus anarchia és a kortárs popzenekritika még vetélő kísérlete
Nagyon tudományos megközelítés - (Abstract)
Ha a klasszikus (különösen a progresszívnek nevezett) rockzene felfogható úgy, mint egy precízen beállított atomóra, akkor a Starcrawler egy olyan régimódi vekker, amit valaki dühében a földhöz vágott, mikor szombat reggel aznaposan ébredt.
Zenéjük esztétikailag konfúz (vagy a pillanat zsenialitását hordozza, vagy maradandóan kurva szar, de inkább e kettő együtt), műfajilag fúziós (garázsrock, punk, indie-nyavajgás, retró, valamint polgárpukkasztás visítozással), akusztikailag zajos, szociálpszichológiai hatását tekintve pedig kontra-szuicid, legalább is az általánosként érzékelt befogadói percepció szintjén.
Ez utóbbihoz hozzájárul az is, hogy a frontember, Arrow de Wilde színpadi jelenléte a tudományos megfigyelések szerint a kontrollált káosz és a „vajon most tényleg vérzik, vagy ez is csak a show része?” jelenség között ingadozik. Hangja és mozgása olyan, mintha Iggy Pop és egy horrorfilm női főszereplőjének egyetlen gyereke lenne, mivel többet már nem akartak, vagy inkább mertek vállalni. Úgy képes vonzó lenni, hogy közben mindenki örül, hogy ő maga azért ennyire nem zakkant, legalább is egyelőre. Az általa reprezentált színpadi perszóna (konstruált személyiség) lényege épp e kettősségben rejlik: Jó csaj, csak ne jöjjön szembe este, egy sötét sikátorban, illetve csak azután, hogy már öngyilkos lett, így nekünk nem kell.
A gitáros Henri Cash riffjei pedig azt az elméletet támasztják alá, hogy a rock and roll él és virul – csak éppen időnként fejjel lefelé lóg a plafonról, mert egy túl régóta viruló közegben nehéz már kreatívnak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése