Van az a közkeletű elképzelés, hogy a kultúra akkor jó ha változatos. Mint a mezőgazdaságban: a monokultúra nem jó, mikor egy fél országban pontosan ugyanaz az agyonnemesített búza terem, aztán jön valami kártevő, ami épp azt komázza, kipusztul az egész a picsába, a lakóság meg belehal éhen. Pedig ha tízféle gabonát vetettek volna, az ő meséjük is tovább tartott volna, mert mondjuk nyolc átvészeli a kékeszöld penészes rothadást, vagy a marsbéli pókokat. És valahogy így lennénk mi is, mert az a civilizáció, aminek egyféle kultúrája van csak, nem igazán tud alkalmazkodni az egyre gyorsuló üzemmódban változó világhoz, szóval esélyesebb arra, hogy elfoglalják, lehanyatlik magától vagy simán szétesik, mert az egyféleségben a népség rájön arra, hogy de ők azért mégis inkább különböznek. (Először összedőlnek, leégnek, és csak aztán süllyednek el.)
Aha, a kultúra szó maga is művelést, földművelést jelentett eredetileg, már az ókori görögöknél is... ja nem, a szó is latin, azt a nyelvet meg az ókori görögök (kurva sok más dologgal ellentétben), még nem találták föl. Ehhez képest tudja fene, hogy egy társadalom kultúrájában működik-e a agrár-analógia, vagy mégis. Egyszerűen: egységben vagy különbözőségben van-e az erő? Legvalószínűbben: is.
Történelmi kor, társadalmi berendezkedés, időjárás, tőzsdei árfolyamok, jégkorszakok vagy divatos receptek kérdése az egész.
Én mindig azt gondoltam, hogy a sokféleség a jó, mert mondjuk ehetek kínai kaját, de mikor még egyetemistaként néha hetente ötször ettem ugyanazt, ugyanabban a kínai büfében, kezdett gyanús lenni, hogy hátha mégse. Általában jó a változatosság sokféleségének... ööö, a változatossága, ilyen makroszinten, csak én vagyok egy monomániás barom, aki kényszeresen mindig mindet egyformán szeret. Ez olyan autisztikus, persze kissé a többség az is, gyanús, hogy kevesebben vannak azok a mások, akik mindig az újat, a kalandot és a változatosságot keresik.
Első (példa):
Az emberek nagy része szeret utazni, új helyeket felfedezni. Elméletben, és főleg szóban, ha kérdezik. Ehhez képest például a Petrával töltött tizenév alatt (néhány jelentéktelen kivételtől el nem tekintve, de) szinte csak Londonba utaztunk, mert ő függő volt, én meg már rég. Azt már itt is leírtam, miszerint annál, hogy elmenni valahová, két jobb dolog is van. A második a maradni, ahol vagyok, de az első a visszamenni oda, ahol már voltam, és szerettem ott lenni. Mert szerettem már ott lenni többször is, ehhez képest ritkán járok arra (ünnep a mindennapok között), plusz ismerős a hely, van benne otthonosság. Mint egyeseknek (másoknak, nem nekem) a karácsony: évente egyszer pár nap, amit lehet várni, készülni, tervezgetni - persze jobbára minek, hisz aki szereti, azt szeretné, hogy legyen minden évben ugyanolyan. Az állanóság varázsa naná, mert a változatosság ugyan lehet, hogy gyönyörködtet, de változatlanság kényelmesebb.
Második (kiterjesztés):
És így van ez a kultúrával is, szeretjük ugyanazokat a mintákat viszontlátni folyton, az nem baj, ha újracsomagolva kapjuk a bejglit, de az íze az legyen ugyanaz. Vagy a másik lehetőség, mikor a tartalom változik, de a csomagolás marad: Tök jó, hogy van indiai kaja, de ne kelljen messzebb mennem érte három saroknyinál.
Szimbolikusan ez úgy néz ki, hogy mondjuk bírjuk az amerikai filmeket, de legyenek leszinkronizálva, és tegye bele valaki a tévénkbe azokat. Nehogy már értsünk angolul, mi magyarok vagyunk, kisnemzeti gőggel, és intergenerációs lustasággal, kicsit mint a franciák, csak ők sokan vannak, és volt hozzá gyarmatbirodalmuk is.
Amivel csak azt akarom mondani, hogy például a multikulturalitás klassz dolog, elméletben jól hangzik (mint a klasszikus, marxi kommunizmus), csak vagyunk annyira kényelmesek (lusták, önzők, gyanakvók), hogy a gyakorlatban nehézkesen döcög el, ha egyáltalán.
London elég multukulturális hely, de egy óra vonatozásra onnan, egy falu már rettenetesen provinciális tud lenni, sőt a nagyvároson belül is vannak szegregátumok, ha az ember elmegy Tower Hamlets-be, hirtelen ott van egy Kis Kairó vagy mi. (Legalább nem Kis Teherán, ez már kicsit azért az interkulturális gürcölés eredménye.)
Harmadik (a mítoszok):
És ez a különbözőség-egyformaság kérdés (illetve a jelenleg egyetlen értelmesnek tűnő válasz, az IS) megvan a szűkebb értelemben vett kultúrában is, hogy irodalom, meg film, meg... meg a képzőművészetbe most nem mennék bele.
Nekem - és ezt nyilván leírtam már párszor - a Star Wars volt a gyerekkori, valláspótlékként is működő mitológiám, de hát ez nem ritka, inkább egyfajta generációs trauma, vagy ki hogy élte/éli meg. És azért tudott az egész, elég random mód összedobált, logikátlan és kívülről nézve röhejes cucc működni, mert 1.) volt benne egy életérzés, már a setting (azaz a kitalált világ képei, tárgyai, figurái, háttértörténetei), a zene az atmoszféra által, és 2.) pofátlanul lopott össze sok mindent, ténylegesen, úgy értem történetileg létezett mitológiákból.
De ez a lényeg. Újracsomagolt valamit, ami eleve ismerős lehet mindenkinek, aki nem egy erdő mélyi barlangban nőtt fel, három mosómedve társaságában. Jó és rossz, fény és sötétség, bűn és bűnhődés és megváltás, pont mint westernfilmek vagy a lovagregények setében, hisz leginkább e két műfajt ötvözte, látványosan galaktikus kontextusban. (Ami nem is az volt, elvégre milyen az már, hogy egy egész galaktikus birodalom sorsa egy kicsi, és eleve csonka család néhány tagján múlik, meg hogy mindenki alapvetően ember, azon belül fehér férfi, minden más nem, bőrszín és faj csak kiegészítés, kicsit már-már a díszlet része. Mellékkellék.)
És innen nézve persze hogy siker lett, mert az a világ pont a miénk, a mi történeteinkkel, melyek révén bőven komfortzónán belül maradunk.
Az SW az, hogy tíz percet kell sétálni a kínai kajáért, hogy nem mákos a bejgli, hanem gesztenyés, de ettől még bejgli, hogy ugyanarra a külföldre járunk vissza, mert elsőre egzotikus (ami csak annyit jelent, hogy inkább a különbözőségeket látjuk meg benne), de a harmadikra már otthonos. És akkor, ha már otthonos, elkezdünk visszavágyni oda, itthon lesz honvágyunk, azaz nem tettünk mást, csak kitoltunk annak bizonyos komfortzónának a határait. Egy kicsivel, mert a Marson azért szívás lenne az első telepesek közt lenni,,,
A nyugati (az emberi?) kultúra lényege tehát az újracsomagolás, ez nyilván nem egy üvöltően új gondolat, de legalább az enyém, még nem a mesterséges intelligencia írja (ollózza össze) helyettem. Persze egy következő generációnak már az is komfortos lesz.
Jó, tudom, ez így kicsit összedobált lett, de valami ilyesmi témájú, nagyobb lélegzetű cikken ügyködök, és egyelőre a szabad asszociációk fázisában hányom egymásra a gondolatokat (majdnem ötleteket írtam, de azért annyira nem mennék messzire), és ez van most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése