Nevess, és a világ veled nevet. Horkolj, és egyedül alszol.
(Anthony Burgess)
A gond mindössze annyi, hogy sorrend, meg hogy ok és okozat. Ha egyedül nevetek, kicsi az esélye annak, hogy a világ velem nevessen, de legalább annak is, hogy rajtam. (Pedig: Mit röhög ez magában?)
Ha viszont eleve egyedül alszom, fogalmam sincs, hogy horkolok-e, néha ugyan hallani vélem magam alvás közben, amíg aztán rájövök, hogy azt is csak álmodom. Erre felébredek persze, csak nem világos, hogy horkoltam-e, vagy álmodtam-e, hogy horkolok, esetleg mindkettő, és az egyikből következik a másik?
Van az az eset, mikor elalszom valami filmen, sorozaton, podcast-en, és mikor a másik oldalamra fordulás ügyében ébredek fel futólag, rájövök, hogy aludtam, hiszen nem egy buszállomáson vagyok, sehol az a furcsa lány, de a tévében már egy teljesen másik sorozat megy. Pedig a csaj meg a buszos cucc még az előzőből való, egy darabig álmodtam tovább, aztán jött a reklámblokk, a tudatalattim meg blokkolta, de a cselekmény bennem még ment tovább. Ijesztő az ilyesmi, még nekem is, aki minden emberi cselekvés közül a sodródást tudja a legjobban csinálni. (De tényleg, legalább két diplomába és néhány párkapcsolatba sodródtam bele eddig, csak mert rendszerint hagyom magam. Az árral, mert a víz azúr.)
Az egyedüllét lényege pedig annyi, hogy nagyjából mindegy, nevetek-e vagy horkolok,, mindkettő kellemes tevékenység, mármint az alvás meg az a másik, de az alvás horkolva is jobb, mint ébren lenni. Nem szórakoztatóbb, kifejezetten ingerszegény, ráadásul sose tudni, a rohadék tudatalattim mit tol megint elém, de. Amíg alszom, nem viszek be szénhidrátot. Nem vagyok éhes, amitől rendszerint a szénhidrátot be kell vinnem. Nem fáj a fejem. Mondanám, hogy nem szorongok, de persze hogy, álmomban pont olyan feszültnek/ elveszettnek/ szorongónak tudom érezni magam, mint ahová ébren öt perc allatt eljutok, bármilyen Zen-tudatállapotból.
A megvilágosodásaim valahogy sosem tartanak tovább egy délutánnál, vagy ha délelőtt törnek rám, akkor csak épp addig, bár egyszer másfél hétig egyfolytában úgy éreztem, hogy nagyjából meg vagyok váltva. Vagy le, ez akkoriban nem volt tiszta. (Lehet ezeket csak úgy nagyjából?)
Valójában az alvásnál is egyel jobb ébren lenni és nevetni, bizonyos értelemben a nevetés egy-egy pillanatnyi, mini-megvilágosodás, mert olyankor az ember hirtelen azt érzi, hogy érti a világot (vagy legalább egy szeletét) és ettől hatalma van felette, meg a szorongásai felett. Ez néha több másodpercig is eltarthat, ami remek, mert ennyi idő egy komplett ősrobbanásra is elég, csak mi pont ilyen gyorsan zuhanunk vissza önmagunkba, miközben az univerzum már több mint 13 és fél milliárd éve még mindig tágul. Amin viszont nem kell aggódnunk, mert Woody Allentől tudjuk, hogy Brooklyn nem tágul, én meg mászkáltam egyet a városban még ebéd után, és sajnos Kaposvár sem.
Ja igen, az érdekes kérdés, hogy mennyi idő kell egy ősrobbanáshoz, mert az a fránya ok-okozat az ott is fordítva volt. Pontosabban azóta van lenni. Miszerint amíg nem robban az ős, nincs is idő, csak szingularitás van, az meg nem változik (ezért nincs idő), az a robbanástól lesz. Meg a tér is, de ez a kettő annyiban ugyanaz, hogy kötőjellel is írhatjuk őket.
Azt hiszem az ősrobbanás-elmélet lényege, hogy először csak valami absztrakció van, abból lesz a realitás, de akkor ki/miféle entitás fejében van az a tiszta absztrakció, a szingularitás, mint végtelen tömegű (és energiájú, de az tényleg ugyanaz), matematikai pont?
Ez lényegesen fontosabb kérdés, minthogy horkolok-e, ha nem hallja senki, sőt annál is, hogy tágul-e a Fekvehányás utca akkor is, ha nem hiszem el? Hát ja, össze-vissza asszociálni fontos, bár lényegét tekintve haszontalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése