Állandóan azon kapom magam, hogy vannak érzelmeim, már túl az adekvát önsajnálaton, mikor kifogy a hűtőből a joghurt, vagy már megint csütörtök van. Múltkor is felröhögtem egy vígjátékon, pedig a mai vígjátékok szarok, és meghatódtam egy dokumentumfilmen, mert sírás lett a vége a minek?
De a legrosszabb a nosztalgia! A nosztalgia meg az álmodozás, ez a kettő az élet sójának megrontója (esetleg a megrontóshow-ja), régen, mondjuk húszévesen például nem is értettem a nosztalgiát. Elvégre ki akart volna akkor visszavágyni tízéves korába? Most se lennék feleannyi mint az aktuális korom, de kétharmadannyi szívesen. Nem feltétlen mert régen minden jobb volt, pedig akkor de.
Viszont ha már eszembe jutott a nosztalgiázás emberi gyengesége (pedig régen bezzeg mennyit beszélgettem róla... mindegy is), lett rá többféle megfejtésem:
1. A falvédőre való aforizma:
„Már a jelen sem a régi!“
„Élj a múltban, ha jól esik, de a jelenben cselekedj, mert máshol úgysem tudsz!“
2. A klasszikus német filozófia megfejtése:
„A nosztalgia nem más, mint az érzékelés és az emlékezet konstruált illúziója, amely az emberi ész, és megismerőképesség azon hajlamából fakad, hogy a múlt tapasztalatait az idő távlatából esztétikai és erkölcsi tökéletességgel ruházza fel. Ezáltal az egyén nem a valóságot szemléli, hanem saját elméjének egyfajta fenomenológiai visszhangját a múltból."
3. És amit Allen Ginsberg írt volna róla:
"Ülök egy kávézóban, 1974-ben,
füst száll a csészék fölött,
keresem a múltat a kanál tükrében,
de csak a saját arcom bámul vissza rám.
A neonfények álmodják a régi utcákat,
minden sarok egy elveszett szerelem,
minden ablak egy régi tekintet,
minden emlék egy félig elszívott cigaretta.
Ó, New York, ó, édes idő,
hova lett a zaj, a tömeg, a szabadság?
Csak a múlt csoszog utánam rongyos kabátban,
és kér egy utolsó slukkot az álmokból.“
Oké, ez a harmadik volt meg először, nemrég eszembe jutott, hogy hogy régen olvastam már Ginsbergtől bármit (és igen, ez maga volt a nosztalgia, mikor még olvastam tőle a bármit), úgyhogy hegesztettem ezt. Ócska költő lennék (ah, lettem volna), ezért csak paródiákat követek el néha ritkán évente, de olyankor közléskényszerem támad.
Majd ha eszembe jut valami frappáns az álmodozásról, mondjuk Lawrence Ferlinghetti modorában, majd rövest publikálom, réges-rég, egy messzi-messzi galaxisban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése