Álmaim királynője

Tudnék neveket sorolni, de minek, álmaim királynői jellemzően minimum ezer kilométerre élnek innen, férjezettek, de ha nem, akkor leszbikusok. Úgyhogy csak filmekben láthatom őket.

Még szerencse, hogy ez esetben a cím már megint egy filmcím. Konkrétan egy tavalyelőtti kanadai-pakisztáni darabé, amit valami filmes oldal viccesen „ismeretterjesztő vígjátéknak“ aposztrofált. Pedig van annak a műfajnak rendes magyar neve is, miszerint dramedy. (Mér', ha magyarul lájkoljuk a posztokat a facebookon, akkor a dramedy is legfeljebb dramedi, a tragikomédia amúgy is hosszabb.)

Van benne egy helyes pakisztáni csaj, Azra, aki Kanadában jár egyetemre (1999 van, és helyi idő szerint Toronto), és színésznő akar lenni, meg van az anyja, aki annyira szigorúan muszlim, hogy a néző öt perc után utálja. Nem pont azért, mert muszlim, hanem mert bigott vallásos, plusz egy zsarnokoskodó, leárnyékolt jellem, az ilyeneket keresztény fundamentalistában, vagy haszid zsidóban is utáljuk. (Látta valaki az Unortodox című minisorozatot?) Fater is nehezen viseli, úgyhogy menekülésképpen már az elején egy szívrohamba belehuny. Izé, elhal. Bele. Pedig jó ember volt, orvos!

És akkor a lány megy haza Karacsiba (asszem), ami már eleve stresszes, mert nagyon nem akar ő már jó muszlim lenni, hiszen a nyugati életstílust szereti, iszik, dohányzik, ami már elég lenne, hogy az anyja kitagadja, de akkor még leszbikus is. A kanadai lakótársa a csaja is egyúttal. És akkor mindenki azzal jön, hogy Isten meg a vallás, és amúgy mikor megy már férjhez?

theguardian.com

Aztán az egész átcsap valami ironikus, de tényleg bollywoodi kavalkádba, mert a pakisztáni repülőn ugyan nem szolgálnak fel alkoholt, de Karacsiban bárhol lehet whiskyt szerezni, és igen is van meleg-queer szubkultúra, ahol Azra még kapcsolatokat is építhet. Aztán jönnek a visszaemlékezések. Melyek szerint a bigott anyuka fitalon miniszoknyában itta a vodka-martinit, pasizás közben, meg általában is rakendroll volt. Aztán Azra kiskamasz korában az egész család Kanadába emigrált, ahol meg ambivalens lett Mariam, az anya viszonya az egész Nyugathoz, bár nekem igazán nem derült ki, hol fordult be végleg a vallásba.

Ugyanis a műegész ugrál az idősíkok között, van a jelen, a kilencvenes évek vége, Mariam fiatalkora, meg Azra gyerekkora, főleg már Kanadában. Így aztán nem teljesen világos, mikor épp kinek az emlékeit látjuk, pontosabban kinek a nézőpontja, interpretációja  zajlik a szemünk előtt. És hát Azrát meg a fiatal anyját ugyanaz a színésznő (Amrit Kaur) játssza, de az apja mindhárom idősíkba ugyanaz, szóval részemről kissé káosz van a fejemben tőle. De főleg miatta.

Ezzel együtt az Álmaim királynője erős darab, engem lábon megvett, egy idő  után már csak hagytam, hogy sodorjon, nem zavart, hogy nem elég árnyaltan lélekábrázol, vagy hogy nem elsőre veszem le, hol is járunk a mikor. Az érzelmi hitelessége megvan, a témák (asszimiláció vs. diaszpóra-lét, felnőtté válás, másság, szerelem, veszteség, interkulturális izék) relevánsak, a látvány meg lenyűgöző. A rendező (Fawzia Mirza) amúgy egy saját, még 2012-es, azonos című rövidfilmjét bővítette ki, ez némileg magyarázza a dramaturgiai bakikat. Bár a film erre nem szorul rá.

barbican.org.uk