Kívül beteg, belül üres, avagy a láthatatlanság elviselhetetlensége

A Rosszul vagyok magamtól című, tavalyelőtti norvég-svéd film két nárcisztikus, érzelmileg hulla története (de főleg az egyiké), akik a külvilág számára egy párt alkotnak, pedig á dehogy. Ők nem egymást szeretik, hanem magukat, meg azt, ha őket szeretik, de főleg ha csodálják. Vagy legalább odafigyelnek rájuk, mint a társaság középpontjára. És Thomas a pasi, meg a csaja Signe, komolyan versengenek egymással, ki tud több reflektorfény magára irányítani.

Ebben a nárcizmusversenyben eleinte Thomas vezet, akinek már kiállítása is van, valami kis galériában, a képeiből, meg az általa poénból összelopkodott tárgyakból, de ezt a párja nehezen viseli.

Aztán a csaj, aki egy kávézóban dolgozik, egy nap tanúja lesz annak, hogy egy nőt megharap egy kutya, minden csupa vér lesz (ő is), és ahogy jönnek a mentők, ő már csak azt nézi, hogy az utcáról egy kisebb tömeg bámul befelé, részvéttel und aggódással teli tekintettel. 

És jön is az isteni szikra, hogy neki betegnek kell lennie, de még inkább betegnek látszania, mert abból lesz az igazi figyelem a többiek részéről. És ha valaki nárcisztikus, mint ő, annak a figyelem a legfontosabb erőforrás, motiváció, valamint a szél a szárnyai alatt. (Jó először még a hős megmentő szerepében akar a középpontba kerüli, hogy nélküle a megharapott nő meghalt volna, de aztán rájön, a látványos sérülés/betegség az igazi figyelem- és empátiagenerátor.)

Úgyhogy a behazudott mogyoróallergia hamar megy a kukába, viszont talál valami gyanús (naná, orosz) gyógyszert, ami durván látványos bőrbetegséget okoz. De olyan durvát, hogy azzal aztán már tényleg nem lehet láthatatlannak lenni bármilyen társaságban, ami pedig Signe legnagyobb félelme. Hogy észre sem veszik.

Nyilván nem csak azért, mert mert emberként ő is társas lény, hanem mert belül üres, mint a felborult pohár, és ha nem figyelnek rá, akkor ő önmagában már nincs is, legalább is ez lenne a szubjektív megélése. Az már érdekes egzisztenciális kérdés, hogy ha valakinek az az élménye, hogy ő nincs, akkor mégis van, mert különben kinek lenne ez az élménye? Mondhatni ez Descartes kifordítva: Kételkedem a létezésemben, tehát vagyok!

De ő inkább George Berkeley követője („esse est percipi“ -létezni annyi mint észleltnek lenni), avagy olyan mint a fa az erdő mélyén, amit ha nem lát épp senki, már nem is biztos, hogy van.

De persze a Rosszul vagyok magamtól nem egy lélekboncolva filozofálgató dráma, hanem egy abszurddal fűszerezett szatíra, ahol Signe igazából két értelemben van rosszul magától. Egyrészt maga okozza magának a betegséget, másrészt azért teszi ezt, mert rosszul van attól, ha nem rá irányul a figyelem. Így aztán bírja, mikor gézbe tekerik az egész fejét, és feltűnően olyan lesz, mint az operaház, pontosabban az operettszínház fantomja, csak nőben. És ekként meg is kapja vágyott médiafigyelmet, lapinterjúk, tévéműsorok, modellkedés, mifenék, csak mert felvállalja a ragyás ábrázatát, és ettől milyen bátor. 

Azaz van benne médiakritika is, úgy tűnik ez mostanában kötelező talajgyakorlat. Itt például a csaj azon sértődik be, hogy valami magazin honlapján nem a vele készült interjú van a főoldalon, csak mert közben valaki kiirtotta a családját, és az lesz a vezető hír. A mocskos szerkesztőknél.

És a film tele van viccesen abszurd jelenetekkel. Az egyikben Signe és Thomas épp dugnak a kórházi ágyon, a pasi közben mondja, hogy már elképzelte a csaj temetését, mire ő: Mesélj még a temetésemről! Hát ja, ki mire izgul.

Vagy mikor elmegy egy önsegítő csoportban, ahol durván kiosztják, hogy neki milye jó, hisz egy látható betegsége van, bezzeg a többi skizofrént, depresszióst, vagy paranoid hipochondert senki nem veszi komolyan. (Ez egyébként tűpontos megfigyelés, hisz klasszikus eset, mikor egy depressziósnak azt mondják, hogy szedd már össze magad! Mintha ez ennyi lenne, és ettől már működőképesnek kellene éreznie magát...)

A végére aztán, a sok hazudozás után jön valami (ön)feloldozás, aminek azért nagy súlya nincs, mert attól, hogy a csaj kimondja, hogy szeret élni, még nem lesz személyisége, vagy a többiektől függetleníthető élete. De első lépések nem rossz, és valószínűleg ennél többet nem is akart elmondani a történettel Kristoffer Borgli író-rendező.

Király, királynő

Ma van XIV. Lajos francia napkirály születésnapja, a 386. Mármint a nem a francia Napnak volt királya, hanem a hasonló  nevű országnak. A fene tudja mennyire emlékeznek meg róla ma Franciaországban, de tény, hogy a Bourbonok azért a köztársaság kezdete óta nem túl népszerűek, az általuk preferált barokk építészet már jobban. De ha uralkodókról van szó, asszem Napóleonnak van a leginkább kultusza, dehát ő azért közrendűből lett császár, aki fél Európát ugye, hódítás által a birodalmává tette, és nem mellesleg ő vezette be a modern, polgári jogrendszert. (Ja itt persze az elsőről van szó, nem a III. Napóleon néven később, 1852-70 közt uralgó unokaöccséről.)

XIV. Lajos amúgy még igazi despota volt, egy nárcisztikus pszichopata, de akkoriban ez úgyszólván minden uralkodó munkaköri leírásában szerepelt. Ugyanakkor sosem mondta, hogy "Az állam én vagyok!", bár kétségtelenül ő volt, és már felnőtt, valódi uralkodóként (hisz hivatalosan négyéves korától az volt)  is ennek megfelelően vívott mindenféle örökösödési háborúkat, elvégre ő is Európa vezetőjének tartotta magát, mint utána annyian. 

Ő építette magának a versailles-i palotát, mely korának egyik legbüdösebb épülete volt, mert sok ezer emberre jutott benne pár tucat mobilvécé, úgyhogy a magasabb rangú udvaroncok oda szartak a folyosókon vagy a parkban, ahová éppen kedvük támadt. 

kulturpart.hu

Ma a király meg gyakorlatilag egyáltalán nem fürdött, jó esetben naponta egyszer, felkelés után egy nedven törölközővel megtörölgette az arcát, és annyi. Maga a felkelés amúgy napi udvari szertartás volt, ahol mindenféle hercegek grófok sereglettek a királyi hálóterembe (szobának azért nagy volt), és komoly kitüntetésnek számított, ha valaki megnézhette Lajost, ahogy a szolgák reggelente felöltöztetik. De mondom, egy nárcisztikusnak nevelt pszichopata volt, hisz normális emberként nem lehetett volna abszolút uralkodó, legfeljebb valami hollywoodi A három testőr feldolgozásban. De legalább szívből utálta a Habsburgokat.

És igazából a fenét sem érdekelte volna a Napkirály, csak ma van Freddie Mercury születésnapja is (ő még csak 78 lenne), és kíváncsiságból megnéztem, hogy kiknek még. És hát Mercurytól sem volt idegen a nárcizmus, csak ő inkább altruista volt, nem pszichopata, de az egykori királyhoz hasonlóan ő is odavolt a barokk művészetért, meg a királyi pompáért. (Na ja, már a zenekarnak ő adta a Queen nevet.) És bírta az art deco-t, amit viszont a Lajos már nem érhetett meg, de lehet hogy ezt azóta se bánja...

pinterest.com

Déli part

Nekem tényleg nem a Balaton a Riviéra, egyrészt mert rég nem szeretek már vízpartokon hosszabban időzni, másfelől meg volt már szerencsém a Riviérához, a franciához, és az se volt olyan nagyon húha. Ha már tenger, akkor a Dalmácia, hogy észak vagy dél az mindegy, hisz egyik felére se járok már, de mikor még igen, akkor is mindegy volt.

Talán még a húszas éveimben volt valami életérzés abban, hogy az ember valami vízparton sörözik haverokkal, és az olcsó sör, meg a bazmegelve értelmiségi társalgás okán két napig a világ, de legalább is a déli part királyának érzi magát. De hát az ember csak egyszer egyetemista, vagy kétszer, mint én,  csak hogy harminc fölött az egész kezdjen veszíteni a hangulatából, olyankor lehetett még egynapos Balatont tartani hajókázással, és badacsonyi túrával, de már a fürdés/strandolás halvány gondolata sem merül fel.

Aztán már az se, utána már csak városokba jártam utazni, főleg ugyanabba, de így jár az a város, ahol kábé annyian laknak, mint nálunk az egész országban. Azt viszont egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit érdekes, milyen a tóparti életérzése a mai húszéveseknek, a fene tudja milyen betűvel jelölt generációnak. Az biztos, hogy valahol az ábécé végén kell keresni őket. Vagy az ABC-ben, ami persze azóta már Aldi, vagy Lidli. Vagy Spar:

Büszke emlékhelyek, nemzeti történelmileg

Az élet nem habostorta, hiszen a nemzetközi helyzet fokozódik, különösen a frontok tekintetében. A melegfrontokéban. Ma már ott tatunk, hogy egy ferencvárosi gimnáziumból hazaküldték az ott diákoskodó tanulókat, mondván, hogy majd mindenkit értesítenek, holnap egyáltalán be kell-e menni? Addig is mindenki visszakapta a telefonját, hogy legalább haza tudjon szólni, mi az ábra.

Ehhez képest semmilyen Zsolt főminiszter-helyettes, úgy is mint a legszánalmasabb virtuális párt, a Kádéenpé elnöke és tagságának mintegy tizede, megfejtette, mi is a magyar közoktatásban a legnagyobb, legaktuálisabb gond, és hogy mit lehetne tenni vele.

Nos, a legnagyobb probléma, hogy a mai, permanensen telefonbuzeráló fiatalokban nincs elég nemzettudat, nem elég büszkék arra, hogy e Kárpátoktól ölelt medencében (Isten kalapján a bokréta, mint tudjuk, bár mi a franc az a bokréta? Biztos valami hagyma...) hagyták el a szülőcsatornát. Márpedig erre büszkének kell lenni, ezt a Dagadt is kinyilatkoztatta legutóbbi posványosi prédikációjában. Mert magyarnak lenni különleges ajándék, amiből az is következhet, hogy akkor mondjuk svédnek vagy franciának meg igen nagy csapás. 

De semmilyen elvtárs kitalálta, hogy akkor mostantól (vagy jövőretől, ezen még gondolkodnak a karmelita sasfészekben) „országossá válik a nemzeti emlékezetpedagógiai program, amelynek célja, hogy minden gyermek legalább egyszer jusson el iskolai szervezésben egy nemzeti vagy történelmi emlékhelyre” .

Szép szó ez az emlékezetpedagógia, ilyeneket én is ki szoktam találni, hogy például politikai gasztroenterológia, dialektikus szexizmus vagy esetleg felejtéspszichológia. Meg az egész elképzelésnek van egy ilyen mekkai zarándoklat beütése, hogy ugye az igazhitűeknek életükben legalább egyszer el kell menniük a szent helyre, a haddzs nevű zarándoklat szervezésében. Nálunk meg innentől a diákoknak kell elmenniük valami nemzeti emlékhelyre. Gazdagabb, és széjobbosabb családból származók elmehetnek például Barguzinba, megtekinteni Petőfi időskori női csontvázát (elvégre Párizsban is ki van állítva Napóleon gyerekkori koponyája), gazdagabb, de libsi szülők gyerekei meg mehetnek Dél-Angliába megnézni a Stonehenge néven ismert köveket egy rét közepén. Elvégre a főminiszter-helyettes annyit állított, hogy nemzeti vagy történelmi emlékhelyet kell látogatni iskolai szervezésben. Stonhenge mondjuk nem tudjuk mennyire nemzeti a kiknek, de kétségtelenül történelmi, sőt történelem előtti. (Gondolom ez utóbbi majd plusz pontot ér.)

Szegényebb diákok elmehetnek Ópusztaszerre, megtekinteni az eredetileg vásári látványosságnak, a városligeti vurstliba készült, Feszty-körkép néven közismert, bénán historizáló giccset, meg körülötte az ómagyar és középparaszt diznilendet.

Ám ha valakinek erre sem telik, akkor biztos minden városban, és elég sok faluban valamilyen műkő Szentistván, Nekünkfáj Trianon obeliszk vagy legalább egy kopjafa, pirosfehérzölddel pántlikázva. Amúgy meg jó egy székelykapu is. Pestieknek pedig a Kossuth tér környéke ajánlott a „német megszállási“ emlékművel, meg a Trianon-lövészárokkal, de ha nem muszáj a nemzeti, a közeli Szabadság téren még mindig ott a szovjet felszabadulási emlékmű, az elég történelmi. Csak jókor kell érkezni, hogy elcsíphessék a felemelő pillanatot, mikor valami agyhalott mihazánkos épp szarral keni össze.

És akkor már nem is lesz érdekes, hogy az iskolában begyűjtik a telefonjaikat, a fejükre hullik a vakolat, és addig is megfőnek a saját levükbe. Hiszen (Kásler tata szerint) a Tízparancsolat betartása minden betegséget gyógyít, minden problémát megold, de ha valamit nem, mint mondjuk a klímaváltozás, arra ott a nemzeti büszkeség.

Réges-rég, de ugyanebben a galaxisban...

Este olvastam a hírt, egyáltalán nem breaking news formájában, hogy rohadt nagy aszteroida csapódott a Jupiter egyik holdjába, a Ganymedesbe. Szerintem amúgy Ganümédész lenne a magyaros átírása ennek görög mitológiából szalajtott alaknak (aki még Zeuszból is előhozta a buzit), de a csillagászok nyilván úgy nem értenék, és/vagy nem ismernék fel, márhogy nemzetközileg.

Amúgy a hír friss, a történés nem, mert a becsapódás négymilliárd éve történt. Lehet, hogy akkor is megírták a tévéhíradók, de nem emlékszem, szerintem még óvodás voltam akkoriban. Viszont az érdekes, hogy az a bizonyos aszteroida hússzor akkora volt, mint amitől felénk kihaltak a dinoszauruszok, úgy 66 millió évvel ezelőtt. (Mondjuk az sem rémlik, biztos átaludtam.)

De akkor lehet, hogy voltak a hülye nevű holdon dínók, csak kicsapódott a tojásaikban a fehérje a becsapódástól, így aztán már nem szaporodtak tovább, még a túlélők se. Viszont akkor lehetnek még madarak arrafelé, elvégre nálunk is azok a szauruszok mai örökösei, ami mondjuk vicces például egy tyúk vagy egy rigó vonatkozásában. Tekintetében. Úgy értem egy T-Rex vs. Kotkoda összevetés azért enyhén szólva is fura, még szerencse hogy sosem szerepeltek egy rajzfilmsorozatban.

Amúgy a hold akkora, mint egy kisebb bolygó, nagyobb vízkészlete lehet, mint a Földnek, igaz fagyott formátumban, szóval az ottaniak (a madarak) biztos jéggel szeretik a gin-tonikot, van légköre is, de egyik sem elégséges érv, hogy oda menjünk nyaralni. Egyrészt kurva hideg van ott, de nincsenek sípályák, másrészt meg 700 millió kilométert utazni a valami fapados légitársasággal már a hülyének se éri meg. Már ha a légitársaságok közlekednek, vagy egyáltalán értelmezhetőek a bolygóközi légüres térben...

Az igazi ok, amiért nálunk kihaltak a dínók.

(saját.kép.én)

Hajnal felé félúton

Nálam is van mostanában hőségriasztás. mondjuk nem egyben, hanem kulturáltan, két részletben, miszerint napközben hőség van (tegnap volt már 32 fok is a szobában), éjszaka meg felriadok. Vagy mert rosszat álmodtam épp, vagy pisilnem kell. Első esetben a tudatalattim üzen hadat a pihenésnek, a másodikban meg a hólyagom, bár egyesek szerint eleve egy hólyag vagyok, szóval ha hajnali kettőkor ki kell mennem, azok csak szimpátiafájások.

Ha viszont nem tudok visszaaludni, akkor hülye brit komédiasorozatokat kell néznem, mert  olvasni még fáradt vagyok, éhesnek még étvágytalan, szomjasnak meg minek, mikor most voltam vécén. Így aztán úgy két órát filmet vagy sorozatot nézek, aztán alszom még kettőt-hármat, és kis híján embernek érzem magam.

Viszont iskolába járni biztos sokkal szarabb ezekben a napokban, a légkondi az csak úgy fordul elő az átlag állami suliban, hogy esetleg futólag megemlíti egy tankönyv, bár a fene tudja milyen tantárgyból. Én a nyelvtanra tippelnék, csak mert nyilván mondatba kell foglalni azt, hogy légkondicionáló, és aki összekeveri a hajkondicionálóval, annak a mindennapi tesiórán plusz tíz fekvőtámasz. Legkésőbb novemberben, addigra talán elmúlik a hőségriadó, sőt, a dolgok szerencsés együttállása esetén a hőség is.

Addig próbálok én is rövidített órákat tartani magamnak, de hiába csesztetem a telefonomat, még mindig hatvan perc rajta egy óra, pedig keresem a beállítást, hogy ötven legyen. Nincs erre valami applikáció? Mint a Mézga családban MZ/X időkibővítőjének inverze, az időleszűkítő alkalmazás.

Vagy egy letölthető légkondi esetleg? Csak ne napelemes legyen, a Napból elegem van már, naponta.

Nyerni ott szép, ahol nincs verseny

A történelemmel ellentétben a sportért lehet rajongani (lásd a tegnap eseti bejegyzést), én ugyan nem értem, de elfogadom, hogy egyesek rajonganak. Nálunk ráadásul divat is, itt miniszterelnöki szinten elemezgeti a Dagadt, hogy egy olimpián hány aranyér jár a magyaroknak az éremtáblázaton, elvégre az az aranyereknek is van egy kívánatos száma, azaz nem lehet elég belőle, mindig kellhet egyel több.

Plusz olimpiát nem csak nyerni akarunk (én mondjuk nem, engem hagyjanak békén vele), de rendezni is, a pártvezér és kancellár egy pest-budai Limpiát tekintene életműve betetőzésének, bár - és erről írtam már - én a helyében nem lihegném túl. (Mert igen, ja, 2036-ban gondolkodnak, ami nem egy szerencsés évszám, tekintettel 1936-ra, mikor Adolf nyitotta meg a berlini hasonlót.)

De addig is sok víz lefolyik még a lefolyón, ami ideillő kép, hisz egyre nyíltabban kormányhitű Index már teljes erővel tolja a bullshitet, miszerint „Ilyesmi még nem volt Budapesten, erre idefigyel az egész világ“. Aztán a kattintás után kiderül, hogy hónapok múlva lesz a fűvárosban egy rövidpályás uszó-világbajnokság, amire nyilván odafigyel majd az egész világ, pontosabban a a világnak az a része, amelyik néz úszóversenyeket egyáltalán, akkor is, ha a rövidpályás. (Persze milyen a magyar rövid pálya? Biztos messze a leghosszabb!)

Ezek már tényleg elirigyelték a franciáktól az olimpiát, és bármilyen nemzetközi, sportszakmai megtörténésbe bele akarják látni, hogy de most aztán ránk figyel az egész világ! Nem csak úgy páran, hanem az egész, enberek! Szinte látom magam előtt, ahogy a Nemzetközi Űrállomás személyzete türelmetlenül hívja Hustont (vagy valamit), hogy hé ti ott lent, akadozik a net, mi meg itt lebegünk tudatlanul, hogy akkor Pesten mi lett a százméteres pillangó előfutamában? (Persze lehet, hogy az űrállomás már nem a világ, mert az alatt leginkább csak a bolygó glóbusztekéjét értjük, ez esetben csak az ENSZ közgyűlés tart szünetet, egy-egy érdekesebb menet idejére.)

Értem én, hogy a nagyotmondás nálunk nemzeti sport és kocsmai szabadidős tevékenység, de ettől még hülyén fest, igen hülyén. Most az a  mondás (a nagyot), hogy Agyarország a világon elsőként teljesíti az úszósport rendezői Grand Slamjét, amiről ugyan még senki sem hallott, de mostantól majd elmondják sokszor, hogy hazánk "látja vendégül a World Aquatics (WA, korábban FINA) legjelentősebb eseményeit: a vizes világbajnokságot, a junior úszó-világbajnokságot, az úszóvilágkupát és most a rövidpályás úszó-világbajnokságot." Állati.

Közben meg valószínű, hogy az egész mögött csak annyi van, a nemzetközi szövetség vezetőinek a seggét ennyire alaposan még nem nyalták ki sehol, ekkora korrupciós együtthatóval. De most legalább lehet verni a mellüket (és más faszával a csalánt), hogy nyertünk egy olyan kategróiában, ahol nem is volt verseny, nem is hirdettek ilyesmit, miközben persze a pénz nem számít. Ez "Grand Slam"-ezés kábé ennyit jelent, avagy kissé szánalmasan hangzik.

Botrányos csajok épülésünkre

A Die Spitz egy huszonéves csajokból álló punkzenekar Texasból (azon belül Austin a bázis, nem mintha ez nekünk itt bármit jelentene), ami nem az a tipikus punk-színtér, avagy az ottaniakból előbb nézzük ki a rabszolgaság visszaállítását mint az ellenkulturális lázadást. Ehhez képest a négy lány karcos, harcos, kisé lompos, és nagyon nem akarnak semmit, ami popzene, fő hangszereik valának a dob és a gitártorzító, no meg a kiabálás, és a közönség szándékolt kiakasztása, amikor és amennyire csak lehet.

sonicguild.org

Azért bakancsban és melltartóban kiállni a színpadra, bejelenteni, hogy utáljuk a zenét de szeretünk botrányt okozni, nos ez tényleg elég punk, és mint ilyen kellően népszerűtlen is a kortárs popkultúra vackaihoz képest. Nekem nemrég egy olyan koncertfelvételük jött szembe, ahol a színpad csak egy kicsit volt kisebb a konyhámnál, pedig lakótelepi alak vagyok.

Kate, Ellie, Chloe és Ava lehetne épp a hetvenes évek második felének Londonjában is, bár ott és akkor én lennék huszonéves (ezt már lestoppoltam magamnak), már ha valaki méltóztatná végre feltalálni az időutazást, persze életkor-visszatekeréssel kombinálva.

A produkció pedig, amit elővezetnek,  hangos, zajos, agresszív, mi más is lenne, és bár vannak kétségeim a zenei tudásukat illetően, dehát ez punk, ez nem művészkedés, hanem nyers életérzés, és annak meg tényleg elég erős.

Rajongásmentesség

Az Indexen, pontosabban a Dívány című aloldalán rendszeresen kitöltök mindenféle hülye, jobbára felesleges, a lexikális tudást favorizáló kvízt, és általában jól is megy. Kivéve, ha ki sem töltöm, mint a "Hogyan folytatódnak az alábbi népdalok" felütésűt, népdalokat ugyanis nemigen ismerek, főleg mert a magyar népzenét gyerekkorom énekórái óta utálom. Jó, persze a nemzettudat meg a mifene, de hát van aki laktózérzékeny vagy pánikbeteg, és én a népdaloktól vagyok az utóbbi. (Oké, néhány ír népdal még csak-csak menne, dehát kinek a pap, kinek meg papírja van róla, hogy botfülű.)

Viszont kitöltöttem, épp az imént valami extra nehéz történelmi kvízt, mintegy hetven százalékosra, amivel egy nyelvvizsgán át lehet menni, de de ettől még a fenét se érdekli, hogy változatos időpontokban épp hányadik Ferdinánd vagy Lipót volt a király. Amúgy is rémes volt a történelemtanítás, persze még bezzeg az én időmben,  de lehet hogy azóta kevésbé papírízű. Ám mikor én jártam a közoktatásba, nagyjából annyi volt, hogy királyok, csaták, királyok csaták, lázadások, újabb királyok, ipari forradalom, és még csaták.

Erre a kvíz értékelésénél ezt olvasom (miközben rám nem vonatkozik, mint írtam én hét pontot szedtem össze a tízből), hogy „8-10 pont: Gratulálunk, csodás eredmény! Jól látszik, hogy a történelem nagy rajongója vagy!“

Itt fagytam le kissé. Ki a fene lehet a történelem "nagy rajongója"? Mi a frász rajonganivaló van a történelmen? Az odáig még megvan, hogy valaki a történelmi regényeket szereti, filmeket és a középsúlyos múzeumbuzi (ilyen velem is előfordul), meg lehetett valakinek a kedvenc tantárgya a töri, de a történelemért, mint tények időbeli sorozatáért rajongani? A történelem nem rockzenekar, focicsapat vagy sorozat, illetve sorozatnak sorozat, csak  nem úgy. (Különben is, a múltkor valami kommentfalon szembejött egy félagyú, akinek a kedvenc történelmi sorozata a Trónok harca. Meg A gyűrűk kúrnak című cselekményes pornó, nyilván.)

Szóval nem csoda, hogy kevesebb pontot értem el, hisz nem vagyok a történelem rajongója, mint ahogy a magasnyomási légtömegeké, vagy a  melléknévi igeneveké sem. A Queen vagy a Pogues az más, miként újabban a Skating Polly. Vagy a Dr. Who, aki ki a fene?

Nélküli

Azt írja az internet, hogy kalauz nélküli vonatokat indít a MÁV. Hát, beletelt nekik néhány évtizedbe míg ez eszükbe jutott, a BKV például már elég rég elvan a kalauz nélküli villamosokkal, én meg emlékszem, hogy egészen gyerekkoromban még a távolsági buszokon is kint volt KN, azaz Kalauz Nélküli járat. Nem mintha bármelyiken is lett volna.

Mentünk úgy még Petrával Bécsbe (Sopronból), hogy megvettük kurva drágán a vonatjegyet, Bécsben a tömegközlekedő bérletet, azt' se kalauzot, se ellenőröt nem láttunk oda-vissza. Se.

Plusz nagy távolságokat nem vonatoztam Angliában, de ilyen 50-60-70 kilométereket igen, és ott se nem volt a kalauz a vonaton rajta. Volt (van) ellenben az állomásokon beengedőkapu, annál kell lecsippantani a jegyet, leszállás után meg kifelé ugyanúgy. És ha az ember mondjuk tovább utazik, mint ameddig a tikett szól, a kapu kis sem engedni, viszont sikolt a biztonsági őr alakú bácsinak. Ha van. (Velem mondjuk ilyen nem fordult elő, csak itthon, hogy elaludtam, és Nagykanizsán ébredtem, de ott se zaklatott a kalauz. Nyilván rémlett neki, hogy már kezelte a jegyemet, azt meg a fene sem tartja számon, hogy kinek hova szól. Így csak a végállomáson keltett fel.)

Szóval ez a kalauz nélküli bármi, ez egy régóta működő modell, a magyar vasút meg úgy adja elő, mint nagy innovációt. Pedig az igazi truváj az lenne, ha a vonat nélküli kalauzokat állítanának forgalomba. Akik elbicikliznének az állomsok között (csak hogy meglegyen a MÁV-os átlagsebesség), mindeholt kezelnék a várakozó utasok jegyeit, és mennének tovább.

Ez így mindenkinek kényelmesebb lenne. A bicikli kevesebbet késik, mint a vonat, így az utasok nem idegeskednének ezen, a kalauz sokat lenne friss levegőn (no meg a mozgás), plusz Lóné Tarajos Petronella is nyugodtan ülne tovább a bőröndjén Satrafa-Alsón, hogy mivel vonat nélküli kalauzra vett jegyet, ma sem kell elutaznia hőn utált nagynénjéhez. Win-win szituáció.

Legháború

Találkoztak Brüsszelben (a Sátán Főhadiszállásán) az uniós külügyminiszterek, ahol a sok mocskos Nemszíjjártó bírálni merészelte a magyar kormányt, amivel nyilván Magyarország ellen intéztek újabb támadást, hisz a kormány már maga az ország, miközben az országot mintha már nem kormányoznák, de hát minek is, ha az egyszer ők. A litván csávó például Putyin emberének merészelte nevezni a pártvezér és kancellárt, mire fel is horgadt a főmagyar keletinyitásügyi kormányférfi.

A litván kolléga az egyik legháborúpártibb - mondta Kakadu Péter magyarisztáni kükümminiszter. Bennem meg felhabzott a kérdés, hogy de mi a frász az a „legháború“? Mert ha valami fasza dolog, én is pártolnám a magam szerény eszközeivel, ami főleg annyit jelent, hogy majd elérzékenyülve gondolok rá, a legpozitívabb értelemben.

És még mindig ott tartunk, hogy magyar kormány annyira kurvára békepárti, hogy a felcsúti háborús bűnösöknek udvarol, és vagy negyedszázada folyamatosan harcban áll bárkivel, békeharcban nyilván. De ezt nem ragoznám, megtettem már elégszer. Nekik „háborúpárti“ mindenki, aki szerint Ukrajnának nem kéne befeküdnie a putyini agressziónak, mi több, joguk van megvédeni a saját országukat. A szuverenitásukat, bár ez a szó a felcsútista retorikában érvénnyel csak akkor bír , ha magukra alkalmazzák, azaz, hogy ők megtehetnek bármit, mert övék az ország, a hatalom és a dicsőség, és mindenki másnak kuss legyen! 

Mondjuk innen nézve már érthető, miért nyalja körbe a Dagadt rendszeresen Vlagyimir Vlagyimirovics ánuszát. A példakép az példakép, azt meg, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, ki nem szarja le?

Az önkéntelen önismétlés önmarcangoló... izéje

Az úgy volt, hogy Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőn, akarom mondani cikket akartam írni, de olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy szerintem megírtam ezt már vagy kétszer. Mert a szociálpszichológia tárgyú elkövetéseim egyik alapvető baja, hogy már nyolc-kilenc éve csinálom, és a fene sem emlékszik rá, mi volt már, és mi nem. Ráadásul van pár kedvenc témám, amikre különféle irányokból bírok rárepülni, így aztán egyre gyakrabban ismerősek a saját szövegeim, hogy de ez biztos szerepelt korábban is, csak nem tudom mikor, illetve megírtam-e egyáltalán, vagy csak akartam már máskor is. (Mint a rossz viccben, hogy "Szeretném még egyszer megdugni Ginát! - Miért egyszer már megdugtad? - Nem, de egyszer már szerettem volna...")

Szóval ma is alkottam egy nagy művet, és közben kezdett gyanús lenni, hogy ez is megvolt már, de közel a nyolcezer karakterhez, az ember már nem hagyja abba. Veszni. Elvégre át is lehet írni, valami más koncepció mentén, ami ráadásul csak alig másfélszer annyi idő, mint megírni egy teljesen újat, avagy a hülyének is megéri. Pontosabban csak a hülyének, vagy a magamfajta kényszeres alaknak, aki nem bír nem befejezni valamit, akkor sem, ha annak semmi értelme.

Úgyhogy átírtam, és közben vártam, hátha eltalál a múzsa, valami sosemvolt témát vágva hozzám, és tényleg. Úgyhogy a másfélszeres cikk megy a talonba, jó lesz az majd később is, és belevágtam a másikba. Amit ma még be kell fejeznem, mert ha nem, akkor biztos valami rossz fog történni, például egy döglött galambot találok az erkélyen, megdrágul a rozskenyér az Aldiban vagy kedvem támad verseket olvasni. Egyik rémesebb, mint a másik.

Vágykiteljesítő fantáziálás

Az ungváry zsolt nevű publicista a furcsa módon Demokratának nevezett, önkényuralmi lapban delirált egy jót arról, mi lett volna, ha Donáth Anna meg sem születik. Mert az anyja még '86-ban abortuszra ment. Így aztán nem lett Momentum (mintha nélküle nem lehetett volna), így viszont idén mi rendeztük volna az olimpiát. Fényes megnyitóünnepséggel, ahol olyan fontos olimpiai szimbólumokat vetítettek az égre, mint a kereszt, meg a Szentisten István szent koronája. És a Pest-Budai Limpián természetesen taroltak az oroszok (éremtáblázat: Kína, USA, Putyinisztán, Agyarország), a Felcsútok Géniusza meg Trampli Donáld elnő kúrnak adta át a Zolimpiai Lászlót.

Arról már nem szól zsoltink (nagy ZS még a bayernak sem jár, nekem ő is a nemecsekernőzni valók közé való) nedves álma, hogy utána mi volt a lett volna paralimpián, gondolom az nem lett volna, mert a sok nyomorék csak maradjon otthon, mink itt egy egészséges, sportos ország lettünk volna, világcsúcs-közeli öngyilkossági rátával, és az írekkel is versenyképes alkoholizmus-faktorral. Itten nem kell kerekesszékezni volna. (Ja, és a Zorigó minden világcsúcsot, amit valami brüsszelita imperialista ért el, "világcsöcsként" emlegetett volna, az amúgy is a profiljába vágott.)

Ez az ungváry forma amúgy ugyanaz, aki a múltkor valahol arról értekezett, hogy a latin betűs írás nem alkalmas a magyar nyelv árnyalt hangkészletének visszaadására, térjünk át inkább a kínai írásra. Hát istenem, pár száz évbe beletelik, addig majd tik-tok videókkal kommunikálunk írásban. Mert zsolt ennyire hülye, és ennél csak egy kicsivel szánalmasabb. 

Aki meg Donáth Anna anyjának abortuszáról fantáziál, az simán egy beteg lelkű barom. Aki viszont, nem mellesleg, főállásban egy érdi gimnáziumban könyvtáros és töritanár. Szegény diákok...

p.s. Tényleg az megvan valakinek, hogy anno a Momentum nem az olimpia ellen, hanem egy népszavazásért gyűjtött aláírást? (Amit a Dagadt nem mert kiírni.) Meg hogy ungváry logikája szerin Donáth a legnagyobb világpolitikai tényező? Ugyanis ha ő meg sem születik, most is Trampli lenne az amerikai elnök, és nincs orosz-ukrán háború, hisz a ruszkik saját zászló alatt, csapatsportokban is indulhattak volna, különben hogy lehettek volna harmadikok?

Párterápia térdig vérben

Igazából az Indexen szúrta ki valaki a már nem új, mert 2021-es norvég filmet, Az utazást. Én meg megnéztem tekinteni, már csak az egyik főszereplő Noomi Rapace miatt is, akit én a Prometheusban szúrtam ki (mondjuk nem volt nehéz, ő volt a főszereplő), és csak később esett le, hogy ő volt már a Tetovált lány is. (Ja, és az a pasi, bizonyos Tommy Wirkola rendezte a műegészt, aki a Náci zombik című klasszikust is.)

Hogy mi is ennek cuccnak a műfaja, azt tudja fene. Vígjátéknak nagyon horror, patakokban folyik benne a művér, thrillernek túl vicces, horrornak meg túl lelkizős. Mert a középpontban egy házaspár áll, a filmrendező, aki ócska szappanoperákat rendez, meg a színésznő, aki valahogy nemigen kap szerepeket. És kudarcos karrierjükön kívül közös bennük, hogy kölcsönösen, és szívből gyűlölik egymást, de annyira, hogy mindketten azt tervezik, az isten háta mögötti faházban eltöltött hétvégén megölik a másikat. E helyett viszont megölik a kicsit defektes (a férj hulladarabolási szakértőjeként érkező) szomszéd srácot, meg három szökött bűnözőt, akik a padláson bújnak el. 

De odáig sok drámai, vicces és sokkolóan erőszakos jeleneten át vezet az út, annyi erőszaknak én már negyedébe belehalnék, amit a nő és a pasi külön-külön is kapnak, és csak az durvaság elszabadulásának első tíz percében gondoljuk úgy, hogy de megérdemlik. Aztán sajnáljuk őket, és annak drukkolunk, hogy a három amígó (a szellemileg leárnyékolt, a perverz és a pszichopata) haljon minél erőszakosabb halált, amit mondjuk meg is kapunk, néha már túlzottan is.

A házaspár meg persze megússza, sőt újra összejönnek, csak egy horror-hétvége, meg négy gyilkosság (plusz egy halott apa) kell hozzá, ami nem is nagy ár, hisz megmentik általuk a kapcsolatukat, sőt a karrierjük is új lendületet kap. Amiben azért van egy nagy adag kultúrkritika, hogy filmet csinálnak a rémségekből, ahol nem elkeseredett, leendő áldozatok, hanem lokális szuperhősök, akik csuklóból verik le a nagyon gonoszokat. Meg az egész píszínek is ad egy kis pofont Az utazás, amennyiben a filmvégi filmben a norvég pasi már fekete, aki a bűnözőkkel szemben nem alázkodik meg, mint az eredetije, hanem tizedmásodpercek alatt leveri a veséjüket.

És a film, az extrém erőszakos jelenetek ellenére tele van vicces momentumokkal. Különösen kifinomult,  emlékezetes és felemelő az a jelenet, mikor az egyik szökevény odaszarik a másik kettő orra alá a padláson, hogy sok jelenettel később, szerény alkotása a pszichopata bandavezér arcán (és részben a szájában) landoljon. De hát ilyen ez a popszakma.

Asszem ez tényleg egy fekete komédia, márpedig azt bírom, miközben a horrorral sincs bajom, szóval ez a turmix egész kellemes, már ha az embernek épp van kedve azt nézni, ahogy valakinek épp letépi a kezét a motorcsónak hajócsavarja. Viccesen persze.

Gólyák viszik a piát

Vannak ezek a tinivígjátékok, amiknek ma már büntetőjogi kategóriának kellene számítaniuk, és ehhez képest néha készül még ilyen. Mint az Incoming című, asszem netflixes megjelenés, ami magyarul a hangzatos Négy gólya címet kapta. Merthogy  a hülye amerikaiaknál már a középiskolai elsősök is gólyák, illetve a B-verzió szerint a fordítónak nem volt jobb ötlete.

Így aztán az van, ami a címben is, négy srác gimibe megy és csajozni akar, a csajozás alatt meg a dugást értik. A dugás eléréséhez pedig bulizni kell, úgyhogy az egyikük végzős bátyja által szervezett évadnyitó bulira valahogy mind a négyen regisztrálnak. Ahol persze nem dugnak, de egyikük a másik nővérével a balesetin végzi, ketten elkötik az egyik mutter bunkó pasijának autóját, a negyedikkel meg már nem emlékszem mi lesz.

Szóval ez afféle Amerikai pite, csak pont huszonöt évvel később, úgyhogy annyival bunkóbbak a srácok, annyival idegenebb nekem a dumájuk (de ugye pont kétszer huszonöt lennék), és annyival durvább az egész.  Itt már van rendes, lerészegedéssel végződő bandaháború, meg egy teljesen bekarmolt jócsaj a már emlegetett "bunkó pasi autójának" hátsó ülésén nyakig összeszarja magát, úgyhogy kis híján egy autómosóban csapatják le, az autóval együtt. (Végül nem, bár a tűzoltóknak sem tudják lepasszolni.)

Szóval rémes egy darab, de harminc fokban az embernek néha tényleg csak ennyihez van elégsége számú aktív agysejtje. (Na jó, ez nem igaz, néztem nyomasztó, ködös kamaradrámát is, meg "térdig a vérben, a leszakított végtagok között" tematikájú norvég horrorkomédiát is, de azokról majd később.) viszont tényleg dermesztő egy ilyen tinívígjáték, több okból is:

- Először is hogy maga a műfaj mennyire tökéletesen halott. Idejétmúlt, sablonos, múzeumi műtárgy.

- Másodszor hogy mennyire irritáló a benne ábrázolt világ. Mindenki félagyú, rommá kényeztetett, felső-középosztálybeli, kertvárosi tinédzser, akik olyan autókkal járnak iskolába, amik az én lakásom két-háromszorosába kerülhetnek, de legalább tahók egymással is.

- A lányok szinte kivétel nélkül vigyorgó ribancok, akik egyfelől a testükkel érvényesülnek a lófejű  focista pasiknál, másfelől minden nap egy kanál vízben fojtják meg egymást a nagyszünetben. A fiúk meg a Kihaénnem baromállatok.

- Ám mivel tényleg tombol körülöttük a jólét, az égvilágon semmi más dolguk nincs, mint a csajozás/pasizás vonalon ábrándozni, beszólni, áskálódni és időnként idegösszeomlani. És hát ez first world problem dolog, ez felőlünk nézve tényleg irritáló. Sok picsogó hülye, brrr...

Nekem meg csak volt a kérdésem a végére (pont mint a tegnap megénekelt új Alien-fim kapcsán), hogy de ezt én minek néztem meg? Aztán rájöttem, hogy mert csak pár napja jött ki a film, nekem meg valami újdonságról kellett írnom kritikát, és hát van az a pénz. Viszont, amolyan bűnös élvezet is volt, mert néha azért jól szórakoztam rajta (és nem csak a trash-élmény okán), sőt kicsit hunyorítva azért bele bírtam látni némi társadalomkritikát is.

Miszerint nem pusztán ilyenek ezek a mai fiatalok, de mi tesszük őket ilyenné, mert lennének ők akár valóban okosak és romantikusak is, de az érzelmi elhanyagolás mint kortünet, az üresfejűség hímes mezejére tolja őket. Vagy valami hasonló.

Nehogy már a modernitás keze betegye a lábát!

Az egész úgy kezdődött tisztelt bíróság, hogy Ártunk és Ormányunk hozott egy szokásosan kretén rendelkezést, miszerint az iskolákba be kell tiltani a mobilok használatát. Pontosabban, hogy minden iskola dolgozza ki, hogy a diákoknak órák előtt hogy kelljen leadni a kinek a telefonjaikat. Mert különben csak csetelnek, meg pornót néznek óra  közbe, azt' tök hülyék maradnak mondjuk a másodfokú egyenlet vagy Mátyás király kései szerelmi lírája vonatkozásának tekintetében.

A rendelkezés nyilván egy baromság, ha én most lennék épp a közoktatás áldozata, tuti vinnék egy kamu mobilt (szerintem ma már minden családban akad pár használaton kívüli, valamelyik fiók mélyén), azt leadnám, a tényleges meg lenémítva maradna zsebemben, elvégre az iskola még nem börtön, vagy csak egyes elemeiben, de motozás az például még nincs.

Plusz meglehetősen életidegen dolog kizárni valami eszközt úgy en bloc a közoktatásból, ami egyébként életünk része, még szerencse, hogy az iskola nem az életre, hanem a tananyagra nevel. Meg az engedelmességre, amennyiben nálunk még ez a száz éves, poroszos modell a mérvadó. (De hát így jár az az ország, ahol az egészségügy mellett az oktatást is egy nyugdíjas rendőrtábornok felügyeli miniszterként, aki efféle nagy rendszereket csak elvágólagosan, esetleg alakzatban menetelve tud elképzelni.)

És akkor jön a pesti Madách gimnázium igazgatója, és azt mondja, hogy ők nem eltiltani akarják a diákjaikat a kütyüktől, inkább megtanítani, hogy lehet azt hasznosan is.... nos, használni. (Egy ilyen mondatból ritkán jövök ki jól.) Mire az oktatási fősenkik nem azt mondják, hogy oké, üljünk le, és beszéljük meg a pro és kontra érveket, hanem hogy aki nem lép egyszerre, ki lesz rúgva estére! Ez ugye megint a régi szép, Kádár-kori rendőrös mentalitás, hogy nem tárgyalunk,  csak pofánbaszunk, aztán meg csak mi kérdezünk.

És ezt a remek, mélyen demokratikus és korszerű döntést a kormányhitű tévében úgy kommentálják a felcsútista horizont fényló médiacsillaga, hogy derék dolog ez, elvégre az iskolában rendnek kell lennie, mert a katonás fegyelem egyetlen alternatívája a káosz meg azanarchia. (A kettő amúgy nem rokonértelmű kifejezés, de ez most messzire vezetne.)

Különösen nagyot ment Bencsik "Bubu" András (a becenévre referencia itt), aki szerint a Madách döntése, ami megengedi az egyéb „prüntyögést”, csak egy „sunyi kiskapu”, egy „alávaló, galád dolog”. Szerencsétlen hülye Bencsiknek minden alávaló és galád és hazaárulás, amit nem ismer vagy nem éret, és hát a mai világ legnagyobb része pont ilyen. De Bencsik elvtárs jó elvtárs, az volt már akkor is, mikor a rendszerváltás előtt a Népszabadság Pártélet rovatát vezette,  és például igen lelkesedett a Magyar-Szovjet Baráti Társaságért. Most meg a tömeggyilkos Putyinnak drukkol az aktuális háborúban, ez a kibaszott nagy jellembajnok...

És általában is az volt a többi kormányhitű, sajtóipari jómunkásember véleménye, hogy mikor ők gyerekek voltak, 1823-ban, nekik sem volt mobiljuk, és lám, milyen szép nagy marhák lettek felnőtt korukra. Ja, zárjuk ki a valóságot az iskolákból, elvégre hova vezetne már az, ha az oktatás a múlton rágódás helyett a jelenre is reflektálna? A 444 szemléje szerint az említett (amúgy Vezércikk című) műsorban M. Kovács Róbert műsorvezető úgy vélte,  ha egy kamasznál telefon van, azt nem tanulásra fogja használni, hanem chatelésre és játékra, tehát „a tiltás a helyes használat felé mutat”.

Ez is szép kis logikai bukfenc, elvégre mit is jelent az, hogy a helyes használata valaminek, ha nem használjuk? Bár jobban belegondolva, lehetne a mostani önkényuralom igazán orwelli, filozófiai alapvetése. Ez esetben M. kovács nem is hülye, csak egy korát megelőző nagy gondolkodó. Vagy nem.

A minek kellet ez mozi

Az Alien: Romulus egy teljesen, de tökéletesen felesleges film. Mondjuk az Alien-franchise kapcsán ez több vacakról is elmondható, a harmadik és negyedik filmtől a Predátoros szutykokig. Meg ugye a Covenant, miközben a Prometheust kifejezetten bírtam, csak a vén hülye Ridley Scott nem bírta értelmesen továbvinni a sztorit.

Ez a Romulus az első film (ami nálunk a Valahányadik Utas a Halál címen volt nyolcadik, vagy mi) utánlövése, újra megkapjuk az alaphelyzetet, hogy maréknyi rettegő alak ragad egy lepusztult űrhajón, pontosabban űrállomáson, akiket egy vicces űrszörny üldöz. 

Bocs, de ezt az Él Ilyent már tizenévesen sem tudtam komolyan félelmetesnek látni, ennél az állatnál (mert intelligens lény helyett mutáns rovarnak néz ki, és akként is viselkedik) a kevesebb több lett volna. Mondjuk kevesebb savat köp, de cserébe a ragadozó ösztönök mellett kicsivel több esze van. És akkor nem valami szimpla űrhorror kerekedik köré, hanem egy tényleg érdekes cselekmény.

Szóval mérsékelten érdekelt a cucc, de megszokásból azért belenéztem hátha. Nos, semmi hátha, ez egy biztosra menő reboot, csak itt egy maréknyi fiatal lóg meg valami lehangoló, szutykos bányakolóniáról, gyakorlatilag az adósrabszolgaság elől, hogy aztán kezdődjön a sötét folyosókon menekülés, a szokásos környezetben. 

A film hozzáadott értéke tehát igazából nulla, aki nem látta anno az első (két) darabot, mert például meg sem született még túl kicsinek lenni, annak ez a vicc lehet új, de mindenki másnak csak önismétlő unalom. Aminek tudjuk a végét, de a közepét is, új karakterek nincsenek, csak régiek újrafogalmazásai, a legnagyobb változás, hogy a kötelező android itt feka, de ezért még Martin Luther King se nézné meg a műegészt, akkor sem ha nem lenne úgy 56 éve halott. Ja, meg a legvégén van benne valami ember-xenomorf hibrid, aki humanoid csak nagyon csúnya, de ő már tényleg csak valami ijesztegetős bábszínházbvan csinálhatna karriert, már ha egyáltalán.

Van abban persze valami imponáló, hogy valakik összedobtak egy ennyire álmosítóan felesleges, és gyakran idegesítően értelmetlen filmet, érdektelen színészekkel, aminek egyetlen érdeme, hogy sokkal több benne a kibelezett hulla, mint a korábbiakban. Csak ezért megnézni persze nem kell, de ha az ember nem tud aludni, ebbe majd bele fog, és talán rosszat sem álmodik tőle.

A saját megfejtésem arra, hogy ez miért ennyire rossz nagyjából annyi, hogy valami huszonkettedik században, egy űrállomáson kergetőzni valószínűtlen szörnyekkel eleve nem túl ijesztő, mondjuk egy kibelezős horrorhoz képest, ami játszódhatna a szomszéd városban is. Vagy a sajátunkban. Na attól lehet frászt kapni, de ez az Alien-történet egyszerűen túl távoli, hogy a zsigeri félelmeinkre hasson. A rendes, frászt hozó horror legyen kábé jelen idejű, és történhessen meg velünk is.

Árulónak levés

Na most, volt a hétvégén ez a vasúti összeomlás, egyik baleset a másik után, csoda hogy nem lett tömeghalál, de Lázár Lézer János miniszter nem hogy nem mondott le sürgősen, de kussolt, hogy aztán annál nagyobb gyökérként bújjon elő.

Mert Vitézy Dávis (ex-dehogyisnem fideszes főpolgárjenő-jelölt), aki Lázárral ellentétben tényleg ért a közlekedéshez beszólt neki, asszem jogosan, hogy ne bújjon senki háta mögé, a felcsútista szektáé mögé meg pláne ne, hanem mondjon le, és tűnjön el végre a francba. Elvégre - és ezt már én teszem hozzá - csak azok tartják őt igen nagyon tehetséges politikusnak, akik számára a politika pusztán akarnokságon alapuló hatalomtechnika. Mert Lázár egy akarnok rágcsáló, aki csak rágja, rágja magát előre, dörgölőzik a pártvezér és kancellárhoz, és kussol, ha az kussolást parancsol neki.

de ha beszélhet, azt mondja, hogy Vitézy áruló, aki ráadásul uszít a MÁV ellen. Hát ja, Jánosnak enyire telik szellemileg, én meg meg sem próbálom végiggondolni, hogy V. Dávid mégis kit árult el, mikor felhívta a figyelmet arra, amire az egész hétvégén rádöbbent az ország, hogy a magyar vasút nem csak szar, de veszélyes is. (Ezt Vitézy amúgy mondja már jó ideje, nyilván ettől áruló. És közben leesett kit árult el. A Vezért meg a Pártot, hisz az irántuk, de különösen az előbbi iránti hűség und lojalitás az érvényesülés és nem árulónak levés alapeleme mifelénk.)

Ám az még nem világos, biztos mert Lázár maga is sötét (persze nagyon pártszerűen sötét, ahogy azt ott kell), hogy a faszba lehet uszítani egy vasúttársaság ellen. Az valami kisebbség? Vagy elnyomott vallási közösség, a MÁV azt üldözött keresztények, akiket nálunk külön államtitkár véd, kivéve, mikor nem. Egy céget, pláne egy állami gigamega-szolgáltatót lehet bírálni, ez esetben kell is, lehet megvetően nyilatkozni a teljesítményéről, de ezt uszítást, ezt nem értem. Oké, definíciószerűen tömegek hergelés valaki(k) vagy valami ellen, de akkor tessenek már uszítani ez ellen kurva kánikula ellen is, bár gyanús, hogy ez sem fog lemondani.

És akkor egy uszító fotó, amely remek vasutunk ellen hergel, gondolom indokolatlanul, a Soros Háttérhatalom miatt:

telex.hu

A megalázás régóta értelmetlensége

A Műegyetem (ami persze igazi) villanyosmérnöki karán botrányosra sikerült az idei gólyatábor.  Botrányos volt persze az elmúlt években is, azaz business as usual, csak épp az nem került címoldalakra. Először csak azt lehetett olvasni, hogy nem engedtek óvszert bevinni (ennek érdekében a táskákat is átkutatták), nehogy basszanak egymással a leendő mérnökök. Aminek egyébként sem volt túl nagy esélye, a fentebb linkelt cikk szerint átlag 10-12 fiúra jutott egy-két lány, de fő a biztonság. Márpedig a biztonságos szex az, ami nincs is.

Aztán csak engedéllyel mehettek mosdóba, vagy ehettek meg egy szendvicset, a börtönőrök, izé, szervezők meg a szobák ajtai előtt aludtak, nehogy kiszökdössenek éjszaka a gólyák (pedig a bagoly az éjjeli madárfaj), akár csak pisilni is. „Elvileg a cél az volt, hogy majd a közös ellenség összekovácsolja a társaságot, és a záróbulin ünnepélyesen befogadnak. És már tegeződhettünk, de azért sokkal inkább csak a jó öreg, szokásos nettó hatalomfitogtatásnak tűnt” - mondta egy korábbi táborról valaki.

Nos, engem ez a Philip Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérletre emlékeztet, hogy ugye az "őrök" és a "rabok" közt direkt élezik a feszültséget, hátha lesz belőle közös ellenség generálta csoportkohézió. de nem lesz, inkább csak csoporton belüli versengés, melynek következtében kiválasztódnak az elnyomókkal kollaboráns kápók, meg a rabokon belül is külön megalázottak. miközben meg az őrök egymással versengenek, hogy ki tud nagyobb szemétláda lenni, mert számukra erről szól a szerep, amibe amúgy véletlenszerűen sorsolták bele, mint átlagos fazont.

Mert a hatalmi helyzet, bármilyen szituációban képes elaljasítani az embert, vagy legalább is a szokásos szintje alá aljasítani. Képes rá, de ez nyilván nem szükségszerű, van akit nem ront meg az, hogy a saját akaratát másokra kényszerítheti, de azért a szentek mindig kevesebben voltak, mint a mindennapi alakok, akik bárminek ellent tudnak állni, csak a kísértésnek nem. Márpedig a hatalom (kicsiben is) keménydrog, és mint ilyen, kísértés. Különösen egy olyan házmesterek országában, mint Agyarország.

Mondjuk én elég rég voltam gólyatáborban (konkrétan '92-ben, mert az ELTE-n nem volt, vagyis nem rémlik) még Szombathelyen, de ott inkább vicces volt az egész, a munkatábor-hangulat teljes kizárásával. Én például egy kihívást abszolváltam, amiben három "koktél" közül kellett választani, és azt meginni. Az egyikért öt pont járt, a másikért tíz, a harmadikért húsz, én persze a húszasat ittam meg szívószállal, ami - ha jól emlékszem - gin, vodka, sör, bor, epres joghurt és talán szójaszósz keveréke volt. Ehhez képest még fél óra múlva sem hánytam bele a könyvtár előtti szökőkútba, amit viszont más vállalkozó szellemek plusz pontokért átúsztak. De az egész inkább valami városszerte ökörködés volt, megalázás és lenézés nélkül.

De azóta sokat durvult a kampány világ, meg egyébként is, megszűnt a sorkatonaság, és hát valahol mégiscsak meg kell alázni a fiatal felnőtt (főleg) férfiakat, nehogy azt higgyék, hogy ők már valakik, attól hogy épp egyetemre mennek...

A félelem a valamitől, és a kiszámítandó késés

A hétvégén a Milánóból Lisztferihegyre tartó Ryanair járat kicsit később tartott Pest felé. Úgy 28 órával később. Az utasok indulás előtt látták, hogy a gépük 19:45 helyett 22:40-kor indul. De nem aznap, hanem másnap este, ami azért szigorú egy eset. Kaptak valami motelben szállást, de onnan meg már délelőtt kirakták őket, úgyhogy ülhettek a reptéren még vagy tizenkét órát. Márpedig a világon nincs olyan reptér, ahol az ember ennyit ülne várakozva, már ha tud ülve várni. Valami széken, nem a padlón, mert olyat is látni mostanában eleget.

Én meg a régi szép időkben, avagy a kétezres években még halálosan fel voltam háborodva, mikor másfél órát késett a Wisszér Erlájnsz Lutonból, de akkoriban még nem sejtettem, hogy ez a jó, ma már példaértékű esetek közül való. Jó, ebben benne volt az is, hogy utálok repülni, olyan tériszonyom van, hogy ha felállok a fotelből megszédülök. Egy nyolcvan magasból lenézni a szőnyegre néha rémisztő.

Plusz mindig is utáltam a reptéri tortúrát, biztonsági ellenőrzéssel és várakozással együtt. Úgyhogy ha most utaznék valahová ilyen fém halálmadárral, mondjuk egy pénteki napon, vennék jegyet a csütörtöki járatra, de csak másnap mennék ki, mert a jelek szerint nem kell kapkodni. Meg egy pár eurós kuponból 8amivel ilyenkor kiszúrják az ember szemét)  maximum egy tejeskávét tudnék venni, ha nagyon nagylelkű a légitársaság, talán egy sajtos szendvicset is. De egy egész napra ez kevésnek tűnik, akkor is ha van rajtam némi súlyfelesleg, mert bennem meg a diabétesz.

A tanulság tehát az, hogy az ember utazzon vonattal, például egy London-Brüsszel nem tart tovább, mint a repülés repülőtérrel, meg a vonatból látni is lehet valamit, a felhők tetején kívül. de a legjobb nem utazni. Elvégre nem azért van NatGeo meg Discovery, hogy nekünk is el kelljen mennünk oda, ahová a forgatócsoport, különben minek fizetik őket? Plusz szeretek útikönyveket olvasni, a pampákról meg a Transz-szibériai Expresszről, hogy aztán kalandos körülmények közt levigyem a szemetet, ne adj' isten elmenjek a sarki postáig.

Jobban belegondolva, lehet hogy ez már egy középsúlyos agorafóbia (azaz félelem a nyílt terektől), dehát ahogy az ember öregszik, egyre érdekesebb dolgoktól kezdhet el rettegni. És ez gyakran inkább szánalmasság, mintsem érettség kérdése.