A Rosszul vagyok magamtól című, tavalyelőtti norvég-svéd film két nárcisztikus, érzelmileg hulla története (de főleg az egyiké), akik a külvilág számára egy párt alkotnak, pedig á dehogy. Ők nem egymást szeretik, hanem magukat, meg azt, ha őket szeretik, de főleg ha csodálják. Vagy legalább odafigyelnek rájuk, mint a társaság középpontjára. És Thomas a pasi, meg a csaja Signe, komolyan versengenek egymással, ki tud több reflektorfény magára irányítani.
Ebben a nárcizmusversenyben eleinte Thomas vezet, akinek már kiállítása is van, valami kis galériában, a képeiből, meg az általa poénból összelopkodott tárgyakból, de ezt a párja nehezen viseli.
Aztán a csaj, aki egy kávézóban dolgozik, egy nap tanúja lesz annak, hogy egy nőt megharap egy kutya, minden csupa vér lesz (ő is), és ahogy jönnek a mentők, ő már csak azt nézi, hogy az utcáról egy kisebb tömeg bámul befelé, részvéttel und aggódással teli tekintettel.
És jön is az isteni szikra, hogy neki betegnek kell lennie, de még inkább betegnek látszania, mert abból lesz az igazi figyelem a többiek részéről. És ha valaki nárcisztikus, mint ő, annak a figyelem a legfontosabb erőforrás, motiváció, valamint a szél a szárnyai alatt. (Jó először még a hős megmentő szerepében akar a középpontba kerüli, hogy nélküle a megharapott nő meghalt volna, de aztán rájön, a látványos sérülés/betegség az igazi figyelem- és empátiagenerátor.)
Úgyhogy a behazudott mogyoróallergia hamar megy a kukába, viszont talál valami gyanús (naná, orosz) gyógyszert, ami durván látványos bőrbetegséget okoz. De olyan durvát, hogy azzal aztán már tényleg nem lehet láthatatlannak lenni bármilyen társaságban, ami pedig Signe legnagyobb félelme. Hogy észre sem veszik.
Nyilván nem csak azért, mert mert emberként ő is társas lény, hanem mert belül üres, mint a felborult pohár, és ha nem figyelnek rá, akkor ő önmagában már nincs is, legalább is ez lenne a szubjektív megélése. Az már érdekes egzisztenciális kérdés, hogy ha valakinek az az élménye, hogy ő nincs, akkor mégis van, mert különben kinek lenne ez az élménye? Mondhatni ez Descartes kifordítva: Kételkedem a létezésemben, tehát vagyok!
De ő inkább George Berkeley követője („esse est percipi“ -létezni annyi mint észleltnek lenni), avagy olyan mint a fa az erdő mélyén, amit ha nem lát épp senki, már nem is biztos, hogy van.
De persze a Rosszul vagyok magamtól nem egy lélekboncolva filozofálgató dráma, hanem egy abszurddal fűszerezett szatíra, ahol Signe igazából két értelemben van rosszul magától. Egyrészt maga okozza magának a betegséget, másrészt azért teszi ezt, mert rosszul van attól, ha nem rá irányul a figyelem. Így aztán bírja, mikor gézbe tekerik az egész fejét, és feltűnően olyan lesz, mint az operaház, pontosabban az operettszínház fantomja, csak nőben. És ekként meg is kapja vágyott médiafigyelmet, lapinterjúk, tévéműsorok, modellkedés, mifenék, csak mert felvállalja a ragyás ábrázatát, és ettől milyen bátor.
Azaz van benne médiakritika is, úgy tűnik ez mostanában kötelező talajgyakorlat. Itt például a csaj azon sértődik be, hogy valami magazin honlapján nem a vele készült interjú van a főoldalon, csak mert közben valaki kiirtotta a családját, és az lesz a vezető hír. A mocskos szerkesztőknél.
És a film tele van viccesen abszurd jelenetekkel. Az egyikben Signe és Thomas épp dugnak a kórházi ágyon, a pasi közben mondja, hogy már elképzelte a csaj temetését, mire ő: Mesélj még a temetésemről! Hát ja, ki mire izgul.
Vagy mikor elmegy egy önsegítő csoportban, ahol durván kiosztják, hogy neki milye jó, hisz egy látható betegsége van, bezzeg a többi skizofrént, depresszióst, vagy paranoid hipochondert senki nem veszi komolyan. (Ez egyébként tűpontos megfigyelés, hisz klasszikus eset, mikor egy depressziósnak azt mondják, hogy szedd már össze magad! Mintha ez ennyi lenne, és ettől már működőképesnek kellene éreznie magát...)
A végére aztán, a sok hazudozás után jön valami (ön)feloldozás, aminek azért nagy súlya nincs, mert attól, hogy a csaj kimondja, hogy szeret élni, még nem lesz személyisége, vagy a többiektől függetleníthető élete. De első lépések nem rossz, és valószínűleg ennél többet nem is akart elmondani a történettel Kristoffer Borgli író-rendező.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése