Jön az időjárásember!

Engem nem zavar az eső, csak ha esik és megázom, az árvíz meg pláne nem, mostanában nem fordult elő, hogy a 67-es út kiáradt volna, de ha ez mégis megtörténik, az első emeletig (ami egy magasföldszinttel számolva már a harmadik szint) úgysem jön föl a víz, pláne mert mostanában már nem engedek be kérdés nélkül bárkit a kaputelefonnal.

De a Jutyúb, és az ő prófétája az Algoritmus azért tudja, hogy milyen jár az idő felénk, és ilyen témájú videókat dob elém. de nem érdekel a meteorológia (mint ahogy a kézműves sör, a komposztálás, a sportkocsik, a szerepjátékok, a dollár árfolyama vagy a koreai popzene sem), viszont ha benne van valami rockipari szám címében, hogy weather, máris ott van az első százhúsz csak most, csak nekem javaslat között.

Úgyhogy itt a Dead Sara azonos című albumáról a Weatherman, ami elég jó, bár gyanús, hogy inkább azért bányászta elő Algoritmus elvtárs, mert az énekes, Emily Armstrong már a Linkin Parkot erősíti. (Akiket eddig nem szerettem, és ez könnyű volt, mert egyáltalán nem hallgattam tőlük semmit, de pont mostanában jöttem rá, hogy nem volt ez olyan rossz, bár olyan döbbenetesen jó sem. Hogy most, újjáalakulva mit leteszik-e az asztalra a szimbolikus kolbászból kerítést, az nemsoká kiderül.

De ez itt még a Dead Sara, egyslágere, már ha ebben a kissé karcos (de tényleg csak kissé) műfajban van olyan, hogy 'sláger'. Persze a dalszövegnek semmi köze az időjáráshoz, a tévés időjósokhoz se sok, de miért is lenne, mikor eleve nincs semmi értelme. Csak amolyan dühös, punkos, smirglis nyavalygás, ami ettől még meglepően rendben van, meg jó reggeli mellé, ha nincs itthon kávé. Nincs.

Felesleges ízlésmérgetés

Nos, akkor a napi mindenszarizmus, avagy mit utálok még a világban, meg egyáltalán.

Ugyanis már megint valami Miss Universe Hungary nevű izét tolt a képembe több híroldal, is mintha legalább is lenne olyan, hogy magyar univerzum. Nemzeti büszkeség ide vagy oda, mi itt csak egy ország vagyunk, nem is túl nagy, nem is túl vidám. Plusz ha valaki megnyeri a nemzetközi döntöt, az sem biztos, hogy az univerzum legszebbje lesz, mert:

- Lehet, hogy pár száz millió fényévre innen, sokkal szebb nők élnek egy földszerű bolygón, akik persze emberi szemmel is a fúde kategóriába tartoznak.

- Vagy éppen egyáltalán nem humanoidok, hanem mondjuk intelligens lábasfejűek, aki undorítónak tartják az emberi faj minden egyes tagját. De többen vannak, szóval egy univerzum-léptékű szavazáson lenyomnák a földieket, mint a bélyeget.

- És az is lehet, hogy egy világegyetemi szavazáson pont egy olyan faj képviselője nyerne, akiknél nincsenek is nemek, lételemük a kegyetlenkedés, ami abból is látszik, hogy kedvenc ételük a bottal agyonvert ellenség, frissen nyúzva, nyersen és véresen. Na, velük szemben hiába szónokolna a világbékéről a földi Miss „Universe“, hisz eleve nekik van nagyobb csillagromboló flottájuk. (Mert ugye nekünk csak filmeken.)

Szóval az efféle szépségversenyeket sokan és joggal utálják, hogy tárgyiasítja a a nőket, persze csak a testüket, a lelkük senkit sem érdekel, nem baj ha van humoruk, csak féljenek használni és nem baj ha okosak, csak ne derüljön ki. Ahogy egy ismerősöm egyszer fogalmazott, a szépségversenyzőkkel szemben a fő elvárás, hogy „legyenek Barbik, csak pinával!“ (Mert a játékbabáknak közismerten nincsenek genitáliáik Barbi Ken is tisztára töketlen.)

Oké, ezek közhelyek, meg az is lehet, hogy az efféle versenyek szervezői igyekeznek ezen változatatni, de ettől még a szépségverseny tárgyiasítja a résztvevőket (hisz lényegét tekintve, még mindig egy húsvásár), és tényleg az van, hogy ha valaki belemondja a mikorfonba, hogy az árva gyerekekért szeretne tenni sokat, valamint világbéke, akkor a zsűrit alkotó fasztudjakik elalélnak, hogy nemcsak okos, de érzékeny is! Hát ez valóban kibaszottul irritáló.

(Egy kis intermezzo arról, miként viszonyul korunk anti(h)őse a nőkhöz: „Utálom Taylor Swiftet”– szakadt ki Donald Trumpól a Truth Socialra posztolt bejegyzésében, miután Taylor Swift nyilvánosan is közölte, Kamala Harrist támogatja az elnökválasztáson. Persze azt, hogy „I hate“ simán lehet gyűlölömnek is fordítani, ami azért már valami. Akit  Trampli utál, abban már biztosan van valami értékelendő, ő a negatív viszonyítási pont. de legalább nem szexista, utál ő bárkit, aki nem kap orgazmust attól, hogy ő épp össze-vissza beszél baromságokat.)

De a szépségversenyt mint műfajt sem értem. Hogy kinek ki tetszik, az egyéni ízlés kérdése, márpedig ízlésítéletek mentén versenyezni furcsa. Nem ízléstelen (az pont nem), de minimum értelmetlen. Nekem például a kicsi, szemüveges bölcsészlányok jönnek be, a könyvtárban, és közben teljesen hidegen hagynak a hosszú combú, nagymellű fotómodellek. De az ilyen versenyek zsűritagjai sosem értékelik a könyvmoly egérkéket, akik persze be sem vállalnának egy fürdőruhás bevonulást, felismerhetetlenre sminkelve. Már csak ezért is ők a típusom.

Immár kedd...

Vasárnap reggel a Garfield-szindrómának nem nevezett tünetegyüttest említettem. Nos, a kedd az hasonló lehetne, de mégsem. Mert a kedd az nem hétfő, plusz reggel már látótávolságban a kedd délután, sőt este,  ami taktikailag is lélektani fordulópont volt sokáig, legalább is nekem. Mikor konokul monoton mód ügyködtem a Gyárban, pláne délutános műszakban, kedd este már az volt a szubjektív észleletem, hogy a nehezén már túl vagyok. Egyszerűen csak azért, mert mindjárt megyek haza, és a szerdával új időszámítás kezdődik. Miszerint már csak három napot kell dolgozni, hogy aztán kettőt ne kelljen, és ez van olyan jó arány, hogy be kéne vezetni állandóra. Minden három nap után járna két szabadnap, ez szerintem sokaknak tetszene, mert bár még nem tökéletes, de az irány, amit kijelöl, kétségtelenül szimpatikus.

Plusz kedd estére az ember kezdi érezni, hogy ha minden rendben lesz, úgy értem nem csapódik be egy aszteroida, nem nyelek félre egy fél almát (ja, az Fehérke, a hó), vagy az éjszaka közepén mégis inkább a szomszédra törnek rá a farkasvámpír-emberek, akkor a végén még megérem a hétvégét. Ami persze a múltkor kifejtett keretrendszerben valójában csak a péntek estét, meg a szombatot tartalmazza, a vasárnap már a hétfő baljóslatú előszobája.

De kedden azért már látszik az alagút vége, igaz hogy pont az, amelyiken bejöttünk. De ha kilátunk hátrafelé, legalább nem üldöznek.

Tálcaesztétika

Ezt most muszáj hosszabban idéznem, mert ugyan azt eddig is sejtettem, hogy az emberek hülye birkák, szeretnek nyájban bégetni, és igazából erről szól az összes, közösségi médiában terjedő trend, őrület és „kihívás“, de mindig dermesztő egy-egy újabb bizonyíték. Szóval az Index cikkéből:

"A trend egyszerű, legalábbis ami a végeredményt illeti, ám arról senki sem számol be, mi előzi meg az így elkészült fotót. A lényeg, hogy a reptéri biztonsági ellenőrzések során kapott tálcákba minél esztétikusabban kell elpakolni a poggyászt és az egyéb, a fémdetektornál bejelző tárgyakat, mint például az öveket, cipőket, telefonokat, kulcsokat, pipereholmikat, szemüvegeket és órákat. Minél rendezettebb egy ilyen tálca, annál több lájkot kaphat rá a feltöltő – és ezzel akár kaszálhatnak is az ügyesek.“

Ez lenne tehát az airport tray aesthetic, miszerint reptéri tálcaesztétika, ami annyira egy üvöltően semmitmondó ostobaság, hogy nem is tudott volna nem divatba jönni. És a mindenféle, főleg amerikai repterek működtetői ennek nem örülnek, mert amíg Jennifer, a wannabe influenszer a tiktokos Instára fotózza, hogy milyen esztétikus, ha a napszemüvege 45 fokos szöget zár be a tabletje hossztengelyével, addig mögötte feltorlódik a sor, ami pedig már enélkül is.

De igazából nem ez a fő baj vele, ez csak amolyan járulékos veszteség, az igazi gond az, amire az egész jelenség rávilágít, hogy:

- A „közösségi média“ egyik lényege, életető eleme, hogy mindenki kipakolhatja a többiek elé az életéből mindazt, amire amúgy senki sem lenne kíváncsi, de legalább nem is érdekes, fontos, vagy legalább informatív. A tálca-esztétizálás hézagmentesen beleillik ebbe a paradigmába.

- További sajátossága az ilyen felületeknek, hogy mindenki úgy lesz sablonosan tök egyforma, és ettől rém unalmas, hogy végig nagyon egyedi akar lenni, eredeti és kreatív, csak azt nem fogja át a tudata, hogy ez sokezer másik felhasználó utánzásával pont nem fog összejönni.

- És az aktuális-mániákus divat akkor lesz végleg szellemi tömegpusztító fegyver, mikor rárepülnek a marketingesek. Könyvkiadók, divatházak látnak fantáziát abban, hogy az ő cuccaik legyenek megosztva kurva sok embernek, elvégre most épp a tálca az új óriásplakát. legalább is egy ideig, hogy aztán fél év múlva már csak ködös, de kissé kényelmetlen emlék legyen az egész kollektív őrület.

heraldsun.com.au

Ám a trend ettől még egyértelmű, nemsoká jön majd a „Nézd már, mekkorát szartam!“ divatja, ahol lehúzás előtt az emberek belefotóznak a vécébe, kiteszik a képeket, és lájkolják egymásét. Ez csak kicsivel lesz az után, hogy lecseng a „Hányjál emodzsikat a hóba“-kihívás, ami persze lassan cseng le, mert a szeszfőzdék, a toxikológusok és a pornóproducerek egyaránt látnak majd fantáziát a termékelhelyezéses promócióban. (Csak a toxikológusok abban bízva, hogy a sok gusztustalan videó hátha sokakat elijeszt végül, a hasissal felütött szénsavas vodkától.)

Természetesen a szarós-hányos tartalmak kapcsán is lesznek olyanok, aki ezt a baromságot valamiféle sajátos és innovatív művészi kifejezési formának fogják tartani, persze csak addig, míg nem jön egy újabb hóbort, vagy nem kezdik el végre rendesen szedni a gyógyszereiket.

És akkor a végére is egy bekezdésnyi idézet:

„Sőt, az élelmesebbek már ki sem mennek a repülőterekre. Egy 1,8 milliós nézettséget elérő influenszer például elárulta, hogy az Amazonról rendelte meg a reptéri tálcát, és otthonában készítette el a fotót. Beszállókártyája pedig Photoshop eredménye volt. Véleménye szerint ugyanis ez már egy új, internetes művészeti kifejezésforma, amely sokakban okoz kellemes érzetet.“

Hát, ha a szekunder szégyen az egy kellemes érzet, akkor ez akár igaz is lehet.

Amire nincs megoldás, arra van magyarázat

„A MÁV arra figyelmezteti az utasokat, hogy az árvíz miatt fennakadások lehetnek a vonatközlekedésben.“ Remek, szerencséje van ennek a Mávnak, mindig van mire fogni a fennakadásokat. Ha nagy a hőség az a baj, ha meg hűvös van és esik, akkor az. Pedig:

- Az árvizeknek örülni kellene, elvégre túl sok vonat gyulladt ki mostanában. Talán kettő, de az pont kettővel több a kívánatosnál. Egy kigyulladó vonat tehát már sok, kettő túl sok, öt után viszont el lehet mondani, ez a normális, mi így népszerűsítjük a vonatozást. Örömtüzekkel. Ám mivel ezt azért senki sem venné be, legalább essen, egy trópusi jellegű felhőszakadás közepette a legelvetemültebb dízelmozdonynak sem könnyű kigyulladnia, bármennyire is erőlködik.

- Másfelől meg elvárható az időjárástól, hogy mindenhol legyen árvíz, mert általános tapasztalat, hogy a vonatok kellemesen langyos, tavaszias de száraz időben is késnek, mondhatni a késés független az olyan evilági hívságoktól, mint a rossz idő, a karbantartás hiánya, a szarunkbele mentalitás vagy a részeg forgalmista. A késés transzcendens, szemben áll a lét immanens, evilági fogalmával.  De ez nem lehet belehangosbemondani az utazóközönség képébe, ezért jó a víz. Sőt, jobb mint a tűz, mert az árvízről ugye nem tehet senki, de a tűzről már rendszerint.

- Így aztán törekedni kell arra, hogy ha egy új vasútvonal arra menne, amerre egy folyó sem, akkor a vasúti töltés mellé rögtön kell építeni egy folyót is, amit aztán be lehet kötni valami már létező dunatiszába, vagy mibe. Senkinek nem tűnne föl a pluszköltség, hiszen egy vasútvonal, éppen mint egy autópálya, kilométerenként hatcsillió forintba kerül, arról meg úgyse tudja senki, pontosan hány nullával írják, úgyhogy lehet kettővel több, igen, maradhat.

- Mindeközben pedig a már meglévő, természetes vizektől távoli vonalakra - míg nem építünk oda is folyót, víztározót vagy legalább egy nagyon hosszú csónakázótavat - lehet hordani vödrökkel a vizet, például a légierőnek, ezekbe az újabb katonai szállítógépekbe elég sok vödör elfér, csak ki kell képezni a pilótákat, hogy ilyenkor lábujjhegyen repüljenek, nehogy kilötyögtessék a vizet menet közben.

És ha ez megvan lehet foglalkozni az oktatással meg az egészségüggyel is. Az egészségügy az egyszerűbb, azzal úgy kell foglalkozni, hogy nem. Elvégre a halott beteg már nem is beteg, ha jól csinálják a nemcsinálást, már középtávon is sokkal kevesebb beteg lesz. Egy sokkal kisebb lakosságú országban. Ami szintén jó, hisz az emberek eleve csak útban vannak a fényes jövőnek, adót meg nagy cégektől lehet igazán sokat beszedni.

És ha egyre kevesebben leszünk, akkor arányosan egyre kevesebb lesz a diák is, akinek meg úgyis van otthon internet, szóval drogozni, dugni, másokat porig alázni, és hazudni (azaz legalapvetőbb képességeket birtokolni) megtanulhatnak onnan. A többit meg majd betanulják a gyárban, vagy a fődeken, aki meg egyetemre akar menni, az tök jók közül válogathat, szerte a kontinensen.

Leszámolás a bosszúgarázsban

A Javítóműhely (Small Engine Repair) egy 2021-es mozi, naná, hogy kamaradráma, hisz pár szereplő van, és nagyrészt a címben jelzett helyszínen játszódik, a leírások szerint egyúttal fekete komédia is, ezt speciel nemigen láttam meg benne, mondjuk úgy, hogy nem röhögtem fel egyszer sem. Ettől még néha-néha felcsillan benne valami beteg humor, de  hangsúly ilyenkor azon van, hogy beteg.

John Pollono nevét eddig még nem is hallottam, de ez biztos az én saram. Minden esetre az mindig érdekes kísérlet, ha valaki gyakorlatilag egyszemélyes projektként visz végig egy filmet. Márpedig itt Mr. Pollono írt egy színdarabot, ami nyert díjakat, ebből hegesztett egy filmforgatókönyvet, azt meg is rendezte, miközben eljátszotta a főszerepet is. Ebből rendszerint vagy nagyon jó film lesz (mint Woody Allen jó filmjei) vagy valami középszerű unalom (mint Woody Allen gyengébb filmjei), de nagyon vacak ritkán szokott lenni (mint Ed Wood munkássága vagy  Tommy Wiseau-tól a The Room), ám akkor pont a trash-élmény miatt jó a cucc, úgy értem nagyot üt, csak nem akarjuk újranézni. Soha többé.

A Javítóműhelyre sem fogok vágyni egy darabig, pedig nem is rossz, csak indulatos és kegyetlen. A szereplőkkel és a nézővel egyaránt, miközben az eredetiség-faktora, hát legalább is gyengécske.

Mert a sztori annyi, hogy három jóbarát összejön egyikük, Frank autószerelő-műhelyében dumálni, italozni, és rendezni néhány régebben húzódó konfliktusukat. (Aztán lesznek újabbak is, miszerint egyikük lehet, hogy Frank volt feleségével kavar.) És bár elég sok mindenért zabosak egymásra, van egy közös pont az életükben, ez pedig Frank épp egyetemre készülő, középiskolás lánya, akiért egyként odavannak, mint apa és két kvázi-nagybácsi. A lány pedig áldozat lesz egy csúnya ügyben, mert a suli egyik bikája, a menő csávó addig fűzi (igazából csak valami gonosz poénként), amíg nem küld magáról (fél)meztelen képeket, amiket aztán kipakol a netre, és az egész iskola a csajon röhög. Aki meg öngyilkosságot kísérel meg, nem sikerül, de eszméletlenül fekszik az intenzíven, és senki nem tudja, felépül-e még, vagy hogy mennyire.

Úgyhogy Frank papa meg akarja ölni Menő Arcot, akit véletlenül ismer, és belevonja a két havert is a bosszú műveletébe. Már neki is állnak a dolognak, kikészítik a pisztolyt meg darabolós szerszámokat, a csávót szakszerűen egy székhez kötözik, eléggé meg is verik (ebbe Frank volt felesége is beszáll), de aztán egy sajátos, középsúlyosan perverz vádalkut kötnek. És ennyi.

Azt hiszem, hasonló történeteket láttam már párat de ez csak az egyik baj. A másik, hogy nekem ez túl távolságtartó, minden érzelmi durrogtatás ellenére is, ugyanis nincs benne valóban azonosulható szereplő, leszámítva a lányt, de belőle meg nem látunk túl sokat. Plusz akkor erőszakos, amikor ennek már nincs tétje, és a lezárása is életidegen, ilyen nincs, persze szerencsére. Lehet, hogy színpadon jól mutat, de filmnek összecsapott. És kevés. próbálja tematizálni az iskolai (meg online) bántalmazást, a szubkulturális nihilizmust, a barátságok és élethazugságok bonyolult viszonyát, de mindennek csak a felszínét kapargatja, ahogy szereplők időnként bazmegelve egymásnak esnek. Mondjuk nem nagy kár érte.

A helyi sajt, ó...

Van egy ingyenes helyi lap, amit hetente bepostáznak a ládámba, mostanában megint. Mert az EP/önkori választások után egy időre eltűnt, gondolom nem volt már szükség arra, hogy jelöletlen PR-cikkekben fényezzék a kormánypárti örökös polgárjenőt, meg hogy leközöljék a Párt képviselőinek győzelmi jelentéseit, távirati stílusban.  (Lefestettünk összesen két mászókát, három játszótéren. Ünnepi műsorra kényszerítettünk alsósokat a közeli idősek otthonában, a Miniszterelnök Úr születésnapján. Odabasztunk a várólistáknak, eleve senkit nem műtünk meg sérvvel. Felújítottunk egy kis híján műemlék jellegű. Kádár-kori templomromot.) A mór megtette kötelességét, a mór kivehette az osztalékot, újságot csinálni meg minek, ha nincs helyzet.

Egyébként a „lap" színes, minőségi papírra elkövetett nyomdaipari melléktermék, kétharmad rész hirdetés, egyharmad rész „cikk“ (nagy sok kép, kevéske szöveg), rázva, nem keverve. Szóval olyan nagyon azért nem hiányzott.

De most megint helyzet látszik lenni, a Párt népszerűsége, valamint a Vezér legyőzhetetlenséget okozó mindenhatóságába vetett hit megrogyott. Úgyhogy megint van helyi nyilvánoság helyetti propaganda, egy-egy optika, taxitársaság, és redőnyszerelő hirdetése közé elkövetett mindenjólvan mellett. Fergeteges hangulat volt a helyi pártaktivisták piknikjén, a Gusztus Huszadikai tűzijáték akkora volt, hogy még a teszkó mellől is látszott, a városi kosárcsapat meg majdnem nyert a női horgászegyesület elleni birkafőző versenyen.

Ezt a hurráoptimizmust árnyalja és erősíti a  főszerkesztő heti jegyzete, aki vagy a hazai ellenzéket nézni le a kormányhitűség sziklaszilárd erkölcsi talapzatáról, vagy nemzetközi (ami nála gyakorlatilag csak német) kontextusban elemzi, hogy ez itt minden világok legjobbika, nyilván mert olvasta a Candide-ot Voltaire-től, csak rosszul értette. Fordítva.

Így lesz aztán az ő kis világában a helyi felcsútista polgármester minden polgármesterek legjobbika, ami abból is látszik, hogy áskálódnak ellene a Gyurcsány. Hisz akit támadnak, annál nem zörög a paraszt hiába, vagy valami hasonló.

Nemzetközileg pedig rendszeresen megtudhatom, hogy az EU rohad szét, de van remény, mert az olaszoknál és a németeknél is egyre jobban állnak a neo-, poszt- vagy protonácik, tartományi szinteken már vevő a lakosság a xenofób uszításra, és milyen felemelő érzés ez már! És persze a taljánok meg a germánok csak a nyomunkban járnak, mert nekünk már régóta van olyan despotánk, aki tisztára Horthy főméltóságú úr és Kádár elvtárs legirritálóbb tüneteit egyesíti magában, sérelmünkre persze. (Ez a „sérelmünkre“ nem maradhat ki, ez amolyan kollektív panaszkodós végjegyzet.)

Minden vasárnap valami véget ér

A vasárnap reggel egy furcsa élethelyzet és jellemformáló erő, mert már csak egyet kell aludni hétfőig. Ettől persze még nem tragikus, csak szomorkás a hangulata (máma), pláne ha a rádióban esik, de még előttem a vasárnapi ebéd, feltéve hogy nincs még a hátam mögött dél, esetleg beesik egy autóverseny a tévémbe, de mikor annak is vége, akkor a kedvemnek is.

És e tekintetben mindegy, hogy mi a hétfői program, van-e benne valami extra szoronganivaló, stressz vagy életveszélyes fenyegetés, egy sima semmittevésbe forduló hétfő is szar. Ez hívhatnám Garfield-szindrómának is, de nem teszem, a hétfő ugyanis nem valami miatt rossz, hanem generálisan az, a nyomorultság eleve bele van kódolva a hétfőbe, az neki az esszenciája.

Ezt onnan is tudom, hogy a vasárnapi szplín akkor is rám telepszik, ha másnap húsvét vagy pünkösd hétfő van, szúval szombati dolgokat kellen éreznek, de nem, a hétfő mindig egy fenyegető, sötét dolog, aminek az árny rávetül a vasárnapra.

Így aztán  a vasárnap reggel borús, a délután nyomasztó, az este meg lassan sorstragédia-alakúra görbül, és így is marad hétfő délutánig. Olyankor az ember észrevételezi, hogy egészen túlélte ezt is, a nyomasztásmérője sem mutat kiugró értéket, csak amit egy átlag hétköznapból is bármikor kihoz, és mire kezd múlni a hétfő, utólag már kezd egész kibírhatónak tűnni. Amúgy nem, az idő sem szépíti meg, csak elhomályosítja a hétfőség borzalmát a túlélés élménye. Mert az is elemi, ha nem is akkora erő, mint a hét első napjának lenni.

De addig még vasárnap reggel van.

Látszik már a mi lett volna ha

Békésen, meditatív hangulatban, csendes elmélkedés... helyett nézem az autóversenyt a tévében a laptopomon. A Forma Kettőt. De a nemköz-szolgálati állami média ezt se hagyja nekem, mert jön az egyperces, valami félreértés folytán „híradónak“ nevezett villámpropaganda, benne három hír az árvizekről, három főszereplővel, miszerint a Dagadt, a Felcsúti Döbrögi, valamint a pártvezér és kancellár. Akik legények a gáton, amennyiben nagyon hatékonyan tudnak kiszállni a páncélozott kisbuszból, jól integetnek, és okosnak látszó arckifejezéssel bólogatnak.

Mert az nyilvánvaló, hogy (anti)hősünknek semmi köze az árvízvédelemhez, szerintem a pesti jogi karon a nyolcvanas években sem volt vízügyes szakirány (Hajóvonták találkozása tilos!), de hát a faszi politikus, méghozzá a ká-európai értelemben. Azaz ő elsősorban látszani akar, látszani és nagyokat mondva szónokolni, és csak másodsorban csinálni valamit. Mert az bonyolult, rosszul is elsülhet, valamint pénzbe kerül. Ugyanakkor a vágóképek meg a fellengzős szövegek bármit elbírnak. 

E tekintetben Trampli Donáld is ká-európai, amolyan posztszovjet politikus, csak épp mivel amerikai, vadkapitalista, üzleti maffiózó aszcendenssel. Ha anno a néhai Szovjetunióba születik, kolhozelnökből lett volna tagköztársasági, mondjuk kazah pártfőtitkár, aki nagyon részegen, és ettől bátran szónokol a marxizmus-leninizmus felsőbbrendűségéről, és az USA hamarosan bekövetkező pusztulásáról.

És ha nálunk nem lett volna rendszerváltás, akkor a Felcsútok Géniusza lenne a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára, ez esetben egy lájtosabb Rákosi pajtás hangulatában, mert a mostaninál sokkal bátrabban lehetne egy despota, aki a lelke mélyén egyébként is nagyon. Szóba sem kerülne az Európai Unió, ami valahol ott van az osztrák határon húzódó vasfüggöny túloldalán, ahol a kapitalizmus a szakadék felé rohan, de mi egy lépéssel mindig előtte járunk.

Persze akkor vagy nem lenne árvíz, hisz nem tudósítana róla a Magyar Egy, meg a Szabad Nép (visszaneveznék a Népszabadságot, hisz lenne akkor is múltba bambulás, csak nem a Horthy-korszak felé), vagy ha igen, akkor ugyanígy feszítene a gáton, csak lenne mellette valami hasonlóan sörhasú vezérezredes, egy üveg halálfejes cseresznyével.

Mert a gáton levés rendszerfüggetlen pózolás, gyakorolja azt mindenki, sőt, szerintem a vezető politikusok már el is hiszik, hogy a miniszteri/elnöki/polgármesteri megtekintéstől lesz igazán hatékony a védekezés, minél inkább önkényurak, annál inkább. Ez esetben a gazda szeme hizlalja a gátat. Plusz a karizmája elijeszti a vizet, ezért is kell hozzá valami erőset inni, mert az nagyon nem víz, és ráadásul attól nő a karizma.

Felnőttes dolgok, hirtelen

A Tavaszi áldozat egy tavalyelőtti spanyol film, meg persze Sztravinszkij híres balett- és zenekari műve, aminek annyi köze van a filmhez, hogy az egyik csávó azt megy el meghallgatni egy koncerten, és a főszereplő csajnak ez bejön.

De hogy mi is ez a film, azt tudja a fene, nem tragédia, nem komédia, középfajú drámának meg kissé lapos, nem műfaji film, de szerzőinek kissé közhelyes, még az amúgy érdekes alaphelyzete ellenére is. Mondjuk hogy kisrealista életkép, a megszokott vágánytól eggyel balra.

Az alaphelyzet pedig annyi, hogy van Laura, a vidéki lány Mallorcáról, aki Madridba megy egyetemre, és felfedezi magának az életet, mert  addig valami rém konzervatív und vallásos családban nőtt fel, illetve nem nőtt fel eléggé. De a nagyvárosban már lehet bulizni, pasizni, inni (bár a füvezést még kihagyja), sőt, akár barátkozni is, de neki egyik sem megy olyan nagyon jól. Pedig próbálja felfedezni a szexet is, de annak aztán csak egy erősen lekorlátozott formája jön össze a film végéig, ám az többször is. Merthogy Laura kurválkodik, de emberbaráti alapon, persze azért pénzért. 

en.wikipedia.org

Mert találkozik a David nevű pasival, aki valami agyi bénulás miatt szinte mozgásképtelen, ugyanakkor egészséges szexuális késztetései vannak, úgyhogy lány hetente egyszer felmegy hozzá meg az anyjához, és alkalmanként ötven euróért kiveri neki. Aztán marad még kicsit, beszélgetnek, zenét hallgatnak, mert David egyébként egy értelmes, és jó humorú arc, Laura talán bele is szeretne, de inkább mégse. (Mert közben van egy évfolyamtársa, akivel viszont nem megy az ágyban, a hagyományos páros felállásban. Persze a sztori úgy végződik, hogy a vége főcím után már minden a helyére kerül majd, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt.)

Szóval ez egy felemás felnövéstörténet, a bizonytalankodós, lelkiismeret-furdalásos fajtából, a „Megcsalás-e megpróbálni lefeküdni valaki mással?“, illetve a „Szégyellje-e egy csóró diák, ha pénzért kézimunkázik?“ egyedi paradigmái mentén. Nincs benne nagy dráma, csak néhány kicsi, mindennapi, de cserébe nincs is katarzis, feloldás, vagy tanulság, ez tényleg csak egy életkép, hogy nézzétek, ez de érdekes már! És ja, teljesen nézhető darab, de szinte kizárólag a főszereplőnek, Valèria Sorolla-nak köszönhető, ő hiteles is, meg jó nézni, és a kettő esetében azért összefügg, szóval nem egy mozgó próbababa.

A Tavaszi áldozat felvethetne akár nagy kérdéseket is a fogyatékosság, az ifjúsági szubkultúrák, generációs defektusok, vagy épp a családi mifenék kapcsán, de igazából nem teszi, ábrázol, de nem kérdez, megmutat ezt-azt, de csak felszínesen. David anyja például teljesen szenvtelenül meséli, hány prostival próbálkoztak már, de David is teljes közvetlenséggel magyarázza, hogy kell neki szakszerűen kiverni. Mondjuk neki más esélye nincs is. De az egész történet valahogy el van tolva tőlünk, sok kis elidegenítő effektussal.

Viszont tegnap délelőtt óta nem megy ki a fejemből, úgyhogy biztos van benne valami, túl a szépen fényképezett hangulatokon.

Névtankör Szerény Szonórával

Valami hírportál a maga keresetlen kéretlenségével tolta a képembe tegnap, hogy milyen névnapok vannak ma. Ezekből a betűrend szerinti utolsó kettő különösen tetszett:  Szerény és Szonóra. Ezek egymás mellett olyan jók, hogy hogy már nem is kell hozzájuk családnév, így párban e kettő már tökéletesen egyedi, alliterál és idegesít egyszerre, hogy mégis ki hívja a mijét (gondolom lányát, de tudja fene) Szonórának, és honnan jön ez az izé.

Amúgy pártolom, hogy mindenki hívhassa úgy a gyerekét, ahogy csak akarja, mint például az amerikai USÁ-ban, de csak akkor, ha a gyereknek nagykorúvá válásakor joga lesz szabadon és ingyen megváltoztatni azt, hogy ne szívjon egy életen át a szülők hirtelen felindulásból elkövetett, pillanatnyi elmezavara miatt. Így is elég szar lehet kihúzni az érettségiig egy olyan névvel, hogy például Szabó Dzsamnal Polikárp, Kovács Skolasztika Baucisz vagy Nagy Kardos Csatár.

És igen, ezek már mind elfogadott utónevek nálunk, mondjuk az pont nem derül ki belőlük, hogy viselőjük mégis milyen nemű? E tekintetben akár korszerűnek is mondhatók, de mégsem, mert biztos vannak olyan kultúrák, ahol evidens, hogy a Polikárp az férfinév, a Baucisz meg női, csak az nem mi kultúránk. Már úgy generálisan nem, mert elkötelezetten perverz könymolyokon kívül nem nagyon van meg már senkinek Ovidius Philemon és Baucis című költeménye, és még kevésbé Gluck azonos című operája. Ezek annyira idegenek a mindennapi életünktől és kultúrafogyasztásunktól, mint mondjuk a japán teaszertartás, a barnaszén-bányászat hazai története, vagy Marx korai gazdaságfilozófiai művei az 1840-es évekből. Mindig van pár fura alak, akik pont ezekhez értenek, és ráadásul még érdekli is őket, nyilván ezért értenek hozzájuk, de a teljesen általános, közös tudásban csak nagyon alapvető elemek szerepelhetnek. Amiket mindenkinek van esélye tudni. Ilyenek, hogy a himnuszra fel kell állni, a közlekedés az út jobb oldalán zajlik (erre rímelt nagyon rég egy munkáspárti reklám: A kormány helye a bal oldalon van!), névnap és szilveszter alkalmával be kell rúgni, de az, hogy például a kefír meg a natúr joghurt két különböző dolog, az már a haladó szint, és mint ilyen, határeset. Azt már sokan nem tudják, sőt nem is érdekli őket, amíg a sör az sör, ki nem szarja le a joghurtot?

És ugye a fura keresztnevek azért furák, mert kívül esnek a többség kognitív komfortzónáján, nem tudjuk hova tenni őket. Vagy azokat. Mert az ők azok, akik viselik a neveket, és lehet, hogy eleve nem is akarjuk őket rakni bárhová, de ha nem látunk egy illetőt, pusztán a nevéből nem tudunk rendes előítéleteket megképezni róla magunkban, hisz a név érintőlegesen sem mond el semmit bárkiről. Mert ha valaki mondjuk Klementina, arról eleve gondolhatunk valamit, de ha Dzsenifer vagy Kevin, arról is. Ám, és különösen deviszont, Ünige, Maminti, Adeodáta, esetleg Lizander, Vitályos vagy Hárs esetében még azt se tudjuk, hogy köszönhetünk-e neki kezitcsókolommal ímélben? Pedig a Hárs még magyarul is van, de azt mégse feltételezhetjük, hogy egy,  a mályvafélék családjába tartozó fával lesz találkozónk holnap, üzleti ügyben. (Kis segítség: az előbbi hat névből az első három női, a másik három meg férfinév, de ezt magától senki sem tudja, leszámítva azt a szülőt, aki egyszer csak kérvényezte a használatát az illetékes akadémiai bizottságnál.)

De ez a nevek körüli katyvasz legalább szórakoztató, és mindenképpen jobb, mint Schwajda György A rátóti legényanya című könyvében vázolt helyzet, ahol is a faluban minden pasit Bélának hívnak, a hagyomány és a praktikum találkozása mentén. És az extrém névadás legtöbbször pont arra szolgál, hogy ettől majd milyen egyedi lesz a gyerek, pedig ha az lesz is, nem ettől.

p.s. Azért utánanéztem, rászánva azt a fél percet: a Szonóra latin eredetű női név, jelentése: csengő, zengő hangú. A Polikárp pedig a görög Polükarposz férfinévből ered, jelentése: bőtermő. Ettől mondjuk lehetne női név is, elvégre az ember szaporodása az olyan, hogy férfi a magvető, de termőre a nő fordulhat csak. Legalább is így mesélték a hetedikes biológia tankönyvemben, de még a múlt század nyolcvanas éveiben, szóval lehet, hogy ez azóta változott.

Árnyékos oldal

A Száraztészta Is Kapható csirkebolt előtt álldogált Géza és Alajos, utóbbi egy túlhasznált felmosórongy benyomását keltve tekintett ki a fejéből, miközben zsebkéssel próbálta felbontani a dobozos sört, mert az ujjaiban még nem bízott eléggé. Svejci bicska volt, de csak körömvágó volt rajta, konzervnyitó nem. (Mellesleg azért nem a szokásos sarkon álltak, a garázsbolt előtt, mert ott nem volt árnyék, ráadásul odasütött a nap. Már ha a kettő nem ugyanaz.)

- Fú ember, tegnap ünnepeltük a születésnapomat, azóta se talál haza az identitásom, azt se tudom ki vagyok és miért. Akkora buli volt, hogy semmire sem emlékszem, innen tudni mekkora nagy volt. A filmszakadásért durván meg kell dolgozni... gondolom.

- Tegnap volt a születésnapod, baszod? Akkor boldog hepibörzdéjt vagy hogy mondják a filmekben. De ilyen identitást, ilyet ne szedjél be többet.

- Nem, áprilisban volt, csak most ünnepeltük. Persze nem úgy most, hogy most, hanem még tegnap, legalább is akkor kezdtük, az Arankáékkal meg a fazonnal a harmadikról, aki régebben újságos volt a pályaudvaron, de már elmúlt neki. Most meg a Holdig lőtte fel magát valami bogyókkal, amikre vodkát ivott, aztán evett a fikuszból és belehányt a terráriumba. Mondjuk mindegy, a kaméleonunk már tavaly megdöglött, mikor két hétig nem találtuk a könyvespolcon, szóval üres a terrárium, illetve most van benne némi hányás, de az szerencsére nem olvad bele a környezetébe, és nem kell etetni.

- Ja, ez ismerős, de miért szeptemberben ünnepeltetek?

- Igazából minden hónapban megünneplem, mindig másokkal, hogy ne fogjanak gyanút, de vegyenek ajándékot, a lényeg úgyis csak annyi, hogy tizenkettedikén legyen, mert tavasszal is akkor van az igazából, plusz addigra már nem nagyon van pénzem. 

- És az igazi születésnapod, úgy értem amikor, akkor kivel bulizol?

- A asszonnyal, nem olyan rossz az se, nem azér mondom, de tőle rendszerint okoskonyakot kapok azzal meg nem megyek sokra.

- ???

- A okoskonyak olyan mint az okostelefon, csak nem digitális, bár hangokat lehet hogy lehet hallani tőle, de inni még nem ittam az ideiből. A tavalyit meg nem találom, biztos elbújt, olyan okos, vagy ez is kaméleonból van.  Amúgy a Gabi szerint nem is azért okos, mert jól álcázza magát ásványvizes vázának, hanem mert olyan drága, hogy utána nincs szíve az embernek innia belőle, és szerinte ez okos döntés. Márhogy neki, de tőlem is elvárja. Úgyhogy csak a fészbukra tesszük ki a képet róla, hogy nekünk ilyen menőre is telik.

- Á ez kamu, ne meséld már be nekem, hogy hónapok óta kerülgetsz otthon egy üveg piát.

- Nem, de tényleg. Te nem ismered a Gabit, ha beleinnék, mielőtt mindenkinek eldicsekedtünk vele, letépné a füleimet, és belefőzné  a kocsonyába. Szóval jobb ez így, nekem megvannak a füleim, ő meg hál istennek nem főz kocsonyát, és nincs három napig dögszag a konyhában,.

- És te mit vettél neki a szülinapjára?

- Hát, befizettem egy bécsi városnézést, meg egy balatoni hosszú hétvégét.

- És? Élvezte mind a kettőt, vagy milyen volt?

- Azt nem tudom, én mentem Bécsbe sörözni, ő meg a Balaton utcai hajléktalanszállóra önkéntesnek, ha már akkora emberbarát, hogy még engem sem hagy konyakot inni, pedig napi szinten hív mindenféle állatnak. Marha, baromarcú, disznó, lajhár, komolyan, egy fél állatkerttel alszik egy ágyban.

- Mint mindenki. De izé..., hány éves is vagy tulajdonképpen?

- Igazából nem tudom, hat éve, a harminckilencedik óta már nem számolom, de a személyimben biztos benne van. Persze lehet, hogy már lejárt, és akkor nem érvényes, ami bele van írva. Úgy értem, rá. Egyébként nincs véletlenül egy konzervnyitód?

Nemvitalélektan

Trampli Donáld Pszichopata bejelentette a közleményét, miszerint többet nem vitázik Kamala Harris vonatkozásában, mert a minap akkorát nyert, hogy már nem is lenne sportértéke.

Ez teljesen nyilvánvaló, ő csak győzni tud, ha veszít akkor is győz, legfeljebb a gonosz ellen áskálódik össze egy világméretű csalást sérelmére. Donáld egymaga megnyert négy-öt világháborút is, egy ekkora hős meg nem áll le vitatkozni holmi egykori főügyésszel, aki ráadásul nő, tehát kicsi az agya, meg még hatvan éves sincs (majd jövő hónapban), szóval egy nyeretlen csitri a hetvennyolc éves Trampli bácsihoz képest. Aki akkor érettségizett, mikor ez a Harris született, szóval eleve és jogosan működik a generációs lenézés, mint hab a macsóizmus tortáján.

Nem arról van tehát szó, hogy nem mer még egyszer kiállni vitázni, ő egyszerűen így szokott nyerni. Elvégre örökös elnök, igazából most is ő az, csak az a kurva alkotmány ne lenne! Meg a mindenféle hülye törvények, képviselők, szenátorok, tényleg mi szükség van erre a sok szarságra? Mi, hogy demokrácia? Ugyan kérem, az csak egy becsődölt kísérlet volt, a sok buta barom valójában egy sikeres és határozott vezetőt akar, aki  szétcsap a bárhol, miközben ökölbe szorított fejjel kiabál dermesztő ostobaságokat. Az való a népnek.

Hát ja, a történelemben ez már többeknek bejött, csak valahogy mindig sírás lett a a vége. Először csak kisebb  csoportok sírtak (zsidók, melegek, balosok, cigányok, baptista fogorvosok), aztán széles néptömegek, majd a végén a vezér, mint Adolf vagy Benito, az újabb korban Nicolae Ceaușescu vagy Slobodan Milošević. (Hogy Putyin elvtárs sírni fog-e az mondjuk kétséges, de van, hogy a diktátor végén megússza, a kambodzsai Pol Pot is békés időskor után halt meg, Franco tábornok, de még a mi Hortyk is, aki pedig sok év magánzárkát megérdemelt volna. E helyett mára szobra lett meg kultusza, a felcsútisták körében is.)

Tramplit New York államban már jogerősen elítélték, ami persze szövetségi szinten nem jelent túl sokat, az igazi sírás akkor lesz a végén, ha ezt a választást is elbukja. Abban az esetben majd jól agyvérzés-közeli állapotba hergeli magát, és ha a jenkiknek szerencséje van, nem áll neki összeszerelni egy jó kis polgárháborút. Mert hogy előbb kerül kórházba.

Ha viszont nyer, egy érdekes emberkísérlet veszi majd kezdetét az Atlanti-óceán bal, valamint a Csendes-óceán jobb partján (ami ugyanaz a kontines), feltéve, hogy felefelé van észak. (Ami meg nem evidens, a Föld állítólag az űrben lebeg, egyesek szerint az űrben lapos, de a lényeg, hogy ott nincs fönt meg lent, csak valamerre van.)

Az emberkísérlet pedig arra vonatkozna majd esetleg, hogy le lehet-e bontani alapvető demokratikus intézményeket egy eleve demokráciában? Hát igen, nagy előnyük, hogy ott sosem volt királyság, államegyház, vagy egyáltalán középkor. Ettől mondjuk az amerikai demokrácia sem egy matyóhímzés, mert az Európából importált feudalizmust nyomokban azért sokáig tartalmazta, hisz volt rabszolgaság, gazdasági alapon igen is kitermelődtek az új arisztokraták, és lettek ezekből az örökletes előjogok mentén hatalmi dinasztiák. Ford, Rockefeller, Kennedy etc., sőt még ma is próbálkoznak ilyesmivel a politikusok, lásd Clintonék vagy a Bush-klán.

De mindezzel együtt, vagy mindezek ellenére az USA szubsztanciális eleme a demokrácia, és abban a fékek meg ellensúlyok rendszere. Na Trampli ezt akarja szétbarmolni, nem mert elvi problémája lenne vele (nincsenek elvei ugyanis), csak mint gyakorló pszichopatát, egyszerűen zavarja, ha nem kapásból úgy van minden, ahogy éppen akkor akarja, a közönség lelkes kussolásától övezve. És ebbe a keretbe tényleg nem fér bele még egy nyilvános vita, ha már a kötelező  kűrt megfutotta.

Pénteki triszkaidekafóbia

Teljesen véletlenül jutott eszembe tegnap, hogy ma péntek 13. van. Ugyanis nem vagyok babonás, mióta tudatosan a bal oldalamon fekve alszom el, mindig jobb lábbal lépve indulok el a lépcsőn, és egy javasasszonytól kaptam egy amulettet, ami minden kedden leveszi rólam a rontást.

De mint felvilágosult, racionális elme, azért érdekelt, hogy miért pont a 13? És miért pont péntek? Nos, a 13 prímszám, de ez még nem lehet ok betojni tőle, hiszen az 59 is az, mégsem félünk a péntek ötven kilencedikétől, de prím a 2003 is, azt milyen jó kis év volt! Úgyhogy tudományos érdeklődéstől hajtva beleolvastam néhány online bulvárlapba, melyekben nagyjából konszenzus volt arról, miszerint:

„A 13-as számot azért tartják balszerencsének, mert Iskarióti Júdás, az utolsó vacsora 13. résztvevője elárulta Jézus Krisztust.“ - Akit aztán pénteken feszítettek keresztre, nyilván azért, hogy pont vasárnapra essen a feltámadás, amikor mindenki ráér örülni neki. Az viszont nem világos, hogy Júdás miért pont a tizenharmadik volt? Késett? Mert ha mondjuk hatodiknak érkezett, akkor a péntek hatodikákon kellene beteget jelenteni a munkahelyen, bezárkózni az ágyba párnák közt, és bukósisakban fürdeni, hátha megcsúszunk a kádban, és lefejeljük a csaptelepet, ami sisak nélkül halálos lehet, az életünkre nézve.

De egy másik bulvárlap, másik magyarázattal áll elő:

„A legelterjedtebb legenda szerint IV. Fülöp, francia király 1307. október 13-án, pénteken tartóztatott le és végzett ki több száz templomos lovagot, hogy megszerezze vagyonukat.“ - Ez már jobb, nem kell generálisan szorongani a péntek tizenháromtól, és a széltől is óvni magunkat, elég ha aznap pont nem vagyunk templomos lovagok, és lehetőleg gazdagok sem, nehogy valaki a vagyonunkat akarja. Márpedig ez a kettős követelmény az emberek nagyobbik felének simán megy, még abban az értelemben is, hogy nem járnak templomba és nem lovagolnak, és emellett csórók. Minden kritérium simán teljesíthető, főleg ha mindeközben nincsenek Fülöp nevű és/vagy francia ismerőseink, mindegy hányadikok. (Ugyanakkor Semjén Zsótnak lenni elég szar lehet ma, mert ő speciel jár templomba, lovagol is, és tuti tagja valami „borlovagrend“ nevű viccpártnak, miközben ismeri Rákay Kálmánt, aki ugye ország-világnak Philip, ami a Fülöp franciául. Főminiszter-helyettes úr esetében én azért fosnék kicsit, hogy aztán hasmenésre hivatkozva otthon maradhassak. És nem venném fel Kálmánnak a telefont.)

Szerintem egyébként a tizenhármas számtól azért tartanak sokan, mert a tízes előtt a tizenkettes számrendszert használta a nyugati kultúra (sok helyen ma sem lehet tízes csomag tojást kapni, csak tucatot vagy fél tucatot), így az egyszeri ember tizenkettőig tudott számolni, a tizenhárom az már valami idegen és misztikus terület volt a számok világában, ahová rendes, istenfélő jobbágy nem merészkedik. A tizenhárom egyszerűen már nem természetes. Ráadásul miből volt egy plebejusnak 13? Lóból, marhából, Lajos-aranyból, egyforma tányérból? Ha szerencséje volt, gyerekből se.

Szóval eleinte csak tizenhárommal volt a gond, a péntek az később jött hozzá, mikor valaki feltalálta a szabad szombatot, így a péntek lett a munkahét vége. És szintén a nyugati kultúrában egyre inkább szokássá vált, hogy péntekenként a társadalom mint olyan, kollektíve berúg. Akkor is, ha hét közben nem tette, sőt akkor igazán, ez lenne amúgy a skandináv típusú alkoholizmus, hogy hetente egyszer, de kurva sokat. (A mediterrán típus pedig az, hogy szolidabb mennyiséget, de napi szinten, az ebédhez biztosan, de akár már a reggelihez is.) És hát a péntek esti tizenhárom sör, az több szinten képes szerencsétlenséget okozni, hogy aztán a babonás másnaposok, szombaton ne menjenek sehova, pedig pénteken nem kellet volna. 

Ilyen értelemben minden péntek lehet a rosszul végződő szerencsétlenek napja. Vagy csak minden tizenharmadik péntek? Az nem lehet akkora gond, abból maximum négy fordul elő egy évben.

p.s. A címben szereplő triszkaidekafóbia természetesen a tizenhárma számtól való félelmet jelenti, és olyan szépen hangzik, hogy nem volt szívem kihagyni.

Ejj, ráérünk arra még!

Haladok befelé, az Aldiba bele, nem mintha annyira odalennék bármelyik boltláncért, de az van tőlem három perc sétára, és a lustaság fél egészségtelenség, amiben meg jó vagyok. És a bolt előtt áll egy szokásos bácsi, a nyugdíjazáson túl, a halálon innen, arccal a demencia felé, de ott még nem tart. Szabatosan, összefüggően és bővített mondatokban kiabál a hasonszőrű kollégával, hogy milyen szar az idő, nem elég hogy hideg(?) van, de még esik is. (Megj.: nem esett.) Bezzeg nemrég még milyen szép nyár volt, meleg meg napsütés, meg döglött galambok a bokrok tövében, szóval amolyan trópusian bukolikus, idill, de ez, ez tisztára olyan, mintha már ősz lenne. (Naptárilag az van, de nyilván lesz még nyár is, akár október elején, mint tavaly.)

Ebbe önmagában nem lenne semmi különös, személyes benyomásaim szerint az angolok mellett a magyarok szeretnek a legjobban panaszkodni az időjárásra. Csakhogy amíg a nagybritánok - és ez szigorúan személyes, nem reprezentatív tapasztalás - akkor dobják be az időjárás-témát, ha megakad a small talk, és kínos lesz a csend, a magyarok tényleg őszintén, szívből gyűlölik az időjárást, bármilyen legyen is. Ha nyár van, miért van ilyen rohadt meleg, télen miért van hideg, soha sincs jó idő, mindig esik az eső, ha meg nem, mi ez kibaszott aszály? (Az aszály a száj azon része, mellyel kimondjuk, hogy kurvaélet.) De nem gondolnám túl ezt a nemzetkarakterológiai, sztereotip alakú marhaságot.

Viszont határozottam ködösen emlékszem, hogy pont két hete, mikor utoljára jártam a nevezett kiskereskedelmi egységben (régiesen: bót), pont ugyanez a bácsi kérte ki magának a felsőbb hatalmaktól, hogy mikor lesz már végre kicsit hűvös, meg eshetne is már. Neki elszáradnak a muskátlik az erkélyen! (Jó, nem direkt neki, maguknak, amúgy nagy szomorúságukra.) Mire a mellette álldogáló, félig már leüvöltött fejű aktuális áldozat csak annyit  kérdezett: Miért nem öntözöd meg őket?

Mire a bácsinak torkán akadt a következő bazmeg, és elgondolkodva maga elé meredt, hogy hát igen... úgy könnyű. Ebben mondjuk már nincs semmi patópálizmus, ez nem magyar sajátosság, az emberiség egy meghatározó (bár számszakilag meghatározhatatlan) százaléka így működik. 

- Egyrészt, hogy ami éppen van, az szar, de egyszer majd jobb lesz egyszer. Majd.

- Másrészt hogy addig se nagyon csináljunk semmit, abból baj nem lehet, kivéve ha mégis.

És nincs ebben semmi felsőbbrendűsködés, jobbantudásolás (milyen szép szavak, istenem, feltámad bennem a magzati pózban elvetélt magyartanár), én is ilyen vagyok. Szorongás, elkerülés, halogatás: ez az élet Babocsai néni! Amivel lehet hogy nem az emberiség többségéhez, de jelentékeny részéhez tartozom, bár még nem igazán építettem ezt be a személyes identitásomba. Viszont vígasztal, hogy legalább konzekvens vagyok az időjárással kapcsolatban, azaz bírom ezt a borús-esős időt, és utálom a kánikulát.

A bölcselkedő fantasztikum prófétája vagy apostola (amelyik a fontosabb, azt hiszem, a próféta az)

"Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kellene lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré.“

Ma van Stanislaw Lem lengyel író 103. születésnapja, kár, hogy nem érhette meg. Nálam az utólag már rémes Star Wars regények mellett, az ő írásai voltak a kapudrog a sci-fi felé, meg egy-két Galaktika, bár ha jól tévedek, azokban is előfordult néha Lem-szöveg. (A Star Warsból meg olvastam az összes regényt, mind a hármat. Hát igen, a nyolcvanas éveket írtuk, nem burjánzott még farnchise, és ha jobban belegondolok, A birodalom visszavág volt egyáltalán az első regény, amit úgy hét-nyolc évesen végigrágtam.) És nem mellesleg, Lem könyvei a legnagyobb példányszámban eladott, nem angol nyelven irt sci-fik, amibe persze az is belejátszik, hogy majd az összeset lefordították angolra. Is.

A Solaris kétségtelenül jó volt, bár valami furcsa okból előbb láttam a Tarkovszkij-filmet, minthogy kezembe került volna a könyv. (A George Clooney-s hálivúdi verziót meg azóta se, az egyszerűen nem érdekel, meg egyáltalán: jó a könyv, nagyon jó, zseniális az - akkor még - szovjet film, amit viszont Lem utált, ezek mellé semmi szükség egy jenki tömegfilmre.) És ha már film: egészen érdekes a Pálfi György által jegyzett Az úr hangja, ami valamiféle családi titok utányi nyomás keretében gondolja újra Lem regényét, de azért felismerhető benne az alapanyag lényegének

Viszont nem a Solaris a kedvenc regényem tőle, hanem A kudarc, novelláskötet fronton a Kiberiáda vicces-groteszk űrmeséi, az elmélkedősebb, mondjuk hogy esszéisztikus cuccaiból meg Az emberiség egy perce.

Lem írásain látszik, hogy igazából soha nem tudta eldönteni, hogy sci-fi író, természet- vagy társadalomtudós, esetleg filozófus, amolyan felvilágosodás korabeli francia enciklopédista lenne szívesebben. (Miközben eredetileg orvosnak tanult, apai mintára.) Aztán az írás mellett döntött, hisz a sci-fi pont azért jó, mert szintre bármilyen helyzetet lemodellezhet a keretei között, miközben nem kötik a tudomány szigorú módszertani szabályai. Azért persze írt meglehetősen tudományos hangütésű esszéket is, de ennél közelebb nem merészkedett az akadémikus világhoz.

A könyvei amúgy feltűnően időtlenek, a több évtizeddel ezelőtt írt dolgai sem tűnnek avíttasnak vagy nevetségesnek, pedig ez sci-fi fronton könnyen megtörténik. Lem viszont nem sokat babrált a mások által túltolt módon fetisizált technolóágival, ő egyetemesebb kérdéseknek ment neki, mint például hogy lehet-e kommunikálni egy idegen fajjal, egyáltalán felismerünk-e egy idegen fajt, ha szembe jön a Mars körüli pályán, vagy hogy merre is tart a civilizációnk, ami egy olyan repülőgép, amit már rlg a robotpilóta vezet, bár maga sem tud róla.

És most, hogy ezeket leírtam, egyúttal felírtam magamnak, hogy hétvégén olvassak valami Stanislaw Lemtől, nem a születésnapja miatt, csak mert egyébként is kedven lenne valami filozofikus szöveghez, ami azért nem hardcore filozófia.

gov.pl

Korai szplín

Hajnalban még a szag is más, legalább is gondolom, évek óta nincs szaglásom, hiányzik is kissé az "ázott galambok az avaron" őszies aromája, ha már egyszer ősz van. Naptárilag. Az időjárás persze más eset, a kiégett fű még nem eléggé ősziesen barna, inkább olyan sivatagos, és ebben a minőségében elég lehangoló. Mondjuk megjött az eső, csak már túl későn, és végre nincs agyforraló kánikula, csak ekkora lehűlés sem esik jól. Miért nem lehet például huszonhárom fokos, enyhén borús idő, illetve melyik hivatalban kell ez megreklamálni a melyik számú űrlapon?

Persze a búbánatba hajló őszies idő még akkor is jobb a káni kulánál, ha amúgy szarul szélsőséges módon van ősz, és ha valakinek ez nem jön be, majd télen, a lefagyott városban botorkálva gondoljon arra, de jó is jönne most egy kis ősz. Már ha az idei szezonban lesz tél egyáltalán. Tavaly volt, ha jól emlékszem egy decemberi szerdára esett. A hó, hogy aztán többet már ne is.

És akkor kis esti zene helyett kis reggeli, ezúttal Baxter Dury elővezetésében, aki azért még mindig arról híres leginkább, hogy a legendás és egykori Ian Dury fia. Pedig szerintem saját jogon is jó zenét csinál, és még csak nem is olyat, mint anno a fater. Ráadásul ez a prüntyögős, lightos világfájdalom nem is kimondottan az ízlésem, azt' ez mégis bejön. A dalom ez esetben nem fáj.

Az alternatív valóság körbenyalása

Most pedig ráfűzök az előző posztra még egy mellékszálat, ha már. Hiszen közép-európai idő szerint ma hajnalban volt az amerikai elnökjelöltek tévévitája, ami ráadásul fontosabb számunkra, mint holmi fodbalmérkőzés. Hisz jenkikkel közös nátóban vagyunk, meg gazdaságilag is sokat számítanak, ha a Fehér Házban fingik a főnök, attól az EU-ban is lehet kissé büdös.

„Donald Trump Orbánt Viktort is említve győzött az idei második elnökjelölti vitán is, pedig három ellenfele volt.“ Teccik érteni, győ-zött, legyalulta, porrá zúzta, lealázta (a sorrend tetszőleges), agyonverte... ja, azt nem, a demokrata ribancot. A másik két ellenfél a vita két moderátora lehetett, akikre Trampli bá' durván besértődött, csak mert korrigálni merészelték, mikor sötét ostobaságokat beszélt, pontosabban hazudott.

A zorigó legfontosabb elemként persze azt emelte ki, hogy egy olyan jelentős, nemzetközi szinten jegyzett buta pszichopata (pedig ez ritka kombináció, hogy valaki még buta is hozzá) külön megemlítette a Dagadtat, hogy az dicsérte őt. Mondjuk más vezetőt nemigen tudott volna említeni, még Vlagyimir Vlagyimirovics is Kamala Harrisnek szurkol, bár szerintem az erre vonatkozó megjegyzése inkább szarkazmus/ fordított pszichológia, mint komolyan vehető álláspont.

És egy idézet, a magyar online sajtó majdnem legaljáról: „Donald Trump külön említette Orbán Viktor miniszterelnök dicséretét is a vitán Harris egyik nevetséges támadásánál, idézte, hogy a miniszterelnök szerint Trumpot tisztelik a világban, ezért rá lenne szükség (mint amerikai elnök.) Trump kemény, okos embernek nevezte a miniszterelnököt, akit szintén nagyon sokan tisztelnek szerte a világon."

Hagyjuk is most a furcsa nyelvhasználatot, központozást, a lényeg ott van, hogy Tramplit tisztelik a világban. Emberek, mi lettünk a világ! Pontosabban nem mi, magamtól is kikérem magamnak ezt az indokolatlan többes szám első személyt, a felcsútisták, azok tisztelik, de ők aztán ájuldozva. Persze akinek a Felcsútok Géniusza a mérce, azoknak könnyű. Harris ellenben nevetséges támadásokat intéz a jellembajok államférfi ellen, nevetségeseket! Hát milyeneket is tudna ez a fogalmatlan nőszemély? Az is vicc, hogy ebből elnökjelölt lehetett, mert az igazi politikus, az kérem összevont szemöldökkel az, nem nevetgél, nem humorizál, és végképp nincs öniróniája. Azok a gyengeség jelei, gyengén meg nem lehet odacsapni, ahova köll, a mindenféle libsikre, mint ez a Harris is. Valami ilyesmi lehet a zorigós értelemzési keret, melyben elhelyezhetők a témába vágó „cikkeik“, de azokra aztán a karmelita hivatalban is elégedetten bólint a Főnök meg a Tóni. Pláne mert Trampli kemény és okos embernek nevezte a felcsútit, avagy részéről viszonozta a seggnyalást, mondhatni az ánuszfagyi visszanyalt, számukra pozitív értelemben. (Jó ez rémes egy kép volt, el is határolódom magamtól. Már megint.)

Mindeközben pedig a New York Times, ami azért a mértékadó napilap az Atlanti-óceán másik oldalán, azt írja, hogy Trampli tata leginkább egy dühös, sértődötten toporzékoló öregember benyomását keltette, míg Harris (éles kontransztban Biden nyomorúságos júniusi szereplésével), képes volt éles és világos üzeneteket közölni.

Trampli és Harris amúgy nagyjából döntetlenre áll, ami persze önmagában nem jelent semmit, hisz nem az abszolút szavazatszám dönt, köszönhetően az elektori rendszernek. (2016-ban Hillary Clintonra összességében másfél millióval többen szavaztak, csak pont a csatatér-államokat bukta el, ahol valóban kétesélyes volt a verseny.)

Szóval a fene tudja mi lesz a vége, de az is lehet (és ez nagyon jellemző a mai tömegkultúrára), hogy pont most dőlt el, midőn Taylor Swift, a Naprendszer jelenleg első számú popsztárja, kinyilvánította 283 millió Insta-követőjének, hogy ő bizony Harrisre fog szavazni, és még érvei is voltak hozzá. És ha a demokrata jelölt nyer, még az is lehet, hogy lesz egyszer egy kutatás, ami kimutatja: végül is egy népszerű énekesnő döntötte el az elnökválasztást. Azért az vicces lenne, meg egy kicsit szomorú is, hogy itt tart ez a demokrácia-projekt.

A lé határozza meg a tudatot, de fordítva is

Volt valami fodbalmeccs tegnap is, amit immár fél évszázados hagyományomat követve természetesen nem láttam, mert elképesztően nem érdekel, viszont viccesre sikerült (már megint) a történés, a dicsőséges 0-0 médiapercepciója. Mert a fodbal már lassan a független sajtóban is valami nemzetgazdaságilag kiemelt ágazat, amiről nem illik rosszat mondani, mert:

- Aki leszólja a válogatott fijukat, az nem is igazi magyar, patrióta, vagy rendszerszinten nacionálbolsevik, márpedig főleg utóbbiaké az ország, a hatalom és a dicsőség.

- A fijuknak amúgy is orgonaillatból van a lelkük, és ha meg lesznek bántva, legközelebb nemhogy gólt nem lőnek, de átmennek mínuszba. (Azt nem tudom hogy kell, talán az öngól a mínuszos változat.)

- A szövetségi kapitány is megaszonta, hogy "Nem vagyok elégedett az eredménnyel, mert megérdemeltük volna a győzelmet", ami jól hangzik, de valaki szólhatna neki, hogy fodbalt gólra játszák. Aminek egyenes következménye, hogy az érdemli meg a győzelmet, aki több gól lő. Aki viszont egyet se, az semmiképp, ez a szórakoztatóipari sportág még nem közbeszerzés, hogy valakinek jár a nyerés.

És eme keretrendszerben a kicsit felcsútista, a nagyon kormányhitű és a bulvárosodó, pénzéhesen független média egyaránt inkább a pozitívumokat emeli ki, hogy mennyi volt a helyzet, mekkora volt a fölény, ha gól is lett volna, akár nyerhettünk is volna. Ha.

„Gól nélkül nincs feltámadás, Szoboszlaiék nem bírtak a bosnyákokkal a Puskásban" - Index

„Irtózatos magyar fölény és egy bosnyák csodakapus: ezt láthattuk a Puskás Arénában

Szoboszlaiék fantasztikusan játszottak, Bosznia helyzet nélkül távozott a Puskás Arénából.“ - Zorigo

"Talpra állt a düsseldorfi zakó után a magyar csapat, de nem tudta győzelemre váltani a Bosznia elleni mezőnyfölényt“ - HVG

Szóval a lightosan felcsútista Index szomorú, a harcore Zorigó lelkes (Irtózatos magyar fölény emberek, irtózatos!), az egyre szánalmasabb HVG meg egyrészt-másrésztezik, mint Török Gábor legszebb pillanataiban. És mivel nem láttam a labdakergetési elkövetést, és ha láttam volna sem értettem volna belőle egy kukkot sem, a médiára hagyatkozva gőzöm sem lehet arról, milyen is ez a magyar csapat. (Nem mintha lepkefingnyit is számítana, de ha mégis, akkor sem.)

Egykor Marin Heidegger azt feszegette, hogy a lét nem létezik, hisz ami létezik az léttel bír, de lét nem bír magával. Már abban az értelemben, hogy neki nem tulajdonsága a lét(tel bírás), hanem ő maga az. Így aztán a lét... létlik.

A léttel bírás ugyanakkor sokféleképpen történhet, mint a fodbalos példából is kiviláglik, mert Kantnak valószínűleg igaza volt. Hogy ugyanis van valami objektív valóság, a magánvaló, csak az közvetlenül nem megismerhető, mert az emberi tapasztalás úgy van összehegesztve, hogy mi nem a valósághoz, csak a saját tudattartalmainkhoz férünk hozzá, aztán feltételezzük hogy azok mögött valami tényleg van, az észleléseinktől függetlenül is. Az a bizonyos tudat mindent átszűr, ezért aztán a világ nekünk így együtt nem valami objektív létező, hanem valami interszubjektív. Mert én látom, hogy ott megy Edina egy szaxofonnal, de ha csak én, akkor érdemes változtatni a gyógyszerezésemen, ha viszont más is látja őt, akkor feltehetően tényleg ott megy. Hogy mindeközben Edina jó csaj-e, annak megítélése viszont már széles spektrumon mozoghat.

És a fodballal is az van, hogy mindenki ugyanazt a meccset látta, csak más-más tudatállapotban, ezért máshogy szűrődött le neki (plusz a pártszolgálatos sajtó pontosan tudja, mi az elvárt hangnem), de ha egy nullás eredmény után senki nem írja ki nagy betűkkel a címbe, hogy ez szánalmas volt, akkor lehet, hogy az Edina-példa mentén, érdemes lenne változtatni a sajtóipari munkások gyógyszerezésén.

Hol voltam a mikor?

Elgondolkodtam, hogy mi is van ma, mert valaminek az évfordulója, az tuti. Aztán rájöttem, hogy szeptember 11 ugyebár 2001 óta jelentős dátum, mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, meg egy harmadik a Pentagonba robbant. Azóta is tele van az internetes világháló mindenféle összeesküvés-elméletekkel, amiket készséggel el is hiszek, amint valamelyik konteós félagyú bebizonyítja, hogy sosem járt ember a Holdon, Hitler 1958-ban halt meg, a gyíkemberek kedvenc étele meg a friss csecsemők vérével ízesített ananászos pizza. Ha ezek megvannak, én már bármit elhiszek majd, de csak akkor.

Van az a mondás, főleg az amerikaiaknál persze, hogy mindenki pontosan tudja, hol volt mikor lelőtték Kennedyt, vagy mikor Neil Armstrongél landoltak a Holdon. Mert ezek akkora események voltak, hogy a körülmények is az elméjükbe égtek. Hát ja, én is tudom hol voltam, sehol. Mínusz tizenegy, illetve mínusz öt éves voltam akkoriban, azaz még ötletszinten se léteztem. (Vagy van reinkarnáció, és akkor voltam valahol, mondjuk szakácsnő voltam Bombay-ben, vagy kocsmai filozófus valami dél-angliain tengerparti városban. Jó, az utóbbi szerintem csak egy becsípődés, mert többször is olvastam Anthony Burgess Enderby-regényeit.)

Arra viszont tényleg emlékszem, hol voltam épp huszonhárom évvel ezelőtt, mert bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem (nem, nem is), de ez később volt. Pont itt voltam, ezen az ágyon, ahol e pillanatban is épp nem tudok aludni, de ilyenkor általában nem tudok, a kora hajnal, az mindig egy ébrenléti ciklus nálam, aztn, ahogy kel fel a nap, én le. Hanyatlok, még másfél-két órára. Akkor azoban délután volt, én meg szunyókáltam (nyilván hogy nehogy már akkor aludjak, mikor az emberek szoknak) és néha nagyapám (aki akkor még nem volt néhai) keltett fel, hogy fura dolgokat mutogatnak a tévében. Akkor már a magyar tévékben is, de nagyapám először a CNN-en akadt bele az eseményekbe, azt nézte, és kellet valaki, aki fordít. Mert ő németül kitűnően tudott, de az angol az én reszortom volt a háztartáson belül. (Meg kicsit az olasz is, például mikor meghalt a pápa, Giovanni Paolo II.)

Szóval néztük a tévét, értelmeztünk vadul, hogy akkor ez most mégis mi a fene. Az nem volt kérdés hogy lesz-e háború, persze nem nálunk, hanem valahol a Közel-Keleten, kérdéses csak az volt, hogy mikor a hol. (Akkor tűnt fel megint, hogy ami nálunk Közel-Kelet, az angolul Middle East, vagyis középkelet, mert például Amerikából nézve a közeli kelet az Kelet-Európa, az mi vagyunk a közép lenne a főleg arab világ, a Távol-Kelet meg már ugyanaz mint nekünk, hogy Kína, Japán, Korea etc.)

2001. szeptember 11-én egyébként egy zöld, kockás pléd alatt szunyáltam, mert nem volt még jobb dolgon, már végeztem az egyetemen, de még nem kezdtem el dolgozni a másikon, csak október elsejétől. De aludni már akkor is rendszeresen szarul aludtam, csak nem írtam blogot két hülyeséget álmodás között, mert nem volt itthon internet. Hát igen, akkoriban a térerő már házhoz jött, de az internetet még a gémeskútból húztuk. Volna, de ez a lakás már akkor is az első emeleten volt (ez valahogy nem változik), egy szabvány panelházban, két főútvonal találkozásánál. Azt' azóta se lettünk célpont, pedig néha látok repülőket az erkélyről.