Haladok befelé, az Aldiba bele, nem mintha annyira odalennék bármelyik boltláncért, de az van tőlem három perc sétára, és a lustaság fél egészségtelenség, amiben meg jó vagyok. És a bolt előtt áll egy szokásos bácsi, a nyugdíjazáson túl, a halálon innen, arccal a demencia felé, de ott még nem tart. Szabatosan, összefüggően és bővített mondatokban kiabál a hasonszőrű kollégával, hogy milyen szar az idő, nem elég hogy hideg(?) van, de még esik is. (Megj.: nem esett.) Bezzeg nemrég még milyen szép nyár volt, meleg meg napsütés, meg döglött galambok a bokrok tövében, szóval amolyan trópusian bukolikus, idill, de ez, ez tisztára olyan, mintha már ősz lenne. (Naptárilag az van, de nyilván lesz még nyár is, akár október elején, mint tavaly.)
Ebbe önmagában nem lenne semmi különös, személyes benyomásaim szerint az angolok mellett a magyarok szeretnek a legjobban panaszkodni az időjárásra. Csakhogy amíg a nagybritánok - és ez szigorúan személyes, nem reprezentatív tapasztalás - akkor dobják be az időjárás-témát, ha megakad a small talk, és kínos lesz a csend, a magyarok tényleg őszintén, szívből gyűlölik az időjárást, bármilyen legyen is. Ha nyár van, miért van ilyen rohadt meleg, télen miért van hideg, soha sincs jó idő, mindig esik az eső, ha meg nem, mi ez kibaszott aszály? (Az aszály a száj azon része, mellyel kimondjuk, hogy kurvaélet.) De nem gondolnám túl ezt a nemzetkarakterológiai, sztereotip alakú marhaságot.
Viszont határozottam ködösen emlékszem, hogy pont két hete, mikor utoljára jártam a nevezett kiskereskedelmi egységben (régiesen: bót), pont ugyanez a bácsi kérte ki magának a felsőbb hatalmaktól, hogy mikor lesz már végre kicsit hűvös, meg eshetne is már. Neki elszáradnak a muskátlik az erkélyen! (Jó, nem direkt neki, maguknak, amúgy nagy szomorúságukra.) Mire a mellette álldogáló, félig már leüvöltött fejű aktuális áldozat csak annyit kérdezett: Miért nem öntözöd meg őket?
Mire a bácsinak torkán akadt a következő bazmeg, és elgondolkodva maga elé meredt, hogy hát igen... úgy könnyű. Ebben mondjuk már nincs semmi patópálizmus, ez nem magyar sajátosság, az emberiség egy meghatározó (bár számszakilag meghatározhatatlan) százaléka így működik.
- Egyrészt, hogy ami éppen van, az szar, de egyszer majd jobb lesz egyszer. Majd.
- Másrészt hogy addig se nagyon csináljunk semmit, abból baj nem lehet, kivéve ha mégis.
És nincs ebben semmi felsőbbrendűsködés, jobbantudásolás (milyen szép szavak, istenem, feltámad bennem a magzati pózban elvetélt magyartanár), én is ilyen vagyok. Szorongás, elkerülés, halogatás: ez az élet Babocsai néni! Amivel lehet hogy nem az emberiség többségéhez, de jelentékeny részéhez tartozom, bár még nem igazán építettem ezt be a személyes identitásomba. Viszont vígasztal, hogy legalább konzekvens vagyok az időjárással kapcsolatban, azaz bírom ezt a borús-esős időt, és utálom a kánikulát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése