A vasárnap reggel egy furcsa élethelyzet és jellemformáló erő, mert már csak egyet kell aludni hétfőig. Ettől persze még nem tragikus, csak szomorkás a hangulata (máma), pláne ha a rádióban esik, de még előttem a vasárnapi ebéd, feltéve hogy nincs még a hátam mögött dél, esetleg beesik egy autóverseny a tévémbe, de mikor annak is vége, akkor a kedvemnek is.
És e tekintetben mindegy, hogy mi a hétfői program, van-e benne valami extra szoronganivaló, stressz vagy életveszélyes fenyegetés, egy sima semmittevésbe forduló hétfő is szar. Ez hívhatnám Garfield-szindrómának is, de nem teszem, a hétfő ugyanis nem valami miatt rossz, hanem generálisan az, a nyomorultság eleve bele van kódolva a hétfőbe, az neki az esszenciája.
Ezt onnan is tudom, hogy a vasárnapi szplín akkor is rám telepszik, ha másnap húsvét vagy pünkösd hétfő van, szúval szombati dolgokat kellen éreznek, de nem, a hétfő mindig egy fenyegető, sötét dolog, aminek az árny rávetül a vasárnapra.
Így aztán a vasárnap reggel borús, a délután nyomasztó, az este meg lassan sorstragédia-alakúra görbül, és így is marad hétfő délutánig. Olyankor az ember észrevételezi, hogy egészen túlélte ezt is, a nyomasztásmérője sem mutat kiugró értéket, csak amit egy átlag hétköznapból is bármikor kihoz, és mire kezd múlni a hétfő, utólag már kezd egész kibírhatónak tűnni. Amúgy nem, az idő sem szépíti meg, csak elhomályosítja a hétfőség borzalmát a túlélés élménye. Mert az is elemi, ha nem is akkora erő, mint a hét első napjának lenni.
De addig még vasárnap reggel van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése