Ezt én sem értem, mire jó...

Kipróbáltam az egyik mesterséges intelligencia alapú zenecsinálót (nem azt, amelyiket épp beperelték), csak hogy mit lehet ebből kihozni. És ha már, a kedvenc Radnóti-versemet zenésíttettem meg az amúgy nem túl intelligens programmal, először ska-ban gondoltam el, de az hülyén jött volna ki az időmértékes verselésre.

Úgyhogy lett ilyen indie-pszichedelikus, legalább is a program szerint, szerintem meg olyan mint valami lakótelepi, lakossági rap-szerűség.  Ja, ez csak hangfájl, próbáltam rárakni valami odailló képet, de fél óra toszogatás után bezártam a szerkesztőprogramot a francba. Nem éreztem, hogy annyira hiányzik egy-két állókép  a zene tetejéről, legalább is annyit nem ért az egész, hogy ettől kapjak agyérgörcsöt. A zene meg nem olyan jó, legfeljebb érdekes, de innentől játszadozzon ezekkel a programokkal, akinek két feje van, csak az egyiket már elvesztette valahol.

Néha gondolok a halálra

Ez esetben nem én, pontosabban én is néha, elvégre ki nem gondol a halálra, mikor az az egyetlen biztos pont az életben. illetve a végén. De ez esetben Daisy Ridley gondol néha a halálra, és igazából miatta néztem meg a címben jelzett című filmet. Mert a Star Wars utózmánytrilógiájában elég jó lett volna, ha írnak neki rendes szerepet, úgyhogy érdekelt, milyen lehet egy filmdrámában. Ahol egy hétköznapi szürke egérke, Fran, aki valami falanszter-jellegű irodában dolgozik, alig van saját élete, így aztán kissé depresszív, némileg autisztikus.

Jobb híján úgy van jelen a világban, hogy hallgatja a kollégái beszélgetéseit, az ilyen idegesítő fecsegéseket, darálja az unalmas munkáját egy íróasztalnál, és körülötte minden rideg-hideg, ez az ő környezete. Aztán jön egy új munkatárs, Robert, aki viszont nyitott és szociábilis, és elrángatja a lányt olyan meló utáni közös programokra, ahová magától tuti nem menne el. És kezd kialakulni valami kapcsolat köztük, és jön a dilemmázás, hogy akkor akar-e belemenni egy kapcsolatba, egyáltalán képes-e rá?

mafab.hu

És ennyi a cselekmény (történetnek nevezni talán túlzás), Fran mintegy másfél órán át vergődik saját elszigeteltségében, küzd a depresszív, néha már az öngyilkosság felé vivő gondolataival. Ahogy valahol olvastam is róla, ez hangulatfilm, valamiféle nyomasztó életérzést mutat be, amúgy jól. És Ridley tényleg jó színésznő, egymaga elviszi a hátán ezt a kamaradrámát, ami nem is annyira dráma, bár kétségtelenül kamara. (Külön pluszpont, hogy mikor elrángatják egy házibuliba, azt milyen elemi rémülettel reagálja le. Pláne mert „Ki a gyilkost“ játszanak.) A Néha gondolok a halálra egy szépen fényképezett, jó színészeket foglalkoztató, hangulatos, és rém vontatott, minimalista film egyszerre. Így aztán kihívás végignézni, de nem felesleges.

Nő-e a férfi?

Szerintem már mindenki unja azt a partalan vitát, hogy akkor most az olimpián induló algériai bokszoló akkor most férfi vagy nő, vagy interszexuális, azaz tudja fene. De mivel a hírportálokon a hírek sorrendje az, hogy olimpia, aztán kis olimpia, hogy a végén jusson hely az olimpiai híreknek. Amíg azok engem jelentősen hidegen hagynak.

Úgyhogy egy ideje már a valamilyen szexuális bokszolókkal foglalkoznak főleg, mintha a komplett olimpián ez lenne az első számú kérdés. Ja, a sportból élőknek nyilván, de nekem aztán tök mindegy, ki kivel bokszol. (Sőt igazán a bokszot sem értem, miért jó az hogy emberek verik egymást a ringben?)

És mivel minden ezzel van tele, érdekes az egész médiareprezentációja. És szokás szerint vannak a nagyjából tárgyszerű tudósítások/értékelések, és van a Zorigó, ami egy önálló univerzum, nyilván nem ebben a tér-idő kontinuumban "szerkesztik". Most például az van a címlapon, hogy "Nem tudok nyerni! Hülyeség" - mondta a hős Hámori Luca, miközben egy férfivel bokszolt." Szóval Luca már egy hús, csak mert tette a dolgát. Ha közben kutyamenhelyet is működtetne és önkéntes tűzoltó lenne, már nem tudom milyen jelzőt találnának rá a portál méltán névtelen szerzői.

Amivel persze nem a teljesítményért értékelem le, az nagyon rendben van (csak nem érdekel, mint azt leírtam már), de nem kellen a szavakat elinflálni. Mostanában már mindenki hős lehet, aki élsportoló, és gyorsan tud futni vagy biciklizni, meg nagyokat tud ütni. És hát egy élsportoló ráteszi az élete nagy részét, hogy egyszer majd valahol bajnok legyen, de legalább is a legjobb éveit. És nyilván van aki élvezi is, meg vannak számosan, akik szenvednek és csak a reménybeli győzelem, meg az azzal járó elismerés tartja a pályán. (Tényleg, emlékszik még valaki arra, micsoda rémtörténeteket osztottak meg egykori úszók?)

Szóval  mondjuk azt, hogy szép volt Luca, ez derék helytállás volt, de a hős talán máshol kezdődik. (És akkor most abba is hagyom az olimpiai meg sporttárgyú posztokat, ha már amúgy sincs igazán közöm hozzá.)

p.s. Ja, és a címben feltett kérdésre a válasz az, hogy igen, természetesen, minden férfi nő, úgy felnőttkoráig. Akkor aztán abbahagyják.

p.p.s. És még ehhez a hős-dologhoz: Nálam az a hős, aki segít másokon, megment másokat. Így lehet hős egy tűzoltó, egy mentőorvos, de kis falusi iskolában a tanító, aki a hátrányos helyzetű gyerekeket próbál a maga eszközeivel kirángatni a családilag örökölt társadalmi helyzetből.

És jut eszembe - bár azt hiszem már emlegettem - van Londonban egy kis park a Cityben, a Postman's park, ahol olyanoknak állítanak emléket, akik valaki másért feláldozták az életüket. Teszem azt beugropttak a Temzébe, hogy kimentsenek egy fuldoklót, ami össze is jött, csak épp ők fulladtak bele, és hasonló sztorik Na ők a mindennapi hősök, de az hogy valaki gyorsan tud futni, vagy messzire dobál tárgyakat, azzal közvetlenül nem segítenek másokon, a profi sport olyan, hogy elsősorban magáért küzd mindenki, és csak aztán az országért vagy a városért, vagy a bármilyen egyesületi színekért.

newyorker.com

Gyaláz

Az egész kurva olimpiából eddig annyi volt nekem meg, hogy a megnyitó körül verik a habot a botrányügyi ügyeletesek. Hogy itten keresztényeket gyalázatk. Ja, meg a hupikék törpikéket is, ha már, kiket másokat? Most meg a kalocsai érsek is kiakadt azon, amiért amúgy már a szervezők is elnézést kértek.

"Miért kell belevinni a gyalázását az eucharisztiának egy sporteseménybe?" -kérdezi a főpap bácsi, és most tekintsük el attól, milyen szinten fogalmaz magyarul. És nem, nem viszik be egy sporteseménybe, szerintem egy olimpiai megnyitó nem sportesemény még.

És ja, a gyalázás. Én nem vagyok már igazán hívő, de reggelente a Hare Krisnára kelek, még fontos ez az egész, de ha valaki szerint baromság ahogy van, kibírom, mások vagyunk, más nézőponttal.

Nos, kedves pap kartárs. Az van, hogy ezt hívják szabadságnak. Egy szabad társadalomban szabad vallást gyalázni. A vallás képviselőinek szabad ezt cáfolni, túl a visszautasításon is, az ab ovo pártatlan  feleknek, meg szabad dönteniük, hogy kinek az álláspontját fogadják el. Ami nektek szent, az másoknak teljesen profán, ezen megsértődni, pláne felháborodni, szimpla hülyeség. Ettél mostanában hamburgert? Magyarázd el egy hindunak.

Kapcsolódások

„Minden hűtőben ott van, enélkül nincs olimpia a magyaroknak“ - olvasom a címet az egyik hírportálon, de nem kell sokat gondolkodni mi lehet az, mert mellette a képen valaki épp egy sörösüveget lenget.

Hát, nem tudom. Nekem nincs sör a hűtőmben, most direkt megnéztem, de tényleg nincs. Úgyhogy kezdem érteni, miért nem érdekel az olimpia egyáltalán. (Amúgy pont azért, amiért máskor sem érdekel semmiféle sportközvetítés, az autóversenyeket leszámítva.) Márpedig a cím annyira kategorikus, hogy a cikk már nem is érdekel: ha nincs sör, nincs olimpia. Mondjuk azt hiszem jobb ez így mindkettőnknek, nekem is, meg az olimpiának is.

Persze érdekes gondolatkísérlet, hogy mi lenne, ha mégis belenéznék valami olimpiai versenybe, mit tudom én, síugrásba, dartsba, ötlapos kirakós römibe, vagy amiket ilyenkor sportolnak a rendezvényen a versenyzők. Persze úgy, hogy közben nincs sör a hűtőmben, de még jégkém se. Akkor már nem lennék magyar? 

Valószínűleg nem, de legalább szurkolhatnék annak, aki a legszimpatikusabb, és lehetőleg brit.

Arról persze nem szól a kiinduló megállapítás, hogy a magyarságteljesítmény és olimpia összefüggéséhez elég-e, ha szimplán csak ott van a sör a hűtőben, vagy inni is kell belőle?

Gondolom az utóbbi, elvégre mit ér a sör ha csak dísztárgy, ezzel még nem tartunk ott, mint a százéves konyakokkal, meg különleges viszkikkel, hogy nem ivásra veszik aukciókon, hanem befektetésnek, némelyik jobban tartja az értékét, mint az arany. Annak ingadozik a világpiaci ára, míg egy palack 50 éves Glenfarclas Highland Single Malt már most is közel ötmillió (forintban), és később ennél csak drágább lehet. De ennyit a sörről.

Viszont életemben többször voltam úgy moziban, hogy közben nem ettem popcornot. Sőt, javarészt így voltam moziban. Akkor most azok a filmek megnézettnek számítanak? Vagy mikor józanul mentem valami punkzenekar koncertjére? Mikor tizenévesen rockerként azonosítottam magamat, szubkulturálisan, nem volt sem Iron Maiden, se Motörhead-pólóm, sőt azóta se, pedig utóbbit kifejezetten szerettem volna, úgy tíz évvel ezelőtt.  És egyszer sem hánytam a poharamba egyik kocsmában sem, szóval gyanús, hogy nem is voltam rocker.

És így utólag megannyi potenciális hiány, inkább abba is hagyom, mielőtt kiderül hogy nincsen is diplomám, egy se, vagy hogy nem is voltam például Prágában, mert nem olvastam elég Hrabalt...

Úgy csináljuk, hogy ne kelljen többet!

Trampli Donáld wannabe elnök nem hazudtolja meg önmagát (legfeljebb a valóságot, mint olyat), ma például azt olvasom a 444-en, hogy szerinte ha most jól ikszelnek, a keresztényeknek soha többé nem kell majd szavazniuk az elnökválasztáson. És akkor idézik is ezt pszichopata állatot:

„Nem kell többé szavaznotok. Még négy évig. Tudjátok mit? Rögzítve lesz, rendben lesz, hogy nem kell többé majd szavaznotok, én gyönyörű keresztényeim. Szeretlek titeket, keresztények. Most el kell mennetek szavazni, de négy év múlva már nem kell szavaznotok, úgy csináljuk, hogy ne kelljen többé”

Már közel harminc fok volt a lakásban, de ettől azért lefagytam. Az odáig megvan, hogy Trampli mindig baromságokat beszél (de komolyan, nincs egy normális mondata sem, akkor is félrebeszél ha jó reggelt kíván a farkának), és valami csendes intézetben lenne a helye.(Nekem mindegy, tőlem lehet börtön is, ha már jogerősen elítélték a faszit.)

De ez a gyönyörű keresztényezés, ez eleve egy olyan retorikai fordulat, hogy át kéne gondolni tőle a gyógyszerezését. És ez még csak a felszín. Mert tartalmilag azért nem kevesebbet ígér az elvtárs, mint önkényuralmat. Úgy csinálják, hogy ne kelljen szavazni többet? Ezt szerintem csak egyféleképp lehet érteni, a despotizmust ígéri be, mint a fényes jövő zálogát. 

A B-verzió ugyanis az lenne, hogy titokban sátánista-szabadkőműves-iszalmista-fassetudja, és ki akarja irtani a keresztényeket. Esteleg - visszautalva egy minapi posztomra - kannibál is, azaz szereti ő a keresztényeket, roston, kis mustáros szósszal, és tervei szerint négy év alatt ő meg az emberei megennék az összeset, úgyhogy szavazniuk már tényleg nem kell majd többet.

Ám ez valószínűtlen, úgyhogy marad az önkényuralom, mint kívánatos opció, főleg a keresztényeknek.

Nekem viszont gyanús, hogy ezt már hallottam valahol. Még a 2010-es választások előtt mondta valamelyik felcsútista főkutya (talán a házmester bácsi, indián nevén Kövér Bajusz, bár jobban belegondolva, inkább a Dagadt), hogy egyszer kell nyerni, de akkor nagyon, és évtizedekre el lesz itt rendezve minden. És pont így is lett. Lett itt olyan (legitim) önkényuralom, hogy a pártvezér és kancellár azóta is folyton nyalja tőle a száját.

Na, valami ilyesmire vágyik Donáld bácsi is (aki némileg, és párhuzamosan Dagobert bácsiként is üzemszerű), hogy ha most nyer, az amerikai alkotmány szerint négy év múlva már nem indulhat újra, de már nem is kell fogni neki... kelleni fog nem... izé, a fenébe, nem fog kelleni! (Kezdek megtanulni újbeszélül, gyönyörű akárkik.)

A művészet is fejben dől el

1887-ben, Blainville-Crevon-ban ma született Marcel Duchamp francia művészképző, izé... képzőművész. Festőnek hónapokig kubista volt, közben egyszer (egy nizzai kirándulás idején) két és fél óráig szürrealista, embernek dadaista, buddhistának meg lusta. Alkotásainak értelme érthetetlenségükben rejlik, melyek mélyén értelmetlenséget fedezhet fel a naiv befogadó, aki persze hülye hozzá, hisz Duchamp szerint minden dolog van, és ami van az eleve érdekes, tehát értelmes róla hallgatni.

Festészetére főleg festők voltak hatással, később párizsi és brooklyni pékek, a lényeg mindig az volt, hogy ezeket a hatásokat figyelmen kívül hagyja. Művészetének egyik legnagyobb kérdése volt, hogy mi is a művészet, és hogy az övé az-e? Ki akarta ragadni a műalkotást az értelemzés hatalmából, hogy csak úgy legyen, mint teszem azt egy busz tetején felejtett fánk. Aminek ugye semmi értelme sincs, csakis mélyebb. Ami viszont nagyon zen, tekintettel arra, hogy a busz teteje elég magasan van, és pont oda nemigen tekintünk.

Így aztán festett lépcsőn lemenő templomtornyot, szomorú kávédarálót, biliárdasztalt fekete harisnyában, de megfestette Beethoven ötödik szimfóniáját is, Vivaldi modorában.

Következő festői korszakában már inkább az emberekre koncentrált. Festett aktokat fürdőkádban, akiknek csak a feje látszott ki, fürdőkádakat amikben nemrég még fürdött egy akt, fürdőkádakat mennyasszonyokkal a háttérben, de mikor megunta festést, feltalálta a ready-made művészetet. 

Ennek lényege, hogy végre nem kellett csinálni semmit, csak betenni valami mindennapi tárgyat a kiállítóterembe, hogy aztán a nézők ne értsék. Ő eleve értette, hogy nem érti, de a befogadóknak komoly munka volt idáig eljutni, ha már kifizették a belépőjegyet.

Egyik leghíresebb munkája, melynek azóta is rendszeresen számos parafrázisa jelenik meg mindenféle nyilvános férfivécékben, az 1917-es Forrás:

ecolounge.hu

Méltán híres e mű, Duchamp sokat kísérletezett, mire eljutott a tökéletes megoldásig. Eredetileg a párizsi csatornahálózatot akarta kiállítani, mert érdekelte, hogy a sok szar és patkány milyen jelentésrétegeket bocsát ki magából művészeti kontextusban, de rá kellett jönnie, hogy az egész legalább 1500 kilométernyi csatornát jelent, szóval lehet, hogy nem fér be a kiállítóterembe.

Így arra gondolt egy káddugót állít ki, mellé meg egy vécélehúzó-fogantyút helyez, hátha eszébe jut róla valami a közönségnek (szorulás/hasmenés?), de később ezt is elvetette, mondván túl minimalista, és direktben konceptuális. Így jutott el  „halott piszoár“ koncepciójáig, mely egyszerre idézi meg anyaméhet és az elmúlást, miközben félvakok akár egy ülve meditáló Buddhát is beleláthatnak.

A semmitmondás unalma

A Dagadt előadta szokás posványosi agymenését, ha már „szabadegyetem“ a dzsembori, ami annyiban igaz, hogy az idei igehirdetésében is szabad volt mindenféle egyetemi lózungtól, mint tudomány, meg logika, meg tények. Ő ilyenkor a saját, némileg összeesküvés-elméletekbe oltott világmegfejtéseit szokta elővezetni, kerülve a konkrétumokat, a magyar belpolitikát, vagy a bármilyen platformon aktuális vitákat. Ilyenkor ő a nagy vizionárius, a zorigó már eleve azzal vezette fel a mai performanszot, hogy listázta a felcsúti azon „történelmi“ beszédeit, ahol „megjósolta a jövőt“. Na ja, ha már a múltat vagy nem ismeri kellően, vagy épp csak a saját aktuális, néhány tőmondatra redukált „üzeneteihez“ hajlítja.

Mondjuk nem néztem/hallgattam végig az egészet, mentális egészségem maradéka szempontjából fontos, hogy ne kapjak élőben agyrákot egy-egy szózatától, de elolvastam, hát úgy sem sokkal jobb, de ha nem hallom, mégis csak egy csatornával kevesebb. A mai tudománytalan szabadegyetemi székfoglalójában amúgy minden benne volt, a piramisokat, az ufókat és a gyíkembereket kivéve.

Valahonnan a jelenből indított egy indokolatlan Mátrix-referenciával, hogy a háború a piros tabletta, a háború az, ami számára felfedte a valóságot. Pedig nem bazmeg, a háború maga a valóság, ami legfeljebb azt fedte fel, hogy a Dagadt moszkvai haverja egy háborús bűnös tömeggyilkos. Ha ez valakinek megvilágosodást okoz, és hirtelen elkezdi átlátni tőle az elmúlt fél évezred világtörténelmét, az szerintem forduljon szakemberhez. („Ukrajna hivatást talált magának, a létezésének egy új értelmét fedezte föl.” -talán ez volt legcinikusabb mondata a háború kapcsán, hogy örüljenek a hülye ukránok, végre van értelem a létezésüknek. Na, ilyen értelmet sokan kívánnak neki is, én mondjuk nem, háborús traumákat senki sem érdemel.)

Aztán volt itt minden, Mátyás király és a Német-Római Birodalom, a szokásos felvilágosodás szapulás, istenhazacsalád, meg keresztény ország vagyunk, és miközben ő látja, hogy nemzet az valami örök kategória, a Nyugat csak hanyatlik, mert értékválságban van, mert nincsenek már értékei (akkor mi van válságban?), ellenben keleten kél a nap, és ezt rajta kívül csak Trump látja bla, bla, bla...

Tényleg nem volt semmi értelme az egésznek, úgyhogy épp elég volt végigrágnom, értelmet már nem keresek ezekben a látomásos ráolvasásokban.

Biztos ő akar lenni az új Samuel P. Huntington, esetleg Francis Fukuyama, akik az efféle nagy világmegfejtéseikről lettek híresek, hogy a civilizációk világméretű összecsapása, vagy a történelem vége. Na jó Fukuyama biztos nem akarna lenni, ő túl liberális kényes, despotikus ízléséhez és mentalitásához képest, de Huntingtonnak van egy olyan vaskos könyve is, hogy A katona és az Állam. Márpedig a pártvezér és kancellár számára ez két szívet melengető kifejezés, pláne egy címben szerpeltetve. Hogy amúgy olvasta-e azt tudja fene, de talán mindegy is.

A felcsútista értelmiségi holdudvar tagjai ugyan előszeretettel emlegetik, hogy vezérlő csillaguk milyen olvasott és művelt, de ebből a posványosi agymenéséből is csak az derült ki, hogy maximum olvasott, de nem jó könyveket, vagy jókat csak nem értette őket, a végeredmény szempontjából ez már nem sokat számít. Intellektuálisan adott a szarnak egy pofont, mint mint minden semmitmondó hordószónok, szektavezér vagy biztosítási ügynök.

p.s. Amennyit láttam a cuccból a kormányhitű tévé közvetítésében, ezt most a közönsége is unta, illetve a nagy részük hamar elveszthette a fonalat. pedig oda a hívek járnak, a kemény mag, a béközép, és ha már nekik se őszinte a mosolyuk a Vezér profétai aurájában, akkor az tényleg gáz.

Szerencsétlenül tej

A bennem rendszerint végleg elvesző konyhaművészből jellemzően a szükség hozza elő az ihletet, magyarul megkívánok valamit, amit nincs itthon, de a hozzávalói sem, úgyhogy gányolok valamit, ami csaknem mindenben eltér az eredetitől, de mégsem teljesen.

Minap épp fagyit kívántam, de azt elvetettem, gondoltam jó lesz egy kis vaníliapuding is, jól behűtve megteszi, pudingpor meg még pont van itthon. Merhogy én át nem megyek a boltba, ilyen időben az is szép tőlem, hogy itthon életben tartom magam. Ámde tej sem volt, pontosabban volt egy üres tejesdoboz a hűtőben, amit nyilván azért tettem vissza, miután a hűtő előtt állva kiittam belőle a maradékot, hogy majd kidobom később. Vagy hogy csak ne tűnjön olyan üresnek a hűtő, az lehangol.

Volt viszont eléggé zsíros-krémes natúr joghurtom, úgyhogy abból dolgoztam. Olyan tej sűrűségűre higítva tényleg úgy nézett ki, mint a tej, olyan állaga volt, mint a tejnek, hogy mindeközben milyen íze, azt tudja fene, nem mertem megkóstolni. Minden esetre a pudingot direkt több cukorral, és főleg édesítővel alkottam meg, mert rémlett, hogy a johurt magában savanykás. Legalább is így emlékeztem rá még az előző napról. Minden estre megfőztem, némi rossz érzéssel, hogy ez most ehető lesz-e egyáltalán. Amúgy majdnem mindent meg tudok enni, ha van benne vanília, hagyma vagy curry, de komolyan, ezek valamelyikével talán a párolt kartonpapírt is. (A háttérben halkan és szomorúan, bazmegelve üvöltözik egy picike Gordon Ramsay.)

Végül az egész olyan lett, mint valami vaníliás túrórudi. Csak egy kis étcsoki hiányzott a tetejéről, így nem pont olyan volt, no meg nem volt benne túró. Meg rudi, bár arról nem tudom micsoda, ha olyasmit eszek, igyekszem nem a szleng jelentésére gondolni. (Mert ugye annak semmi értelme egy édesség esetében, hogy becézgessük azt, hogy „rúd“. Elvégre mindenki látja, hogy kicsi, nem lehetne rá felhúzni, még félárbócra eresztve sem, semmilyen zászlót. Vagy lobogót, már ha a kettő nem ugyanaz. De ennyit a zászlókról.)

De egy desszertnek azért elment, sőt kettőnek, mert ugye másnapra is maradt egy adag, az valahogy jobban esett. Vagy csak kezdtem megszokni. Aztán még aznap, pakolászva a konyhai szekrényben, találtam egy doboz, még teljesen érvényes tartós tejet. Biztos a zűrlények tették oda, csak hogy bosszantsanak, de nekem ehhez már több kell.

ajánlott szakirodalom

Ahol zsarnokság van...

A hatalmi arrogancia, pláne egy teljhatalom, avagy a nálunk épp honos legitim önkényuralom esetében annyira nem ismer határokat, hogy manapság a Dagadt már világpolitikai tényezőnek képzeli magát. (Mint a viccbéli hangya: „Hallod elefánt, hogy dübörgünk?“)

És aki már külföldön is pofátlan, az belföldön már korlátlanul pofátlan, még az aljassági határon is messze túl.

Az aktuális aljasság szerint nem elég, hogy évek óta csesznek kifizetni az Iványi Gábor-féle Evangéliumi Testvérközösség által működtetett szociális intézmények után járó állami pénzt, meg rájuk küldték a NAV-ot, most már végignézik azt is, ahogy fizetésképtelenné válnak. Miközben azért nem tudnak fizetni, mert a méltóságos állam milliárdokkal  lóg nekik, de nem utal, pedig az Európai Bíróság évekkel ezelőtt kimondta már, hogy de igenis jár nekik a támogatás, hisz állami feladatokat vállalnak át. Ilyen jelentéktelen dolgokat, mint hajléktalanellátás, idősgondozás, vagy iskolák hátrányos helyzetű gyerekeknek. 

Persze pont ezek azok, amikre felcsútista elit magasról szarik, elvégre zártkörű klubokból és vadászkastélyokból ilyeneket nem is látni. Megy a kegyelmes vagy méltóságos úr sötétített ablakú merciben, felszáll a jachtra vagy a magángépre, dubajozik kicsit, vagy szerényen csak egy római vagy londoni luxushotelben múlatja az időt, persze szigorúan munkaügyben, és közben valahogy nem lát hajléktalant vagy putriban lakó gyereket. Esetleg olvas róla de nem érdekli.

A pártvezér és kancellár meg hiába játsza a falusi gyereket (nem az, sose volt igazán), magasról tesz a társadalom peremén lévőkre, hisz tőlük se pénzt, se szavazatot nemigen szerezhet (ha szavazatra esetleg van esély, akkor jön a „Zsák Krumpli Hadművelet“, de csak annyi), ő hatalomtechnikát játszik, és minél messzebb van valaki a hatalomtól, számára annál kevésbé látszik.

De most szintet lépett az Iványi elleni hadjárat, meg az intézményesített, állami cinizmus, hogy ugyanis, ha fizetésképtelenség fenyeget, akkor fél évvel előtte jelezni kell ám! Tetszett volna előre szólni, hogy ellehetetlenítjük a munkáját - mondja a magasságos Belügyminisztérium az üldözöttnek. Egyfelől tudhatnák maguktól is, hisz szándékosan teszik évek óta az ellehetetlenítést, másfelől meg szólt sokszor, kereste a rendőrminisztert személyesen is, de szóba se állt vele senki ez ügyben. És akkor van pofájuk...

A nagy kérdés persze a miért? Nos, ez a fajta bosszúhadjárat nyilván a Dagadt személyes ügye, mert ugyan miféle politikai haszna származna abból, hogy egy amúgy kis keresztény közösség vezetőjét basztatják a fodgmegjei? Ha politikai hasznot akar, akkor disznót vág, felcsútista nyugdíjasokkal pálinkázik, vagy baromságokat ordibál a rajongóknak valami színpadról, hatszázharminc pirosfehérzöld zászlóval a háttérben. Ezek bejönnek, jók a tábor egyben tartására, na de az Iványiék (és igazából személyesen Iványi) elleni vendetta? Az csak személyes kontextusban értelmezhető. Hogy egykor régen jóban voltak, talán az első két gyerekét még Iványi keresztelte meg, de mikor a felcsúti kezdett átcsúszni széljobbra, akkor lassan elváltak útjaik. És ez a mitugrász lelkész aztán többször is kritizálni merészelte őt! Ez kérem tűrhetetlen! 

Aztán jött a szép új világ, és nagyjából tíz éve már ott és úgy rúg bele egykori lelki vezetőjébe ez szociopata, ahol csak teheti. És ő itt az örökös kancellár. 

Az egész sztori persze csak egy kicsi, de túlzottan is jellemző szelete annak, hogy mennek a dolgok mifelénk: szarul és szánalmasan, ahogy egy önkényuralomban szoktak.

Piszkos öt

A piszkos hadviselés minisztériuma (The Ministry of Ungentlemanly Warfare), Guy Ritchie új filmje , a Piszkos tizenkettő és a Becstelen Brigantyk találkozása a boncasztalon, illetve a déltengereken, nem letagadható Casablanca beütéssel. És ismerve a rendező munkásságát, nem meglepő módon leginkább Tarantino filmjére hasonlít, amennyiben egyszerre véres-erőszakos, és vicces.

Valami olyasmi van, hogy zajlik a világháború, a harmadik előtti, és a britek sose bírják megkapni az amerikai hadisegélyeket, mert a hajókat folyton kilövik a náci tengeralattjárók az Atlanti-óceánon. Erre Churchill kitalálja, hogy akkor el kell vágni az U-Boatok utánpótlását, amihez elég elsüllyeszteni egy olasz ellátóhajót. Valahol a Nyugat-Afrika partjainál, ahol a ravasz nácik direkt egy semleges területen állomásoztatják az illető teherbárkát. (Ez mondjuk elég hülyén hangzik, hogy egyetlen hajó látja el az egész német alattjáró tengerflottát, de nem értek hozzá, meg hát ez nem egy dokumentumfilm.)

És akkor jön a piszkos tizenkettő helyett a piszkos négy (majd öt), némi segéderő, és megcsinálják, furcsa is lenne, ha nem csinálnák meg. Hogy hogyan is, azt nem részletezem, elég annyi hogy svéd halászhajónak álcázva magukat osonnak oda. A siker avagy győzelem után meg jól letartóztatja őket az eleve geciarcú tengernagy, mert az akció titkos volt ugyan, de egyúttal törvénytelen is. Aztán jön a kövér, szivarozó főminiszter, és megcsinálja belőlük a címben jelzett izét.

Az egész film meglehetősen élvezetes, tényleg Piszkos tizenkettőnek indul, és úgy is végződik (közben meg Casablanca). Dirr-durr, piff-puff, vér, robbanás, csatakiáltás és diadal, leszámítva, hogy mindenki túléli, persze csak a jó fiúk közül, a németek meghalnak mind, pontosabban majdnem. És ellentétben a Becstelen Brigantykkal, itt csak néha mondják azt, hogy ők most nácikat ölnek, miközben a lemészárolt kontingens nagyobbik fele itt is besorozott német katona, akik közül az egyesek vagy nácik, vagy nem. Amúgy a hangulata tényleg szinte egy az egyben a Tarantino-filmet idézi, kevésbé a korábbi Guy Ritchie-darabokat. (Na jó, talán a Serló Holmészekre hajaz kissé...)

Amúgy két óra tömény szórakozás, mármint annak, aki bírja a hentelős-robbantgatós cuccokat, én nem annyira, így aztán az utolsó fél órát azért kicsit untam. De a megelőző másfél óra még mindig kiad egy filmidőt, szóval részemről rendben van.

p.s. A filmben megénekelt "Postamester Művelet" egyébként tényleg megtörtént, ha nem is pontosan így, de attól ez mégy valós történeten alapuló cucc.

Guruló popipar

Kovács Akosh hángerijen táncdalénekes (a néhai, szegény hülye Kerényi I. megfogalmazásában: Ákos Dalszerző Úr) épp ment volna Posványosra fellépni, az ő kedvenc Vezéréhez és annak szellemi holdudvarához, erre a WizzAir törölte a marosvásárhelyi járatát, amivel mentek volna. Volna. Ezen ő nagyon rendkívüli módon fel volt háborodva, amúgy jogosan, csak vicces, mikor egy ilyen NER-celebnek egyszer csak szembe jön a valóság.

Mert hát több tízezer ember problémája, nagyjából másfél hónapja már biztosan, hogy kurva sokat késnek a gépek, és rengeteg járatot törölnek a társaságok. Nem csak a Visszér, hanem szinte bármelyik. Mert ebben a nem olyan szép új világban már túl sokan mennének repülővel nyaralni, és sem repterek, sem a légiirányítás nem bírja ezt a mindenek feletti csúcsforgalmat. Úgyhogy Dalszerző Úr és népi zenekara is számolhatott volna ezzel, hisz a probléma tényleg nem a héten jelentkezett. De nem, a messzi-messzi Marosvásárhelyre eleve kényelmesebb repülni, és ha egy Ő foglal egy járatra, akkor az induljon el, legfeljebb majd törölnek egy párizsi vagy londoni menetet.

Úgyhogy a nagy nemzeti művész kénytelen volt kisbuszt bérelni (én mondjuk eleve ezt tettem volna a helyében), amivel nem biztos hogy odaért. (Nem néztem utána, rohadtul nem érdekel, időben eldanolta-e a dagályos baromságait a Dagadtéknak.) Viszont olyat szólt, hogy "Ugyanazokat a nehézségeket éltük meg, mint bármelyik másik utas, mindannyian csúnyán megjártuk. " Teccik érteni, mint bármelyik másik utas. miközben ő nem bármelyik, ő különleges, mondhatni víájpí, tőle jogos a szegény kisgyermek panaszainak előadása.

Eleve már hogy van az, hogy fapadossal (lett volna) kénytelen utazni? Neki nem jár a légierő nemkormánygépe? Vagy valami oligarcha magánrepcsije, tisztán baráti alapon persze, csak mert nagy rajongója? Bástya elvtársat már meg se akarják ölni, Bástya elvtárs már le van szarva? Szomorú világban élünk, nagyon szomorúban. Egy ekkora sztárnak is pont olyan problémái akadnak, mint a közembernek, azt' mehet kisbusszal, tisztára mint valami paraszt.

Idegesítő Bunkó akcióban

Mostanában rendszeresen belefutottam egy "vígjátéksorozatba", ahol indokolt az idézőjel, mert több epizód alatt egyszer sem röhögtem el magam, csak - népiesen szólva - felbaszódott bennem az ideg. Ez a rémes igénytelenség lenne az Jim szerint a világ (According to Jim), ami meglepő módon a főszereplőről, Jim Belushiról van elnevezve. Aki konkrétan egy alsó-középszerű ripacs, jobb pillanataiban is csak annyira vicces, mint egy reggeli hasmenés, de ez a széria úgy en bloc nem tartozik a jobb pillanatai közé.

Itt egy késő negyvenes, kora ötvenes családapát játszik (persze nem, ő mindig magát játssza, ezért nem igazi színész) valahonnan Chicago kertvárosából, aki valami építési vállalkozó, vagy mi a rák, ilyen flanelszexuális, kockás inges tapló. De tényleg, nem szép, viszont túlsúlyos, jellemében jellemtelen, mert nagyjából minden epizód ugyanarról szól: kitalál valamit, ami főleg csak neki jó, aztán próbál simliskedni, hazudozik össze-vissza, de azt is rosszul, mert egy műveletlen, farokméregető bunkó, úgyhogy mindig lebukik und megszégyenül. És ez, bár lehetne vicces, simán csak idegesítő, hisz Jim egy unszimpatikus alak, egy ripacs elővezetésében, ettől lesz aztán az egész végtelenül idegesítő.

A felesége meg egy intelligens ám(!) buta picsa, mert naiv, és végül mindent elnéz a tahó férjének. És még azt sem hiszi el a gyanútlan néző, hogy azért mert szerelmes belé, annyira nem működik köztük a dramaturgia (kémiáról szó sincs), hogy szekunder szégyen nézni is. Pláne mikor szerelmesen próbálnak dürrögni egymással a nagy megbocsátások után, na az akkora giccs, hogy fal adja a másikat. Szóval az egész sorozat a sablonos, nem vicces erőlködés, meg a hiteltelen érzelgősködés szánalmas elegye, és ezen a többi szereplő sem segít. Itt mindenki vagy szánnivaló, vagy idegesítő, vagy egy bunkó, vagy ezek valamilyen elegye, de igazi karatere egyiknek sincs, csak az agyunkra menésben jók.

És ez a szar meglehetősen népszerű volt Amerikában, mondjuk kulturálisan az a szint, de az nálunk is, legalább is megdöbbentő volt olvasni a port.hu-n a kommenteket. Az átlag hozzászóló szerint ugyanis Belushi jó pasi, jó színész, a sorozata meg nagyon vicces, többek kedvence. Aki meg lepontozza, annak nincs érzéke az igazi, kifinomult humorhoz...

Na, itt éreztem, hogy vagy rossz helyre születtem, vagy rosszkor, de valószínűleg mindkettő igaz.

openart.ai

Úgy szerette, majd megette

A kannibál is ember, ráadásul olyan ember, aki különösen szereti embertársait. Jó, főleg megenni, de ettől még vannak érzelmei (lelkiismeret-furdalása, na az nincs), lehet például szerelmes. Mint a Csontok meg minden című film főhősei, ami egy romantikus horror, ami azért érdekes egy műfaji katyvasz. (Nekem talán egy rémlik fel, a Coppola-féle Drakula, esetleg az Eleven testek, de az egyik vámpír- a másik meg zombifilm.)

A történetet nem mesélném végig, aki bírja az ilyet, nézze meg. Lényeg hogy van egy fiatal csaj, aki már gyerekkorában is megevett ezt-azt, de most menekül otthonról, mert valami pizsamapartin beleevett egy másik csajba. Találkozik egy-két másik kannibállal, mert ezek már a szagukról megismerik egymást, és egy fiatal sráccal indul megkeresni rég nem látott anyját.

Ez a kannibalizmus amúgy valami örökletes dolog lehet, mikor a csaj rátalál a muterre, az valami zárt intézetben van, mert megette a saját kezeit. De mire odáig elérnek, halottak szegélyezik az útjukat, ha már egy véres road movie-ban vagyunk, mint teszem azt a Született gyilkosok. És itt sincs happy end, a csávó erőszakos halált hal, de előtte megkéri a lányt, hogy egye meg, aki már csak a szerelem okán is megteszi.

Meredek, nemdebár? A fene tudja, mostanában ilyen filmekbe futok bele, ez a bizarr mozgóképek hete. (Legközelebb majd direkt keresek valami vígjátékot, amiről persze nem lesz kedvem megemlékezni itt.)

A vicces az, hogy a kannibalizmus csak hab a torkán, ennyi erővel lehetnének vámpírok is. Vadásznak, fogyasztanak az áldozatból, felismerik egymást, és ebéd után le kell zuhanyozniuk, ha már fülig véresek. David Kajganich forgatókönyvíró és Luca Guadagnino rendező csak annyit csavarnak a dolgon, hogy a kannibalizmus azért mégis durvábban hangzik. Főleg mert vámpírok nincsenek, kannibálok viszont időnként ma is előfordulnak, szóval ebben a felállásban súlyosabb az ügy.

Ugyanakkor már szinte láttam, ahogy coming outolnak, és megszervezik a kannibálok érdekvédelmi szervezetét, elvégre nem tehetnek arról amilyenek, egyszerűen ilyennek születtek. Például a srác esetében is csak kiderül, hogy a fater kannibál volt, de a nővére is az, a csajnak meg ugye az anyja. Szóval nem ők választották maguknak ezt a sorsot, amúgy normális emberek lennének, de nem megy. Bár van aki próbál leszokni, úgyhogy a Kannibál Büszkeség Mozgalom helyett jobb lenne (ebben a fikciós világban) az Anonim Kannibálok önsegítő csoportjainak hálózata. Ha már.

Szerény kiegészítés

„Először gulyásleves, utána népdal, azután irodalom, és a végén elmeséljük, hogy miért is fáj nekünk Trianon” -mondotta a 444 tudósítása szerint (és ez még csak a cikk címe) kietlen hazánk Tbiliszibe kizavart nagykövete Posványoson, a felcsútisták évi rendes, saját Sziget-fesztiválján.

Hát igen, a nemzeti identitás, az nemzeti identitás, és fontos a sorrend, bár az Ő Hazájuk nyilván megsértődne rá, mert náluk ott kezdődik a magyarság, hogy valakinek fáj Trianon. Gondolom a versailles-i Kis-Trianon palota egy olyan fájdalmas épület lehet, kínzóan barokk, és még egy fájdalmasan szomorú park is tartozik hozzá, de ez csupán feltételezés, sosem jártam arra. Így nekem nem is fájhat, de ez valahogy nem baszkurálja az identitásomat.

De jó ez a felsorolás, viszont erősen hiányos. Szerintem kell még bele: halászlé, festészet, sírva vigadás, ejjráérünk arramég, 48, 56, alámerülve kibekkelés, alkoholizmus, öngyilkossági ráta, legvidámabb barakk, táncdalfesztivál, adócsalás, vas és acél országa, és dögöljön meg a szomszéd tehene is. És még ezzel sem teljes a nemzetkarakterológiai taxonómia, csak fontos kiegészítések a gulyásleves-népdal-Trianon tengelyhez.

A hőség, mint életmód és képzet

A kánikulában az a jó, hogy semmi. A kánikula szar, szerintem egyszer már kifejtettem, úgy etimológiailag, hogy kutyaszar. Merthogy a kula az ugye érthető, a káni meg a kutya latin nevéből jön, miszerint canis lupus familiaris. Na ugye.

Szóval valaki tiltsa már be ezt a hőhullámot, elvégre nem lehet egy komplett Kárpát-medencének egyszerre klimaxa. Én arra gondoltam, hogy ártunk és ormányunk betilthatná, elvégre a teljhatalom tizenötödik évébe lépve, igazán szakíthatna időt az időjárásra. A kánikula amúgy is sérti a szuverenitásomat, mert rosszul alszom tőle, nem szívesen hagyom el a lakást, és nem merek a bal lábamra nézni, annyira bedurrannak ilyenkor a visszereim. (A visszér az nálam egyébként családi örökség, anyai ágról. Ez, a kulturális érdeklődés, meg egy kétszobás panellakás, szóval azért még nem állok olyan rosszul.)

A lakásban rendszeresen harminc fok van, légkondi nincs, a ventilátort meg nem bírom. Ha szembe fúj, perceken belül vörös lesz a szemem, mint a házinyúlnak, oldalról nem ér semmit, hátulról meg nem lehet, mert a fotelom mögött már a fal van. És nem, nem lehet megfordulni vele, mert egyrészt kényszeres vagyok, mindennek ott kell lennie ahol szokott lenni, másrészt meg a falnál még az ócska tévéműsorok is jobbak. Illetve szórakoztatóbbak. (Mint a híres szexpóz-dilemma: ha alul vagyok fulladok, ha felül vagyok szédülök, oldalról meg nem látom a tévét.)

A teknős viszont nem egyszerűen nyári üzemmódban működik, hanem turbó fokozaton, miszerint napi húsz órában teker, hol az akváriumban, hol a lakásban, de olyankor mindig a (fájós) lábam elé kell néznem, mert soha nem lehet tudni, hol bukkan fel épp. A minap kinyitom vécéajtót, és ott ül a fajansz előtt, és felefelé nézve rám bámul. Azóta sem értem, hogy jutott be. Ráadásul nem tudom, honnan van annyi energiája, mert enni azt keveset eszik, akárcsak én,  bár én csak részben azért, mert ilyen időben nincs étvágyam, de le is kéne dobnom néhány kilót. Amúgy milyen igazságtalan már, hogy csak izzadok mint a ló, de zsír az nem olvad le rólam egy gramm sem.

Plusz a takarítási problémák. Már nagyon ablakot kellene pucolni, mert a verőfényben nagyon látszik a kosz. De az erkélyen nap közben minimum ötven fok van, plusz beindult a környéken a poloskaszezon, ám ha nincs ötven fok, akkor meg jön valami trópusi vihar, és akkor ugye értelem nincs az ablaktisztításnak. A hőségben meg lehetősége. Mint annyi mindennek.

Helycserés megváltás

Ha valami dráma, sci-fi és horror egyszerre, az akkor engem már nyilván érdekel, de arra nem számítottam amit Az égbolt minden istene című film hozott. Viszont fura, hogy bár 2018-as keltezésű eddig még csak nem is hallottam róla. Mondjuk van annyira egyedi és felkavaró, hogy az ilyen mainstream portálok valahogy nem hozták címoldalon. Pedig az már önmagában érdekes, ha a rendezőjét úgy hívják, hogy Quarxx (oké, született Alexandre Claudin), akinek viszont ismerős volt a neve. Aztán rájöttem, hogy ő csinálta a tavalyi Pandemonium (magyarul A pokol kapuja) című műalkotást, ami pont az volt, amit a címe ígért, mert abban bizony az autóbalesetben meghalt főhős tényleg pokolra szállt. 

Úgyhogy ettől a korábbi darabjától sem vártam mást, és tényleg. Mert ennek a főszereplői is a pokolban vannak, csak még itt a Földön, a nagy, de sötét, dohos és lepukkant szülői házban. Mert Simon egy gyári munkás, aki egyedül ápolja húgát, Estelle-t, aki valami gyerekkori rémes balesetből kifolyólag eltorzult arccal, totál fogyatékosként, nyomorékként él, pontosabban csak magatehetetlenül vegetál. És ráadásul Simon miatt, aki még gyerekkorukban rávette a lányt, hogy tartsa a fejéhez apjuk fegyverét, és húzza is meg a ravaszt. Nem gonoszságból, csak afféle meggondolatlan csínyként, de ettől még ő tette bele a golyót. Úgyhogy ez itt a bűntudat, a feloldozhatatlanság története, mert Simon és Estelle egyedül vannak úgy, hogy utóbbi csak fekszik és hallgat, azaz a férfinek  nincs kitől feloldozást kapnia, amúgy bármiféle egyháztól sem, hisz Isten is hallgat, pont mint a húga, és pont azóta már.

És akkor, már gyerekként keresni kezd valami más, Földön túli erőt, és elkezd hinni az idegenekben, akik  majd valamiféle „elragadtatás“ keretében, mint afféle magasabb erő képviselői, talán megadják nekik az újrakezdés lehetőségét. Ráadásul ez a hit a harminc éves Simonban is megvan, csak megtartja magának. És úgy számolja, húsz év után bármikor bekövetkezhet, hogy megjönnek az idegenek, és elviszik őket valami jobb helyre. Úgyhogy addig is ápolja a húgát, eteti, fürdeti, tisztába teszi, és - ami azért már bizarr - a születésnapjain felfogad egy-egy férfiprostit a magatehetetlen nőnek. (Közben meg gabonaköröket tapos a szomszéd búzájába.) De amúgy kétszemélyes világ az övék, csak egy kilencéves kislány az, aki némileg beférkőzik, de még őt sem fogadja szívesen.

Pláne, mikor a kiscsaj, Zoe tanúja lesz egy gyilkosság következményének, elvégre az nem lehet, hogy mindjárt jönnek az égi istenek, és erre Simontól csak úgy egy elvegye a húgát valami akadékoskodó a szociális osztályról. Jó lesz ő disznótápnak, elvégre a Blöff óta tudjuk, hogy hullákat eltüntetni disznókkal feletetés által a leghatékonyabb, még egy gyámügyes esetében is. De aztán a rendőröknek már nem sok dolguk akad a testvérpárral, ők a maguk módján találnak valamiféle megválást.

És bár valójában az egész film letaglózóan nyomasztó, de  az utolsó negyed óráért érdemes megnézni, csak hogy értelme legyen az egésznek. De meg nem írom miért, ha valaki megnézné, én el nem szúrom a katarzisát. Mert az a vége, mint valami ógörög sorstragédiának.

MG (allure.com)

A legérdekesebb amúgy az Estelle-t játszó Melanie Gaydos jelensége. Mert ő nincs elmaszkírozva, tényleg úgy néz ki, ahogy a filmben

Egyszerűen valami sajátos genetikai rendellenességgel született (utánanéztem), ektodermális diszpláziával, és néz ki úgy ahogy, de szerencsére egyáltalán nem fogyatékos, egyetemre járt, modellkedik, és őt már rég nem zavarja a kinézete. Inkább ilyen avantgarde divatikon, egy színfolt. Az mondjuk itt pont nem derült ki róla, milyen színésznő, mert a film kilencven százalékában egy nem beszélő, csaknem katatón nyomorékot alakított. Jól, írnám ha ezt nem érezném már kissé sértőnek. De az utolsú tíz-tizenöt percben már tényleg nagyon erős a jelenléte.

A soros antibal szélsőszemita-propagáló katyvasz

A kormányhitű média tényleg egy Móricka, akinek mindenről az jut eszébe. A mai főcím a zorigós főcímlapon az, hogy "Szélsőbaloldali, antiszemita, LMBTQ-propagáló: bemutatjuk Kamala Harrist, Sorosék jelöltjét“.

Érti mindenki ugye? Aki nem populista hatalomgyáros despota (ezt ők „jobboldalinak“ hívják, indőnként „nemzetinek“, sőt „kereszténynek“), mint nálunk a Dagadt, Amerikában meg a Trampli, az csak is Soros kivetülése, mintegy avatárja lehet. Hát igen, kurva sok Soros szaladgál ebben a boldogtalan világban, több Soros, mint kolbász. (Vagy kevesebb nap, mint Soros.) És aki Soros, az nyilván szélősbaloldali, ami egy tőzsdecápa jómunkás emberétől minimum fura, de az is, hogy antiszemita, elvégre egy Soros az definitíve zsidó is. Az LMBTQ-propagáló meg csak annyit jelent, hogy nem egy maradi fasz/picsa az illető, és nem akarja másnak megmondani, hogy kit hogy szeressen, vagy hogyan definiálja magát. Amúgy egy Soros nem propagálja a szexuális kisebbségek mozgalmait, csak nem akarja betiltani őket, vagy mondjuk leveretni a veséjüket a karhatalommal. Ezt hívják toleranciának.

Ami egy liberális alapérték, ám a kormányhitű média névtelen betűipari betanított munkásainál, a liberalizmus az olyan mint a nácizmus, csak Hitler nélkül. A liberálisok kérem diktatúrát akarnak, bár az elméletileg is nehezen elképzelhető. Mert az, hogy egy hatalom azon dolgozna, hogy mindenki szabad lehessen (és egyenlő jogokkal) az kibaszottul nem tekinthető elnyomásnak.

De a propaganda azért propaganda, mert nem érdeklik a tények, csinálnak maguknak egy valóságot (jobbára megrendelésre), és ebből az alternatív világból kiabálnak kifelé, hogy úristen, minket el akarnak nyomni! Ránk akarják kényszeríteni a szabadságot, miközben mi szolgaságra vágyunk!

És tényleg szolgaságra vágynak, csak már tökéletesen az orwelli módon kommunikálnak, és félő, hogy javarészt már így is gondolkodnak. A duplagondol paradigmáján belül. Azaz:

„A háború béke, a szabadság szolgaság, a tudatlanság erő.”

- Vagyis háborús uszítókkal és emberiség elleni bűnök elkövetőivel haverkodni, az békemisszió.

- A szabadságpártiak ránk kényszerítenék a szolgaságot, mert biztos kötelező lesz majd buzinak lenni. Meg feministának.

- Így aztán  jobb, ha nem veszünk tudomást a világ azon részéről, ami kívül áll a mi kis buborékunkon, mert ettől a tudatlanságtól leszünk erősek. Amúgy ezzel a struccpolitikával működnek az igazán elszánt vallási szekták is.  (pl. Ne olvass más könyveket, csak amit guru írt, és kerüld a szektán kívülieket, mert  visszahúznak.)

És az 1984-ben az Angszoc (Angol Szocializmus, ami egy sztálinista, totaliariánus ideológia) fontos alapelvei még, hogy: "„Aki uralja a múltat, uralja a jövőt; Aki uralja a jelent, uralja a múltat is.”

„Nagy Testvér szemmel tart.” Ismerős, nem? Egyes kormányhitű történészek szerint például megnyertük a világháborúkat, és aki ez vitatja a normalitás jegyében, arra már rámehet a "Szuverenitásvédelmi" Hivatal.

Amúgy már harminc éve mindig harminc év múlva érjük utol Nyugat-Európát, és milyen jól megy!

A végétől kezdjük

Ár van, víz nincs. Volt sok, de már elment. Ez lenne  A végétől kezdjük (The End We Start From) című tavalyi angol film lényege. Hogy annyi eső esett, ami már-már bibliai léptű özönvizet generál, okoz valamint idéz elő. Úgyhogy kitelepítik az alacsonyabban fekvő városok lakóságát, így a névtelen főhősnő is indul a férjével meg az újszülött gyerekével a férfi szüleihez menekülni. Ahol aztán anyós pajtás szó szerint agyontapossák valami ételosztáson, az após ettől öngyilkosságot kap, úgyhogy mennek tovább. Valami menekülttábor-félébe, hol már elválasztják őket, de oda meg jönnek a fosztogatók, úgyhogy a Nő, a kicsivel megy tovább északnak, hátha arra valami élhetőbb világ van.

Aztán kikötnek valahol az isten háta mögött, egy afféle kommunában, ahol egyesek már rádiót se akarnak hallgatni, merthogy a külvilág egy szar hely, de ők legalább egy menedék, ahol aztán lelkizős beszélgetésekkel meg a semmibe bámulással múltaták a melankóliát. Hát ja, van az egésznek egy világvége-hangulata, de mikor a végén anya és fia visszatérhetnek Londonba, annak még inkább. Csak az egyik fizikailag van a világ végén, a másik meg úgy néz ki, mint amire ledobták az atomot.

firstshowing.net

 A végétől kezdjük az elejétől nyomasztó egy darab, de kétségtelenül van hangulata,  jók a képek és erősek a színészek. Jodie Comer a Nő, neve nincs, de senkinek, a férje például R, Persze a világvége közben kinek kellenek már nevek? Így aztán Mark Strong csak N, Benedict Cumberbatch AB (Neki legalább már egy monogram jutott), Nina Sosanya G (pont G, ez jó), Katherine Waterstone meg O. Akinek persze van története...

Véletlenül szaladtam bele, de néha jók az ilyen katasztrófás-túlélős filmek, elvégre ha már lúd legyen kövér, a katasztrófa legyen minőségi pusztulás, úgyis megérdemeljük, gondolom.

Uborka van, szezon nincs

Nem bír uborkaszezon lenni, pedig annak tényleg szezonja van, vagy volt még nemrég, legalább is kovászos értelemben. Ellenben a közéleti közérzületben biztos nincs, mert történések vannak meg aktualitások. Az amerikai elnökválasztáson például visszalépett a Biden tata, úgyhogy annyi biztos, hogy vagy a mostani alelnököt, Kamala Harrist indítják a demokraták, vagy nem. esetleg valaki egészen mást. Trampli Donáldnak rálőttek a fülére, amivel nagy mázlija volt, mert a merénylő a fejét akarta szétlőni.

Közben meg olimpia lesz, meg az a másik limpia, a para. De ez legalább nem érint, plusz nem is érdekel, autóversenyen kívül már semmilyen versenyt nem nézek. Az amerikai választás viszont kihathat ránk, hogy merre megy tovább a NATO, a következő elnök hogy viszonyul majd Kínához meg Oroszországhoz, és hasonlók.

De az olimpia kapcsán most épp az a botrány, hogy a triatlonosok meg a hosszútávúszóknak a Szajnában kellene úszniuk, az meg mocskos mint az állat, már valami előolimpia jellegű versenyt sem tudtak tavaly megtartani, mert túl sok csatorna vezet a folyóba, Avagy a szó konkrét értelmében is szarban vannak.

Ehhez képest nekem úgy rémlik, hogy az egyik vizes vébén nálunk (elvégre kettő is volt rövid időn belül) a Dunába ugráltak a toronyból ugráló műk.  (Gondolom ez a műugrás etimológiája.) Na most a Duna nem mindenhol reménytelenül koszos, de azért én nem fürdenék benne, legfeljebb közvetlenül a Fekete-erdő után, ott egy régi dokumentum-sorozat szerint van egy jó klinika, mindenféle szerelmi szálakkal. De hogy valakinek egy világváros közepén kelljen egy szennyezett folyóban leúsznia tíz meg húsz kilométereket, Londonban sem a Temzében úsztak a városnéző hajók között, abban a barna lében. Hanem a Hyde Park egyik tavában, de őszintén szólva én már azt sem értettem. Mondjuk mehettek volna a tengerhez, az onnan nincs annyira messze.

És akkor egy darabig nem írok sportról, nekem már is felülteljesítés a témában.