Ez esetben nem én, pontosabban én is néha, elvégre ki nem gondol a halálra, mikor az az egyetlen biztos pont az életben. illetve a végén. De ez esetben Daisy Ridley gondol néha a halálra, és igazából miatta néztem meg a címben jelzett című filmet. Mert a Star Wars utózmánytrilógiájában elég jó lett volna, ha írnak neki rendes szerepet, úgyhogy érdekelt, milyen lehet egy filmdrámában. Ahol egy hétköznapi szürke egérke, Fran, aki valami falanszter-jellegű irodában dolgozik, alig van saját élete, így aztán kissé depresszív, némileg autisztikus.
Jobb híján úgy van jelen a világban, hogy hallgatja a kollégái beszélgetéseit, az ilyen idegesítő fecsegéseket, darálja az unalmas munkáját egy íróasztalnál, és körülötte minden rideg-hideg, ez az ő környezete. Aztán jön egy új munkatárs, Robert, aki viszont nyitott és szociábilis, és elrángatja a lányt olyan meló utáni közös programokra, ahová magától tuti nem menne el. És kezd kialakulni valami kapcsolat köztük, és jön a dilemmázás, hogy akkor akar-e belemenni egy kapcsolatba, egyáltalán képes-e rá?
mafab.hu
És ennyi a cselekmény (történetnek nevezni talán túlzás), Fran mintegy másfél órán át vergődik saját elszigeteltségében, küzd a depresszív, néha már az öngyilkosság felé vivő gondolataival. Ahogy valahol olvastam is róla, ez hangulatfilm, valamiféle nyomasztó életérzést mutat be, amúgy jól. És Ridley tényleg jó színésznő, egymaga elviszi a hátán ezt a kamaradrámát, ami nem is annyira dráma, bár kétségtelenül kamara. (Külön pluszpont, hogy mikor elrángatják egy házibuliba, azt milyen elemi rémülettel reagálja le. Pláne mert „Ki a gyilkost“ játszanak.) A Néha gondolok a halálra egy szépen fényképezett, jó színészeket foglalkoztató, hangulatos, és rém vontatott, minimalista film egyszerre. Így aztán kihívás végignézni, de nem felesleges.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése