Mondanám, hogy évek óta tologatom az Elveszett próféciák megnézést, de igazából el is feledkeztem róla, hogy a hasonló című Neil Gaiman - Terry Pratchett könyvből (jó, eredetiben Good Omens - Azaz jól elveszett prófétikus előjelek, nyilván) készült valami sorozat, meg a sorozatokat jobbára kerülöm, kivéve ha ok nélkül lázadást, tömeges kihalást vagy sztárvórzot tartalmaz, akkor talán belenézek az elejébe, hogy aztán jól elunjam, de erről már nyavalyogtam korábban.
Most viszont éjfél előtt kelek, reggel hat-hét körül ebédelek, és dél-fél egy magasságában vacsorázom, hogy négy után lefekhessek, ami nem baj, csak sajátos, ellenben a korai óráimban, amik normál időszámítás szerint még éjszakaiak, jobbára csak punnyadok. Pontosabban hétvégén kókadok egyet a kint még sötétben, hétköznap már fél kettőtől munka van, de szombaton, mint ma is, csak valami passzív-agresszív pihenésre vágyok. A horror például igen jó ilyenkor, üdít, frissít és nem akarok elaludni tőle (mert miket álmodnék?), de most belenéztem e fent nevezett sorozatba, hogy ha a könyv vicces volt, akkor ez is hátha, bár aludtam már bele sztendapos jópofáskodásba, igazából elég sokszor. (Avagy a humor nem tart ébren, a vérben tocsogás már inkább, bár az néha túlzottan is.)
A sorozat amúgy nem rossz, mondhatni szellemes, de nekem igazából semmit nem ad hozzá a regényhez. Az első részben az összes poént előre tudtam, pedig több mint tíz éve olvastam a könyvet, a másodikban is, a harmadikban előre kitaláltam, mert már megvolt, milyen srófra jár a dramaturgia, aztán ennyi, a többi részt még nem tekintettem meg, de talán majd fogom. Egyelőre ingadozom, mint a középparaszt téeszesítéskor.
í
A sátánista apácák, a kiégett angyal és a kiégettebb démon jók, a sátán kutyája rendben van, az Armageddon meg határozottan élvezetesebbnek ígérkezik Brúsz Vilisz nélkül, csak az egész így már nem köt le. Egyszerűen nem bírom az adaptációkat, ha már korábban olvastam az irodalmi alapanyagot, a feldolgozás valahogy sosem passzol a fejemben megképződött látványhoz, így az elsőbbségi elv alapján az én mozim mindig jobb, mint amit holmi stáb rakott össze a képernyőre. (Azt azért bírom, hogy mikor Tennant, azaz Crowley autózik, márpedig autózik sokat, a hátérben mindig valami Queen szól. ez a fejemben lévő filmből hiányzott.)
Ez kicsit olyan, mint hogy bírom a balettet, de csak cédéről (na jó, mp3-ban), mert mondjuk Sztravinszkij Tűzmadár című opusza esetében nem akarom nézni, ahogy anorexiás táncosok ugrálnak. Az meg már a végső pusztulat, mikor feliratozzák, hogy a laikus nézőnek (és majdnem mindenki az), meglegyen a története is. Nekem elég a zene, bár nem purista vagyok, vagy az elvontság lelkes híve, inkább csak műveletlen, aki azért szereti a zenét. (Ha az nem musical, operett, rádióspop vagy mulatós endlösung.)
Szóval az Elveszett próféciákban zavar hogy sorozat, hogy David Tennant (mint az egyik főszereplő) nekem még mindig a tizedik Doktor, meg hogy olvastam már, és a magam számára is meglepő módon még mindig túl jól emlékszem a könyvre. Amit viszont kedvem lenne újra elolvasni, csak nincs meg, úgyhogy nemsokára esetleg megint beiratkozom a könyvtárba, hátha nem lopta el még senki a kötetet, az elmúlt évtizedben.
Addig is olvasok valamit, Gaiman-től a Sosehol megvan valahol itthon, az épp jó lesz, London Underground, de nem tömegközlekedési értelemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése