Hősök tere

Hosszú szünet után megint belefutottam egy amolyan műsorszerűségbe a közrádiónak csúfolt pártcsatornán, de hát nyilván én vagyok a hülye, miért nem zenét hallgatok inkább a buszon? A műsor amúgy a Katonahőseink vagy valami hasonló címre hallgat, naponta jelentkezik és csak pár perc, elmondják benne, hogy pont száz éve ezen a napon, az első világháborúban (amit ők angolosan úgy emlegetnek: A Nagy Háború) melyik magyar katona vagy egység épp milyen hőstettet hajtott végre.

Mindenféle őrmesterek, zászlósok és főhadnagyok vernek vissza ellenséges támadást, fognak el kémeket vagy mentik meg sebesült bajtársukat, az egész egy nagy hősies diadalmenet, egyik kis győzelemtől a másikig. Ha valami marslakó teljesen véletlenül ebből a sorozatból próbálna tájékozódni, egyértelmű lenne számára, hogy mi nyertük a háborút. Hisz a napról napra sorjázó diadalok eleve kizárnak minden más lehetséges kimenetelt, hadifogságba esett, mocsárba fulladt, srapneltől széttépet vagy épp megfagyott katonákról nem esik szó, a műsor belső logikája szerint ők nyilván nem hősök, legfeljebb áldozatok, a nagy húsdaráló feledhető, névtelen, arctalan töltelékei.

És ez az, amitől az egész műsor nem több mint szemét militarista propaganda, ahol a vágóhídra hajtott embereket hősként mutatják be, persze csak azokat, akik legalább megöltek néhány másik embert. Miközben azok a másik emberek konkrétan a hazájukat védték, mert a nagy háborús nosztalgiában arra valahogy nemesik kellő hangsúly, hogy ott és akkor mi voltunk az agresszorok, mondjuk Oroszországban harcoltunk az oroszok ellen, oroszokat öltek katonáink és orosz falvakat terrorizáltak. Na ebben aztán semmi hősies nincs, ahogy ez egész világháborúnak nevezett vérengzésben sem, kardcsörtetető seggfej császárok meg a bunkó tábornokaik  tologatták a terepasztalon a zászlócskáikat, ettől aztán sok millió ember erőszakos halált halt.

És ami igazán tragikomikus ebben a rádiós izében (hát, műsornak azért mégsem nevezhető, maximum formai szempontból), nyilvánvaló, hogy egy katasztrofális bukásba torkolló háborúból azért nehéz napi szintű hőstetteket előbányászni. A mai hőstett például arról szólt, hogy valami felderítők valahol Oroszországban majdnem elsüllyedtek egy mocsárban, de aztán mégsem. Meg ástak fedezéket, meg lövészárkot, gondolom rendkívül hősiesen.
Ez annyira szánalmas, hogy akár röhöghetnénk is rajta, de arra sokkal megfelelőbb a Svejk. Amiben nem mellesleg az egész katonásdi pitiánersége és abszurditása is benne van.

Tejbezsíros kenyér

Aszongya Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főmegbízott (meg rendes titkos belső tanácsos nyilván), hogy Magyarországon nincsenek is éhező gyerekek, illetve ha mégis vannak az csak azért lehet, mert a szülők elisszák, meg eldrogozzák a pénzt. De ha nem isszák el, akkor biztos jut a gyereknek zsíros kenyér vagy tejbegríz.

Én lefagytam ettől a süvöltő ostobaságtól, és eszembe jutott, hogy jesszusom, ez az ijesztő némber amúgy szociológus, mint végzettségem szerint én is, és az hogy lehet, hogy komolyan ilyeneket beszéljen. Aztán rájöttem,  a kérdés nem az, hogyan, hanem hogy mennyiért? Ugyanis a néni havi egymilliót szakít miniszterelnöki felszopóként, és a jelek szerint van az a pénz, amennyiért elhallgattatja a valahol mélyen belül sikoltozó tudóst, meg a lelkiismeretét. Ő ebben a szituációban ugyanis nem tudós hanem kormányzati komisszár, az orwelli duplagondol gyakorlója, aki tudja, hogy ostobaságot beszél, csak nem gondolja.

Mert ha nem beszélne ostobaságokat, akkor olyanokat kellene mondania, hogy bizony nagy gond a szegénység, ezen belül e gyermekszegénység, hogy nehogy közmunkából vagy segélyből nem lehet megélni, de már a sokakat érintő minimálbérből sem. Próbálna meg ő megélni egy kis falubak, épp közmunka híján megélni havi 22800 forintól, vagy ahogy Szabó Tímea megjegyezte, egyen egy hónapig zsíros kenyeret meg tejbegrízt, és érezze úgy, hogy ő most nem éhezik.
Mert aki zsíros kenyéren él (meg üres kenyéren, meg vízben főtt grízen, mikor hónap végén már a tej is luxuscikk) az éhezik, hisz alapvető tápanyagokhoz nem jut hozzá, és hamar meghal. De ez nyilván már nem látszik a szolgálati autóból, az még nem terepmunka ha őszipirtyósága tévékamerák előtt malacokat osztogat megszeppent nyomorultaknak. Ezt mondjuk szociológusként tudnia kellene, de úgy tűnik identitásának e szeletét már maga mögött hagyta, sérelmünkre.

p.s. Én amúgy egyszer találkoztam e nőszeméllyel, sok-sok évvel ezelőtt valami nyári szakkollégiumi hőbörgés alkalmával, és a fölényeskedő-kioktató stílusa már akkor is végtelenül unszimpatikussá tette. Akkoriban Párizsban élt és dolgozott, és mikor Pestről jött volna le a vidéki helyszínre, taxit akart rendelni magának (és a kétszáz kilométeres taxiszámlát kifizettetni a szervezőkkel), alig tudták meggyőzni, hogy mégis inkább kegyeskedjen intecityvel vonatozni, nem olyan balkáni az, hogy szétzilálja kifinomult lelkének egyensúlyát.

Mindennapi

A legújabb kormányzati ötlet (vagyis a felcsúti ötlete, hisz a kormányzat csak belőle áll, a többi pusztán beszélő szerszám) hogy legyen az alaptanterv része a labdarúgás (magyarul fodbal), mint kötelezően választható elem. És ez teljesen logikus lépés is, a felcsúti kedvenc hobbija a fodbal, amit manapság főleg díszpáholyban szotyolázás útján gyakorol. (Ismerjük a régi poént: A munkásosztály itala a Napoleon konyak, amit választott képviselői útján fogyaszt.) Márpedig ha a főnök a fodbalt szereti (bár állítólag néha valódi focit is néz), akkor itt mindenki fodbalozni fog, avagy nem lesz lesz háború, de lesz olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad. (És talán nem véletlen, hogy a jelen kormányzati kommunikációjával kapcsolatban nekem nagyjából Hruscsovtól Kádárig ívelő asszociációim támadnak.)

A fodbal jó, a fodbal élet, erő, egészség, illetve a fodbal képmutatás, korrupció és szánalmas pitiánerség, de ahogy borul el a főnök agya, úgy fedezik fel egyre többen magukban a látens fodbalistát. Meg a Háttérhatalom ádáz ellenfelét, de ez egy másik, amúgy szintén szívet melengető téma.

A Föld szívcsakrája, pedig nyilvánvalóan nem a Pilisben van, legalább is addig, amíg nem építenek oda egy stadiont, ami persze nem sport- hanem egészségügyi ntézmény, mint arra valamelyik kormánybarom egyszer rávilágított.

És ebben a koordináta-rendszerben logikus lépés, hogy a gyerekek tantervileg fodbalozzanak, bár az egész könnyen fordulhat kontraproduktívba, miszerint a fodbal, meg napi éneklés lehet az aktuális oroszóra. Amit ugye főleg azért utáltunk eleme erővel, mert kötelező volt, no meg azért, mert egy lépéssel sem vitt minket közelebb az Iron Maiden meg Queen dalszövegek, meg a német szinkronos Star Trek megértéséhez, pedig tizenhárom évesen ezek lettek volna a nyelvi kulcskompetenciák, legalább is szerintünk.

Amúgy a fodbalostobaság mellet ez a mindennapi éneklés a másik agyrém. Ami egyébként úgy merült fel, hogy a bülbülszavú exlelkész humánerőforrás-miniszter egy kórustalálkozón járt, aztán vérfagyasztó módon énekelni kezdett  a híradós kamerák előtt, majd benyögte, hogy ez a mindennapos éneklés milyen jó ötlet.  Lett bizottság is hamarosan, azóta meg a nagy kuss, per pillanat úgy néz ki, ezt a marhaságot azért már a fideszes alternatív valóságban is kínosnak érzik, és épp a sunnyogás fázisában nem énekelnek naponta. Ettől persze még mondjuk a karácsonyfa alól előpattanhat egy zavart tekintetű emberügyi miniszter, rázendítve az A csitári hegyek alatt című népies népdalra, gondolván, hogy az karácsonyi, ha már leesett benne a hó....

A vicces persze az lett volna, ha a miniszter  mondjuk  birkafőző-fesztiválra vagy aszfaltrajzversenyre látogat, a főnöke meg mondjuk a sárkányrepülésért rajong, vagy kedvenc hobbija a bonsai, ahol kicsi fákat kell hajtogatni papírból.

Paranoid

Az már ugye a múlt hónapban Londonban feltűnt, hogy feltűnően sok a Toyota Prius, és egyre inkább érik bennem a gondolat, hogy tényleg nincs is olyan sok. Petrának lehet igaza, az egész városban van mondjuk 30-40 ilyen autó, csak egész héten engem üldöztek, és mindig úgy csoportosultak, hogy állandóan beléjük botoljak.

Ha reggel korábban indultunk el a hotelből, valahogy nem láttam egyet sem, aztán hirtelen nyüzsögni kezdtek, nyilván a bejárat előtt parkoló őrszem riasztotta őket.
Hogy pontosan mik is a céljaik az egyelőre homályos, nyilván a világuralomra törtnek és ezzel kapcsolatos az egész, nekem meg biztos kulcsszerepem van a terveikben ezért követnek.

Ám én nem dőlök be holmi hibrid autóknak, átlátok a szitán (bár egyelőre nem látok semmit a másik oldalán, de átlátok és ez a lényeg, meg hogy naponta háromszor mosok fogat), úgyhogy egyelőre bújkálok, mondhatni alámerülök és kibekkelek, és eddig sikeresen. Még nem találtak meg, a reptéren nyilván elvesztették a nyomomat, abban a tömegben mondjuk ez nem is meglepő.

Viszont már itthon is láttam Priust, többször is. Az egyik egy fickóé a szomszéd házból, bár az a kocsi hetek óta eltűnt, valószínűleg el akarják altatni a gyanakvásomat, de én ugye a szitán át ezt is látom. Aztán van még egy igen gyanús sötét színű darab, azt láttam úgy két hete, meg ma reggel is munkába menet a buszmegállóból, de azt hiszem nem vett észre.
Mert egyfelől én igen cselesen kurva korán járok dolgozni, és olyankor még sötét van ilyenkor, másfelől meg a megálló oldalán hosszan (két sarok között) nem égnek az utcai lámpák. Mondanom sem kell, ezt személyesen intéztem el a Háttérhatalomnál, aminek titokban dolgozom, így nem lehet kiszúrni, különösen ha felteszem álcázó jellegű harci kötött sapkámat. Ami tényleg jól álcáz, meg a fülem sem fázik tőle, élenjáró kínai technológia.

Persze lehet, hogy a Priusok is álcázzák magukat, én ma láttam egy gyanúsan settenkedő mentőautót, ami lehetett volna álcázott Prius is (ravasz, nagyon ravasz, hisz köztudottan közel van a mentőállomás), de én ugye biztonságban voltam a megállóba. Ami fölé vadiúj, fekete fénnyel világító ledlámpákat szereltettem, konspiratíve.

Csillaggyár

Hallottam ma egy rádióhirdetést, hogy itt az új magyar musical (bocsánat: mjuzikel), név szerint a „Sztár Faktori“ (bár lehet, hogy nem pont így írják), és hogy ezt mindenkinek látnia kell nemsokára mindjárt. Ettől kissé megijedtem, mert a mindenkibe elméletileg én is beletartoznék, de gyakorlatilag meg nem szeretnék, mert a mjuzikelt a magam részéről az emberiség ellenes bűncselekmények közé sorolom.
Oké, van egy-két kivétel ami erősíti a szabályt, de a Hegedűs a háztetőn az tényleg jó, a Rocky Horror Picture Show meg nem is mjuzikel, hanem valami elborult transzvesztita vámpír-show.

Na de a többi mjuzikel tényleg pusztító hatású, az operett nevű rémálom egyenes ági leszármazottja, öl, butít és nyomorba dönt, megállítja a gyerekeket a fejlődésben, a felnőtteknél meg agyszuvasodást okoz.

És ez a cím, Sztár Faktori, ennél szánalmasabbat már nehéz lenne kitalálni. Tudjuk persze, hogy a kortárs popzene nagyobbik felét kitevő kulturális hulladék valóban sorozatgyártársban készül, az ipari tömegtermelés meg a marketing logikája mentén, de ezt azért rögtön a címben bevállalni, hát... Vagy nagyon tökös dolog, vagy nagyon ostoba, de legalább őszinte.

Azt persze nehéz elképzelni, amint özönlik a nép a Kongresszusi Központba, hosszú tömött bajszokkal sorokban állnak sorba, majd a pénztárnál benyögik, hogy „kétjegyeta sztárfaktorira lécciközéprehalehet“. Mert kínos címeket bemondani is kínos, én például igen csodálkoztam egykor, hogy egy bizonyos német vígjátéknak egyáltalán volt nézője a hazai mozikban. Hisz hogy néz már ki az, mikor benyögi az ember, hogy két jegyet kér a Hangyákagatyábanra. Nyilván elhadaraja, aztán gyorsan másfelé néz, csúsztatja a pént, villámgyorsan zsebre vágja a jegyeket és igyekszik nagyon gyorsan nagyon messze kerülni, remélve, hogy senki nem látta/hallotta az iméntieket, sőt, hogy egyáltalán nem járt ember aznap a mozi környékén sem.

Persze lehet, hogy ez csak az én szociális fóbia-csomagom része, de az biztos hogy ez a gagyi cím senkit nem serkent mjuzikel-tekintésre, és a helyzeten a kínos reklámok sem javítanak. Plusz most néztem meg az oldalát a fácsén, láttam a plakátját is, úgyhogy lehet, hogy hamarosan megvakulok.

Goodenough College

A Goodenough College egy valóban létező intézmény Londonban, akkor botlottunk bele, amikor a postamúzeumot kerestük (ami átalakítás miatt épp nem is üzemel, de ez nem tartozik ide), és ki volt írva a név egy kovácsoltvas kapura. Nekem meg nagyon megtetszett ez az „Elég jó Főiskola“ (igen, persze, hogy egy Goodenough nevű pasas alapította), elvégre magam is évekig tanítottam az Nagyjából Tűrhető Egyetemen.

Mert azért  kaposvári univerzitász enyhén szólva sem a Harvard vagy a Cornell, ezt határozottan állíthatom, pedig én a katedra kellemesebbik oldalán álltam. És nem, én sem voltam az hihetetlen nemzetközi l, bár némely hallgatókhoz képest néha érezhettem magam Nobel-díjasnak is (és most finoman tekintsünk el attól, hogy szociológiából nincs Nobel-díj), kis vidéki egyetem a miénk kicsit savanyú, kicsit sárga, de helyi busszal el lehet jutni oda.

Meg jó a kollégium. Persze az Elégjó is ezzel reklámozza magát (amúgy tényleg inkább magyar értelemben vett kollégium, mintsem valódi oktatási intézmény), hogy jók az apartmanok meg a társaság, szép a kert, meg jó helyen van a campus (közel a postamúzeumhoz, ugyebár), úgy rémlik egykori munkahelyem is ilyenekkel hirdette magát. Pedig az tényleg egy egyetem,  ami elsősorban mégis csak oktat, és csak másodsorban szállásol el, nem úgy mint a Goodenough, vagyis talán mégsem az a lényeg, mennyire modern az új kolesz. Mondjuk azt mégsem írhatták, hogy „gyere egy hátrányos helyzetű régió mellőzött egyetemére tanulni, álmos kisváros, rossz közlekedés, a diplomád meg hátha jó lesz valamire“.

Amikor én az ELTE-re jelentkeztem, eszembe sem jutott, hogy ilyenek érdekeljenek, tőlem írhatták volna az igazat is („A szociológiai intézet egy oktatásra szinte alkalmatlan, igen lepusztult egykori főúri palotában található a nyóckerben, kollégium a világ végén, munkásszállónak épült panelban.“), akkor is oda megyek. De az az ELTE, és persze érthető, ha egy Tűrhető Egyetem a szakok kötelező ledarálása mellett igyekszik egyéb előnyeit is kidomborítani. Szegény ember kézzel nőz.

Ovi

A felcsúti elátogatott felcsútra, hisz a helyi óvoda évfordulója minimum miniszterelnöki szintű vizitet ér (biztos hívták a pápát is csak nem ért rá, vagy nem hívták, hisz az a szemét nyíltan a bevándorlók oldalára álltl, ellentétben magyar követőivel). Hisz ha már a falu adja a miniszterelnököt („-Nesztek miniszterelnök! - Nemááá! - De, miniszterelnök itt van azt vigyétek!“), akkor az oda öntött milliárdok miatt nyilván támadják (nem a falut, a miniszterelnököt), vagyis jól meg kell védenie (magát), amire ugye nincs s jobb alkalom egy óvodai ünnepségnél. Hja, ha valakinek eleve OVi a monogrammja...

És miután a min. eln. megtekinti az óvodások műsorát, spontán beszédet mond spontán ott termő szónoki pódium meg zászlókompozíció társaságában, a véletlenül arra járó újságírók spontán fotóznak, tényleg olyan meghitt, családias az egész, persze szigorúan keresztény-nemzeti értelemben. (Vagy keresztyén, sosem tudom épp merre áll a zászló.) Valamint a centrális erőtér hangulatában, ami engem még mindig az 1950-es évek meg a hűbéri feudalizmus sajátos keverékére emlékeztet. Hiába no, politikusaink, élükön a felcsútival ebben a legjobbak, senki nem ad át úgy dobozgyári öltözőt vagy sertéstelepet mint ők, senki nem tudja oly bravúrosan nemzeti-geopolitikai, sőt világpolitikai kontextusba helyezni saját pitiánerségét, mint a fideszkádéenpé jelesei.

Ennek megfelelően a min. eln. az óvodások műsora után (és talán a torta előtt, de a képriportokból ez nem egyértelmű) beszédében a bevándorlás témáját érintve ostorozta az Európai Unió (fideszül: Brüsszel - de fontos hogy a városnevet kellő megvetéssel eljtsük ki) tehetetlenségét, bár az ovisoknak arról már nem értekezik, hogy eme tehetetlenségnek ő nem csupán ostorozója, de legalább annyira generálója is. Botot dug a küllők közé, aztán jól lehordja a pofára eső másikat, hogy  minek ül biciklire az, aki nem tud biciklizni, dehát ő megmondta előre (meg nála volt a bot).

És legszebb persze ahogy igazi ovis módjára duzzog azon, hogy csúnya ellenzékiek meg csúnya brüsszelek báncsák az ő kedvenc terepasztalán épülő új játékát, pedig már akkor is majdnem eltört a mécses, mikor kiderült, hogy kész sem lesz időre. Most meg azt mondta, hogy ha kritizálják az ő kisvasútját, akkor meg kell hosszabítani Bicskéig, ha azt is kritizálják, akor meg Lovasberényig. És így tovább, a végén közvetlen vasúti összeköttetés lesz a vidéki haciendája meg Tokió között, hisz manapság nálunk ahol kormányzati akarat van, ott pénz is van, én már várom a felcsúti űrközpont bejelentését is. (Persze környezetbarát űrhajókat indítunk majd onnan, pálinkával mennek majd, meg árammal, ehhez persze sok pálinka kell, de az már van, meg sok áram, de arra meg ott lesz majd Paks2.)

Egy szóval a felcsúti pont úgy viselkedik, mint valami szigorú de jóságos földesúr, mellette az ispán meg a gazdatiszt, de közben van benne valami határozottan Lenin elvtársból is, pláne ami az örökös kioktató stílusát illeti. És nekünk ezzel az egyre sötétebb alakkal kellene valami huszonegyedi századot csinálni itt. Ne fog menni semmiképp.

Gondok

Láttam ma a tévében valami részletet valami „menő házak“ típusú műsorból, és én ezt ilyen pontosn tudom. Igazából mást néztem, de aztán elmentünk sétálni mert ugya húsz fok napsütés, meg egy öreg kutya gyenge hólyaggal, vagyis kellemes a hasznossal, és mire visszaértünk, az említett kitudja miféle műsor ment a utazás csenölön.

Épp ott tartottak, hogy milyen jó a fürdőszoba, egy igazi kortárt szobor díszíti valami neves művésztől, és mutattak is valami krómozott csövekből hajtogatott nagyon kortárs obdzsektet. A műsorvezető pedig lelkesek közölte, hogy ez igazi remekmű, ráadásul a fürdőköpenyt is rá lehet akasztani.

Hát igen, mire is lenne jó holmi öncélú művészkedés (az igai művészet meg nyilván úgyis az hogy „copfos kislány a hintán, madárkalitkával, háttérben kutya“), a művészet az kérem legyen az ember hasznára is, úgy lelki, mint higiéniai értelemben is. Pláne ha valaki annyira kifinomult, hogy a fürdőszobába is műalkotásokat igényel, hogy zuhanyzás vagy szarás közben is az esztétikum megfoghatatlan minősége bizsergesse lelke legmélyét, vagy azt amit helyette ott mélyen tárol. (És tényleg, hogy meri civilizáltnak nevezni magát az, akiél a vécé és a fürdő nem két külön helyiség? Aki már így vette a lakást/házat, azzal lehet elnézőbbnek lenni, de aki direkt ilyet akart...)

És aki komolyan veszi a művésziség és funkcionalitás egységét, az rögtön vezethetne meleg vizet is a csőszoborba, hogy melegen tartsa a fürdőköpenyt, meg a picassós vécépapírt.
További javaslatunk az Apollinaire-versek mulatós stílusban, a Giacometti-állólámpák, vagy óegyiptomi szarkofágok bárszekrény/dohányzóasztal funkcióban újrahasznosítva. És milyen menő lehet, mikor az ember egy összetekert Chagall-vázlattal gyújt be a kandallóba.

A magam részéről egyébként sosem értettem, minek valakinek nagy és fényűző lakás, én inkább a csigaház-szerűekhez vonzódom, gyerekkoromban sokszor gondoltam rá, hogy ha nagy leszek és lesz sok pénzem, veszek egy lakóautót és abban fogok élni. A nagy és gazdag közül az első már kipipálva, úgyhogy mondhatni félúton vagyok a lakóautóm felé. Amit ráadásul sokkal könnyeb és gyorsabb takarítani, mint egy nagy hodályt, egyszerűen nincs vele annyi gond.

Mert az igazi gond a gond, azaz, hogy irtózom attól, ha sok dolognak kell egyszerre gondját viselnek, ezért nem volt (és nem is lesz) soha autóm vagy nyaralóm, a fenének lenne kedve állandóan figyelni meg észben tartani dolgokat, hogy adó meg olajszint, szemétszállítás, gyep, levegőnyomás, riasztó és autópálya-matrica - én örülök ha nem felejtem el megvenni a havibérletem, meg időre visszaviszem a könyvtári könyveimet, ráadásul mind megvan. Így is folytonos stressz a bevásárlás (mert biztos elfeljetek valamit), a buszmenetrend, meg hogy hova rajhattam azt a töltőt, ami épp kell.

Na ezzel a hozzáálással tényleg csak az hiányozna, hogy legyen egy marha nagy házam, a fürdőszobában meg egy kortárs szobor. Állandó frászban lennék tőle, és nem ecsak esztétikai értelemben.

Nobody builder

Most láttam a tévében egy dokumentumfilmet testépítő nőkről, és teljesen elfelejtettettem miről akartam eredetileg írni. Asszem kiégett az agyam (most is csak a rutinok működnek), de ha mégsem, az étvágyam biztos elment mára és minden bizonnyal rosszakat fogok álmodni.

Ezek a profi testépítő izék (nem, mégsem nők, az egyszerűen nem lehet) iszonyú ijesztőek, amúgy Alien-szerűen, az ember már várja hogy savat köpködjenek egymásra a nagy vetélkedésben. Amúgy leginkább gusztustalanul szétgyúrt pasikra emlékeztetnek, akik valami női démonnak sminkelik magukat, de a smink alatt is borostásak, mély a hangjuk és ragyás a bőrük, a parókájuk meg úgy áll rajtuk, mint tehénen a gatya.

A főhős, akit végigkövet a kamera egyetlen kósza percig sem néz ki nőnek, ő is csak annyiban különbözik a többitől, hogy a szétgyúrt férfi testre nagy szilikonmelleket is aggatott (merthogy eme lényeknek a zsír elégetése után már nem marad értékelhető mellük), de felettük ott egy Stallone-áll a hozzá való orgánummal, üdvözlet szürreáliában.

És persze arról beszél az ő bödönhangján, hogy a testére műalkotásként tekint, hát persze, nyilván van az a kortárs képzőművész, aki kellően betépve valami ilyesmit fest vagy szobor meg, de legalább másnap reggel kicsit szégyelli magát miatta (meg fáj a feje), és igyekszik szemétként újrahasznosítani. Amit ez a nő meg a hozzá hasonlók csinálnak az nem művészet, legfeljebb egy jelenkori freak-show, egyenes folytatása a szakállas nőt, sziámi ikreket meg az Elefántembert mutogató viktoriánus performanszoknak.

És tényleg, megtekintve a műsorban bemutatott Miss Olympia döntőt a szörnyülködés és a visítva röhögés közt ingáztam, és nem az extrém izmok miatt, olyat láthattunk már sokat, de az azok az arcok, istenem... Azoktól fogok rosszat álmodni innentől sokáig, ha épp túl későn vacsorázom vagy túl nehezet. Úgyhogy ma csak egy kefírt, fontos a pihenés a fárasztó hét után.

Püspökfalat

Végre egy igazi hely hír világháló információs szupersztrádáján, miszerint a kaposvári r.kat. megyés püspök olyat írt a Heti Válaszba, hogy a fal adja a másikat (valakinek), én meg félrenyelem tőle a zöldséglevest.
A pispek atya Európai Kalifátusról vizionál, keresztényüldözéssel meg állami terrorizmussal, az egész olyan minr semjén zsolt egy kissé nyomasztó ám egyúttal kéjes álma.

És persze az egészben az a legszebb, hogy szerzőnknek nagyjából annyi fogalma van az iszlámról meg a muszlimok életmódjából, amennyit gyerekként az Egri csillagokban meg A koppányi aga testamentumában olvashatott, vagyis a  muszlimok kardoznak, lovagolnak, tevegelnek és betiltják a vörösbort meg a disznótorost. Meg robbantgatnak is, bár az homályos, ez hogy fér össze a középkori tempóval, miként az sem tiszta, miért szórják fel az autópályákat homokkal (tevéik számára) közel-keleti olajsejkek (ha csak azért nem, hogy az új terepjáróikkal ralizhassanak rajtuk), de hát Beton atya láthatóan épp a látomásos próza hímes mezején kalandozik, onnan meg nem illik csak úgy visszarángatni a valóságba.

Amúgy kicsit szomorú látni, mikor egy magát tekintélyesnek gondoló szervezet (a r.kat. egyház) egy vezetője ilyen szélsőségesen zárkózik el nem csak a tények, de az elemi józan ész elől is, előítéletekből, politikai lózungokból, műveletlenségből és cinizmusból épít falat maga és a valóság közé. Püspökfalat, írnám ha. Bár végül is írom.

És ezek után én mennyivel vegyem komolyabban a r.kat. egyházat mint mondjuk egy ufóklubot, hülyeséget beszélni, meg kis zöld muzulmánokon parázni azok is tudnak, csak sokkal viccesebbek, ráadásul nem az én pénzemből, és ez azért húsbavágó különbség.

Amúgy nem tudom a derék főpap mit szed, de nekem is kell belőle!

(p.s. A szöveghez nincs közvetlen link és is csak egy beszkennelt változatot olvastam, de előbb-utóbb nyilván fenn lesz a honlapon is, reméljük előbb.)

Megint szerda

Még mindig csak szerda van, pedig már minimum csütörtök estének kéne lennie, vagy csak lassan elkoptatja már az idegrendszerem a rendszeressé váló túlóra. Ha az ember sötétben indul el itthonról és sötéten is ér haza, az nem sokat segít a relaxációban, ilyenkor igazán gyötrelmes a hosszabb munkanap, pláne úgy, hogy még nagyon messze a karácsony. Ha mondjuk már jövő héten lenne, azért csak kibírnám valahogy, nézném, hogy kisült-e már  kalácsom, és lelkiismeret-furdalásom lenne, hogy már megint a legdrágább szaloncukrot vettem meg.

De az élet pocsék és főleg kiszámíthatatlan filmrendező, amit csinál az vagy halhatatlan vagy nézhetetlen (ebben a tekintetben leginkább Wim Wendersre emlékeztet), most pont a másodiknál tartunk, és csak az a gondolat segít, hogy naptárilag is szükségszerű a karácsony, hacsak el nem törlik addig kétharmaddal.

Karácsonykor persze nem a karácsony a jó, muszáj-ajándékok, ócska tévéműsor, még ócskább idő (a csúcs az volt, mikor egyszer három napig szakadt, nem a hó, az eső), hanem a nettó semmittevés, jó könyvek és hosszú forró fürdők, nagy alvás és zárva tartó boltok.

Addig viszont dolgozni kell, nyüzsögni, egyáltalán élni, ami fárasztó, mikor már rég kezdenénk bevackolódni a barlangunkba, puha dolgok közé, hogy ki se jöjjünk míg valaki nem szól, itt a tavasz, és egy medvének ezt a néphagyomány szerint illik személyes jelenlétével is nyomatékosítania.

Itt van újra

Lassú, tömött sorokban vonul be az ősz, kicsit olyan mint egy megszálló hadsereg, napsütésben még felszabadítónak látszik, de hamar jön az esete, amikor sötét van, hideg, plusz sötét, mert azt nem lehet eléggé hangsúlyozni. A november elejében az igazi szemétség az, hogy dél körül adódhat pár óra, amikör gyönyörűek a színek, nem fagy le az orrom és az aranyszínű meg barna avar jótékonyan takarja a kutyaszart (mondjuk annyira, hogy néha én sem találom, ha fel akarom szedni, amiért ez utón is elnézést!), a város meg egy normális, és egész kicsit romantikus helynek tűnik, ami azért egy lakóteleptől azért tényleg nem semmi. De a csalóka napfény után hamar jön az este, a már említett, de eléggé nem hangsúlyozható sötéttel, plusz a hideg, amitől a sarki kisbolt előtt a zöldség-gyümölcs állványon vacogva húzódnak összébb a narancsok, elvégre déligyümölcsök volnának, hogy jönnek ők a az alig pár fokhoz. Meg hát az opcionális köd.

A köd és ónos eső együttese egyébként nem természeti jelenség, azt csápos és depressziós idegenek intézik, na nem gonoszságból, náluk ez pont úgy a művészi önkifejezés eszköze, mint nálunk a lépcsőházban az, hogy Prepacsekné tacskó alakúra nyírja a muskátliját. Így aztán minden jeges járdán hanyatt esésben az elfojtott gyermekkori traumák átesztétizált szublimációját kell tisztelnünk, vagy azt, hogy alkotó aznap különösen másnaposan kelt (vagy csápolt, vagy amit ők szoktak).

A rossz idő ellen ráadásul nem is lehet védekezni, rég feledésbe merültek már azok az ősi tudások, milyen mágikus formulákra is lenne szükség egy kicsivel magasabb napi középhőmérséklethez, milyen varázslattal lehet elállítani a havas esőt vagy hogy kell grogot főzni. Pedig ezek nélkül csak anyit tehetünk, hogy felöltözünk melegen, elhagyjuk a sapkánk, megkeressük a másik sapkánk, valamint időnként meleg teát iszunk, bár megfázásra az pont annyira jó mint indián ráolvasás a fogszuvasodásra.

A napok rövidülés ellen pedig végképp nincs mit tenni, sötétben kelünk és délután ötkor már  hülyén nézünk az órára, hogy most vagy megállt megint, és este van, vagy egyszerűen rossz felé billen az idő tengelye az elliptika síkjához képest. Esetleg a csápos idegenek, bár mindent azért nem lehet büntetlenül rájuk kenni.

Úgyhogy siessünk kiélvezni az őszi napot, mielőtt apró darabokra halunk meg.

A Sid Vicious-paradigma

Hallgattam ma munka közben egy podcastot, ahol a fiatalon kipurcant drogos sztárokról volt szó épp, kiemelt helyen Sid Vicious-ról, a Sex Pistols (khm...) basszusgitárosáról. Aki persze nem tudott játszani a hangszerén de legalább hangja sem volt, viszont ennek megfelelően értékelhető produkciót sem hozott össze, leszámítva, hogy viccesen és nyilván tök részegen lemezre üvöltözte a My way egyetlen valóban hallgatható verzióját.

Ezért volt érdekes hogy az egyik műsorvezető, Puzsér Róbert (igen, az a Puzsér és nem, nem vagyok hülye csak valamit hallgatnom kell egész nap, a pasi meg akkora öntelt hólyag, hogy az már vicces) egzaltált értelmezéseivel már-már odáig jutott, hogy Sid volt a tökéletes punk, akinek az élete maga a műalkotás, aki kompromisszummentesen felvállalta magát, meg elutasított mindent, amit utált, aztán ebe büszkén belehalt.

Pedig csak arról van szó, hogy Sid egy ócska kis drogos volt, egy ostoba és agresszív seggfej, aki annak rendje és módja szerint ki is nyírta magát huszonegy évesen. De még mielőtt túladagolta volna magát, rejtélyes körülmények között megölték a barátnőjét, és nem kizárt, hogy épp ő volt a gyilkos. Vagyis vele eleve csak sűrűbben voltunk, nem többen, azért az egy My way feldolgozásért nem érte meg a születéssel és a szocializációval bajlódnia, bár az utóbbiba nem fektetett túl sok energiát, vagy ha mégis, hát hiába.

De általában véve is zavaró, hogy az ilyen senkikből gyárt kulturális ikonokat a szórakoztatóipar, hisz rockzenében réggebben számosan tenyésző tehetségtelen dzsánkik közül bárki pofalemezét lehetne pólóra nyomni, Sid Vicious csak annyiban emelkedik ki közülük, hogy még épp biodíszlete lehetett a Sex Pistols nevű gigantikus médiahack elvirágzásának. De igazából nem volt művész, csak egy valóságsó amúgy szórakoztató szereplője, aki kitalálta magának a „drogos botrányhős“ szerepét, beleélte magát aztán meg belehalt, a hülyéje.

(p.s. És voltak persze a tehetséges dogos sztárok is, mint Kurt Cobain, csak náluk meg nem az az érdekes, hogy mit lőttek, hanem hogy mit alkottak. Ám aki nem alkotott semmit, annál maradnak a kábszeres-piás legendák, meg az érdekes halálokok.)

Terepasztal

A hír az, hogy a felcsúti kisvasútnak el kellett volna készülnie tegnapig, hogy az építés mely fázisáról lenne szó, az nem világos, de annyi biztos, nem készült el az, aminek kellett volna. És ilyenkor kérni kell a kormánytól, az illetékes minisztériumtól, hogy a majd milliárdos állami támogatás, meg a csilliárdos EU-s pénz elköltésére engedjenek némi haladékot, abból a kibaszott pár milliárdból nem lehet ilyen gyorsan virítani kisvasutat bazmeg!

Most Nemzeti Nagyvállalkozó Mészáros bürgermejszter tokája nyilván idegesen rezeg, kis szemei riadtan kutatják a jövőt, hogy akkor most a Főnök engedélyezi-e a csúszást, vagy rögtön küldi a kivégzőosztagot...
Álprobléma persze, mondhatnánk, nyilván engedélyez mindent a Főnök kormánya a Főnök haverjának, de nem ilyen egyszerű. Mert itt kérem a Főnök terepasztalán épülő főnöki kisvasútról van szó, ami a Főnök pálinkázós hanciendájától (meg a stadionjától neki) megy a fasz tudja hova, de kit érdekel, a lényeg a honnan, meg az éberség, elvtársak.

Szóval a felcsúti bürgermejszter lehet ideges vagy nem, attól függ mit gondol róla a Főnök, de azt meg mi nem tudhatjuk, lényeg hogy menjen az a kisvasút mint a parancsolat, mert a kegyencnek levés lényege, hogy a kegyenc bármikor dobható. Mesélhetne Lajos...

Hello Wien!

Tessék engem hülyének nézni, de nekem fogalmam sincs róla, hogy igazából mi is a Halloween, ráadásul nem is érdekel. A külsőségekkel nyilván tisztában vagyok, bár töklámpást én a nyolcvanas évek végén először egy német metálzenekar lemezborítóján láttam.

(Intermezzo:  A zenekar a Helloween volt, akkor azt hittem így írják a töklámpásos ünnepet, aztán mikor kiderült hogy nem, azt gondoltam sima elírás, és most, hogy rákerestem, rájöttem hogy inkább szójáték. Mert a logo, középen a tökkel igazából úgy tagolódik, hogy hell-o-ween. És ehhez nekem nagyjából huszonöt év kellett, bár az is igaz, nem ezen agyaltam minden nap, tizenhat éves korom óta.)

Aztán persze Angliában is láttam embereket hülye jelmezekben részegen énekelni, meg hülye jelmezeket a boltok polcain józanul (vagyis adott pillanatban nem a jelmez a részeg, hanem aki viseli, ez egy fontos tudományos megfigyelés, el is teszem későbbre), meg vicces édességeket. És persze ott volt a tonnányi amerikai film meg sorozat, vagyis képben lehetek a szokásokról, de miértekről gőzöm sincs. Ma pont elkezdtem utánaolvasni, de annyira untam, hogy visszaváltottam a kamionszimulátorra, elvégre romlandó árut kellett vinnem Southamptonból Cardiffba.

Az helyzet ugyanis, hogy annak az ünnepnek már a háttere sem érdekel, ami ennyire töményen giccses a felszínen, és ahol láthatóan a résztvevőket sem izgatja az egész, ahhoz nekem nem kell, hogy közöm legyen. Ahogy teszek a Valentin-napra is, a Karácsonyt meg csak azért tartom, mert ahhoz személyesen közöm van (a szekularizált formájában), hisz gyerekkorom óta (és már az ókori görögök is.. ja ők ezt pont nem), bár a kereskedelmi giccsrohamot ott sem kell kedvelni. A Halloweenből viszont pont csak ez a fogyasztási oldal lenne meg, az meg minek.

Ezzel együtt nem csodálkozom, hogy három napja folyamatosan embereket látok nagy narancssárga tököket cipelni, mi vagyunk Európa egyik legkevésbé vallásos társadalma, így aztán túl kevés az egy évre jutó ünnepünk (talán ezért megyünk neki eleve izomból a karácsonynak is). Ha valakinek jól esik a Halloween, csinálja, én meg mondjuk megemlékezem a Dívaliról.

Én is veszek majd tököt, csak én legyalulom és kaporral készítem el.

Konteó

Mostanában összeesküvés-elméletekben utazom, így aztán fiatalnak és trendinek érzem magam, mint egy keresztény-nemzeti érzületű termékmenedzser.
Hiszem, hogy a világ minden nehezebben érthető dolga mögött valamilyen titkos erő ördögi terve munkál, de ha mégsem, akkor egy ördögi erő titkos terve. Lényeg hogy a háttérben.

Az hogy ha elengedem a kalapácsot/dísztököt/semjénzsoltot és az leesik, ahhoz nem kell a Háttérhatalom, az csak simán a gravitáció, még én is belátom. Ám ha mondjuk semjénzsolt a levegőben marad (terminus technicussal: lebeg), az már nyilván boszorkányság, mely esetben vagy a Háttérhatalom boszorkányol... boszorkányozik (vagy hogy kell mondani), vagy maga semjézsolt. A második eset nem bonyolult, el lehet dönteni róla, hogy ő konkrétan boszorkány-e, ha ugyanis ugyanannyit nyom, mint egy kacsa, akkor az. (Lásd a vonatkozó ismeretterjesztő filmet a Monti Pájtontól.) Ha viszont a Háttérhatalom boszokányzik zik-zik, akkor azt nem lehet csak úgy kideríteni, mert épp azért a háttér az a hatalom, hogy ne látsszon a sötétben, meg akkor sem ha.

Márpedig kevés egyszerű dolog van, a gravitáció igazából a kivételek egyike, mert mondjuk az eső az már gyanús, mert hát hogy van az, hogy csak úgy víz jön az égből? Ki rakta oda azt a vizet, és főleg: mit rakott bele? És az eső még semmi a GDP-arányos államháztartási hiányhoz, vagy a kvarkokhoz képest, azokat aztán biztos Valakik mozgatják ellenünk, miszerint a vesztünkre törve, hisz normális ember az ilyesmit ne értheti.

A titkosan ördögi titkos összeesküvések ellen amúgy a legjobb a fémszálas bézbólsapka meg a nagy mennyiségben fogyasztott csili, de ez csak akkor használ közben kissé elborult tekintettel mantrázzuk hosszan a „migránsáradat“ misztikus formuláját. Attól garantáltan meghátrál a Háttérhatalom. Aztán jöhetnek az ufók. Vér fog folyni mindenhol, de leginkább bennünk.

A technológia ellentétes vonulatairól

Most az van, hogy a helyi busztársaság, tényleg lecseréli a teljes flottát, mondjuk egyszerre bár vannak buszok, amiket nyilván megtartanak. Ezt onnan lehet tudni, hogy egyeseken megmaradt a nemrég kiépített utastájékoztató rendszer, kíírja a megállókat, meg bemondja a gépi néni is.

A többinél viszont kíméletlenül leszerelték, nyilván már szerelik be az új buszokba, a régiek viszont. A régiek viszont jobb esetben használják a húsz évvel ezelőttről megmaradt táblákat, de lehet hogy azt sem, a mélypontot ma láttam. Egy nagyjából velem egykorúnak saccolt Ikarusz (és tudjuk, az már nem kevés) egy olyan táblával érkezett, ami nem tábla volt, csak egy spirálfüzet a szélvédő mögött, golyóstollal felírt számmal. A manóba is, egy vastag filcre sem telt? A helyi busztársaság amúgy is spórol a kidobandó buszokon, ennyi rozsda és kosz rég nem volt látható egyszerre, eddig nyilván ügyeltek némileg a küllemre, de most már minek.

Ennek következtében, az egyedülálló buszcsere-programjával reklámozott városunkban per pillanat az ország talán legszakadtabb buszai nyomulnak, talán tényleg csak átmenetileg.

Ezzel szemben viszont ma láttam egy kutyát világító nyakörvvel, pontosabban egy hangra aktiválódóan világító nyakörvvel. Az nem volt világos, hogy csak a gazdi hangjára aktiválódik-e, nyilván nem, olcsó kínai vacak lehet, plusz ha Fifike (Nyuszifül, Túrógombóc - mindent hallottam már...) elveszik az őszi avarban sötétedéskor (mert akkora), a Manyi nénikből álló lakótelepi keresőcsapat bármely tagjának hangja perdöntő lehet. Még szerencse, hogy Fifikét (Tündérbogarat etc.) nem egy erő szélen hagyják el, mert minden rendes ragadózónak irányfény lehet a pirosan villogó nyakörv. Még jó hogy nem játszik karácsonyi dalokat kvarcórahangon nyekeregve, bár tényleg nem akarok ötletek adni. Én szeretem a kutyákat, nem csak a sajátomat, bár az elemes patkány-szerűeken azért joggal röhögök.

Gömbös Gyula 2.0

Tessék mondani, én rögtön hazaáruló leszek, ha szerintem fasiszta a miniszterelnök? Soha a büdös életben nem voltunk "keresztyén" ország, ne is legyünk, és ne adja az ég, hogy egy széthízott arcú pálinkavedelő mondja meg, hogy szabad élnünk, miben hihetünk.

Márpedig zorbán elvtárs erre játszik, szarik a pénzedre (az már eleve nála van), a lelkedet akarja, de ne add.  Hagyd meg a nyugdíjas, kötött sapkás néniknek  a felcsúti iránti rajongást, ők már elvesztek, de mi ne legyünk politikai "keresztyének". Az eleve nem a hitről szól, csak az érdekről. A hit a tiéd, a felcsúti meg sohasem pofázhat bele a disznóvágás szagú szájával.

Nekem Isten olyan messze esik orbán viktortól, hogy nincs arra szó, egy pénzszagú politikus csak egy gusztustalan kis izé a teremtés művén, aki nem tükrözi vissza az örökkévalót. Mondjuk nem is várjuk el tőle, legfeljebb azt, hogy ne lopjon, de a jelek szerint azt is hiába.

Az ébredő erdőőr

A Sztárvórsz a tökéletes popkulturális termék, vallás und mítoszpótlék plusz Grimm-testvérekbe oltott Benedek Elek, tú in van. És az orromat is tiszticcsa, meg a hajam sem lesz annyira korpás tőle, illetve van az a pénz amitől mégis.

Az a fura, hogy az első, az eredeti és egyetlen (magyarul: only one) trilógia egy lineáris és kissé bárgyú történet volt, a háttérben egy kissé módosított megváltástörténettel. Mert hát itt is a Fiú a megváltó, csak épp az apát kell megváltani, a fater viszont pont a szeplőtelen fogantatás által született, szóval Anakin és Luke ketten együtt a megváltó, meg a kísértő gonosz is, és hab a tortán, hogy a végén minden rendes dzsedáj (nem dzsedi) megy a Valhallába, ahol vacak a térerő, ezért recseg a 3D-s hologram, ha onnan dumálnak.
Vagyis mitológiai alapon felesleges értelmezni ezt a szinkretista izét, ez csak valami látványos mese pattogatott kuki mellé, annak meg jó.

Ez a mostani felhajtás meg annyira semmilyen, színtelen szagtalan átlátszó folyadék, hogy csak a lelkileg nagyon tizenkét éveseket tölti el a felfokozott várakozás. Ez csak egy film, mondja bennem a szigorú gondolkodó, kit érdekel ez az egész már, mondja a bennem lakó tizenkét éves, aki rádöbbent, hogy  micsoda bóvli az, ahol egy kurva kicsi galaxisban mindenki rokon meg haver. (De tényleg, ki kíváncsi egy olyan univerzumra, ahol egy húszfős klán, meg pár tucat mellékszereplő mindenki, aki számít? Ahol az ember maximum a harmincadik rohamosztagos lehetne, akit lelő Han Solo, miután elhajolt a nyilván fénysebességgel haladó lézerlövedék elől? Egyáltalán: Lézer, lövedék?)

forrás: http://abolcseszmegmondja.blog.hu/ 

De persze a Sztárvórsz annyira jó üzlet, hogy mindent megtesznek majd a néző kiszolgálásáért, bár azt nem értem, hogy miért nem lehetett egyből folytatni a klasszik trlilógiát, minek kellett három felejthető film pluszban? Nyilván persze azért, mert hát jó üzlet, és a pénztárgép csengett rendesen, és főleg sokat, Lukasz bácsinak.

És persze a bennem lakó örök tizenkét éves várja az új filmet (szerintem a párom is), vagyis veszünk majd jegyet, ahogy lehet, és élvezzük a Jar-Jar nélüli mesét. Amit mindannyiunk szerencséjére nem Lukasz bácsi rendez.

Greenwich

Grennwich azért jó, mert felhőkarcolók tövéből indulva, automata vonattal, percek alatt igazi kisvárosi környzetben találja magát az ember, a Cutty Sark nevű klipper (modoros hangos útikönyvem szerint „tíklipő“) mellől ugyan a Canary Wharf (másik útikönyv szerint Kanári Rakpart, bár nekik a Regent Street valamiért nem Régens utca) felhőt karcolói látszanak, de ha a másik irányba tekintünk, rögtön vidéken érezzük magunkat.

Greenwichben volt a kedvenc haléttermünk, amit Petra azóta is sirat, a Beachomber Seafood, sajnos már a gugli utcakép is frissített, úgyhogy a keresésre azt írja ki, hogy végleg bezárt, meg kidobja a helyén nyílt francia étterem képét. Francba a franciákkal, ha lehetek ennyire etocentrista, pedig nekem nem fáj Trianon, így a széljobbos definíció szerint nem is vagyok magyar. (Nekem az fáj ami itt és most van e lángoktól ölelt geopolitikai realitásban, de félre a politikát.)

Van viszont a King's Arms, ami egy igen hangulatos pub, jó a kaja, kedves a személyzet, bár idénre felújították a helyet, minek következtében kicsit fakóbb lett az egész, de még mindig a jellegzetes angol kricsmi, amit annyira szeretünk, és amit teljesen lehetetlen imitálni itthon.

A kocsmával szemben pedig megtalálható Londoln talán legbüdibb nyilvános vécéje, ami annyira viktoriánus, hogy azóta nemigen újították fel, (és nyilván csak a férfi részlegről tudok) gyakorlatilag a földre kell pisilni, bár van kerámia a falon piszoár jelleggel, kezet mosni meg  mégis csak a szemben lévő kocsmában (miszerint King's Arms) érdemes, tekintette a jéghideg de alig csordogáló vízre, a szőrős szappanra meg a kézszárító maximum szimbolikus jelenlétére.

Greenwichben viszont van számos látnivaló, jó a tengerészeti múzeum, a helyi egyetem (inkluzíve a Painted Hall, ami egy méltatlanul hanyagolt turista-látványosság), meg ott van a királyi csillagokat vizsgáló, ahol minden utazónak kötelező egy képet csináltatnia magáról, ahol egyik lába a keleti, másik a nyugati féltekén van, de mindez semmi a menő second hand lemezbolthoz képest. Én például sosem bírom kivárni, míg Petra végigtúrja a (DVD) kínálatot, idén például, ott hagyva őt, fogyasztottam egy kólát, egy csokis törökmézet, csináltam pár indokolatlan fotót a helyi templomról, plusz hazatelefonáltam, mondjuk azt indokoltan. Mert időnként szoktam.

Ezek meg itt az indokolatlan képek, a harmadikat Petra csinálta, de vállalható, öregedvén tényleg így nézek ki.

És Greenwich továbbra is állandó program lesz, nem a látnivalók miatt (láttuk már mind), hanem a hangulat okán, ha öreg leszek és igazán tapasztalt, élnék ott.

Játékkutya

Egy tizenöt éves kutya elvileg már attól elfárad, hogy örül, hogy sétálni indulunk, ehhez képest Dudli minden sétának ugrálva/rohangálva indul neki, később persze meg vontatni kell, mert a szervezete (ízületei, tüdeje, mittomén, a kutyában is van egy csomó kütyü, pont mint bennünk, csak máshol, vagy nem) szól az agyának, hogy most már vegyen vissza, egy hatgyerekes, ki tudja hány unokás öreg néni ne pattogjon mint a gumilabda, mert bírni kell a séta végéig, például fel kell mászni a lépcsőn az elsőre, ha már a gazdi nemigen bírna felcipelni egy közel negyvenkilós nagyjából labradort.

Illetve lehet, hogy nem pont ezt üzeni a szervezete, a kutya nem olyan szofisztikált szervezet (miként az ember sem az), de általában azért már spórol az erővel. Ma viszont egyfolytában nyüzsgött, nyüszögött, lihegett, lelkesedett, a séta végén felfelé is tekert a lépcsőn, és csak egy extra mászkálás után dőlt ki végre. Miközben, már a délutáni lelkesedés közben is bele-bele ásított az izgatott nyöszörgésbe, de úgy, hogy majdnem kiesett a száján.

De legalább valószínű, hogy most aztán már alszik rendesen, és nem arra ébredek az éjszaka közepén, hogy egy nedves kutyaorr szaglász az arcom mellett. Igazi állott kutyaszájszaggal kísérve persze, hisz ha már nem alszom, legalább legyen rossz is. De most alszik, mint akit lecsaptak, illetve ahogy reményeim szerint én is fogok mindjárt. Hiába no, kis műanyag játékkatonák vagyunk egy közepesen vicces isten kezében...

The Importance of Being Earnest

Nos, idén kellett Petrával színházba is menni, mert egyik kedvenc színésze, David Suchet (szinkronrenezők kiejtésében: szacset - pedig szüsé) épp Londoban játssza a The Importance of Being Earnest egyik szerepét, lédi braknellt amúgy, nyilván nem így írják, csak rohadt lusta vagyok felnyúlni a polcra a könyvért. Ez Oszkár Vájd vígjátéka, ami magyarul Bánböri címre hallgat valamiért, pedig Bánböri egy fikción belül is kitalált szereplő, tehát kábé annyira valóságos, mint a sikeres magyar modell, és itt most nem valami Dubajban befutott szőke csajra gondolok.

Az előadás amúgy konvencionális volt,  csereszabatos díszlet, kosztüm und szereplőgárda, viszont ezzel együtt is igen profi, a nyilván előre ismert poénokon is jókat röhögtem. Talán az lehetett a rendezői koncepció, hogy a szöveg maradjon az eredeti, a színészek meg majd hozzáteszik  a maguk metakommunikációját, és tényleg, mindannyian önfeledten esnek-kelnek, affektálnak, grimaszolnak, és a cucc működik. És persze a legjobb az előadás arca, Mr. Suchet, aki bár nem főszereplő, de azt próbálnak csinálni belőle. Ő meg látványosan jól érzi magát szoknyaszerepben, egyetlen jól eltalált hangsúlyától röhög az egész osztály, izé... nézőtér. Illetve az osztály is, egy komplett középiskolás osztály ült előttünk tanárnénistül, és a sok műkörömmel fácsézó, vécében cigiző, leendő alkoholista brit tini felhőtlenül röhög a viktoriánus poénokon. Ebben persze benne van az is, hogy az egész viktoriánus kor kissé önmaga paródiájának tűnik, ma már.

Szóval messze esett ez bármely kortárs színházi nézőponttól, de cserébe igen nézőbarát volt. Asszem Moldovánál olvastam, hogy az embernek minden színházi előadás tetszik külföldön, aminek legalább negyven százalékát érti, én meg itt gyakorlatilag az egészet, úgyhogy részemről 10-ből 9 pont. Bár az előkelően Grand Circle-re keresztelt kakasülőn azért néha elővett a tériszony...

London, first impressions

London vegyes, na persze az időrend vagy az elemi logika teljes mellőzésével, de kérem én nem azért olvastam hazafelé végig Irvin Welsh-novellákat, hogy itt engem a logikával baszogasson bárki. (A baszogat szót kizárólag Welsh miatt használom, én amúgy a magánéletben, privát nyelvhasználatomban sohasem vagyok trágár, minek is, stílusértéke csekély, műveletlenségre vall, meg a faszomat sem érdekli. A trágárság szar.)
Na de következzenek alapvető megfigyeléseim miszerint attól hogy paranoiás vagy, még lehet, hogy üldöznek.

A Toyota Pryus-összesküvés

Az kizárt, hogy egy városban, legyen az magyarországnyi is, ennyi Toyota Pryus legyen. Pedig minden piros lámpánál legalább hármat számoltam össze, úgyhogy Petra elméletét követve ez amolyan Truman-show, ötven Pryus köröz Londonban, és jelentik egymásnak, hogy merre járunk, aztán arra csoportosulnak. Én meg naiv vagyok, nem írom fel a rendszámukat, így aztán csak gyanús, hogy ezek világuralomra törnek. Hogy miért, az nem , világos, de legalább már látom, hogy mit terveznek, Londonban pl. egyre kevesebb a fekete taxi, és egyre több a színes-barbis. Meg a Pryus.

Átveszik a hatalmat, aztán majd... aztán a hatalommal hatalmaskodnak, vagyis hatalmaznak, nna..., szóval majd jól uralnak minket a Háttérhatalom utasítására a szabadkőműves-összeesküvés jegyében (oké, megy ez!), ufó-energiával módosítva az auránkban a csí-energiát és ha a Hold a Mars házába lép, az összes Pryus gyilkológéppé változik, és baktériumokat öl majd citromillattal. Állítólag...

Divat

Londonban ma ( a Toyota Pryuson kívül) trendi a a kopaszodás, a sántítás, még mindig a papírpoharas kávé, a street art, viszont egyáltalán nem trendi a szelfibot, a gyerekeit bigben előtt ugráltatva fényképező olasz turista, meg a tolakodás, bármennyire multikulti is a város. A klasszikus fekete néni ( az igazi »Fat Mama«), a hipszter dzsanki meg a tőzsdei bróker ugyanolyan udvarias. Előre engednek ha úgy alakul, észreveszik ha a pároddal vagy és átadják a helyüket (átülnek máshová), hogy egymás mellett ülhessetek.

Ha könyökkel hozzád ér valaki, már elnézést kér. Na, ez trendi. (És ehhez képest a reptéren...)

Reptér

És ehhez képest a reptéren magyar izék várnak a gépre. A lábadra rakja a bőröndjét, a vesédbe könyököl, mert ő siet. Hogy hova büdös francba, az bizonytalan, már az ócska Ryanair is helyre szóló jegyet ad, tehát értelmetlen a másikat letaposva a beszállókapuhoz rohanni. De honfitársaink teszik, legviccesebb a bácsi, aki megáll, eldönti, hogy a mozgójárda túl lassú, ezért inkább mellette siet, miközben mi a mozgójárdán andalgó séta közben lehagyjuk. (A bácsi megbukna fizikából, ez nem a fénysebesség, ez esetben az én komótos sétám meg a mozgójárda sebessége összeadódik.)

Kaja

Csak hogy valami másról is. A kaja az még mindig mindent visz. A kedvenc indiai éttermemben meg sem bírtam enni a szokásos vega fúdetálat (grand thali amúgy, bár nyilván ez sem mond sokkal többet), a libanoni étteremben eltakarítottam mindent, csak felállni alig bírtam, sőt a kedvenc Baker Street-i pizzeriánk is mega méretre váltott. És akkor még szó sem esett a King (hülye szövegszerkesztő nem tud aposztrófot) s Arms meg a Black Prince sült hal & krumplijáról.

Nu, ennyi hirtelen, nyilván még írok ez ügyben, coming soon: színikrtika!

Lassan

Lassan indulni kell, pedig maradnék még, ősz van és begubózva tenném el magam télre. Ehhez képest reptér és London, múzeum és színház és asztalfoglalás, vadidegen emberekkel kellene beszélnem, angolul, de nem ez a gond, hanem hogy emberek. Szociális fóbiáim vannak, én úgy lettem szociológus, hogy ne kelljen emberekkel beszélni, most meg ez a házi feladat. Páromtól, aki szintén.

Jól érezném magam egy emberek nélküli világban, illetve dehogy, disszonáns vagyok, mint egy félresikerült túrós táska. a mazsola még megvan, de a töltelék már megromlott. Szeretném magam emberekkel körülvenni, de ezekkel?
Az embereknek szaga van, borzasztó ízlése, sőt véleménye. Melléd ülnek a buszon, számolják hányszor fújod ki az orrod, blikket olvasnak, barátokköztről dumálnak, beleállnak az aurádba a kolbászszagukkal, kis patkányforma kutyájuk van, és menőnek tartják céklavörös hajat.
Dosztojevszkij szerintük szovjet pártfőtitkár volt, Széchenyi egy tér, a kínai kaja az, ha rizs van a pörkölthöz és Micimackó vezetékneve Egynaponhogyha.

Ehhez képest én meglepően sok normális embert ismerek, vagyis mégis jól érzem magam egy velük berendezett világban, csak egyre nehezebb emberekkel találkozni, úgy értem újakkal.  Pedig hiányoznak, még úgy is hogy utálnivalóan antiszociális vagyok.
Álmomban két macska voltam és játszottam egymással. Akik nem utaznak.

Until the end of the world

A legtöbb hírforrást böngészve egyértelműnek tűnik, hogy közeleg a világvége. Gyorsan de biztosan. A menekültmigráns terroristákból például sokkal több jön naponta, mint k.e. (kerítés előtt) bármikor, igaz azonnal a leggyorsabban passzoljuk is tovább őket, kicsit eltartva magunktól, mint a kutyaszaros zacsit, aminél az egyetlen szempont, hogy minél előbb a kukához érjünk vele. És a terrormenekültek mellett nagyjából két hír van még: rogán krumplikutya megkapta az Őfelsége Személye Körüli Miniszter posztját, meg előzetesben van Lakodalom Lajos, a legvisszataszítóbb sómeneknek járó Zámbó Dzsimi-díj tiszti fokozatával kitüntetett igen-igen visszataszító sómen.
Közben Merkel néni népszerűsége is esik, Marx halott, Lenin halott és én sem érzem valami jól magam, az emberek meg több mint fele szerint ez az egész demokrácia nem is olyan fontos, elvoltunk nélküle kilencvenig is. Megannyi jel, mely feltartott mutatóujjként jelzi, hogy közelednek az apokalipszis lovasai. Esetleg feltartott középső ujjként azt, hogy nem mellesleg baszódjunk is meg, lehetőleg máma még.

Ezzel együtt a közeledő világvége akkor lett biztos, mikor rábukkantam a szent korona rádióra a neten, a hazai náci szubkultúra e kis szigetére, mely az emberiséggel, de legalább is a nyugati kultúrával kapcsolatban az utolsó halvány reményeimet is.

Épületes dolgokat hallottam például a budaházy nevű elmeroggyanttól arról, hogy ideje lenne visszafoglalni Kárpátalját. Két nemtomki figurát, akik (naná) menekülteket mocskosállatoztak röhögve, meg egy harmadikat, akit úgy mutattak be, hogy igen rendes ember, régi szkinhed és fradista. Átfogó ismereteket szereztem arról a magyaroké az első értékelhető kultúra a világon, mindenki más tőlünk tanult meg lemászni a fáról, hogy a háttérhatalom az a zsidók, a cigányok meg genetikailag alsóbbrendű bűnözők.
Ezek amúgy olyan témák, amik amúgy magukat „nemzetinek“ nevező orgánumok rendszeresen izzítanak, ezek a szentkoronások (szenkoronázók?) egyszerűen csak nem kódolják, nem csomagolják eufemizmusokba a lelkükben melengetett gyűlöletüket, hanem nyíltan, és igazából büszkén nácik. Bajtársazzák egymást, arról ábrándoznak, hogy majd a nyugati foglalt házak mintájára „kaszárnyaszerűen“ élnek együtt a többi bajtárssal, nosztalgiáznak a régi szép 2006-os időkön, mikor még a barikádon küzdöttek mindenki más ellen.

Néha persze kibukik belőlük hogy ők igazából egy kis szubkultúra, akik nem fogják visszacsinálni Trianont, nem döntik meg a rendszert és akiken igazából röhög a józan többség. De ezeken a gyenge pillanatokon gyorsan túllépnek, felidéznek néhány szép magyarszigetes élményt, és jól megbeszélik, hogy nem néznek, nem hallgatnak, nem olvasnak olyan orgánumokat, amik a zsidó világ-összeesküvés érdekében terjesztik hazugságaikat. Vagyis a kurucinfón és egy-két hasonszőrűn kívül semmit.
Hisz valahol a náci is ember, szereti magát otthonosan érezni a világban, csak neki kicsit nehezebb. Még jó hogy hamar vége lesz, hisz a világ ahol Lakodalom Lajos soványan és szomorúan raboskodik If várában (vagy a Gyorskocsi utcában, fene tudja), már tényleg a pusztulás szélén áll.
Úgyhogy mindenki vegyen gyorsan babkonzervet. Sokat.

Szívás

Takarítok mint egy állat (egy szép és elszánt állat persze), pormacskákra uszítom a kutyát, vízkövet támadok vegyi fegyverrel, a vécé előtt térdelek, pedig nem is kell hányom. Csak sósavazom, ami hangulatában igen hasonló élmény, bár az eredmény egészen más.

Pedig takarítani végső soron értelmetlen, hisz úgyis kosz lesz megint, és nem, ez nem ugyanaz, mint hogy enni is felesleges, mert úgyis éhesek leszünk. Mert az evés élvezet, és csak nagyobb családi ünnepek alkalmából megerőltető, a takarítás viszont mindig az, valamint fárasztó mint a Kossuth rádió hírei. Sokkal jobb ülni a fotelban, nézni ahogy csendesen száll a por a fikuszra, és arra gondolni, hogy valahol mások takarítanak, és elégedetté válni a gondolattól, miközben a háttérben csendben bontják a jogállamot.
Híreket mondunk, a világháború még nem tört ki.

Másfelől takarítani nem is rossz, az ember érzi, jobb esetben látja is, hogy tett valamit, hogy nyomot hagyott a világban, mulandó nyomot persze, de ez is olyan szép. Olyan ősziesen melankolikusan elmélyült, de az is lehet, hogy csak agyamra ment a hideg zsíroldó.

Álmomban kutyaszőrmentes szőnyegeken szökellek, aztán felébredek, elmélázok a hámló tapétán és lélekben feladom, mert lehet a cél maga a küzdés, de mégis a mi a frásznak?
Ám egy óra múlva már elborult tekintettel porszívózok, megállíthatatlanul török előre, és nem ejtek túszokat.

Ex cathedra

Találtam egy elég semmilyen írást az egyetemek jellegzetes tanártípusairól (már ha ez írás egyáltalán), és persze rákattintottam, hogy megnézzem, a kilences listából melyik lehettem én. Szerencsére talán egyik sem, ha már nagyon magamra kell húzni valamelyik sematikus figurát, akkor a nagyon lelkes tanársegéd lettem volna, leszámítva, hogy kilenc év nappalis diákoskodás után én már nem két évvel voltam idősebb a hallgatóimnál, hanem héttel-nyolccal már az elején is. Meg talán egy fél évig voltam csak tanársegéd, aztán érdemeim hiányától eltekintve, tisztán akkreditációs okokból adjunktus lettem, mentségemre szóljon, hogy ennél magasabb polcra aztán már nem is kerültem. És soha nem hordtam nyakkendőt az óráimon.
(Ja, és a nagyon lelkes tanársegédnél illusztrációként Matt Smith látható, mint a Doktor.)

Arra viszont tényleg rájöttem, hogy az egyetemi előadás lényegét tekintve egy tudományos stand-up comedy, mert szerintem a szociológia a legérdekesebb tudomány, de ezt a nézetemet azért kevesen osztották, legalább is az elején. Mondjuk tudok legalább három emberről, aki végül szociológus diplomát is szerzett, azt már nem tudom, hogy (legalább részben) az én hatásomra. Vagy annak ellenére.

Kanapéhuszárok

Délelőtti bevásárlás közben hallgatom a rádiót, a Lánchíd konyakról elnevezettet, néha szeretek szörnyülködni és röhögni rajta (váltakozó arányban persze), de egyre ritkábban, a vérnyomásomat kellő szintre emeli a reggeli tejeskávé is, politikailag inkorrekt uszításra csak különösen szutykos reggeleken van szükségem a megfelelő lendülethez.
Ma valamiért mégis belehallgattam, de annyira megdöbbentő volt a tartalom, hogy majdnem sima fogkémet vettem a gyógynövényes helyett, illetve elfelejtettem a fél bevásárló-listát.

Szegény hülye papp endre beszélgetett egy nem emlékszem a nevére palival, aki a vitézi rend főkapitánya. (Igen én ezeket a neveket így írom, csupa kisbetűvel, ezeknél  kreténeknél ez a minimum, eposzi jelzőt meg egyelőre még nem érdemeleték ki, mint bayer „fehérjehalmaz“ zsolt.)
Szóval beszélgetett ez a két derék hazaffy, az ország dolgairól, az ország legfontosabb dolga persze a menekültkérdés, tehát arról. Hogy ezek nem is menekültek, hazaáruló, agymosott liberális aki ilyet állít, de még csak nem is bevándorlók, ezek kérem megszállók, küldik őket szervezetten a tudjukkik. Mert meg akarják szállni Európát, rövid időn belül Eurábiát akarnak csinálni belőle (nyilván, hogy aztán közel-keleten legyen sok hely a zsidóknak, bár ezt már nem mondják ki), mi vagyunk az utolsó végvár, és az van mint a török hódoltság idején, hogy ha Magyarország elesik, elesik Európa is.

Erre hozzáteszi sz.h. papp endre, hogy de akkor legalább Európa támogatott minket, a német tartományok küldtek pénzt a török elleni küzdelemre bezzeg ma...
Bezzeg ma, tehetjük hozzá mi, az EU küld pénz a menekülthelyzet kezelésére (mi meg épp most kérünk újabb pár millió eurót a menekült gyerekek ellátására), a „minket elözönlő“ menekültek pedig elsöprő többsége pedig már Ausztriában meg Németországban van, a maradék meg arra tart éppen. De sz.h. papp endre jobban tudja, ha ő azt mondja, hogy Európa cserben hagy minket, akkor mi cserben vagyunk hagyva, különben is, Amerikában meg verik a négereket.

A fővitéz kapitányi rend (vagy ki) meg kifejti, hogy ők egy keresztény katonai rend, szóval ha a kormány füttyent nekik, ők már mennek is hazát védeni. Mert a rendkapitány vitéz úr arról delirál, hogy kilencvenmillió (!) honfoglaló érkezik összesen, és ezzel beállítja az ostobaság heti rekordját. Azért csak a hetit, mert jövő héten jöhet valami kormányzati főfasz, és benyöghet valamit a százmilliós álomhatár fölött is. (A határ a csilagos ég, Magyarország jobban teljesít, Kátya nem hátrál!) De ők majd jól védenek, mert ők egy keresztény katonai rend, szerintem ők keresztényien katonáskodnának (vérfürdő előtt tábori mise) és katonásan keresztények (aki nem imádkozik egyszerre, nem kap rétest estére, és megvesszőzik).
A fővitéz persze kissé csalódott, mert a kormány még nem szólt nekik, hogy siessenek hont védeni, nyilván viszket már az ujjuk a szimbolikus ravaszon, pengés szögesdróttal álmodnak, és izzadtan ébrednek, megkönnyebbülve, hogy tegnap óta sem vezették még be a kalifátust Európában.

Ráadásul szerinte túl liberális még mindig az oktatás, bezzeg a muszlim radikálisok azt tanítják a gyerekeiknek, hogy kell elvágni  hitetlenek torkát, nálunk meg nincs rendes hazafias meg honvédelmi, már kis kortól. (Képzelem az milyen lenne, kezdenék a lóról hátrafelé nyilazással és eljutnának odáig, hogy ha atomvillanást látnak, bújjanak a pad alá.)
Ők minden esetre már nyolcéves kortól vesznek fel tagokat a vitézi rendjükbe (persze ezek még nem lesznek igazi, pallossal avatott vitézek), szerintem meg öntöttvas serpenyővel kellene képen törölni azt a szülőt, aki ilyen bomlott agyú bohócok karjaiba löki a gyerekét.

És persze külön szánalmas az egész azért is, mert ma kietlen hazánkban van több vitézi rend is, három-öt-kilenc, ki tudja azt számon tartani. És ezek a rendek nagyjából azzal foglalkoznak, hogy vicces terítőkkel a vállukon karddal lapogatják egymást templomokban, meg rossz helyesírású nyilatkozatokat adnak arról, hogy az összes többi vitézi rend hazaáruló, és csak ők az egyetlen hiteles. És majd csak ők védik meg a hazát, ha jő az ellen.
Szavakban nagyon kemény csávók ezek, elszántak és nem ejtenek túszokat, de ha valami komoly válság lenne valamikor, ezek tuti, hogy már aznap délután egy bécsi szállodából szerveznék a hazaffyas ellenállást.

Takonygyár

Igen taknyos vagyok, valamint individualista, vagyis nem érdekel, hogy a kollégáim fele az, köhögjön mindenki a saját kontójára, nem én vagyok a szakszervezet (én ugye urlagó kiráj szeretnék lenni), én csak szeretném bevenni a reggeli vitaminomat, a nélkül, hogy fuldokolni kezdenék tőle, mert az éjszaka összegyűlt trutymó mellett már nem fér le a gigámon.

Ma egyébként már volt fűtés a Gyárban, legalább a reggeli két-három órában, ezzel már túl lehet élni, úgyhogy az eddigi két pulóvert egyre cseréltem. És finoman úgy érzem, azt üzeni a meggyötört testem, hogy kifelé mászom az aktuális takonykórból, ma már a köptetőt sem kívánom, pedig nekem még az íze is bejön, nyilván teljesen indokolatlanul. Und nix hőemelkedés, ami legalább annyira jó lehet, mint egy húzósabb Barátok közt, de ezt csak gondolom, ez a legrégebben futó tévésorozat, amiből garantáltan egy percet sem néztem meg szándákosan. (Nem mondom, hogy nem látta,m egyetemista koromban komolyan be kellett előznünk a töriszakos nőszemélyeket, ha az emeleti tévészobában (ez is milyen szép régi szó) mi inkább mégis a Rém rendes családot néztük volna...)

Szóval jobban vagyok (ez fontos, jövő vasárnap indulunk, a sokszor emlegetett Londonba), de közel sem száz százalékos, egyelőre minimális bevásárlás/házimunka (csak ahol látszik, de hétvégére nagy attakot tervezek), hamar bebújok a barlangomba, forró leveseket vacsorázom, sok csilivel, aztán a puha ágy, és szarok rá mik a hírek, hogy rogánkrumpli Őfelsége Személye Körüli Miniszter lehet, vagy hogy állami földeket játszanak át haveroknak. Per pillanat a túlélésre játszom.

Zünnepek, zajándékok

Közeleg a karácsony, oké tudom, hogy nem, de mindjárt október, az pedig A Hónap Amikor Karácsonyi Dekorációt Raknak Ki A Legelvetemültebb Üzletláncok. A mértéktartóbbak csak egészen a végén, a mohóbbak már valamikor a hónap közepe felé. (Láttam én már OBI-ban október elején rengeteg műfenyőt, meg hatmillió-trilliárd, viszont egységesen ízléstelen karácsonyfadíszt.) Az angolszászoknak egyszerűbb, előbb Halloween/Mindenszentek, de november elején már ők is csúcsra járatják a karácsonyi biszbaszokat. Nálunk nincs Halloween (szerencsére), bár egyes boltokban évről évre feltűnnek a koponya-nyalókák, hülye álarcok, meg a felejthetetlen klasszikus, az ízlésesen dobozolt, hatos kiszerelésű gumipatkány, melyet valóban nem nélkülözhet egyetlen jól felszerelt háztartás .

Ráadásul karácsonykor statáriális ajándékvásárlási kényszer lép életbe, én pánikszerűen inkább pénzt kérek mindenkitől, rám ne legyen gondja senkinek, az online bélyegboltok forgalmát majd felpörgetem magam. Én viszont ajándékozok, de az meg piszok nehéz. A saját készítésű ajándék tíz éves kor felett már kínos, kivéve, ha az ember jó nevű képzőművész, a vicces zoknik nem fedik le az ajándék karácsonykor életbe lépő definícióját, illatszert eleve nem veszek, mert illatokban nem rossz az ízlésem, hanem nincs egyáltalán. Édességgel nyilván nem lehet nagyon mellélőni (mondjuk mogyoróallergiás és cukorbeteg ismerősnek azért meredek a mogyorós csoki), filmet/zenét már úgyis mindenki letölt magának, könyvet meg csak a saját ízlésem mentén tudok vásárolni, az meg sajátos. Szerintem a családban senki nem hallott még Iain M. Banks-ről, Irvine Welsh-ről vagy Lawrence Norfolk-ról. Aztán ilyenkor ősszel felmerül, hogy majd Londonban nézek valamit, ez néha be is jön, de hát ott meg minden ajándékbolt ugyanazt a hatszázféle kínai műanyag szart árulja (Kínában hatalmas raktárak lehetnek, telis-tele fröccsöntöt Big Ben-nel, minden méretben és színben, legalább is így képzelem. Meg hogy van zenélő is!)

De az utolsó pillanatra azért összeállnak az ajándékok, és eddig még senki sem panaszkodott, mondjuk az nagy illetlenség is lenne, elvégre ajándék lónak túros a háta, és ne nézd! Amúgy az jó, ha valaki célozgat rá mit szeretne, egyik karácsonykor én közöltem a párommal, hogy azt a könyvet akarom ott. (Egy Queen-album volt egyébként, nem lemez, hanem bazi nagy kötet, tele ritka meg addig nem publikált fotókkal, meg sztorikkal, és ugye jövőre lesz harminc éve, hogy a zenekar elszánt rajongója vagyok. Jesszus, öregszem. Mentségemre szolgáljon, hogy tizenkét évesen kezdődött a rajongás.)

Szóval idén karácsonyra is bonbonokkal, teákkal, könyvekkel meg ízléses ám felesleges biszbaszokkal szórom meg a családot, de ez van kérem én ehhez értek. Meg a bélyegekhez, de egy félrenyomott húszfilléres ívnek vagy egy pápalátogatásra datált elsőnapi borítéknak nem igen örülne senki. Rajtam kívül mármint, bár pont ezek már vannak.

Sima arab szolga

Olvasom, hogy Lázár marad (hál az égnek, mondanám Moldovával, ez már talán lopott eleget, az utóda kezdené az elejéről...), hogy a felcsúti beszólt, hogy kicsi segédje beszólt mindenkinek, de igazából az jutott eszembe, túl e hányásszagú kocsmán, hogy ha minden jól megy, pont három hét múlva színházba megyek, Londonban. Ez a mindennapi stressz mellet egy megnyugtató gondolat, csak tartanánk már ott.

De ha már a mindennapi stresszről van szó, épp a szomszéd műhelyt is átépítik, csak ez ott annyit jelent, hogy már második napja több légkalapáccsal verik szét a betonpadlót, tőlem úgy 3-5 méterre. Ezért irgalmatlan a zaj, és néha akkor por van, hogy tíz méterre már nem lehet ellátni. Mi meg belélegezzük, végül is a minimál fizetésért áldozatokat is kell hozni, az nem lehet, hogy csak úgy nyugodtan robotoljunk, mint valami sima rabszolga, nekünk megalázott rabszolgának kell lennünk, akit még szívatnak is. (Nem mellesleg, a "sima rabszolga" kifejezést helytelenítette a helyesírás-ellenőrző, ajánlata: "sima arab szolga". Háát, gratulálok... Bele sem gondolok, mire utalhat.)

És állítólag ez lesz egy hétig. Mondták. Vagyis még két-három hét a munkahelyi pokol, de aztán London. Ami zajos, zsúfolt és stresszes. Vágyom oda.

Szosziolodzsi

Szociológus abból lesz, akinek van némi ambíciója a tudománnyal kapcsolatban, de matematikusnak tehetségtelen, közgazdásznak gyáva, pszichológusnak felületes, történésznek meg lusta. Ja, és a jogászokat meg lenézi.

Ez a definíció persze én lennék, de ismertem elég évfolyamtársat meg kollégát, akikre ez nagyjából igaz (nagyjából, mondom, mert volt aki pl. történész is volt/van egyben), a , szociológia szak igazából azért volt vonzó, mert ebből is egy kicsit, meg abból is egy kicsit, aztán lehetett bízni benne, hogy végül az egész összeáll valami nagyjából komplett nézőponttá. És csodák csodája, összeállt. Először úgy negyedévesen, és még inkább mikor tanítom is kellett a szociológiát, hisz egy két féléves „Bevezetés a..." kurzusnál tényleg muszáj volt összeraknom, mitől is van egy ilyen tudomány. És ezt nagyjából el is hitték nekem, olyannyira, hogy később többen szociológia szakra mentek második diplomáért. (Mint a kedvesem is - tényleg, ez is a motivációkhoz tartozik, nekem is volt egy eredeti modellem, az első szociológiatanárom még a szombathelyi tanárképzőn. Le is írom gyorsan a nevét: Heleszta Sándor, béke poraira.)

Az viszont vicces, mikor mostanában megkérdezik tőlem, mi a szociológia egyáltalán, mert ere az a válaszom, hogy röviden nem tudom elmondani, de van egy tuti másfél órás előadásom a témáról. (Annak meg az a konklúziója, hogy nincs egységes definíció, hisz ahány iskola, ahány paradigma, annyi meghatározás, ezek meg egy nagyjából kontinuus vonalat alkotnak, mondjuk a családi hasonlóság elvén kapcsolódva egymáshoz. Itt aztán vége is a beszélgetésnek, legalább is ebben a témában.)

Amúgy történésznek ma is lusta lennék, a pszichológusok túl sokat foglalkoznak emberekkel face to face, az meg nekem sok, a jogászokat már nem nézem le annyira, de kicsit még mindig többnek tűnik arrafelé a seggelés, mint a rendes szkeptikus agy, de persze a pályán kívülről mindig könnyebb okosnak lenni. Én épp minden szempontból nagyon könnyen vagyok okos...

Fuck Olympics!

Egy új közvélemény-kutatásból (pontosabban legalább kettőből) kiderült, hogy a magyarok kevesebb mint a fele szeretne csak budapesti olimpiát, és a támogatók alig vannak többen az ellenzőknél, a maradék meg simán bizonytalan. Vagyis az olimpiarendezés egy abszolút megosztó kérdés. Megosztóbb, mint a pártpolitika (ott egyértelműen a Minden Politikus Húzzon a Francba Párt vezet), mint a kutya vagy macska, esetleg a spenót vagy sóska kérdés, pedig ezek aztán igazi törésvonalak amai magyar geopolitikai realitásban.

Ebből pedig következne, hogy hagyni kell a fenébe az egészet, mint Boston meg Toronto, illetve ha valami hasznot akarunk húzni belőle, kezdjük el teríteni a „Fuck Olympics!“ feliratú pólókat. Esetleg lehet népszavazás is, de az mégsem jó ötlet, mert akkor olyan demagógia-özön szakadna ránk, hogy a fal adná a másikat, félmilliárdért megint valami haveri cég nyomná tele óriásplakátokkal az országot, tőmondatos üzenetekkel persze. (Az Olimpia Jó!; Magyarország megérdemli! és hasonlók, mondjuk én még emlékszem, hogy 2005-ben Londonban is az volt a kampány, hogy „Back the Bid!“ meg öt karika, oszt jónapot, mindenhol csak ennyi volt kiplakátolva, irdatlan mennyiségben. Úgy látszik ez egy ilyen műfaj, csak épp az egészet meg lehetne úszni egy elegáns hátralépéssel.)

Az olimpia elleni érvek számosak, no meg az esélyünk sem túl nagy, de legalább az előkészítésre is tízmilliárdokat lehet költeni, nyilván jelentős korrupciós felárral, vagyis közel a felét el lehetne lopni, ezért önmagában megéri pályázni.

Amúgy persze az olimpiának önmagában sincs sok értelme, van néhány látványos, a sóbizniszbe tartozó sportág, melynek versenyeit rengetegen nézik, meg egy csomó töltelék, mert egy légpisztolyversenyen vagy a húsz kilométeres gyalogláson azért kevesen rágják tövig a körmüket, leszámítva nyuszi a versenyző rokonait, barátait és üzletfeleit. Hisz önmagában attól nem lesz jobb senkinek, hogy az adott év addigi legjobb eredményén három kört javítva lesz bajnok kisöblű puska fekvő számban az izlandi versenyző. Pontosabban az izlandi versenyzőnek nyilván jobb lesz, meg örül neki az a néhány izlandi aki épp akkor józan, de a világ nem megy tőle előre, egy centit sem. Plusz a dopping, ami szerintem simán engedélyezni kellene, aztán vívjanak meg egymással a nemzetek gyógyszerészeti intézetei.

Ráadásul az olimpiát eredetileg arra találták ki a régi görögök, hogy addig se legyen háború, de az újkoriak esetében ez messzemenően nem jött be. Mióta feltámasztották e nemes(?) hagyományt, összehoztuk a világtörténelem két legvéresebb háborúját, miközben azokon kívül is folyamatosan folyik a vér a világban, egyszerre több helyen is. Ez a béketeremtő funkció láthatóan nem működik (konfliktus esetén inkább az olimpia szünetel nem a háború, lásd 1944-et), viszont arra jó, hogy egészen ocsmány rendszerek próbálják legitimálni vele magukat, mint 1936-ban a hitleri Harmadik Birodalom, Brezsnyev Szovjetúniója vagy legutóbb Kína meg a Putyini cárság. Ezért meg igazán kár ennyi erőfeszítést tenni, a világ szempontjából tök mindegy, hogy az aktuális csodasprinter egy olimpiai döntőben vagy egy pénzdíjas atlétikai nagydíjon futja-e meg a százméteres világcsúcsot.

Az én összeesküvés-elméletem

A világot egy titkos társaság irányítja, a főnöke Donald kacsa, aki igazából űrlény, és egy távoli bolygóról érkezett ide, egy fotelnek álcázott tér-idő görbületi féregjárat-generátorral. (Erre bizonyíték Steven Spielerg Howard a kacsa című filmje, mely bohókás mesének álcázva mutatja meg a valóságot a beavatottaknak. Donald kacsa amúgy Howard Stern álnéven rádiós műsorvezető, innen a filmbéli név is, valamint zsidó, mint Spielberg, az összefüggés gondolom innentől már nyilvánvaló.) A rajzfilm-Donald évtizedek óta arra szolgál, hogy hozzászokjunk, lassan megkedveljük, és így kisebb legyen az ellenállás a leendő kacsa-rezsimmel szemben.

A titkos társaság tagja még Elvis (aki él, csak már egy női testben), Kennedy elnök (aki Dallasban lelövette hasonmást egy Lee Harvey Oswald hasonmással, hogy aztán mindketten a zsidó szabadkőműves kacsáknak dolgozzanak), és Obi-wan Kenobi, aki eredetileg egy kitalált figura volt, de azóta már programoztak egy igazit, ő rendszerint Donald Trump (értik ugye? Donald...) telefonjának háttértárában bujkál, onnan aktiválják emelt díjas esemessel, ha szükség van rá.

Valójában ők döntenek mindenről, a globális felmelegedéssel át akarják formálni a Földet, mert az invázióra készülő kacsák egy melegebb és fülledtebb bolygót szeretnének gyarmatosítani. Az elolvadó jégsapkák vizét amúgy telekinézissel Afrikába viszik majd, hogy ott csináljanak kellemes, lápos vidékeket. De még nem most, előbb ki kell üríteni a megfelelő területeket.

Ezért van a menekülthullám is, el kell üldözni onnan az embereket, lehetőleg Európába, amit aztán egy nagy drótkerítéssel körbevéve egy nagy rezervátummá alakítanak. Ez a folyamat most indul, igazából Orbán is az ő ügynökük, pontosabban ő egy robot, élő szövet a fémvázon, és Donald titkos főhadiszállásáról irányítják táv. És ha ez megvan, háborút robbantanak ki Észak- és Dél-Amerika között  (ennek a felelőse Kennedy,  a Disznó-öbölnél történt incidens csak kicsinyített főpróba volt annak idején, meg a kubai rakétaválság is), aztán majd az emberek jól kinyírják egymást, a maradék meg Európába menekül.

Ez után a már olvadt antarktiszi jeget, illetve ekkor már vizet, le lehet teleportálni Afrikába, és megérkezhet a kacsák inváziós anyahajója a Tojásrakó II. Afrika elfoglalása és Európa végleges lezárása után lerohanják Ázsiát, Ausztráliával viszont eleve nem foglalkoznak majd, az ausztrálokat sem igen érdekli a világ, amíg van sör meg lóverseny, ők majd jók lesznek génbanknak, ha a korábban Európának nevezett Központi Menekülttáborban kitörne a lepra vagy a sunnyogó pestis, és nem lenne elég rabszolga az amerikai kukoricaültetvényekre.

Nos, röviden ez a háttere a mostani menekültválságnak, ami mint látható, még csak a kezdet.
A legjobb amit tehetünk, hogy mégsem építünk több kerítést (hisz pont ez lenne az ördögi terv egyik kulcseleme), valamint beszerzünk több zsáknyi kacsatápot. Vesztegetéshez elengedhetetlen.

A buszon állatozás lélektana

Reggel a buszon hallom a mögöttem ülő alulművelt banyát, amint reggel negyed hatkor (!) már teli szájjal nácul, hogy ezek a bevándorlók anarchista állatok mind, meg terroristák, táborokba kell zárni őket, aztán gázt nekik. És nincs vele egyedül, ez dehumanizáló tendencia elég általánosnak látszik, sőt sokan azt gondolják, ez valami magyar karakterjegy. Pedig a híres Milgram-kísérlet óta köztudott, hogy ez általános emberi sajátosság, az emberek nagy részében ott lapul a SS-keretlegény, csak épp nem érik olyan ingerek, amitől előjönne. Ahhoz különleges helyzet kell, stressz.

És látszólag nálunk ez épp nincs meg, hisz száz emberből kilencvenkilenc még sohasem látott élő menekültet. Csakhogy pártunk és kormányunk tett róla, hogy tartson tőlük, a gyomorforgató plakátkampánytól a kardcsörtető kerítésépítésig mindent beleadott, és mikor már tényleg túlfeszítette a húrt, akkor boldogan vízágyúzott, meg nyomta a könnygázt, gyerekek arcába is.

Az buszon állatozó némbernek igazából csak azt kellene elképzelnie, hogy az ő gyerekének tolják az arcába a könnygázt, aztán őt tapossa meg a pánikba eső tömeg, egyből lapítana benne a lelki Gestapo. Nyilván nem tűnne el, de talán kapna egy pofont Empátia Kapitánytól.

Csak hogy pártunk és kormányunk az empátiában nem erős, tényleg, ennyi szociopatát egy rakáson ritkán lehet látni, mint manapság egy kormányülésen. Ők a hisztériakeltésben, a pánikban érdekeltek, hogy aztán hős rendteremtőként léphessenek fel, a felcsúti el is mondta, hogy ő csak harc közben van elemében. Ezért van, hogy állandóan háborús metaforákban beszél még a monetáris politikáról is, harcol, megvéd, küzd és persze mindig győz, sokszor már egyes szám első személyben. Ami akár vicces is lehetne, de nem az, mert a bőrünkre megy, meg ez esetben a menekültek bőrére is, pár ezer ember nyomora láthatóan nem érdekli, ha újra a haza megmentőjének szerepében páváskodhat.

Aki vicces az a szíjártó „Ananászfej“ péter, aki mostanában napi huszonnégy órában sértődik meg és kéri magának, egyre durvuló hangnemben, nyilván van az a pont, mikor már a speed sem elég, hogy szinten tartsa magát. Így aztán a magyar diplomácia vezetője szarik a diplomatikus hangnemre, és halál faszára küldi az osztrák kancellárt, a horvát miniszterelnököt és még egy csomó fontos embert, akikkel neki munkaköri leírása szerint is jóban kellene lennie. Nyelni egyet, és ha már válaszol, akkor udvariasan, ha meg nem megy, akkor kocsmát vezessen vagy fociklubot, ott elmegy ez a stílus.
A legjobb persze az volt, mikor az az ENSZ főtitkárát oktatta ki, nem kis fölényességgel, mert hát valóban, hol is van egy ENSZ-főtitkár egy semmihez sem értő fideszes karrieristához képest. Ban Ki Mun nyilván azóta is álmatlanul forgolódik éjszakánként, azon rágódva, hogy most akkor mondjon le, vagy elég ha csak nyilvánosan megkorbácsolja magát, a felcsúti oltárképe előtt? (Ilyen egyébként számos orbán-rajongó néni komódján, szekrénysorán, kredencén található, nagyon vicces képeket lehet találni a neten...)

Mindenesetre ezek a csávók annyira szánalmasak (és buta módon próbálnak számításból gonoszkodni), hogy még az amúgy tragikus események közepette is visznek némi abszurd humort az életünkbe. Pedig jobb lenne, ha azt a nagy arcukat vinnék valahová jó messzire, én Szíriát ajánlanám, ott most igen jól lehet harciasnak lenni.

Híradó

Az állami tévé orosz nyelvű napi híradót indít. Pont akkor, amikor az ember már-már arra gondolna, a fideszekádéenpé már elég mélyre mászott Putyin elvtárs/cárevics ánuszába. De nem, mindig lehet mélyebbre. Mert valljuk be őszintén, ez lesz az a híradó, aminek nem lesz kimutatható nézettsége. Egy eleve alacsony nézettségű állami csatornán megy majd, valamikor éjjel, ettől önmagában nullához konvergálna a nézettség, de hány orosz anyanyelvű vagy oroszul jól tudó ember él ebben az országban? Nyilván nem sok, és ha hasonló arányokban választják az állami párttévét, éjjel, mint a teljes populáció (és miért választanák más arányban, attól, hogy valaki tud oroszul, még nincs két feje), akkor ez lesz a világ legdrágább híradója. Már ha az egy nézőre jutó költségeket nézzük, hisz három emberért rántják be az egész infrastruktúrát.

De legalább az egyik műsorvezető (bizonyos Aljona) melleit már láthatta ország-világ, valami „celebakarok lenni léccilécci"-típusú műsorban, tehát ezért már kár lesz nézni, akkor is ha egy éjfél környéki műsorsávban bármi elképzelhető.

Egyébként ha idegen nyelvű híradót akarnak adni (a már létező angol verzió mellett), választhattak volna valami elterjedtebbet is, mondjuk németet, de az igazi nagy durranást egy beás és/vagy lovári híradó jelentette volna. Rögtön lehetett volna mutogatni a minket nem eléggé tisztelő Brüsszelnek, lám nálunk nincs is kirekesztés... (Ez a Brüsszel egyébként nem is egy város, ez csak átverés, igazából Herr Joachim Brüsszelről van szó, aki a Háttérhatalom Világkormányának Európai Helytartója, valamint északi rítus szerinti szabadkőműves főpáholymester és a Ku-Klux-Klán helyi tagozatának birodalmi varázslója. Valójában még senki sem látta, női lapokon és zöldpárti képviselőkön keresztül küldi parancsait a Háttérhatalom alvó ügynökeinek, álmukban naná, hogy azok Továris Putyin hatalmára törjenek.) De  mi hősiesen ellenállunk az európai nyomásnak, rendes félázsiai népként hódolatunkat ajánljuk a cárevicsnek, ha ehhez műsoridő kell, meg Aljona mellei, akkor az is meglesz. Mert csak.

Hőguta

Igazán remek mostanában a munkahelyem, már amennyiben az ember baleseti sérülésekre vagy tartós érzékszervi károsodásra vágyik olthatatlanul. Merthogy a műhelyt épp átépítik, de a munka nem áll meg, business as usual, illetve hová lesz a cui prodest? Mert a cégnek nyilván úgy éri meg, hogy menjen csak a két dolog párhuzamosan, nekem viszont a fülem mellett flexelnek, hegesztenek, illetve baromi nagy fém válaszfalakat csakpodnak húszkilós kalapácsokkal, teljes erőből. És szörnyű nagy kosz van, a vastagabb rétegekben halott német katonát is találhatunk, esetleg dínócsontokat.

Ez már megy egy ideje, de ma megjöttek a fűtésszerelők, nyilván szezon előtt át kell vizsgálni a rendszert, meg hát ki kell próbálni, úgyhogy ültünk bent az eleve harminc fokban, és akkor teljes erővel beindult a fűtés...

Lehet hogy menekülteknek kellett volna kiadni magunkat, én például elég szőrt hordok az arcomon, és nagyjából három mondatok tudok arabul, iszonyú kiejtéssel nyilván. (Az arabban vannak olyan hangok, amiket a legtöbben csak közvetlenül a hányás előtti pillanatban adunk ki, vagy ha a moziban váratlanul mellénk ül Kövér László, és félrenyeljük a popcornt. Vagy popcornot, már amelyik a pattogatott kukoricát jelenti...)

Ám ha tényleg menekültnek néznének (indokoltan amúgy, a kalapálás idején tényleg mindenki menekülne), és rugdalnánk kissé mi is azt a fém válaszfalat, talán minket is levízágyúznának, ami a hőguta egy frissítő ellenpólusa. De könnygáz az nem köll.

Kéne szólni a kormányzó férfiaknak (akik egykor nyilvánvalóan a Darth Vader Úttörőcsapat tagjai voltak mindahányan), hogy nálunk a gyárban is nagy most feszültség (néhol 380 volt), forrósodik a levegő, szóval küldhetik a locsolókocsit. Csak ne felejtsenek el a portánál belépőkártyát kérni, különben a biztonsági őrök hazazavarják az egész bagázst.

Kerítők

A román határra is építünk kerítést, nem végig persze, csak egy darabig, a szerb határtól kezdve, hogy ne lehessen röhögve megkerülni, így viszont egy másik EU-tagállam területére tereljük őket. Plusz eme másik EU-tagállamtól választjuk el magunkat szögesdróttal, persze csak egy rövid határszakaszon, de a dolog szimbólumértéke így is erős.

Mert ha megkerülik a meghosszabbított kerítést, majd kicsit még hosszabbítunk, a végén meg teljesen körbekerítjük magunkat. Jobb is így, a sok eltérő kultúrájú legalább nem tolja ide a pofáját, járulékos veszteség, hogy így aztán kis idő múlva a felcsútinak sem lesz kebab a körúton, de ezt a hatalmas áldozatot ő nyilván meghozza nemzetéért, hol sírban süllyed el.(Vagy mi van épp, én kétnaponta olvasok híreket - mentális épségem okán - de legutóbb az volt a pártbrossúra, hogy a kereszténység van itten veszélyben. Mondjuk  amilyen nálunk a kereszténység, hegedűslórántostúl, püspökkarostul, szerintem nem kár értük, de egy új Luther vagy Kálvin az már nagyon kellene...)

A csúcs pedig nyilván az lenne, hab a torkán, ha az ejtőernyős szír családanyák ellen is védekezve, felülről is dróttal fednénk be ezt a lángoktól ölelt geopolitikai realitást (korábban: Magyar Köztársaság), így miénk lenne a világ legnagyobb galambketrece. Szarnánk bele nyilván, meg várnánk a tápot másoktól, de isssssszonyú önazonosan. Mi, mogyorók, akik Árpáddal bejöttünk. (Már aki...)

Füles (az utolsó, tényleg)

Nnnna, végre ma kimacerálták  a fülemből a "csíkot" (mint kiderült ez lehet a nemhivatalos neve), fülem sajog, lelkem  nem kevésbé, de barátom a fájdalomcsillapító, meg a kutyám, utóbbi mondjuk inkább lelkileg segít. (Az öreg labradorok szerintem egyáltalán nem értenek a fülészethez, Dudlinak konkrétan egyetlen használható egészségügyi tanácsa sem volt. Pedig kérdeztem, hogy ez most akkor hogy, talán nem voltam elég konkrét...)

Viszont megint elégedett voltam a kaposvári kórházzal, ez az általános egészségügyi halálhangulat mellett azért nem rossz, érkezéstől távozásig pont harminc percet töltöttem az intézményben, regisztrációval, várakozással, vizsgálattal együtt, és nem figyelt kövér pók, vagy penészedő egérkaki a sarokból, tiszta volt, modern és gyors. (Bár még mindig Windows XP-t használnak, ami kissé tájidegen.)

Viszont pár napig még ne mossak fület, mondta a szakszemélyzet, nyilván jobb fület, de akkor hogy fogok én kellemesen párolódni a fürdőkádba? Ott akkor is nedves leszek hallójáratilag, ha direkt nem mosom, ha viszont nem fürdök, büdös leszek,  szóval a választás annyi, hogy büdös vagy süket...
Szerintem büdös és süket, legalább megismer a kutya, akkor is ha nem hallom meg...

Macera

Nos, szerintem megvolt a havi trágárság-adagom, úgyhogy próbálok simán csak életszerű lenni, pláne mert nagy felfedezést tettem az orvostudomány területén.

Legfőképpen azt, hogy ha az embernek fáj a füle, egy héten át, sőt napról napra jobban, akkor tényleg lehet, hogy valami baj van, amit nem gyógyít a kamillatea, pedig az a rákon kívül bármit. Nálam például az volt az eset, hogy bedugtam a fülhallgatót a fülembe, majd később kihúztam, ám a kicsi műanyag izé a végéről, no az bent maradt. Bent is volt egy bő hétig, amíg már annyira fájt, hogy túllépve egészségügy-fóbiámon, mentem a fülészetre, ahol kiderült, hogy egy darab fülhalgató van a fülemben, valami véres-gennyes beágyazottsággal, fájt is piszkosul, mikor a dokinő kiszedte, fáj azóta is, bár már főleg csak az a gyógyszeres szalag/géz, mit betömködött, és holnapig ki sem szedhetem.

Viszont kiderült, hogy a "macerál" az egy orvosi szakkifejezés (vagy legalább is van orvos aki használja), az ambuláns kezelőlap szerint a "státusz", többek között "egyebekben macerált hallójárat ill. dobhártya".

Persze hogy macerált, az utolsó napokban fájt, mint a fene, én más fülét is maceráltam volna, ha nekem jobb lesz tőle, a saját fülem meg tényleg az enyém. Fáj mondjuk most is, de nem merem kihúzni a cuccot, szerdáig benn kell tartani, de holnap remélhetőleg nagy megkönnyebbülés lesz, ha kiszedik. Most meg viszket, belülről, de nem merek macerálni...

Baszódás

Nyilván mindenki hallotta már, aki akarta, de most ideteszem újra, egy darab szabadság, hisz a trágárság szabaddá tesz...

Baszódjál meg KDNP!

Rendkívüli helyzet

Olvasom ma reggel szinte bármelyik hírportálon, hogy az osztrákok úgy döntöttek, a rendkívüli helyzetre tekintettel beengedik a Magyarország felől érkező menekülteket. A rendkívüli helyzet azt jelenti, hogy a magyar állam (azaz a kormány, azaz a fideszkádéenpé, nálunk momentán ezek ekvivalensek) szarik bele, mi lesz ezekkel az emberekkel, a felcsútit saját hatalmán kívül tényleg nem érdekli senki és semmi.

A hatalomhoz meg pénz kell, ezek ilyen egymásba jól átváltható valuták, úgyhogy lehet állami földeket lenyúlni, haverokra közbeszerzéseket kiírni zavartalanul, a bamba tömeg meg nyugodtan fasizálódjon menekültügyileg. (Nemrég még azon csodálkoztam, hogy a Lánchíd rádióba betelefonáló bácsi konkrétan lövetne mindenkire a határsávban, mára ez lett az alap, kiegészítve azzal, hogy miért nem védik otthon a hazájukat, mintha egy polgárháborúban lenne hazai oldal, illetve hogy ezek a kisgyerekkel menekülő emberek igazából megszállók, a háttérhatalom (a tuggyukkik) küldik őket, üzenjünk hadat az egybesült államoknak...)

És amíg a magyarok jelentős része végre kihozhatja magából a nettó nyilast, a magyarok egy másik jelentős része kaját meg ásványvizet visz az állam által magukra hagyott embereknek. Meg tüntet a parlamentnél „not in my name“ táblákkal, vagyis hogy a felcsúti és hűbéresei csak a saját nevükben beszéljenek, az övékben nem, ők még embernek érzik magukat, és megvetik ezeket az antihumánus hatalomtechnikai szemétládákat, teljes joggal amúgy. Én is megvetem a felcsútit és az ő fasiszta rezsimjét.

És akkor egy hosszabb intemezzo: Hosszú évekig nyomták a jobber sajtóban, hogy itt ők meg vannak támadva, őket folyton és általánosítva fasisztázzák. Miközben ez tipikus műbalhé volt, én pl. egy cikkre, publicisztikára vagy hasonlóra sem emlékszem amiben  a fideszt vagy a felcsútit explicit fasisztának nevezte volna bármi, a jobboldali sajtó, mely alapvetően a sértődés/felháborodás paradigmájába szorult, kreált magának egy fantomvádat, aztán jól kikérte magának. Most azonban eljutottunk oda, hogy ezek tényleg fasiszták. Félreértés ne essék, nem nácik, fasiszták. Korporatívnak nevezett, államelvű maffia, erő- és hatalomkultusz, idegengyűlölet, a máshogy gondolkodók démonizálása/kitagadása a nemzetből, meg valami végtelenül perverz küldetéstudat. Ami eredetileg nyilván csak üres duma volt, pénz kellett und hatalom, ehhez jött jól a nacionalista retorika, de hát vigyázni kell milyen maszkot vesz fel az ember, mert egyszer csak az lesz az arca, a felcsúti szerintem már maga is elhiszi, amit ordibál. És mikor azt olvasom a bencsik andrás (csupa kisbetűvel) nevű izétől, hogy „ne kerteljünk, ezek állatok“, akkor az olasz típusú fasizmusból lassan megérkezünk a rendes hitleri fajelméletig. Vagyis nyakig ülünk a szarban.

De  mondom néktek felebarátaim, egyszer minden vécét lehúznak, egyszer ezek is eltűnnek a történelem kloákájában (azért némi letöltendő is jól esne világ rendjének), addig is meg az van, hogy:

„De az állam csak magyarázkodik, dumál, felháborodik, bekéret – azt az egyet nem csinálja, amit bármilyen normális, egy kicsit is érző ember rögtön megcsinál, ha meglátja, mi a helyzet.

Nem segít.

Írhatnám, rég volt ilyen nyomasztó és megalázó érzés magyarnak lenni. Szerencsére azonban ott van az a sok segítő, adakozó, aktív magyar, akik miatt viszont borzasztó jó – embernek lenni.“ (forrás)

Street Food

A sztrítfúd nagyon trendi, amolyan gasztroblogger-startup, mindenki ebben nyomul, ma már a Michelin-csillag helyett (na jó, mellett) az igazán menő kaja az, amit ananászfrizurás, sztk-szemüveges csávók (nem, nem hipszter, én ismerem a hatvanas éve beat-irodalmát, és ez a szó teljesen mást jelent, véletlenül sem divatérzékeny majdnembölcsészt), szóval ilyen fickók adnak el fúziós kajákat drágán. A fúziós kaja az amúgy csak annyi, hogy pörköltes szusi hasábburgonyával, vagy rántott szójaszósz milánói módra, pitában. Pedig a csalamádés hamburger is az volt, meg a lángos-palacsinta, vagy az angoloknál a fish&chips, rendesen furgonból, újságpapírban, ahogy kell.

Itthon, fatornyos falunkban legfeljebb kebab van (Tényleg, centire ugyanez pár éve még gyros volt, mi változott? Átvette a török maffia?) meg Meki, úgyhogy a sztrítfúd az nekem inkább Londonban van. Cornish pasty főleg, szendvics persze, meg ott a szusi is az, ettem már pályudvari padon, vonaton, parkban, egészen kicsi doboz sörökkel, meg kihajtható műanyag villás tésztasalátákkal. Meg gyümölcssaláta. Jegeskávé. Cheescake az előzőleg gondosan lenyalogatott kihajtható műanyag villával fogyasztva. Igazából bármi, amihez nem kell kés-villa, meg nem kell melegíteni.

Amúgy a legjobb utcai kaját is Londonban ettem sok éve, valahol a Kensington High Street metrómegálló közelében (Churc Street? talán, szokás szerint lusta vagyok megnézni...) egy lengyel boltot találtam, ahol volt fűszeres-csípős indiai zöldségekkel töltött pirog. Na az isteni volt, bár mint kiderült, a pirog is egyféle szamósza, de attól még fúziós, bár egy kötényes néni szolgált ki (ohne kecskeszakáll meg ananászfej), így persze egyáltalán nem trendi. Plusz egy rendes kisbolt volt, semmi dizájnfurgon. De most hogy így eszembe jutott, lehet hogy jövő hónapban arra járván (járva?, basszus végül tényleg nem lettem magyartanár) megkeresem.
A sok Kingsman-helyszín között erre is juthat majd idő...

Addig is meg csinálok itthon magamnak zöldséges szusit, bár nem hiszem hogy lemegyek a ház elé megenni, csak hogy sztrítfúd legyen. Persze volt már olyan, hogy Petra saját készítésű pasty-jét kutyasétáltatás közben ettük, hamár. De kutyasétáltatás közben szusit enni elég perverz ötlet, egyik kézzel fogom a pórázt, a másikkal meg mártogatom a cuccot a szójaszószba, amit nem tudom melyik kezemmel fogom, nyilván a harmadikkal, mert a negyedik kell a kutyakaka felszedéséhez, de evés közben az nem az igazi... Ha viszont csak kiülök a lépcsőház elé, az maximum yard-food, de az meg egyáltalán nem  trendi.

Felejtős

Húha, asszem elfelejtettem, hogy hónap eleje van, és kellett volna valami kulturális cikket küldeni a kiadónak. Vagy nem kellett volna, tudja a fene, de legalább nem reklamáltak. Hétvégén talán írok valamit, sőt biztos, elvégre nem szedek fogalmazásgátlót.

Mert rá kell jönnöm, ahogy öregszem, kifejezetten rosszul viselem a határidőket, mindig egyszerre szakad rám, hogy át kell utalni pénzt, fel kell adni szerződést, vissza kell vinni valami könyvtári könyvet, holnap lejár a buszbérletem, és úristen, mikor is kell megetetni a teknőst??? A nagy előre gondolkodóból utolsó pillanatos pánikreakciós lettem, mint mikor valaki a szülőszobában döbben rá, hogy egek, ő terhes. (És persze utólag érti, mi volt az a sok reggeli rosszullét meg, meg hogy nem a kovászos uborkától hízott el...)

Terhes még nem voltam, úgy tervezem nem is leszek, de én is két nappal a határidő után szoktam rádöbbenni, hogy mi is volt az a meghatározatlan rossz érzés az előző héten, hogy valamit elfelejtek. Pedig akkor még eszembe juthatna, de valahogy biztos vagyok benne, hogy még ráér az épp nem tudom micsoda.

Holnap pl. buszbérletet kell vennem, szombaton könyvtár, és fel kell vennem pénzt is, hogy jövő héten intézhessük a londoni hotelszámlát. Ez rajtam kívül nyilván senkit sem érdekel (leszámítva egy-két munkatársat, de szerintem ők csak annak örülnek, hogy épp van kihez szólniuk), de néha olvasom magam, szóval ez esetben amolyan emlékeztetőnek is használom a blogom, ami azért - valljuk be - a webkettő igencsak legalja. De legalább nem posztolok cuki macskás videókat a fészbukra és nem nézem a történelmi egyházakat nagy kereskedelmi tévéket (csak a kicsiket, de az bocsánatos bűn), plusz ebben a posztban nem is írtam semmi trágárságot, nyilván ezt is elfelejtettem. Eddig legalábbis, bazmeg.

Karitász

A magyarok nincsenek hozzászokva az idegen vallásokhoz (mondta valamelyik államtitkár a százból, mindegy is melyik droid volt). A magyarok ellenben hozzá vannak szokva a szögesdróthoz (a Műszaki Határzár Helyettes Államtitkárság legújabb rezsiharcos eszközéhez), meg a rendőri zaklatáshoz. És szeretik látni, hogy ez alkalommal nem ők állnak a lófasz rosszabbik végén, hanem keresztényi szeretettel uszulnak a menekültek ellen, akik ugye genetikailag és bőrszinügyileg is fertőzőek, mint azt Hóbagoly Elvtárs oly precízen náci módon kifejtette.

Talán a hvg-n volt egy publicisztika, ahol a szerző nagyon röviden kifejtette, mi pártunk és kormányunk lényege. Az ugyanis, hogy "Ez a kormány káoszt generál, hogy ő legyen a rendteremtő, de ahhoz meg nem ért.“ Olimpiát persze rendeznének, pedig az kicsit nagyobb dolog, mint a Keleti pályaudvar.

De ami talán igazán gyomorforgató ebben a részvétlen, gyűlölködő közegben, az az, hogy pl. az állam gyakorlatilag kivonul onnan, ahol elemi kötelessége lenne segíteni. Önkéntes orvosok és ápolók segítik a menekülteket, a kormány meg csak arról károg ezek az illegális bevándorlók (sic!) betegségeket terjesztenek talán biztosan, legalábbis gyanús hogy tuti.

És egy igazán szerény kérdés: hol a jó büdös francba vannak ilyenkor az ún. "történelmi" egyházak, meg az ő segélyszervezeteik? Nyilván ők sincsenek hozzászokva az idegen vallásokhoz...