Ideáltipikus igénytelenség (a zűrből)

A rossz filmek néha nagyon is szórakoztatóak. De ehhez igazán rossznak kell lenniük, mert akkor a trash-élmény a végéig elviszi magával a nézőt, miközben a kicsit rossz filmeket húsz perc után kurvaanyázzuk a lomtárba, a közepes filmekbe meg már bele sem fogunk.

Mert ha a rosszaságuk csak abban áll, hogy sablonos történetet rágnak le a csontról jelzésértékű színészekkel elővezetve, akkor eltűnik belőlük a szórakoztató-faktor, és marad a méla unalom. E tekintetben viszont modellértékű darabjai annak, hogyan nem érdemes filmet csinálni. Nem azt mondom hogy nem kell, tőlem csinálják nyugodtan, ha egyeseket elszórakoztat az űrlényes-kertvárosi, a rútkiskacsából bálkirálynős vagy a "bakrablók lazulásból autót lopnak" tematikájú cékategóriás kiszámíthatóság, mert mondjuk bulis a forgatás, szóval gyártsák nyugodtan. Csak rakjanak rá (a korhatár-karika mellé, elé, helyett) egy jelzést, hogy "Szerettük Csinálni, De Ne Nézd Meg!" vagy "Fiatalok Voltunk, Kellett a Pénz", és akkor nyugodtan megrohadhat az egész műalkotás (régebben azt mondtuk volna: egy téka hátsó sarkában) valami streaming-szolgáltató pókhálóval jelzett részlegén, ott, ameddig már sohasem gördítünk le.

Nos a Sötét égbolt című 2013-as izé éppen ez a kategória. Centire pontosan modellezi le az eleve harmadosztályba benevezett, kiszámítható klisékből fércelt időpocsékolást, ahol a film végi, úgynevezett dramaturgiai csavaron kábé annyira lepődünk meg, mint karácsonykor a szaloncukros beiglin.

Ez itt az űrlényes, idegen-inváziós zsáner kertvárosi, kis költségvetésű változata, ahol a' űrös lények a kis lépések politikájának jegyében csak egy átlagamerikai családot taktikáznak körbe, valamelyikük elrablásának előre megfontolt szándékával. Ez amúgy sikerül is nekik, bár nem világos, hogyha a kis szürke idegenek annyira fejlettek, akkor mi a fenéért tökölnek éveket, évtizedeket, egy-egy kísérleti  alany éjszakai elragadtatásán? És néhány tízezer fényév átszelése után hogy a manóba állítja meg őket egy kulcsra zárt hálószoba-ajtó? De hát hollywoodi viszonylatban ez a megye kettő bajnokság, itt efféle kérdéseken nem illik fennakadni.

Az viszont még ezen a szinten is gáz, ha a tiszteletlen néző már az első félóra után a főszereplő család tagjainak halálát kívánja, az sem baj ha gyors és fájdalommentes lesz az elmúlásuk, csak legyen már vége!

Mert a világ az ilyen filmekben az nem egyszerűen Észak-Amerika, hanem mindig (de tényleg mindig) annak egy meg nem nevezet kertvárosa, teljesen egyformán nyírt gyepekkel, meg szabvány házakkal, amikben szabvány családok élnek.  Itt sincs ez másként: anyu ingatlanügynök (mint minden második kertvárosi anyu, csoda hogy még van kiknek házat eladni), apu épp két állás között keresi önmagát, plusz van legalább két gyerek. Az egyik lázadó a kamasz, a kisebbik meg a fura kisgyerek, akin már az elején látszik, hogy megufózták az idegen űrlények, de már az előtt, hogy a stáb kikölcsönözte volna a Nyomasztó Tekintetű Kisfiúk produkciós irodától.

Később kiderül, hogy a lázadó kamaszt is már kiskorában összeufózták, ez mondjuk legalább utólag megmagyarázza, miért változik egész kis traumák hatására skizoid kamaszlánnyá. De legalább ezen nem kel meglepődni, az hogy ő (is) háttérufók befolyása alatt áll, már filmplakátról kiderül.

Pedig ezeknek az idegeneknek nem érdemes a társutasául szegődni, ezek annyira bénák, hogy CGI is ledobja őket magáról. Nagyjából úgy festenek mint akiket az 1998-as UFO Magazinból vágtak ki körömollóval, hogy aztán egy hurkapálcikára celluxozva játsszák el velük "A Tejúton túl is ismerik a paralízist" című keletnémet kamaradrámát.

De legalább  velük kapcsolatban nem vetődik fel a viccbeli kérdés arról, hogy mik is a szándékaik. ("-Kapitány, jönnek az indiánok! - És barátok vagy ellenségek? - Biztos barátok, mert együtt jönnek!")

A műegész tele van bénán elhelyezett filmes utalásokkal, Hitchcock Madarakjától a Jelek című, alufóliasisakos melgibzonozásig, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a film szerény költségvetését csak az alkotók fantáziája múlta alul.

És ami a legbosszantóbb kilencvenhét percnyi megpróbáltatás után, hogy apu és anyu meg sem hal, pedig látjuk, hogy apu lelőtte anyut, aztán a szájába veszi a puska csövét, de naná, hogy ezt is csak a fiú hallucinálja. Mert ezt ufózták a fejébe a szürke pálcikaemberek (akiknek űrutazásra telik, de saját arcra már nem), hisz rendes testrablók, akik csak egy kiadós hallucináltatás után jönnek a szállítmányért.

Pedig az érdemi, és izgalmas történet valahol ott kezdődhetne, hogy apuék pokolra jutnak, ahol azért a kertvárosi rutinjukkal feltalálják magukat, és anyu elad egy nagyobb üstöt (digitális fortyogással és extra vasvilla-állvánnyal) Jabbának a huttnak, aki már a nyolcvanas évek óta bentlakó. A kis szürke idegenek meg az ápolószemélyzet.

Brokisztikus

"Bemutatták az egerszegi Vénuszt" -olvasom a hírt többfelé, és nézem a mell-ékelt képet, de nekem sehogy sem egy női test jut eszembe erről a torzóról, sokkal inkább valami egészen más:

hvg.hu

Ez első és második pillantásra is egy nyeles tojás, csak harmadikra lehet femininként azonosítani, de akkor is minek. A szépség esszenciáját csak egészen kifacsart képzelettel lehet belelátni, persze vannak olyanok, akik kedvelik a darabolós horror és a retro-pornó crossovereket, de én nem tartozom közéjük. Tőről szalajtott konzervatívként a szép nő idólumához nálam hozzátartozik, hogy van neki keze, lába, meg feje. Valamint szemüvege meg diplomája, de csak ha belülről fakad.

Oké, ez itt egy töredék, mint a preszokratikus filozófusok szövegei, mondjuk Anaximenész vagy Protagórasz szövegeiből nem is csinálnak filmet, a fennmaradt pármondatos szövegek legfeljebb szellemarceológiai érdekességek, vitrinbe való cseklységek, bár nyilván többen is írtak már belőlük nagydoktori disszertációkat. De én a filozófiától már rég el lettem menekülve.

Ez itt fentebb, viszont töredékessége ellenére tényleg faszán néz ki, remekül dekódolható, hogy  farok a herék folytatása más eszközökkel, és afféle agyagba szobort Rorsarch-teszt, mindenki szabadon láthat bele, amit akar. Én ezek szerint egyértelműen Móricka-pozitív lettem, de ahogy elnéztem egy-két kommentszekciót, ezzel is a csak a többséget erősítem.

Rossz az, aki rosszra gondol, de ezek szerint, aki ezt látván egy pöcsre gondol...

Láttalak szerdán

A 444-en van (volt?, fog lenni?) egy rovat, a Láttalak Csütörtök, aminek jobb cím lenne a 3R (Reménytelen Randik Revival), mert nagyjából arról van szó, hogy valaki látott valaki mást, akit amúgy nem ismer, de ismerne, és ezért közhírré téteti ország-világ előtt online a látás tényét, és az ismerés kívánását.

A látások márpedig viccesek, ilyen sztorikat böfög fel a virtuális wannabe húspiac, hogy: "Május 32-én álltál Tizenhatosok terénél , a villamosmegállótól nem messze a járdán. Szőke voltál, szerintem lány, és biztos hogy kék farmerben. Ha magadra ismersz, írj a jofejvagyok@chemtrailmail.org címre, én szerintem fiú vagyok, de jól főzök." És jönnek a kommentelők, hogy "Fú, én is jártam arra aznap, csak tavaly, de én is láttam egy kék farmeres szőkét, biztos arra lakik a munkahelye!"

Állítólag volt már olyan aki később és ennek nyomán tényleg találkozott a valakivel, akivel jelentőségteljesen összenézett a Nyugati aluljárójában, vagy akit kisegített egy húszassal a teszkó pénztáránál, de szerintem ez nem jellemző.

A szórakoztató-faktortól lehet érdekes a cucc,  de nemigen találni ilyeneket hogy: "Keresem azt a szemüveges, szőke vagy barna hajú, ülve elég magas lányt, akit múlt kedden lehánytam az éjszakai 13-ason. Én kockás inget viseltem napszemüveggel, vérzett a fülem, és a Semmiség utcai megállónál pofoztak le  buszról az ellenőrök."  Vagy "Két hete pénteken voltam Pesten tárgyaláson (másodfok), és láttalak a parkban, a szobor mellett állni. Már nem emlékszek hogy voltál öltözve de az biztos hogy kurvásan, ami nekem bejön. Ha magadra ismersz, gyere hétfőn a központi bíróság elé fél tizenegy körül, ha nem kapok letöltendőt, elmehetünk pizzázni, majd közösen fizetjük."

De általában elég érdektelen látások vannak a rovatban, az egész nem elég vicces, az efféle párkeresésből süt a vágyakozással turbózott reménytelenség, ami szerintem egy rossz kombináció. Magam a szimpla reménytelenséggel dolgozom, az tiszta és egyszerű ügy, az ember már nem teker a magánélet biciklijén, mert úgyis minek, valamint fárasztó és különben is porszívózni kellene.

Mert az egész onnan jutott eszembe, hogy ma Láttalak Szerda volt, az ablakból, nagy und fájdalmas sóhajjal, napsütéses időben, de rohadt borús kilátásokkal.

Elhagyott vagyok mint Csernobil környéke, bár a személyiségem korántsem annyira sugárzó.

Utazás Klausztrofóbiába

Folytatva a horrorfilmek napfényes mezején kalandozást (ahol az ember ártatlan virágokat kegyetlenül csokorba mészárol, miközben ajkáról ki se fogy a sátáni kacaj), megnéztem A barlang (The Descent) című 2005-ös brit anyuka-slashert, mondjuk két részletben, mert közben megéheztem, meg untam is kissé. A film amúgy nem keverendő össze a magyarul ugyanezzel a címmel futó, szintén 20005-ös német műalkotással, ami angolul a The Cave névre hallgat, de a mostani után az a barlang már húde nem érdekel.

Pedig nem kezdődik rosszul, néhány nő  elindul lazításképp barlangászni kissé, hát istenem, ilyen  a gusztusuk, szeretnek sötét és szűk helyeken kúszni, nekik ez a kikapcsolódás, nem a gin-tonic. Egyik főszereplőnk Sarah (fedőnevén Mami) teljesen mamiszerű anyatigris, tele régi sérelmekkel és ki nem adott frusztációkkal. Ráadásul az egy évvel korábbi kalandtúrájuk még halálos áldozattal is járt, csak hogy legyen még egy bónusz trauma, de ettől még elindulnak újra. Pedig a túra előtt, a dramaturgiailag kötelező pillanatban még felvetődik többükben, hogy inkább menjenek vissza a városba bebaszni, ha már girls just wanna have fun, de mégis inkább bemásznak a nagy nyirkos üregbe, mert a buli az mégis így az igazi.

Aztán jön a menetrendszerű kőomlás, ami elzárja a kijáratot, meg a felismerés, hogy Juno a vezetőjük egy fel nem térképezett vesztőhelyre hozta őket, ahol naná, hogy nincsenek egyedül. A barlangaban ugyanis szörnyek laknak, így hőseinknek nem kell azzal fáradniuk, hogy készleteik fogytával egymást egyék meg, mert ők a készletek, valaki másoknak.

A barlangban lakó őshonos szörnyek amúgy teljesen gollamok, csak egy picit sminkelték őket ijesztőbbre. Vagy eleve ilyenek, és így pont kicsúsztak a Gyűrűkúra castingjáról, ahol azt mondták rájuk, hogy tök jók így művészileg, meg kifejező a savas tekintetük, de a gyerekeknek már túl ijesztőek lennének. Így aztán elvállalták ezt a cseppkő-horrort.

(Mer' a gyerekek azt akarják látni, ahogy szőrös-büdös férfiak hősiesen lovagolnak a győzelembe, közben legyakják a gonoszt, de a gonosz inkább szánalmas legyen, mint ijesztő, különben jön a korhatár-karika. És akkor apu és anyu nem viszi el Pistikét (Kevinkét vagy Dzsenniferkét) a moziba, csak kettesben néznek férfiasan kardozó filmszínészeket, amitől csökken a popcorn meg a Twix eladása, az ötliteres kóláról már nem is szólva.)

Na ilyen gondok  a barlangban nincsenek, ez csak azért kapott 18-as karikát, mer nálunk nem 21 év a nagykorúság határa. Itt nem tocsognak a vérben, hanem úsznak benne, a mészárlás majdnem teljesen öncélú, csak valami fura forgatókönyv-írói munkamánia miatt van (néha) motivációja is a hentelésnek. Mert ugye hőseink között tapintható a feszültség (később a kiontott belek), az egyik lefeküdt a másik férjével, vagy nem, traumáikért egymást okolják, de legalább a néző sem tudja, hogy akkor most ki öl meg kit a miért, illetve mennyiben osztottak lapot a barlanglakóknak. 

Utóbbiak minden bizonnyal a 666-os számú úttörőcsapat egykori Vérmókus őrsének leszármazottai, akik egyszer eltévedtek a bralangban, aztán megették az ifivezetőjüket, és rájöttek, hogy jobb ez mint hazamenni matekdolgozatot írni. Hőseink meg z ő leszármazottaikkal találkoznak, akiknek a mamihús a kívánatos desszert az unalmas pincebogár-diéta mellett.

Az ilyen klausztrofób, véres-rémüldözős mészárszék amúgy remekül működik az Alien-filmeknél, és itt sem rossz, ráadásul ez esetben még abban sem lehetünk biztosak, hogy az az egy szem főhős túléli, (jó, hát nem is egy Sigourney Weaver), mert lehet hogy a szabadulását is csak képzeli. Mint ahogy elképzelhető, hogy a film közepétől az egész csak Sarah fejében történik, abban a fejében, amelyet jól bever, aztán onnantól eszméletlen, és már nem a barlangban, csak a saját tudatalattijában bóklászik tovább, még jó hogy e kettő ige hasonlít egymásra. Mindkettő sötét, a sarkokban olyan titkok rejlenek, melyeket nem akarsz látni, és egyikből sincs szabadulás.

Mondjuk innentől mindegy is, mennyire valós mindaz, ami a filmben történik, ez teljesen klasszikus horror abban a tekintetben, hogy nincs megváltás, nincs szabadulás, nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni a kárhozat felé. Ahol a Szörny Rt. az üzemeltető cég.

Nos tehát, Gollamék itt barlanglakókat adnak, és vakok, mint akik leverik a poharat, nincs nekik drágaszág, de vannak frissen vágott középkorú anyukák, akiket jóízűen lehet fogyasztani, és nagyjából lelkiismeret-furdalás  nélkül, hisz a néző is a pokolba kívánja őket, úgy húsz perc után. Vagyis a haláloknak nincs súlyuk, okuk még lenne, de nem következik abból semmi, hogy afféle félszerzetetek megtáplálkozzák a szereplőgárda jó részét. Ilyenkor az ember csak remélni meri, hogy ennek legalább nem csináltak folytatást.

Pedig de. Sarah is pont olyan hülye, mint Élien (izé, Ellen) Ripley, hogy egyetlen túlélőként visszatér a tett színhelyére, mert nem volt elég neki a múltkor fülig vérben ázni, ahogy kiengedik a kórházból és beállítják a gyógyszerezését, már megy is házhoz az újabb lófaszért.  Logikus lépés, elvégre köztudott, hogy ha a lovas leesik az állatról, gyorsan vissza kell másznia, nehogy az esésnél ragadjon meg fejben, miként  a légikatasztrófák túlélőinek is első dolga gyorsan foglalni egy repjegyet, lehetőleg ugyanarra az útvonalra. (És miért is ne, mos tényleg, mennyi az esélye annak, hogy ugyanaz a járat zuhanjon le az emberrel, kétszer egymás után? Na ugye!)

Persze lehet, hogy a folytatásban még mindig az első rész van, és az egészet komplett csak álmodja. Az legalább tényleg para lenne, plusz addig fekhetne eszméletlenül egy vértócsában, amíg csak pénzt lehet szerezni újabb és újabb folytatásokra, vagy amíg át nem alakul maga is gollammá, végleg hátrahagyva a neurotikus háziasszony-létet. De azt én már nem nézem meg.

A piac kutat ás

Hosszabb kihagyás után megint akadt némi kutatói munkám, egy rendes kérdőíves cuccot kell végigvinnem, úgyhogy ma ünnepélesen neki is álltam. Elkezdtem írni valami kutatási terv-félét, és észre kellett vennem, hogy megy ez még nekem. Nincs is jobb, mint egy könnyű reggeli után egy lendületeset konceptualizálni, meg eltöprengeni azon, mennyire lesz reprezentatív a minta. (Semennyire, ez nem az a típus, de majd megoldjuk izomból, izé... számosságból.)

Előbányásztam egy régebbi hasonló kutatásom anyagát, kérdőívvel, táblázatokkal, kutatási beszámolóval, még jó hogy a múltkor porszívózás közben előkerült az ágy alól az a pendrive, amiről lélekben már évekkel ezelőtt lemondtam.

Szigorúan véve az efféle, piackutatós hangulatú vizsgálat legfeljebb alkalmazott tudomány, de legalább tudomány.  Ha ilyesmivel bíbelődöm, tisztára olyan érzésem támad, mintha nem lett volna tök fölösleges az öt egyetemi évem. Persze tudom, hogy  nem volt az, mert én élveztem (jó társaság, jó bulik, és még az is érdekelt, amit tanultam), nyolc évig tanítottam is a szociológiát, no meg évek óta gyártom a szociálpszichológia cikkeimet, ami szintén nem tudomány, de tudományos. Ismeretterjesztés, vagyis a tanítás folytatása más eszközökkel, ezúttal nem hallgatók, hanem olvasók sérelmére.

Sőt, jobban belegondolva, az egyetemi előtti négy főiskolai év sem volt felesleges, mert ott jöttem rá, igazából mit akarok tanulni,  közben meg élveztem azt is amivel foglalkoztam (plusz jó társaság, jó bulik, nagy magánéleti drámák és nagyjából happy end a végére), és a filmes szakirány okán már huszonéve írok filmkritikákat, lelkesen, de pénzért.

Holnaputánra ígértem, hogy összeáll a koncepció, amit majd jól elküldök, aztán megtárgyaljuk a megrendelővel, és aztán majd, mondjuk a hétvége magasságában oprecionalizálok egy jót. De nem csak úgy hirtelen, egy hatékony operacionalizáláshoz alaposan be kell melegíteni, de most Schopenhauert olvasok, ami hát nem igazán az. De majd összerakok egy kérdőívet, amit mind emberileg, mind szakmailag vállalhatónak tartok, aztán ismét megtárgyaljuk, és jöhet a hogyan tovább.

Háát.... ez is valami.

Márciusi fekete menet

Ha már a múltkor eszembe a maradt az oda jutott Queen, gyorsan végighallgattam normál sebességgel a második albumukat, aminek az a címe, hogy római kettő. A Quenn II.-nek amúgy specialitása, hogy 1974-ben született, pont amikor én is, bár magam pár hónappal öregebb vagyok a lemeznél, amit akkor viszont nem hallottam még egyáltalán. Sőt a nagyjából a következő tizenhárom évben egyáltalán nem hallottam. Azóta mondjuk sokszor, de hát volt mit behozni.

Az album  amúgy igazán remek, mívesen kidolgozott és teljesen rádióbarátságtalan. Hisz rádióbarát akkor lenne, ha pörgős, három-négy perces számokból állna, amikkel remekül lehet tagolni a reklámfolyamot. De nem, itt az van, hogy igazából az egész album egyetlen, többtételes zenecunami,  és majdnem szimfonikus, annyi sávon játszották egymásra a szólamokat, vagy miket. (Nem tényleg nem értek a zenéhez, a kétbalkezem mellett botfülem is van, meg teniszkönyököm, bár utóbbi nagyon indokolatlanul.)

Ráadásul az egymásba folyó számok darabonként is hat-nyolc percesek, hadd kapjanak vértolulást a kereskedelmi rádiók reklámszervezői, ha már ilyen alja munkát végeznek, miközben a két fülük közt hordják a fejüket. Mondjuk ekkoriban még nem is igen játszották ezeket a barokkos, sugárirányban szerteszét vokálozott darabokat a rádiók, ahhoz kellett a negyedik album (A Night at the Oprea), meg a Bohemian Rhapsody, ami vagy bohém, vagy cseh, ám mindenképp az addigi legrádióbarátságtalanabb opuszuk volt, de már nem merték nem játszani.

A túl fiatalok kedvvért (akiknek már egy CD is fosszília), a kalsszik lemezeknek volt A meg B oldala, de ennek nem. Freddie Mercury-ék úgy gondolták, hogy rém unalmas ez az oldalazás, ahol a béoldali számok másodrendűnek érezhetik magukat, Ezért ezen a lemezen nincs A meg B, csak fehér és fekete oldal, na most ki lehet találni, hogy a The March of the Black Queen az melyiken van.

Ez a dal is remek példa arra, hogy a Queen legjobb számai sosem lettek slágerek, mert azokat nem a listákra írták, hanem a saját örömükre. Sláger abból lett, amit eleve slágernek szántak, tudván, hogy kellenek azok is, hogy meglegyen a lemezeladás, de ha valaki szerint a Queen az a Rédijó Gyagya, az leülhet egyes, a Queen az sokkal inkább ez itt:

p.s. Azért "A lilltle nigger sugar then a rub-a dub-a baby olil" sorért ma már dőlne lefelé a szobruk, ha lenne nekik. De nincs, a zenekar háromnegyed része még köztünk él (bár John Deacon bujkál a nyilvánosság elől), ami pont egy negyeddel több, mint amit a Beatles fel tud mutatni.

A versenyre tekintettel

Nézem a formaegyet, de már nem értem. Na jó, igazából nem is nézem, valami filmet a laptopon inkább, csak közben a háttérben, mármint a tévén, fura alakú autók rohangálnak üres lelátók előtt. A kommentátor meg úgy ordít, mintha épp rohamot vezényelne  a lövészárok-hősi halál útvonalon, és nem lenne biztos benne, hogy a második menetszázadnál is hallják, mikor kell golyót kapn a császárért. Vagyis úgy tesznek, mintha lenne tétje a dolognak, mintha jobb vagy szarabb hely lenne a világ attól, hogy gazdag és híres ficsúrok embertávoli, ám gépfeletti teljesítménnyel hányadikok lesznek  a helyezésen. Aggódnak a váltó meg a gumik miatt, a csapatok stratégái őrületesen izgalmasnak látják a taktikai csatát, egyszerre több monitoron is, a kommentátorok egzaltáltan üvöltik világgá, hogy valaki máfél századot javított a körrekordon, én meg kimegyek a konyhába.

Hát igen, teát főzni izgalmasabb. Milyen berry legyen az ízű, kell-e bele tej? Nem az a kérdés, hogy illik-e tejet tenni egy mondjuk áfonyás teába, azt pont leszarom, hanem hogy nekem van-e kedvem hozzá? Kritizálni legfeljebb a teknős tudna, ő él csak itt velem, miután a tegnapi bazi nagy legyet estére sikeresen kihajtottam az erkély felé, ő már legalább nincs egyedül a poloskák között. A teknős meg kussol, asszem azért mert nincsenek hangszálai, de mondanivalója sem sok.

Mikor már eleget ázott a filter, félreteszem, elvégre egyszer még jó lesz az (muszáj lesz neki), ez nem a teázás formaakárhánya, szabadedzéshez jó a használt filter is.

Végül nem teszek bele tejet, hülye színe lesz tőle, viszont a tejről eszembe jut a kávé, úgyhogy főzök azt is, elvégre egyszer élünk, vagy nem. Ha mázlink van csak egyszer, a fenének lenne kedve még egyszer nekifutni ennek az egésznek itt, bármi legyen is. Ennek szellemében visszarakom az édesítőt a szekrénybe, és egy egész teáskanál cukrot gyógyítok a nagyobbik bögrébe, ami nagyobb mint a közepes bögre, de kisebb a legnagyobbnál, csak azt már kidobtam. Nekem ne ugráljon itt a diabétesz, az kérem az én diabéteszem, nekem jelent, én mondom meg mikor teázom össze a cukrot, a vércukrot. Különben is, a porszívózás afféle könnyűatlétika, a mozgás meg égeti bennem a cukrot, a lendületes mozdulatokról csak úgy olvad rólam a zsír. Legalább is így képzelem a fotelből, ha elég elszánt leszek, holnap ki is próbálom. Élesben!

Kár hogy sem a tefőzéshez, sem a porszívózáshoz nem jár kommentátor, pedig ezek is vannak olyan komolyan vehető dolgok, mint az aszfaltcsíkozás az esőgumikon. Fogadok, hogy ezek az autóversenyező faszik nem szoktak porszívózni, csak üldögélnek egész verseny alatt, még a piáért sem kell lenyúlniuk, azt is szívószállják. És azt mondják, hogy ők sportolók, mikor mégis csak én mosom föl az előszobát. Holnap.

Amikor senki nem elemzi, hogy mennyit fejlődött a technikám a fürdőszobai tesztek óta, mennyivel áramvonalasabb a fejem a rövidebb hajjal, és hogy ez biztos a súly/teljesítmény aránynak is jót tesz. Pedig értékelném az ilyen építő jellegű elemzéseket, a porszívóm is direkt áramvonalas, hogy nagyobb hatásfokkal tudjam húzni, de semmi, e helyett a tévében is arról szövegelnek, hogy a ferrari milyen irányba fejlesztheti az felfüggesztéseket. Tipikus first world problem, én meg a második világból csúszom lassan, de feltartóztathatatlanul a harmadik felé, biztos van pár kalkuttai cipőpucoló, akiknek az enyémnél cizelláltabb jövőképe van.

Lehet, hogy mostanában ezért nézek sok horrort, csak az a baj, hogy ott is mindig van valami majdnem happy end. Ahhoz Lars von Trier kell, hogy a sorozatgyilkos (is) pokolra kerüljön, miközben az utolsó áldozatai sem nézhetnek a felkelő Napba, hogy hú bazmeg, ezt is megúsztuk, igyunk egy teát.

De a formaegynek, sőt bármilyen efféle versengésnek egyszerűen nincs tétje, nem érdemes szurkolni senkinek,  és ja persze, ezek a csávók az életüket kockáztatják, de hát annyi pénzért én még mások életét is szívesen kockáztatnám, pláne mert azért tényleg ritkán halnak meg bele. Benne, neki, általa.

Úgyhogy a laptop felett elnézve, valami ilyesféle tekintettel bámultam a fura festésű batmobilok versenyét, már ha:

Gondolatrendőrség

Van ugye ez a pedofil ex-nagykövet, meg az ő ügye, a röhejesen enyhe bírósági ítélet (mit lehet tenni, ilyet kért a szuperfüggetlen ügyészség, meg két kávét sok tejjel), az azt szerteszét övező  felháborodás, meg a politikai lefölözés, előre megfontolatlan szándékkal, ám különös kegyetlenséggel. Mert hát  kormány, élén a pártvezér és kancellárral, annyira fel van háborodva, hogy arra csak rendkívüli közbeszerzéssel találnak szavakat, dúlt keblű államtitkárok reggelente két audival járnak munkába, mert egybe már ne férnek be, ők és a morális mércéjük.

Pedig a van, hogy az amúgy karrierdiplomata (tehát kormányoktól függetlenül, mindig a jó irányba nyaló) pedofilból ők csináltak nagykövetet, a gyűlölt ellen kormányzása idején szaros kis főkonzul volt csak, aztán mikor kitörőbe lett a balhé, ők "menekítették" haza a világ másik végéről, kurva sok pénzért. Többe' volt ez a sunyítva menekítés, mint amennyit fizetnie kellene a diplomás karrieristának, ha nem fellebbezett volna, aztán meg az egész kormányzat kulturáltan kussolt az ügyről, hónapokkal a büntetőpere elindulása után írta meg végül az Index. (Azóta torkukon a kés, ez biztos csak véletlen egybeesés, mint mikor a Népszabadságot is fatálisan akkor végezték ki, miután megírta Arrogáns Antal Birodalmi Propagandaminiszter lagziba helikopterezését...)

De miután kiderült, hogy a kormány (inkluzíve a külügy) palacsintába rejtve kenné el a szart, egyből ők lettek a legharcosabb pedofilvadászok, a gyermekek védelmezői, a Szigoríccsák És Tilcsákbe mozgalom zászlóvivői. A kocsismáté típusú, harmadgenerációs könnyű harci droid olyat nyilatkozott, hogy nem elég szigorú a szabályozás, azt már nem tette hozzá, hogy a kinek a melyik kétharmada alkotta ezt a mostani Btk.-t, a túl enyheségeivel együtt.

De mondott (mit mondott, nyilatkozott, kijelentett, deklarált és leszögezett) egy olyat is, hogy "A pedofil bűncselekmények azok, ahol önmagában a gondolat is büntetendő kellene, hogy legyen."

Ami nem egyszerűen ostobaságból elkövetett baromságot beszélés, de egyenesen a nyugati történelem legsötétebb törekvéseibe illeszkedik.

Mert egy demokráciában, még egy jelzős, avagy fosztóképzős demokráciában sincs joga az államnak büntetni a gondolatot. Mert eleve nincs joga, és szerebcsére lehetősége sem, hogy az emberek fejében kotorásszon. Mindenki bármiről azt gondol, amit akar, a hatalomnak (áttételesen a többieknek) ahhoz lehet köze, amit beszél és/vagy tesz. És ahhoz is csak keretek között. 

De a gondolatbűn az George Orwell kifejezése, miként a gondolatrendőrség is, az 1984 című klasszikus disztópiájában va az a felálls, hogy a totálisan elnyomó állam (naná, a Párt) nem csak azt írja elő, hogyan viselkedj, de azt is, mit gondolj. Az 1948-ban született regény nyilván a hitleri meg a sztálini modell legborzasztóbb elemeit nagyítja ki, egészen az elképzelhetőség határáig, de ezzel nem is rugaszkodik el túlzottan a valóságtól. Mert a totalitárius diktatúrák gyakorlata nem állt messze  az orwelli rémálomtól, ha lettek volna eszközeik a legszemélyesebb kommunikációk vagy akár a gondolatok közvetlen kontrollálására, örömmel, sőt kéjjel vetették volna magukat bele. Nagy Testvér figyel téged, és aki a gondolatok (bármilyen gondolatok) büntethetőségét óhajtja, az Nagy Tesvért szeretné látni, immár nem csak a regényben vagy a filmen. (Tudom, a katolikusok szerint lehet gondolatban vétkezni, de egyrészt azért nem állítják bíróság elé a másik feleségét, házát, akár gyerekét megkívánót, másfelől meg ezzel a gondolatbűnnel szerintem nincs is igazuk. Vagy ha igen, akkor mindenki bűnös, ráadásul sokszorosan és visszaeső módon, mondjuk lehet,  hogy az egész világunk egy purgatoriális büntetőtelep, szóval ne csodálkozzunk, ha a többség a börtönbandák logikájával gondolkodik a világ dolgairól.)

Tehát Big Brother az nem valami aljadék reality, és nem is csak egy irodalmi szimbólum, de konkrét akarat és képzet egyes, tévesen politikusnak nevezett karrieristák zavaros fejében. Na, ez már baj.

quotemaster.org

Órákig napok

Egyre kevésbé értem a világot, olvasok híreket, látok az ablakon át embereket menni a valahová, de az egésznek semmi értelme. Most például olvastam a láttamahirekben.com-on, hogy órákat kell várni a magyar-horvát határon. De minek? Ha nekem óra kell, akár  több is, van itthon az amit egyszer születésnapomra kaptam, csak elemet kellene cseréltetni benne, van a másik, az mechanikus,  a harmadik, amiben megint csak elemet, meg van ilyen okosórám is, ami rém buta, csak hát ahhoz képest, hogy óra, nem olyan nagyon buta. Bele tudnék beszélni telefonálás közben, ha valaki hívna egyáltalán. Persze bele tudok beszélni anélkül is, csak minek, mondtam, hogy annyira nem okos. Nem az a kifejezetten intellektuális beszélgetőtárs.

Plusz van itt ez az óra a tévé tetején, a másik a szomszéd szobában, meg az ébresztőóra, amibe egyszer belepusztult egy ceruzaelem (most kívül mutatós, belül savas), és ki kellene dobni, csak érzelmileg még nem vagyok felkészülve az elválásra. 

Szóval órákért én biztos nem mennék le a horvát határra, pedig innen nincs is messze. De emlékszem, egyszer valamikor a múlt század vége felé, álltam sokáig a macedón-görög határon, a világ legmocskosabb pottyantós vécéje és néhány tévénézve unatkozó macedón határőr, meg egy busznyi idegesen rántotthúsos zsömlét evő magyar turista közepette, és bármennyit álltunk is ott, egy kurva óra sem jött. De nem is hoztak, nem csináltak, sőt maguktól sem nőttek arra kétszikű, zárvatermő órák, mondjuk nem is szólt semmi, hogy mi épp órákat várunk. Feleslegesen amúgy, hisz mindenkinél volt annyi óra, amennyivel szükségét érezte elindulni otthonról. És el se lopták őket! Pedig egy macedón-görög határ az európai viszonylatban csak egy saroknyira van a világ végétől, ahol ugye az a közbiztonság, hogy kitesznek egy táblát, hogy "kamerával megfigyelt terület". Nem kamerát tesznek ki, táblát.

Prersze órákat várni egy határon még a jobbik eset. Mert képzeljük el mi lenne, ha napokat kellene várni, sőt akár csak egy napot is. Van ugye itt a mi rendszerünknek a közepén a Nap, már attól mind meghalunk, ha csak egy kicsivel közelebb jön, nemhogy a határig. Ezért aztán a határon napokat várni definitíve lehetetlen, mert az első nap kinyír mindenkit, a többi maximum valami sötét anyagot talál, ami hát hol van már az ő fényességétől? Sőt, akkorra már határ sincs, csak egy kis tér, idő, meg némi gravitáció, de órák azok már biztos nem.

És a határon perceket sem érdemes várni. Mert percek nincsenek, azokat csak valakik kitalálták, de igazából senki nem látott még olyat. Se műanyagból, se vasból, se sütve, se főve, a perc az kérem simán nincs is, nem lehet rendelni az amazonon, nem lehet bekeretezve falra akasztani, nem lakunk jól vele, de legalább nem zavarja meg az éjszakai alvásunkat.

Legfeljebb  a kínzó kérdés, hogy de akkor mi a francra jó egy perc?

Egy óránál egyértelmű a funkció, jól mutat a csuklónkon meg a tévé tetején, a Nappal lemehetünk a boltba vécépapírt venni, de a perccel kitörölhetjük. Illetve még azt se.

A majdnem híresnek levés majdnem lényegtelensége

Ed Wood a világ legrosszabb filmrendezője volt. Ami komoly teljesítmény, hiszen e kategóriában igazán nagy a verseny, ráadásul neki nem sok ideje volt, rá, hisz '78-ban mindössze 54 évesen halt meg. Ráadásul személyében tisztelhetjük a sokat emlegetett Z (magyarosan: Zs) kategóriás filmek fogalmi kereteinek kidolgozóját, mondhatni az ő munkássága lett a mértékegysége az amatőr lelkesedésből elkövetett, határtalan és szórakoztató mozgóképes igénytelenségnek. Mr. Wood soha nem vett fel egy jelenetet kétszer. Egyfelől mert az plusz költség lett volna, másfelől meg hitt a spontaneitásban, és abban, hogy rajta kívül senki nem veszi észre, hogy az idegenek mindent elpusztító halálsugarát egy sztaniolba csomagolt zseblámpa bocsátja ki, a hűtő tetejéről.

Ő volt az a fazon, aki minden szembejövő horpadt kukatetetőben meglátta a potenciális repülő csészealjat, és nem tudott neki ellenállni, rögtön főszerepet kellett adnia a bádog remekműnek egy repülő csészealjas filmben. Az aljas csészék éjszakája vagy valami hasonló címen. A dramaturgia, sőt a történet nagyvonalú mellőzésével csak az számított, hogy horgászdamilon belógatott, karácsonyfa-égőkkel tuningolt kukatetőt lengethessen a kamera előtt, háttérben a tapétamintás űr végtelenjével, és a zárlatos kávédarálóval gerjesztett, legmagasabb színvonalú hangeffektekkel.

Leghíresebb filmje (lényegében az egyetlen ami a maga idézőjeles módján egyáltalán filmnek tekinthető, mer'hogy valami tér-idő anomália nyomán ment mozikban is, tényleg pont mint egy film),  az 1959-es  Kilences terv a világűrből (Plan 9 from Outer Space), egy inváziós zombi-horror, a teljesen indokolatlanul szerepeltetett Lugosi Bélával, aki addigra már csak az emlékeinek meg a morfiumfüggőségének élt.

A film története elmesélhetetlen, mert ehhez történet is kellene. Valami olyasmiről van szó, hogy jönnek az idegen ufók, hogy elfoglalják a Földet. Ehhez valami olyan fegyvert építenek, ami életre kelti a holtakat, akik aztán az idegenek zombi-segédcsapataiként segítenek az emberiség kiirtásában vagy leigázásában, hogy pontosan melyikben is, az végig kissé homályos. Ja, és van két pilóta, akiknek meg az a küldetése, hogy az ufókok csak ne tegyenek ilyeneket, hogy ők akadályozzák meg a valamit. Valamint a happy end krónikus elmaradását. Meg mintha valami nőt is meg kellene menteni attól, hogy megtáplálkozzák a zombik (vagy vámpírok?), akik a papírmasé sírok között temetőznek, élőhalottként üldözve a kiket.

Persze mindenki döntse el maga, a film fenn van a jutyúbon, saját felelősségre tekinthető , szinkronosan, link a kép alatt:

                 

https://www.youtube.com/watch?v=-EgWVEb5gzY

A műalkotás igazi csemege, a legjobb benne a magyar szinkron. A hazai stúdió ugyanis nem akart rendes szinkronszínészeket szerződtetni, ez sértette volna a mű szellemiségét, így aztán cég alkalmazottai, a titkárnő, a pénzügyes, a takarító, a marketing-asszisztens és hasonló arcok mondják fel a szöveget, szinte fokozhatatlanná téve az élményt.

Mr. Wood munkássága ugyanakkor ösztönzőleg hatott egy olyan majdnem nagy rendezőre is, mint Tim Burton. (Ő tényleg kis híján egy nagy rendező, kár hogy szerelmes a saját maga kreálta fantáziavilágba, aminek így ő az első számú rajongója is. Ez legtöbbször gátja az igazán nagy filmek megalkotásának, lásd pl. Kevin Smith esetét.)

Burton viszont a meglepően Ed Wood címet viselő művével igazi emlékművet állított a sajnos nagyon is értett, érintőlegesen sem zseninek, ahol Johhny Depp a címszereplő, és láthatóan élvezi.

Ez pedig ezen a linken látható eredeti képpel, de magyar hanggal, nyilván szinkronszínészek tolmácsolásában. (Érdekes amúgy, hogy miközben Wood filmje színes, a róla szóló darab fekete-fehér, és ebből látszik, hogy kettejük közül Tim Burton az igazi filmes, ő látja jól, hogy ezek az ufós-zombis marhaságok szinte sikoltanak a fekete-fehér után, csak úgy bírnak autentikusak lenni.)

Kár hogy az életrajzi film megáll a 9 tervnél, mert én megnéztem volna, hogyan forgat fenekelős űrpornót a mester, mert élete végére nagyjából ez a zsáner maradt meg neki, két üveg vodka között. Hogy ezeket is annyira élvezte-e, mint a korai borzalmakat, azt nem tudom, de gondolom nem igazán, a pornóban már a hetvenes években is nehéz volt  műfaji újításokat felmutatni, pedig ő mindig erre vágyott.

Ed Wood kudarcba fulladt, de legalább megpróbálta.

wikipedia.org

Sötétség Suffolkban

A múltkor valami rockzenei témájú podcastet hallgattam, ami egyébként nem szokásom, zenéről beszélni az olyan mint lefesteni egy illatot vagy elgitározni a Pitagorasz-tételt, de itt a Queen-ről volt szó, az meg nekem megért másfél órát, a főzés-evés-mosogatás Bermuda-háromszögében. (Azért Bermuda, mert bele lehet veszni, mire megszárad az utolsó elmosogatott edény, és épp elpakolhatnám, már újra éhes vagyok, így a kígyó újra és újra a saját farkába harap. Nem szexuális célzattal, csak rutinból, meg mert éhes.)

Szóval, a vonatkozó beszélgetésben felmerült, hogy ahogy a Beatles nyomán lett egy csomó Beatles-szerű banda, de ugyanígy fertőző epigonizmust okozott a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin is, a Queen-nek nem lettek követői. Na ja, ha valaki az opera-fantáziáktól a két világháború közti időszak music hall-slágerein át a hanyatt lökő metálig mindent tudott, ráadásul a maga sajátos, igen felismerhető stílusában, azt gyakorlatilag nem érdemes utánozni. Vagyis nem az a kérdés, hogy lehet-e, hisz ez mindegy, ha eleve nem érdemes.

De azért vannak zenekarok, akikről nekem a Queen jut eszembe. És már a podcast közben is a The Darkness ugrott be, hogy na ők nekem a Queen hard rock oldala. Nem játszanak melankolikus bluest egyszál zongorára, nem csinálnak egy albumból egyetlen összefüggő hangkulisszát, de ami a Higyany Frédiék rocker énje volt, az nagyjából bennük megvan. nem feltétlen a zenei megoldások, azokhoz szerencsésen úgysem értek, hanem az érzés, a hangulat. Na ja, a bombasztikusság, a szerteszét csapongó ének meg gitár, a legfeljebb félig komolyan gondolt pózok, talán csak a sztárallűrök hiányoznak. De hát ezek a srácok, mikor 2000-ben bandát alakítottak, munkásosztálybeli  vidéki suttyók voltak egy halszagú tengerparti városból. Lowestoft-ból, hogy pontosabb legyek, ami nagyjából egy magyar megyeszékhelynyi kikötőváros és fürdőhely, pont olyan, mint annyi más hasonló arrafelé. (Az ilyen helyekből tizenkettő fél tucat, annyira egyformák, hogy darabonként nem érnek egészet.)

De a srácok a város hőseiként aztán híres munkásosztálybeli suttyók lettek, később gazdag és balhés munkásosztálybeli suttyók, aztán feloszlottak. 2011-ben újjáalakultak, és azóta ők az "egykor híres suttyók voltak" suttyók. Na jó, abbahagyom a suttyongatást...

Nade a zene, az például ilyen volt:

Látható, hogy ők már külsőségeikben sem az a rénszarvas-daráló gótikus-heroikus pogányfélszigeti vagymilyen-skandináv metál, mert azok sosem énekelnének szerelemről. Vagy bármiről ami nem halott vagy legalább haldoklik. Ezek meg szerelmes dalokat írnak, némi glam-rock körítéssel, hajlakkba és alkoholba forgatott szerelemi vallomást, ami annyira szirupos, hogy azért kikacsint mögüle Mr. Irónia.

A következő meg valami összműfaji, multiművészeri polgárpukkasztás, egy olyanféle, amire Freddie Mercury is elégedetten csettintett volna, ha nem lett volna már sok éve halott, meg ha szeretett volna csettintgetni. Utóbbit tudja fene. Minden esetre a költő itt líraian tépelődik, hogy a rakkendroll akkor már halott-e, vagy ellenkezőleg,  most jött el az ő ideje, és érezhetően vívódik benne az optimizmus és a másnaposság. De az biztos, hogy  császár új ruhája a meztelenség, amit az érthetőség kedvéért a klipben is jeleznek. Ez amúgy egy eléggé új dal, talán tavalyi. Ami jó hír, mert  a rakkendroll szerintem halott (és sosem volt egy tánc, volt egy tánc), de  a fiúk élnek, és még mindig kellően sutty... Ja nem, ezt ugye abbahagytam.

A banda időnként változó tagjai amúgy mindig voltak annyira tehetségesek, hogy elég lazán ugráljanak hangulatok és műfajok között (majdnem, mint a Queen), ráadásul folytonosan váltogatva a külsőségeket is. Van daluk, ami egy az egyben olyan, mintha az ABBA tagjai írták volna, miután pokolra kerültek, de úgy, hogy idefenn kellet hagyniuk a szintetizátoraikat. Vagy ez itt, amelyik simán beférne Robert Smith (The Cure) életművébe is: műdepi, nyavajgás, fekete-fehérben ugrálás, miközben Mercuryt is simán el tudnánk képzelni Justin Hawkins énekes helyében.

De azt legalább jól érzik, hogy túlélők ők, fajtájuk utolsói közé tartoznak, de azt csak remélhetem, hogy a klipben nem az összes rajongójuk szerepel. Én sem vagyok benne, mondjuk jogosan, régóta nem rajongok már zenekarokért, nem drukkolok autóversenyzőknek és nem nézek híradót. Viszont túlélő vagyok, csak nem Suffolkból. Csaknem.

Airforce-fantázia

Az ormánypárt rezsicsökkentésben paradigmatikus némethszilárdja (akit véletlenül hasonlónak hívnak) egyúttal a honvédelmi hadügyminisztériumnál is valami államtitkár, és ebben a minőségében természetesen a külpolitikához, a harcászathoz és a logisztikához is ért. Most épp arról tett pótolhatatlan kinyilatkoztatást, hogy de jó ötlet volt azt a két németektől (nem szilárd, ország!) levetett Airbust megvenni. Mert ugyan a hadsereg eddig nagyjából alig használta őket valamire, de a rezsire hízó államtitkár főnöke legalább egy Hángerijen Erforsz feliratú nemkománygéppel mehetett meccsre, most meg ugye a koronavédekezés vírusfeladataiba álltak helyt, milyen remekül jól.

Mondjuk az egyik az leginkább javításon volt, a másik meg a földön, de ki mondta, hogy a vírus ellen védekezni nem parkolva lehet aa legjobban. Addig se vitt fertőzést egyik  se, sehova. A Viszér vagy milyen nevű wizzair meg kapott hétmilliárdot (eddig), hogy repkedjen Kínába, csípős-savanyú lélegeztetőgépért, meg könyökvédőből átképzett szájmaszkokért, amíg a sereg mindkét gépből álló flottája részben harcra kész, részben szervizelt állapotban lappangott, tartalékolva erejét a nagyobb feladatokra. Hátha előbb lesz újra baráti látogatással kombinált BL-meccs, mint háború. (Arról nem is beszélve, hogy van a mi haderőnknek business-jet jellegű, papíron futárgépe is, két-három lélegeztetőgép biztos elfér abban is a minibár meg a masszázsfotel között, ezer fordulóból már egész izmos mennyiséget lehetne azzal is szállítani. Csak jól olvassák el mit vesznek, mert pneumatikus tetőgépekkel csak a kórháza födémjét lehetne javítani.)

De hát tudjuk, hogy államtitkárunk egy párhuzamos valóságban él, ahol a rezsicsökkentés az, hogy világpiaci árnál drágább nálunk majdnem minden, ahol  a pacal nemzetgazdaságilag kiemelt ágazat, és ahol a politikai tevékenység annyit jelent, hogy különféle tévéstúdiókba mondja bele a mikrofonba, hogy soros, migráns meg Brüsszel, mindegyikhez hozzátéve, hogy de mi ellenük.

Aktuális megszólalásában ennek megfelelően migránsozott is egyet, miszerint ide aztán egy migráns se teheti be lábát. Jó. Ez esetben arról lehet szó, hogy az itt céget alapítani akaró brit vagy norvég üzletembereket (direkt két nem EU országot említve) géppisztolyos kommandósok fogják kitoloncolni. Mert hogy képzeli valami jöttment angol vagy skandináv, hogy az olcsóbb, és ahhoz képest meg képzettebb munkaerőre építve nálunk vállalkozzon, a végén még lakást is vesz nálunk, adót is fizet, hát ez tényleg tűrhetetlen. Definitíve ők pont ugyanúgy migránsok, mint egy afgán vagy szír menekült, hisz migrálni magyarul csak annyit jelent, hogy A-ból B-be menni/költözni.

Az persze nem világos, hogy mondjuk az Erdélyből áttelepülőket is hazazavarjuk-e (hisz Románia Eu-tag), de az tuti, hogy az Európa-szerte csodált határkerítés felett átrepülő galambokat (fácánokat, kőszáli verebeket) kíméletlenül lelövi a határvadászat, mert ugyan ők még nem szálltak le nálunk, de már a légterünkbe tették a lábukat.

Én meg töprengek, hogy Rezsi Elvtárs tényleg ennyire hülye, vagy csak megjátssza magát, mert van az a pénz, amiért felkúrja a koleszterinszintjét, és le az IQ-ját. Ugyanis olvastam olyan véleményt, hogy ez a fazon  a durván röhejes külsö mögött igazából egy tök művelt und intelligens alak, elvégre eredetileg pedagógus (ez nem tudom mióta érv, a világ tele van ostoba és korlátolt tanárokkal), és tényleg csak játssza a primitív állatot.

De ha így is lenne (részemről a kétség), ezt sem lehet büntetlenül csinálni. Kurt Vonnegut Éj anyánk című regényébe elmélkedik arról a háború alatt Berlinben náci rádiópropagandistaként ténykedő, de közben a CIA-nak bedolgozó amerikai, hogy vigyázni kell azzal, az ember milyen álarcot hord, mert egy idő után már az lesz az arca.

Hősünk (izé.. dicstelenünk, szánalmasunk, vagy valami ilyesmi), bármi is lehetett korábban, ma már pont az, aminek nézzük őt. Csak még nem megy el oda, ahová kívánjuk.

Beveszem Hollywoodoot

Rájöttem, hogy tudok én is csinálni szituációs szitkomot, ami ilyen humoros sorozat a képernyőn. Szerintem eredeti ötleteket loptam össze kreatívan, úgyhogy össze is megírtam egy SZINOPSZIS-t, amivel majd betörök a tévés mozipiacra. Ezt itt:

Jól jártam anyátok barátaival, meg egy kicsit

(Összefogalaló Abstract)

A sorozat középpontjában három fiatalember áll, mindegyik alig múlt ötven. Egy kisvárosi metropolisz harmadik emeletén élnek, füvet nyírnak (és termesztenek) az erkélyen, igazából még  mostohaszüleik lettek lakótársak a hetvenes években, aztán így maradtak. Az egyikük elméleti fizetőpincér, a másik kísérleti taxisofőr, a harmadik még nem tudja, mit írtak neki a forgatókönyvben, de az biztos hogy van egy titkárnője a tizenhatodikon. Egy másik épület tizenhatodikán persze, valamint a hónap más napjain is (úgy mint tizenötödike, huszonhetedike és hasonlók, feltéve hogy valamelyik nem hétvége épp).

Mindhárman szinglik, így csak kettejüknek van nője, aki nem az anyja vagy a féltestvére teljesen másik húga.  Együtt utálják a szomszédot, aki fafúvósokat gyűjt, de sosem oboázik nekik, ezért bosszúból minden kedden csúnyákat gondolnak róla. Egyiküknek van egy kutyája, de az rendszeres vita tárgya, hogy kié is az eb, így minden másnap a harmadik fizeti a kutyasétáltató csajt, akinek az alattuk lakó egyetemi takarító titokban ordítva vall szerelmet, de mindig csak fél hét után.

Törzshelyük egy jellegzetes chicagoi fészerben berendezett melegbár, rögtön a tengerparton, ahová azért járnak, mert ott nem gáz, ha csajok nélkül jelennek meg, de még pont rálátni az életszínvonalukra. Idejüknek csekély, alig több mint kétharmad részét töltik itt, mert nyolc év alatt sem bírták megtanulni a pultos fickó nevét, így nem tudnak elköszönni, ezért mindig utána kell távozniuk, hajnali három felé. Hogy ne legyen kínos.

Mindennapi életük átlagosnak mondható, vércukorszintjük jelentős, kávén és muffinon élnek, Hálaadáskor pulyka alakú pizzán. Krónikus betegsége és arcszőrzete, valamint bőrszíne egyiknek sincs, akcentusa is csak akkor, ha épp hányni megy a kanapé mögé.

Vécére nem akkor mennek, ha kell, hanem ha van benne poén. Aludni nem szoknak, legfeljebb a reklámszünetben, de nem is igénylik, mióta tizenkilenc évesen kezükhöz ragadt a kávésbögre, ami feltehetően utántölti magát. Nem vetik meg az alkoholt, de mindig viccesen részegek, és csak addig másnaposak, amíg valaki megjegyzést nem tesz rá.

Barátnőik (ha épp  vannak) mindig egyenletes eloszlásban szőkék és barnák, az egyik alulról felfelé, a másik fordítva. A harmadik csak alkalmi Scrable-partner, de ő afrokínai, így nem számít. A fiúk rendszeresen viszik szórakozni a lányokat, a konyhába, a tévé elé és persze a melegbárba is a leszbikus szerdákon, csak akkor ők maradnak otthon.

A törénet előrehaladtával egyikük megházasodik, másikuk buddhista szerzetesnek áll, és csak akkor házasodik meg, a harmadik meg rájön, hogy ő már eleve házas, ez nála afféle születési rendellenesség, amit ötvenkét éves koráig titkoltak előle a pókerpartnerei. Tervezi is, hogy elköltözik a közös albérletből, csak nem tudja, hogy ő most pontosan melyik is a háromból, így marad.

Könnyes búcsút végül akkor vesznek egymástól, mikor a taxisofőrt végre leszerződteti a Popók und Még Több Popók magazin, főállású lírai Énnek, de ehhez Európáig kell költöznie. Így aztán - egy légitársasági tévedés miatt - elutazik Kalkuttába, a belvárosban gyanús lesz neki, hogy ez nem Helsinki, de soha többet nem talál vissza a reptérre. A másik kettő meg halálra unja magát bánatában, valamint valamelyik nője is.

Rénszarvas-metál, igazi rénszaravas-metál

"-Rengeteg üzenetet ad át a szöveged Turo.

 - Igen, az a sok szó, meg minden..."

Gyerekkoromban örök és megbonthatatlan Queen-rajongó voltam (maradtam), de ami nem Queen volt nálam, az metál. Iron Maidenes voltam inkább, mint Metallicás, jobban bírtam a Slayert, mint a Testamentet. És bár egy ideje már nemigen hallgatok metált, meg mást sem, de a témába való filmek érdekelnek. Mint a múltkor megtekintett Sötétség gyermekei, ami a világ lehírhedtebb black metal zenekaráról, a norvég Mayhem-ről szól. (Gyilkosság, öngyilkosság, templomok felgyújtása, miazmás.)

De a 2018-as Heavy túra című darabnak ellenálltam, mert azt hittem valami agyatlan jenki tinivígjáték, erre kiderült, hogy vígjáték ugyan, de finn, zeneileg meg kemény, mint egy véres markolat.

Ráadásul itt nem elkényeztetett kaliforniai tinik kaki-pisi-fing poénjain kellene röhögni, hanem vidéki finn arcok sokkal abszurdabb világán.

Kedvenc karakterem, a basszusgitáros a helyi könyvtárban dolgozik, ennek megfelelően az ő falujuknak van a legnagyobb metálgyűjteménye. És mikor bejön két csak, hogy valami Justin Biebert keresnének, teljesen komoly faarcal ad nekik egy kis uruguayi grindcore-t. Ami az egyik legdurvábban büntető jellegű zene. Nem az uruguayi, a grindcore. És egyáltalán, milyen menő már egy halálos tekintetű, metálőrült falusi könnyvtáros. Pláne mikor hullasminkben kezd közlekedni, hétköznap is. (Hozzá képest a gitáros egy köznapi arc, ő csak  a szülei rénszarvas-vágóhídján melózik.)

A sztori amúgy annyi, hogy a fiúk már tizenkét éve játszanak együtt, rénszarvas-vágóhidas apuka pincéjében, de koncertjük még sosem volt. Viszont az egyikük hall egy fesztiválról, ahol tök ismeretlen bandák is felléphetnek, csak annyi a baj, hogy évek alatt egyetlen saját számot se bírtak összehozni. De a gitáros arc egy szép napon, miközben épp egy komplett rénszarvast darál le, meghallja a darálóból az ő saját hangzásukat, meg a riffet, amit rég keresett. Azt, ahogy ezernyi rénszarvas üvölt fel, úton a rénszarvas-pokol felé.

A közeli fesztivál végül szóba sem jön, egy norvég viszont leppatintja őket, de némi egyéni tragédiák után, csak elindulnak egy lopott kisbusszal. De ez nem road movie, illetve csak a főszereplő srác, az énekes Turo szemszögéből valamiféle fejldődéstörténet. Hisz végre ki mer állni a színpadra, igaz a falusi motel színpadáról két perc után lehányja a polgármestert. Meg ki mer állni magért, ami addig nem volt jellemző rá, pedig a közeli diliházban valami segédápoló-féle. 

Végül eljutnak a norvég fesztiválra, igaz, ehhez el kel rabolniuk egy ápoltat a sárga házból, ki kell ásniuk a dobosuk koporsóját  a sírból és hajszál híján ki kell robbantaniuk egy háborút. De hát ettől lesznek trú metál arcok, és ezt már a fesztivál főszervezője is kénytelen értékelni. Pláne, mert egy viking gályával érkeznek a tetthelyre.

Azt mondjuk nem lehet pontosan belőni mikor játszódik a műalkotás,de a szivacsos walkman-fülhallgatókból, az autókból, meg az internet hiányából valahol a kilencvenes évek közepén járhatunk. Cédéket kölcsönöznek, nem jutyúbon hanem demókazettákon terjesztik magukat, meg ilyenek, de az árakat euróban mondják. Mindegy is, nem történelmi film ez, hanem vígjáték.

Illetve néha komoly, leginkább akkor, amikor viccnek már kicsit durva lenne...

"Ezt a számot állítólag úgy vették fel, hogy beletették a mikrofont egy döglött birka hullájába!"

"Én is legalább annyira szeretem a Sátánt, mint bármelyik fegyveres nő!"

"Ez szimfonikus poszt-apokaliptikus rénszarvas-daráló harcos-pogány skandináv-félszigeti metál!"

Dánokat angolul!

Halle Berry végül is visszautasított egy transznemű szerepet, mert végül is ő nem az, és egy transzneműt végül is transzneműnek kellene játszania. Konkrétan egy nőből férfivá váló ember történetéről lett volna szó, és ő meg eddig még sosem akart férfi lenni. Hát, itt az ész megáll, meddig terjed még ez a sötét baromság az úgynevezett szórakoztató-iparban? (Na jó, iparnak még ipar, de egyre kevésbé szórakoztató.)

Ezek a seggfejek ottan Ámerikában, már tényleg nem tudják, hogy mi is egy színész szakmája? Akkor most szólok, az hogy eljátsszon olyanokat, akik nem ő. Az még rendben van, hogy egy fekete karaktert játsszon fekete színész, de egy külsőleg nem látható sajátossággal is eleve rendelkeznie kell szerencsétlen aktorknak?

Halle Berry volt már Macskanő, meg Ginger ügynök, pedig háztetőkön ugráló szuperhős sem volt soha, de titkosügynök sem. (Bár ha utóbbi lett volna, arról nyilván nem tudnánk, elvégre azért titkos.) Merthogy ő egy színész (egyesek szerint színművész, de ebben nem nyilvánítok véleményt), játsszon el bármit, amit el tud. Kiöregedett, túlsúlyos és túl szakállak kamionsofőrt például ne játsszon, de ne azért, mert ő nem az, hanem mert semmi értelme. De ha valami avantgardista rendező szürreális látomásában pont ez lenne a poén, akkor nekem még ez is belefér.

Nade Ms. Berry nem érvel így, nem érvel sehogy, ő bocsánatot kér (!) és a magyar ötvenes évek stílusában önkritikát gyakorol, én meg nem tudom hova hányjak.

És tényleg, meddig lehet még tolni ezt az orbitális baromságot? A Dogma-filmeken még röhögtem, hogy de szarok, mert eleve hülyeség amit kitaláltak a kitalálói. Mert lehet csak természetes fénnyel, meg helyszínen felvett hanggal (tehát utószinkron nélkül), kizárólag kézikamerával és nagyjából forgatókönyv meg cselekmény nélkül dolgozni, csak minek? A dogmások azt mondják, hogy azért, mert a filmművészet (és itt most nem a minden alatti módon ócska szuperhősös izékre gondolnak) túl messze áll már a valóságtól, vissza kell lépni a nagy büdös realitáshoz. Illetve bele. Készültek is nézhetetlen vackok eme törekvés jegyében, aztán mára lassan, de megérdemelten elhalt az egész.

Hisz a filmek azért filmek, mert ők nem a valóság, miként a színész is azért színész, mert alakít valaki tőle különbözőt. Ha már ez a szakmája a szerencsétlennek.

De ha már ez a trend, ne álljunk meg itt. Ha egy filmeb egy pedofil pszichopata rendőr szerepel, akkor keressenek a szerepre egy pedofil pszichopata rendőrt, különben a Pszichorendőr Pedoegyesület tiltakozni fog, hogy ők itt kérem el vannak nyomva. 

Meg egyáltalán, hogy játszhat egy lisztérzékenyt egy cukorbeteg színész, egy skótot egy angol, egy tengerészt olyasvalaki, aki úszni sem tud?

Sőt, hogy játszhatja a világ bármely színházában bárki Hamletet, aki nem dán? Innentől követeljük, hogy csak dán színészek játszhassák a királyfit, bár az még kérdéses, hogy nemesi származás kell-e hozzá. Mert lehet, hogy holmi koppenhágai kikötőmunkás sarja, nem lenne elég jó a szerepre, és a született arisztokrácia, pláne a dán királyi udvar tiltakozna.

Ja, és még valami: a dán színészek csak angolul játszhatnák Hamletet, elvégre Shakespeare-nek is vannak jogai, meg az utódainak elvárásai.

És a végén eljuthatunk a realizmus olyasféle tökéletességéhez, hogy innentől ne csináljanak történelmi filmeket, de egyáltalán ne. Mert hogy alakíthatná Kleopátrát, Napóleont vagy III. Richárdot olyasvalaki, aki egyáltalán tökre nem élt akkoriban? mit tudhat az ilyen az ókori Egyiptomról, meg hasonlókról.

De ha ez így túl szigorúan hangzik, akkor elképzelhető, hogy történelmi filmekben játszhatnának történészdiplomával is rendelkező színészek, de csak ha a szakdolgozatukat az adott korszakról írták. Ha ilyeneket nem találnak tömegével (mert ugye, ki tudja?) akkor viszont csak nem létező történelmi eseményeket lehetne filmre vinni, mint mondjuk a Asterix az olimpián, meg hasonlók. Vagy forgassanak simán egy ezerhuszonnyolc részes sorozatot a Gyűrűk ura mellékszereplőiről, abba talán nehezebb lesz belekötni.

Persze az hogy normál magasságú színészek hobbitokat, háát...

Passiflora edulis

A nap legpolitikamentesebb hírének tűnik, hogy a valamilyen cukrásztestület egyesületi  szervezetének zsűriző grémiuma, egy passió-karamell fagyit választott az év fagyijának, vagy minek. De csak akkor politikamentes a cucc, ha azt a karamellt nem Mel Gibson rendezte. Vagyis ha nem a A passió 2- A kar, a mell című alkotásról van szó, amiben Jézus megkínzatásának felsőtesti aspektusára koncentrál a méltán antiszemitának tartott színész-rendező, hollywoodi ünnepelt alkoholistája. De elnézve a tudósítások képeit, itt tényleg egy fagylatot cukrászott össze a nyertes, bár a fagyiba szúrt táblácskák jelképezhetik akár a római légionisták lándzsáit is. Ez esetben viszont a két lator a Mámoros-Fügés Csoki (na egy ilyen nevűből ki is nézem, ez valami komoly szerhasználó afro-verőember lehet), illetve a Másfél Méteres alvilági nevű bűnelkövető. (Vagy nem. Elvégre a passionált karamell melletti másik bödönbe nem lándzsáztak táblát, ha jól látom.)

hvg.hu

És aztán a hírekből kiderül, hogy a passió az gyümölcs, na ja én is hallottam már róla, és mindig érdekelt milyen íze lehet. erre kiderül, hogy annak bizony maracuja íze van legfőképp azért, mert az. A passiógyümölcs az a sznob megnevezése annak, amit ettem már jó párszor, az ízű szörpökről nem is beszélve. Bár gondolom az utóbbiak maracuját csak nyomokban tartalmaztak, és csak a címkéjükön.

A maracuja amúgy Brazíliába őshonos, kétszikű zárvatermő, de gondolom ezt az ízéből nehéz megmondani. Hogy mennyire illik a karamellhez azt tudja fene, nekem teljesen elég lenne egy sima karamellfagyi,csak jól pirítsák le a cukrot, igazán sötétre. (A maracuját azt ne, szerintem annak nem tesz jót a pirítás.)

Mert a karamell az jó. Mint gyakorló diabéteszes csak azért tartok itthon cukrot, mert az édesítőszereket - igazán felháborító módon - nem lehet karamellizálni, így nem tudok belőlük rendes karamellás halavát, miszerint grízpudingot készíteni. Mert ha már fagyi nincs, a csoki nem az esetem, ez a fő édesség felém. Meg a kókuszos bármi. Főleg ha nem Gibson rendezi.

Mikró, könyv, makrobutaság

Egy michigani könyvtár arra kéri az olvasóit, hogy a kikölcsönzött könyveket ne mikrózzák meg mielőtt visszaviszik. A könyvtárosok arra gondolnak, hogy az alapos ám rém buta olvasók biztos koronavírustalanítani akarják a köteteket, és mivel hitük szerint a mikró öl, butít és nyomorba dönt, ez kifejezetten jól jön a vírussal szemben. Ha már  macska sem élte túl a múltkori mikrózást, egy sokkal, de rohadtul sokkal kisebb vírusnak nyilván esélye sincs ellene. Lehetne fertőtleníteni még fertőtlenítővel vagy simán alkohollal, de a whisky foltot hagy a könyvön, és különben is jobb belső használatra.  Minden esetre élvezetesebb, mert mióta Cirmi (arrafelé biztos Pussy) feje felrobbant szárítás közben, vacakul telnének az esték a rosszfajta kukoricawhisky nélkül.

A legjobb, ha az ember mikróz mikor hazahozza a könyvet, mikróz mielőtt visszaviszi, és mikróz, mikor úgy érzi, hogy erre most épp lelki igénye van. A baj viszont ott kezdődik, hogy a könyvtári könyvekben van egy (lényegében lopásgátlóként is funkcionáló) chip, amit nem véletlenül hívnak így, mert azt szokták a pultnál lecsippantani, és ez biza javarészt fémből van. Főleg azóta hogy rájöttek, a műanyag nehezen mágnesezhető, de még az áramot sem vezeti. A fém viszont a mikróban hevül, gyullad und robban, ezért szoktuk a lábasokat inkább a tűzhelyen ügykezelni.

A könyvek meg fura mód még mindig papírból vannak, az meg éghető, és rosszul viseli a benne túlhevülő fémet. (És nem, az e-book nem könyv, csak valami helyette, például nincs papírilllata, nem lehet dedikáltatni, és nem segít, ha vészhelyzetben vagyunk a vécén. Az e-book az kérem szarban hagy.)

edition.cnn.com

Az égetett könyvtári könyv meg simán terjeszthet még bármilyen vírust, szóval a mikrózás ezért sem jó ötlet. De esetleg ki lehet mosni hypós vízben, nagy hőfokon, ekkor ízléses bár szúrós szagú pépet kapunk, amiből lehet kis szobrokat gyurmázni, és az irodalomból máris képzőművészet lesz, egy remek háztartási posztmodern gesztussal. Vagy be lehet tenni a tűzhely sütőjébe is, ekkor azonban fontos figyelni arra, hogy ne felejtsük le a tetejéről a reszelt sajtot. Vagy a vékonyra szelt mozzarellát, ízléstől függően.

Az persze nem tudom, mekkora büntetést kell fizetni a robbantott könyvekre, egy új kötet árát, vagy csak a tűzszerészek költségét számlázzák-e ki az embernek. Minden esetre még mindig jobb, mint ha elhagyták volna, ahogy a képet elnézem, a vonatkozó darab ettől még olvasható.
Én már hagytam el könyvtári könyvet, de ők is csak évek múlva jöttek rá, hogy nem vittem vissza, de a fene sem akart nyolcévi késedelmi díjat fizetni. Illetve onnantól kezdve minden évben mégy egy-egy évit, tekintettel arra, hogy elhagytam. (És a gyékényesi személyen valakinek lett egy Erving Goffman-kötete, aminek örülhetett, feltéve hogy érdekelte a szociálpszichológia.) Én minden esetre szereztem egy antikvár példányt viccesen olcsón, és bevittem nekik, így csak félévi késedelmi díjba került az egész.

Nekem mondjuk azóta sincs meg A mindennapi élet szociálpszichológiája, de már megtanultam élni nélküle.

p.s. Tényleg a mikrokönyvek sem mikrózhatók? Nevük alapján rokonságban állnak a sütőkkel, plusz ezek tényleg akkorák, hogy nem fér beléjük a szokásos méretű chip:

cultura.hu

Hőségnyavalygás, időképtelenség

Itt van a meleg, igazi nyári, aszfalton érlelt, tűző napos, lehet végre panaszkodni az időjárásra. Én még indig az őszt preferálom, kellemesebb a hőérzet és a -mérséklet, szebbek a színek, kockásabbak a sálak.

Viszont az uborkaszezonból kifolyólag, valamint következtében, a hírportálok is elkezdenek nyári témákat címlapra dobni, elvégre ha az embereknek épp leolvad az agya, kíváncsi a fene rezsisziládra, vagy a kósalajosra. Oké, mondjuk az origó az tolja a baloldalozást, újra önfeledten migránsozik és rendületlenül nyalja a fideszes seggeket, de máshol egyre nagyobb teret nyer a nyár. Mit tegyünk a hőség ellen, jó-e hideg sörrel hidratálni, mekkora a légkondik ökológiai lábnyoma vagy melyik jégkrémtől nem kapunk cukorsokkot. Az index címlapján amúgy egy vicces videóban azt ajánlják, hogy menjünk ki a hóra, és kenjünk a kezünkre meg a tarkónkra egy kis havat. Na ja.

De nyáron nincs hó. Legfeljebb  a déli félteke déli részein, de ott meg ilyenkor nyár nincs. Úgyhogy be kell ülni a hűtőbe, ha gyors lehűlésre vágyunk, a fagyasztóba. Nos igen, lesznek olyanok, akik nem férnek majd be, de hát tetszettek volna nagyobb hűtőt venni. De ilyenkor is (ha ugye kicsi a hűtő) még mindig bepakolhatjuk magunkat darabokban. Először nem lesz egyszerű szakszerűen darabokra bontani magunkat, elvégre nem mindenki képzett hentes, de a harmadik-negyedik alkalom után már magabiztosan  szeletelhetjük és pakolhatjuk be magunkat, ha valaki fél az esetleg ott lévő baktériumoktól, az zacskózza vagy dobozolja be magát.

Ám, ha valaki ódzkodik magát teljesen szétbontani, átmeneti megoldásként lehet csak részlegesen is lefagyasztania porhüvelyét. Mondjuk levágja a bal kezét és a jobb lábát, pár órára a hűtőbe teszi őket, és a visszaszerelés után rögtön érezni fogja az erőt és a mindent lebíró akaratot. És nem lesz melege, a kisebb vérveszteséget meg pótolhatja jelentősebb hurkabevitellel és/vagy vörösboros paradicsomlével, ha az nem okoz vérképződést, akkor semmi.

És ha valaki szerint a teste egy templom, és nem akarja lebontani, akkor vannak  alternatív módszerek is. Sivatagi vidékeken már sokaknak bevált a hangos és agresszív kiabálás, amivel szimbolikusan elűzzük a meleget, valamint közvetlen hozzátartozóinkat, útitársainkat, vagy a sátorjavító hülye segédjét.

Lehet még faszénen sült parazsat enni, mire lenyeljük, már nem is érezzük olyan melegnek a levegőt, meg hát tényleg nem az lesz a legnagyobb problémánk, hogy árnyékban is negyven fok. Esetleg, ha tengerparton, sivatagban vagy játszótéren járunk, beáshatjuk magunkat a homokba, csak arra kell vigyázni, hogy ne felejtsük ott magunkat, és ne régészek ássanak ki, mert akkor garantáltan lekéssük a vacsorát.

Vagy elintézhetjük, hogy hűvösre kerüljünk, de tartok tőle, hogy a hűvöst itt csak szimbolikusan értik, és nem Celsius fokban kifejezhető módon.

De persze a legegyszerűbb, hogy el lehet menni északnak (csak ne a déli féltekén, ott ez nem használ), ehhez képest a sok fogalmatlan nyaraló délnek megy, ahol még melegebb van, meg valami vízfelület. Mondjuk innen a Balatonra északnak kell menni,de ettől még ott sem lesz hidegebb, ahhoz nem megyünk eleget északnak.

De a Magas-Tátra nekünk a Himalája, az már jó nyaralási opció lehet.

Én nem megyek, tizen éve nem voltam nyaralni, majd kulturáltan ráolvadok az aszfaltra. Pláne mert a hűtő épp tele van. A lihegés meg rajtam nem segít.

criksydog.hu

Coronissima

Új világrekord született, ezúttal viszont semmi sport, csak világviszonylatban még sosem regisztráltak annyi koronavírusost, mint tegnap.

Merthogy hiába volt a nagy fellélegzés, hogy oké, ez is levonult, mert nem, itt van az a vírus még, fertőz és öl, és ezt nagyjából magunknak köszönhetjük. Mert hiába jönnek azzal a hindu meg buddhista tanítók, hogy hát ez itt a karma, ez aztán nagyon a karma, vagy keresztény-szerű prédikátorok, hogy ez itt az isteni igazságszolgáltatás (ami lényegében az instant karma), de ehhez  járványhoz semmi természetfelettire nincs szükség. Ezt elintézzük magunknak a globalizáció nevű nagyberuházással, mikor Kínából, Indiából, Koreából és hasonló helyekről szerzünk be majdnem mindent, kütyüket, autókat, ruhákat, bevándorlókat, turistákat, miközben felőlünk is egyre többen utaznak arra, Kelet-Ázsia egyszerűen divatba jött.

Egy ilyen járványt amúgy remekül lemodellezett már a globalizáció egyik fő terménye, az internet. Ott látszik igazán, hogy egy-egy vírus milyen fenyegetést jelenthet, hogy a globális rendszerek sérülékenysége a komplett civilizációt veszélyezteti. Hogy a koronavírus kínai eredetű, az azonnal kitetté tette a komplett nyugati világot. Nem véletlen, hogy az ebolából nem lett világjárvány, az Afrika ajándéka lett volna  a világnak, de a kongóiak vagy zimbabweiek egyszerűen nincsenek eléggé bekötve a világgazdaságba, arról nem is beszélve, hogy látott már valaki kongói turistát. Mert kelet-ázsiait lehet bőven, sőt nem csak turistákat, a kínai boltok és éttermek már szerves részei az európai és észak-amerikai életvilágnak.

És így aztán borzasztó nehéz védekezni a járvány ellen, nem véletlen  a mostani új világcsúcs. Az amerikaiak hullanak mint a legyek, a briteknél is elég vacak a helyzet, meg általában Nyugat-Európában, akiknél a fejlettségük okán eleve nagyobb a fenyegetettség. Ők a globalizáltabbak, na. És épp ezért nem véletlen, hogy nálunk is Budapest volt a legfertőzöttebb terület, ott vannak a nagy multicégek hazai központjai, oda jön a legtöbb turista, ott van már majdnem kínai negyed. (Tényleg az kis híján vicces volt, mikor egy ázsiai boltra nagy betűkkel írták ki a tulajok, hogy ők vietnamiak, nem kínaiak, azaz tőlük nem kell félni. Vagy nem annyira.) De például felénk nem sok multi van, külföldi turista szinte semmi, de még a helyi egyetemre is alig jár néhány külföldi diák, ami Pesten, de akár Pécsen vagy Szegeden már komolyabb rizikóforrásnak bizonyult. (Nem tartozik a témához, de néha lecsesznek önkéntes nyelvtannácik, hogy az nem Pécsen, hanem Pécsett, de nekem akkor is az első tetszik jobban, mindkettő helyes, én meg ott születtem, tehát írhatom, ahogy akarom. Egy benszülöttől minden vicc humoros.)

Viszont egyáltalán nem értem ártunk és ormányunk örökös főminiszterét, aki szerint mi vagyunk az EU faszagyerekei, feketöves védekezők. Hát ja, nálunk enyhébb volt az első hullám, de egyrészt azért sumákoltak a hivatalos adatokkal, másrészt meg a fenti okok miatt volt kevesebb eset, hogy ugyanis mi az EU perifériája vagyunk, perifériább Romániánál vagy Bulgáriánál. Bulgáriában egyébként épp  mostanában döntött rekordot a fertőzöttek száma, szóval ha ez egy fejlettségi indikátor (lehet hogy nem az, tudja fene, ez csak afféle kósza hipotézis), akkor tényleg jobban állnak nálunk. Mondjuk nem a járványhelyzetben.

Most hogy a felcsútinak milyen színű azöve, az még csak nem is érdekel, de a lelke fekete, arra nagyobb összegben mernék fogadni. Gyanús, hogy nem azért úsztuk meg viszonylag olcsón, mert ő a főnök, hanem annak ellenére.

De most már nem kell sokat aludni, és fényes hazánk győzni fog, a vas és acél, izé... a tizenhatezer lélegeztetőgép országa leszünk, de annyira, hogy majd az olaszok meg a nagybritánok is hozzánk járnak majd lélegezni. Ha beengedjük őket, elvégre egy migráns taljánt sem biztos hogy szívesen látjuk, de egy poszt-brexit angolt vagy skótot meg pláne. Kellett nekik kilépni.

Cím nélkül

(És majdnem szöveg nélkül. Szórakozik velem  a google, de legalább is a blogmotorja - szóval ez itt, de most végre be tudtam lépni. Ami jelentős fegyvertény, ha már elfelejtettem a jelszavam, de az van, hogy évek óta nem volt rá szükségem, csak megnyitom a blogot, és már be is vagyok lépve. Voltam, eddig, de most valamit variáltak, vagy én variáltam és kérte a jelszót, én meg nem tudtam mit adhattam meg, oly régen volt már. Még szerencse, hogy nagyjából néhány jelszót használok mindenhol, ami nyilván nem túl menő az adatbiztonság felől nézve, de annyira csóró vagyok hogy a netes csalóknak meg adathalászoknak sincs mit veszélyeztetnie rajtam. Aki engem le tud venni egy észrevehető összeggel, az jelentkezhet  közgazdasági Nobel-díjért. A jelszavam meg az, hogy felkelő hold. De azt nem mondom meg milyen nyelven. Viszont megváltoztatom íziben.)