A death metal meg a grindcore jellemzően férfias műfajok, ahol szőrös-büdös, kicsi részeg és nagyon dühös tesztoszteron-matadorok hörgik a képünkbe, hogy a világ egy szemétdomb, az élet meg szar, de legalább beledöglünk mind. A zenéjük letépi a fejünket, no nem öncélúan, hanem szigorúan okulásul, és vérmérséklettől függően egyaránt jó lehet a feszültség levezetésére, és fokozására, a lényeg, hogy legyen feszkó, és tartson valahova.
Na most ehhez lépest képzeljünk el egy japán lánybandát, akik nem hordanak rózsaszín miniszoknyát, nem nyávognak fejhangon, őzikeszemekkel meredve a szivárványra, és az embernek nincs az érzése tőlük, hogy azonnal belek kellene fojtani őket egy medencényi vattacukorba. Nem használnak szintit (legfeljebb túszejtésre) és csak azok látják őket cukinak, akik egy esős őszi délutánon a rég bezárt darugyárba járnak lazulni, vagy nem járnak sehová, mert az őrök felszólítás nélkül lőnek a szökni próbálókra.
Nos, ők lennének Flagitious Idiosyncrasy In The Dilapidation (Kiemelt Túlérzékenység a Romlásban - de még hatféleképpen lehet fordítani, a flagitious önmagában például annyit jelent, hogy aljas), egy tokiói zenekar, négy csaj (Makiko, Noriko, Konoko, Tamako), akik pont a death metal/ grincore vonalon találták meg saját önmegvalósításuk útját. Illetve Makiko tehetséges grafikus is, a zenekarban pedig ő a... izé.. vokalista. (Énekest mégsem írhatok, a szó klasszikus értelmében nem énekel, mint ahogy a műfaj férfi előadói sem, hangokat ad ki magából, a kriptamélyi hörgéstől a dermesztő sikolyokig terjedő skálán, ahogy azt a zenei szőnyegbombázás háttere előtt kell is.)
soranews24.com
Ez a fenti kép egyébként meglehetősen diznihercegnős, ahhoz képest, hogy milyen zenét adnak elő, ebből a beállásból még az is következhetne, hogy csak hülyéskednek, pózolnak kicsit a stúdióban, mielőtt a fiúk visszajönnek a cigiszünetről, aztán mennek is, nehogy lekéssék a Barbie-gyűjtők klubjának heti találkozóját.
Pedig a színpadon valami ilyesmit tolnak, hót komolyan:
Mindig is szerettem volna egy lakókocsiban lakni, hisz ott kicsi a rezsi, nem kell sokat takarítani, és ha nem bírom a szomszédokat, arrébb gurulhatok. Igazából a lakókocsi a humán csigaház, ahol elég lenne egy ágy, némi tárolóhely, mert csak kevés ruhám meg cipőm lenne, kicsivel több könyvem, és néhány edényem, hogy tudjak főzni magamra. Laptop és wi-fi, azt' meg is vagyunk, nem kellene túlgondolni az olyan dolgokat, hogy kábeltévé, mikrosütő, buszbérlet vagy törzsvásárlói kártya.
Hát, A nomádok földje című tavalyi filmben a főhős (a konstans módon remek Frances McDormand), valami ilyesmibe vág bele, mondjuk nem teljesen önszántából. Vagyis mégis, hisz a helyzet hozta kényszer hatására azért maga választja a modern, gépesített nomád szerepét, összességében váltakozó sikerrel.
Mert a történet ott kezdődik, hogy egyszer volt, tudjuk hol volt egy kisváros Nevadában, bizonyos Empire, amely nevével ellentétben nemhogy birodalom nem volt, de - mint kiderült - még igazi település sem. Mert az egészet tokkal-vonóval egyetlen bányaipari cég birtokolta és működtette, ám mikor jött a csúnya, rossz visszaesés még 2011-ben, és vele a csőd, bezárták az egészet a picsába, és lényegében mindenki egy csapásra munkanélküli lett.
Köztük a McDormand által alakított (pontosabban a kamera előtt általa megélt) Fern is, aki amúgy özvegy, és bár férje emléke a város maradékaihoz köti, de előbb-utóbb el kell engednie a helyet, aminek már irányítószáma sincs.
Így aztán egy furgonba teszi át székhelyét, a nagy amerikai álom rozsdás mellékvágányán parkoló csigaházba (ez de szép képzavar volt, úgyhogy maradhat...), nem szívből, muszájból csupán. De hát egy idő után kezdi megkedvelni a nomád életet, azt hogy egy furgonban lakik, sőt a nézőnek kissé monoton tájat (mely ugye "ont monoton bút, konokon és fájón") is egyre szebbnek látja, így aztán a kényszermegoldás elköteleződéssé és életprogrammá erjed benne, amihez persze kellenek mentorai, a valódi nomádok is.
port.hu
A filmnek nincs határozott irányba tartó története, ami nem is meglepő, hisz eleve a fikció és a dokumentarizmus határán egyensúlyoz, ez a műfaj amúgy felénk is népszerű volt egykor, dokumentum-játékfilmnek hívták, és olyan alkotások reprezentálták, mint például Dárday István Jutalomutazása vagy a Családi tűzfészek a fiatal Tarr Bélától.
Ez egy road-movie, a műfaj klasszikus kettőssége mentén elkészítve, azaz egyrészt nem a cél, hanem maga az utazás a lényeg (amely gondolat maga a Nők Lapja-kompatibilis zen buddhizmus), másrészt a külső utazás mindig egy belsővel társul, de ez itt pont nincs túlgondolva. Chloé Zhao kínai származású rendező úgy csinálja meg az egész cuccot, mintha csak követné alanyait a kamerájával, miközben azért van neki egy irodalmi alapja, amiből ő maga írt forgatókönyvet, csak ez az énje inkább az árnyékban bujkál, legalább is a film nagy részében.
A nomádok földje egy mérsékelten melankolikus, egyáltalán nem bukolikus, és csak néha allegorikus darab, utóbbi mondjuk tényleg nehezen lehetne, mikor a négy tulajdonképpen főszereplőből hárman valódi nomádok, aki nem magukat alakítják, csak magukat adják. Ők képviselik a dokumentarista szálat, Frances McDormand meg nem azért Oscar- és mindenféle díjas, hogy ne tudjon hézagmentesen közéjük simulni. Egyébként sem az a tipikus hollywoodi sztár, nem bámulnánk meg ha egy zsák szennyessel jönne a szembe a mosodában.
És hát a valódi nomádok sem jókedvükben lettek azok, Linda May, az egyik főszereplő például hatvan fölött kényszerült a lakóautóba, miután a 2008-ban bedurranó gazdasági világválság elvitte az egzisztenciáját, és onnantól az államban fel-alá cirkálva kellett alkalmi munkákból megélnie, rendes nyugdíj hiányában. Mint amúgy oly sokaknak.
Így aztán a nomádok földjén van egy adag társadalomkritika, egy adag költőiség (mert például David maga választja ezt az életet, a mókuskerék helyett), meg hús-vér emberek, akik, akiket kevesen irigyelnek, de legalább szabadok. Na ja, ez az értelme a csigaháznak, gondolom, nekem is ezért hiányzik.
A film karcos, de nem fáj, szürkés, de belelátjuk a színeket, van súlya, de nem álmodunk rosszat tőle. Esetleg vele.
Idén megint elmarad a március tizenötödike, ami persze nem nagy baj, az úgynevezett nemzeti ünnepek nálunk amúgy is arról szólnak, hogy politikusok ostobaságokat besszélnek az összeverődött népnek, melyben aláhúzzák, kiemelik, hangsúlyozzák és nyomatékosítják, hogy a forradalmárok méltó örökösei bizony ők maguk, valamint hűbéreseik. ('Gusztus huszadikán ugyanez szentistvánban.) Az meg a fenének se hiányzik.
Gondolom ezzel párhuzamosan az idén se szúrja le Húliusz Cézárt Teisfiam Idus, a közismert brútusz, még jó hogy Shakespeare már jó rég megírta a sztorit. Petőfi se szabadítja ki Stancsicsot, pedig rajta speciel lenne mit. Káder János is egy üres stadionban mond majd beszédet, így csak a testőrei alszanak el rajta, de majd álmukban csengetnek picit, miközben az istenadta nép otthon ül a monitor előtt és fészbukon tűzi ki kokárdát, már ha.
Szóval bár forr a dalom, de a szabadságharc hómofiszban zajlik csak, esetleg majd húsvétkor bepótolják. Mert a húsvét az amúgy is olyan forradalmi (Fel! Támadunk! - ugyebár), bár a Jézus nevű, krisztusi foglalkozásút, ha ma élne, minden bizonnyal "primitív, baromállat hippinek" minősítené Ötösszámú Párttagkönyv Zsolt, a bájer.
De hát épp erről szól az ünnep, az emelkedettségről, meg annak lerántásáról a disznóvágások méltóságának szintjére, elvégre nem létezik olyan drága öltöny, ami elfedné a hatalom görcsös akarása által kiváltott szalonnás tekintetet, és légyölő szájszagot.
Ezt idén is megússzuk, és gyanús, hogy Ártunknak és Ormányunknak most nincs is nagyon ellenére, elvégre az elmúlt hónapok emberéletekben mérhető töketlenkedése után más se hiányozna nekik, csak valami jó kis forradalmi hangulat. Amúgy persze mindig minden hatalom úgy van vele, hogy a forradalom az ő, ha másképp nem is, de a korábbi forradalmak örököseként, mindenki más legfeljebb lázadó. Vagy ahogy a ProstiSrácok félhülye propagandistái fogalmazni szoktak: ideiglenesen hazánkban állomásozó ellenzék. Az ilyen "ünneplés" meg tényleg a hátunk közepére, csak a miheztartás végett.
Tényleg nagyon menők ezek a netes reklám-algoritmusok, már rájöttek, hogy bírom a puzzle-t, így aztán minden oldalon (a HVG-től a Guradian-ig) mindenhol puzzle-t akarnak rám sózni, ráadásul, mindig ugyanazt a néhányat. Csak azért, mert naponta kirakok párat online, igazán nem értem, honnan veszik, hogy én ezt kedvelem? Mert mi van akkor - csak a példa kedvéért - ha kifejezettem rühellem a műfajt, lelkileg megvisel, és mikor már öt perce nem találok egy darabot sem, aminek meglenne a helye, kezdek őrjöngéskész pszichopatává változni?
Mert lehetséges, hogy akkora önutálat dolgozik bennem, hogy ezzel büntetem magam. méghozzá úgy, hogy direkt sóskafőzeléket készítek magamnak ebédre, akciós virslivel (talán ez az egyetlen étel, amit igazán utálok), aztán bekapcsolom a Dizni Csenelt vagy a Nóta TV-t háttérzajnak, és nekiállok kirakni egy háromszáz darabos donáldkacsás puzzle-t. Mert megérdemlem.
Oké, egy algoritmust végül is nem kell hogy érdekelje, mi a motivációja a fogyasztásomnak, tőle aztán lehetek mazochista, öngyűlölő (mint egy neonáci zsidó), kényszeres neurotikus vagy simán csak buta, mint a sár, ha ezer hozzám hasonló nyomoroncból egy-kettőnél vásárlást eredményez a hirdetés, globálisan máris remek biznisz algoritmizálni a szokásainkat.
Nálam mondjuk nincs az a hirdetés, aminek a hatására bármit is vásárolnék, hisz egyszerűen nincs miből, mert bár millióim, sőt milliárdjaim vannak a kisszekrény felső fiókjában, de azok igazi, háború utáni inflációs pengők, és nem biztos hogy százmillióból kijön egy kifli. De ha mégis, az is csak abban az esetben, ha a sarki garázsboltban egy súlyosan látássérült eladócsajba futok bele, aki a harminc dioptriájából minimum huszonötöt aznap épp otthon felejtett.
Az viszont nem teljesen világos, hogy a hüvelyfolyás elleni szerek reklámjai miért sorakoznak fel rendre a puzzle-hirdetések mellé? Nekem nincs hüvelyfolyásom, amennyire az elmúlt évtizedekben észrevettem hüvelyem sincs, vagy ha volt is már rég elfolyt, szóval már nem kell az esemény utáni tabletta sem. Ha hüvelyre támadt igényem, rendre keresni kellet valakit, akinek volt, és el kellett vinni moziba, meg pizzázni, ahogy azt az általános társadalmi szokások diktálják. Plusz esetenként virág, és a születés- meg névnap észben tartása. De folyásokról ritkán beszélgettünk, bár asszem azért ilyen is volt...
Az algoritmussal pedig két eset van. Az egyik, hogy egyéb paramétereim alapján feltételezi, hogy heteroszexuális, párkapcsolatban lévő alak vagyok, ahogy az már az én koromban és helyzetemben szokás. Pedig már csak az első igaz, de ettől még megpróbálnak valami hüvelyizét rásózni a nemlétező másikra, én meg nem tudom a Nemzetközi Algoritmus Hivatal ímélcímét, hogy megírjam nekik, ne fáradjanak.
A másik eshetőség, hogy az algoritmus szar, de hát mit várunk attól a rendszertől, amely az IP-címem alapján teljes biztonsággal tudja, hogy én bizony Dunaújvárosban vagyok, és ottani állásajánlatokat küldözget, meg szintén ottani, amatőr kurvák elérhetőségeit...
Ez utóbbiról jut eszembe: nem csak azt feltételezi rólam a Rendszer, hogy párkapcsolatban élek, de azt is, hogy ez a kapcsolat már eléggé kihűlt ahhoz, hogy benne legyek egy kis kurvázásban. Pedig akkor már inkább a puzzle, pláne ha Nagy Testvér ennyire intenzíven kukkol.
A Porrá (To Dust) egy 2018-as amerikai film, amelyet furcsa módom nálunk be sem mutattak, illetve csak tévében. Pedig a főszereplője az a Röhrig Géza, aki ugye a Saul fia főszereplőjeként már beírta magát a hazai filmtörténetbe.
Ez a film egy igazi kamaradráma, pontosabban kamara-fekete-komédia, amelyben Röhrig mellet Matthew Broderick a játszótárs, ők ketten egy afféle furcsa párként bukdácsolnak végig a gyász, a kulturális különbségek, a vallási tabuk, meg a halállal kapcsolatos filozófiai kérdések különböző stációin.
Mert Shmuel (Röhrig), a New York-i ortodox zsidó felesége meghal rákban, és őt az foglalkoztatja szüntelen, mikor is lesz szabad a lelke. Az írások szerint ugyanis ez akkor jön el, mikor a teste teljesen elporlad, de fogalma sincs róla, ez mikor következhet be. Így aztán felkeres egy biológiaprofesszort (Broderick), hogy választ kapjon kínzó kérdésére, aki végül - önmagát is meglepve - nem hajtja el a fenébe, hanem elkezdi magyarázni neki a bomlás folyamatát. És egy filmmel szemlélteti is, amin egy disznó teteme rohad el gyorsított felvételben, mondván hogy testzsír-százalék, szőrzet és egyebek tekintetében a disznó modellezi legjobban az emberi testet. (És akkor csodálkozunk, ha a főnökünkről vagy a szomszédunkról azt gondoljuk, hogy lelkében is disznó?)
Albert, a professzor egyébként maga sem egy mintapolgár, nem kicsit szét van már csúszva, talán ezért is megy bele a fura kísérletbe, bár még mintha motoszkálna benne némi tudományos érdeklődés is.
filmtett.ro
Shmuelnek viszont több se kell, fogja magát, és egy kínai étteremből szerez egy egész disznót (pedig a gőzölt batyujuk is finom), ami esetében már maga a törvényszegés, hisz a disznó annyira nem kóser, hogy hozzá se lehetne érnie. Elássa az erdőben, de Albert szerint tejesen feleslegesen, mert a feleségével ellentétben a disznó nem fél nappal korábban pusztult el, ráadásul a feleségét ki sem belezték, be sem pácolták a temetés előtt, viszont egy fenyőkoporsóba tették, ami az éttermi sertésnek már nem jutott. Szóval modellezésnek pont nem jó az egész.
Shmuel ekkor lop egy disznót (újabb törvényszegés), amit a prof mintegy véletlenül megfojt, majd rendesen, vásznakba tekerve, dobozolva ássák el az erdőn, hogy időnként megnézzék, hogy fest a néhai, melyből már biztos nem lesz húsvéti sonka.
Közben Shmuel családja, főleg a két fia, egyre inkább meg van győződve róla, hogy apjukat egy dibuk, egy amolyan kóbor lélek szállta meg, mert ortodox zsidó körökben nem sokat adnak az olyan orvosi-pszichológiai definíciókra, mint amilyen a depresszióé.
Van itt minden, ami egyszerre komikus, kicsit bizarr, és némileg határsértő: élő disznó a bérlakásban, szemeteszsákkal a fején, eltemetett disznóval álmodó zaklatott és depressziós haszid kántor, jiddis káromkodás ("Ne pisálj a hátamra, és mondd hogy esik!"), meg testfarm, ahol direkt szabadon heverő pucér hullákon vizsgálják az emberi test bomlási folyamatait.
A Porrá tipikusan az a film, ahol folyamatosan fekete humor oldja az amúgy súlyos drámaiságot, de úgy, hogy egy pillanatra sem lesz belőle valami ócska zsidóvicc. Végig megtart egy sajátosan sötét tónust, mondhatni méltóságot, ami ez esetben tényleg nagy mutatvány a rendezőként elsőfilmes Shawn Snyder részéről. Unortodox film, ami mégsem sérti az ortodoxokat, dráma a halál elfogadásáról/feldolgozásáról, de közben a maga módján szórakoztató. Mondjuk én nem bántam volna, ha egy kicsivel több gondolkodnivalót ad, de az élmény így is zsigeri, amiért önmagában megéri megnézni. Például itt.
p.s. Olvastam egy interjút a rendezővel, ahol azt mondta, eredetileg egy ilyen százezer dolláros, gyakorlatilag no budget filmnek indult a cucc, de aztán bejelentkezett Emily Mortimer, később Ron Perlman (akik a film producerei között is szerepeltek), és hirtelen lett rendes költségvetés, meg lett Matthew Broderick. Röhrig addigra már megvolt, mert Snyder látta a Saul fia sajtóvetítését, és arra gondolt, hogy a két sztori között igen is van hasonlóság, meg amúgy is volt valami produkciós cégen keresztül kapcsolatuk. Az viszont az interjúból sem derül ki, hogy ki lehetett Lisa Snyder, aki emlékének a filmet ajánlották az alkotók.
Ellenben fura, hogy a szinkronos változatban Röhrig Géza magyar hangja nem Röhrig Géza, bár hogy ki, azt nem tudom, és igazából nem is igen érdekel...
Az mindig vicces, mikor az ember félrehall címeket, és nem a bikicsunáj-jellegű halandzsára kell gondolni, hanem mikor a félrehalott címnek is van értelme. Elvégre nyilván nem mindegy, hogy csapba szarni vagy szarba csapni, de legalább mindkét változat értelmes. Értelmes és gusztustalan.
Persze ha az ember nem horkolt pulóveres, szigorúan római kaotikus hallású értelmetlenségi, akkor némi trágárságon azért nem akad fenn. (Ám ezt itt abba is hagyom, messziről kerülném az elbesenyőpistabácsisodáshoz vezető utat, szegény Laár Andrást is de utálom már érte.)
Most viszont elém dobta a jutyúb algoritmusa ezt a Queen klasszikust, a nagyon jó, de nem sláger dalaik közül (a klip nyilván nem korabeli, akkor minimum emlékeznék rá, meg benne lenne a zenekar), a News of the World albumról. A címről csak később derült ki, hogy egy brit bulvárhetilap, illetve csak volt, mert 2011-ben megszűnt.
A dal címe ugye az, hogy All Dead, azaz Mind halott, de az egyik kommentelőhöz hasonlóan kamaszként és én is úgy halottam a refrént, hogy Old Dad, azaz Öreg Fater. És az akkori angoltudásommal, logikusan bele is halottam a szövegbe valami homályos értelmet, miszerint a lírai énnek nem szerelme hiányzik, hanem az apja. Pedig nekem pont az apám nem hiányzik már vagy negyven éve, a szerelmem viszont, na ja.
Ezért is bírnak eltalálni az ilyen depresszív szomorkák, mert ez a dal minden csak nem vidám. És még a szöveget se kell bemásolnom, bele van rajzfilmezve a klipbe. Mostanában sokat süt nap, lassan tényleg itt a tavasz, de egy-egy ilyen szám segít, hogy ez alapvetően ne érdekeljen. Na nem mintha egyébként érdekelne egy cseppet is, három-négy alapvető dologból legalább kettőnek kellene megoldódnia ahhoz, hogy csak olyan mély legyen a privát gödröm, amibe már besüt az a kurva nap. (Azért három bekezdés alatt eljutni vicceskedéstől idáig, az azért már valami...)
Azért a szövegben tényleg nagyon magamra ismerek, és még az is lehet, hogy az a torokszorítás amit okoz, az valamiféle katarzis.
Igazán remek hír, hogy Demeter Szilárd kormányhitű alfőkultúrharcoshoz hozzávág a kormány 23 milliárdot, hogy jól pörögjön az általa kormánybiztosként (valamint tettestársként) elkövetett pop-program, és öt éven belül felhúzhassanak Óbudán egy popkulturális központot.
Na ja, úgy kell ez most a magyarnak, mint egy falat kenyér, a járvány csúcsán, a gazdasági válság szakadékának mélyén, hisz a rekord államháztartási hiány alkalmából huszonháromezer-milliónak keresve sem találhatnának jobb helyet. Nyilván nem arról van szó, hogy akkor most a válság miatt egyáltalán ne költsünk kultúrára, mert de, csakhogy ez itt teljesen nyilvánvalóan arról szól (már megint), hogy haverokat kell látszatprojekteken keresztül kitömni pénzzel.
Ami persze igazán értelmetlen az egész történetben az annyi, hogy az egész projektet eredetileg úgy hívják, hogy "a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítás és társadalmasítása". Azt most hagyjuk is, hogy miféle pop/rock zene az, amit államilag kell megújítani, ez egy értelmezhetetlen, minimum kádárista (maximum sztálinista) baromság. De a társadalmasítás az nem baromság, hanem nettó értelmetlenség.
Mert a popkultúra lényege, hogy populáris, azaz népszerű, valami amit a nép szeret, azaz a legtöbbek által fogyasztott szelete a kultúrának. A popkultúrát nem kell társadalmasítani, társadalmas az már eleve, mondhatni definíciószerűen, szemben például a kortárs képzőművészettel, a dzsesszel vagy a klasszikus balettel. Ami a kultúránk alapjaihoz tartozik, annál a "társdalmasítás" nagyjából annyit jelenthet, hogy a hatalom rá akar ülni a kollektív létezés egy alapvetően tőle független szeletére. Mert látja annak tömeges hatását, és kell neki. A társadalmasítás az államosítás szándékának avagy óhajának eufemisztikus megfogalmazása.
Ennyi erővel lehetne milliárdos programokat indítani az ittas vezetés, a családon belüli erőszak vagy a korrupció társadalmasításáról is. Elvégre alapvető emberi jog faszfejnek lenni, és bár a többség ezt eleve így gondolja, de néhány tízmilliárdot azért erre is ki lehetne cseszni az ablakon...
Napra pontosan 190 évvel ezelőtt hozta létre I. Lajos Fülöp francia király a híres Idegenlégiót, azaz Légion Éntragre-t, amely arra nemes és mélységesen humánus gondolatra épült, hogy a derék franciák helyett mégis inkább a gyüttment külföldiek dögöljenek meg a különböző háborúk első vonalában, amennyire csak lehetséges.
És mivel eleinte főleg csak markecolók, bérgyilkosok, visszavonult kalózok, irodalomkritikusok és egyéb gyanús elemek jelentkeztek, gyorsan át is helyezték a központját a gyarmatokra, konkrétan Algériába, és amíg az francia fennhatóság alatt állt (1962-ig), maradtak is ott.
Aztán lassan amolyan elit alakulat lett belőlük, szóval egy idő után már nem működött, hogy valaki beesett a kapun, és másnap már egyenruhában tűrte, ahogy egy pszichopata őrmester üvöltözik vele a reggeli sorakozónál. Egyre kevesebb jelentkezőt vettek fel, ha jól tudom, ma alig tíz százalék fölött van azok aránya, akik beválnak.
Ott voltak nagyjából minden háborúban, ahol a franciák érdekeltek voltak, főleg a gyarmatokon persze, már amíg voltak gyarmatok.
A légióban szolgáltak híres emberek is, például a budapesti születésű Arthur Koestler, (a Sötétség délben szerzője, aki ugye brit íróként lett világhírű) altisztként, pont mint Cole Porter. Jean-Marie Le Pen, a francia Csurka István (mínusz irodalmi munkásság) pedig egyenesen tiszt volt a légióban.
És hát az idegenlégió csak a franciáknak idegen,nekünk magyaroknak nagyon is ismerős. És nem azért, mert az évek során nagyjából négyezer magyar szolgált ott (németből több mint kétszázezer), hanem nyilván Rejtő Jenő okán, aki jobbára a pesti Japán Kávéház asztalánál ülve írta a légiós történeteit. Úgyhogy nekünk az igazán híres légiósok nem a fent említettek, hanem Csülök, Galamb, Tuskó Hopkins, A Nagy Levin, Senki Alfonz, Potrien őrmester, no és persze Troppauer Hümér, az alanyi költő, akinek verseit minden bajtársa szereti. Mert aki nem, az nyolc napon túl gyógyul...
És jut eszembe, egyszer jártam én is a légió egyik mobilt toborzóirodájába, a monacói kikötőben, marha régen. (1993-ban, ha jól emlékszem.) Egy nagy fekete kamion volt, gondoltam hátha lehet valami szuvenírt zsákmányolni. De aztán gyorsan kijöttem, mert az ott üldögélő toborzótiszt túl barátságosan mosolygott...
Szinte meg is feledkeztem már róla, hogy egykori munkahelyem nem hogy nem létezik már, de hivatalosan már utódja sem. Mert volt egyszer egy Kaposvári Egyetem (azt hiszem többen olvassák ezt olyanok, akik szintén dolgoztak ott, sőt akikkel dolgoztam együtt), élt húsz évet, persze azt is minek.
Már az ezredfordulón is hülyeségnek tartottam a Pokorni-féle egyetemi integrációt, pláne mert négy évig jártam a Szociológiai Intézetbe, hogy aztán ötödév végén a bölcsészkartól kapjak diplomát, aminek legfeljebb a büféjében jártam. Kétszer.
De legyen, ott legalább egy egyetemen belül integráltak, de a területi-települési alapú integráció orbitális hülyeségnek tűnt. A KE például úgy lett, hogy a korábbi tanítóképző főiskolát összevonták egy szintén helyi állattenyésztési karral, és ahhoz szélsőségesen szarkasztikusnak kell lenni, hogy a gyerekek tanítását és az állatok tenyésztését bármilyen szempontból is egy platformra tartozónak képzeljük el. Ez így nem universitas lett, nem egy nagy egyetem, csak egy furcsa kis öszvér a hátsó udvarból. Nem természetes módon alakult ki, hogy elkezdett egyre több tudományterülettel foglalkozni, egyre sokágúbban működni, csak úgy összecsapták, egyetlen tollvonással.
Nemrég meg egyetlen tollvonással meg is szüntették, ami persze várható volt, eléggé kiüresedett az egész, a képzések jelentős része eltűnt, a tudományos súlya meg annyi volt, mint a lepkefing ellenszélben. Igazából országos szinten annyit tudtak róla, hogy ott is van már állami színészképzés, amit aztán Vidnyánszky Böhömke vert szét, a maga örömére.
De az mondjuk vicces, hogy az egész kaposvári cuccot belecsapták a gödöllői központú SZIE-be, ami így valószínűleg a világ egyetlen agrár főprofilú egyeteme lett, aminek művészeti kara is van. Esetleg a nagyon kevés egyike.
De február elejétől már SZIE (Szent István Egyetem) sincs, mert már úgy hívják, hogy "Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem". A nevét azért kell idézőjelbe tenni, mert nem bírom komolyan venni. (Akkor sem, ha a közismert bon mot szerint, remélem komolyan gondolják, mert viccnek elég szar lenne.)
Először is hiányolom a nevéből a "Nemzeti" jelzőt, rémes felelőtlenség kihagyni, abban az országban, ahol a sarki trafik is nemzeti.
Másodszor, ebbe az elnevezésbe már igen nehezen fér bele egy pedagógiai meg egy művészeti kar, mondjuk lehet, hogy épp ez a szándék, de a gazdaságtudomány is határeset. Kivéve, ha ráálnak az agárközgazdász-képzésre.
Esetleg életközgazdász szakot is indítanak. Ezektől minden kitelik.
Aktuálisan nem lehet úgy megnyitni egy hírportált, hogy ne Herri herceg és bé neje interjúja jöjjön szembe a címoldalon. Akik előadják a maguk tragikus történetét, a művelt közönség meg szörnyülködik, pedig ezt a monarchiának nevezett izét, pont az ő érdeklődésük tartja életben és működteti mind mai napig.
Mert a brit királyi család a világ legrégebben futó, és legnézettebb, bábszínházba oltott valóságsója, semmi több. Fényes díszletek, drága öltönyökben meg vicces díszegyenruhákban feszengés, királyi esküvőkre kiadott limitált emléktányérok, bulvárlapok címoldalai, paloták előtt csápoló rajongók, és medvekucsmás faszik, akik szakmájukra nézve menetelni tudnak, aztán sokáig egy helyben állni.
Herri herceg csak arra jött rá (de gondolom többen is a családból), hogy ő csak egy báb, egy olyan popsztár, akinek teljesítményt sem kell felmutatnia, elég beleszületni a szerepébe. Az nem baj ha nagy ritkán csinál egy kisebb botrányt, azt tuti címlap a The Sun-ban, de főleg fogadásokra kell járni, avatóbeszédeket mondani, meg jótékonysági jótékonyságokban jótékonykodni. Jó egyetemekre járni például nem kell, úgysem használná semmire a mondjuk mérnöki vagy történészi diplomáját, királyi hercegeknek valami katonai suli kötelező, hogy aztán díszegyenruhában integethessenek a palota erkélyéről.
És hát neki elege lett ebből, de kellett egy elvált amerikai nő feleségnek, hogy ki is merjen szállni. (Egyébként centire igaz ez VIII. Edwardra is, aki konkrétan a trónról mondott le, hogy aztán Windsor hercegeként éljen, naná hogy külföldön.)
Ezzel együtt sajnálja a fene. Ha az embernek az a kihívás, hogy a közepesen lepukkant panellakása következő havi rezsijét ki tudja fizetni, akkor nem bírja sajnálni azt, aki szerencsétlenségére egy királyi palotába született bele. Most képzeljük el, ha Herri egy manchesteri munkásnegyedbe születik, apu munkanélküli, anya meg három műszakos a pelenkagyárban, kétséges, hogy saját jogán ekkora híresség lett volna. (Az kasztjellegű osztálytársadalmak diszkrét bája, ugyebár.)
Amivel azt akarom mondani, hogy érteni értem, de nem esik meg rajta a szívem, hisz irigylem a problémáit...
Svájcban népszavazáson döntöttek arról, hogy innentől tilos az arcot eltakaró ruhadarabok viselése, praktikusan a burkáé és a nikábé, bár ezeket így nem nevesítik. (Svájcban amúgy állandóan népszavaznak valamiről,valószínűleg arról is, hogy lehet-e zöld a ketchup?)
Persze lehetne most elmélkedni arról, hogy mi a helyzet itt a vallásszabadsággal, meg általában az emberi jogokkal, hisz egy nyíltan iszlámellenes pártocska kezdeményezte az egészet, de ez már egy többszörösen lejátszott meccs.
Ami viszont kissé abszurd, az az, hogy egyfelől ezeknek a világjárvány kellős közepén sincs jobb dolguk, másfelől meg pont akkor döntenek arról, hogy hát, az arcot eltakarni csúnya dolog, mikor mindenhol maszkot kell viselni, ami ugye az arc nagy részét eleve takarja. De annyira, hogy az emberek néha meg sem ismerik a régebben látott ismerősöket, ha szembe jönnek az utcán.
Ráadásul mikor ennyire verőfényes napsütés van (amit részemről utálok), akkor magam például eleve bézbólsapkát húzok, és esetleg napszemüveget, úgyhogy az arcomból nagyjából az orrom látszik. Márpedig egy embert csak az egészen elvetemültek tudnak felismerni pusztán az orráról, kivéve haa az illető nem Cyrano vagy Pinokkió.
A sarki kisboltban persze még így is felismernek az eladócsajok, de leginkább a bézbólsapkámról, amiről már megjegyezték, hogy jellegzetes, meg egyáltalán, elég egysíkúan öltözködöm. Szóval ha valaki, aki nagyjából olyan magas mint én, felvenné a sárga kapucnis pulcsimat, a Dallas Cowboys sapkámat, maszkkal és napszemüveggel, annak szó nélkül félretennének a tökmagos kenyérből meg a nemparadicsomos szardíniából, bár nem akarok tippeket adni.
Alapvetően rossz alvó vagyok. Ami alatt nem azt értem, hogy alvás közben gonosz, aljas és erőszakos dolgokat művelek (olyanokat csak álmodni szoktam), hanem hogy nem bírok végigaludni egy éjszakát. Nagy nehezen elalszom, másfél óra múlva felébredek, egy darabig forgolódom, aztán alszom egy negyven percet, kicsit megint forgolódok, aztán megint alvás, és így megy ez reggelig.
Miközben ha időre kell kelnem, külön idegesítem magam azzal, hogy ha most elalszom még alhatok hat órát, ha most akkor még ötöt stb, miközben nyilvánvaló abban a hat órában kétszer-háromszor ébredek fel.
És akkor a mentők, meg az éjszakai kamionok... Oké, közelben van a mentőállomás, én meg két főútvonal találkozásánál lakom, szóval legtöbbször erre jönnek, de azt nem értem, miért kell ablaküveg-repesztő szirénával közlekedni éjjel kettőkor. Amikor forgalom alig, elég lenne egy figyelmeztető lövés a csomópont előtt, de ha kicsit lassítanának, és látnák, hogy sehol senki, azt is lespórolhatnák.
Elméletem szerint a mentősök magukat próbálják ébren tartani a folyamatos szirénázással, de engem is sikerül, meg bárkit, aki három sarokra lakik és nem jó alvó. Ja, értem, hogy a mentőzés fontos küldetés, de hosszú évekig meg tudták oldani, hogy ne ébredjen fel a fél környék, ha éjszaka kell menteniük. Csak mostanában nem megy, amikor nyolc után már tényleg elvétve jár erre egy-egy autó vagy gyalogos.
A kamionosok meg simán csak tahók, mert éjszaka is mennek a közlekedési lámpák, és ha látják, hogy sárga, akkor a gázba lépnek, és a város közepén is kilencvennel rongyolnák át, jobbára már a piroson. Ezt nappal ritkábban űzik, de ugye az éjszakai forgalom, meg nyilván a tökük tele van, hogy már megint éjszaka kell vezetniük. Mert Alsó-Fosztóképzőn reggelre várják a a fagyasztott edzőcipőket.
Így aztán a sárágra gyorsuló kamion, a kissé már felgyűrődött aszfalton akkorát szól, mintha ágyúval lőnének, közvetlenül az ablakom alatt.
És van egy harmadik zajforrás, és ez a legidegesítőbb. A minap (miéjjel, hogy pontos legyek), arra ébredtem, hogy horkolok. Más horkolására ébredni vacak, de természetes helyzet, de a sajátunkra?
Ha az ember egyedül él, akkor legalább a horkolástól felriadástól nem kellene tartania, de amekkora lúzer vagyok, én még ezt is összehozom. Teljesen egyedül, magamtól magamnak, hogy rohadnék meg.
Tényleg szeretem a katasztrófafilmeket. Jó látni, ahogy elpusztul a világ, a sírján nem lesz virág, de a fotelből ez mérsékelten zavar csak. A baj csak annyi, hogy a mostani katasztrófafilmek szarok. Katasztrofálisak, de nem a tematika, hanem a megvalósítás értelmében, ilyen CGI-vel rajzolt pusztulás-pornók, ahol tényleg azt várja már csak az ember, hogy dögöljön meg az összes sablonos karakter, lehetőleg máma még, akkor is ha Jeff Goldblumból vagy valaki hasonlóból van odarendezve.
A minap belefutottam valamelyik filmcsatornán a 2012 című különösen penetráns darabba, ami a katasztrófafilmek Agymenőkje, mindent beletesznek, ami szerintük kell a műfajhoz, de ettől csak nézhetetlenné válik az egész, hisz maximálisan hiteltelen, és a főszereplők nagy részét egy idő után már lecsapnánk egy lapáttal, és - ha már kéznél a szerszám - elásnánk őket a kert végébe.
Ez a kétezertizenkettő is olyan, mintha összeöntenénk a mákostésztát a a vadasmártással, dobnánk rá egy kis mustáros eperlekvárt, és aztán az egészet kirántanánk. A sokat markolós keveset fogás tipikus esete. Meg akarták csinálni az ultimte katasztrófafilmet, de egy hányadék lett belőle.
Mondjuk végig sem tudtam nézni, két kísérletből sem, most meg (harmadikra) szigurúan csak háttértévézve, miközben kiraktam egy online puzzle-t, és megírtam az aktuális szociálpszichológia ismeretterjesztésemet. (Na jó, ez már némileg nyelvészet volt, a szaknyelv - úgy is mint az orvosi konyhalatin - meg a köznyelv közti feszültségekről.)
De eszembe jutott, hogy gyerekkoromba még tök jó katasztrófafilmeket láttam, amikben ugyan nem pusztult el a világ, a tömeges kihalás jobbára egy repülő vagy egy hajó utasaira vonatkozott, de legalább volt bennük valódi dráma und izgalom. Nem csak ez a videojáték-esztétika, ahol dőlnek a felhőkarcolók, repülőgép anyahajó zuhan a Fehér Házra, vagy hőseinket konkrétan a jégkorszak üldözi. (Ez ugye a Holnaputánban van, ami legalább kellően drámai, de a mikor a huszonéves színészek játszotta középiskolások tényleg a mögöttük jövő eljegesedés elől futnak, aztán gyorsan bezárják az ajtót, hogy a jégkorszak ne tudjon bejönni, na onnantól már csak a szánalmas-röhejes kategóriában játszik a mű. Mint a Deep Impact, aminél meg elmotoroznak a becsapódó meteorit elől, bár ha a a Halálcsillag közeledne, nyilván át kéne szállniuk valami sportkocsiba.)
Semmi baj amúgy a látványos filmekkel, csak amikor a látvány átveszi a dramaturgiai logika, egyáltalán, az épkézláb történet helyét, akkor az onnantól nem film, maximum valami vizuál-fantáziálás.
Meg bevételhajhászás, ami akkor is kínos, ha a hollywoodi katasztrófa-orgiák persze, hogy a bevételre hajtanak, de mindenáron? Ezek a mai mozgóképipari betanított munkások tényleg nem akarnak kicsit önmegvalósítani, művészileg önkifejezni úgy, hogy néhány pillanatig nem a bankszámlájukra gondolnak?
A kérdés költői, persze hogy nem, aki ilyesmit akar látni, nézzen független filmeket, van abból Amerikában is jó sok. És azokat még rendes forgatókönyvekből készítik rendes filmesek, akiknek esetleg mondaanivalója is akad a világ állásáról. Nem csak széteffektezik, ahogy vége lesz.
Majdnem vicces hír, hogy az emberek a hétfőtől bejelentett korlátozások miatt lerohanják a tegeződő skandináv bútoráruházat. Pedig mehetnének játékboltba puzzle-t venni, azt is lehet sokáig rakosgatni, de nyilván olcsóbb, és sokkal kisebb helyen elfér, min a lapra szerelt könyvespolc.
Egyáltalán mi az hogy lapra "szerelt"? Mikor a szerelés csak az után indul, hogy az ember felcipelte az emeletre Persze én ehhez nem érthetek, annyira csóró vagyok, hogy az Ikeában amúgy csak ingyenes prospektust tudnék venni, igaz, abból akár többet is.
Könyvespolcot így aztán elég régen vettem utoljára, de muszáj volt, elvégre valamit tennem kellett a másik könyvespolc tetejére.
Amúgy lehet, hogy a néptömegek svéd húsgolyóért rohamoznak, de olyat még sosem ettem, és nem számítok rá, hogy valaha az életben fogok még egyáltalán. De hát skót dudán sem fogok már megtanulni játszani, és az is csak egy kicsit zavar.
Bútorral meg tele van a lakás, nincs is a közelben svéd szakbolt (illetve van, csak nem az a lánc), kajából meg legalább egy hétre való van még itthon, tele van a fagyasztó, a szekrény meg a sima hűtő is, de annyira, hogy savanyíott cseresznyepaprikával legalább két hétig kihúzom. (Na jó, igazából azért, mert annyira kurva csípős...)
Amúgy is úgy élek, mint Hitler a bunkerban, csak ez az elsőn van (ami gy bunkertól azért szokatlan), és sokkal ritkábban kapok idegrohamot benne, de hát sehol egy tábornok, akit kivégeztethetnék.
De lehet, hogy nyugtató célzattal szétszedek egy könyvespolcot, aztán újból összerakom, csaak hogy kreatívnak érezzem magam. Vagy kihalászom az ágy alól az egyik puzzle-t...
Ürgestorm generális aszonta, menjünk át a hágón, meg kell hódítani a túloldalt. Mire kérdeztem, hágni is lehet odaát? Mondta nem, ott nem faros frájlájnok vannak, csak halott ellenségek lesznek, ha jól csináljuk. Mondom erre, de hogy akkor minek, miénk lesz a túloldali legelő is, áshatunk lövészárkot bele, de mire fel?
A generálmajor igen dühös lett, majd leesett a bajsza az idegtől, de nem mutatta, csak két kutyát lőtt le, meg a kredenc üvegét zúzta be puskatussal, szóval nyugodt maradt, ahhoz képest, hogy szerinte a kérdésem már maga árulás.
Aztán kifejtette - a maga lényegretörő módján - hogy, ha nem tetszik a háború, akkor inkább illessem felmenőimet illetlenül, hátulról, de lehetőleg máma még. Mert a háború, az maga a lényeg, az ember abban különbözik a majmoktól, hogy nem szarral dobálja a másikat, hanem srapnellel szórja meg.
A háború tesz minket emberré, mondta Ürgestorm, aki ennél filozofikusabb valószínűleg csak akkor volt, mikor végig kellett ülnie egy Wagner operát, és már a második felvonás közben az öngyilkosságot fontolgatta.
- Az élet harc, maga disznó! - mennydörögte - Simán csak élni, az gyáva megalkuvás! Harcolni kell, mindegy ki ellen, de harc nemessé tesz, vagy halottá, de akkor majd a temetéseden állnak körbe, és tisztelnek, hogy aztán berúgjanak. Az emlékedre, te senkiházi! A világ háborúból van, snapszból meg kúrásból, aki ezeket nem tudja élvezni, az nem ember, csak valami hülye, gyenge báb, akit eltaposunk, csak hogy érezze a felsőbbrendűségünk.
És akkor hirtelen megvilágosodtam. Az élet tényleg harc, valóban, de pont az ilyen baromságok ellen. Úgyhogy dezertáltam, avagy átmentem egyedül a hágón, fegyvertelenül, de fehér zsebkendőből zászlót applikálva. Rögtön el is fogott az ellenséges őrjárat, akiknek elmondtam, hogy miért is. Hogy a háború egy mekkora baromság, hogy most tényleg egy kisebb tehénlegelőért öljük meg egymást tucatszám?
Erre ők azt mondták, hogy az élet harc, a lényeg a háború és hogy örülhetnek, hogy végre eltaposhatnak egy hozzám hasonló férget.
Szóval most itt ülök, és várom hogy a kivégzőosztag megkapja végre a töltény-ellátmányt, mert a mostani adagból már nem pazarolnak rám. Addig is kaptam egy babkonzervet.
Ártunk és ormányunk (tudjuk, hogy a kettő között nincs igazi különbség) újabb fél évvel meghosszabbítja a migrációs válsághelyzetet.
De tényleg, ezeknek nem elég a járvány miatti? A határok gyakorlatilag lezárva, nem látja sehol senki az illegális migránsok tömegeit, akik "Allahu akbar!" csatakiáltással rohamozzák délről a legújabbkori vasfüggönyünket, és amúgy sem akar idejönni a kutya se. Soha nem is akart, 2015-ben a nagy "migránsválság" idején is Németországba, Hollandiába meg a skandináv térségbe tartottak, rajtunk csak áthaladtak, a kormány (szerintem szándékos) baszakodásának következtében, az optimálisnál lassabban. Így aztán nem csak az olaszoknak meg a németeknek kellett (indokoltan) menekültválságról beszélniük, de megtehette ezt a felcsúti is, akinek az aktuális, figyelemelterelő propagandájához kapóra jöttek a Keleti pályaudvarról szalajtott vágóképek.
Ha van migrációs válság az az, hogy a kórházainkban már gyakorlatilag minden szakorvosból hiány van, mert Kovács doktor ugyan ma is heti kétszer van ügyeletben, csak épp Amszterdamban. Ha van migrációs válság, annak jó indikátora, hogy egy ideje már London az ötödik legnagyobb magyar város.
De az nem migrációs válság, amikor a fülészeten Dr. Fejszál Abdullah néz bele a gennyesedő hallójáratomba, mert ha ő nem lenne, akkor a szemészetről kellene áthívni valakit, hogy hát végül is orvos-orvos, darab-darab. (Mint ahogy a Covid-osztályokra is kivezényelnek már mindenkit, fogorvosoktól a pszichiáterekig, akik vírusokról utoljára az egyetemen hallottak, harminc évvel ezelőtt, fertőzőosztályi rutinjuk meg annyi van, mint bárki tetszőleges cipőfelsőrész-készítőnek. Vagyis lehet, hogy betegként voltak már ilyen helyen, és ha nagyon muszáj, még odatalálnak.)
Szóval a migrációs válsághelyzet (ami hivatalosan öt éve tart!), egy ordas nagy kamu, ha nincs problémánk valamivel, az pont a tömeges bevándorlás. De ez van, a főnök egyre hülyébb, egyre inkább a saját kis világába van zárva, és évek óta nem volt jobb ötlete annál, hogy migráns. Második helyen áll a Soros, de az kifulladni látszik, a többi meg csak szezonális propaganda-termék volt, mint a buzizás, cigányozás, ügyvédezés, börtönbizniszezés.
De a nép jobb ha nem őt utálja (pedig azért egyre nagyobb részben utálja), hanem valami sötétben bujkáló rémségtől fél, amitől majd meg lesz védve jól. A migráns pedig ideális erre, a tőlük rettegők elsöprő többsége muszlimokat csak a tévében látott, mikor háromszázhuszonhatodszor ismételték az Egri csillagokat. Esetleg vett már kebabot szírtől, a vasútállomás melletti büfében, de akkor valahogy nem rettegett a szakállas faszitól, aki pedig egy bazi nagy késsel hadonászott egy nagy húsoszlop mellett.
És persze a válsághelyzet arra is jó, hogy komoly milliárdokat lehet titkosítva eliminálni, elveszíttetni közpénz jellegét, csak hogy legyen mit a tejbe aprítaniuk.
Mert nekik kenyér kell, a népnek meg cirkuszt adnak.
Szombat délután, és én már megint Star Warst nézek. Nem szándékosan, de a Viasaton három filmet tolnak le egymás után, nekem meg kell a tévé, mint civilizációs háttérzaj, meg hogy szóljon valami emberi hang a lakásban, ha már nincs kedvem magamban beszélni.
És akkor már miért ne lehetne ez az sztori, elvégre gyerekkorom valláspótló mitológiája. Ha már nem kaptam vallásos nevelést, a mesekönyveket meg lenéztem (tíz-tizenkét évesen már Dumas-t meg Stendhalt olvastam), akkor marad a Tsillagok Háborúja, mint űropera,lovagregény és megváltástörténet. Plusz a dzsedik meg a Velükvanaz Erő, mert akkoriban Lukács György (nem a magyar filozófus, az amerikai filmiparos) még nem midikloriánozta össze a maga teremtette mitológiát, a dzsedik voltak a harcos zen buddhisták, ilyen shaolin jelleggel.
Közben meg van benne valami bizarrul keresztény vonal ahol eljő a Fiú, mint megváltó, csak ez esetben az atyát kell megváltania, aki viszont ha ne is egy bukott angyal (Lucifer itt az uralkodó), de a Messiás elbukott béta-verziója. Aki amúgy az űrnácik közé állt, hisz a birodalmiakról nehéz másokra asszociálni.
És mivel a Star Wars nem sci-fi, nem is kellett problémázni azon, hogy hangok vannak az űrben, hogy a lézersugár szemmel látható sebességgel halad vagy hogy Soloék hiperűr-ugrásokkal szelik át a galaxist (valamelyiket...), de nincs egy rendes fedélzeti számítógépük, ketten nyomkodják kézzel a gombokat, meg markolják a botkormányt, hogy mennyünkmá', ménemmegyünkmá? Ja, és mindenhol van mesterséges gravitáció, Threepio ötmillió nyelven beszél, de Artunak nem tellett egy beszédszintetizátorra, viszont egy porszívó kerekein is vidáman közlekedik a sivatagi homokban...
De mondom, ezek nem számítanak, Piroska sztorijánál sem kérjük számon, hogy a nagyival hogy élték túl a farkas általi elfogyasztást, a ragadozó meg hogy nem ébredt föl arra, hogy épp egy érzéstelenítés nélküli hasi műtétet hajtanak végre rajta.
Úgyhogy most, ha véget ér a reklámblokk, nézem tovább a Birodalom visszavágot, mindjárt jön a nagyon hülye Yoda, aki beleőrült egy mocsárba, mondjuk abba bárki más is...
Valamelyik portálon azt kérdezi egy "cikk" címe, hogy vajon ki nyeri meg a Való Világot. Jó, én azt sem tudtam, hogy ez a klasszikus trash-reality még létezik, így aztán nem csak hogy ne tudom, ki nyeri meg, de rohadtul nem is érdekel. (Mondjuk akkor sem érdekelne, ha tudtam volna róla, hogy ez a RTL valamelyik mellékvágányán még mindig fut.)
De hogy a való világot ki nyeri, azzal kapcsolatban vannak tippjeim. Vagy egy ma még nem is létező vírus, vagy az űrlények inváziós flottája, de ha egyik sem, akkor becsapódik egy kihalást okozó, nagyon nagy kődarab.
És hát nem biztos, hogy kár lenne értünk. Csak a mi galaxisunkban (a furcsa módon egy csokiszeletről elnevezett Tejúton, vagy Tejútban...?) lehet vagy ötvenmilliárd(!) olyan bolygó, ahol kialakulhatott a hozzánk hasonló szénalapú élet, biztos egy csomó helyen ki is alakult, és van jó sok, ahol a helyi intelligencia már eljutott a világháborúk, a tartós tej és a fiúzenekarok korszakáig.
Meg mire a komplett univerzum egy sötét, kihalt és néma hely lesz, még egy csomó idő van, hogy különféle civilizációk kifejlődjenek és elpusztítsák magukat, elvégre mindegyiknek lehet valamiféle életciklusa, így a miénknek is. Nem vagyunk itt az idők kezdete óta, és nem fogjuk látni az idők végét sem.
Persze relatíve keveset tudunk a világegyetemről, én különösen, mert nem oda jártam, hanem az ELTE-re. Lehet, hogy van isten, aki megrázta ezt a bazi nagy hógömböt, és feltette a polcra, meg lehet, hogy az egész ismert világ egy hologram egy sokdimenziós tér felületén, vagy elméletileg elképzelhető, hogy mindezt Festéktüsszentő Hapci Benő alkotta a zsebkendőjébe, egy különösen ködös őszi reggelen.
Igazából azért jó sci-fit fogyasztani, mert az intelligensebb alkotások tényleg komolyan eljátszanak hajmeresztő gondolatokkal is, miközben a szerzőket nem csesztetik szemüveges tudósok, hogy ez mégis mekkora baromság már.
A fentebb belinkelt 444-es cikkben amúgy pont erről van szó, hogy Avi Loeb a Harvard asztrofizikusa is kap hideget-meleget, mert felveti, hogy a pár éve észlelt furcsa üstökös, az 'Oumuamua, lehet hogy mesterséges tárgy. Legalábbis szerinte ez a bizonyítékok alapján a valószínűbb verzió.
Meg arról is beszél, hogy az idegen civilizációkat valamifajta űrrégészettel lehetne megismerni, mert nagyon kicsi az esélye, hogy pont velünk egy időben létezzenek. (Amúgy ez is a Fermi-paradoxonnal kapcsolatos elmélet, hogy lehetnek odakint valakik, de a "kapcsolat-ablak" nagyon szűk, évmilliárdok viszonylatában kellene összeállnia annak, hogy két két civilizáció ugyanabban a néhány száz, vagy néhány ezer évben van hasonló fejlettségi színvonalon, és kommunikációképesen. Vagyis már elég fejlettek ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek a másikkal, de még nem pusztították ki magukat...)
De tessék elolvasni a cikket, esetleg Loeb könyvét, ha már egy szégyenteljes tévéműsortól idáig asszociáltam magam.
Van-e ormánypárti ajtó? Nincs, ahogy kormánypárti sajtó sincs. A sajtó, abban a pillanatban, ahogy bármilyen "párti", már nem sajtó, csak fizetett propaganda, permanens választási kampánykiadvány. Ami nem ugyanaz, mint az önkéntes (azaz nem fizetett) Malvinka nénik ájlávfelcsúti posztjai. Ők lelkesek, hülyék, és kedvenc pártvezérük képét teszik a kredenc üvege mögé, Jézus és Olajban Főtt Szent Jeromos közé.
De a sajtó, az újságírás (és e tekintetben mindegy, hogy print vagy online), nem lehet semmilyen párti, pártok csak diktatúrákban adnak ki lapot, igaz akkor többet is, hátha az alkoholista értelmiségitől a téeszparasztig elég sokan beveszik, hogy emberek, itt sokszínűség van. Pedig egy frászt, ha egypárti rendszer, akkor minden lap pártlap, ha van még demokrácia, akkor meg a kurvára érdektelenek a pártközlönyök. Egy valamiféle kritikai (Habermas még úgy mondta: polgári) nyilvánosságban alapvető, hogy egyes orgánumoknak lehet eszmei elkötelezettsége, de nem lehetnek kitartottjai a bármilyen hatalomnak. (Mellékszál: egy normális demokráciában az ellenzék is hatalmon van. Mert bent ülnek képviselői a törvényhozásban, mert szerepe van a közéletben. Mi nem vagyunk normális demokrácia.)
És ekkor jön Kakadu Péter kükümminiszter, és egy román tévének adott interjújában olyat szól, hogy nem elégedett a kormánypárti sajtó olvasottságával. (Merült fel mindez a Klubrádió kapcsán.)
Hát kedves Pítör nertárs:
- Kormánypárti sajtó ugyebár nincs. Ellenzéki sincs, ha az pártsajtó, azaz lehet a cucc kormánykritikus, de kormánybarát is, ha őszinte véleményeken és értékítéleteken alapul, de ha pártházból/ minisztériumból jön az utalás meg a megrendelés, az ugye nem sajtó. Mint ahogy a teszkós újság sem az.
- Az olvasottsághoz minőségi tartalom kell, de ahhoz meg az, ahogy a szövegipari betanított munkásaitok legyártják a szokásos propagandát (tematikák: gyurcsánytakarodj, cicitvillanott, nagymagyarország-alakú rántotthús) kurva kevés.
- Nem a sajtót kéne uralni, hanem jól kormányozni, akkor esetleg nem kellene közpénzmilliárdokkal tömni, egy nagyjából mindenki által lenézett, és nagyon kevesek által fogyasztott sajtó-konglomerátumot. (És akkor ebbe még benne sincs a "közmédia" eposzi jelzőjű, kormányhitű 0-24 nagytestvérezés évi 100 milliárdos számlája.)
Kakadu miniszter ellenben annyit bír mondani, hogy fake news. Na ja, ezt legalább ismeri, komoly megrendelője a terméknek...
Leszürtem a világból, hogy az enberek kabzsik, öntelltek, buták és rosz a helyesirásuk. Ez mind az 5G-és vakcinajárvány miatt van, mert a hátérhatalom azon ügyködik, hogy maga alá halytson minket. Is. Mert ezt a hajtás, ez már megvolt a Zéta Retardált bolygón is, azt már gyarmatositották a háttérben gyík emberek, most meg mi jövünk és. Klimaváltozás is ezért van, ami nem kamu, csak a gyikok nem szeretik ha novemberbe esik, azt szeretik, ha az egész hónap sivatagos. Ha az emberek tekintete lehangoló, test alkata szürke, lábkörmeik számottevők. Akkor leszünk majd jó rapszolga-faj nekik, célszerűen. Ezért most oltással vakcináznak, amitől mutálódóvá torzul a DNS-sünk, hogy átörökítsük.
Közbe meg robotokat küldenek a Marsra, hogy mire itt végeztek, már mehessenek is inváziózni, mint gyarmatokra...
De tényleg, le kellene jogilag is védetnem a kritikátlan ostobaságot, a fél emberiség nekem fizetne jogdíjat, én meg vehetnék egy-két Ferrarit, meg sofőrt hozzá. Mert vezetni nem tudtam, nem tudok, és nem is áll szándékomban tudni fogni.
Amúgy kellene a francnak sportkocsi, tudnék annyit fizetni a Ferrarinak, hogy építsenek nekem egy szép nagy, tágas buszt, olyan elnöki különgép jelleggel. Mert ugye egy sportkocsiba nem fér be a házimozi, a jacuzzi és a könyvtárszoba, szóval a végén még a tájat kellene nézne útközben, ami meg nagyon proli. És tele van a sok ostobával, akik nekem fizetnek, de azért nézni már ne kelljen őket, tájjelleggel sem. Most is bárhová megyek, mindig ülnek mások is a buszon, meg szembejönnek az utcán, a buta tekintetükkel.
Meg vennék ilyen felhőkarcolót, de csak ha felhőt is adnak hozzá, engem meg hagynak a földszinten lakni, mert tériszonyom van. A magánrepülőm is az autópályán repesztene, kicsit széles, de addig legalább lezárathatnám az egészet.
Ez részemről nem ostobaság lenne (hisz művelt vagyok, ízlésem kifinomult), hanem szűklátókörű önzőség, ami teljesen más kategória, definíció kérdése az egész.
Később indulnék majd az elnökválasztáson, nem itthon persze, hanem valami kisebb és banánabb köztársaságban, ahol egyszerűbb arany vécékefébe fektetni a butaság-jogdíjakból származó bevételeimet. Ha már egyszer ilyen okos vagy, tehetséges, és teljesen sikertelen...
Mostanában rendre szembe jön egy hirdetés, miszerint hatvanöt év felett is meg lehet tanulni angolul. Hogy ez most célzottan talál-e meg, azt tudja a fene, de hát épp én panaszkodtam, hogy ha mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, akkor én legalább 65 vagyok, bár naptárilag az még 18 év, ami viszont egy komplett nagykorúság.
De ha annyi idősen még életben leszek, akkor rám is fér majd, hogy megtanuljak angolul, mert nagyjából pont akkora fogok elfelejteni... izé, azon a nyelven ott. Ma még megy, most írtam egy kis másfél oldalas statisztikai elemzést egy edinburghi (bár londoni központú) cégnek, afféle próbamunkaként, hátha kapok tőlük megbízásokat az itthoni hómofiszba, még mielőtt a híd alól kellene vadásznom az ingyen wifit.
Mondjuk ez a társadalomtudományi meg statisztikai szaknyelv azért nem áll távol tőlem, sőt még kenyeret is tudnék kérni angolul, meg tejet, fish&chipset, babkonzervet, és azt, amire az van írva, hogy Spam.
Amivel még jobban állok, mint azok az egykori tisztiiskolások, akiket a nagy Szovjetunióba küldött képeződni a légierő, és bár a hajtómű alkatrészeit egy idő után már jól tudták oroszul, de a a kantinban már nem tudtak kérni egy pacalkonzervet. Vodka meg nem volt, pedig azt tudtak volna...
Devolt egy rövid időszak az éltemben, amikor majdnem tudtam olaszul (kellet a nyelvvizsga, odáig küzdöttem el magam), de az olasz nyelv tizenévnyi következetes nem használata miatt, az már szinte teljesen kikopott belőlem. Ma már csak ékes (töredékes) mondatokat tudok összerakni, de csak ha a Cosa Nostra embere pisztolyt nyom a fejemhez, az olasz tudásom jelentős százaléka mára már csak abból áll, hogy pizza, pasta, mozzarella, meg hogy Lamborghini.
De pacalkonzervet a magyaron kívül semmilyen más nyelven nem tudnék kérni, még jó, hogy mostanában nem is akarok.
Doktorminiszterelnök Úr mármegen publicisztikailag fejti meg a világ, a történelem meg az emberi lélek rejtelmeit, melyeknek ő szakértője és manipulátora egyben, főleg ha nem veszi be a gyógyszerét.
Azt, hogy ordas nagy baromságokat beszél már megszoktuk, írni meg nyilván nem ő írja ezeket a szarokat, hanem az erre alkalmazott rabszolgák, amíg a főnök kolbászt tölt meg pálinkával. De a nevére veszi ezeket a bomlott elmeszüleményeket, leginkább nyilván azért, mert a szolgák az ő kedvére akarnak tenni vele, lesve, hogy mit gondolna a pártvezér és kancellár, ha szokna gondolkodni a hatalmi manőverein túli világról is.
Azt "írja" tehát a felcsúti, hogy "ha magyarnak születtél, akkor küldetésed is van". És most indulatból trágár leszek: egy faszt! Nem volt elég baja már a világnak (beleértve a komplett Európát) a küldetéstudatos, cezaromán idióták miatt?
Attól hogy épp hol születtél, még semmilyen küldetésed sincs. Az nem küldetés, hogy próbálj meg a helyzethez képest jó ember lenni, ne rugdalj kismacskákat és fürödj le gyakran. Az csak emberi minimum, szeresd felebarátodat, you know, de ez független attól, hol dobott le az a nyomorult gólya.
Magyarnak születni pont olyan, mint franciának, németnek, angolnak vagy szingaléznek. Egyik sem jelent semmiféle speciális küldetést, a világot nem megváltanunk kell, hanem túlélnünk, lehetőleg morálisan intakt módon.
Elsősorban ember vagyok, és csak másodsorban magyar, mert szükségszerűen vagyok ember, de véletlenszerűen magyar. Ha száz kilométerrel arrébb születek, most horvát lennék, de még mindig én.
Küldetésem nincs, jövőm se nagyon, nem érdekel a római birodalom meg a valahogy sosem felénk jövő migránsok, de hogy az ország teljhatalmú ura primitív ostobaságokat terjeszt (hátul felsír egy Joseph Goebbels), kormányzás helyett, az azért felbőszít.
Kaptam egy ímélt, immár sokadszorra, hogy "PayPal fiókját korlátoztuk". A mivan? Semmiféle fiókom nem létezik, néha vettem valamit online, bankkártyás fizetéssel, de sosem a paypalon keresztül. Simán kamu az egész, a bankkártya adataimat akarják, de én nem hagyom magam. Azt a 158 forintot, ami van még a számlámon, nem adom, abból még vehetek egy kiló lisztet az Aldiban, ami jól jöhet még pár nap túléléshez.
És még van egy kis készpénzem is, ahhoz már kevés, hogy rendesen drogra költsem, ahhoz meg sok, hogy éhenhajlakk. Nem könnyű egy lepusztult, mindent túlgondoló, erősen középkorú szociológusnak lenni, de hónapról hónapra meglepődöm, hogy még vagyok. Nem hajléktalanszállón (ahová való lennék), így aztán Teó az ékszerteknős is köszöni, jól van (lassan 21 éve a szobatársam), gondoskodom róla, sőt a fikusz is abbahagyta a haldoklást, hetek óta nem dobott le egy elsárgult levelet sem. Döglött banánnal öntözöm, de komolyan.
Ja, és kaptam még egy levelet, valami vakcinaközponttól, hogy lehet beoltanak, nem soká. Gondolom hónapok kérdése az egész. Merthogy Kakadu Pítör kükümmiszter intézett némi kínai vakcinát is, így már jöhetnek a hatvan alatti, de veszélyeztetett csoportok is. Én is ide tartozom, nyilván a diabéteszem okán.
Pedig azt nem is tudják rólam, hogy csak napárilag vagyok 47 éves, fizikailag inkább 65, mentálisan meg tizennégyezer.
Van-e a humornak esztétikája? Az nyilván van, bármiről lehet esztétikailag értekezni. A kérdés inkább az, van-e a humornak esztétikuma?
Tudja fene, de ha azt gondoljuk, valami ugyanúgy lehet vicces, mint tragikus, ugyanúgy lehet romantikus, mint valami középfajú dráma (az főleg), és bármilyen művészi izé ezeken belül értelmezhető, akkor a humor igenis lehet esztétikus. Már abban az értelemben, hogy ha Kantnak van igaza, és amit többször idéztem már ide (azaz szép az ami érdek nélkül tetszik), akkor tetszhet nekünk érdek nélkül, amit csak akarunk.
De mindeközben humorban szarul állunk. Egy olyan országban ahol az irigy hónaljmirigy a humor nagyágyúja, onnan igazából emigrálni kellene, azért legyenek már határok az ember életében. Hogy ezt azért már ne. Vagy hogy ha valakinek Besenyő Pista bácsi a vicces, akkor a kurva anyját neki, de ne menjen oda.
Szóval várnám én a magyar Russel Brand vagy Jack Dee feltűnését, de nem, nálunk mifelénk a prosztó bohócok aratnak, szóval a humornak van esztétikuma, csak nem errefelé kell keresni.
Ma van Bálint-nap, ami a virágboltosoknak Valentin, de nem tudok mit kezdeni vele.Erős a gyanúm, hogy én még szerelmes vagyok az exembe, de az is hogy ez már nem kölcsönös. Az elmúlt tizenévben nem is foglalkoztunk a valentinozással, betudtuk egy kereskedelmi manővernek, meg popszakmai nyáladzásnak.
De mintha most épp nem kerítenének nagy feneket a dolognak, a kereskedelmi tévék letudják néhány ezerszer ismételt romkommal, már ahol nem akciófilmeket adnak, amikből azért ritka a romantikus.
De talán tünetértékű, hogy pl.a 444-en épp ma raktak ki egy pornóipari témájú cikket, valójában értékén kezelve az alkalmat. Mármint Valentin Bálint elvtárs névnapját.
Ilyen kérdésekről van szó a beszélgetésben, hogy Magyarország pornó-nagyhatalom-e, egyébként nem, soha nem is volt, mi legfeljebb pornó-összeszerelésben voltunk erősek, egy ideig. Kábé addig, míg a net fel nem számolta a hagyományos pornófilmek piacát.
Szex és szerelem nyilván összefügghet, bár ez egyáltalán nem törvényszerű, de a Valentin nap valahogy mindig inkább a piros szívecskés giccsről szólt, mint az erotikáról, meg hülye amerikai filmekben nézhettük, ahogy feltüzelt tizenhárom évesek tervezgetik, hogy most akkor az első csók... Meg lesik hogy hány képeslapot kapnak a kitől.
Bár gondolom ezt ma már közösségi oldalakon intézik, ahogy az amatőr pornó egy részét is, néha úgy tűnik hogy az emberek egy része remekül elvan két-három oldallal, legyen Facebook, Twitter vagy Insta, meg PornHub, az internet többi része meg kit érdekel?
Engem mondjuk igen, de mostanában nem érzem azt, hogy például ide olyan sűrűn kellene írnom. Lassan tíz éve létezik ez a blog, és mintha kezdene elfáradni. Vagy egyszerűen már elmondtam benne a világról, amit itt el lehetett, úgyhogy amíg nem jönnek az űrlények, nem találok témát.
Vagy igen, végül is a kultúrában mindig akad valami, amiért képes vagyok még mindig lelkesedni, a politikában meg egy csomó dolog, amitől felhúzom magam, a nagy löttyös indulatig, hogy aztán ne szedjek túszokat, de a jelzőkkel se spóroljak.
Namost. Beoltassam-e magam müllercecíliával? Hordjak-e maszkot demagógia ellen? Ha sörre iszok nyugtatót, az vakcinának számít-e? Vagy-e nem? Ha a tíz évvel ezelőtti népszámlás szerint tízezer lélekszám alatt vagyok, kell-e maszkot-e hordanom-e? Ha buddhistának gondolom magam, és szerintem már milliónyi életet éltem le, világvárosnak számítok-e, és ha igen, melyik kontinensen?
Ha az a szörnyű érzésem van, hogy egy bizonytalan állagú csütörtök üldöz, mikor oltassam be magam, ha valaki kedden hív?
És ha az oroszok Kínában gyártatják a svájci vakcinájuk? A kankó ellenit, ami mi is?
És ha regisztráltam, de nem a gyakrabban használt imélemről, akkor azt látja a szíjájé, vagy ami az oroszoknak van helyette?
Földi László, a kormányhitű média által megtévesztő módon "biztonságpolitikai szakértőknek" titulált összeesküvés-elmélet kiskereskedő, azt bírta mondani ma reggel a szégyenszemre még mindig Kossuth Lajosról elnevezett rádió vasárnap reggeli agitkájában, hogy szerinte le kellene kapcsolni az internetet: nem letiltani ezt-azt, hanem lakapcsolni a picsába az egészet, ahogy van. Hát, ezt a Kínai Kommunista Párt Vlagyimir Putyin Tagozata sem mondhatta volna ennél nagyobb elvtársi nyílttsággal.
Értjük, Földi fejében a világ zavaros összeesküvések fura hálózata, és mint általában a hozzá hasonlóan gondolkodó (pontosabban gondolkodásra csak részlegesen képes) emberek, legszívesebben betiltaná azt, amit megérteni, sőt felfogni képtelen. Persze mivel ő már láthatóan a világot mint olyat nem érti (a távolban felsír egy Szaniszló Ferenc), még visszafogott is volt, hisz mondhatta volna, hogy tiltsuk be a valóságot. Lövessünk a tények közé elvtársak, azok úgyis csak zavart okoznak az igazhitű zakkantak fejében.
Ez valahol a diktatórikus (történelmileg: abszolutista, a huszadik században totalitárius) rendszerek sajátja, biztos voltak olyan istencsászárok, akik rendeletileg akarták betiltani a túl korai napfelkeltét, hogy rendesen ki bírják magukat aludni a éjjeli, egzotikus rabszolganő-alapú mítingek után.
Plusz az ilyen kettyósokra jellemző, hogy mindig valami egykor volt aranykorról hadoválnak, amihez képest jelen kultúrája súlyosan degradált, dekadens, deviáns és még néhányszor débetűs. Közeleg a világvége armageddonja, amit meg is érdemlünk, bezzeg dédapáink még nem a fészbukon buzultak, hanem látástól vakulásig gürcöltek a földeken, reggel pálinkával mostak fogat, szigorú szalonna-diétán éltek, és a vasárnap templomba mentek frissen mosott bajusszal, unatkozni.
Most meg ez az internet, hát nem szörnyű, de most komolyan?
F. László médiahülye foglalkozású meg ugye arról beszél, hogy az egész internet lényege, hogy tudatos támadás folyik a normalitás ellen. Részéről mindenképp.
Én mindig is jobban szerettem a zöldséget a húsnál, kivéve ha kocsonyáról vagy körömpörköltről volt szó, de hát egy perverz állat vagyok nyilván, a köröm meg amúgy sem hús, ahogy a rántott disznóagyvelő sem.
Ám. Az ilyen szelet húsok sosem voltak a kedvenceim, világ életemben nem értettem, hogy szeretheti valaki a szalonnát (pláne, hogy most is hordok magamon egy adagot, és persze, hogy utálom), a grillezős dolgok meg attól lettek igazán érdekesek, ha padlizsánt (is) grilleztünk.
Ezért volt jó ötlet, hogy anyámmal megállapodtunk, ha húslevest főz, a zöldségeket rakja nekem félre. Mert sokáig kidobta a levesben órákig főtt karalábét, petrezselymet, meg a répa nagy részét. Pedig ezekből tudom előállítani a legjobb, pirítósra való zöldségrémet (izé.. krémet), csak egy kis hagyma kell még hozzá. De hát hagyma mindenhez kell, kivéve a karamellfagyit, bár egyesek szerint abba se árt egy csipetnyi.
És tényleg, ez a cucc, jobb mint a szintén pirítósra való zöldfűszeres gombapasztám, bár nem árt, ha az ember jelen van mikor készül. Mert a gombás az úgy fest, mint egy algás iszappakolás, a leveszöldséges meg mint amit már egyszer kihánytak. Az egyiket - ha elég elszánt az ember - az arcára kenné, ha nem eléggé, valaki máséra, a másikat meg simán csak feltakarítaná, naná.
De ha látta készülni, és belekóstolt közben, akkor két napig sem tart ki a hűtőben, ami sajnos a hátsó sorban penészedő valamiről (ami vagy sajtos izé, vagy valaha sütemény volt) nem mondható el.
De a leveszöldség kidobása hiba, mint ahogy az is ha a hajunkra kennénk.(Nekem amúgy is egyre kevesebb van belőle, kár belé a petrezselyem, de komolyan.)
Tegnap megtekintés által elszenvedtem a múlt év talán legnyomasztóbb filmjét. Pedig mostanában olyan tempóban szenvedek el nyomasztó filmeket, hogy nehéz a privát aranyeremhez... izé aranyérmemhez jutnia bármelyiknek.
De a Mindig az ördöggel (The Devil All The Times) amit szoktak pszicho- meg bűnügythrillernek hívni (pedig műfajilag ez egy sorstragédia, csak nincs benne Oidipusz vagy Antigoné) közel két és fél óra tömény lelki és anyagi nyomor, amitől még napok múlva is lehet rosszat álmodni.
A sztori úgy indul, hogy Poszttraumás Fater hazatér a Háborúból. A Második Világból. Valahova az USA mélyen déli részére, Vérfertőzésfalvára, ahol majdnem mindenki mindenki rokona, és hát ki van bukva, de annyira, hogy kis híján már istenben sem hisz. Egy környéken, ahol üvöltöző-kiátkozó prédikátorok üvöltöznek istállónak kinéző templomokban, mert az olyan evangéliumi.
De aztán megnősül, gyereke születik, és ő lesz a legnagyobb bigott a megyében, aki a maga ácsolta kereszt előtt imádkozik a ház mögötti erdőben (tényleg olyan a miliő, mint egy darabolós horrorban), a kölökkel együtt, akinek annyi kedve van az egészhez, mint Pilátus a krédóban.
Aztán rákos lesz az asszony, meg is hal legott, pedig fater imamaratont szervez, és rituálisan kivégzi a fia kutyáját, afféle ószövetségi áldozat gyanánt. És aztán megöngyilkolja magát. És ez csak az előjáték vagy háttértörténet, mert aztán az árva fiú meg elindul a nagyanyához, a szomszéd államba, ami felőlük nézve a világ másik vége. Az alvilágé.
Mert az egész utazás (a konkrét és a szimbolikus) Amerika hátsó udvarán vezet végig, szex, erőszak, videó (ja az nem az ötvenes években járunk, de korrupció, rasszizmus, házi viszkit vedelő redneckek). Kissé epizodikus az egész, néhány történetszál között ugrál térben és időben, és végig szól a narrátor.
Szóval ez az amúgy Netflixes cucc igazából egy minisorozat, csak megcsinálták nagyfilmnek, ami lehet, hogy nem volt olyan jó ötlet.
De legalább remekül megmutatja, hogy milyen az az élet, amit rozsdás vasakból hegesztenek össze, hátul a pajtában. Meg hogy Sartre-nak mennyire igaza volt, mikor azt mondta, hogy a pokol másik ember. Így lehet ilyan helyeken mindig az ördöggel hadakozni.
Olvasom a hírt a huszonéves rapperről, aki egy - forintban számolva - hétmilliárdot érő gyémántot műttetett a homlokába, aztán mikor nem meglepő módon vérezni kezdett, akkor arról rinyált, hogy jajj istenem, meg fogok halni.
Amely hírből annyi mindenképp lejön, hogy csávó nemcsak gazdag, de sík hülye is, és a kettő nyilván együtt jár. Ha valakinek huszonhat éves korára annyi pénze van, hogy azt se tudja milyen egetverő marhaságra költse (és nem örökölte mondjuk, vagy hirtelen felindulásból elkövetett bankrablással szerezte), annak nyilván nem sok ideje marad arra, hogy ledoktoráljon a Harvardon.
De ez a gyémántos homlokú baromállatot tényleg ki kellene majd tömni halála után, mint az emberi devolúció mintapéldányát, csak legyen múzeum, akinek van megfelelő páncélterme hozzá. Mert mire odáig jut nyilván gyémántfogai és smaragd heréi is lesznek, bár utóbbiakat azért nem kéne kiállításon mutogatni.
És persze vicces is a sztori, de én például még sosem hallottam a fickóról, most is csak annyi jut eszembe, hogy a nevébe benne van hogy Uzi, ami viszont egy híres izraeli géppisztoly. De közben megnéztem, hogy Lil, azaz Kicsi Uzi, vagyis különösebben nem büszke a fegyverére, gondolom ezért kellett a gyémánt. Ami a lányok legjobb barátja, ha már az Uzi nem jelentős, bár a lányok inkább a nyakukban szeretik hordani, vagy a gyűrűsujjukon, nem a kirívóan buta pasijuk homlokán.
És még valami. Én egy ilyen sajátos testékszerrel nem mernék az utcára menni, hátha egy esti sétán valaki leüt, de erőszakot csak a homlokomon akar elkövetni. Úgyhogy járhat majd mindenhová limóval vagy a mittomén Ferrarijával, de csak addig amíg egy nekikeseredett és elszánt sofőr vagy parkolóőr elégtételt nem vesz a társadalmi igazságtalanságokért, hogy aztán meg se álljon Thaiföldig.
De hogy is van a régi pilótamondás? Aki hülye, haljon meg!
Hírek szerint a Forbes magazin magyar részlege már megint Al- és Felcsúti Lőrinc barátot találta a leggazdagabb magyarnak, vagyonkája már az 500 milliárdot közelíti, ami kétségtelenül szép teljesítmény. Nyilván szigorú takarékosság eredménye, élére rakott minden forintot, plusz egy befektetési zseni, ez így egyszerűen sugárzik belőle.
De ami viccesebb (a szó tragikomédiai értelmében), hogy ma már ő minden idők leggazdagabb magyarja. Ezt nyilván nem lehetett egyszerű kiszámolni, mert az azért nem egyszerű, hogy mi lenne a Széchenyi grófok egykori vagyonának jelenértéke, csak a példa kedvéért.
És elgondolkodom, hogy ötszáz milliárdot én mire költenék, de ez persze nem egy bankszámlán lévő összeg, hanem cégek és vagyontárgyak összértéke, de ettől még Lőrinc barát nem kotorászik apró után, mikor reggel venne két pogácsát a sarki kisboltban. Én minden esetre fontolóra venném (ha lenne ötszáz milliárdom valami Kajmán-szigeteki folyószámlán), hogy melyik megyét vagy kistérséget venném meg, tokkal-vonóval. Elvégre kipróbálnám milyen lehet diktátornak lenni, ami egy anarchistától tényleg nagy mutatvány lenne. Vagy vennék egy ötven-száz kilométernyi autópályát, lezáratnám és bicikliznék rajta, mert utálok autók közt biciklizni. Valójában már biciklizni is utálok, az egyensúlyérzékem sem a régi, de az egész úgy kezdődött, hogy egyszer az árokban szorított egy nagy fekete autó.
