TAV Ass

Teljesen Alkalmatlan Vagyok, hogy élvezzem a jobb időt, pláne ha az időjáráson kívül minden ugyanúgy szar. 

Pedig kétségtelenül itt a tavasz, kisütött a járvány, terjedőben a Nap. A költöző madarak sikeresen átjutottak a határzáron, oltási igazolványokból raknak fészket a lámpavason, a fák ágain operatívan csiripelnek a poloskák, és a közeli parkban ízlésesen elrendezett szemetet túrnak szét lelkes mókusok. (Vöröses mókusok, nyilván mert ma van a Tanácsköztársaság nevű vörösterror  kikiáltásnak évfordulós dicsősége. Érdekes, hogy a brit mókusok meg jobbára szürkék, nyilván az éghajlat miatt, meg mert ott nem próbálkoztak kommunizmussal, bár Marx nagyjából Londonban írta A tőkét.)

Igazán verőfényes őszi reggel köszöntött ránk így márciusban, hajnalban még talajmenti fagyot hord a szél, de a teszkó mögött akciósan már plusz három fok is lehet.

A környékbeli fák még nem zöldülnek, kopaszok, de nem rasszista értelemben. Biztos hiányolják a megszokott mennyiségű szén-monoxidot és kén-dioxidot, de az aranyeső cserébe nagyon előresietett, máris sárgul, persze lehet, hogy simán csak irigy. Hogy a fák még téli álmot alhatnak, neki meg virágba kell borulnia, ami a vegetációs szezon legmelósabb része.

Közeleg a húsvét is, aminek már a neve is megtévesztő, hisz pont olyankor nem vesz senki húst, ha már minden zárva van. Enni mondjuk esznek, de az nem veszés, meg nem is vétek, szóval az ünnep neve  úgy hülyeség, ahogy van.

Házinyulak stresszelnek szerte a városban, mert mindig jön egy újabb óvodás generáció, aki ilyenkor elvárná tőlük, hogy tojjanak, és ha tojnak, akkor meg nem tetszik nekik, amit. De ez van, tojást nem tudnak, festeni se, az elkeseredettebbek ilyenkor arra gondolnak, hogy még az is jobb lenne, ha egy kozmetikai cég laborjában kellene rúzst meg szájfényt enniük, csak hogy látsszon rajtuk a hatása.

De egyeseknek még születésnapja is van, például a Mateusznak (valami exfocista ő, a Lótár, angolul Horsebarn), no meg Gary Oldman-nek. Utóbbit legalább ismerem, pontosabban filmjei nagy részét (mert Batman-izéket nézzen az, akinek két anyja van), a pasi Oszkár- és Mindenféle díjas, megérdemelten, akkora átváltozóművész, hogy a fal adja a másikat.

Volt ő már Churchill, de Sid Vicious is, Drakula, Lee Harvey Oswald, Elvis és Pilátus, meg valami alprotagonista a Harry Potterben, de én azt is elvszerű következetességgel kerülöm, mert elég régen elmúltam már tizenhárom éves. 

Ja, és utálom  fantasyt, a magyarnóta/ mulatós/ operett Bermuda-háromszög és a napi szappanoperák mellett az általam leginkább gyűlölt popkulturális műfaj. Tavasszal is, hiába üvöltöznek a madarak az ablakom alatt, csiripelést színlelve, rosszul.

blesk.cz

Ölni és ölni hagyni

Nos, megtekintettem a Vérturistákat (eredetiben: Sightseers, mondjuk városnézők, nézelődők), igazából jobb, mint az előzőekben tárgyalt (és ehhez képest négy évvel későbbi) nemíromleacímét, de tematikusan hasonló, azaz alsó-középosztálybeli ámokfutás gyilkosságokkal, ezúttal a kempingezés ürügyén, a vidéki tájon át, valahol Yorkshire-ben. A Prevenge, igazából ennek a filmnek egy megtekert utánlövése, utózmánya vagy mije, csak én fordított sorrendben láttam e kettőt.

A főszereplő Tina, a harmincas csaj, aki épp lábon hordja ki középsúlyos kapuzárási pánikját, de képbe kerül egy kissé fura pasi, aki azért hátha az igazi. És ha elég ragaszkodó, no meg jól kúr, akkor csak kisebb hullámvölgyet okoz, hogy amúgy egy elmebeteg sorozatgyilkos. Az fajta aki zárás után megvárja a pincért a hátsó bejáratnál, és halálra szurkálja, mert a vacsoránál elfelejtett halkést hozni a csajának. Mondván, hogy ebből majd tanul a kis geci. Vagyis nem dühöngő őrült, csak egy alapbeállításon mizantróp pszichopata, aki számára teljesen logikus torokátvágással büntetni a nem szimpatikus mellékszereplőket.

A csaj meg sajátos módon dolgozza fel a helyzetet, miszerint maga is beszáll a belezős buliba, bár a pasi szerint nincs rendszer abban, ahogy például szándékosan üt el egy útszéli kocogót. Ezen kicsit veszekednek, de utána annál orbitálisabbat dugnak a  padlón, and so on...

A történet ciklikus, a vérturisták egy vérkempingben basszák fel az idegeiket, egy véres kerekű lakókocsiban (addigra már halálra gázoltak vele egy megrögzött szemetelőt), az erdőszélen, ahol nyilván vérmókusok laknak, ha csak le nem mészárolták már egymást addigra. Veszekedés, ölés, baszás háromszögében zajlik köztük a párkapcsolati dinamika, melyben a katartikus egymás nyakába boruláshoz mindháromra szükség van, de nem mindig ugyanabban a sorrendben.

Ellopnak egy határozottan nem vérkutyát, a csaj eredeti házikedvence helyett (aki sikeresen belevetődött egy pár kötőtűbe), és lendületesen gyilkolnak le bárkit, aki egy kicsit is normálisabb, tudatosabb vagy gazdagabb náluk, esetleg simán csak nem a napszaknak megfelelően köszön.

cultmetaflix.wordpress.com

Ők a brit vidéki Mickey és Mallory Knox (a Született gyilkosokból, ha valakinek nem lenne meg), csak ők nem lesznek médiasztárok, meg talán mások a motivációik. Chris, a pasi alapvetően rendszeretetből öl, azaz van a fejében valami szubjektíve mindenekfeletti rendje a világnak, és szó szerint lenyeseget mindenkit, aki ebbe nem passzol bele. Tina ellenben kreatív hobbiként talál rá a gyilkolás örömére (itt kellene bevágni a Kreator-től a Pleasure To Kill-t), ő ok nélkül öl, ahogy egy igazi művész, pusztán az alkotás öröméért.

De mivel a csávó egy idő után nem illik bele  saját rendszerébe se (pár nap alatt több embert öl meg, mint a megelőző fél évben, ami szerinte nem jó - nem az ölés, a mennyiség eloszlása), a végén csak levetődik valami magas helyről, de a csaj nem, hisz ő még csak most kezd belejönni., bár azt már nem látjuk, merre vezet tovább az útja.

A turistás-sorozatgyilkosos tematika meglehetősen jól működik, igazán fekete a film humora, de annyira, hogy sokszor észre sem vesszük. A kifinomult ízlésűek ezt angol humornak hívják, és lehet, hogy tényleg az, mert például a Született gyilkosokban sokkal harsányabbak a poénok, azokon anno röhögött a fél mozi. Na itt ilyen nincs, de ez egész sztorit mégis átlengi az érzés, hogy ezt azért nem kell teljesen komolyan venni, az útszéli bokrok között ott bujkálnak a bazi nagy idézőjelek.

Miattuk lesz szórakoztató a film, no meg jók a főszereplők, azaz Alice Lowe és Steve Oram, akik nagyjából a forgatókönyv elkövetői is egyben. Plusz az egyik producer Edgar Wright volt, aki rendezőként a Haláli hullák hajnalát, a Hot Fuzz-t (ennek se írom le a magyar címét), meg a Világvégét (azaz híres Cornetto-trilógiát) rendezte, szóval már csak ezért is megnéztem, mert ő azért garantál valami jóságot. És tényleg.

Terhes a bosszú

A Prevenge című, mondjuk hogy fekete komédia rövid cselekményleírása igazából érdekesebb, mint a film szűk másfél órája, mert a cselekmény tényleg annyi, amennyi a pár mondatos ismertetőkbe is belefér, egészen a végkifejletig, addig is viszont élvezhetjük a tényleg telitalálat atmoszféráját. 

Van egy késő harmincas özvegy, Ruth,  akinek a férje nemrég meghalt egy hegymászó-balesetben, aki terhes, nem kicsit elveszett, és akinek nyilván valami komolyabb pszichiáteri segítségre lenne szüksége, meg mellé tablettákra. Sok-sok tablettára.

Mert az aktuális magzat, egyben leendő lánygyermek (Ruth szilárd véleménye szerint) méhen belüli pszichopátiában szenved, azaz belülről utasítja anyját, hogy ölje meg azokat, akik férje halálát okozták, gondatlanságból főleg. És a nőben igazából fel sem merül, hogy hangok nem a méhéből jönnek a fejében szólni, hanem a tarumatizált központi idegrendszere adta fel végre a normalitás illúzióját, és széteső személyisége tudattalanabb része baszkurálja a felettes énjét. Olyan tömör, zen-életbölcsességeket mond nyávogós kislányhangon, hogy a természet geci, a város meg egy kibaszott állatkert, már amikor nem azt mantrázza, hogy anyu, nyírd ki az a fickót. 

De ezek a  hangok mindig is csak a fejében szólnak, ennek megfelelően a film vége felé a kórházban az orvosok egy teljesen korrekt, normálisan átlagos csecsemőt császármetszenek a világra, ami egyrészt megnyugtató, másrészt meg közvetlen bizonyítéka annak, hogy tényleg elment az esze.

De addig is átvágott torkok, levágott herék, aggódó védőnők, egy szó szerint vérbe fojtott állásinterjú és egyéb nyalánkságok sorozatán át vezet az út, csak hogy Ruthnak is legyen bőven megbűnhődni valója a végére. Nagy meglepetések nincsenek, tudjuk hogy főszereplőnk ölni fog, mert ölni kell, némi változatosságot az áldozatok személye, és az elkövetés módja jelent csak.

puliwood.hu

A film hangulata viszont valóban erős, Ruth, mint egy rendes sorozatgyilkos, képes mindenkinek más és más arcát mutatni, az egyik különösen tohonya vágóállat még azt is csak túl későn szúrja ki, hogy terhes. (Addig azt hiszi, hogy kissé kövér, de az neki pont bejön...)

Viszont a magyar címadás megbocsáthatatlan. A prevenge ugye két szó összevonása (gondolom), miszerint pregnancy, azaz terhesség, és revenge, vagyis bosszú. Szóval a fent látható címötletem szerintem korrekt lett volna, ráadásul kellemesen kétértelmű, hisz a nőszemély nem azért öl mert élvezi, hanem mert muszáj neki. De valami ütni való marha azt bírta magyar címnek adni, hogy (nagy levegő) Méhbosszú. Brrr... ez nem a Gyilkos méhek 2. vagy valami hasonló értelemmel teli, nagyívű műalkotás, baszki. Én is csak azért töltöttem le, mert az illetékes megosztó oldalon csak az angol cím szerepelt, ha a hazaiba futok bele, gondolkodás nélkül kattintok tovább. Jó, sokat nem veszítettem volna, de akkor is.

A lenemíromamagyarcímét írója, rendezője és főszereplője Alice Lowe, közepesnél kicsit kevésbé ismert brit, főleg komikus, kis híján multitalentum. Amikor a film készült (2017 februárjában mutatták be amúgy) épp tényleg terhes volt, és hát ezt a sajátos módját választotta a helyzet feldolgozásának. Ami nyilván furcsa, mert ha nem téved az internet, a filmben is feltűnő, akkor tíznapos lánya már  második gyereke, persze lehet hogy az első terhessége alatt még nem tudott pénzt szerezni egy saját filmre, pedig addigra már háromszor is látta a Rosemary gyermekét. 

(És mellékszál, de Ms. Lowe engem elég sokszor emlékeztetett egy barátra, aki ráadásul szintén 77-es évjárat, van két gyereke, de remélem a terhességei alatt ő nem hallott ilyen hangokat, vagy ha mégis, nem ilyeneket súgtak neki.)

Most pedig megyek és megtekintem a Vérturisták című mozgóképes műegészet is, ami egy korábbi darab, 2012-ből. Annak szintén Alice Lowe az egyik főszereplője, és társ-forgatókönyvírója. A hírek szerint abban is gyilkol, de nem egyedül, és állítólag egyszer az is nézhető, de inkább csak éhgyomorra.

Autogasztro

Mostanában egyre nagyobb kihívás, hogy mit ebédeljek, mert ahhoz jobbára főznöm kell, legalább is ha már kiettem a fagyasztóból  a készételeket. Főzni meg nem lehet egy személyre, tényleg megpróbáltam, de egyértelműen képtelenség mondjuk egy tányér levest készíteni, így aztán három napig eszem ugyanazt, miközben a harmadik nap már nyilván unom, mint a vízállás-jelentésben a hajóvonták találkozását.

Plusz ahogy fogynak a hozzávalók, egyre célszerűbb ételeket főzök, mint sós zabkása erős paprikával, vagy margarinos melegszendvics paradicsommal, de majonéz nélkül, mert az utolsó két ujjnyival már spórolok.

Még jó, hogy kreatív vagyok, plusz nem az a kifejezett húsevő, úgyhogy még egyszer sem kellett megszegnem a kijárási tilalmat és utazási eltanácsolást, gázolt borzot keresve az egzotikus Járda-szigeteken. Pedig a gázolt borz igaz ínyencség lehet, csak tudni kell elkészíteni. Annyi a trükk, hogy meg kell nyúzni és a főzés előtt ki belőle verni a szart, aztán már csak hat-hét óra főzés, és finom omlós lesz a teteme, melyet tálalhatunk spagettivel, vagy tányéron. Tényleg csak annyi a gond vele, hogy mivel éjszakai ragadozó, nappal nehezen üti el a legfigyelmetlenebb sofőr is, ezért éjfél után lehet csak begyűjteni a hulláját, ami reggelre viszont használhatatlan lenne, tekintettel a sűrű hajnali buszmenetrendre.

kecskefeszek.net

Kenyér azért mindig van itthon, a fagyasztóba szeletelve, ahonnan mindig csak annyit veszek elő, amennyit épp ennék, ami jó módszer, de ritkán találom el, mennyit is ennék. Még szerencse, hogy kenyérpirítónak van kiolvasztó fokozata is, csak néha elgurul.

Levest meg bármiből lehet főzni,, aminek szimpatikus a kinézete és nem cipő. pontosabban a cipőből is lehet, csak az nem finom, a fűzőket például nem lehet elég sokáig főzni, hogy jól menjen hozzá a bolognai szójamájkrém. De például a múltkor a csilis pennébe belefőztem egy gumiszalagot is, és már a felét megettem, mire tényleg elhittem, hogy ez nem egyszerűen al dente.

Desszertben viszont változatlanul jó vagyok, még mindig virtuóz módon készítek el bármit, ami zacskós csokipuding, plusz tudok tejeskávét is főzni, bár a tejet nem én csinálom hozzá, de én öntöm bele, sőt a saját tulajdon kanalammal keverem meg. Amivel ráadásul gyümölcsös joghurtot is tudok enni, pont mint egy igazi profi!

Közös égi média

Azt írja az újság, hogy 13 éven aluliaknak fejleszt Instagramot a Facebook. Végre! Komolyan mondom megkönnyebbültem, hisz annyi a gond, a baj és a fájdalom a világban, a saját életemben sem tudok semmiről, aminek őszintén örülhetnék, ám most végre megoldódni látszik az emberiség egyik legsúlyosabb problémája. De annyira, hogy még én is egy hajszálnyival optimistábban szenesítem el a reggeli pirítósomat, mert ha külön instája lesz a tizenkét éveseknek, akkor megállítható a klímaváltozás, legyőzhető a világjárvány, felszámolhatók a durva társadalmi egyenlőtlenségek, és leváltható a felcsúti ramszesz. 

És várom a háziállatoknak fejlesztett randi-appot, a skizofrénekre optimalizált önközösségi Moebius-hálózatot, no meg a PornHub is kezdhetne valamit az alsósokkal, már csak brandépítés miatt is.

Jó, nyilván a kiskamaszoktól sem várható el, hogy füstjelekkel kommunikáljanak, de már a járvány előtti (jut eszembe: prepandemikus - ez milyen szakszerűen hangzik!) időben is egyre többen, egyre fiatalabban tolták át életük egyre nagyobb részét a virtualitás felhőjébe. Úgyhogy talán nem is az a fő kérdés, hogy milyen felületeket használnak, inkább az hogy mennyit. Még az se olyan nagy rejtvény, hogy de mire, mert persze most nagyon divatos téma a bullying (a főleg kortárscsoporton belüli, megalázás-alapú zaklatás) de ez sem valami online ránk szabadult rémség, valószínűleg már az ókori görögök is...

Mikor én voltam tizenkét éves, a nyolcvanas években, nálunk is volt tápláléklánc az iskolában, az erős, agresszív és ettől menő fiúk terrorizálták a kicsiket és gyengéket, ebből csak úgy lehetett kimaradni, ha az ember szimplán középszerű volt. Azaz zaklatónak nem elég erős, de legalább motiválatlan, áldozatnak meg túl nagy falat, így ezek a történetek elmentek mellette. Mellettem is, nem csesztettek, nem csesztettem,  az elnyomottak bírták, hogy velem lehet beszélgetni, a az egresszív alfahímek meg azt, hogy van kétkazettás magnóm (!), és nem félek használni. (Az A Kind Of Magic című aktuális Queen albumot, meg az első Metallicát, az időtájt ipari mennyiségben másoltam 60 perces, akciós Philips kazettákra.

Vagyis. Ha az U13-as, leendő neurotikusokat féltik a csúnya, csúnya internettől, akkor a külön insta annyit ér mint halottnak a csók, adhatnak a szarnak egy pofont, de attól még nem lesz belőle franciakrémes. Darknet, fake news, pornó, influenszerek, K-pop, zabálás, bebaszás, erőszak, konteók, csalás, lenyúlás,tiktoktindervaccaptamblerlinkedin, annyira sokágú az egésznek csak a közösségi-média szelete is, hogy értelmetlenség irtani a tartalmat és/vagy a hozzáférést, ez nem parlagfű, hogy lekaszáljuk és akkor majd nem fogunk könnyek között tüsszögni.

Ezekkel a valóság-szeletekkel meg kell tanulni együtt élni, immunitást szerezni, hogy nyugodtan átvághassunk egy vadvirágos mezőn, egész a faluszéli boltig, ahol csak azt vesszük meg, amit tényleg szeretnénk, hogy aztán majd az akciós öblítőtől vagy sóletkonzervtől kapjunk allergiás rohamot. Mert mindenre úgysem lehetünk immunisak, de allergiásak sem, ki kell tapogatni a határokat, és nem akkor összeesni a szmogtól, mikor újdonsült középiskolásként először megyünk be a városba.

(Jó, egy kicsit túltoltam ezt a metaforát, de talán érthető, még akkor is, ha életemben nem éltem falun, csak annyiban, amennyiben egy lakótelep maga is egy elidegenedett falu, legalább sok a paraszt benne, nem agrárius értelemben persze.)

Szóval felesleges gyerekeknek fejlesztgetni külön közösségi alkalmazásokat, mert akkor majd azon küldik el egymást a picsába, ha mondjuk egyiküknek nem tetszett ahogy aznap a másik ránézett a menzán. A tartalom ugyanis csak mérsékelten platformfüggő. és nincs az az algoritmus, ami ki tudná szűrni a durva beszólásokat, hisz a célcsoport, ha kell, pár naponta alkot magának új szlenget. Ha nem hívhatják egymást köcsög seggfejnek, akkor majd például lánctalpas hódfaroknak fogják, amivel pont akkorát rúgnak a célszemélybe, mintha szarevő csótánynak titulálnák, szubkulturális nyelvi kód kérdése az egész.

De éjfél után pszichologizálva amatőrnyelvészkedni biztos nem ér, bár ezzel egyelőre csak a saját idegrendszeremet zaklatom, azt meg nekem szabad. A mocskos szemétládáját...

csaladhalo.hu

Egy komoly fingós vicc

Eddig valahogy elkerült Az ember aki mindent tudott, aminek ugye már a címét sem értem (mert eredetiben Swiss Army Man), de legalább a koncepcióját sem.

Mert ezt a sztorit csak nagyon durván szerek hatása alatt állva lehet kitalálni, ráadásul másnap rá is kell inni, vagy szívni valamit, különben az ember súlyos és explicit szégyenétől vezérelve azonnal kukázza az előző éjjel, a második vodkás pizza és a harmadik spangli között összedobott forgatókönyv-vázlatot.

De eme remek (tényleg, a Sundance-en rendezői díjat nyert) film alkotói jól bántak a beteges látomásaikkal, lábon hordták ki az agyhalált, és megszületett  ez az izé, aminél tényleg nem tudja az egyszeri néző, hogy most sírjon vagy nevessen-e, esetleg mindent hátrahagyva azonnal emigráljon valami nyugis posztszovjet diktatúrába.

Mert ugye arról szól hogy.

Hank, egy átlagos csávó, aki feltehetően egy repülőszerencsétlenség egyetlen túlélője, egy lakatlan szigeten ragad, se kaja, se pia, se nők, úgyhogy épp kötél általi halálra ítéli magát, mikor egy másik fazont is partra sodor a tenger. Pontosabban a hulláját, ami feltűnősen hasonlít Harry Potterre, csak nem szemüveges, és sokkal halottabb. De legalább vannak különleges képességei, elsősorban az, hogy haló poraiban is folyamatosan fingik, mint akinek az üdvössége múlik rajta, és mindemellett remek a vízfekvése is. Így aztán Hank jetski-ként hasznosítja újra, és a gázüzemű hulla egész a szárazföldig fingja magukat, amivel persze hősünk nincs sokkal beljebb, mert élő embernek arrafelé sincs nyoma, a civilizáció pedig csak némi partra sodródott szemét formájában van jelen. De legalább már szárazföld, úgyhogy Hank indul is megkeresni, merre lehet a hazafelé, és furcsa módon viszi magával a hullát is, ha már nem bírt mondjuk egy fura alakú kavicsot kabalájának kinevezni. 

De a tetem hálás fajta, a kemény feje ige jól jön, ha utat kell törni, és tetszőleges mennyiségű vizet lehet kipumpálni belőle, ha a még élő kolléga szomjas lenne.

theitalianreve.com

Sőt, annyira jól működik kettejük szimbiózisa, hogy a halott lényegében felébred, bár hogy akkor most él-e, az legalább is bizonytalan, mondjuk hogy egy sajátos jogállású zombiként kezd funkcionálni. Kiderül róla, hogy Manny a neve, de ennél sokkal több nem, mert nem hogy az életére nem emlékszik, de arra se nagyon, hogy kell embernek lenni. Úgyhogy Hank próbálja tanítgatni az alapokra, az erdő közepén, jobb híján szeméttel modellezve a valahol a dzsungel túloldalán lapuló civilizációt.

Mert persze oda akarnak visszajutni, így találkozik a road-movie, a túlélőfilm meg a fejlődésregény egy altestien sötét komédia boncasztalán. Van benne szerelmi szál is, Manny belezúg a csajba, aki Hank telefonjának háttérképe, de akit maga Hank sem ismer, csak látta párszor a buszon.

De  szerelem mindent legyőz, akkor is ha teljesen elméleti síkon zajlik csupán, ráadásul kiderül, hogy Manny erekciója iránytűként használható a vadonban, de mire idáig jutunk a filmben, már fel sem kapjuk a fejünket. (Esetleg a távirányítót, de ekkora már úgyis mindegy...)

A trükk annyi, hogy nagyjából az első húsz percben már annyi altesti poént zúdít a nézők nyakába a Daniel Kwan, Daniel Scheinert alkotópáros, hogy aki attól nem szalad el, az onnantól már túl tud lépni a szarós-fingós poénokon, és képes az egészet egy nagyon fekete humorban pácolt fejlődéstörténetnek látni. Aminek még drámaisága is van, elvégre az elhagyatottság, a tragédia, a halál adja a hátterét, amit viszont olyan mértékben viccel el, hogy már-már muszáj komolyan venni.

Ez a 2016-os film is egy jelentős lépés volt a Mannyt alakító Daniel Radcliffe számára, hogy kitörjön a herripotterség nyilván fojtogató belterjességéből. Ráadásul tényleg bármit megtehet e szerepben, egy pillanatig sem kell normálisnak látszania, hiszen Bruce Willis a Hatodik érzék-beli karakterével ellentétben, róla az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy halott. Így aztán nemhogy a brit udvari etikettet nem várjuk el tőle, de az alapvető személyi higiéniát sem, hiszen részéről már az is szép teljesítmény, hogy  nincs six feet under, és még termel bélgázokat is, ráadásul ipari mennyiségben.

Ez tipikusan az a film, amit nem azért kell megnézni, mert olvastuk a rövid tartalmát és/vagy láttuk az előzetesét, hanem annak ellenére.

És a végére rájöttem mi ez a hülye cím.: Amit mi 'svájci bicskának' hívunk, az angolul swiss army knife,és a Swiss Army Man erre rímel, hiszen Manny haló poraiban is igazán multifunkcionális, egy univerzális túlélő-eszköz a természet zord ölén. És így már  magyar címnek is van értelme, miközben a tükörfordításnak nyilván nem lett volna.

Bár az aktuális nyelvi divat szerint viccesebb lett volna, hogy: Az ember, aki mindent is tudott...

Parttalan párttalanság

A fidesz kilépett az Európai Néppártból. Ez esetben nem a fideszkádéenpé, mert egy darab kádéenpés még maradt a liberális eszméktől keresztényellenesen bevándorláspártivá fertőződött konzervatív frakcióban, hogy feledékenységből, vagy  csak beépített emberként (aki ezentúl is hozzáfér a belső lelevezéshez), azt tudja a franc.

Erről a kádéenpét kellene megkérdezni, de most nem lehet, mert a legutóbbi pártkongresszus után, mind a hárman gyomorrontást kaptak a rántott szarvaspörkölttől. Ők az a párt, akiknél a vezetőség egyúttal a tagság is, de legalább szavazóik sincsenek, szóval esetükben jól egymásra talál a politikai kínálat és kereslet. Még szerencse, hogy programjuk sincs, ha csak nem számítjuk annak a "stadionokat a püspökségeknek",  illetve a "vadászkastélyokkal a környezettudatosságért" projekteket. Ja meg az, hogy a buzulás az rossz, a buzulást azt meg kell gátolni, a buzulástól van a sír, hol nemzet süllyed el. Bár ez utóbbit Az Ő Hazájuk mozgalom, úgy is mint a Rosszabbik utódpártja, már rég lenyúlta, pontosabban ledarálta.

A fidesz  (Folyton IDE Szarunk) meg amúgy is egy anomális volt a Néppártban, hiszen se nem konzervatívok, se nem keresztények, polgárok is csak a burzsoá (bourgeois), de semmiképp se a citoyen értelmében. (Azaz gazdaságilag nagypolgárok, mentalitásukban meg barlanglakók.)

És hát egy polgári-konzervatív mentalitással az se nagyon fér össze, hogy a felcsúti hosszú évek óta, kizárólag háborús metaforákban képes értelmezni a közélet eseményeit (sőt,  az egész valóságot, mint olyat), és így beszélni sem tud máshogy , úgyhogy egy német vagy francia konzervatívnak biztos nagy önuralomra volt szüksége ahhoz,  hogy ne üvöltse pofán Ötödik Iktort, hogy "az unió az együttműködés, nem pedig háború, teParttalan  barom!"

De ha már a fideszkék mindig, mindenhol háborúznak, a reggeli kávé mellől nap mint nap csatába szállnak, akkor nyilván nem engedhetik meg maguknak a vereséget. Ők sosem veszítettek még, egyik győzelemtől a másikig menetelnek a pusztulásba, úgyhogy a Néppárt elhagyása is győzelmi jelentésként került közlésre.

Mert ugyan mindenki számára világos, hogy (finom polgári megfogalmazással élve) kibaszták őket, mint macskát szarni, de ezt úgy kommunikálják, hogy kiléptek. It's time to say goodbye... Mert hát van ilyen, egyszerűen kinőtték ezt a néppártot már, a Főnök új horizontokra veti önnön nagyságának tudatától elfátyolosodó tekintetét, hisz ő már akkora formátumú politikus, hogy alig fér bele az XXL-es öltönyébe is, pedig az egóját külön táskában viszi utána az aktuális kis segédje. (Ezeket máshol minisztereknek hívják, de nálunk ez teljesen indokolatlan.)

Amúgy ez a kilépős duma nagyjából egy win-win szituáció, a néppártiaknak nem kell kifelé magyarázkodniuk, hogy miféle belháborúkat vívnak is ők, a fideszeseknek meg nem kell kínosan érezniük magukat amiatt, hogy a taknyukon csúszva hagyták el a konzervatív istállót. Mert bár mindenki tudja, hogy így történt, de az úri társaságban ezt nem fogja senki szóvá tenni, ha már pro forma ők szálltak ki. (Miután többször is lábon lőtték magukat, az utolsó néhány alkalommal már büszkeségből, hogy csak azért is!)

De most már szabadok, immár  pálya széléről köpködhetnek és kurvaanyázhatnak, amennyit csak szeretnének, sőt beszállhatnak olyan remek poszt- és protofasiszta, EU-szkeptikus, meg simán csak populista-xenofób pártok szövetségébe, mint a német AfD, az olasz Északi Liga vagy a francia Nemzeti Front, amit Marie Le Pen egyenesen a faterjától, a tájjellegű csurkapistától örökölt meg.

A frakciójukat egyébként úgy hívják, hogy Identitás és Demokrácia. Elég értelmetlenül hangzik, olyan "nesze semmi fogd meg jól", de hát az értelmesek eleve nem az ő oldalukon foglalnak helyet. Úgyhogy egy megélhetési fideszes jól is érezhetné magát ott.

Irgalmatlan szamaritánus, aki maga esik bele

Már megint nem sztorira vagy műfajra, hanem színészre mentem, így  került elém az Irgalmatlan szamaritánus (Bad Samaritan), ami egy thriller, de David Tennant miatt még ezt is elnézem neki. 

Amúgy jobban belegondolva, nincs sok bajom a műfajjal, láttam már jókat is belőle, a trükk talán annyi, hogy ne legyen öncélú, azaz legyen valami önmagán túlmutató drámaisága. Például egy sorozatgyilkos ne azért gyilkolásszon, mert csak, hisz akkor legfeljebb valami megyei másodosztály szintű slasher lesz az egészből, rapszódia vérre és belekre, de az meg kinek kell?

Ez utóbbitól itt pont nem tartottam, Tennant (a Tizedik Doktor, nagyon nem mellesleg) van annyira jó színész, hogy egy tizenhat éves balerinán kívül bárkit eljátszik, de lehet hogy azt is,  ha kap elég időt a felkészülésre, szóval lehett számítani rá, hogy hozza az elvárt drámát.

Egy pszichotikus sorozatgyilkost csuklóból eljátszik, legalább olyan jó, mint Christian Bale az Amerikai pszichó főszerepében, mondjuk a karaktereik is hasonlóak. Gazdag, sznob, rend- és trendmániás szemétládák, akiket a közvetlen környezetük is kellemes modorú, udvarias figuráknak lát, a jó öltönyök, drága autók, márkás whiskyk, és a yuppie-életstílus megannyi külsősége takarásában. Beléjük viszont nem lát senki, sőt, ők maguk se szeretnek magukba nézni.

És egy ilyen Armaniba csomagolt luxus-ragadozó persze mindig minden gyanú felett áll. Patrick Bateman is hiába mond el mindent a telefonba az Amerika pszicho végén, kínzásokról és gyilkosságokról, egyszerűen nem veszik komolyan, hogy ugyan már, biztos gyógyszerre ivott, de holnapra majd kialussza magát.

Eredeti nevén David John McDonald (port.hu)

A D.T. által alakított Cale Erendreich is egy efféle jól szabott pszichopata, és naná hogy senki sem hisz a piti tolvajnak, aki betör a házába, de kisebb értéktárgyak mellett egy összevert s megkötözött csajt is talál. Nem tudja kiszabadítani, de szól a rendőröknek, akik aztán pár perc udvarias csevegés után le is lépnek, hogy elnézést uram, valaki biztos szórakozik velünk ezzel az emberrablós sztorival.

Derék pszichopatánk azonban következetes és bosszúálló típus úgyhogy rövid úton kideríti ki is a srác (aki nem mellesleg épp jó útra akar térni), és nekiáll módszeres tönkretenni az életét, kezdve  szüleivel, folytatva a barátnőjével, miközben nem feledkezik meg róla, hogy főállásban az magányosan álló erdei házában ketrecbe zárt, elrabolt lányt kell terrorizálnia, vagy ahogy ő hívja, idomítania.

Cale amúgy nem egy hidegvérű gyilkos, mert bár precízen és racionálisan építi fel akcióit, az ölés pillanatára már igazi dühöngő őrült, nyilván fizikailag vezeti le a feszkót, főleg védtelen áldozatokon. Azaz nem szeret harcolni, az ő műfaja a macska-egér játék, ahol ő a macska, aki üldöz, gyötör, majd marcangol, pontos sorrendben, hogy meglegyen a vadászat élvezeti értéke.

A végére persze fordul a kocka (happy endnek nevezi azért túlzás lenne), minden esetre gyilkosunkat többször a földle lökik nagyon dulván, ha már egyszer ő volt a korsó, aki addig járt a kútra. De míg idáig eljutunk, vannak bénázó rendőrök, bántalmazott főszereplők, és Cale az utolsó utáni pillanatig uralja a helyzetet, miként az őt játszó Tennant a filmet, úgy nagyjából egészében. Egy bekattant Doktor, akiből a dalekek kihipózták a moralitást, így tapasztalatok helyett embereket gyűjt, illetve komposztál. 

Sartre bon mot-ja volt, hogy a pokol a másik ember. Nem mindenki persze, de ő feltétlenül

p.s. A film szinkronosan fenn van a YouTube-on is.

A rakendroll az nem egy tánc

Kossuth-díjat kapott a nagyferó alakú egykori rocksztár, aki még büszke is rá, hogy nem igazán a művészi életművéért tüntették ki, hanem főleg azért, mert hűséges propagátora a jelenegi rezsimnek. Nem mint zenész, alkotó- vagy előadóművész, hanem mint aki az elmúlt negyedszázadban már csak B-kategóriás médiacelebként osztotta az életbölcsességeit, a Blikktől a főzős műsorokon át a kretén kertévés vetélkedőkig. Ja, és játszott még a Pappa Pia című minősíthetetlen borzalomban, ami (az Álom.net meg a Kis Vuk mellett) dobogós a "Minden Idők Legszarabb Magyar Filmjei" versenyben.

Mert ugyan tény, hogy Nagy Ferencnek voltkábé tizenöt dala (a Beatrice keretein belül, az Ős-Bikininek nevezett izét inkább hagyjuk), amiket én is sokat hallgattam mondjuk tizenhat évesen, meg szerettem is, de az azért nincs akkora életmű, ami önmagában Kossuth-díjat érne. Ahhoz kellet a MIÉP-től és Csurkapista Bácsitól a fideszkádéenpéig ívelő politikai dörgölőzés is, amit maga az érintett sem tagad. 

Azt mondja ugyanis, hogy „Azért kaptam meg a Kossuth-díjat, hogy felidegesítsem azokat a liberálisokat, akik ellenem vannak.“ Amivel beismeri, hogy egyfelől tényleg nem a munkássága ért díjat, másfelől meg hogy öregkorára buta lett, mint a sár, mert egy autonóm és intelligens művész nem gondolná azt, hogy a megítélése a közönség politikai szimpátiáitól függ.

Én például már bő húsz éve rühellem a palit, de nem azért, mert liberális lennék (akkor már inkább kollektivista anarchista), hanem mert ha zenélt is, ócskaságokat gyártott, hiteltelen pózokba merevedve, ha meg a közélet kérdéseiben nyilvánult meg, sötét ostobaságokat mondott,és számomra vállalhatatlan alakokat meg eszméket támogatott.

És nem mellesleg, ezzel jól szembeköpte saját korábbi működését, a nyolcvanas évek perifériára szorított lázadóját, meg azt a szabadságélményt, amit a rendszerváltás környékén jelentett a Beatrice. Ehhez képest az állami kitüntetés, meg a hozzá fűzött cinikus, "szarokrátok" kommentje csak hab a torkán.

Mert értelmesen nem lehet érvelni a mellett, hogy átvenni a díjat meg sok pénzt ami vele jár, aztán alig burkoltan elküldeni mindenkit a kurva anyjába, az nagyon rakendroll, az nagyon punk. Hisz nem az.

Egy autokrata, képmutató és romlott hatalomtól bármit elfogadni kínos, visszautasítani rakendroll, és közben leköpni a hatalmat, na az a punk.  (David Bowie gondolkodás nélkül passzolta, hogy lovaggá üssék, mondván, hogy a saját addigi életművével menne szembe ezzel a sznob baromsággal.)

De Ferenc nertársban már semmi nem maradt ebből, amit betudhatunk annak, hogy öregkorára mindenki konzervatív lesz (amivel csak az a gond, a fideszkádéenpé nem konzervatív, csak nemzetiszínűbe csomagoltan bolsevik), vagy egyszerűen csak leépült szellemileg. Részben a kora miatt, miközben vannak akik nyolcvan fölött is pengék szellemileg, és művészként remek dolgokat alkotnak (Clint Eastwood vagy Woody Allen megvan?), szóval inkább arról lehet szó, hogy egykori hősünk túl sokat nyüzsgött túl kínos társaságokban az elmúlt huszonpár évben, és az ilyesmi intellektuális/ morális hanyatlással bosszulja meg magát. Meg hát van az a pénz...

Szóval rossz látni, de Feró mára csak egy Nagy F. , de nem a kafkai, hanem a kocsmai értelemben.

Egy abból a tizenötből...

A hó üreges farkasa

Ezt a hülye címet nem én találtam ki, hanem a google fordítója, ami valahogy automatikusan magyarította nekem a filmről szóló egyik lapot, de legalább viccesen hangzik. Eredetiben persze The Wolf of Snow Hollow, a 2020-as Netflixes film címe, ami ugye a Snow Hollow nevű utahi kisvárosias síparadicsomban játszódik. Történik, zajlik, a szereplők eljátsszák, a nézők elszenvedik, bár minden sablonossága ellenére kifejezetten szórakoztató, sőt néha elgondolkodtató darab.

Főleg a színészek miatt, bár számomra javarészt ismeretlen arcok, de például az áldozattá marcangolt csajok ügyében nyomozó helyi rendőr szerepében Jim Cummings meglepően jó, még az is lehet, hogy keresek valami hasonló B-filmet, amiben szintén hátha. Amúgy ő nem csak főszerepli a filmet, de írta és rendezte is, szóval ez afféle szerző darab is lehetne, ha nem bejáratott zsánerek mentén épülne fel, de így is több, mint rendes iparosmunka.

Az egészet persze igazából Riki Lindhome miatt néztem meg, aki itt nem igazán cuki (legfeljebb pillanatokra), vagy  nem egy cuki ám pszichopata istencsapása, hanem a szigorú tekintetű rendőrnéni, aki legalább is próbál keménynek látszani, mint a kád széle. Csak épp váratlan pillanatokban elmosolyodik, és akkor eltűnik a fontoskodó, ám belül bizonytalan Főnéni, és marad egy lelkes, negyvenes kamasz. Mondjuk nem tudja letagadni, hogy alapvetően komikus lenne, és a néha vérfagyasztó nézése így legalább passzol a vissza-visszatérő fekete humorhoz.  (Felejthetetlen jelenet, mikor a síoktató csajt megtámadja A Lény, de csak akkor kezd el igazán velőtrázóan sikoltozni, mikor észreveszi, hogy a jobb  alkarja, hát az le van már harapva.)

thefilmaddict.com

rottentomatoes.com

Műfaji meghatározása szerint ugyanis ez egy horror-vígjáték lenne, ami finom megfogalmazása annak, hogy egyik sem. Nem mintha ez baj lenne, kedvelem az identitászavaros filmeket, bár a farkasemberes tematikától nem igazán esem extázisba. (Mérsékelt spoiler.  nincs is olyan, hogy farkasember.)

De ez azért elég rendesen meg van csinálva ahhoz, hogy szórakoztató legyen. Nem olyan minőség mint Jim Jarmusch A holtak nem halnak meg című zombifilm-újraértelmezése, de a hangulata nagyjából olyan, az embernek az az érzése, hogy ugyanabban a hegyek közti kisvárosban játszódik ez is, csak közben tél lett, hó és halál. Illetve a halál az maradt, a hó ellenére is. Bill Murray felismerhetetlenné öregedett (Onnan? Hová?), Chloe Sevigny meg nőtt jó pár centit, de Ms. Lindhome alakjában is ugyanaz a keménynek látszani akaró tankönyvi  rendőr, aki folyton pörög,  mint a lendkerekes búgócsiga, kivéve, mikor percekre ledermed az élet súlyától.

Miközben csak oldalkocsi Cummings karaktere mellett, aki nyilván magára írta a főszerepet, és olyan komoly, humorral súlyosbított drámát ad elő, amihez képest a horror tényleg csak körítés, de annak mondjuk hangulatos és látványos.

Mert ofiször John Marshall egy visszaeső alkesz, szétesett házassággal, és visszavonulni nem akaró seriff faterral a háttérben, ráadásul a kamaszkori lázadását élő lányát is pont akkor varrja a nyakába az exe, mikor valaki vagy valami elkezdi mészárolni a környékbeli nőket. Pont teliholdkor, naná.

De a film közepétől már nem az az igazi kérdés, hogy vérfarkas, farkasember vagy csak egy uncsi sorozatgyilkos vadászik áldozatokra, hanem hogy John végére ér-e az ügynek, mielőtt végleg megzakkan, és maga kezdi el mészárolni kevésbé szimpatikus kollégáit és ismerőseit. (Mert már a  történet elején ott tart, hogy, szinte mindenkinek leüvölti a fejét, mindennapi kommunikáció címén.) Vagy mielőtt a zárt osztályon köt ki, nyáladzó zombivá nyugtatózva, esetleg részegen szilánkosra töri a koponyáját, miközben beleköt egy lámpaoszlopba.

A farkas, akit üldöz, benne is ott van, csal elfedi a civilizáció vékony máza, eltompítja a pia, meg a felettes énje maradéka, de már az első pillanattól messze esik attól, hogy jó embernek tekintse a környezete, és néha attól is, hogy egyáltalán normálisnak.

És igazából a végére sem szeretik meg, legfeljebb empatikusabbak lesznek vele, de kezdetnek ez sem rossz, hátha fel tud építeni egy életet még magának. (És e közben egyre kevésbé fontos, hogy a gyilkos és miért.)

Az üreges farkasban van egy kis Fargo, némi Twin Peaks, és a tényleges dráma itt sem a gyilkosságok által történik (pontosabban nem elsősorban azok által), a vér és a belek hóba hányt kupaca tünet csupán, kitüremkedése valaminek, amit egy rendes kisvárosban mindenki az elfojtás feliratú fiókban akar tartani.

Bennem minden esetre két kínzó kérdés maradt a végére:

- A farkasember és a vérfarkas  az akkor most ugyanaz, vagy két külön műfaj?

- Ha ember embernek farkasa, akkor a vérfarkas a farkasembernek mije?

Retorikai frazeológia

Mostanában (úgy az elmúlt közel húsz évben), annyira leegyszerűsödött az eufemisztikusan „politikai kommunikációnak“ nevezett propaganda, hogy gyanús, kormányoldalról (és kisebb részben az ellenzék térfeléről) nem a választókhoz beszélnek, hanem azok óvodáskorú gyerekeihez, rosszabb esetben háziállataikhoz. És itt már az a közkeletű kép sem érvényes, hogy a propaganda-üzenetek faék egyszerűségűek, mert ahhoz képest, hogy Soros-terv!, egy precízen kifaragott faék is atomerőmű. (vö. Soros-egyetem, Soros-szervezetek, Soros kottájából játszó bárkik. Soros kottájából játszónak amúgy fideszkádéenpéül azt nevezik, aki nem akkora képmutató, korrupt és arrogáns kretén, mint ők, és pont ezért nem szeretik.) A kormányhitű retorikában mindenki, aki nem a főnököt nyalja alulról (a talpára gondoltam, persze) az ellenzéki, aki ellenzéki és kritikus, az ellenség, aki pedig egy konkurens pártban működik, az ezen felül még hazaáruló is.

A lényeg, hogy mindig legyen valami aktuális frázis, nehogy már a kormánymédia szövegipari betanított munkásainak gondolkodniuk kelljen arról, milyen jelzőt is használjanak, és egyáltalán, mi is lehet az ő véleményük?

Az aktuális jolly joker az „oltásellenes“. De ez önmagában még nem lenne elég, mert a lakóság egy nem elhanyagolható része tényleg nem tudja, akar-e ő oltást, már a szkepszisben is kételkedik, tehát az oltásellenség vádjához még hozzá kell csapni valami erős kifejezést, mondjuk azt, hogy „halálkampány“.

Szinte látjuk is már a főpolgármestert, vagy Gyurcsányt, ahogy sátáni kacajjal olvassák a növekvő halálozási adatokat, és közben arra gondolnak, milyen fess kinézetet kölcsönözne nekik egy szép, fekete SS-egyenruha, egyszerűen jól állna nekik, na. Csak koponya és lábszárcsontok helyett sarló-kalapáccsal, ha már ilyen identitás nélküli torz bábok csupán.

És mivel a felcsúti és hűbéresei rég elszoktak nem hogy attól, hogy összetett mondatokban fogalmazzanak, de attól is, hogy egyáltalán mondatokban, beleragadtak a saját maguk által bevezettt egy-két szavas üzenetek mantrázásába. Brüsszelájemef, sorosmigráns, veszélyesalkalmatlan, hazaárulóbérenc, monnyonle (ja, ez most nem).

Így eshetett meg, hogy a pártvezér és kancellár a parlamentben, amikor érdemi kérdésekre kellett volna válaszolnia (hja, az ellenzéki képviselők nem az állami rádió puha, meleg, mikrofonállvány-nénije), mindenre, de tényleg mindenre csak annyit bírt mondani, hogy az ellenzék oltásellenes. („- Miniszterelnök úr, mekkora lesz a GDP-arányos költségvetési hiány? - Nem tudom, pénzügyekkel nem foglalkozom, maga se tegye, inkább hagyja abba az oltásellenes halálkampányát!“ - ezt én találtam ki, de pont ebben a stílben tolta.)

A miniszterelnök egy felfuvalkodott hólyag,  kormánya pedig... ja, az nincs neki, mert egy kormány önálló döntésekre képes, hozzáértő és felelős emberekből áll, de neki csak szolgái vannak, ők a végrehajtói és kommunikátorai az egyetlen akaratnak, amely valóban számít a hatalomban, és a hatalom által porba gyalázott országban.

Instant kurvaélet, igényeseknek! 

news.artner.com

Lá Fhéile Pádraig

Ma van Szent Patrik napja (aki nem azonos Spongyabob retardált haverjával), ami az írek legvilágszertébb nemzeti ünnepe, fél Észak-Amerika lát benne remek alkalmat a nyilvános lerészegedésre. Főleg a keleti parton persze és elsősorban Bostonban, mert az ottani írek, vagy a magukat írnek képzelők populációjának nagyjából az a központja. (És egy ismerősöm szerint - aki sokáig élt ott - az egyetlen rendes európai város az Atlanti óceán azon oldalán.)

Szent Patrik amúgy nem volt Patrik (Maewyn volt a neve), de még csak ír sem, mert az akkor római provinciában, Britanniában született, szóval a másik szigeten,, ami mai is jelentős kulturális határt jelent. Az ír szigetre úgy került, hogy tinédzserként oda adták el rabszolgának, szóval akkor még nem úgy nézett ki, hogy egyszer ő lesz az ország védőszentje, dehát onnan volt szép nyerni. Mert később visszaszökött a britekhez, pap lett, és már püspökként ment vissza téríteni, jelentős sikerrel, hisz az írek ma is annyira katolikusok, hogy nagyon. (Ha az olaszok jobban szeretnék a krumplit whiskey-vel, akkor akár helyet is cserélhetnének, ha megunnák a mediterrán éghajlatot.)

Persze Szent Patrik napja is úgy járt, mint a Halloween, a karácsony vagy a húsvét, azaz szekularizálódott, rég lefoszlott róla az egykori püspök emléke, és maradt a buli meg a tömeg, melyben zöldre festett arccal, boldogan és nagyon részegen vonul  a nép, hamisan énekel, és valaki mindig lehányja a következő utcasarki tűzcsapot.

De hát valljuk be őszintén, karácsonykor vagy húsvétkor sem Jézus az első, hanem a bejgli, az ajándékok, a rokonokkal feszengés, vagy ilyentájt a sonka, a a sütik meg a fikuszra aggatott húsvéti tojások. 

Vicces, hogy idén húsvét vasárnap április negyedikén lesz. Ami ugye a gengszterváltásig felszabadulásunk ünnepe volt, munkaszüneti nap meg mifene, de azóta már felnőtt legalább két generáció akiknek semmit sem mond e dátum. Amúgy valamikor a nyolcvanas években is volt már ilyen, hogy a húsvét pont negyedikén következett be, ami nagy megkönnyebbülés lehetett a főelvtársaknak, hogy most tényleg nyugodtan ünnepelhetnek húsvétkor, nem kell hülye, locsolkodós népszokásokba csomagolni az össznépi ereszdelahajamat bulit.

Hisz ami az íreknek Szent Patrik  napja, az nekünk a húsvét, a nagy zabálások és a legitim lerészegedés alkalma, mikor is a profik vasárnap rúgnak be, hogy hétfőn legye idejük józanodni, de az amatőrök hétfőn locsolkodva, mikor is másnap hülyén néznek ki a fejükből a melóhelyen, hogy mit keresnek ők itt, mikor otthon kellene haldokolniuk.

De akkor most valami zöld, valami régi, valami ír:

Akkor ők most 42?

Mert hogy negyvenkettő a válasz a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden, ez a dél-afrikai duó meg azt a nevet viseli, hogy Die Antwoord.  Ami annyit tesz, hogy A Válasz, afrikaans nyelven, vagyis lehet, hogy ők a negyvenkettő (vö. Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak), csak nem tudjuk mi lehetett a kérdés. De nagyon be lehetett szívva, aki feltette, ha Yolandi és Ninja kulturális tökönrúgása rá a válasz.

Művészeink egy olyan területen mozgolódnak már 2008 óta, ami nekem egy távoli, és jobbára ismeretlen kontinens, a vonatkozó honlapok szerint underground rap-rave (vagy mi), amit művelnek, és ez nagyon nem metal vagy ska, miközben távolról sem hasonlít az általam szintén kedvelt, két hányás között pikulázó ír kocsma-punkra.

Ninja, Yolandi és DJ Hi-Tek (bostonherald.com)

Szóval ja, a Die Antwoord (már megint az a fránya dupla határozott névelő...) underground, alternatív, nonkonform, progresszív, avantgárd, lázadó, proli és artisztikus two in one, provokatív, populáris, akár komoly is lehet, de igazából nem tudjuk, mi a viszonyuk az idézőjelekhez. Kívülállás, drog, erőszak - függetlenség, tudattágítás, önkifejezés; igazából a fene sem tudja melyik vonaton ülnek, és gondolom ez is része a koncepciónak. Egyik nap kitesznek egy szado-mazo hangulatú klipet, másnap meg a Rolling Stone magazin címlapján pózolnak a kislányukkal, a tiszteletlen közönség értetlensége pedig már eleve a műegész része.

A zenéjük leírásával meg eleve nem is próbálkoznék, mert zenéről beszélni olyan mint illatokat festeni (nem lehet, de minek is kellene?), az egyszerre cuki és rémisztő szőke csaj hangjától minden esetre  lemállik a tapéta, a teknős a fürdőszobába emigrál, de ehhez valahogy mégis pont ez passzol:

Die Antwoord-ék (és megúsztam a névelőduplázást!) nekem már rég megvoltak, valahol a periferikus látóteremben, de különösebben nem érdekelt, miket művelnek, mert ez tényleg nagyon nem az én világom, aztán pár hete végre végig bírtam nézni a Chappie-t.

Ami - mint az közismert, khm.. - Neill Blomkamp filmje, azé a dél-afrikai rendezőé, aki megcsinálta a zseniális District 9-et, és nem csinálhatta meg az Alien ötödik részét. A Chappie viszont elsőre nagyon nem tűnt jó filmnek, többször is próbálkoztam vele, de sosem bírtam sokáig, pedig maga a méltatlanul híres Hugh Jackman volt benne a főgeci. De legutóbb valahogy eltalált a film, kifejezetten igen jónak találtam, és hát zenészpárosunk főbb szerepeket szerepel benne. És bár nem színészek (csak szimplán kreatív és exhibicionista arcok), gyakorlatilag ők viszik el vállukon a filmet. (Meg címszereplő robotot motion capture-ben előadó Sharlto Copley, de ő itt most nem érdekes.)

És akkor én elkezdtem hallgatni a zenéjüket (ha már a filmbe nemigen fért bele, Hans Zimmer nyekergései mellé), még mindig nem az én világom, de kis adagokban fogyasztva már tetszik.

...a zene úgy két percnél kezdődik...

Azt persze rendületlenül nem tudom, hogy akkor ezt most komolyan gondolják-e, illetve nyilván igen, azaz a valódi kérdés az, hogy mikor és mennyire. De lehet, hogy erre ők sem tudnának egyértelmű választ adni, komolyan is gondolják, meg nem is, hoztak is ajándékot, meg nem is, belénk is taposnak, meg nem is.

Ez ilyen dialektikus, vagy hogy mondta az a Hegel nevű halott német...

p.s. A címben feltett kérdésre a válasz amúgy az, hogy nem, de majdnem. Watkin Tudor Jones (avagy Ninja) idén lesz 47 (vagyis velem egy évjárat), Anri du Toit (azaz Yolandi) pedig 37, azaz év végére kettőjük átlagéletkora pontosan 42 lesz! Véletlen, hogy pont ők  A Válasz?

Ja, és a Chappie meg a Netflixen van, ha valaki hozzáfér. Ha meg nem, akkor innen letölthető, szinkronosan, Stefanovics Angéla távolságtartó cincogásával...

billboard.com

Szó bennszakad. Hangfenn? Akad...

Nem vagyok kibékülve a nyelvvel, mert egyre többször idegesít gyakrabban, hogy a szavaknak nincs rendes jelentésük, meg hogy tök ugyanazt a dolgot tudjuk sokféleképpen hívni. Mármint a mondásukat. Szerintem egy rendes nyelvben az „egy szó - egy dolog“ az alap, csak hogy ne legyen félreértés, ne kelljen mindig azon gondolkodni, mire gondolhatott az a kurva költő?

Ott van például az a szó, hogy függöny. Simán hívhatnánk lógványnak is, hiszen a függ meg a lóg az majdnem ugyanaz, de ha valakit zavar hogy máris két szó van rá, össze is lehetne vonni: függöny + lógvány = függvény! (Mondjuk rémlik valami matekszigorlatról, hogy az ilyesmit nem szokás ablakok elé akasztani, de matematikául úgyis kevesen beszélnek, ők meg nyugodtan hívhatják ezentúl parciális leképezésnek, erre a hülyeségre úgysincs igény a széles néptömegek részéről.)

Mostanában egyébként is tele vagyunk mindenféle kitalált szavakkal, hogy „oltakozás“, meg „pandémia“ meg ilyenek. Na most, szerintem Pandémia az a gonosz királyné valami ógörög sorstragédiából. (Mert én klasszikusan művelt vagyok amúgy, és ismerek görög sorstragédiákat, mint a Homérosz. Meg a  Júliusz Cézár.) Az oltakozásnak viszont semmi értelme, gondolom az „oltári adakozás"-ból rövidülhetett, aminek persze így sincs értelme, legfeljebb csak magyarul van. Vagyis az oltakozás az, mikor az embernek fura ruhás papok nápolyit tolnak a szájába, igen ünnepélyesen, de én mondjuk nem értem, hogy ha ezt tömegesen csináljuk, akkor miért lesznek majd kevesebben halálosan náthásak?

Náci bácsi (Ignác amúgy, csak valamiért jobban szereti ezt barátságos megszólítást), a Kardántengely és Sör Szaküzlet eladója szerint amúgy zavaróak a több mindent jelentő szavak is. Az unokája, aki a Géza kisebbik fiának az évfolyamtársa a Boci és Pipi Látványelemi Szakfőiskolán, a múltkor elment diákmunkára levelet válogatni, és tisztár kiröhögték a postán, mikor megjelent kantáros nadrágban, egy gereblyével. De hát senki nem mondta neki, hogy milyen levelekről van szó!

Náci bácsi azt is mondta, hogy a hétvégén bálba megy, mert már vége annak a hülye farsangnak, és már egy ideje nagyböjt van, ideje tehát mulatni. Ő ugyanis vallásilag nem keresztény, hanem hungaropogány - őstáltos - szkítapanteista, és direkt szereti a szentfazék szomszédait bosszantani azzal, hogy ilyenkor mulat nagyot a haverjaival, akik közül  Lali, a Heretaposó nemrég találta fel a cintányérokból készült üstdobot.

Egyelőre két rendezvény között ingadozik, az egyik a Kia, a másik az Ordi, de még nem tudja, melyik bál lesz majd a nyerő.

Talán mindegy is, ez esetben is csak az elnevezésekben van különbség. 

Rövidített lista

Október hatodika alkalmából, március tizenötödikén Kossuth-díjat kapott Széchenyi István, a "Batthyány-hasonmás steppelt kacagánnyal, Albert herceg modorában" munkacímű tavaszi kollekciójáért, mint a legkozmopolitább arisztokrata divattervező. Laudációjában a méltóságos és kegyelmes helytartótanács kiemelte, hogy Stefi gróf  a "legkevésbé ingyenélő főrend" kategóriában is dobogón végzett, tekintettel a Lánchídra, a lóverseny-kultúra meghonosításáért tett lagymatag erőfeszítéseire, és a Hitelvilág Stádiuma című könyvére, melyet a tanács tagjai közül senki sem olvasott, ebből is látszik, milyen korszakos mű.

Ugyanakkor a méltóságos satöbbi Széchenyi-díjjal jutalmazta Julius Jacob von Haynaut kriminalisztikai munkásságáért, a modern kivégzési módszerek kísérleti továbbfejlesztéséért, és az angliai "Hülye Bajszok a Kontinensről"  (Stupid Mustaches from the Continent) című szőrkertészeti kiállítás különdíjának háromszori megszerzéséért.

Posztumusz Táncsics-díjjal, valamint az Apostoli Császárkirályság Semmivel Sem Ékesített Nagyon Kis Keresztjével tüntették ki Alexander Petrovics költőt és félállású forradalmárt, az ütemhangsúlyos verselés kiskunsági elterjesztéséért, hősies helytállásáért a lengyel légiósokkal vívott vodka-bor váltóban, valamint a szamizdat idő előtti feltalálásáért.

A Petőfi-rend Irodalmi Parancsnok fokozatában részesült Görgey Artúr "Világos, hogy hallgatnak a fegyverek" című nagyívű történeti esszéje elismeréseképpen, és mint a valaha volt második legnyalkább honvédelmi miniszter. Utóbbi kategóriában az első díjat nem osztották ki, megosztott második lett még Aulich Lajos (posztumusz), akinek bozontosabb volt  bajsza, de legalább nem volt szemüveges.

És Klapka Györggyel Ékesített Görgey-vigaszdíjban részesült Kossuth Lajos kormányzó emeritus, az emigrációban végzett rendszeres lázító munkájáért, indokolatlan optimizmusáért a Duna-menti Köztársaság lehetségességét illetően, valamint a buggyantott tojás fűszerezésének kitartó megújításáért, különös tekintettel Torino és környékére.

Minden említett kitüntetéshez jár két csomag cukormentes rágó holtig tartó használati joga, másfél rúd téliszalámi, és örökös ingyen belépő a legközelebbi termálfürdőbe, minden kedden, tizennégy óra után.

Ásítós ásatás

A régészet unalmas műfaj, aki az ellenkezőjét állítja, az kizárólag Indiana Jones-filmekből ismeri a témát, és annyit és ér.

Az Ásatás (The Dig) című darab azonban nem lacafacázik, pontosabban csak azt teszi, olyan az egész mint egy narrátor nélküli, kétrészes National Geographic ismeretterjesztő egyben, csak itt az átlagosnál jobb színészek játsszák újra a true story-t, mondjuk feleslegesen.

A történet annyi, hogy 1939-ben egy nagyjából jómódú özvegy suffolki birtokán találnak egy temetkezésre használt 6-7. századi szász hajót, de mivel a területileg illetékes régészek valami római villát ásnak a közelben (ha már a római kanál és kés már meglett), plusz Hitler miatt közel érzik már a derűre háborút, nem foglalkoznak vele. Az ásatást gyakorlatilag a Ralph Fiennes által alakított jómunkásember csinálja, aki ugyan nem régész, de sokat ásott már ásatásokon, így van érzéke hozzá, hogy a rozsföld alatt meglássa a viking temetőt.

De meglesz a hajó, ha nem jó, egy halom remek aranytárggyal együtt (ezek ma  nagyjából a British Museumban tekinthetők), és legott vérszagra gyűl az éji vad, azaz a falkában okos profi archeológusok, meg a filmben van valami teljesen érdektelen (és egyáltalán nem trú) szerelmi háromszögelés is, de a néző a film felénél már úgyis vagy alszik, vagy macskás-sütis képeket lájkol a fészbukon, és nem köti le a három mondatban összefoglalható történet. A színészek talán, de csak rajongók esetén, mert hiába a prémium szereposztás, valahogy senki nem talál bele igazán  a saját karakterébe, részben azért, mert nincsenek rendesen megírva.

hetediksor.hu, mafab.hu

Ralph Fiennes mint Basil Brown a nép egyszerű gyermeke lenne, az autodidakta régész, de a pasi annyira alkatilag arisztokratikus, hogy leginkább egy álruhás egyetemi tanszékvezetőnek néznénk, akinek még a vidékies akcentusát sem hisszük el, bár elismerően bólintunk, hogy azért ügyes!

Carey Mulligan meg bő húsz évvel fiatalabb, mint az általa játszott Mrs, Pretty (az özvegybirtokos földes) volt 1939-ben, plusz gyárilag túl cuki, úgyhogy elég komoly meló van abban, hogy öregítsenek rajta sminkkel, meg világítással, de így is váratlan pillanatokban fiatalodik vissza megtört ötvenesből lendületes harmincassá. Mondjuk a hangja az egészen dermesztő, most vagy a hangmérnök volt menő a keverőpultnál, vagy a művésznő pipázott sokat, zaklatott halászhajók viharos fedélzetén, a Sztanyiszlavszkij-módszer jegyében, és a torokcukorkák teljes mellőzésével.

Még talán Lily James a leghitelesebb a főbb karakterek közül, mint Peggy, a lelkes régésztanuló, ő igazán önazonosan okos és szemüveges, kár  hogy nem jut neki túl sok szerep, plusz állítólag az ő figuráját írták át a legjobban a valósághoz képest. (Ja, amúgy a forgatókönyv egy, a valós eseményeken alapuló  John Preston-regényből készült.)

Az Ásatás legnagyobb baja talán az, hogy nem dráma, pedig műfajilag arra kellene húznia ("Jómunkásember B. és Nagys'asszony E. valószínűtlen találkozása az osztálytársadalom és  világháború határán"), de nem moccan a natgeós ismeretterjesztő dokuk aluldramatizált sémája mellől. Tényleg csak a narráció hiányzik, amit nem pótol a büntető jelleggel újra meg újra beúszó vonósok hada.

A tárgyi világ, és általában a látvány nagyon rendben van, az utolsó övcsatig minden nagyon 1939, a híresen gyönyörű angol vidék meg pont olyan, amilyet várunk: unalmas és javarészt lapos. De, tegyük hozzá gyorsan, igen látványosan unalmas, a laposság meg a tágasság érzetét kelti abban, aki nem egy lakótelepen nőtt föl. De én igen, szóval...

Szóval eme műegész egyszer minden különösebb fájdalom vagy mellékhatás nélkül megnézhető, ha az embernek nincs jobb dolga két órán keresztül. Én mondjuk Carey Mulligant el bírom nézni egy darabig, de ennyi még belőle is sok, ha közben cselekmény helyett egy tablóképet kapunk csupán. Kellet volna az stábba egy erőskezű dramaturg, az sem lett volna baj, ha kicsit hisztis, de vihetett volna valami dinamikát ebbe a lassan csordogáló leckedfelmondásba. És akkor megérte volna annyit pepecselni a  szénásszekerekkel és gyapjúzakókkal.

Levelező fokozat

A felcsúti március tizenötödike idusa alkalmából levelet intézett az ő népéhez mert az idus az olyan, hogy olyankor szónokolni kell, de ha épp nem lehet, akkor legalább levelezni. 

„Helló nép!“ - írná ilyenkor Fülig Jimmy az almirai főleg várból, de a mi wannabe uralkodónknak nincs értékelhető humora, ha néha vicces akar lenni, legalább hat helyettes államtitkárba fagy bele a szar. Hogy egyrészt ebből megint nemzetközi botrány lesz, másrészt meg valamelyikük ki lesz rúgva, de nagyon durván, aztán kegyvesztettként mehet kormánymegbízottnak Alsó-Testfelépítésre.

A pártvezér és kancellár azt írja a világ magyarságának, hogy azért lélekben együtt emlékezünk, ami remek, különösen mert a világ magyarságának jelentős részét kiveri a hideg veríték annak gondolatára, hogy esetleg testileg is együtt kellene emlékeznie vele. Plusz a világ magyarságának egyre számottevőbb része ilyenkor a rendes napi munkájával van elfoglalva, elvégre sem Kolozsváron, sem Londonban nem különösebben ünnepnap a mai. Tehát például Gábor, a Baker Street-i kávézóban legfeljebb lélekben lehet együtt a felcsúti emlékezésével, különösen mert ő Kolozsvárról migrált odáig, azaz neki eddigi életében március 15. csak akkor volt munkaszüneti nap, ha hétvégére esett, de mióta barista, sokszor már akkor sem.

Nade, mit is ír a hogyishívják?

Hát például azt, hogy a 48-as honvédok mai örökösei azok, akik a járványveszély ellenére is bejárnak dolgozni. Na ja, már akinek még van hová, erről aztán tudnék mesélni, csak nincsen hozzá kedvem.

A Honvédok örökösei szerintem amúgy a Kispestek. A Dózsáé meg az Újpest. (No persze nem Dózsa „1942- „ Lászlóé, hanem a Györgyé, aki biztos kék metró északi végállomásánál lakott, ezért.)

Aztán azt is írja a főnök (túlfizetett alkalmazottai által nyilván), hogy harcolva, vérrel szereztünk jogot arra, hogy a magunk ízlése szerint rendezzük be a világot, ami alatt nem tudom mit ért. Mert normális esetben a magyaroknak nincs „saját észjárásuk“, olyan, ami alapvetően különbözne például a németek vagy a szlovének észjárásától. Neki mondjuk van saját észjárása, de ennek leírásához leginkább egy klinikai szakpszichológus kellene, de ehhez a jogát nem vérrel és nem harcolta ki, hanem ügyes és gátlástalan (a kettő itt összefügg) hatalomtechnikusként taktikázta össze, tizenévnyi töretlen szociopátiával.

Ugyanakkor jellemző, hogy soha, de tényleg soha nem képes leszakadni a háborús nyelvezetről, ami egy forradalom und szabadságharc esetében még indokolt is lehetne, ha nem lenne teljesen súlytalan. Mert harcról, háborúról delirál ő már akkor is, ha költségvetési kérdésekről egyeztet egy kupac hasonszőrű öltönyössel Brüsszelben, vagy átad egy újrafüvesített templomkertet Al-, Fel-, esetleg Középcsúton. A maga részéről az uzsonna jelleggel fogyasztott tokszalonnával is a minket szorongató ellenséges külső hatalmak ellen vív hősies szbadságharcot, ami ne egyszerű küldetés, hisz minden ami külső, az számára eleve potenciális ellenség, egy sötét fenyegetés, amihez rengeteg szalonna kell, de legalább meg is látszik rajta.

Úgyhogy várom már a következő vezéri levelet, szerintem a húsvét is remek alkalom lesz egy jó kis állóháborúra, különösen a fenyegető migránsok és a malomtulajdonos kulákok szeretői összefüggéseiben. 

parkocka.hu

Megint eltelt egy nap

G. méltatlanul álldogált a posta előtt, már elhanyagolt három szál cigit, mire kezdett benne felkonyulni a türelmetlenség. Nem értette, hol késik a társa, hiszen itt lakik a szemben lévő házban, csak ki kellene lépnie a kapun, elgázolni a hetvenegyes buszt, és már mehetnének is be.

Vett egy doboz sört is, meg hozzá egy elektromos konzervnyitót, mert nem bízott ezekben a pattintgatós fülekben, aztán az egészet gondosan elrakta a táskájába, csak hogy érezze a  súlyát. A vércukra kezdett lecsorogni a csatornába, úgyhogy elszívott egy sonkás szendvicset, de  sörhöz nem nyúlt, mert a sikeres akció titka a tiszta fej és az üres hólyag.

Mire végzett, megjelent a Z., a leendő tettestárs, összeszedettnek tűnt, de közben nem kicsit elveszettnek is.

- Na végre, te nagyon hülye, hol voltál eddig. Mi tartott másfél óráig azon, hogy átérj a kapuból az utca túloldalára? Pláne, hogy a hetvenegyes keddenként tök ritkán jár...

- Ja, hát onnan már könnyű, de próbálj meg kitalálni a lakásból, tisztára labirintus. Meg lejutni a lépcsőház ajtajáig. Komolyan, én eddig azt hittem a harmadikon lakok, és csak a nyolcadik próbálkozásra jöttem rá, hogy mindig ha lefelé megyek három emeletet, a pincében lyukadok ki. Ott mondjuk van egy csomó ajtó, de egyik se az utcára nyílik, szóval visszamentem megint a lakásig, és most csak két emeletet jöttem lefelé, és meglett a kijárat. Asszem mégis inkább a másodikon lakok, de akkor rossz címet írtam eddig mindenhová...

- Jól van na, faszomat se érdekli ez már, a lényeg, hogy végre megvagy, mehetünk rabolni.

- Oké, hoztam buszjegyeket, ne kelljen gyalogolni az állomásig, meg aztán nehogy már egy ilyen hülyeségen bukjunk le, hogy nincs jegyünk.

- Mi a faszért mennénk mi az állomásra???

- Hát, gondoltam vonatrablásnál érdemes ott kezdeni, itt hátul, a gázgyár mögött már sokkal macerásabb felugrani a mozdonyra, megállítani meg ugye  mi kondinkkal, háát...

- De mi postarablást terveztünk, ember!

- Tényleg, melyiket?

- Ezt itt, mégis, szerinted miért a posta előtt találkozunk?

- Én azt honnan tudjam, fel akarod adni a villanyszámlát, ajánlott leveled jött, vagy simán csak ma dolgozik az Eszti, tudod az a szép lófejű csaj, a szemüveges.

- Nem, illetve izé... ő ma szabadnapos, ezért is ma van az akció, szóval igen, ezt a postát fogjuk kirabolni, és pont most. És most már tényleg álljunk neki, mert négykor zárnak, meg haza akarok érni a sorozatomra, arra a szekrényfelújítósra.

Ezzel beléptek a komplexumba, G. tudatalattija kissé torzította ugyan a valóságot, de Z. megbízhatóan és félhangosan mormogta maga elé, hogy „balra, aztán egyenesen; balra, aztán egyenesen“. Így aztán néhány méteren belül meglett a posta, és beléptek. Különösebb elmaszkírozásra nem volt szükség, a vegyvédelmi gázálarcukat mindenki természetesnek vette, a járványhelyzetre tekintettel, pláne, hogy előző nap Tufa bácsi komplett holdraszállós szettben adta fel a lottót, de az ő fia nagy ember, egyenesen a NASA rúgta ki nemrég.

G.és Z. megállt a hármas ablaknál, és amíg Z. biztosította a terepet (azaz fenyegetően vicsorgott a gázálarc alatt mindenkire, aki a közelükbe jött), addig G. elővette rozsdától nem mentes kedvenc halfiléző kését, és meglóbálta a pult mögött ülő megviselt családanya orra előtt:

- Na kisanyám, most fogd ezt a szatyrot, és szépen ürítsd bele a kassza tartalmát. Plusz kérek még két ívet abból a macskás bélyegsorozatból. Meg kastélyosat is ha van, de aztán iparkodj!

- Kastélyos nincs, a macskásból csak a százas és a kétszázas névértékű van, százhúszas ívben tudom adni...

- Jó, csak siess, mert különben megbánod!

- Készpénz vagy kártya?

- Mivan???

- Azt kérdeztem hogy készpénzzel, vagy kártyával fizet?

G. tekintete egy pillanatra elfelhősödött, ami mondjuk jól ment a lilulni kezdő fejéhez, de azért a helyzethez képest uralkodott magán.

- Egyik se, te hülye picsa, itt én vagyok a rabló, te meg szépen odaadod a pénzt, és a bélyegeket, én meg nem szabdallak össze, világos?

- Ja, csak így nem tudom beütni a gépbe...

- Akkor nem ütöd be, baszod!

- De úgy meg nem szabályos, attól hogy maga itt rabol, még nem lehet mindenen csak úgy átugrani. De mi lenne, ha fenyegetne még egy kicsit, ennek hatására én átadnám a készpénzt, és akkor abból már kifizethetné a bélyegeket. Ha gyűjtő, úgyis arra költené, nekem meg nem lesz itt akkora rumli zárás előtt.

- Na ne szórakozz velem te nyomorult szardarab - hörögte elfúló hangon G. - pakold a cuccot abba a szatyorba, különben megböklek, de úgy hogy megfekszel!

- Izé... azzal ott? El se ér vele idáig, meg kéne kerülnie az egész épületet, hogy hátulról bejuthasson idáig, de most szólók, hogy azt az ajtót mindig zárjuk.

- Hát, akkor az van, hogy ha azonnal nem pakol be mindent, akkor hazamegyek pisztolyomért, jól megtisztogatom, keresek hozzá töltényt, és ha minden jól megy, még zárás előtt visszaérek, hogy szétlőjem a fejed, kurva!

- És hol lakik?

- Közöd hozzá, mocskos ribanc? Egyébként a Műhód közben...

- Maga barom, akkor vissza se ér, tizenöt perc múlva zárunk.

- Ööö... hát akkor majd holnap, és akkora vérfürdő lesz itt, hogy megemlegetik!

- Tőlem aztán... - vonta meg a vállát a nő - holnaptól egy hétig szabadságon leszek, a sógoromék kölcsönadták a horgászházukat, nem nagy szám, de nálunk meg addig felújítják a fürdőszobát. Jut eszembe, valamivel szolgálhatok még?

- Nos, izé... adjon két kaparós sorsjegyet. De ne fáraósat hanem macskásat, különben...

- Tudom, tudom, különben kaszabolni fog egyet a levegőbe, hacsak nem tud biztonsági zárat feltörni. Kerek ötszázas lesz, készpénz vagy kártya?

- Ööö kártya, Visa, ha jó lesz...

- Meg is vagyunk, legyen szép napja!

- Talán majd holnap... - motyogta bizonytalanul G. Majd keresni kezdte Z.-t, aki annyira biztosította a helyszínt, hogy már a szomszéd drogériában kezdte sarokba szorítani a túl kíváncsi tusfürdőket, miközben az eladók azt találgatták, hogy akkor most be van-e drogozva, simán csak hülye, vagy a kettőnek valami sajátos kombinációja az, amit épp nem hisznek a szemüknek.

- Faszba, kéne már valami normális meló, nem bírom én ezt idegekkel - morogta maga elé G. De hát nem könnyű egy kisvárosban érvényesülni, ha az ember filozófiából diplomázott, és összehasonlító vallástörténetből írta a doktoriját.  A korai kereszténység gnosztikus eretnekmozgalmairól. Kár, hogy a világ azóta ilyen kibaszott bonyolult lett. 

saját.én

Gy. úr Csányban

Ha jól rémlik a 444 szúrta ki, hogy random - talán keddi - „közmédiás“ híradóban, a szűk fél óra alatt összesen huszonhárom alkalommal hangzott el Gyurcsány Ferenc neve, persze mindig negatív kontextusban. A rohadéké.

Hát, szerintem ez kevés! A minimum, amit Ártunk és Ormányunk kézből, évi százezer millió forinttal etetett pártszolgálatos tájékoztatási melléküzemágától elvárnék, az az átlagosan percenkénti gyurcsányozás. Mert elképzelhető, hogy széles e hazában akad még olyan Terike néni, aki számára nem kristálytiszta, hogy hazánkat maga a Sátán támadja (Brüsszelből főleg), és Gyurcsány az ő prófétája. Valamint hogy büdös a szája neki. (Mert abortált magzatokat ken a reggeli luxuspiritósára, amiket mostanában már a Bájden küld neki grátisz.)

Ráadásul a gonoszan, sorosista módon vakcinaellenes, álomgyilkos hazaárulók se mondhassák majd, hogy a csudálatos közmédiában nekik nem jut tér. Hiszen a gyurcsányokról több szó esik, mint Doktorminiszter Elnökúrrról, pedig ő személyesen megy ki a röpülő térre, várni a vakcinás szállítógép-szállítmányt, és szerényen még azt se filmezteti le, ahogy személyesen pakolja a ládákat testőrei által, miközben a másik kezével beoltja  targoncásokat is.

Gyurcsányozás nélkül a közmédia olyan, mint a májkrémes kenyér, kenyér nélkül. Hát kérem, a májkrém az nem áll csak úgy meg magától a levegőben.  Mert bár egyesek úgy csinálják, hogy megkenik a levegőt, aztán alátolják a kenyeret, de akkor is alá kell tolni. A híradóban gurcsányozással kell alapozni, mondhatni bemelegíteni minden pozitív hírt, hogy lássák a népek, ezekhez képest milyen faszagyerek is a mi vezénylő tábornokunk, aggasztó koleszterinszintje ellenére is. Legény ő a gáton, Brüsszelben, és a világ bármely stadionjának tetszőleges VIP-páholyában képes népiesen szotyolázni, mert attól hogy luxsugéppel magánrepült oda, még a nép egyszerű gyermeke. Izé... közül való!

(A karácsonyozással viszont vigyázni kell, arról az alkalmatlan szemüveges fasziról, akarom mondani a nevéről, túl sokaknak jutnak eszébe kellemes dolgok, ellenben a gyurcsánynak már a neve is randa.)

Szóval énszerintem azt gondolom, hogy fontos a kellő mennyiségű gyurcsányozás, ezzel is a szebb jövőt építjük a nemzet múltjának, jelszavunk munke és béka, gyurcsányozással küzdjünk a nyomasztó baloldali médiafölény külföldi nyomással támadása ellen! 

No pasaran! (Ja, ezt nem ide...)

...és GY.F. az Ő prófétája. (balrad.ru)

Pin Up

Ma van a Pí világnapja, a pínap. Nem a csónakos fickóé abból a filmből, akit nem evett meg a tigris, de  megette a hajószakácsot, hanem a számé, ami a matekórákon 3,14, és hát ugye március tizennegyedike az....

Pedig.  A Pí nem 3, 14, hanem az első ötven tizedesig 3,1415926535 8979323846 2643383279 5028841971 6939937510, és még ez sem pontos, közelítőleg sem, egészen kocka alakú japánok már néhány billiárd(!) tizedesig is kikompjúterelték az értékét, és még mindig nem találtak benne semmi ismétlődést vagy szabályszerűséget.

Mikor iskolás voltam, még az egyetemen is, aszonták a matektanárok háttérhatalmi szabadkőműves páholyának röpdolgozattal világuralomra törő tagjai, hogy a pí az egy irracionális szám.

Hát egy nagy faszt! A szám az szám, az mindig racionális, ami irracionális az nem szám, az egy drogos költő ködös hasonlata egy őszi reggelen, de amiről nem tudjuk, hogy mennyi, az eleve nem lehet szám. Mert kérdem én, lehet a boltban három pí a négyzeten zsömlét kérni? Naná hogy lehet, kérni bármikor, de kapni azt nem lehet, mert a pult mögött  csaj nem azért lett boltos, mert iskolás korában vakon hitt az irracionális számokban.  Hogy gyök kettő, meg ilyenek...

Amúgy a pível ki lehetne számolni az ideális zsömle kerületét, arra mondjuk jó lehetne, ámde:

- Nincs ideális zsömle, a zsömle ugyanis sosem kerek, mert ahogy Föld sem gömbölyű, hanem geoid, úgy a zsemle is zsemloid, maximum.

- De ha ideálisan kerek lenne, annál rosszabb lenne neki, hisz mivel nem tudjuk, pontosan mennyi a pí értéke, ki sem tudnánk számolni a pontos kerületét. Mondhatni a zsömlének irracionális kerülete lenne, de az irracionális zsemle nem lenne elég konkrét ahhoz, hogy megvajazzuk. A nélkül meg nyilván semmi értelme.

És az egész katyvasz megfejtése természetesen az, hogy a pí nem létezik, az ókori görögök találták ki, pont mint az atomokat (kérdem én, látott már valaki a józan paraszti saját két szemével atomot?), a negatív számokat (ami nincs az nincs, az nem tud sokféle mértékben nem lenni), vagy azt hogy az érzékelés központja az agy (pedig világos, hogy a szememmel látok, a fülemmel hallok stb, az agyammal nem tudok ilyet, pláne tapintani).

nlc.hu

Persze ezek a tudósok mind ilyenek. Egy William Harvey nevű angol, valamikor a 17. században állítólag "felfedezte" a vérkeringést, miközben nyilvánvaló, hogy a vér nem kering, mindig ugyanott van eloszlásban a testi szervezetünk belsejében. Ha megvágom az ujjam ugyanott, mint előző nap, ugyanott vérzik, és nekem senki sem fogja bemesélni, hogy a vér véletlenül pont akkor járt az ujjamban, mikor megvágtam. Mer' tudta előre, mi? Egy fenét, ott volt az végig.

Szóval ennyire kell komolyan venni a pít is, meg az ő világnapját. (Állítólag Einstein is március 14-én született, állítólag 1879-ben, gondolom nem véletlenül...) Vagy bármilyen világnapot.

Hiszen huszadikán lesz a boldogság világnapja, miközben a boldogság az pont olyan valami, ami nincs, az "átmeneti elégedettség" világnapján legalább lenne mire emlékezni, de ez már derogálna az ENSZnek. (Amit amúgy egy magyar, Ensz Géza alapított 1972-ben, egy bécsi társasutazás alkalmával a Westbahnhof férfivécéjében, csak ezt később letagadta a New York - Tel-Aviv tengely.)

Akkor már inkább várjuk meg július 14-ét, akkor lesz a Cápatudatosság Világnapja (Shark Awareness Day), mert bár annak sincs semmi értelme, de legalább tizedesjegyei sem, szóval a píhez képest ennyivel beljebb leszünk vele.