Paróka és Tokaszalonna találkozása az ottani nyárban

„Orbán megérkezett a baloldalt szarnak, a politikai ellenfeleit terroristának, a pápát kommunista faszszopónak nevező Milei beiktatására“ - már megint egy tegnapi cím, ami mögött nincs további tartalom, hisz az egész lényegében pár bővített mondatban maga a cím. Hogy pártvezér és kancellár tényleg elment a félnótás argentin médiageci beiktatására, mert az neki dél-amerikai szövetségese. 

Ehhez csak annyit lehet hozzátenni, hogy miért is ne ment volna el, ha egyszer jó ideje mentes már minden ideológiai tehertől, mióta (jó régen már) rájött, hogy a politika tényleg annyi, amennyinek Max Weber definiálta, azaz a hatalomért folytatott harc. Ezért hát a hatalom a politikai működés egyetlen célja, egy agyonmediatizált tömegdemokráciában meg a gátlástalan populizmus a leghatékonyabb eszköz ennek elérésére.

És igen, ez olyan, mint a Star Warsban a jedikkel, hogy a sötét oldal nem erősebb, csak gyorsabb és könnyeb sikerrel kecsegtet, és van az a helyzet, mikor nem nagy ár érte eladni az ember lelkét. A politikában az egyujjas agyú, tőmondatos szlogenekre mocskos kampányokat építő populizmus a sötét oldal útja, és a mi terebélyes diktátorlelkű felcsútink, meg a közveszélyes őrültnek tűnő argentin kretén egyaránt ezt az utat járják. Döbrögi már régebben, Javier Milei meg még csak a határait próbálgatta a kampányban. De nemsoká rájön majd, hogy a sötét oldalon igazából nincsenek határok, mindig van az a lejjebb, aminek újra alá lehet menni. Csak legyenek szavazatok, abból hatalom, abból meg sok pénz, nem is feltétlen a vezérnek (a sok hatalomnál úgysincs jobb keménydrog), de a hűbéresek permanens megvásárlására. Aztán, ha már testre szabták a jogrendszert, lehet magasról szarni a bármire.

A Paróka becenevű új argentin elnök (batimes.co,ar és reddit.com)

A Kudarc szigetcsoport

105 éve született (és valamivel több, mint 15 éve halt meg) Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, aki kapott irodalmi Nobel díjat is, ehhez mérten igen híres, és ahogy az a nobeldíjazottakkal lenni szokott, nagyjából egy könyvét ismerik azok, akiknek egyáltalán ismerős a neve. Ez lenne az Ivan Gyeniszovics egy napja, ami pont arról szól, mint amit a címe ígér, azzal a felütéssel, hogy címadó hőse épp egy Gulag-munkatáborban próbálkozik - nagyjából sikeresen - a túléléssel, miközben valami erőmű építkezésén dolgoztatják, valahol a világ végén.

A nagyregény természetesen Szolzsenyicin saját élményeiből készült, Gyenisszovics néptárs az ő irodalmi alteregója, miként persze a Gulag szigetcsoport is valódi volt. (És akkor egy gyakori félreértés tisztázása okán: a Gulag valójában betűszó, annyit tesz hogy Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej, azaz „Javítómunka Táborok Főigazgatósága“, volt jó pár ilyen tábor, és bár sokan úgy hiszik, de nem valami szigeteken, hanem Szibériában. A félreértés onnan jön, hogy Szolzsenyicin egy másik, az 1970-es évek első felében megjelent kötetének címe: A Gulag szigetcsoport. Ami címként szimbolikus (elszigeteltség, a társadalmon kívülre taszítottság, miazmás), egyesek fejében viszont földrajzi meghatározásá vált.

A kozák értelmiségi családból (furán hangzik, pedig volt/van ilyen) származó Szolzsenyicin is úgy járt, mint sok más Nobel-díjas sorstársa. Egyrészt mert először elég sokat kellet kínlódnia, alaposan megtaposta az élet, hogy aztán mindezt regényekbe tudja fogalmazni, másrészt meg ő is szinte egykönyves szerzőnek számít, amennyiben talán pont az Ivan Gyeniszovics mond valamit az legtöbb embernek (más ha egyáltalán ismerős neki a cím), esetleg a szigetcsoportos másik. 

Innen nézve elég erős a Kertész Imre-analógia, neki Auschwitz volt a trauma, a Sorstalanság az irodalmi lenyomat, és azóta is gyakran hallom azt a méretes baromságot, hogy az egy „Nobel-díjas regény“. Pedig Nobelt soha nem egyes könyvekre, versciklusokra, filozofikus falfirkákra adnak, hanem komplett írói/költői életművekre..., meg Bob Dylan-nek. 

Kertésztől a kedvencem egyébként A kudarc, ami azért érdekes, mert a nagy lengyel sci-fi szerzőtől Stanislaw Lem-től is egy pont ilyen című a favorit. Az előbbi kudarc egy furcsa, önreflexív darab, valami képzeletbeli sodródás nagyjából az ötvenes éven Agyarországának világában, egy befejezhetetlennek tűnő regény kapcsán, az utóbbi, a lengyel kudarc meg egy hosszan gomolygó filozofálás egy űrhajón, ami épp az első felfedezett idegen civilizáció bolygója felé tart. És jobban belegondolva, a két könyvben van egy közös motívum, az elveszettség. Ami nálam alap életérzés, nem csoda, hogy pont ezeket a szövegeket bírom.

Meg az Ivan Gyeniszovicsot, amit legalább kétszer végighallgattam hangoskönyvként is, még a villanyossági gyárban dolgozván, ahol - pláne egy délutános műszak estébe nyúló második félidejében - igen jól rezonáltam a munkatábor falanszter-világára.

1918-2008 (e-nepujsag.ro)

A maradék négyötöd

„Itt a lista, ezek az elővárosi járatok nem közlekednek vasárnap és hétfőn a Volánbusz-sztrájk miatt“ -olvasom a hávégé ponthun, és felhorgad bennem a megyei jogú indulat. Merthogy az oké, hogy ma meg holnap nagyarányú sztrájk lesz a Volánbusznál, csakhogy országosan! A hávégénél viszont azt gondolta valami sajtóipari alsegédszerkesztő-helyettes, hogy elég ha a Budapest környéki járatok kimaradásáról emlékezik meg. (Ez olyan, mintha egy ferihegyi sztrájk alkalmából csak az lenne a hír, hogy nem mennek a londoni, párizsi meg római járatok, de hogy ezzel együtt a tiranai vagy a prágai se, azt már ki nem szarja le?)

Aztán a nem túl informatív cikkben van egy link, hogy itt lehet utánanézni, láthatóan e köré kellett valami cikkszerűt hegeszteni, de mikor rákattintok, mi is a hivatkozott oldalon a főcím? Bizony: „Sztrájk miatt nem közlekedő Budapest környéki (agglomercációs) járatok“.

És persze ha már ott van a Volán oldalán az ember, még kattintgathat párat az teljes, mondhatni országos listáig, tényleg nem nagy ügy, de ennyi erővel azért kirakhatták volna azt a linket, vagy azt is. De nem, a téma a fővárosi és környéki közlekedés, az ország lényegi része ezzel le is van tudva.

De hát ez van, vízfejű ez a kurvaország, felettébb vízfejű, ami áll Pest-Budából, az agglomerációból, minden más meg vidék, a százlelkes zsákfalutól a százezres városig. (A Pest-Buda, mint eredeti elnevezés meg azért jogosabb, mert a fú városon belül is az East Side, a pesti, keleti oldal a súlyosabb, Budán legfeljebb a pártvezér és kancellár meg az ő kis segédje a Kösságelnö Kasszony székel... persze nem csak úgy, a fajanszon, hanem közjogilag is, bármit is jelentsen ez. Ráadásul ezt jól leképezi a köznyelv, felénk itt vidéken az ember Pestre megy, ha megy a központba, Budapestre vagy Budára soha.

A vidékiek, akik egy bizonyos torz nézőpontból mind falusiak, tyúkóllal és disznószar-szaggal körítve (a háttérben halkan felsír egy kukoricagóré) meg járjanak biciklivel, eleve minek nekik busz? Meg miért is lenne téma, békeidőben pláne, hogy mit csináljon az a szerencsétlen valóban falusi, aki napi két buszjárat közül választhat, de csak ha épp nincs zivatar, hóesés vagy szankciós infláció. Gyalogoljon nyilván, elvégre már Móricz Zsigmond is megmondta, hogy gyalogolni jó! (És neki lehet hinni, egyetlen más írónknak sem volt olyan szép, kirívóan parasztos bajusza, mint neki, ráadásul nem is indokolatlanul, ha már Tiszacsécsén született, egy párszáz lelkes faluban a keleti végeken.)

És egyáltalán vidéke, abban a nyolcmilliós faluban van egyáltalán internet? Hogy érdemes legyen miattuk egy linkkel többet beszúrni? Egyébként á dehogy, arrafelé (felénk is) még pedálos a legtöbb laptop, a szomszéd Józsié is a nagyi ősrégi Singer varrógépéből lett átépítve, és a falu végi lakótelepen gémeskútról húzzák a wifit, de az meg nem ér feljebb az ötödik-hatodik emeletnél. Ilyen ez a vidéki élet. Távolról romantikus, középtávolról mucsai, közelről meg szokásos, pláne hogy Mucsa nevű hely nincs is, csak a fejekben él, meg a szerkesztői rutinokban.

A nő, nácinak benézve

A szerbiai Elektronikus Médiumokat Szabályozó Testület elnöke, Olivera Zekic közzétett egy képet magáról valahol az internetes világhálón, ahol „náci egyenruhában pózol“.

A testületi elnökasszony amúgy csak provokált, aszonta szeret provokálni, mint maci a málnásban, és amúgy az elmúlt években ennél sokkal durvább képeket karikatúráztak össze róla, ez meg csak egy válasz az őt fikázóknak.

index.hu

Most meg hatalmas a felháborodás, ami szerintem valami  nettó képmutatásból eredhet. Mert egyrészt a szerb történelem sem egy Disneyland-hangulatú szeretetfesztivál, még sokan emlékezhetnek a kilencvenes évek polgárháborús mészárlásaira, de például a '95-ös keltezésű srebrenciai tömegsírokat mintha a feledés jótékony homálya fedné ma már. Ha viszont valaki második világháborús német egyenruhában pózolva vág vissza az őt ért valós, vagy állítólagos sérelmekért (tudja fene, ennyire nem ásom bele magam, vihar egy pohár vízben az ügy), az már nemzetközi botrány, mindjárt jön is vissza a klónozott Hitler a Hold sötét oldaláról, átvenni a teljhatalmat a Balkánon. Oké, a szerbek, illetve akkor még/ már jugoszlávok voltak jóformán az egyetlenek, akik önerőből, avagy a szövetséges erők érdemi segítsége nélkül verték ki a németeket, partizánalapú gerillaharcban, és azóta is érzékenyek az ilyesmire, de. 

Egy szabad országban szabad nácinak lenni, miként sátánistának, buddhistának,  komcsinak vagy vegetáriánusnak is, amit nem szabad, az a törvényszegés. Azaz - bármilyen furán megengedőnek is hangzik - amíg valaki otthon a négy fal között náci, meg a Harmadik Birodalom relikviáit gyűjti, azaz nem erőszakos senkivel, és nem is buzdít erre senkit, nyilvánosan nem gyűlölködik, nem uszít addig az ő dolga. Persze jelen esetben  ehhez még két dolog kapcsolódik. Az egyik, hogy a nő még csak nem is náci, ez csak egy médiahack a részéről (bár pont a helyi médiahatóság vezetőjétől talán nem túl szerencsés bármilyen hasonló akció), a másik meg hogy egy szabad társadalomban szabad felháborodni ezen, illetve amin csak tetszik, és bárkinek kikérni magának a bármit, meg szabad kiröhögni, mikor valakik túlhabosítanak valami ócska kis skandallumot, nem szívből, jellemzően érdekből csupán.

És csak hogy kerek legyen a sztori: A képen a szigorú tekintetű nőszemély  nem náci egyenruhát visel. Hanem a Wehrmacht-ét, márpedig a második világháborús német hadseregben nyilván nem volt mindenki náci. Elvégre besoroztak mindenféle addig civilt, akiknél annyi volt az elvárás, hogy ne legyenek antinácik (mert akkor várta őket valami kies munkatábor), és ahogy haladtak a végső vereség felé, már tizennégy-tizenöt éves kölyköket vettek be (egyenesen a Hitlerjugendből) ágyútölteléknek. Szóval egy Wehrmacht-katona nem egyenló egy nácival, mert vagy az volt, vagy nem, nem ez döntött, mikor  frontra küldték. (Mellékszál: Ezért hülyeség Taranto Inglorious Basterds, avagy Becstelen biganty című műegészében, hogy a bredpitt-alakú jenki hadnagy nácikat akar irtani, és SS-legények helyett/mellett hivatásos tiszteket, meg besorozott nyomorultakat gyilkolász.)

Ha meg a szerb médiafőnéni náci egyenruhát viselt volna, az valahogy így festett volna:

quora.com

Persze a náci az magyarul az Ignác becézése is, szóval ha Olivera asszony nem nő lenne, akár lehetne Náci bácsi is, eleve nagybetűvel, de persze nem Szerbiában.

Hajnali Joker

Hajnalban kelni remek dolog, üdít, frissít és kondiban tart. Meg stresszben, mikor este nehezen alszom el, és egyre nehezebben ahogy telik az idő, én meg még mindig nem alszom, csak számolom hogy mennyit alhatok, alhatnék ha most rögtön el.

Ha viszont nagyjából eleget álmodtam vicces hülyeségeket, tényleg jó a hajnali kelés (hacsak nem valamelyik testrészemen veszem észre, ugyebár), mert nem kell rohanni sehová, boltba, munkába, a forradalomba, hanem mindenre kényelmesen van idő. (Persze ha azért kelek kettőkor, mert három után indulnom kell, akkor sztornó az egész, de az nem is lesz már egy rendes nap, csak valami túlélési gyakorlat, sérelmemre.)

Ellenben amikor több órám van még itthon, akkor van idő fürdeni, enni, írni, mások baromságain bosszankodni meg ilyenek, és civilizációs háttérzajként persze megy a tévé, csak hogy ne legyen néma kuss is a lakásban, ha már sötét van, sokáig még. A tévében egyébként egész fura műsorok mennek hajnalban, mert ez az idősáv, amikor a többségnek már vagy még nincs ingere/lehetősége régimódi tévémédiát fogyasztani. Úgyhogy a csatornák csak alibiznek, egyébként sem nézett, bukott műsorokkal, vagy huszonharmadik ismétlésekkel vattázzák ki a totál nézetlen órákat. Így ezen időszak a méla unalom és a legalja trash-tartalom kombójával telik meg, tévéshop, baszós-hányos-fingós humor, mulatós tátika seggrázással és képmutatásból jeles "vallási" agymosás árad ki az emberre, mintha nem lenne holnap, és egész biztosan nem volt tegnap sem.

Ebben a szimbolikus szarlapátolásban persze a "nagy" kereskedelmi adók járnak élen, különösen a TV2, ami egy az egyben a Zorigó szintjét hozza, a témák, a szóhasználat és a hányásszagú propaganda primitívségének viszonylatában egyaránt. Úgyhogy náluk megy egy remek múlatós műsor, amibe véletlenül beleszaladtam, rám jött tőle egy fültől-fülig gutaütés, és mikor - tiszta mazochizmusból nyilván - ránéztem a port.hu-n, hogy ez mégis mi a búbánat, ezt a leírást találtam:

"A Lokoléo Party - Jollyval, Jolly első, önálló műsora, melyben főként mulatós dalok, latin ritmusok és fülbemászó slágerek is hallhatóak. Felcsendülnek már ismert és még nem hallott dalok is a házigazdától, emellett számos vendég is szerepel a műsorban." 

Fülbemászó? Az nem ilyen undorító rovar? Meg hogy felcsendülnek a dalok, amik vagy ismertek, vagy nem, de tényleg van harmadik lehetőség is, amivel nem élnek a műsorkészítők? A szöveg szerzője viszont láthatóan az Pajtás újság 1982-es évfolyamából tanult meg írni-olvasni, és azóta is nyugdíjasklubokban gyakorol, bár a dallamos muzsika kifejezést még így is hiányolom.

Meg van két kérdésem:

- A lokoléo az olyan mint az iminimiszeminimi, vagyis mulatós-diszkós blabla? (Ami lehet akár egy pre-szöveg is, hisz pl. a Star Trek sorozatokban volt anno a technoblabla, mikor a forgatókönyvírok lusták voltak mindenféle űrösen műszakinak ható szakdumákat kitalálni, így bizonyos pontokon csak annyit írtak egy párbeszédbe, hogy bla-bla-bla. Aztán egy külön alkalmazott beszúrta ezek helyére, hogy például "meg kellene fordítani a fluxusgenerátor kvantumpolaritást", ami nem jelentett semmit, de egy csillaghajón jól hangzónak látszott.)

- Ki a faszom az a Jolly? (Jokerről már halottam, szokok francia kártyával játszani römit, láttam Tim Burton Batman-filmjeit (mentségül: a többit nem), de lehet hogy ez a Jolly valami zselés szaloncukor.)

A helyes válaszokat nem várom a meg nem adott elérhetőségeimre.

Kulturkampf a Mikiegér csoportban

Mivel rendszeres rátévedek a Zorigóra, nem tudom elkerülni a „színikritikáikat“, amiket rendszeresen egy Kovács Nikol néven szerző valaki ír. Aki direkt, általa egyszerűen csak baloldali propagandaszínházaknak nevezett helyekre jár idegileg felcsesződni, mintha élvezné, hogy végre jól kiakadhat valamin, és megírhatja.

Sajnos nem túl jól, mondhatni egy túlkoros óvodás ökölbe szorult fejű, hisztisen toporzékoló modorában kéri ki magának az aktuális előadást, persze valami ködösen nemzeti oldal nevében. Amely hosszú évek óta éldegél a permanens kultúrharc sértettség-alapú, de kellemesen langyos közegében, jobbára közpénzből, és elég jól. Csak amit előállítanak nemzeti kultúra címszó alatt, az indokolhatatlanul sokszor bizonyul ócska, vásári bóvlinak. Mert a hatalom önfényező ideológiájából (és az ideológia itt most tényleg mint  hamis tudat) önmagától nem lesz egy rendes kortárs kultúra, hisz nem a világra reflektál, hanem leginkább saját magára, meg valami átvinni kívánt propaganda-üzenetre. (Mi vagyunk a népek Krisztusa, a magyarság a legfaszább dolog, ami egy humanoiddal történhet, maroknyi hazafi védi az ősi kultúrát a kozmopolita hazaárulók tengerében, és hasonló dermesztő ostobaságok, opcionális Trianon-fájdalommal leöntve.)

És a kormányhitű portál „kritikusa“ jó érzékkel veszi elő az ovis tempót, hogy ha valami az ő szekértáborában nem megy jól, akkor rögtön kreálni kell egy másik szekértábort (miközben egy komplett színház nem lehet en bloc bal, jobb vagy féloldali), és rákenni az egész szart. Hogy nem, nem a Vidnyánszky-féle Nemzeti gyárt giccset, azok kérem felemelő, katartikus előadások (és nyilván van ilyen is), hanem azok a színházak, ahol a vezetés nem felcsútista hitvallókból áll. Sőt, amit csinálnak az rosszabb, mint a giccs, az maga a kultúrarombolás, előre megfontolt szándékkel, különös kegyetlenséggel elkövetve. És hívják mindezt posztmodernnek. (Tényleg a posztmodern olyan szitokszó lett a kormányhitű betűvetőknél, mint, a liberális, a Brüsszel vagy a homoszexuális -nyilván egyikről sem nagyon tudják hogy villával vagy kanállal eszik-e, de bármikor leírják hogy „liberálnáci“ és közben nem félnek az esetleg a fejükre szakadó plafontól.

Nikol aktuálisan az Örkény Színház Hat medúza egy tepsiben című kortárs, nagyjából a mai Magyarországon játszódó elővezetésén akadt ki. Mert nem értette hol itt a sztori, mert szerinte féktelenül aberrált a darab, ahol eléggé el nem ítélhető módon „a tér-idő kontinuum relatív, a rendszert – mint egymással észszerűen együttműködő részek összessége – nem ismeri“ 

Hát, nem túl kedves Nikol, az úgy van, hogy a téridő valóban relatív, a világ alapállapota meg nem az ésszerűen működő rendszer, hiszen az univerzumnak mint olyannak nincs tudata, csak bizonyos vallások szerint. Így a világ alapvetően káoszból van, ami persze maga is egy rendszer, csak kiszámíthatatlan, viszont az a rendszer, amit látunk, az a mi fejünkben képződik meg.

És az öndefiníciója szerint színházszerető szerzőnk fejében nem képződött meg semmi, de hát így jár aki eleve felháborodni jár színházba, mármint hogy sikerül is neki, többre meg nincs igénye. Elvégre ahol kulturkampf van ott kulturkampf van, akárki meglássa, az ilyen Örkény Színházakat meg Katonákat bele kell taposni a sárga földig, hogy addig se járjon a korsó a kútra, másnak vermet ásni. Vagy valami ilyesmi, a lényeg hogy legyen benne némi népies-közmondásos lózung, és bánjunk szabadon az igeragzás szabályainak merevségével.

p.s. A darabról én szándékosan nem írok, hisz Kaposvárról nem látok el a pesti Madách térig, szóval a fene tudja milyen, a téma (ami az utcán lever) ez esetben tényleg maga a zorigós műítész hozzáállása, amely a „kritika helyett lebaszás - esztétikai értékelés helyett szektariánus jobbra igazodás“ paradigmájában működik. Linkelni meg most sem fogom, így is bántóan sokan olvassák azt a szennyet, például én is.

Háborús átlátszóság, semlegespártian

A Nemzetközi Limpiai Bizottmány nevű korrupciógyártó szórakoztatóipari kft. végül azt hányta meg magában (mint Fülig Jimmy), hogy a fehér és nemfehér orosz sportolóversenyzők indulhassanak jövőre a párizsi (magyarul parizer) olimpián. De csak egyéniben, semleges színekben avagy zászló alatt.

Azaz a csapatsportok eleve ki vannak zárva, ott mondjuk tényleg nehéz nem egy ország nevében kergetni a labdát vagy váltófutni körbe a stádiumban, de egyénikben így sem lesz egy fáklyásmenet. Mert ugye:

- Milyenek a semleges színek? Nyilván nem a fekete vagy a fehér a kérdés, hisz ezek  hivatalosan nem is színek, a szubsztraktív színkeverésben a fekete az összes szín egyben (a fehér meg az összes szín hiánya), mint a festékeknél, míg az additív keverésnél, például színes fények egymásra vetítésénél pont fordítva, a fehér az összes szín(es fény) keveréke, a fekete meg a színek, avagy a fény teljes hiánya. Plusz a fekete a gyász, a fehér a megadás színe, amik egy háborús okból bevezetett tiltás esetében témábavágók lehetnek, csak épp nem semlegesek. A vörös a munkásmozgalom, a zöld a környezetvédelem, a narancs nálunk a felcsútisták, nemzetközileg a hollandok színe, szóval bonyolult ügy ez. Lehetne a kék, miszerint béke, de sokaknak ez sem lenne elég semleges, úgyhogy szerintem a semleges szín az átlátszó! Átlátszó színekben induljanak tehát az oroszok, vörösök és fehérek, egy nem létező ország, vagy Stendhal vonatkozó regénycímének képviseletében. (A gyakorlatban persze az olimpiai zászló alatt vonulgattak a nyitózáró ünnepségeken például a szerbek, akkor még kis-jugoszlávok, 92-ben Barcelonában, pedig Olümpia egy létező hely a Peloponészosz-félszigeten. Egyszer még jártam is ott, meleg volt és romok, és bazi nagy, kerepelő bogarak a fákon, de ezerszám. Nagy élmény volt.)

- Azt is közleményezte a nemzetközi bizottság, hogy de az egyéni számokból is ki lesznek zárva azok, akik támogatják a H-borút, vagy legalább is nem állnak ki harcosan ellene. Na most, az nem világos, hogy ezt aztán kik fogják ellenőrizni a hogyan? Lesz valami békeharc-teszt, Gandhi-méterrel vizsgálják majd, az amúgy eredményeikkel már kvalifikált versenyzőket, hogy hány százalékkal vannak a Mahatma-határérték alatt vegy felett? Esetleg mindenkivel külön-külön leül egy pszichiáter-túsztárgyaló-gyóntatópap trió, hogy kiderítse, mennyire őszintén nem háborúpárti az adott középtávfutó, országúti bringás vagy vegyesúszó. Meg gondolom a kalapácsvetőket, vívókat, gerelyhajítókat és sportlövőket, mivel mégis csak kis híján fegyveresek, még külön nemzetbiztonsági átvilágításnak is alávetik. Szép új régi világ lehet még ebből.

Színekben alatt a részvétel a fontos (joyreactor.com)

A név akkor sem kötelez

Natália, Ábel, Delila, Filotea, Gardénia, Georgina, Gina, Györe, György, Györgyi, Györgyike, Györk, Györke, Leona, Natali, Natasa, Noella, Péter, Pető, Piládész, Üdvöske, Valéria, Zsorzsett.

Ezek a mai névnapok, ha már szembejött a kérdés, valami jenki okoskodós oldalon, hogy mitől különleges december kilencedike? A válasz amúgy az volt, Nemzeti Süteménynap az usákokban (National Pastry Day), amit kicsit nem értek, szerintem ott bármelyik nap az van. (Meg az állatgyógyászat napja, nemzeti persze, amekkora állatok, mondaná bennem az európai értelemben vett európai, de hát egy globalizált világban már mindenkik lehetnek állatok, nem kell hozzá egy trumpista rémálom, nekünk például elég a felcsútista is. De ennyit a süteménygyógyászatról.)

Viszont kis kereséssel rájöttem, hogy nálunk meg az egészen hülye nevek napja van, pontosabban az egyik, mert hülye nevekkel jól állunk. No nem annyira, mint a fejlett nyugat, mert még nem lehet úgy hívni a gyereket, hogy bárminek, asszem a Dömperke még mindig nem csúszott át az Akadémia illetékes bizottsági testületén (vagy ahogy ezeket a gittegyleteket hívják), Pedig Üdvöske vagy Gardénia mellé igazán beférne.

Régebben ugye az úgy volt, hogy a Római Kaotikus egy ház (néha kaotikus egy dumával) szenteknek nyilvánított halott embereket, és akkor ők be lettek pikkelyezve a naptárba. Mondjuk egy Üdvöske nevű szentet még el tudok képzelni, mondhatni egy szentnek ez igazán testhezálló név, csak gyanús, hogy még életében kellett volna annak hívni, mikor még nem tudott igazolt csodákat tenni a halála után.

Amúgy ebből a mai felhozatalból remek neveket lehetne összerakni, a dupla névnapok nagyobb dicsőségére, például hogy Györke Natasa, Ábel Filotea vagy Piládész Györgyike. (Sőt a 24.hu főszerkesztőjét, egy ex-Népszabadságost úgy hívnak, hogy Pető Péter, szóval nála ez a duplázás ki is van pipálva.)

Egyébként szerintem mindenki hívja úgy a gyerekét ahogy akarja, ha lehet Eperke, akkor lehessen Traktormadár is, annyí az egész, hogy viszont könnyíteni kell a névváltoztatás lehetőségét und bürokráciáját, és mondjuk már 14 év felett bárkinek, hogy azért legalább a középsulis éveket ne azzal kelljen végigszívnia bárkinek, hogy Szabó Küllikki Innocenciának hívják. Pedig ez megtörténhet, hisz anyakönyvezhető nevekről van szó. Azaz már rég a lovak közé dobta a gyeplőt a fényes tekintetű Akadémiai Nyelvtudományi Fingreszelő Művek, szóval felesleges az Utónévkönyvön elkövetett további rugózás. Ja, és legyen olyan név is hogy Sütike, ha már süteménynap van a világ másik végén.

Kék a fű és zöld az ég, legeljetek lóherét!

 A bluegrass kékeszöld színű, sűrű növésű fűféle, amit biztos el lehet szívni, csak nem érdemes. Egyrészt mert nem hat, vagy nem a kívánt irányba, másrészt meg főleg Kentuckyban nő, ott meg a hagyományos tudatmódostó a whisky, amit valamiért bourbon-nak hívnak a műveletlen helyiek. Nyilván nem hallottak még XVI. Lajosról, akit alattvalói lefejzetek, merrt untak már alattvalni, kivéve I. Későbbi Napóleonnak. De ennyit a fűről.

 A kék fű kulturális jelentősége ugyanakkor, ha nem is jelentős, de észrevehető, csak Európából nem nagyon, hisz annyira amerikai, hogy innen nincs igazi rálátásunk. Mert a bluegrassról kapta nevét a country egyik ága. Ami elég vidéki műfaj, talán ezért hívják countrynak, hiszen ha városi pincékben énekelnek betépett arcok arról, hogy az élet szar és rúgjunk be, akkor az punk, ha viszont egy farmon arról, hogy elhagyott a babám, gyerebodri kutyám, rúgjunk be, akkor az country. De csak ha bendzsó is van benne, mert ha síp, köcsögduda és nádihegedű(?), akkor még lehet magyar népdal is, ugyanaz a tematika, más megvalósítás.

A bluegrass lényege is a bendzsócentrikus hangzás, meg hogy akusztikus hangszerekkel játszák, mint a gitár, a hegedű vagy a közepesnél valamivel nagyobb bőgő, a vadászkürt szerepe is fontos. Azt ugyanis nagyon komolyan otthon kell hagyni, semmi szerepe ebben a fajta zenében, mert senki nem hallott még bluegrass zenekart Wagnert játszani, de még a Star Wars filmzenéje is annyira ritka, hogy én például még soha.

Pedig a bluegrass az egyik számomra neutrális zene, ami nagy szó, mert valamit vagy igazán kedvelek, vagy rohadtul rühellek, nem nagyon van középút. A középút nagyjából az igényes popzene lenne, csak azt utálom, leginkább mert untat. A country nem a kedvencem, de azon belül a bluegrass valami olyasmi, mint a ska a reggae viszonylatába. A reggae-t nem szeretem, de elviselem, de a ska az gyors reggae (igazából fordítva, a raszta szív és belassul, így lesz a ska-ból Bob Marley-összes), és lényegében kurva jó. A bluegrass is gyorsabb, pörgősebb, mint az átlag country, biztos olyankor játszák főleg, mikor már beütött a kentucky bourbon, de még nem ütötte ki a művészeket.

Hát, valahogy így. Ezért is fura, mikor egy kissé nonkonform, de láthatóan nem viszkibe pácolt csaj játssza a műfajt, mint Molly Tuttle, aki itt egy szál gitárral, ha már azon is jó:

A türkfodbal-tudat diadala

Gurbanguly Mälikgulyýeviç Berdimuhamedov, Türkmenisztán dictator emeritusa, az egyik legszebb nevű diktátor evör. Mert az ugye nyilvánvaló bárkinek, hogy egy igazi diktátort nem egyszerűen azért imád a népe, mert remek vezető, éjt nappallá téve a népe javán munkálkodó sztahanovista, hanem egyúttal ő az országban a legmagasabb, legjóképűbb, neki van a legszebb neve, és legszebb aranyozott lovasszobra.

Berdimuhamedov elvtárs nagy utat járt be, míg 2006 és 2022 között diktátorolta a türkméneket, meg a felcsúti szerint a magyarországi kipcsak(???) kisebbséget, már várom, hogy melyik posztszovjet pszichopata lesz kinevezve a hazai pirézek elnökévé, határokon átnyúló visszamenőlegességgel. No de, Gurbanguly bácsi (még nem apó, hisz ő még most csak 66) eredetileg fogorvos volt, ami egy viszonylag rendes szakma, de legalább is legitim útja annak, hogy az ember fájdalmat okozhasson másoknak.  Pletykák szerint amúgy az előző diktátor, a Türkménbasi néven ismert, észak-koreai típusú totális rendszerre törekvő Saparmyrat Nyiazov (a Türkmén Kommunista Párt utolsó elnöke) törvénytelen gyereke, így lehetett aztán utód egyszerű, kétkezi egészségügyi miniszterből, illetve későbbi miniszterelnök helyettesből. Már a főnöke temetését is ő szervezte, aztán ő lett a főnök, de tavaly igen taktikusan visszavonult, hogy a fia (ez esetben a törvényes) lehessen az új admirális-generális elnök. Szóval a maga részéről már nem bízta a véletlenre a dinasztikus öröklés szép, rendszereken és ideológiákon átnyúló hagyományát, miközben azért épp dolgozik annak lehetőségén, hogy bármikor visszaülhessen a trónra.

Bal szélen (portfolio.hu)

Most pedig megint róla szólnak a hírek, miután alapított egy fodbalegyesületi csapatot, ami rögtön az élvonalban kezdett, és huszonegy meccsel a háta mögött máris bajnok, veretlenül persze. Azt nem tudom, stadiont építtetett-e  a kertje végébe, de csalódott lennék, ha nem, elvégre olyan szép szobrot emelt neki hálatelt szívű nemzete, hogy a fal adja a másikat.

Mondjuk ebben a koordináta-rendszerben már érteni vélem, a mi pártvezér és kancellárunk miért ilyen kibaszottul türk tudatú, avagy miért is promózza folyton ezt a szánalmas baromságot. 

Szerintem a hazai kipcsakok kapják be, a pirézeket meg deportáljuk! - forr a dalom, ahogy beállok a wannabe-diktátorok közé. Aranyozott szobromra az adományokat titkos bankszámlaszámomra várom, de még a héten, különben!

Az exelnök igen ízléses szobra (24.hu)

A káosz hava

Tegnap reggel öt után arra keltem, hogy esik a hó, de most rendesen, ahogy hullahózni kell (zikzik nélkül), és esett egész nap, kivéve mikor szakadt. A buszom (igazából a busztársaságé), ami a végállmástól hivatalosan tizenhét perc alatt van nálunk, ma huszonöt percet késett, úgy tűnik van, ami nem változik, minimum gyerekkorom óta. Vagy régebben, tudja fene, a születésem előtti időkről olyan kevés emlékem van, hogy egy rendes dejavu is csak páratlan szökőévenként jön össze. (Miközben felháboritó módon, a szökőévek mindig párosak, de tényleg, már régóta figyelem a jelenséget. Még szerencse, hogy idén nem péntek 13-ra esik a szilveszter.)

Szóval azt már gyerekkoromban is megfigyeltem, hogy ha esik pár centi hó, az egy komolyabb földrengéssel kombinált tornádó katasztrófa-faktorának felel meg, legalább is bizonyos fejekben. Hisz a mindenféle illetékes szervek, cégek és elvtársak évről évre meglepődnek, hogy jé, ez hó bazmeg, pedig azt mondják mindig, hogy itt a globális felmelegedés, a sok hülyéje!

Nos, a klímaváltozás van itt, aminek csak egyik komponense a felmelegedés, ami viszont globálisan avagy bolygóméretben, és átlaghőmérsékletben értendő, szóval ettől még nem tűnnek el az évszakok, csak sokkal slamposabbak lesznek, mint egy amfetaminfüggő, akinek leesik az orra, egyre gyakrabban lehet jogosan emlegetni, hogy bezzeg az én időmben még tél volt a tél, hát ja, valahol biztos. Mert egy rendes kaotikus rendszer (igen, a káoszban is van rendszer, csak hosszú távon kiszámíthatatlan, hogy merre változik, mert nemlineárisan) hajlamos szélsőséges értékek mentén működni, elég gyors váltásokkal közöttük, azaz egyik nap még kellemesen majdhogynem tavaszias az idő, másnap meg már új jégkorszakot vizionál Manyika néni a földszint kettőből. (Persze ő azt is tudja, hogy a covid-vakcina miatt ment tönkre a fikusza, mert pont egy héttel a második oltás után véletlenül ráköhögte a csippet, amit beadtak neki, az orvosnak látszó izraeli ügynökök.)

Márpedig ha a busztársaság legalább egy kicsit odafigyelne Manyika nénire, és az Aldi előtt kialakuló spontán pletyka- és nótakörére, már szeptembertől várnák az évi jégkorszakot. Azt' ha nem jön el, vagy nem pont akkor, mehetnek a strandra, elvégre a jégkorszakot várni sokkal kellemesebb egy medenceparton, sörrel és kajálva, mint holmi előrejelzéseket, és hosszútávú adatsorokat bogarászni. Az olyan buzis, a sörözés meg férfias, főleg sültkolbásszal, miközben szórakoztatóbb és laktatóbb is egyben. Aztán ha eltelik az október meg a november is, decemberre már nem is várják a hidegben havazást, mondván hogy idén ez már tuti elmarad. Aztán esik húsz centi hideg fehér szar, és hirtelen dolgozni kellene a dologgal, mintha nekik nem az lenne a munkájuk hogy várják a havazást, és készülnek rá. Arról korábban szó sem volt, hogy tenni kellene valamit, mármint a fokozott, eltökélt, feszült és egyben jó hangulatú váráson kívül.

Így hát én sem tehetek mást, mint hogy várok, csak én a buszmegállóban sokat, miközben fázom, nagyjából elkések bárhonnan, és még lángost se hoz senki. Az éghajlat mellett/miatt a helyi közlekedés is kaotikus rendszerré lesz, meg nekem az ideg. Rendszerem.

pinterest.com

Öt ölés

Pár nap késéssel belenéztem, de inkább csak hallgattam az ATV Öt című közéleti-politikai, megmondócelebes önfelszopásába, ám az egy órányi adásidőt is háromszor húsz percben bírtam csak elviselni. És ehhez is kellet némi mazochizmus. Ám ettől még nem ragadtam volna klaviatúrát, a műsor unalmas, fingreszelés-alapú vacak, kiégett arcokkal, ez megvan, de néha már mintha szellemi fogyatékos óvodások beszélgetnének, valami hajtépős-veszekedős keretrendszerben. A legutóbbi adásba már pont belealudtam volna, mikor a Párt és vezére EU-s politikájáról egyetlen eredeti gondolatot vagy értelmezést sem bírtak kipréselni magukból, de.

De akkor azt kérdezi az unásig unt meghívott megmondóemberektől a műsort vezető csaj, a felcsútiról, hogy „Az unió miért ad neki egy ilyen cukorfalatot, amit meglovagolhat?“ Pazar. Már látom ahogy a pártvezér és kancellár egy málnás cukorkán lovagol, sőt lovagol be Brüsszelbe, mint wannabe hódító, de nem ám mint egy Nagy Sándor, hanem mint egy egész kicsi, aki ettől még persze nem lesz vicces. Szánalmas kicsit, idegesítő nagyon, de hát ki szereti a botot a biciklije küllői között, ha már a Mini Szterelnök így definiálta magát és szektáját. (Igazából a komplett országot, csak szerintem tévesen, legalább annyian szívből  utálják a fejét, mint ahányan kedvelik, bár utóbbit én persze nem érthetem, egyszerűen nem így vagyok idegileg huzalozva.)

De a politikai „vitaműsorokat“ is egyre inkább elkerülöm, több okból is:

- Mindegy mennyire pártos, vagy mennyire csak véletlenül független egy-egy ilyen beszélő fejes performansz, egy átlag adás/podcast fele-kétharmada a felcsúti össze-vissza beszéléseinek szájíz szerinti értelmezéséről szól. Márpedig ha már a választók közt nincs kétharmados többségük, legfeljebb a parlamentben (hiszen magukra szabták a választási törvényt), akkor nem igénylem a műsoridőben sem ezt az aránytalanságot.

- Tartalmilag ugyanazt a gittet rágják már hosszú évek óta, mondjuk a hírtévés sajtóklub komisszárjai főleg azért, hogy elég izmos legyen a nyelvük a főnök seggének nyalásához, az átévés arcok meg szeretik hallani a saját hangjukat (bár egymást mintha már unnák, ami a bájerbencsik elvtársakkal sohasem fordulhat elő), a partizános csávó meg nem egyszerűen a pasikat szereti, de láthatóan főleg önmagát. Ez meg engem nem érdekel, pláne mikor rengeteg értelmes tudós is feltűnik mindenféle jutyúb csatornákon, és beszél például a sötét anyagról, ami ha nem a „politikai elemzőkre“ vonatkozik, kifejezetten érdekes.

- Ráadásul tetszőleges, politikai beszélgetős műsorokba mindig ugyanazt a pár arcot hívják meg. És én erre az életre, valamint a következő két újjászületésemre is elegendő mennyiségben hallottam már Hont Andrást parttalanul szövegelni, úgyhogy kicsit eltűnhetne a monitoromról, mittomén, írjon egy nagy, vastag könyvet, hogy például A világ általában és a maga teljességében, ahogy az erkélyemről látszik címmel, és akkor azt nem veszem majd meg, nagy megelégedésemre!

Az Öt, a Sajtklub, a bármelyik másik műsor csak imitálja, és ezzel meg is öli az érdemi diskurzust, mert vagy mindenki kurvára egyetért, vagy ha nem, kurvára nem érdekli a másik álláspontja, örüljön a nyomorult, hogy egyáltalán embernek tekinti. Ha meg nem örül, őrüljön, igazából mindegy. (Van még a' ATV-n egy Csatt című ízé, de az már akkora szekunder szégyent okoz, hogy oda se nézek, mikor tovább kapcsolok. Meg a hírtévén a Vezércikk, ahol szokás szerint egymás hátát veregetik a nagyon-nagyon kormányhitű kis lakájok, hogy ember, de jól beszóltál a liberálnáci kommunistáknak, pont így gondolom én is.)

Kezdek rászokni a főzős csatornákra, bár Gordon Ramsay-t azért pofán vágnám néha, mikor a saját, millió fontos konyhájában oktat ki, hogy milyen egyszerű és élvezetes dolog parmezános lazactekercset főzni.

A buta nevek viccesek

Valóban nem bírom a fantasyt, vagy a vele rokon műfajokat, egyszerre tudom unni, és felidegesíteni magamat rajtuk (általuk), de most direkt belenéztem egybe (nem meg, csak bele), no nem sokáig, mert sablonos szar volt ez is. Pedig ez nem valami üveghegyen túli sztorit mesélt el, hanem a Római Birodalommal száll benne szembe, törzsi alapon a hősnő, férjét bosszulni meg, de történelmi filmnek ettől még nagyon harmatos, és tényleg erősek benne a fantasy-áthallások. Főleg a közepe táján, ahol le is kapcsoltam a francba.

De a címén legalább jót röhögtem: Boudica: A háború istennője. Eleve sablonos-hülyén pátoszos, feltehetően a fürdőszoba csempéiről is leoldja a vízkövet, ha elég sokáig ismételjük elég hangosan. Másfelől meg azt, hogy Boudica, mégis csak budikának kell ejteni, és az ember már érzi is lelki füleivel ahogy (egy) budika halálos csapást mér az elnyomó birodalomra, igen hősiesen persze. Vagy legalább vérhast terjesztve a gaz ellen soraiban.

Viszont szerintem ez kettős becézés. Mert a budika nem gagyogva, simán csak budi, de az meg a vécé becézve, ha már a "vécécske" kifejezés kifejezetten nem létezik a helyi magyar nyelvben. A budi pedig a kaki analógiája és asszociatív bázisa, értelmetlen tovább becézgetni, attól csak vécé marad. Vagy egy női név, mert az említett filmben sikertelenül ábrázolni próbált karakter tényleg létezett, ő volt Délkelet-Britanniában egy kelta törzs királynője, és tényleg meghalt  Kr.u. 61-ben, miközben alig múlt harminc, vagyis a kor sztenderdjéhez képest még éppen csak kicsit volt öreg.

De a nevén ettől még lehet röhögni, mint sok más fura külföldi néven. Jó pár éve már, hogy a 444-es, akkor épp a cink.hu-t vezetgető ex-indexes Szily László készített interjút egy albán légiirányítóval, akit úgy hívnak, hogy Flakon Geci. Mondjuk Szily vezetéknevének és érdekes az angol áthallása, szóval ő biztosan átérzi az ilyesmit...

Pá-pá, pápa!

Jön vagy jött a Mikulás (szül. Szent Miklós, Kr.u. 270,  anyja neve: Szentné Takaros Rozália), aki a Télapó közeli munkatársa, csak nem az Északi-sarkon lakik, hisz a mai Törökországban hagyta el a szülőcsatornát, úgyhogy ő a mediterrán régió felelőse, ohne rénszarvas. A Mikulás igazi besurranó jótevő, ebben közös a télapóval, csak ő nem vesződik kéményekkel, ami viszont nem logikus. Mert az ő éghajlatán úgysem fűtenek be túl sokszor a kandalló kemencébe (bár nem tudom, hogyan kell kandallani, ait egy kandalló csinál), szóval nagyjából veszélytelen a kéményen át ereszkedni, ellenben  a Télapó jár például Alaszkába is, ahol meg nagyon ftüzelnek, szóval pont ott jobb lenne az ablakon át csizmaszárba csempészni a virgács alakú szaloncukrot, már ha Alaszkában főznek ilyesmit roston, egyáltalán.

Közbe' meg valahogy elém kerültek még nyári hírek, a cápa... izé pápalátogatásról, ami Ártunk és Ormányunk példátlan nemzetközi sikere volt klerikál-diplomáciai vonalon, valamint a közélet végletes eltótgabisításában. És jó is, hogy Pápai Ferenc papatya nyáron jött, mert télen úgyis a Mikulapó meg Télulás az ügyeletes, így meg jutott valami a melegebb időkre is, persze a nem úgy melegebbekre.

De tényleg, én már várom, mikor fogja a Felcsútok Géniusza a maga páratlanul autokratív működési tehetségének betudni, hogy egyáltalán van még karácsony erre is kanyarodik Szantaklóz, aki a Télapó amerikaiul. (Amúgy tényleg a karmelita döbrögi miatt van Karácsony, hisz az nagybetűvel már főpolgármester, aki igazából csak azért az, mert a fűvárosban még elég erős a dafke-faktor, szóval bárki, csak ezek ne.)

A kereszténység védőbástyáiként a tízparancsolatot (is) lehányó felcsútistáknak tulajdonképpen jól is jött a pápa, pontosabban jöhetett volna, de végül még az ő hatására sem tértek meg. Pedig más értelme magyarázat nincs arra, miért jött ide már kétszer is a fehér ruhás, szoknyás agglegény.

Ja, és az egész eredetileg erről jutott eszembe:

Fapados fapapucs, faszoba

Vacakul megy a szállodaiparnak, de a szobaárakat már nem lehet tovább emelni, mert az ideállapotba kerülő potenciális vendégek el se mennek  hotelbe, hanem mondjuk otthonra rendelnek online szállást. Így aztán jön a fizetős parkoló, a minibár használati díj (ami, ha jól értem annyi, hogy ha fogyasztasz belőle valamit, nem csak a féldecis vodkát, a kólát meg a csipszet fizeted ki, de azt is, hogy egyáltalán vettél onnan valamit), vagy a fűtés-hozzájárulás. Pedig az ember naivul azt gondolná, hogy  fűtés például benne van a szoba árában, miként az ablak, a tető vagy az ágy is.

De ez ma már nem ennyire egyszerű, a hotelek kezdik átvenni a fapados légitársaságok gyakorlatát, ahol minden apróságért külön kell fizetni, lassan azért is, hogy az utaskísérők ne pofozzanak fel. Hisz az erőszakmentesség extra szolgáltatás, csak akkor perkálj, ha tényleg van rá igényed. Ebben a Ryanair a nagymenő, szerencsére csak egyszer utaztam velük, azóta meg soha többé, de ott például az O'Leary nevű főfőnök egyszer már kitalálta azt is, hogy a gépeiken legyen fizetős a vécé. Aki nem szán rá egy-két fontot (eurót, valamit) az krákogja fel és köpje ki, persze csak ha előrelátó módon vett hányószacskót, elvégre akkor már az se legyen ingyen. (Meg a nagy kedvencem, hogy a fapados gépek a nagy reptereken sem állnak rá a "csápokra", azokra a beszállító folyosókra (angolul asszem airbridge), eleinte még busszal vitték az embert a géphez, aztán rájöttek, hogy gyalogoljon csak a sok marha, valami konkrét karámban. Jó, a SkyEurope kivétel volt, ők pl. Stansted-en mindig csápoltak, mondjuk Barcelonában vagy Koppenhágában meg nem...)

És akkor a hotelek most ezt kezdik átvenni. Van a szoba ára, ami alapdíj, ez tartalmaz négy falat, egy tetőt néhány nyílászárót, és hálózsákokat, ágy csak felárért jár majd, légkondi meg sehogy. A telefon pénzbedobós (de kártyát is elfogad), törölköző és vécépapírt a recepción lehet bérelni, és a vendég bejelölheti, hogy adott napon reggelit szeretne inkább, vagy takarítást.

Itt még azért nem tartunk, de anno a kedvenc londoni hotelünkben (szerettük, mert nagyon belvárosi volt meglepően olcsó, és ezzel együtt alsó-középigénytelen), először eltűnt a szobából  a bekészített kávé-tea, aztán a szappan és végül már nem volt káddugó sem a fürdőszobában. Így dugót vittünk, illetve a szabvány teszkós tejesflakon kupakja, egy kis péksütis zacskóval felpimpelve is bevált, plusz megkedveltük a 98 pennys mézes folyékony szappant a sarki drogériából.

Persze nem kell hotelben megszállni, egyszerűbb ha eleve úgy utazunk csak, hogy estére mindig hazaérjünk, mert bár otthon is fizetős a telefon, a fűtés meg bármi, de arról legalább sosem gondoltunk mást. Én például majd az ünnepek alatt végigutazom a 42-es busz teljes vonalát, esetleg a 71-esét is. de oda-vissza ám!

Ja, és az Apollo, ahová tizenegyszer mentem vissza , hangsúlyosan nem a luxusért:

                            zenhotes.com                                                                    travelstay.com

Reggeli előtt, spórolás vagy fogyókúra esetére

Tegnap este, szerencsére már vacsora után botlottam bele egy telexes cikkbe, a kínai disznóvécéről. Aminek az volt a lényege, hogy a régi kínaiak gyakran egybeépítették a latrinát a disznóóllal, így ami kijött a parasztból, az egyből mehetett is a disznóba, mert azok (állítólag) különösen kedvelték a friss emberi szart. Igazából nem tudom, hogy ez minden disznóra igaz-e, vagy csak Ázsiában ennyire perverz állatok a sertések, akik nem veszik sértésnek ha az emberek szarral gurigáznak, feltéve hogy feléjük.

telex.hu

A disznóvécé-ól bizonyos értelemben az általános iskola alsó tagozatának menzájára emlékeztet, amennyiben ott is szar volt a kaja (a család felsőben már át is igazolt engem a közeli étterem előfizetéses menüjéhez), de az "egy üres zsömle, két deci sovány tej" tízórai után már voltam annyira éhes ebédidőre, hogy rendszerint azért befaltam. pedig már a konyhásnénik látványa képes volt elvenni sokak étvágyát.

Ugyanakkor a régi kínai parasztok már megelőlegezték például az űrhajósok fogyasztási szokásait. hiszen egy űrállomáson eleve nagyon korlátos erőforrás a tiszta víz, így minden újra kell hasznosítani. A pisit is vízzé alakítják vissza, kivonva belőle amitől nem finom, így aztán,  legalább is részben, a sajátjukat isszák vissza a derék asztronauták. De még a szarból is kivonják a víztartalmat, úgyhogy egy űrhajós egyszerre a paraszt és a disznó, a maga 21. századi, posztmodern disznóvécéjében.

De jobban belegondolva, a kínai parasztok is ezt művelték, és szintén csupán egy közbeékelt lépéssel, csak esetükben ez nem valami tisztítórendszer volt, hanem maga a disznó. Mert a gazda evett valamit, odakulázott a disznónak, az megette, de később meg őt a gazda rizzsel és bambuszrüggyel. A saját és szerettei szarával hízlalt disznót ette az összes családtag! Melyhez utólag is jó étvágyat kívánok!

p.s. Vannak persze komoly indiai jógik, akik nem pepecselnek mindenféle kémiai tisztító eljárásokkal (amúgy is csak a mantrák félisteni erejében bíznak), simán megisszák a saját vizeletüket, mert az jó szinte bármilyen gyomorbántalomra. De amire véletlenül nem, arra bevethető a tehénvizelet, ami eleve tiszta, és a disznóvécé viszonylatában patika tisztaságú, mert a tehenek nemhogy emberszart nem esznek, de igazából csak növényeket, úgyhogy lehetséges, kérődzeni is csak azért szoktak, hogy azért meglegyen nekik is a gusztustalansági együtthatójuk.

Sörkalács és mézes virsli, zene nélkül pláne

Idén zene nélkül karácsonyi vásározik a németek nagy része, mert az árusok nem tudják és/vagy akarják kifizetni a megemelt jogdíjakat. Én mondjuk azt se tudtam eddig, hogy egy ilyen vásárnak mintegy kötelező tartozéka a zene, de gondolom akkor kell tartalékizzó-készlet, elsősegély-csomag és elakadásjelző háromszög is, amik nélkül nem lehet beindítani a bulit.

Amúgy igen jól ismerem a karácsonyi vásárokat, rengeteget olvastam már róluk, csak nem járok ilyen helyekre, pont az olvasmányélményeim miatt. Mert kinek kellene kaparós forraltbor vagy menzai/kórházi minőségű teaszerű lötty, hozzá valami Michelin-csillagos étterem árszintjén mozgó sült akármi (kacsacsőrfasírt, libazsíros mézeskalács csilivel, mormotakolbász, ilyenek), és durván túlárazott, de legalább nagyjából felesleges biszbaszok. Meg a lelkiismeret-furdalás, hogy sokan csak bámészkodni jönnek, hogy legalább itt halljanak igazi karácsonyfát és lássanak mézeskalács illatot.

Ehhez képest szerintem pozitív fejlemény, ha nincs zene, mert ahogy közeledik a karácsony, akár egy fékhibás tehervonat, egyre jobban gyorsul, és egyre fülsértőbb hangerővel tülköli a Stílenahtot, meg Mihály Györgytől a Last Christmas című nyálas örökzöldet. (Na jó, utóbbi címével készült egy közepesen nyálas film, amit viszont bírok, de ennyi ízlésbeli kilengést azért elnézek magamnak, ha már újabban jóban vagyunk velem.)

Nem tudom a németek mekkora - persze karácsonyi vásárokra járó - része lélegzik föl a hírre, hogy végre! Végre nem kell néhány hét alatt százszor meghallgatniuk, Bing Crosbytól a Fehér karácsonyt, aminek amúgy is van valami furcsán árja felhangja, legalább is náluk, vagy a Szanta Klóz meggyün a városba címűt, ami meg az amerikai imperializmus titkos fegyvere, nem is beszélve Fagyosról a hóemberről, aki a végére nagyon elolvad, csak ez már kurvára senkit sem érdekel. Miközben Kurt és Heidi csak békés körülmények közt szeretnének venni egy rénszarvasos söröskorsót a másod-unokatestvérüknek, ha már megint karácsonykor eszi hozzájuk a fene, valahonnan a volt endékából.

Nem karácsonyi vásár. Csarnok. (welovebudapest.com)

Ülve inni vagy élni?

Keveset iszol és sokat ülsz? Baj lehet belőle! - olvasom. Jajj nekem, immár biztosan közel a vég. Különösen, mióta nem iszok, pontosabban csak vizet, teát, néha tejet, de valahogy az alkoholos, a cukros meg a szénszavas cuccok, illetve ezek kombinációi kikopnak az ittlétemből. Szóval a kettőből egy már megvan, és úgy tűnik, ez baj, pont mint az ócska viccben, hogy olyan rosszul nézel ki, iszol te rendesen?

De ülni még nem ültem soha, a bűnözés az egyik szenvedélybetegség, amit eddig még nem próbáltam, és szerintem már nem is fogom, elvégre szorongok én egy átlagos hétköznaptól is eleget, pláne ha mennem kell valahová, intézni valamit, vagy találkozni valami nem elég közeli ismerőssel. Például az orvoshoz menés betesz a hipochondriámnak, ha mellém ül egy idegen a buszon, felpörög a szociális fóbiám, kényszeresen jópofáskodni kezdek, ha egy idegennel kell telefonom beszélnem (főleg ha én hívom), vagy épp egy állásinterjún, viszont ha már kommunikálni kezdek, nem tudom időben leállítani magam. Mind elég stresszes helyzet, úgyhogy mondjuk a bankrablás szóba sem jöhet, már a cél megközelítésekor beütne az első pánikroham, a sikkasztáshoz kéne valami, ahonnan, de akkor meg napokig nem aludnék, és a kukásautóban is rendőröket látnék, akik biztos értem jönnek Egy sima utcai markecoláshoz meg eleve gyáva vagyok, plusz ha eddig még sohasem verekedtem, gyerekként sem, akkor nem most fogom elkezdeni. Pedig egyesek szerint egy bunyó az pont jó a generalizált szorongásra, igazán felszabadító élmény, de szerintem meg aki ilyen súlyosan ostoba, az először saját magát veresse pofán valami fuxos-kigyúrt, középfajú kocsmatöltelékkel, csak hogy jobban legyen hirtelen.

Szóval per pillanat egy-egy, azaz még nincs nagy baj, csak valami közepesen átmeneti, igazán rossz az éppen a kóterban rohadó sitteseknek lehet, mert ők ott ülnek, ahol viszont egyáltalán nem ihatnak. Miközben meg ha valaki épp a tízéves fegyházbüntetését morzsolgatja, azt pont felesleges figyelmeztetni, hogy nagy baj lehet vele, szerintem már észrevette magától is.

A 'feltartott középső ujj'- analógia

A fodbal mint olyan, változatlanul hidegen hagy, ez arra is jó, hogy nem tesz hidegre ha kikap a csapat, a mindegy melyik, ha már nem szurkolok drukkolni egyiknek se. Amúgy ha picit is érdekelne ez a jobbára műfüvön labdakergetés, Arsenal-szurker lennék, tanán Nick Hornby önéletrajzi ihletésű, Fociláz című regénye miatt, meg egyszer-kétszer próbálkoztam a FIFA-videójátékokkal, olyankor az Arsenallal voltam, de csak mert ábécésorrendben dobta fel a gép a választható csapatokat. Nekem meg mindegy volt, melyikkel verem meg az MTK-t, szigorúan  rookie-módban, de úgy, hogy a szabályokról sem volt halvány segédfogalmam sem. Plusz el is untam elég hamar, hát igen, ha nézni se nagyon bírja az ember a bármilyen sportot, akkor már nem sokat segít, ha részt is vehet benne virtuálisan. Attól még rém unalmas marad, csak némi stresszel keverve, amitől viszont nem lesz jobb.

Én csak hírportálok címoldalairól értesülök fodbalhoz kapcsolódó hírekről, így tudtam meg hogy a válogatott kijutott az EB-re (és nem "kijutottunk", mint azt egyes hülyék hangsúlyozzák, mert én aztán nem, nálam indokolatlan a többes szám első személy, mint legtöbbünknél), és most meg azt láttam olvasni, hogy valaki meghekkelte a sorsolást. Ahol azt sorsolták össze, hogy ki lesz egy csoportban a ki mással, pontosabban másokkal, nem mintha érteném ennek a történelmi valamint geopolitikai jelentőségét. De a lényeg amúgy is a hekkelés.

Mert valami jutyúber foglalkozású influenszer, egy sima mobil segítségével, egy rendes pornófilmből kivágott, elnyújtott orgazmus-hangot kevert az aktusok alá, amikor híres fodbalisták húzták ki a cetliket valami aranyhal-gömbakváriumból.

Na, ez már egy rendes sporthír, ez már olyan, hogy még én is rákattintok, mert a fodbal nem érdekel, a pornó csak mérsékelten, de a kettőből még lehet valami érdekes crossover, ami persze nem lett, csak egy amolyan óvodás, kaki-pisi-fing, pontosabban fütyi-punci poén, de ez is valami.

Elvégre az európai fodbalszövetség, hasonlóan sok már nemzeti és nemzetközi sportszövetséghez, közepesen tehetségtelen, ám mohó gazemberek játszótere, a korrupció üzemszerű melegágya, azaz megérdemelték, sőt ez csak a minimum alázás, ami kijárt. És ha már melegágy, illetve egyébként is basszák meg, kézenfekvő volt a pornó, hisz egy konkrét baszás hangeffektjei mégis csak plasztikusabban és közvetlenebbül jelezhetnek valamiféle nemtetszést, mint egy feltartott középső ujj.

Na, itt egy komolyabb crossover, valami német csapattal...

(thetimes.co.uk)

Hazaárulás alapfokon

Bár változatlanul a zorigó a kedvenc vérnyomás-emelő kormányhitű portálom (még mindig azon lehet a legjobban felcsesződni, idegi alapon), de a mandiner is igyekszik jól teljesíteni a „Hová iparkodol kretén?“ középhosszútávú, a Pártnak mindenen túli benyalásban.

Most például ez cím jött szembe, rögtön valahol elöl: „A baj csak az, hogy ezek a Cseh Katalin- és Parászka Boróka-félék valójában Trianonokat és kommunista hatalomátvételeket készítenek elő“.

Pazar, nem? És ez még csak a cím, igaz magában a szövegben sincs ennél több állítás, pláne valamiféle elemi argumentáció, pont mint a nagyobb testvér zorigónál. Azaz arról van csak szó, hogy Cseh Katalin momentumos EP-képviselő, Parászka Boróka meg nem felcsútista erdélyi újságíró, azaz mindketten ab ovo hazaárulók. Mert ugye aki momentumos, az mi más lenne, mint a Soros-hálózat ügynöke, amit ugyan még senki sem látott, de a propagandisták mind tudnak róla, és azonnal felismerik, ha a mocskos keze valahová beteszi a lábát.

Aki pedig erdélyi magyar, és nem a párvezér és kancellár rajongója, az nem is igazi magyar, biztos román (tényleg, ott is  Soros a Soros, vagy van nekik saját háttérhatalmi rezidensük?), szóval lehet hogy ő még csak nem is igazi hazaáruló, még annak is hitvány, hisz neki nincs is hazája, vagy ha mégis, az Románia, ami ugye eleve egy szégyen.

És mit is tehet egy virtigli hazaáruló? Árulja a hazát, ez nyilvánvaló, mindig van valami sátáni erő, ami olcsón megvenné, a kérdés inkább az, hogy de pontosan hogyan is?

Erre ad megfejtést a szerző, bizonyos Ungváry Zsolt, akinek a neve még onnan ismerős, hogy régebben olvastam az (Anti)Demokrata című szennylapot is (kicsit mazochista vagyok, de csak kicsit), és akkoriban még annak volt valami főmunkatársa, lehet hogy még mindig az, fenét se érdekli már. Szóval Ungváry elvtárs szerint - amint azt a biztonság, és a szellemileg leárnyékolt olvasók kedvéért már a címben is jelezte - Trianonokat és kommunista hatalomátvételeket készítenek elő, mégpedig azért, mert utálják Agyarországot, az agyarokat, és önmagukat meg főleg, mert nem eléggé agyarok. Ők nem egyszerűen kötelességből árulják a hazát, de szívből is, méghozzá annyira, hogy nem egyszerűen egy újabb Trianont, vagy egy komcsi hatalomátvételt szeretnének, de rögtön többet is egymás után. Gondolom ilyen sorminta-szerűen: egy trianon, egy hatalomátvétel, még egy trianon, még egy vörösterror és így tovább, az idők végezetéig. (A trianon itt ugye már kisbetű, mert naggyal még mindig csak egy palota Versailles-ban, de ha több is van belőle, már köznevesül.)

A tucatszám felbukkanó öngyűlölők ugyanis csak akkor érzik jól magukat, ha a két jelese esemény közül legalább az egyik épp folyamatban van, vagy legalább is már igen közel, és ha jönnek a tankok, ők aztán nem állnak ki eléjük, hanem felkéredzeknek rájuk, mint ahogy az egy rendes hazaárulóhoz illik is.

Bírom ezt a faék egyszerűségű gondolkodást, hogy aki nincs velünk az ellenünk van, és pont. Ennyike, mondaná valami modoros Megafonos, nem kell itt olyan baromságokat gondolni, és főleg mondani, hogy esetleg ők is jót akarnak ennek a búvalbaszott országnak, csak épp máshogy képzelik a jót, meg az oda vezető utat, mint a felcsúti döbrögi két páinka között a PR-célú disznóvágáson.

A propagandista elvtárs amúgy (a direkt be nem linkelt cikkben) főleg Parászkába száll bele, hogy ugyanis egyszer a marosvásárhelyi rádió stúdiójában csúnyán beszélt valami rádiós kollégával, sőt a ruháját is megmarkolta! Leverte a papírjait az asztalról! (Bár úgy tűnik, a nézeteltérést pont a kolléga kezdte.)

Én amúgy nem csinálnék ebből nagy ügyet, elvégre Boróka akár közéjük is lövethetet volna, biztos mindig van nála néhány Lenin-fú, Soros-kommandós vagy hasonló. Azt viszont valószínű, hogy a másik rádióssal is csak azért veszett össze, mert már ezzel is a kommunista hatalomátvételt akarta előkészíteni, annak közimerten ez a legegyszerűbb útja.

És persze a mandiner nem lenne önazonos a művelt, kifinomult, és pengeéles logikával érvelő kommentelői nélkül, akik olyan mély bölcsességeket osztanak meg (kreatív hejesírással) a nagyérdemű felé, hogy például:

„A Che Atkának el kell venni a magyar állampolgárságát, úgy se itt született, semmi nincs benne ami Magyar lenne, brüsszelita hazaáruló magyarul beszélő nem magyar! Menjen vissza a ultraliberanális Canadába szopkodni a Justint! A Bórókát meg felénk belefőzik a vaddisznó pörköltbe, amibe amúgy való!“ - Hirtelen nem tudtam ki az a Justin, de ha Canada, akkor biztos monsieur Trudeau, az ottani miniszterelnök foglalkozású.

„MAJD SZÉPEN MEGTANÍTJÁTOK NEKÜNK AZ IGAZSÁGOT ÉS ADDIG MINDENÜNK TANBÉRKÉNT A TIÉTEK AKÁR TETSZIK AKÁR NEM IGAZ TI SZARHÁZI FÉRGEK???

NA LÁTOD!? EZÉRT LASSAN ÉS KEGYETLEN KÍNOK KÖZÖTT FOGTOK MEGDÖGLENI TI ELMEBETEG FÉRGEK!!!“ - ezt különösen bírom, de miért kiabál a névtelen fotelforradalmár?

„...ezek nem a magyar nemzet részei hanem rákos daganatok a magyar nemzet testén. Ha az első gúnyolódáskor kivágjuk őket akkor a rombolásuk is elhanyagolható lesz.

Persze a folyamat kezdete nehézkes és lassú mert a kommunizmus alatt szép nagy, áttétes daganattá fajultak de a munka már rég elkezdődött és jó úton halad.“ - de nem vágtátok ki őket, enber! Most már indokolatlan a feltételes jövő idő, ezt elkúrtátok.

A gyevi bíróéval a csalánt, avagy a más szemében a szálkát

Lézer János valamilyenügyi miniszter (nemtom milyen, nem vagyunk ismerősök a fészbukon, nem követem a pályáját, annyi van meg, hogy épp a MÁV-ot rohasztja nagy lendülettel lefelé) a Vajdaságban pálinkázva bejelentette, hogy ő, pontosabban a Párt negyven aktivisták küld, a 17-én esedékes szerbiai választások kampányhajrájában segíteni a VMSZ-t. Az ottani, etnikai alapon szerveződő magyar pártot.

Ez akár rendben is lehetne, de a szuvenír- esetleg szuverenitás-védelmi, vagy milyen törvény,  a kormányhitű narratíva szerint épp arról szól, hogy mindenféle külföldiek ne avatkozzanak be a a magyarországi választásokba, se pénzzel, se élőerővel, és gondolom tanácsokkal sem, bár a szellemi termékek importját azért elég nehéz kontrollálni. Még egy ilyen teljhatalom birtokában is, mikor a pártvezér és kancellár kis hűbéresei, bármikor felsikoltanak, hogy „kétharmad elvtársak, kétharmad!“. És a 135 bátor szavazógép már át is vert bármilyen sunyi aljasságot a Kurvára Nem Tisztelt Házban, nevezve mindezt eufemisztikusan „törvénykezésnek“ esetleg „jogalkotásnak“, pedig ők tényleg csak szarral gurigáznak.

Szóval senki se avatkozzon a dolgunkba, ez kőbe (gránitszilárdságúba, ha valaki emlékszik még) van vésve, de az már nem, hogy mi, pontosabban ők, nem avatkozhatnak bele más országok választásaiba. Az állam által feltőkésített bank nyomhatta a kölcsönpénzt Meloni vagy Le Pen kampányába, meg küldhetnek aktivitáka külföldre kampányolni, ezzel mintha nem lenne semmi bajuk. Nem tudom mennyire pontos az analógia, de nekem úgy tűnik, ez a más faszával a csalánt minősített esete, illet annak a mentalitásnak a példája, amit egy Mátyás királyos történetből ismerhetünk, hogy „Kivéve a gyevi bírót!“

De  a legkínosabb az lehetett Mindenhezis Értő Jánosunk számára, hogy bár ő a jelenlegi szerb elnök, Aleksandar Vučić veztte kormányerőt szeretné hatalmon maradva látni (és a VMSZ az ő potenciális koalíciós partnerük lehetne), rövid idő után épp a Vučić -féle Haladó Párthoz közel álló helyi hírportál szedette le a' internetről (gondolom a jutyúbról) az erről szóló videót. Amit megtehettek, lévén hogy felvételt saját munkatársuk készítette.

Mert a szabadkai portál, alapbeállításon kormánypárti szerkesztőinek is sok volt, hogy LJ ennyire nyíltan, mondhatni kamerák kereszttüzében is bevállalja, hogy itthon vizet prédikál, a szomszédban meg már bort, illetve páinkát iszik. Vagyis ő biztos nem az igazmondó juhász, inkább a bármibe beledumáló, fűt-fát (avagy pénzt, paripát, fegyvert) ígérő ménesbirtokos, egy afféle posztmodern méltóságos úr(hatnám).

Elsőnapi csaknem tél

Máma esett az első hó itt mifelénk, mintegy húsz percen át, de nyomot azt külön nem hagyott, mert a flaszter még vizes volt a korábbi esőtől, a havazás meg hamar megunta az esővel és a plusz néhány fokkal folytatott egyenlőtlen küzdelmet, és elhaladt. Miközben könnyen lehet, hogy így december elején már túl is estünk a tél egy jelentős részén, hisz a legutóbbi hasonló nevű évszak is elég rövidre sikerült, ha jól tévedek, egy szerdai napra esett.

Ami ilyenkor vicces szokott lenni az annyi, hogy a helyi közútfenn tartótisztjei (vagy hogy hívják a narancssárga teherautókkal támadó céget) a legcsekélyebb, és eleve reménytelen jövőjű hószállingózás esetén a város útjaira küldik a kotróautókat, akik aztán hófoltokra vadászva cirkálnak egy darabig, majd hazamennek. De ez a mai hó még nem érte el senki illetékes ingerküszöbét, gondolom mire a délutáni tévés/netes agyrohasztás után, de még vacsora előtt kinéztek az ablakon, már nyoma sem volt az egésznek.

Szóval annyit lehet tudni, hogy ez a tél részben már biztosan szombatra esik, hogy lesznek-e még további feliratkozók, az attól függ, a hó hogyan esik. Már ha egyáltalán.

Miközben pedig - vettem észre kora esti netes agyrohasztásom közben - nem is foglalkozik senki az igazán fontos dolgokkal, hogy például ma van Britney Spears születésnapja, holnap meg Ozzy Osbourne-é lesz. És én meg nem tudom, melyiküket unom jobban.

Lenni és/vagy látszani

Rájöttem, hogy nem csak azért nem fogyasztok bulvártartalmakat, mert egy sznob vagyok (nincs azzal túl sok baj), hanem mert az efféle médiákok szinte kizárólag celebekben utaznak, akik összejöttek, szakítottak, plasztikai műtétjük volt, csöcsöt villantottak, szeretik a tojásos, nokedlit vagy nagy nyilvánosság előtt, különös kegyetlenséggel, szívecskékkel üzenik a párjuknak a három és fél hónapos évfordulójukon, hogy  „szeretlek tündibündi-cukicica!“ Ezeket az többek által, ha nem is híresnek, de legalább ismertnek mondott alakokat viszont nem ismerem. Ez talán nem korfüggő, egyszerűen minden szerencsétlen szeretné kimaxolni a neki jutó tizenöt perc hírnevet, így az összes, tévés  énekversenyen hamar kieső, vagy Barbie alakú mikrofonállványként funkcionáló „műsorvezető“, kéjes álmaiban a címlapokon látja magát.

Úgyhogy kicsit hülyén nézek, azt' megyek is tovább gyorsa, mikor ez egy hír az Indexen: „Összeházasodott Zdroba Patrik és Bádoki Bettina - Fényképeket is mutattak az esküvőről.“

És ha megkérdem, hogy ki a faszom ez a Patrik, akkor én vagyok a bunkó, pedig a Bettina nevű nemtomkivel ők kapaszkodnának valamiféle ismertségbe, elvégre aki nincs benne a blikkben, a sztori magazinban vagy valami hasonlóban, az nincs is.

Mert az egész celebkultusz lényege, hogy csak van tényleg, aki látszik, aki meg nem, az annyit is ér. A szociális halál (mikor már a kutyát sem érdekli mi van veled) a wannabe hírességek számára rosszabb az igazinál, mert közben tudatodnál vagy, és ebben a helyzetben érezheted magad egy érdektelen szardarabnak. Miközben persze rengeteg ember létezik úgy, hogy igazából senkit sem érdekel az életük, és nagyon keveseknek tűnik csak fel, mikor végre meghalnak. De azoknak is csak valami távoli emlék, hogy ja a Géza, évfolyamtársam volt az egyetemen, de húsz éve hallottam róla utoljára...

A celebség lényege viszont pont az, hogy igen is halljanak róluk, így aztán ostoba és aljas realitykbe jelentkeznek, házasodnának a kibaszott gazdával, vagy behúznának egy műkörömipari milliárdost, és tényleg, ennyit még én is tudok, mondjuk nagyjából csak ennyit, mert ezekből a mozgóképes izékből egy percet sem láttam. 

Úgyhogy Patrik és Bettina, akárkik legyenek is, kitolják az esküvői fotóikat, hátha ér egy rövid posztot itt-ott, ha meg páran rákeresnek a nevükre, hogy de mégis ki a nyavalyák ezek, az már pozitív fejlemény, kis lépés nekik, de még sokkal kisebb az emberiségnek. Mondhatni mikroszkopikus lépés, de legalább nem ront sokat a világon. (Én meg direkt nem keresek rájuk, egyfelől mert nem érdekelnek, másfelől meg csak azért se. Mert vagy lassan elérem a második dackorszakomat, vagy évtizedek jópofizása után, már kellően unom az embereket, úgy általában is. Vagy inkább mindkettő.

Főhadipalota

„Ez lesz Orbán Viktor főhadiszállása Brüsszelben“ - harsogta minap a címlapon az Index, extra betűmérettel, pedig csak valami helyi Magyar Ház fantázianevű projektről lenne szó. Merthogy mi (bocs, ők) lesznek az unió soros elnökei jövőre, a második félévben. És hát a „kiemelt rendezvényeknek“ mindenképp kell egy belvárosi palota 10 millió euróért (plusz a felújítások), ami szinte szemben van a belga miniszterelnök hivatalával, és amúgy a pénzügyminisztérium épülete volt korábban. Egy ilyen reprezentatív házikó nélkül az uniós elnökség féllábú szabadságharc csupán. Aztán ha lejár a soros elnökség Brüsszelben, (amivel most nem is tudom, hogy az idő alatt is hadban-e állunk majd?), kap valami közelebbről meg nem határozott „diplomáciai funkciót“.

Vagyis könnyen lehet, hogy az indexesek jól tapintottak a lényegre, ez is majd a felcsúti döbrögi egyik kihelyezett rezidenciája lesz, ha épp arra járna, márpedig fog. És nem is csak úgy simán egy kis kényezetetés a főnöknek, de egyenesen főhadiszállás(!) a folyton háborúzó, csatákat vívó legnagyobb békepártinak.

Hát, legalább nem zöldövezet, egy cseppet sem. (index.hu)

Még jó, hogy van rá pénzünk, hiszen mióta szárnyal az oktatás, hihetetlen gazdaságfejlesztés történik az uniós forrásokból, az egészségügyünk meg annyira menő, hogy már az osztrák németek is ide járnak megbetegedni, épp csak ennyi hiányzott, hogy igazi európai középhatalom legyünk. (Pláne, mert lassan már több, mint 1%-át adjuk az EU-s GDP-nek., tehát a minimum, hogy időnként a pártvezér és kormányfőnk fingja a passzátszelet, mint egy egyszerű, kétkezi zsaroló.) Szóval előre elvtársak, száz palotát, ezret!

p.s. Változatlanul nem írom le a felcsúti önkényúr nevét, de egy idézetnél muszáj, úgyhogy jött a néhai Jacques Derrida posztmodern filozófus művelete, miszerint áthúzva. Így le se írtam azt, ami az áthúzás alatt azért mégis olvasható. Olcsó trükk, de gesztusértékű.

Hősies csoda

HŐSIES KÜZDELEMBEN SZÜLETETT MEG A FRADI LEGÚJABB FOCICSODÁJA - kiabálja címlapon a zorigó, már ha a csupa nagybetű írásban kiabálásnak minősül, de nyilván. Ugyanakkor a forma mellett remek a mondanivaló is. Ha bármilyen magyar fodbalista csapat nyer egy meccset, legyen akár a válogatott, akár a fradiváros, az maga a csoda, amit persze csak hősies küzdelemml lehet elérni.

Ezek a kormányhitű arcok ott, tényleg ennyire nem tisztelik a Felcsútok Géniuszának kedvenc labdakergetős játékát? Jön a külföldi játékosokkal, és állami pénzzel kitömött klubcsapat (amit, minő véletlen, a Párt pártigazgatója(?) igazgat), és megveri a Csukaricski nevű, méltán világnem hírű gárdát, és ez már a csoda kategóriája? Nooormális? Hisz az lenne az alap, hogy a nemzeti kincs fradi megy és győz, ha véletlenül, mondjuk a Háttérhatalom miatt mégse, akkor majd jön a kemény mag, és idegenben lebont egy komplett belvárost, igen hősies harcban persze.

Ez így veszélyes! Rombolja az aranylábú fijúk morálját, ami analóg azzal, mikor a válogatott az EB-re ugyebár. Mert ha egy harmincpár országot tartalmazó kontinens 24 csapatos bajnokságába kijut egy válogatott, az nem csoda, hisz staisztikailag nehezebb nem bekerülni.

Amúgy magamon is csodálkozom, honnan tudok én ennyit a fodbalügyekről, miközben a gugli a barátom, és bár meccseket soha nem nézek, de a híreket a csak a képembe tolják a főállásban túlteljesítő portálok, akik addig spannolják magukat ezzel a „mekkora csoda“ dumával, míg maguk esnek bele a visszafelé elsülésbe.

Világgal ne kezdjünk mondatot!

Ma van az ADS világnap, pontosabban az AIDS-ellenes világnap, elvégre egy fertőző betegség ellen nem is lehet hatásosabban küzdeni, mint egy fasza kis világnappal. Értem én persze, hogy a figyelemfelhívás fontossága, meg a prevenció, meg a miazmás, de szerintem az nagyon vékony, ha valakinek egy napra jut eszébe a cucc, a többi napon meg gumi nélkül dug, mintha inkább mégse legyen holnap. Legyen viszont HIV-vírus, annak hiányában tripper, de ha nem jön össze semmi nyolc napon túl gyógyuló, lehet akár gyerek is belőle, ami egyesek szerint igen üdvözlendő dolog (azé az ország aki teleszüli - meg hát közbe« szerzéseket nyer zsinórban), de a túlnépesedés szerint már nem annyira.

Amúgy sem értem ezeket a világnapokat, ezeknél már csak a világkiállítások feleslegesebb habverések, és egyébként is, ha egy összetett szó előtagja a világ, már eleve kerülendő, leszámítva néhány világbajnokságot, meg azt, hogy „Lilu Dallas világjegy“ - már ha megvan még valakinek a vonatkozó Luc Besson-film. (És például a világtérkép is felesleges, elvégre mindig csak pont egy helyen tudunk lenni a világon, maximum egy másikra utazni, de az összes többit nem kell egyben látnunk, csak megzavarna.)

Amúgy ma van a békéért bebörtönzöttek nemzetközi napja (de a nemzetközi is  világ, csak kissé elsunnyogva), meg az Antarktisz nap is, ami legalább nem a világ, csak egy rémes kontinensnyi része. és nyilván leginkább emlékeznünk kell ma az antarktiszi békéért bebörtönzött AIDS-esekre. (Valamint empatizálni és szolidarítani velük, ha  még nem lenne elég bajuk a világképmutatásunk nélkül is.)

Persze egy átlagos, nemzetközi világnap nem árt túl sokat, főleg annak viszonylatában, hogy a tévében minden nap a hüvelygomba, a takony és a egyre hülyébb nevű mekis hamburgerek világnapja van, amire minimum óránként emlékeztetnek bennünket, azt“ mégse nagyon ünnepeljük ezeket, gyertyát meg pláne nem gyújtunk miattuk.

Viszkibe áztatott éjjelek

Tegnap meghalt Shane MacGowan, a Pogues legendás énekes-dalszerzője, 65 évesen, ami mondjuk nem volt rossz teljesítmény tőle, mert annyit piált és szúrt, hogy az orvostudomány aktuális állása szerint az elmúlt húsz év is már csak ráadás volt neki.

Társaival együtt nem sok köze volt (a zenén kívül persze), mondjuk a Dubliners-féle kedélyes vidéki, kulturáltan mulatós hangulathoz, ők az asztal alá hányós folk-punkban utaztak. De például polgárpukkasztással sem foglalkoztak direktben, inkább csak a "szarunk bele" mentalitás művészi kifejezésével, aminél az agyvérzést kapó nyárspolgárok csak járulékos nyereségnek számítottak.

news.sky.com

Maga a Pogues név is onnan jött, hogy eredetileg Pogue Mahone volt a nevük, ami az ír "csókold meg a seggem" („póg mo thóin“) kifejezés angolos átirata. És aztán jöhetett a beleszarás, de ezt most inkább senki se képzelje el, én kérek elnézést, a saját, valamint a magam nevében.

Még szombathelyi főiskolásként zúgtam bele a zenéjükbe, különösen imponált MacGowan flegmája ami valahogy jól passzolta a produkció egészéhez, ami jobbára féktelen volt, néha meg kibaszott melankolikus. És semmi középút, az unalmas lett volna és érdektelen. Aztán láttam élőben is, először még '98-ban a Sziget nagyszínpadán tántorogni, a Shane MacGowan and the Popes nevű, poszt-Pogues zenekara élén, majd 2003-ban megint. Néha még azóta is mesélem, hogy akkor találkoztam is vele (mert egy ismerős szerzett backstage pass-t, és véletlenül leöntött egy fél pohár sörrel. Ez is húsz éve volt már (jesszusom, még harminc se voltam...), és Shane már akkor is úgy festett, mint aki ott helyben meg fog halni, de tényleg perceken belül. (Nem mellesleg, az utolsó hét-nyolc évét már kerekesszékben töltötte, mert esett néhány akkorát, hogy a többek között medencetörése már sosem jött helyre teljesen.)

Shane MacGowan próbálta halálra inni meg drogozni magát, és a fene tudja, hogy sikerült-e neki. Végül egy agyvelőgyulladás vitte el, nagyjából egy év alatt, de abban meg tuti volt szerepe a szereknek. Ami persze semmit nem von le a művészi nagyságából, ami szép dolog valakitől, aki élete egy jelentős részében azt sem tudta hol van, mondjuk gyakran nem is igen érdekelte.

És akkor az egyik kedvenc számom, a már igen távoli 1985-ből, mikor gyerekként még pont ilyen zenét nem hallgattam nagyon: