Az egyik: Einstandolják a színművészetit, mert Sértett Böhömke főrendező professzorigazgató úr még nem baszott el mindent színházi vonalon, muszáj ott is belefingania a nulláslisztbe, mert csak ő, csak ő tud eléggé nemzetien keresztény módon rombolni. És csak a kudarcos ex-színigazgató meg az olajipari menedzserek elég kompetensek (mind emberileg, mind szakmailag, hűbéresként is elégedetten) hogy kis segédei lehessenek a Nagy Mű... veletlenségében.
És mindeközben milliókat vonnak el a a hátrányos helyzetű gyerekeket oktató iskoláktól, csak mert ők nem a klikkesített államideológiai fegyelmező zászlóalj (régebben: közoktatás) előretolt helyőrségei, és mert csak. Tanulják meg azok az emberi méltóságról vernyákoló csicskák, hol lakik a magyarok istentelensége. Az új böhömök tizenegyedik parancsolata: Élj a hatalommal! Vissza.
Nem elefántok ők a porcelánboltban, mert annak a metaforának a lényege, hogy az elefánt nem tudatosan rombol, csak akkora, hogy nem tud másként. Ők tudatosan rombolnak. Mert érdekük, és mert élvezik. Mert ugye fasza dolog suhogtatni a korbácsot, de még faszább oda is csapni vele.
A szegényekbe belerúgni pedig a régi döbrögiség alapelme, amit az új földesurak is szorgosan igyekeznek magukévá tenni. Ha a faluvégi düledezőből jövő gyereknek már nem jut rendes iskola, menjenek Svájcbe magánbentlakásosba helikopterrel, kis spórolással mindenkinek telik rá.
A másik: Bajban van a teniszszövetség. Pár száz milliót ellopott az előző vezetés, de itt az új kormányhitű hűbérúr, aki keményen odacsap, hogy most itt innentől rend lesz. Ehhez először is szerez két és fél milliárdot. Csak hogy átérezzük a súlyát: kétezer-ötszáz milliót, miközben a szegény gyerekeket tanító iskoláktól összesen néhány tízmilliót vesznek el, mert a járványhelyzetben arra nem futja már. Meg az iskolák nem hozzák az eredményeket. Mert a borsodi faluszéli viskóból eljutni az érettségiig az nem eredmény. Hát hol az a kurva Nobel-díj, mi?
De teniszre köll hogy fussa, a tenisz igazi magyar sikertörténet, és járványszempontból is nagyon menő, elvégre háló van a szegény sorsú teniszezők között. A tenisszövetségnek épp a járványosan nehéz időkben kell az a rongyos párezer millió, elvégre a párt és az ő kormánya senkit nem hagy az út szélén.
Vagy felveszi az autójába, vagy belerugdalja az árokba, mindenkit érdeme, és a hatalom érdeke szerint. És mindeközben ugyanott: semmilyen Zsolt vadászati világkiállítást álmodik, neki is kell ötvenötezer-millió adóforint, elvégre egymillió látogatót vár jövőre, és ők megérdemelnek egy pompás kiállítású, Hobbiból Öldöklés Expót. És mi az a párezer szegény gyerek az egymillióhoz képest, akiknek puskája és hitelkerete egyaránt van? Na ugye.
Hogy mindez szociális demagógia? Az, de indokolt, pont mint azt mondani a hatalmasoknak: A kurva anyátokat!
Nagyon bírom az űrhajós filmeket, (hangjátékokat, regényeket, novellákat, kiállításokat, oltárképeket, poháralátéteket) mindegy is hogy valami hard sci-fi vagy lovagregényeket a csillagközbe exportáló űropera, nekem jöhet. Nem zavar, ha a Star Warsban terjed a hang az űrben, és a szaggatott lézer látható sebességgel szálldos, és az sem, ha véletlenül hiteles a cucc, ahol mindenki csontritkulásos lesz a súlytalanságban, és a légüres térhez méltó mély kussban oson a bárka a sötétben. A végzetébe vagy nem, nekem a lényeg a menés, a nagy és bonyolult technika, meg a borzongató gondolat, hogy milyen lehet elhagyni a Földet.
Kisgyerekként, és némileg nagyobbként bírtam a repülést is, hétévesen még varázslat volt a jugoszláv tengerpartig malévozni, de azóta eleget ültem repülőn ahhoz, hogy jobban szeressem a témát a tévében, meg makettek formájában a polcon. De űrhajózni ugye még sosem űrhajóztam, úgy elkerült a dolog, hogy még egy nyamvadt ufó sem bírt elrabolni, de annyira, hogy egyszer sem. Úgyhogy az űrutazás sokkal érdekesebb a menetrend szerinti légijáratoknál, tévében, falvédőn, bélyegsorozaton stb. egyaránt.
És mivel az egész téma bizsergetően ismeretlen und elérhetetlen, egy hajszálnyival jobban bírom a valóságközeli darabokat, vagyis azokat, amikben létező, vagy kis híján lehetséges űrhajókkal kerülnek életveszélybe a szardínia jelleggel, szkafanderesen dobozolt ki- és berepülő pilóták. Lehet ez true story, mint az Apollo 13 vagy Az első ember, szatirikus mint az Iron Sky, hősies, mint az Armageddon vagy inváziós-testrablós, szottyos űrszörnyes, mint az Apollo 18 (ez amúgy egyfajta Blair Witch Project a Holdon), illetve a legújabb, az orosz illetőségű Szputnyik.
Ez utóbbiban mondjuk relatíve kevés űrhajó van, és a felénél átmegy egy kremlinológiai ihletésű politikai krimibe, de addig is hozza a nyolcvanas évek szovjet életérzését (ha már akkor játszódik), csak itt Leonyid Brezsnyev főtitkár elvtárs helyett egy űrből jött szimbionta képviseli a nem evilági létformát. Furán néz ki ő is, de még nem a Szovjetunió háromszoros Hőse.
Az Apollo 10 parancsnoki modulja, csak egy részét kitakarja valami hülye.
A Szputnyiknak amúgy vannak előképei, elég sok film szól arról, hogy a rakétával elkövetett bazi nagy űrbekúrások milyen veszélyesek, és mennyi ismeretlen kockázat van bennük. (Az űrbekúrás amúgy nem a saját trágárság-érzékemet dicséri, hanem Kurt Vonnegutét. "It's a tremendous space fuck!"-mondta volt valamelyik Apollo űrhajó fellövésekor. Én meg ezt egyszer ezt épp az Apollo hotelben olvastam, a Bayswaternél, ahol nyilván hiba lehetett a Mátrixban, mert az Apollo nem az a szó, ami egy héten belül többször is szembe jön az emberrel, pláne nem egy napon. Mint ma. Itt. Fenébe.)
De az ilyen veszély-hangsúlyos űrős filmekben mindig van egy nagy adag hősiesség is, amikor a lánglelkű úrhajós egyúttal lángtestűvé is válik, feláldozva magát az emberiség érdekében. Hogy eltérítse az aszteroidát, az űrnácikat, a hidegháborúból ottfelejtett atomrakétákat és hasonlókat, vagy hogy ne hurcolja be, illetve le a Földre a csápos idegenek spóráit, vagy a spórások csápjait, mindegy is, a lényeg az idegen.
És akkor Hustonban a Vanegykis Problémánk Irányító Központban a főirányító meglazítja a nyakkendőjét, bánatosan kinéz a fejéből, és azt mondja, hogy ez a Bill remek űrhajós volt mindig, előtte meg a légierőnél is mekkorát vadászpilótázott, de most hagyjuk csak szénné porladni a légkörben, különben behurcolás által valami idegen létformában lesz bűnrészes. Jobb az mindenkinek, ha nem ér vissza egy darabban, az elszenesedés meg amúgy is fertőtleníti a hullája darabjait. Később majd elnevezünk róla egy kisvárosi gimnáziumot, a gyerekeinek meg majd küldünk egy csokit. Persze fejenként.
És akkor mi jól átérezzük a drámát, meg hogy Bill mekkora hős, mert bár egyikük se mondja ki, de olyan hősiesen néz szembe a halállal, mintha lenne más választása. Búcsúzóul elmormol egy viccet, amire a film elejéről kellene emlékeznünk, aztán külső felvételben látjuk, ahogy lángcsóvaként önfeláldoz.
Ez meg egy üres szkafander, állítólag nincs benne egy hülye, de nem lehetett belenézni.
Nem az a szkafander, és nem én fotóztam, szerencsére. (port.hu)
Na most a szputnyik nem pont ilyen, de majdnem. Itt igazából azzal indul a sztori, hogy a szovjet űrhajósok leszállnak, azaz inkább becsapódnak, az egyik állítólag meghal, a másikat meg bezárják valami titkos bázisra. Mert a zűrben felveszi azt a különös szokást, hogy éjszakánként, álmában felöklendezik egy kisebb csápos idegent, aki reggelre visszamászik a gazdatestbe, hogy aztán a kozmonauta elvtárs ne is emlékezzen az egészre. Bár azt maga sem hiszi, hogy minden rendben lenne vele, mert néha egy konkrét amerikai tábornoknak képzeli magát, és nem tűnik föl neki, hogy ehhez képest oroszul issza a teát, egy bádogbögréből.
De a lény nem bántja, valami fura szimbiózissal merülnek el a tévképzeteikben, az élenjáró szovjet tudósok meg néznek maguk elé, elszántan de bután, hogy akkor ez a most mi is. Egy parazita? Vagy van valami hosszabb távú programja is a élősködésen kívül, azaz tör-e világuralomra a következő ötéves tervben? Meg akarja-e enni őket, vagy elég neki a borscs is?
Igazából fogalmuk sincs, ezért is szervezik be a nagyon titkos kutatásba a minden filmből nélkülözhetetlen jócsaj FBI-ügynököt, nem is KGB-s pszichonénit, aki a tulajdonképpeni főszereplő, kár hogy nem lehet izgulni érte.
Mert az idegen lény kábé annyira ijesztő, mint a Szörnyecskék címszereplője, azután hogy már evett éjfél után, de még nem egy hordányi rovarszemű hüllő. Vagyis szódával, meg egy golyóálló üveggel elmegy, annyit lehet felfogni belőle, hogy a bolygót ugyan nem fogja elfoglalni, de egy nagy bögre kávé ráférne.
És igazából tök jó két órán át nézni, ahogy a főkatona és a tudóscsaj megpróbálják kibogozni a rejtélyeket (és átverni egymást), mert van benne egy adag természettudóskodás, jóval több pszichologizálás, és némi hatalomkritika. De utóbbi csak szőr mentén, mert a mai Oroszországban nem szokás a szovjet időket túl keményen bírálni, ha már VV Putyin (mi tegyünk, tényleg ez a rövidítése) is a KGB-nél kezdte.
Úgyhogy a szovjet szál csak érintőleges, ennyi erővel lehetne amerikai film is, amerikai háttérsztorival, mert gondolom a nemzetbiztonságilag keretezett űrlényezésnél ők sem szarakodnak a bázisdemokráciával. Az űrkutatásban diktatúra van mindenhol, és ha bármi váratlan történik, rögtön ott fontoskodnak a tábornoki csillagok. A diktatúra viszont sötét titkokat is jelent, amelyek kibogozását dramaturgiailag is remekül lehet hasznosítani, és szerencsére az űrhajós (aki egyre inkább maga a Lény) meg a pszichológus(?) párosa messze nem egy Scully&Mulder kettős, a mi nagy szerencsénkre.
Már megint elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem valami ezokretén, táltoskeresztény freak show-ba, ahol arról értekeztek, hogy a magyarok a többi nemzethez képest sokkal védettebbek a koronavírussal szemben, mert ők a szentkorona oltalma alatt állnak. (Ők, mert ha ezek a józan észre hátrafelé nyilazó intellektuális fekete lyukak a magyarság - márpedig szilárdan hiszik hogy ők, csakis ők - akkor én inkább átiratkozom mondjuk jugoszlávnak, és akkor már ketten leszünk egy nem létező nemzet tagjai, Emir Kusturicával. Apai ágon amúgy is szerb az összes ősöm, bár egyiket sem ismertem.)
A szentkorona engem amúgy sem védene meg, hisz még csak szentnek sem tartom az illető tárgyat, márpedig egy múzeumba való, egykori uralkodói jelvényről nem gondolhatom komolyan, hogy kétszáz kilométerről intézze nekem a maszkviselést meg a kézfertőtlenítést. Persze - ha pontos akarok lenni - a korona véderejéről az hangzott el, hogy megóvja az alatta lévőket. Lehet hogy ezomagyarul ez azt jelenti, a hatalma/fennhatósága alatt (ja meg az oltalma alatt, az biztos valami oltás almával), de én egyszerű lélek vagyok, ezo- és gluténmentes, úgyhogy én szó szerint értem. Főleg, hogy ez itt egyelőre még nem királyság , szóval egy koronának pont annyi hatalma és befolyása van, mint egy pohár kefírnek vagy egy Delhusa Gjon slágernek, annak az egynek. Függetlenül attól, miféle varázserőt tulajdonítanak neki, mint talizmánnak, a hungaroszinkretista gyülekezet nótafái.
Így tehát amíg nincs királya a köztársaságnak, aki néha felpróbálja, igazából senki sincs alatta. Na jó, esetleg valami karbantartó, aki épp a kupolaterem alatt kolbászol holmi villanyvezetékekkel vagy csótánycsapdákkal, a parlament pincéjében. Viszont ha csak ritkán jön elő onnan, tényleg megúszhatja a fertőzést, ám ez akkor is így lenne, ha a kupolateremben nem egy drágakövekkel felpimpelt fejdíszt őriznének vicces ruhás katonabácsik, hanem mondjuk kövérlászló bajszát bőrkötésben.
De ahhoz már mekkora szellemi erőfeszítésre van szükség, hogy felböffentsék magukból, hogy a szentkorona az a koronavírusra jó, értjük ugye? (Az összes többi vírusra, valamint a lábfájásra, skizofréniára, szívrohamra és a hasmenésre ott a Tízparancsolat, mint a azt a kásleri értelemben vett miniszter oly meggyőzően a képünkbe hazudta. Pedig régebben orvos volt, de ez azóta már elmúlt.)
Arra azért még kíváncsi lennék, hogy a számítógépes vírusok ellen is jó-e e szentkorona, illetve van-e ingyen letölthető változata. És ha beállítom képernyővédőnek, akkor az elég, vagy imádkozni is kell hozzá? Nem Mekka felé fordulva persze, de azért ha véletlenül pont nagyjából arra áll fejem, akkor mégis megfertőződöm, el is kárhozok-e, vagy egy ilyen nem szándékolt hibát még elnéz nekem? A korona. Amit egyébként már 1927-ben leváltott a pengő... Vagy az egy másik történet?
A Relic (magyarul Ereklye) az film, aminek már a címét sem értem. Mondjuk ez a legkisebb gondom vele, mert a történetét sem, sőt abban sem vagyok biztos, van-e neki olyan, vagy elvitte a cica? A szellemcica persze, az az alkonyatkor a falak mögött egerésző fajta. Ez úgy horror, hogy három szereplőből meg se hal senki, egyikük mondjuk nem is él, de nem zombi csak afféle... hát, mondjuk pislogó múmia. De csak a végére, addig azért zombul, a zsáner bevett kliséi szerint, a végére meg simán be lehetne tenni a British Museum valamelyik tárlójába, ha nem tartanának tőle, hogy a koleszterindús amerikai turistákat elviszi egy infarktus, ha rájuk kacsint.
Az alaphelyzet olcsó és egyszerű: három generáció egy erdőszéli házban, kint ködös-esős szürkeség, bent megmagyarázhatatlan misztikum, na ja a misztikum az eleve olyan. Ledobja magáról a magyarázatot, pedig az egyszeri néző igényelné, és morcos ha nem kap még fogódzókat sem.
A lényeg hogy nagyi demenciától szenved, egyre gyorsabban épül le (különösen az után hogy három napra elkóborol az erdőben), és nem csak szellemileg, de - ha már kamarahorror - testileg is, sőt a ház is lassan oszlásnak indul körülötte. Nagyi eleinte csak elfelejti, hol van és mikor, összekeveri a lányát az unokájával, aztán szúró-vágó eszközöket ragad, hogy dekonstruálja a létezés felé eső részét. Akár él, akár élt, akár mozog, akár már nem.
Nagyi tényleg testileg is demens, a sejtjei láthatóan kezdik elfelejteni, hogy kell szöveteket és szerveket alkotniuk, és elvesző emlékeit ezért logikus módon testileg próbálja visszaszerezni. Konkrétan nekiáll megenni a családi fotóalbumot.
Ez amúgy nem is rossz húzás, van benne valami mélyen emberi reménytelenség, kár hogy a film egészére ez már nem mondható el. Hogy a szereplők szenvednek az még hagyján, (elvégre nem A csendőr és a szánalmas ripacsok című francia vásári komédiát tekintjük épp), de hogy a néző is, az azért már nincs rendjén. Másfél óra az egész, de én speciel húsz perc után kezdetem az órát nézni, hogy ennek mikor lesz már vége? Mert azt olvastam, hogy a vége azért tényleg odabasz, gondoltam egy unalmam, egy halálom, én azt már megvárom.
Nem kellet volna. Valami Cronenbergre emlékeztető testhorrorba fordul a vége, mikor a lánya szó szerint mehámozza nagyit, aki a lefejtett bőre alatt a már említett, garfitszürke pislogó múmia, megfosztva immár minden emberitől. Aztán anyu lefekteti a nagyit, majd maga is melléfekszik, sőt a közben visszatérő lányunoka is, aki még gyorsan felfedezi anyun is a fekete foltokat, csalhatatlan jeleit annak, hogy anyu is megkezdte az élve mumifikálódás felemelő folyamatát.
És ennyi, nincs utalás sem a miértre, sem a hogyanra, sem a mi lesz mostra. A szinte egyhangúan lelkes kritikusok szerint ez nem baj, ez az egész film egy nagy allegória ugyebár, az elmúlásról, a demenciáról, a generációk közti kapcsolatról meg a ki tudja miről. Itt nem rágják a szánkba magyarázatot, oké, nem is kell, de egy térképet azért kaphatnánk arról, hogy merre keressük, ha magunk azért rágnánk egy kicsit. De nem, ezt kérem érezni kell, hagyni hogy zsigerileg hasson, hogy bekússzon a bőrünk alá, de tényleg, mintha egy rohadt gombás fertőzés lenne, és nem egy film. Hát egy faszt!
És akkor most néhány szót a sznobizmusról, mindjárt kiderül, hogy miért.
Én például középsúlyos sznob vagyok, pontosabban inkább voltam, még pontosabban, szeretném azt hinni. És nincs is bajom a sznobizmussal, a világ boldogabbik felén gyakorlatilag a pénzes sznobok tartják el az autonóm kultúrát, legyen szó operáról, kísérleti színházról, vagy mondjuk kortárs képzőművészetről. Nem feltétlenül, mert tetszik nekik, hanem mer annak látszanak általa, akinek szerintük látszaniuk kell, ha már annyi pénzük van amennyi, és kellően magas státuszba kerültek a vagyon és a hatalom hierarchiájában. Operába járnak, mert az hozzátartozik az elit-tagsághoz, legfeljebb bealszanak Don Giovannin, de az öltönyük az hibátlan, a szünetben meg elpezsgőzhetnek egyhavi átlagbért a büfében. (Ez kicsit olyan, mint egy luxus sportkocsi, hogy soha nem fogják kihasználni a teljesítményét, nem mernek az utcán parkolni vele, nehogy baja essen, de megveszik, csak mert megtehetik. Meg mert a szomszéd kastély tulajdonosának is van.)
De a sznobizmussal van egy alapvető probléma. Mert bár nem ízlésen, hanem a valaminek látszani akaráson alapul (szociológusul: presztízs/státusz-alapú kultúrafogyasztás), de a sznobok egy idő után elkezdik azt gondolni, hogy - népies urbánusul szólva - ők fingják a passzátszelet, vagyis nem azért fogyasztanak valamit (akár kedvük ellenében is) mert az értékes, hanem attól lesz értékes bármi, hogy ők fogyasztják. Nemsznob kontextusban ez maga a csordaszellem, amit az alfahím iszik azt kell inni, ahogy ő nőzik, úgy szeretne nőzni mindenki, és hasonlók. De mit fogyaszt a sznob? Jobbára olyasmit, amit nem ért, mert ha személyisége ízlést csak nyomokban tartalmaz, akkor a kulturális érték zsinórmértéke a nem értés. Minél kevesebbet fog fel abból, amit elé tesznek, annál nagyobb lendülettel szakad fel belőle a sóhaj: fú öcsém, ez nagyon mély!
És ha eléteszik a Relic című opuszt (márpedig de elé ám, elvégre a Sundance fesztiválon elaléltak tőle a sznob kritikusok, akinek minden művészet, amiben nincsenek agyhalott szuperhősök), akkor a mezei gyalogsznob, mivelhogy egy kukkot sem értett belőle, lájkolni fogja. Csak hogy mindenki lássa, micsoda kifinomult egy alak ő.
Amikor erről a filmről olvasgattam a kritikákat (nem csak hivatásosoktól, hanem rajongó státuszú bloggerektől is), feltűnt, hogy mindenki megpróbált belemagyarázni valami komoly és fontos mondanivalót, hisz az nem lehet, hogy nincs benne ilyen. Senki nem akarja bevállalni, hogy ez bizony egy klisékből összehányt sületlenség, mert mindegyik attól fél, csak csak ő a hülye, de mindenki más helikopter. Hogy a mindenki más majd kollektíve jól lenézi, mert annyira gyökér, hogy nem ér fel e remekmű magas esztétikai színvonaláig.
És a reménybeli sznobok, egymásnak adogatják azt a három-négy típusmondatot, amivel jelezni igyekeznek (egymásnak is), hogy hát igen, látjuk, értjük, felfogtuk, örök érvényű kérdéseket feszeget az alkotó, miközben a jól ismert műfaji eszközöket újraértelmezve, asszociatív módon építi egymásra a mű jelentésrétegeit. (Na ugye, én is tudok ilyet, sőt még ilyenebbet is.)
És ezzel kanonizálják a szart, hisz egy kritikus tömeg felett már senki nem üvölt rájuk, hogy a király meztelen, hogy attól még semmiből nem lett remekmű, hogy nem értettek belőle semmit. Mert lehet, hogy egyszerűen nem volt mit érteni rajta. Mint ennél a mozgóképnél.
Szóval a Relic receptje szerintem: csomagold giccsbe a semmit, horrorba a konfliktus hiányát, és a gyanúját is kerüld annak, hogy egy történetet mesélnél el, így nem kérhetik számon rajtad az elemi dramaturgiai logikát. Ne magyarázz, sejtess! Aztán az egészet öntsd le azzal, hogy ez az elmúlás és megmaradás allegóriája, és a kritikusok a laptopjukba élveznek majd tőle.
Én meg sajnálom azt a másfél órát, amit erre az izére szántam. És még legalább egy óra volt, mire kiírtam magamból a traumát, itt feljebb. De gondolom mát túl vagy rajta, ha most ezt olvasod . Eddig.
Épp egy szociálpszichológia cikken dolgozom, tudományosan ismeretterjesztek a kognitív disszonancia redukciójáról (jajj de bírom a terminus technikusokat, relatíve cizelláltként és módfelett kvalifikáltként performálhatom magam általuk), de most szünetet tartok. Jellemzően egy lendületből írom meg az ilyeneket, rádobva egy délelőttöt, délutánt, vagy leggyakrabban késő estét, de most muszáj leállni és magamhoz venni valami édeset, mert bár nekem mindenféle társadalomtudományos okoskodás jól áll, de a vércukrom máshogy gondolja.
Na ja, éhgyomorra okoskodni felelőtlenség, a végén még hülyeségeket kezdek írni, legalább is így mesélik a kis kék hangok a fejemben. Meg egyáltalán: az maga egy kognitív disszonancia, hogy szerintem okos vagyok, értek hozzá, és jobb pillanataimban érthető formába bírom fogalmazni a gondolataimat, ehhez képest meg visszaolvasva magam csak bámulok, hogy ezt a sok hülyeséget ki írta ide a monitoromra? Három bekezdéssel később már magammal sem értek egyet.
Oké, ez nem matek vagy fizika, vélemények vannak, árnyalatok és eltérő megfogalmazások, én meg azon görcsölök, hogy megírjam a tutit egy-egy témában. A mindent, amit csak tudható róla, két újságoldalban, ám egy akadémiai székfoglaló igényességével. Na ez a lehetetlen küldetés, én meg nekifutok minden hónap elején. Meg fejjel a falnak, aztán a végére rendszerint lesz belőle egy vállalható cikk, csak én nem merem visszaolvasni, mert ha már ki van nyomtatva, nem írhatom át azt a hat, nyolc, huszonhét mondatot, amiktől sikítófrász közeli idegállapotba kerülök. A tökéletesség nem létezik, és a nőimagazinos zen-bölcsességekkel ellentétben törekedni sem érdemes rá, de én egy-egy félreérthető mondatomtól már lábon hordom ki az agyvérzést.
És hát a tudományoskodó írásokban kispolgári kulturáltsággal kell fogalmazni (mondjuk a film- meg könyvkritikákban is), összezárt lábbal, egyenes háttal, eltartott kisujjal sorakoztatni a jelzőket, mértékkel használni a feltételes módot, és kerülni a pontosvesszőt. És kurvára nem szabad bazmegelni, 'faszba már!
A blog ennyiben jobb. Szabadabb, de nagyon sokkal, véleményem itt nem csak Almodovar új filmjéről vagy a posztmodern identitásválságról lehet (de ha van, megírhatom), lehetek hiperszubjetív, bunkó, hisztis vagy letargikus, amikhez nem kellenek szakirodalmi hivatkozások, és terjedelmi keretekhez sem kell alkalmazkodnom.
De a cikkekért fizetnek, úgyhogy a tanulság annyi, hogy a szabadságnak ára van, írhatok amit akarok, de honoráriumot csak azért kapok, amit mások akarnak. Még szerencse, hogy legalább azok a témák is érdekelnek. Ha már elsöprő többségben én választom őket.
p.s. Azért a cikkeimért néha még bónusz is jár. A minap kaptam egy láda könyvet, mert viszonylag sokszor írtam már az Agave kiadó cuccairól (ha már több kedvelt szerzőm írásait is ők adják ki, mint Philip K. Dick, Ray Bradbury, Christopher Moore és persze Iain M. Banks), úgyhogy küldtek egy adag friss megjelenést a lapkiadónak, aminek dolgozom, ők meg továbbpasszolták nekem. Most persze legalább néhányról írnom kell, ha már ingyen könyveket kaptam, de ez az a fajta korrupció, ami még nem illegális, de már régóta nagyon is szokásos. Ők nyilván promóciónak hívják, de nem kell eufemizálni a dolgot, tessenek nyugodtan megvesztegetni, rászoruló vagyok,
A puzzle remek kikapcsolódás egy magamfajta intovertált baromnak, aki bánatomra rájöttem, hogy neten is van egy csomó oldal, azokon kismillió online puzzle. Én meg nem bírok leállni velük, ha kirakok egyet, kell még egy, kirakom azt is, lassan kifolyik a szemem, rá a laptop billentyűzetére, régen elmúlt éjfél, de nekem muszáj folytatnom, mert nem bírok úgy aludni menni, hogy hol a faszba' van annak a távoli víztoronynak a jobb alsó fele? Vagy a 159-es busz hűtőrácsa? Már megvan körülötte fél Brixton, de a kép közepén ott egy lyukas busz, olyan mintha a Mona Lisának nem lenne orra, nekem kihűl a melegszendvicsem, de nem érdekel, én hűtőrácsot akarok! Most rögtön, vita vagy ellenkezés nélkül, és ha kell elmegyek a falig, miközben nem ejtek túszokat.
Mert a puzzle az függőséget okoz, mint a vodka, a pornó, a rulett, a heroin vagy a Toblerone, legalább annyira nem hagy aludni, mint a kávé, stresszesebb mint a porszívózás és a mosogatás együtt, komolyabb türelmet igényel mint egy középsúlyos kormányinfó, és jobb időtöltés, mint a könyvespolc előtt töprengeni azon , hogy akkor mit vigyek olvasni a vécére vagy a kádba. Ha már a puzzle ott nem megy. Sem a papíralapú, sem az online, az első nyilván hamar szétázik, de a laptoppal fürdés is hamar leszívhatja az ember hitelkeretét, már akinek még van olyan. A vécében meg eleve kicsi a hely, oda könyv kell, de még jobb az újság, érthető okokból. (És hát a vécén minek is a puzzle, ott már eleve kirakóst játszunk, csak mást rakunk ki máshonnan.)
Na, abba is hagyom, itt a szomszéd ablakban van megnyitva egy félkész virágcsendélet, amiben indokolatlanul sok a dália, csak hogy beleőrüljek a rengeteg tök egyforma fehér darabba. De legalább nincs a kép egyharmadát kitevő ég, egyetlen felhő nélkül, csak hogy kicsesszen velem.
A puzzle tényleg türelemjáték, de szerencsére addiktív is, mert ha nem az lenne, a "kirakósjáték miatti felindulásból elkövetett" fordulat már rég a rendőrségi hírek bevett panelja lenne. De a függő játékos nem áll fel szomszédokat bántalmazni, csak mert nincs meg az Eiffel-torony csúcsdísze, hanem megkeresi, befejezi a képet, amivel helyreáll a világ rendje, ő meg lenyugszik végre. És nekiáll keresni egy újabb képet, lehetőleg valami jó nehezet...
A sci-fi filmes műfajának vannak olyan darabjai, amelyekben nincsenek űrhajók, robotok, idegen lények, időutazás, bármiféle akció, szerelmi szál, csokitorta vagy galaktikus háború, és mégis a fotelbe szögezik az embert. A legjobb példa talán Az őslakó (The Man from Earth), amely gyakorlatilag egyetlen szobában játszódik, ahol néhány ember beszélget. És ez a no budget film az egyik legjobb sci-fi valaha, mert a főszereplő (a beszélő nevű John Oldman) azt állítja, hogy tizennégyezer éve született, és mesélni kezd, az amúgy a helyi egyetemen tanító kollégáinak. Van benne egy nagyobb csavar a közepén, egy megrendítő a végén, de az egész tényleg elférne egy kamaraszínházban. Egy kisebb kamaraszínház kicsi színpadán, még jelmez sem kellene, mindenki játszhatna abban, amiben a hetes busszal jött.
Na most, A halott ember levelei is mjdnempont ilyen, leszámítva, hogy ebben csavar nincs, van viszont néhány helyszín és némi cselekmény. Történet az nem nagyon, legfeljebb egymáshoz fűzött epizódok,meg szimbolikus konfliktusok, csak hgy legyen miről elmélkedni.
Ez az 1986-os orosz (bocsánat, az évszám alapján természetesen: szovjet) film egy atomháború után játszódik, ami nem meglepő, hisz a készítésekor még pont a glasznoszty meg a peresztrojka előtt vagyunk, ha egyáltalán mondnak ezek a kifejezések még bárkinek bármit. Reagan amerikai elnök még a csillagháborús programját reklámozza, a hidegháború már langyosodik, de a két nagyhatalom vezetőjének még igencsak keze ügyében a Nagy Piros Gomb. Vagyis reális szcenáriónak számít a nukleáris holokauszt (a holokauszt szó jelentése ugyebár: égő áldozat), miközben a Szovjetunióban azért már sokan érzik, hogy valami nagy-nagy összeomlás közeleg, mert a mindennapok, meg hivatalos propaganda egyre távolabb kerülnek egymástól. A "jegyre vesszük a kenyeret és literszámra a vodkát" világa ordítóan különbözik a május elsejei felvonulásom színes élőképeitől, meg a katonai díszszemlék erőfitogtatásaitól.
És akkor jön Konsztantyin Lopusanszkij, az akkor még harminc alatti fiatal rendező, és megmutatja, milyen lenne az ő világuk egy atomcsapás után. Hát, nagyjából olyan mint előtte, csak ami addig düledezett, az legalább tényleg összedől, ami addig csak lepusztult volt, az nagyjából használhatatlanná is válik, aki eddig csak szimbolikusan volt a föld alá szorítva, az az óvóhelyen tényleg átmegy undergroundba. (Amúgy szerintem a díszletekkel nem molyoltak sokat, lementek egy bármelyik moszkvai pincébe, ott összetörtek két lámpaburát, a fogasra akasztottak három vegyvédelmi köpenyt, és meg is voltak a nyomasztó környezettel.)
A halott ember levelei igazi hangulatfilm, annyira erős atmoszférája van, hogy kizárólag napfényes délelőttökön érdemes fogyasztani, legalább is ha a közeljövőben nem tervezünk belépni valami világvége-váró öngyilkos szektába. És nem árt utána valami vígjáték, vagy valami garantáltan megmentős-hepiendes darab, mert ebben aztán semmi ilyesmi nincs. Csak karácsony este sugárfertőzött gyerekekkel, meg csupasz ágakból összedrótozott karácsonyfával, a szabdságot választó öngyilkos, és a jövő majdnem biztosra vehető hiánya.
A fimben egy tudós ül egy múzeum alatti bunkerben, néha összegázálarcozza magát és kinéz a romos felszínre, vitatkozik a posztapokaliptikus alapon statáriális hatalom embereivel, akiket nem hat meg, hogy főhősünk Nobel-díjas amúgy, meg néha beszélget normális túlélőkkel is. Hisz az ilyesmi a romok között nem sokat ér
Amikor meg nem a túlélésért küzd, akkor haldokló nejét ápolgatja, meg leveleket ír eltűnt fiának. Az egész film egy párbeszédekbe és levelekbe csomagolt filozofálgatás arról, mire képes az ember a túlélésért, mekkora az az emberhez méltatlanság, amit még elvisel azért, hogy kicsivel tovább termeljen szén-dioxidot. Meg hogy mi van akkor, amikor tényleg véget ér a történelem, a harmadik világháború megvolt, a negyediket meg úgyis kövekkel és botokkal fogják megvívni roskatag mutánsok.
Az egésznek van egyfajta Sztrugatszkij-fívérek fílingje, és nem véletlenül. A jeles író- és testvérpár egyik tagja (azt hiszem Borisz és nem Arkagyij) részt vett a forgatókönyv írásában, úgyhogy a végeredményről nem bírok nem a Sztalkerre asszociálni. Andrej Tarkovszkij kultikus filmje is Sztrugatszkijék Piknik az árokparton című kisregényéből készült, csak ott nem atomháború volt, hanem űrből jött idegenek látogatása, akik itt hagyták a Zónát, ahová ugyanúgy nem vágyunk, mint Hirosimába '45 őszén.
A halott ember levelei kifejezetten ócska antidepresszáns, viszont hatásos gyógyszer túltengő életkedv ellen, megbízhatóan gyógyítja az optimizmust, és úgy viszonyul mondjuk a Mad Max-hez, mint egy tányér krumplileves a csilis burritóhoz. Egyiket sem szeretem, de ha már választani kell, akkor inkább a krumplileves.
Kirúgta a 168 Óra főszerkesztőjét a lapkiadó vezérigazgatója, egyúttal résztulajdonosa, mert a családtámogatásokkal kapcsolatos anyagaik felvezetése mellé illusztrációnak odatett egy képet a felcsúti döbrögi családjáról. Egy olyan fotót, amit személyesen a miniszerelnök píárosának titkárnője tett ki a a pártvezér és kancellár fácséjára, nyilvánvaló főfőnöki jóváhagyással, afféle - politikusoktól nem szokatlan, csak szánalmas - önfényezésként. Vagyis egy közszereplő, maga által nyilvánossá tett képét használta fel, szóval a józan ész ilyenkor kér egy felest, hogy hú bazmeg, tudtam én, hogy egy fura országban élünk, csak nem sejtettem.
És a vezérigazgató vezérizgatott lett a szikár ténytől, hogy a főnöki alom legfiatalabb tagja még kiskorú, és hát egy gyerek képét közzétenni az ugye milyen már, ráadásul a fotó nem is kapcsolódik a cikkhez.
Na most: nem kapcsolódik közvetlenül, de nem is kell neki, aki valaha életében olvasott már nyomtatott vagy online lapot, az gyakran találkozik a képünk illusztáció formulával. Mert lássuk be, a családtámogatási rendszerről kurva nehéz lenne egy normális fotót keríteni, egyszerűen nincs jó fényképarca szegénykének. Az ilyeneket (mint a kiábrándultság, a züllöttség, az adóvisszatérítés, az elvtársias légkör vagy a hátrányos megkülönböztetés) ábrázolni nem, legfeljebb illusztrálni lehet, lévén ők egyszerű, kétkezi fogalmak, jobban vagy kevésbé, de elvontak.
És ugye a családtámogatások illusztrálására egy családot ábrázoló fotó elég jó választásnak tűnik, a teljhatalmú vezéré meg pláne, mert az ő rábólintása nélkül ebben az országban nem hogy a szociális rendszeren nem lehet változtatni, de egy közlekedési táblán, vagy a megye kettes focicsapatok átigazolási gyakorlatán sem. És hát tényleg, a vonatkozó képet ma is letöltheti, kinyomtathatja, bekereteztetheti és oltárra helyezheti bárki (már ha végleg szánalmas hülyének akar látszani), mint sok más képest is, amin a főnök a gyerekeivel és az unokáival(!) pózol.
De a lapkiadó vezére nyilván csak vezérigazgatással foglalkozik sajtóvonalon, lapokat olvasni nem szokott, így aztán teljesen fogalmatlan azzal kapcsolatban, hogy is működik tartalmilag az, aminek formailag ő a vezetője. Fasza, de tényleg, ráadásul ez még csak a jobbik eset, mert a rosszabbik megfejtés az, hogy simán csak beijedt és/vagy ellenállhatatlan vágyat érzett a szervilizmusra, és lett önnön maguknak cenzora. Gondolván, hogy esetleg valakinek - tiszta rosszindulatból nyilván - eszébe jut, hogy állnak saját lábon a trónörökösök, és hogy főleg miből... Efféle asszociációkat nem engedhet meg, ezért is rúgta ki a főszerkesztót, megelőző benyalás jelleggel. Hátha leesik neki is valami kis pénz, ha már nem ő a teniszszövetség vagy valamilyen fodbalakadémia.
És akkor még nem is gondolunk bele abba, hogy neki is van egy főnöke. Mert 168 Órát tulajdonló káefté tulajdonosa a Brit Media, az meg ugye a méltán egyre népszerűtlenebb K. Slomó rabbi haszid közösségének kezében van már egy ideje. És hát az ortodox rabbi és az ő hitközsége nem áll messze a jelenlegi rezsimtől, sőt a Mazsihisszel szemben ők lettek a fideszes körök líblingjei, az állami milliárdokkal megdobált, hiteles vallási mozgalom.
És ezek után olyat szól a a vezértulajdonos lapigazgató, hogy most biztos mindenki azt gondolja, hogy NER keze már hozzájuk is betette a lábát. Ja, azt gondoljuk. Azt meg már biztosan tudjuk, hogy ha még véletlenül nem érkezett meg a nersevik gárda, akkor már nagyon várja őket. A kormány meg az állami cégek hirdetései nélkül a végén még független lenne a sajtó. Ez veszélyes!
Én például a fenti képen már nem vagyok kiskorú, de a kép még nagyon is az, úgyhogy eleve aggályos a dolog, ráadásul felnézek valakire, ami egy anarcho-szindikalistától mindenképp elfogadhatatlan, és ráadásul teljesen magamtól közzé is teszem Úgyhogy kirúgom magam a közéleti rovatomból, és megyek írni megint valami darabolós horrorról, még mielőtt hirtelen felindulásból beperelném magam.
Nellie Bly (1864-1922) volt talán az első női oknyomozó újságíró. Érdekes dolgokat művelt az addig férfiak uralta szakmában, egyszer például 72 nap alatt körbeutazta a Földet (és is írt róla, naná), 1887-ben pedig amnéziásnak tettetve magát bevonult a Blackwell-szigeten (New York) található női elmegyógyintézetbe, leleplező célzattal persze. Tíz nap után munkaadója, a New York World tulajdonosa, a híres Joseph Pulitzer közbenjárása szabadult csak ki, hogy ebből a kalandból is írhasson egy lendületeset. És hát volt is mit, igazán nagyot szólt a Tíz nap az őrültek házában című könyve.
És ennek alapján készült a Szökés a bolondok házából című tavalyi tévéfilm, amit persze hogy meg kellett néznem, mert egyrészt bírom ha valami based on true story, másfelől meg a téma is kíváncsivá tett. Mint gondolom bárkit, egy diliház az olyan, hogy érdekli az embert, hogyan is zajlik ott a bármi, és van olyan szerencsés, hogy személyesen nem tapasztalja meg. Plusz Christina Ricci a főszereplő, és ha nem valami teljesen ostoba vígjátékról van szó, a neve már elég, hogy heveny megtekintést provokáljon ki belőlem.
Nellie Bly (bigraphy.com) C.R.
A sztori itt nem teljesen ugyanaz, mint a könyvben, Nellie nem megjátssza az amnéziát, hanem tényleg az van neki, mert hamar lebukik és a "terápia" miatt, egy darabig valóban nem emlékszik pontosan, hogy is került a sárga házba. Volta korábban kósza hírek az ott folyó embertelen bánásmódról, és gondolta bejut, hogy a saját szemével lássa, mi a helyzet, de kijutnia már sokkal nehezebb volt.
Mert bár a helyszín Amerika, de ott is nyakig ülnek a viktoriánus képmutatásban, a pszichiátriai problémákkal küzdőket így gyakorlatilag hol állatokként, hol bűnözőkként kezelik, a terápia meg főleg fegyelmezésből, fizikai és lelki terrorból, meg nyilvános megszégyenítésből áll. Csak mert az ápoltak különböznek a népszerű magazinok mosolygós háziasszonyitól, jóformán nem is tekintik őket embernek, a velük való bánásmódban nyoma sincs empátiának, segíteni akarásnak, és semmiféle érzelemnek. Az ápolók csak egy dolgot tudnak és akarnak tenni: idomítani őket. Senkit nem érdekel, mi van bennük, mi a problémájuk, a lényeg hogy addig alázzák őket, amíg meg nem törnek, amíg kifelé egy elfogadható viselkedést nem mutatnak. Ez a tipikus viktoriánus, etikett-sújtotta korlátoltság, hogy ami nem látszik az nincs, amiről nem beszélünk az sosem volt, ha a nőknek nem látszik ki a bokája a szoknya alól, akkor férfiak nem gerjednek be szexuálisan, hanem szép nyugodtan berúgnak a szivarszobában. A művelet a diliházban is ugyanaz: ha a páciens nem sikoltozik a folyosón és nem vihog fel indokolatlan pillanatokban, hanem egyenes derékkal ül, csöndes mosollyal és eltartott kisujjal kortyolja a teáját, akkor onnantól gyógyult, nincs már vele baj, a lelke meg amúgy sem érdekelt senkit, egy percig sem.
A pszichopata főnövér a papagájával többet foglalkozik, mint a bentlakók szükségleteivel, az idomítást során szinte kizárólag a büntetés eszközével él. Vagy nem is szinte, hanem kizárólag. És egyáltalán nem érdekli, hogy valaki miért más. Vannak olyan bevándorlók, akik azért kerülnek diliházba, mert nem besszélnek angolul, tehát be kell zárni őket, hátha a jeges fürdőtől, a veréstől meg a lábbilincstől majd hirtelen menni fog nekik a present perfect.
A főnéni láthatóan egy cezaromán, pszichopátiás náci szarkupac, és még büszke is rá. (Biztos súlyos traumák állnak a háttérben, csak azok a nézőt nem érdeklik, mikor legszívesebben egy nehéz tárggyal rendezné át a vonásait.) Nála a bentlakók nagyobbik része tuti épelméjűbb, de legalább is kevésbé lenne veszélyes őket emberek közé engedni Tényleg, ilyen főnénit már olvastam (aztán láttam) egyszer, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényében, illetve Milos Forman vonatkozó filmes dolgozatában.
Az eleinte még segítőkész fiatal orvos pedig egy korrupt szemétláda, a csillagokat lehazudja az égről, csak hogy megdönthesse főhősnőnket. És egyáltalán, miféle orvos az akit a főnővér csicskáztat?
De hogy a néző zaklatott lelke megnyugodjon, a végén mindketten börtönben végzik, Nellie híres lesz a könyvével, mi meg betolhatunk némi édességet, hogy azért valami jó is történjen a délutánban.
