Vérszívó hétvége

Avagy Vampire Weekend, ami egy 2006-ban, New York-ban alakult, mondjuk, hogy indie-rock zenekar, legalább is ők így szeretik definiálni magukat. Én mondjuk ilyen alapon szőke herceg vagyok, de ez az a szép abban, hogy a modern társadalmakban szabad az identitásválasztás. Ámde a hétvégi vérszívóknál kissé indokolatlannak érzem a rock megjelölést, az indie az nyilván stimmel, pláne mióta egy nagy lemezkiadó lobbizza ki nekik a Grammyt :-) Jó oké, a függetlenség itt inkább egy műfaji kategória, mintsem kultúrpolitikai elköteleződés, de az a lazulós prüntyögés amit előadnak azért rocknak csak egészen tudatmódosult állapotban tekinthető. Kábé abban a stádiumban, mikor az ember hosszan értekezik egy ismerősének arról, hogy Sosztakovics végső soron punk volt.

Ettől még a Vampire Weekend kifejezetten fogyasztható, így öregedvén egy fokkal jobban kedvelem már, mint a rénszarvasdaráló posztapokaliptikus skandináv-félszigeti metált, bár a tizenhat éves önmagam mélyen megvetne ezért. De ő már harminc éve nem létezik, én meg tegnap is Napalm Death-re vacsoráztam, szóval azért ezen a vonalon sincs minden veszve.

A zenéjük jellemzően ilyen költőinek gondolt értelmiségi nyavalygás, melankolikus felharmonikusokkal, jól jöhet egy stresszes nap végén, de betegség vagy másnaposság esetére kontraindikált. Van benne világzenének nevezett színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, némi rocksteady erős higításban, meg ez-az, de lényegében minden eddig általam hallott daluk nagyjából ugyanarra a szplínre épül. Ám nagyon helyesen, mondhatni jó arányérzékkel a legtöbb számuk valahol két és fél és négy perc közöttig terjed, az öt perc felettiek meg már a monumentális szimfóniák megfelelői a zenekar életművén belül.

Az alábbi kompozíció címe Ya Hey, ami magyarra nagyjából úgy fordítható, hogy Lepedőbe tekert emberek pezsgővel maszturbálnak Manhattan felett, erős lassításban, csak hogy mindenki értse.

Nem tartozik a kedvenc bandáim közé, de vannak azok a pillanatok, hangulatok, amikor igenis eltalál a cucc, kicsit olyanok, mint a mentás étcsoki. Rendszerint ki nem állhatom, nem vennék le olyat a boltban a polcról, de ha néha megkínálnak vele igen is jól bír esni. Csak nem szabad túl sokat enni belőle egyszerre. A WV-től sem bírnék végighallgatni egy egész albumot, mert vagy elaludnék rajta, vagy beállnék egy radikális szektába tőle. Miatta. Általa.

És ez itt a személyes kedvenc.

Kontraszakmaiság

Ma délután, mikor vittem le a szemetet (kényszeresen leviszem minden délután, nem érdekel mennyire van tele a zacskó) és jött minden ötéves hímnemű álomjárműve, a kukásautó. Úgyhogy kicsit félreálltam, gondoltam megvárom míg végeznek a szakférfiak, és akkor az üres kukába én dobhatom be az első adagot. Olyan ez mint választáskor az első szavazó, csak nem kell olyan rohadt korán kelni hozzá, és velem nem írattak alá semmiféle jegyzőkönyvet, hogy ők a munkát elvégezték, én meg a két darab gurulós edényt üresen átvettem. Ez mondjuk fájt kicsit, olyan kevés alkalom van, mikor fontosnak érezhetem magam.

Végül meg sem vártam míg végeznek, de nem sértődésből, csak annyi időm tényleg nem volt, hogy végignézzem ahogy belapátolnak a gépesített szállítójárműbe egy egész kukányi (szakszerűen asszem konténernyi) vegyes szemetet. Mert az egyik szakférfi (a másik megszólítása alapján a Kurvaanyád vezetéknevű, de hogy Lajos vagy Géza, az nem derült ki) rosszul rakta fel, akasztotta be, menedzselte az aktuális ügydarabot (vagy mit csinált vele), ami emeléskor egyszerűen lecsúszott, hanyatt esett, a tartalma meg kidőlt a flaszterra. De úgy látszik fel vannak készülve az efféle balesetekre, volt náluk lapát, és neki is álltak lapátolni, miközben a baszni infinitívusz kreatív ragozását gyakorolták, nagyjából eredményesen.

Én bedobtam a már üres kukába szerény csomagomat, aztán felhaladtam a lakóingatlanba, de erősen elgondolkodtam azon, hogy mennyire közel lehet a világvége, ha már a szemetesek szemetelnek leginkább? Elvégre láttam én már vízvezeték-szerelőt csőtörést okozni, matektanárt logarléccel vakarózni, kopasz fodrászt, és cipészt szandálban, szóval sokasodnak a jelek. Már ki se merek nézni a konyhaablakon, mikor jön a postás, a végén még meglátnám, ahogy a lépcsőn ülve levelet ír...

Igen, én turistaként is ilyeneket fotózok. (Ez a kedvenc részem a Regent's Parkból)

Írva hősülés

A hétvégén megint cikkíró maratont rendeztem, legyártottam egy darab filmkritikát, egy darab könyvkritikát és egy darab, meglehetősen hosszú szociálpszichológia cikket. Utóbbi tűnne a leginkább időigényesnek, elvégre a "tudományos ismeretterjesztés" kifejezésben sajnálatosan ott a tudomány szó, ami megkövetel némi precizitást, hogy azt ne mondjam szakmaiságot, ami azért tőlem egy ideje már távol áll.  Vagyis nem csak okoskodni kell, retorikai fordulatokból építeni egy legalább kilencpontos kűrt, hanem utánanézni a szakirodalomnak, esetleges kísérleteknek meg efféle tudományos mifenéknek, de csak ha vannak ilyenek. Most azonban nem voltak, vagy nem igazán. Ugyanis az jutott eszembe, hogy a hősökről írnék, a hősiesség szociálpszichológiájáról, azaz hogy kiket tekintünk hősöknek és miért, és egyáltalán, mire is jók ezek az alakok kulturálisan, társadalmilag meg amiket még ilyenkor mondani szoktak. (Ja tényleg, és gazdaságilag!)

Namost, a hősöknek nincsenek szakirodalmaik, csak ma már olvashatatlan ókori eposzaik meg középkori legendáik, és hullámzó minőségű képregényeik, meg azok adaptációi. Jó, hát a popkultúráról vannak terjedelmes tanulmányok, de engem meg pont azok nem érdekeltek, úgyhogy ezúttal nem interpretáltam valami elméletet, hanem csináltam magamnak egyet. Már elküldtem a cikket a kiadónak, úgyhogy innentől az övék, én meg nem szúrhatok ide részleteket (pedig a retorikai kűrt igen jóra futtattam ki), de az egyetlen gondolat, ami köré elkezdtem egy komplett elméletet asszociálni az volt, hogy ideáltipikusan kétféle hős van: a megmentő és a példakép, meg ezek metszetei. Az elsők ilyen félistenek, akikre csak felnézni lehet, meg várni tőlük a megmentésünket, a példaképre viszont lehet hasonlítani, esetleg felnőni hozzá. Az egyik tökéletes und ideális, a másik tökéletlen, esendő, de nem érdekli, és jól hős lesz belőle.

Lehetséges, hogy ezek eleve archetípusok, így juthatott nekem is eszembe ez a felosztás, de az is lehet, hogy túl nehezet vacsoráztam előtte, minden esetre egy cikket talán megért, ha már az évek alatt a szociálpszichológia összes alaptémáját ellőttem, és egy ideje már alkalmazott okoskodásban utazom. Meg kinek is lenne kedve harmadszor írni valami nagyon szakszerűt a személypercepcióról vagy a csoportközi konfliktusok dinamikájáról? (Hoppá, ez utóbbi talán még nem is volt, még jó hogy most felírtam magamnak ide, úgyis mindig az a gond, hogy remek ötleteim vannak, de ha nem állok neki rögtön legalább felvázolni, két nap múlva már nem jut eszembe. Csak annyi, hogy tegnapelőtt volt valami remek ötletem, ami - mivel úgysem jut már eszembe - lehetett akár zseniális is.)

Egyik hivatkozásom, Philip Zimbardo a világhírű pszichológus, aki nyolcvan fölött is Superman-pólóban és hajfestékben tolja. (alfahir.hu)

De. Egy ilyen cikk rendszerint úgy készül, hogy mondjuk szombat délután-este végignyalom adott témában a könyvespolcot meg a netet, hozzáolvasok ahhoz, ami már jó ideje a fejemben van, és mondjuk vasárnap délután megírom, jellemzően egy lendületből, bár néha késő estébe nyúlóan. De ez összesen két fél nap. Ennél is kevesebb egy filmkritika, mert megnézem a filmet, ami másfél-két óra, kicsit utánanézek a készítőknek a körülményeinek (na jó, inkább a nézés előtt), aztán egy bő óra alatt ki is írom magamból. Elvégre huszonéve csinálom már, és a filmes történet az amiről még papírom is van, meg azzal hitegetem magam hogy ízlésem is hozzá, szóval az nem okoz gondot.

Egy könyvkritika írása, viszont úgy kezdődik, hogy elolvassuk a könyvet. A könyvek meg vastagok, ráadásul azokban, amiket én olvasok, még képek sincsenek, szóval végig kell rágni mind a négy-öt-hatszáz oldalt, vagy legalább is a nagy részét, hogy ne a fülszöveget másoljam be néhány közhelyes jelző körítésével. Szóval a könyvkritikához olvasni kell, pedig ezt senki nem mondta nekem magyar szakos koromban, mondjuk az is igaz, hogy összesen fél évig jártam oda, és lehet hogy az olvasás fontosságát csak a második félévtől kezdték hangsúlyozni. (Én még ott leváltam, hogy a nyelvtudomány önálló tudomány, meg hogy a finnugor medveénekek.)

És ez volt itt az igaz meta-szöveg, írtam arról hogy szoktam írni. Legközelebb majd megtárgyalom magammal, milyen az, amikor arról írok, hogy szoktam írni arról, hogy is írok...

Azok a rohadt színek, már megint...

A 444-es Szily László szúrta ki a vasárnap.hu című izé (mondjuk hogy Kormányhitű Missziós Magazin) cikkét, ami egy rövidke szösszenet arról, micsoda rémség már, hogy egy Lego-készlet két figurája közül az egyik sötétebb bőrű, izé... műanyagú, mint a másik. 

Mert hát ja, vannak négerek a világban, meg a barna különböző árnyalataiban bálványimádó hinduk, sőt vágott szemű eszkimók, akik titokban biztos japánok, csak nem szeretik a szakét, ezért kibaszták őket a szigetekről. Nade hogy egy kisgyerek ezzel szembesüljön legózás közben, miközben ő csak játszani szeretne, ha nem kardozósat, akkor építőset, az már több a soknál.

vasarnap.hu

Ez itt fentebb kérem maga a liberális véleményterror, és ahogy elnézem, az a figura, amelyik nem afro, az buzi, hát a szeme is úgy áll már neki! A másik meg mit röhög? Rajtunk, biztos. Ő a migráns, akinek a keze már betette a lábát. (És nem mellesleg, mindkettőnek jól láthatóan patája van. Véletlen?)

És ez sokkolja az ártatlan gyermeki lelket, innen már csak néhány ezer lépés, hogy felnőtt korában transzneművé buzoljon, vagy hogy kell azt csinálni. Az ilyesminek gátat kell szabni amíg nem késő, személy szerint előjavasolnám a kezdeményezést, miszerint tiltsák be a legót Hazánkban. Vagy legalább is bojkottáljunk minden olyan boltot, ahol árulják. mert ezek olyanok, hogy előbb csak nigger-buzulós legót árulnak, aztán a Hazát is, ami viszont már törvényi tényállás tehát. Miniszterelnök Doktorúr hozhatna egy törvény a betiltásról, ha a számok úgy állnak, egy söralátéten elférne.

És ahogy az imént kinéztem az ablakon tekintve, láttam két buszt is állni a pirosnál. és mind a kettő bordó volt! Nem mondom, jól néz ki, a gond csak annyiban lenne, hogy a buszok színe nem a bordó, ez is csak valami újkeletűsködés. Jól megtanultam én gyerekkoromban, hogy a buszok azok sárgák, és pont! Mi lesz a következő, kérdem én, a kockás zebra, a húsból készült parizer vagy a fém ötszázas? Hát hova tart ez a világ, hova rohan a vesztébe? A fene nagy modernkedés által.

Szóval javaslom továbbá, hogy tiltsuk be a kilencvenes éveket, és mindent, ami utánuk jött. Hogy megvalósuljon gyönyörű képességünk, a Rend. (Bár lehet, hogy az utóbbit a komcsi József A. írta, ez esetben tekintsék részemről meg nem leírtnak.)

A zűrös űrös (avagy a lelki űrpogrom)

 Írtam már, hogy de bírom az űrös filmeket, persze nem az olyanokat amikben csak űr van, esetleg keringő bazi nagy kövek, hanem amikben űrhajósok is. És különösen kedvelem azokat, amik valahol a jelen közelében játszódnak, ma is lehetséges űrhajókkal. Úgyhogy megnéztem az Ígérem, hogy visszatérek című filmet, de bár ne tettem volna. Amúgy vicces, hogy a port.hu szerint ez egy francia-német akciófilm, pedig nem hogy akció nincs benne, de cselekmény se túl sok. A címe meg az, hogy Proxima, de azt már megszoktuk, hogy nálunk szeretnek új címet adni a filmeknek, főleg ha azok tömören összefoglalják a sztorit is.

Mert a történet tényleg annyi, hogy anyu indulna a Marsra, ráadásul egy európai(!) expedíció keretében, így aztán a festői Kazahsztánból, de van egy nyolcéves lánya, akit egy évre itt kell hagynia. És anyu őrlődik a gyerek és a karrier között, a majd bizonytalan lesz és elszánt egyszerre, aztán még egy kicsit őrlődik, és végén az előre kiszámítható módon felkúrják az űrbe egy Szojuzzal. A lánya meg nagyon megértő, kicsit szomorkás a hangulata máma, de azért drukkol anyunak.

Ennek a filmnek nem az a legnagyobb baja, hogy rohadt unalmas, hanem hogy még csak karakterek sincsenek benne. Mindenki olyan, mint egy papírból kivágott báb a Lóbelező Utcai Óvoda anyáknapi ünnepségén, még szerencse hogy senki nem áll neki fejhangon énekelni. A főszereplő Eva Green például láthatóan nem tud mit kezdeni a szereppel (lehet hogy nem is lehet), és hát előfordulhat, hogy nem véletlenül nem A-kategóriás filmszínművész. Jó, mondjuk elég pocokfeje van, de ezen kívül színészi eszköztára kimerül abban, hogy kétféleképpen tud nézni: elszántan és elérzékenyülten. Matt Dillonról meg hiába derült már ki, hogy tud ő, ha akar, itt láthatóan nem nagyon akar, végig hozza a "vegyük fel a gázsit és húzzunk a fenébe" alapállást.

És akkor ehhez képest nincs történet sem, nincs súlya az egésznek, nincs benne dráma, épp az imént olvastam valahol róla, hogy ez egy közepesnél némileg gyengébb propagandafilm. És ja, tulajdonképpen az, már csak arra kellene rájönnöm, hogy mit propagál? A Hős Anyát, az európai űrprogramot, a posztszovjet hangulatot? Mondjuk egyikre sem alkalmas, az egyetlen értékelhető dolog benne a kiképzés bemutatása, de arra bármelyik dokumentumfilm alkalmasabb, a Dicoveryn. És ott legalább nem kell több, mint másfél órán át bámulni anyut, ahogy tétova rágcsálótekintettel mereng a dilemmáján. Mert az minden, csak nem érdekes, bár aludni biztos jól lehet rá. Komolyan mondom, inkább lett volna valami könnyzacskókba taposó giccs, akkor legalább lett volna valamilyen.

Ex-index fax

Elindult a telex.hu, a sokak által várt poszt-index, és oké hogy ez még csak a próbaüzem, de akkor is csalódás. Sporthírek, járványhírek, kevéske kultúra, jelentős önfényezés, azt' annyi. Ja, és persze mejd ha már nem próba, akkor fizetős lesz az üzem, de ki a fenének csinál kedvet egy előfizetéshez ez a mostani rajt? Nekem biztos nem, és nem csak azért, mert gyakorlatilag nincs pénzem, két liter tej meg egy kiló kenyér árát inkább két liter tejre meg egy kiló kenyérre költöm, mint bármilyen előfizetésre, de eme vérszegény tartalom mellett meg pláne.

Hírportálként egyszerűen felesleges, a híreiket hat másik helyen is elolvashatom, komoly elemzést eddig csak a "Fradi a BL-ben, hú de fasza!" témában láttam. (Most majdnem azt írtam, hogy olvastam, de olvasta a fene, a fradi, az emtéká, meg az egész kurva foci annyira érdekel mint a szomszéd lépcsőházban lakó Jucika néni körömgombája. Vagyis nem nagyon, dehát nem is Alfelcsút van a lakcímkártyámon, a fideszes párttagkönyvem száma pedig -0.0.)

Szóval a telex nem győzött meg, eddig pont semennyire, elemzések kellenének, rendes, véleményeket artikuláló publicisztikák, nem ez a langyos lábvíz. És egyáltalán, ha olvasottságot akarnak, meg nemsoká előfizetőket, akkor pont most kellene nagyot gurítaniuk. Telex? Ugyan már, faxom.hu!

Proxy-háborúk világnapja

Tegnap volt az erőszakmentesség világnapja, nem is erőszakoskodtam senkivel, ebédre is csak egy fél csomag száraztésztát gyilkoltam le, és na jó, még néhány poloskát. De azok meg rajzanak a környéken, mintha muszáj lenne nekik (bár ki tudja, lehet hogy van valami önkormányzati rendelet a kötelező poloska-kvótáról), és nem lehet két percig sem szellőztetni úgy, hogy ne repülnének be, rövid tömött sorokban. De azért alapvetően erőszakmentes voltam, még borotválkozás közben sem vágtam meg magam, csak a szakállam  már feleslegesnek ítélt részét. (Pedig már kezdtem hasonlítani egy indiai szádhura, vagy egy ortodox rabbira, akik javarészt meglehetősen erőszakmentesek, de így meg újra hasonlítok magamra, már nem köszönök namasztéval a tükörnek reggelente.)

De ettől még vannak háborúk a világban, és erősen gyanús, hogy azok nem igazán erőszakmentesek. Még a drog elleni háború sem, láttam a NatGeón, hogy teperik le a gyanús alakokat tetszőleges kolumbiai raptereken a golyóálló mellényes szakápolók, tisztán preventív célzattal. Ott van például a marha régen megoldatlan örmény-azeri konfliktus Hegyi-Karabah kapcsán, ahol megint fegyverekkel kezdtek érvelni a felek. Az pedig nyilván úgy kezdődött, hogy örmény gerillák rátámadtak a határ mentén békésen szántó-vető szovjet traktorokra, amelyek viszonozták a tüzet, majd visszarepültek a bázisukra.

És ilyen proxy-háborúkkal (hívhatjuk őket helyi konfliktusoknak vagy fegyveres villongással rendezni kívánt határvitáknak) találkozhatunk sokfelé, India és Pakisztán sem tud megegyezni Kasmír hovatartozásáról, de Indiának még Kínával is vannak hasonló ügyei. Ami azért pikáns, mert mindhárom említett ország nem mellesleg atomhatalom, szóval bármelyik vissza tudná bombázni a másikat a középkorba, pontosabban kölcsönösen egymást. De ezt ugye nem teszik, az atomfegyvereknek már sok évtizede az elrettentés a funkciójuk, bevetni senki nem merné őket. (Bár felkészül Kim Dzsongun, aki biztos szívesen ünnepelné egy látványos atomcsapással a harmadik infarktusát és az Ázsia-rekordnak, valamint államtitoknak számító vércukorszintjét.) Meg hát senki nem akar egy harmadik világháborút, mert a negyediket tényleg botokkal és kövekkel vívhatnák meg.

posztszovjet konfliktusmenedzsment (index.hu)

De az igazi proxy-háború lényege, hogy a marakodó felek rendszerint valami Nagy Testvért figyelnek, aki képes lenne beavatkozni a konfliktusokba, valamelyik oldalon. Vagyis az erős, kissé verekedős csávót a játszótéren, mert végül is ő mondja meg, ki ülhet a hintára és kinek kell löknie azt. Karabah esetében ez a pattanásos agresszív bunkó maga Vlagyimir Vlagyimirovics, aki az azerieket preferálja, elvégre ott még rendes posztkomcsi diktatúra van, ami maga is fáradozik otthon. Úgyhogy arrafelé épp magasról tesznek az erőszakmentességre és lövik egymást.

Ártunk és ormányunk természetesen szintén Azerbajdzsán mellett tette le a garast, Kakadu Miniszter Úr harcias kiállásával, de hát ők már régebben is Ilham Alijev elnökvezért támogatták, például 1, azaz egy darab baltás gyilkossal, aki otthon afféle nemzeti hős, miután nálunk, egy NATO-s képzés keretében meggyilkolt egy egész örményt. Alijev vezérdiktátor-elnöknek meg olyan szép téeszelnök feje van, amit csak arrafelé bír kitermelni a nemzetgazdaság, de nálunk kormánykörökben is népszerű. Szóval erőszak lehet, de csak semmi buzulás! Annak máskor van a világnapja.

Marsbéli krónikák

 Ray Bradbury könyve eredetileg 1950-ben jelent meg. Te jó ég, már hetven éve, alig ismerek olyan embereket, akik már éltek 1950-ben. És akkor most megjelent újra magyarul (én eddig két hazai kiadással találkoztam, bár ha jól látom volt egy harmadik is), és ez a borítója szerint a teljes változat. Szóval eddig valami nem teljeset kaptunk, egy irodalmi csonkagúlát? Igazából nem igazán, az eredeti novelláskötet tényleg annyi volt, amit eddig is olvasgattunk, Bradbury viszont írt még jó párat belőlük, különböző folyóiratoknak, na ezek vannak most jól beleszerkesztve az aktuális kötetbe.

agavekönyvek.hu

A Marsbéli krónikák amúgy megérdemelten klasszikus, csak ürügyként sci-fi, mert igazából afféle Emberi színjáték,  társadalomkritika és filozófiai elmélkedés az emberiségről, a szétbaszott jövőről és a civilizációnk alapvető javíthatatlanságáról. Mert az elbeszélés-füzér ott kezdődik, hogy a kedves emberek már kellően lepusztították a Földet, a városaikkal, a bőrkanapéikkal, a színes magazinokkal meg a nyáron Kaliforniába autózásaikkal, szóval azzal, amit röviden fogyasztói társadalomnak nevezünk. (Főleg persze az amerikaiak, itt ők képviselik az emberiséget, persze a rosszabbik arcát.) Szóval elfogyasztottuk a bolygó élhetőségének nagy részét, így a nyugati ember azt csinálja, amit válsághelyzetben régebben is szokott: gyarmatosít. Ezúttal a Marsot.

És indulnak a nagy ezüstszínű rakéták, viszik a telepeseket, és viszik magukkal az összes problémát, amivel már itt a Földön sem tudtak boldogulni, de a Mars nehezen adja magát. Először is idegen, de nagyon, hiába építenek telepeket, próbálnak farmerkedni vagy nyitnak út menti büféket a vörös sivatagok peremén, valahogy nehezen lesz belőle otthon. Plusz ott vannak a marslakók, vagy a szellemeik, akik valahogy rosszul viselik a gyarmatosítókat. Nem ellenségesen, csak rosszul. Szóval a történetek (1999-től 2026-ig, na igen, szerzőnk optimista volt, vagy pesszimista, ha azt nézzük, még mindig nem kell menekülnünk a Naprendszerben bárhová) konklúziója végül is az, hogy a Mars nem nekünk való. Vagy ha valakiknek mégis, azoknak már  Föld nem való. Vagy-vagy a játék neve.

Ez, hogy hosszabb távon is csak ez az egy bolygónk van, itt ahol talpunk alatt fütyül a szél, ma már elcsépelt közhely, de a negyvenes évek végén, pláne a háború után felpörgő Amerikában még korántsem volt evidens. Persze akkoriban még azt hitték, hogy a dohányzás egészséges, hogy normális, ha a feketéknek át kell adniuk a helyüket a buszon a fehéreknek, vagy hogy Frank Sinatra menő és eredeti. Más kor volt az, tényleg. De Bradbury lélekkel teli módon tudott az emberek orra alá dörgölni dolgokat, amiket akkor még csak kevesen láttak, vagy láttak át.

Még csak a közepén járok, szóval még nem tartok az eddig itthon nem publikált írásoknál, de majd meglátom, milyen lesz az élmény egyben. De a háromszor száz perces filmváltozatot én aztán meg nem nézem még egyszer, B-kategóriás szemét a nyolcvanas évek legelejéről. Tizenkét éven felülieknek nem ajánlott, addigra mindenki megtanulhat már rendesen olvasni, ilyeneket is. (És tényleg van abban valami, hogy minden film két osztályzattal rosszabb, ha előtte már olvastuk az alapjául szolgáló könyvet, nincs az a rendező, aki meg tudná csinálni pont azt a filmet, ami a fejünkben ment korábban.)

Önutasvezető autónélküliség

 Egyre több cikk jön szembe az önvezető autókról, hogy az a jövő, és néha őrült japánok elő is jönnek egészen zakkant tanulmánymodellekkel. Az alant látható, khm... autónál nekem gyanús, hogy betépve rajzolták meg a fő vonalait, aztán józanul tették hozzá a részleteket. A nemrég emlegetett Hunter S. Thompson nyomán ez lenne a gonzó-autótervezés, ami kétségtelenül szintlépést jelent az unalmas mérnökösködéshez képest. Bár azt nem értem, hol vannak a repülő autók? Azokat tényleg jól lehetne elszállva tervezni, plusz gyerekkoromban láttam egy sci-fit (valamikor a méltán semmibe vett nyolcvanas években), ami 1996-ban vagy 97-ban játszódott, és ott már voltak repülő autók. A főhőst meg lenézték, mert az övé még benzinesen földhöz ragadt volt, bár arra már nem emlékszem, hogy hordott-e hozzá Columbo-mintájú gyűrött ballont. Nem lufit, kabátot.

Ez itt viszont a japánok legújabb agymenése, kívül-belül, valamint szerteszét:

totalcar.hu

Hát, ha Kantnak igaza volt, és szép az, ami érdek nélkül tetszik, akkor ez szép. Nincs autóm, soha nem is volt, valószínűleg soha nem lenne rá pénzem, de legalább igényem se. Autók iránt rendszerint csak forma-1 közvetítések idején mutatok érdeklődést, és mostanában már ott sem akkorát. A múltkor az orosz nagydíjnál egy fokkal érdekesebbnek találtam egy adag currys joghurtos cukkinit, mondjuk nem sokkal, de kétségtelenül.

Viszont ez tényleg kurva jól néz ki. Az ott a műszerfal helyén egy bazi nagy kijelző, amin lehet bámulni a külső kamera képét, meg a virtuális műszereket, a teljesen konkrét utasoknak. Mert egyik bent ülőnek sem kell mindenféle pedálokkal meg kormánnyal foglalkoznia, bár valami joysickot azért berakhattak volna, csak hogy senki ne essen akkora pánikba, ha mindenki szembe jön az autópályán.

Szóval a koncepció érdekes, nem tudom mennyi kokót szívtak fel, mire ez így összeállt, de kis hátránya a projektnek, hogy az utasoknak is adni kell belőle, mert egy normális ember biztos nem merne ezzel  csapatni a 66-os úton. (Pécs és Kaposvár között, elvégre hatvanhatos útjuk nem csak a jenkiknek van, bár az sokkal legendásabb.)

Viszont érdemes nem megállni a sofőr nélküli, önvezető autónál. Én a fejlesztők helyében dolgozni kezdenék az utas nélküli autón, ami nem visz senkit sehová, így iszonyúan környezetbarát, az ökológiai lábnyoma meg annyi, amekkora parkolóhelyet elfoglal. Persze ettől még lehetnének önvezető szállítóautók, de legfeljebb kamionok. Mondván, hogy az árut csak el kell juttatni A-ból C-be (a B-t átugorja a gyorsuló fejlődés), de személyautóknak úgysem kellene menniük sehová. Mert ha az utasok otthon maradnak, akkor mi a fenéért küldenék el autójukkal a bőröndjeiket meg a strandfelszerelést bárhová is?

Vízióm szerint a közlekedés nemsoká úgyis csak egy olcsón letölthető applikáció lesz, én például nemrégiben bóklásztam egyet Mexikóvárosban, a street view-val, ami tök jó, mert nem ütnek el, nem nyúlnak le a taxisok, burritót meg tudok csinálni magamnak, ha arra van igényem. Amúgy nincs, de hát autóra sem, azt meghagyom azoknak (vagy a leszármazottaiknak), akik már a hetvenes években is főleg azért vettek autót, hogy leparkoljanak vele a kockaházuk elé, és a szomszéd lássa, hogy nekik van olyanjuk.

Persze a fentebb látható darab sokkal menőbb, mint bármelyik vadiúj, hófehér Skoda 120-as, bár parkolva nem menni sehova szerintem ugyanolyan lendületesen tudnak. Szóval az árkülönbség nem lenn indokolt, már valaki venne még autót csokipuding, macska vagy télikabát helyett.

cars-data.com

Inkább lennék özvegy

 Nem, ennyire nem súlyos a helyzet (az özvegységhez amúgy is házasnak kellett volna lennem, ez amolyan alapfeltétel), ez is egy filmcím. Most játsszák  a mozik, aki teheti nézze meg. Garantáltan semmi szuperhős, semmi világmegmentés, semmi akciójelenet. Angol, tengerparti kamaradráma, egy házasság végének története. Bill Nighy és Anette Bening nagyon jók benne, lényegében elmenne színdarabnak, sőt eredetileg annak is írta William Nicholson, aki rendezte is.

De valamiféle - akár megaszubjektív - kritikát ide most nem fogok írni, mert épp az imént írtam róla máshová, pénzért, és hát a szerzői jogok ugyebár... De bárkit biztatni tudok a megtekintésére, aki elhagyott, akit elhagytak, akit nemsoká el fognak hagyni, azokat főleg, de végső soron azoknak is bejöhet, akik boldog párkapcsolatban léteznek, csak hogy lássák, ahhoz képest, nekik milyen jó. (Azt már az elején sem értjük, Edward hogy bírhatott ki 29 évet az állandóan piszkálódó Grace mellett, gondolom a csendes beletörődés körül kereshető a magyarázat.)

A pogány, az eretnek és a reformátor

 Ez a három kategória gyakorlatilag az ellenségképzés három stádiuma. És most nem akarok direktben behozni semmi politikát (a politika, a mocskos állat így is bemászik az életünkbe, a kormányzati szintre emelt létrontásával), inkább kulturálisan. Mert mintha ez a hármasság (miként annyi más hasonló), a komplett nyugati kultúrában egy bevett minta. És nyilván a kereszténységből származnak.

Az első szintű ellenség a pogány. Mondjuk a konstatini fordulat után, mikor államvallás lett a kereszténység a Római Birodalomban, a pogányok voltak a kézenfekvő ellenség. Hisz nem fogadták el igaz hitet, barbárul nyilaztak lovakról, vagy egyszerűen csak vizigótok voltak, akiknek már a neve is de hülyén hangzik. A pogányok a meg nem térésükkel kizárták magukat a civilizált világból, nem építettek bazilikákat, és olyanokat kérdeztek, hogy mit adtak nekünk a rómaiak. (A vízvezetéken, a közbiztonságon és a korrupción kívül?) És onnantól kezdve évszázadokon át a pogány volt az egyik legnagyobb sértés, legsötétebb gyanú, a pogányok, mint például a muszlimok csak akkor örvendtek némi tekintélynek, ha kellően nagy haderővel látogattak ide, és kellően hosszú időre. (Ők amúgy is furcsa népség voltak, a maguk poszt-keresztény egyistenhitével, de mivel épp mert későbbi a sztorijuk, ők magukat tekintették az igazhitűeknek, az utolsó kinyilatkoztatás hordozóinak. A hinduk meg mindeközben legyintettek az egészre, egészen a muszlimokkal performált véres konfliktusokig.)

De mikor már nem volt elegendő pogány, a világnézeti terrorhoz, jöhettek az eretnekek. Ők egy fokkal rosszabbak voltak a pogányoknál, mert ők ismerték az igazi hitet, a helyes vallás alapelveit, csak nem úgy értették őket, ahogy a püspöki palotákban lakó arisztokrata félszerzetek szerint kellett volna. De szerencsére a Szent Inkvizíció tette a dolgát, kínzott és kivégzett sokakat a témához illő bigottsággal, később meg bővítette az üzleti portfólióját a boszorkányüldözéssel is. A Boszorkánypöröly (Malleus Maleficarum) hírhedt szerzőpárosa is egyszerű, kétkezi dominikánus inkvizítorként működött eredetileg, csak kissé fel akarták lendíteni a boltot. És hát végső soron a boszorkányok is csak egyfajta eretnekek voltak a szemükben. És soha senki nem kérdezte meg tőlük, hogy elvtársak,  maguk mégis honnan a fenéből ismerik ilyen részletesen az állítólagos boszorkányok ördöggel cimborálási szokásait? Hányat engedtek ágyukba, hogy később mint kellemetlen tanúkat élve elhamvasszák?

hu.wikipedia.org

És az eretneküldözés egy idő után kiment a divatból, jött a városiasodás, a polgárság kialakulása, meg egy bizonyos Martin Luther (még nem  King), akinek szerzetesként lett elege az egyház korruptságából, és akinek ettől heveny pontokat kiszögezhetnékje támadt  a wittenbergi vártemplom kapujára, 1517-ben. Követelte a sajtó szabadságát, évenkénti országgyűlést Pesten.... ja nem, ő nem pont ezeket. Ő az akiből eretnek lett volna, mondjuk száz-százötven évvel korábban, de ekkor már reformátor lett, aki (meg ugye a kálvini irányzat képviselői) ellen azért meg lefolytattak egy jó kis ellenreformáció, de részben ennek köszönhetjük Pázmány Péter ma is élvezetes szövegeit. (Hogy Luther mekkora egy eretnek lehetett volna, arról jól tanúskodik egy anekdota: Egyszer bement hozzá egy tanítvány, és azt mondta neki, hogy baj van Doktor, néha nem hiszek istenben. Mire Luther felnézett és azt válaszolta: Köszönöm Uram, eddig azt hittem csak én vagyok így ezzel! - a sztori hitelessége kétséges, tanulsága megfontolandó.)

És igen, hajlamosok vagyunk ma is ilyen kategóriákba gondolkodni, láttunk már olyat, hogy politikus előbb ateista, aztán megtér, aztán nekiáll saját ízlése szerint formálni a tőle függő egyházakat. Vagy hogy mondjuk Steve Jobs is előbb volt kívülálló, aztán eretnek, a józan üzleti-technológiai logikával szembe menő, aztán a nagy látnok és reformer. Miközben ugyanaz a konstans buddhista volt, aki csak növényeket evett, de nem szeretett fürdeni, és túl későn jutott eszébe végre orvoshoz menni. El volt foglalva a vízióival, meg ki tudja mivel.

Hősök voltunk

 Emlékszem, nem volt mindig ilyen szar a világ. Régen, mikor még hősiesek voltunk, elszántak és kanosak (már csak ahogy a fiatalok lenni szok), még kiálltunk másokért. A császárért, a királyért, a hazáért, nem féltettük magunkat, ennél jobban már csak másokat nem féltettünk. Kaszaboltunk, mészároltunk, tudjátok.

A Nagyobbnál Eggyel Kisebb Háborúban, mikor, Indokínában harcoltunk az algír fronton a beduár felkelők ellen, minden egyszerűbb volt. Volt ugye egyfelől a bedurák lázongó csürhe, megannyi leverni való bokszosképű holland (vagy svéd?), meg voltunk mi, a tiszták, a sehonnan jöttek, a Kurvára Idegen légió tagjai, akik egymás szavát se értettük.

Nem, nem fecsegtünk, nem is tudtunk volna, csak vállt vállnak vetve lapultunk a lövészárokban, hogy egyszer majd jön a Parancs, a mindent vivő lap az autóskártyában, és akkor fel, támadunk! Fővezérünket többször is láttuk a frontújságban, később pénzeken, és mindig arra buzdított, hogy várjunk jól, várjunk cefetül, várjunk arra, hogy egyszer majd ugrásra készen kell várnunk. A valamire. A' arra.

A beduárok támadása meg-megújult, de nem inogtunk meg. Kitartóan lapultunk, megingathatatlan volt kussolásunk, a mocskos bennszülöttek a tevéikkel azt sem tudták, hogy ott vagyunk, gondolatban mondjuk mi is a Nyolc Harang nevű ealingi kocsmában söröztünk, de mindig kifogyott a szalonnás csipsz. Nem mondom, a várakozás unalmas volt, kissé felőrölte józan eszünket Thornenschbauschweigleschtsceit őrmester például hetekig próbált koszorút fonni lepkékből, vagy megfesteni a latrinát, de rájött, ha sikerülne is, egyiket sem tudná szignálni. Én ennél sokkal gyakorlatiasabban, próbáltam minden nap ugyanakkor kétségbe esni, ez volt az elme jógája, és a végére már elég jól ment. Mondjuk miután hat hónapja voltunk beásva, folyton kétségbe voltam esve, így nem volt nehéz pont ezt produkálni minden délután negyed háromkor. Így teltek a hetek, hónapok.

Aztán eljött a nap.

Már épp készültünk a hősies, önfeláldozó kitörésre, már épp elosztottuk egymás közt, kiről nevez majd el a hálás utókor iskolát, parkot, kutyamenhelyet vagy kerületi nemibeteg-gondozót, mikor jött a hír: a beduárok visszavonultak.

Később ezt úgy magyarázta Fassom-Besamel tábornok azóta sem híressé vált rádióüzenetében, hogy ő, mint a Piccadillyn harcoló, elit diplomata kommandó tagja, küldött egy olyan telexet a Ritz pezsgőbárjából a beduár törzskarnak, hogy attól azok beszartak. Aztán menekülőre fogták, meg sose látott még a világtörténelem, és a Times fotósa szaros nadrágban győzteseket. Vesztesnek lenni meg eleve kínos, és akkor ugye még a foltok...

Állítólag valami disznó vicc volt, kis fenyegetőzéssel, meg egy halvány ígéret arról, hogy mit tenne a tábornok a főbeduár (Ibn al Fejszál Ibn Grünwald) kecskéjével, de nem csak úgy simán, hanem a négyből minimum kettő felesége szeme láttára.

Hát igen, ilyen hősies küzdelmeket vívtunk mi annak idején. Készek lettünk volna bármire, elszántuk magunkat a legvégsőkre, nem rajtunk múlt, hogy végül nem kellett rohamoznunk. De a fényes győzelem után legalább feltöltöttük a lövészárkot gandzsa-füsttel, csak a csótányok miatt nyilván. De hát nagy idők nagy embereket kívánnak, és még mi is jók lehetünk valamire.

Ékszerdobozság

Nagyon ritkán csapódok bele a korábban Magyar Nemzetnek hívott orgánum honlapjába, ha főztem reggelre kávét, nekem már rendben a vérnyomásom, nem kell kormányközleményeket körbenyaló, szervilis csaholással tovább emelni. De ma reggel nem volt kávé, volt helyette emenó ponthu, ám nem hozta a várt eredményt. Mert csak röhögtem, de semmi elemibb reakciót nem bírt kiváltani belőlem a lap méltán szánalmas véleményrovata.

Rögtön találtam egy remek felütésű írást, rá is kattintottam legott, de kurva unalmas volt. A címlapon azt olvastam: "A magyarság egy kis ékszerdoboz Európa közepén, mely erejével és kitartásával ékesíti kontinense életét." Hú, mondom, ekkora képzavar mögött micsoda remek tartalmak lehetnek. Mert ugye: a magyarság mint doboz eleve elég hülye egy metafora, lehetne a bármilyenség és akármilyenság valami hangulat, történet, cselekvés, emberi tulajdonság, működőképes metaforát lehetne hegeszteni belőle, no de egy tárgy? A valamilyenség egy doboz? A szépség egy lószar? A németség egy tigris tank? (Nekem jobban bejönnek a fentebb említett kategóriák. Pl: Az írség egy átmulatott éjszaka, mikor részegen, fekve táncoltunk az asztal alatt.)

És akkor ne felejtsük el, hogy ennek az emlegetett doboznak ereje van és kitartása, amivel nem hogy ékes, de ékesít is, egy egész kontinenst. (Vö: Egész népemet fogom, nem középiskolás fokon.) Hiányolom ugyanakkor, hogy a szerző nem említette meg a doboz sűrűségét, szilárdságát, súlyát, űrtartalmát, tűzveszélyességi fokozatát, és hogy szállítható-e kézipoggyászként repülőn. Hisz ezekkel a tulajdonságaival is ékesítheti kontinense életét, és egyáltalán nem mindegy, melyikkel milyen mértékben.

Ja, és még valami: vannak szép ékszerdobozok, ez nem kétséges, ám ékesítésre jellemzően nem a dobozt, hanem annak tartalmát szokták használni. Bár tudja fene, még sosem voltam kontinens... (És hogy mindez csak szőrszálhasogatás részemről? Az hát, de élvezem.)

Nem doboz, ékszer!

Maga a cikk azonban langyos, unalmas, semmilyen, így szórakoztatófaktora maximum hármas alára értékelhető. De most komolyan, Van még olyan áprádsávos turbómagyar, akinek feláll ettől a szövegtől: "Nem mindig fogjuk fel azt sem, mekkora ajándék, isteni kegyelem, hogy magyarnak születtünk. Egy olyan nemzet vérei lettünk, amely páratlan eredményeket, értékeket tudhat magáénak. Ennek jelentőségét, erejét fiatalabb korunkban kevésbé érezzük át, de amint megismerjük történelmünket, kultúránkat, egyre inkább rájövünk, hogy magyarnak lenni nemcsak komoly felelősség, de hatalmas öröm is." Na ugye.

És innentől aztán semmi extra, fotelből sóhajtozva magyarkodás, mint már annyiszor. Rövidített történelemóra, kiemelve a számtalan fantasztikus sikert, hogy micsoda nóbeldíjak, micsoda gólók, csak úgy árad az isteni kegyelem. (Az külön vicces, ahogy a honfoglalás utáni rablóhadjáratokat még mindig kedveskedve "kalandozásoknak" nevezik. Mit nekünk az rengeteg legyilkolt ember, felégetett vidék, őseink csak úgy kalandoztak, pont mint a  mongol kollégák valamivel később a sérelmünkre.) Magyarnak lenni öröm és felelősség, meg néha nehézség is. Ja, pont mint horvátnak, angolnak, portugálnak, szülőnek, kutyatartónak, buszsofőrnek, helyettes-államtitkárnak, járókelőnek vagy postán sorbanállónak lenni. Ez az öröm-felelősség-nehézség hármas gyakorlatilag bármilyen emberi helyzetre ráhúzható. Az imént vittem le a szemet, most meséljek? (Tök jó érzés, hogy már nincs itt a szemeteszsák, de  flakonokat felelősen a szelektívbe dobtam, miközben bosszantott, hogy még nem járt erre a kukásautó, pedig hétfőn és csütörtökön főleg erre ébredek.)

Kedves olvasóink, médiakritikai rovatunkat hallották, várjuk vissza önöket holnap is a televíziókészülékek elé! Csak hogy képzavar legyen, az istenbe is!

Mary és Max

A gyurmafilm nem feltétlen az a forma, amelytől súlyos tartalmat vár az ember. Inkább valami könnyed szórakozást, lehetőleg szellemeset, olyan Wallace és Gromit stílusút. Mifelénk meg kifejezetten gyerekmeséket gyurmáztak meg, párperces szörnyűségekben, nyilván csak hogy megnyomorítsák velük gyerekkorom estéit.

Viszont úgy általában az animációtól már nem idegen a felnőtt téma, már a Wes Anderson által elkövetett A csodálatos Róka úr sem explicit egy reggeli (na jó, esti) kakaó mellé való darab, nem is beszélve Tim Burton elbábozott rémálmairól, mint a Karácsonyi lidércnyomás vagy A halott menyasszony. De ezekben az azért alapvető a humor, és csak az oldaltáskákba pakolják a drámai mondanivalót.

Adam Elliot darabja, a Mary és Max viszont gyomorba vágóan drámai, valami olyasmi, ami érzelmileg - engem legalább is - alaposan megtaposott, de annyira, hogy mikor vége lett, egy fél órát csak úgy bámultam ki az arcomból, aztán még fél órát az ablakon át. Valahogy úgy mint az egyik címszereplő Max, a negyvenes éveiben járó, magányos, túlsúlyos, nem kicsit autisztikus brooklyni fazon. Akinél a sztori középtáján derül csak ki hogy aspergeres, mikor túl van már sok hónapnyi kórházon, megannyi sarokban reszketős pánikrohamon, meg a gyerekkortól évtizedeken át ívelő permanens magányon. A magány mondjuk konstans végig, akárcsak a másik főhős Mary életében is, nála a gyerekkori kiközösítéstől a szülőtől örökölt felnőttkori alkoholizmusig ível a pálya, miközben néha sikeres is, egy darabig férje is van, de a magányból nem tud tartósan kitörni.

És a történet középpontja mégis kettejük, évtizedeket átívelő barátsága, de úgy, hogy sohasem találkoznak. Ugyanis valamikor a hetvenes években, az akkor nyolcéves, ausztrál Mary ismeretlenül levelet ír egy telefonkönyvből véletlenszerűen kiszúrt címre, egyenesen New York-ba. A levél meg is érkezik az akkor 44 éves Max-hez, akinek ez teljesen feldúlja ócska, kicsi, de kiszámított és így biztonságos életét. És akkor levelezni kezdenek. A csúnyácska magányos kislány (a szeme pocsolyaszín- a homlokán az anyajegy meg kakiszínű) egy teljesen szétcseszett kertvárosi családból, egy és a csúf, emberkerülő különc a nagyváros közepéről, akinek nincs családja csak állatai, de legalább felcímkézett üvegekbe gyűjti a levágott lábkörmeit. Mindkettőjük életében akadnak pillanatnyi örömök (Max nyer a lottón, Mary szerelmes lesz), nagy válságok (Maxot emberöléssel vádolják meg,  a terhes Mary férje lelép egy birkapásztorral), de alapvetően csak ők vannak egymásnak, úgy is hogy egy óceán van közöttük.

port.hu

Hát, ez idáig nem hangzik valami vonzó történetnek, pedig nagyon is az. Ugyanis végig tele van egy  finom, kissé távolságtartó humorral, és bármennyire is azonosulhatatlannak tűnik a két főszereplő, nem lehet nem drukkolni nekik. De itt persze szó sincs valami nyálas-érzelmeskedésről, ezt garantálja a végletesen elidegenítő látvány (Ausztrália a barna, Brooklyn a szürke megannyi árnyalatában játszik), meg a folyamatos, ironikus narráció, párbeszédet ugyanis csak nyomokban tartalmaz a film. 

És az egésznek tényleg annyira erős, és annyira konfúz az érzelmi hatása, hogy azt nem lehet leírni. Mindenkit eltalálhat valahol, akinek életében valaha volt már komolyabb válság, én például a mára már teljessé vált magányomra ismertem benne. Azóta is csak pislogok, és remélem, hogy álmomban azért majd nem ez a világ jön elő. Amúgy nézze meg aki teheti, és akinek - mint nekem is - az elmúlt tíz évben valahogy kimaradt.

Ahol a bölény dübörög

 Hunter S. Thompson zakkant egy alak volt. Drogos, paranoiás, kiszámíthatatlan, egyesek szerint zseniális, mások szerint nem tudom. Megint mások szerint űrlény volt, aki azért jött a Földre, mert itt sokkal jobb tudatmódosítók kaphatók, mint otthon, a Betlegeuse 5-ön. A korábbi sportriporter 1965-ben lett híres a Hell's Angels-ről szóló riportkönyvével, a leghíresebb cucca pedig a Félelem és reszketés Las Vegasban, de írt Nixon választási kampányáról is, mivel azonban utálta a későbbi elnököt, el lehet képzelni milyen stílusban. Az írásait nem igazán kedvelem nekem nem jön be a "betépve üvöltöm diktafonba a cikkemet a vécén, mert fél óra múlva lapzárta"-metódus eredménye, ráadásul egyszer az egyik kedvenc írómat, Anthony Burgess-t is lusta fasszopónak, illetve béna, félőrült szarzsáknak nevezte. (Hogy ez hogy történt, azt itt lehet elolvasni.) 

Ettől persze egy érdekes fazon volt, aki nem indokolatlanul lett popkulturális ikon, elvégre az túlpörgő hatvanas évek (már mint az ottani hatvanasok) legőrültebb figuráinak egyike volt, aki az életét afféle kalandos kémregényként is képes volt megélni, gyakorlatilag évtizedeket egyensúlyozva az őrület határán. A végére persze a szorgos, alkohollal, drogokkal,  játékszenvedéllyel és fegyvermániával eltöltött évek gyümölcse beérett, így 2005-ben, 67 évesen a szájába vette kedvenc vadászpuskája csövét, és nem félt használni.

theguardian.com

A műveiből meg róla készült filmek vannak egy páran, hozzánk nagyjából három jutott el. A félelem és reszketés... a Rumnapló meg az Ahol a bölény dübörög. A három közül a bölényezős a legrégebbi, konkrétan 1980-as, de nekem ez a kedvencem. Nem mondom, a Terry Gilliam-féle vegasi rettegés se rossz, de ott Johnny Depp alakítása játssza a Huntert (akivel amúgy nagy haverok voltak), akárcsak a Rumnaplóban, a harmadikban, ami meg ugye az első, viszont Bill Murray dübörög mint Dr. Thompson. (Amúgy sosem volt doktor, legalább is nincs nyoma, de hát magam is csak a kiafeneségig jutottam a dologgal.)

A sztori nagyjából annyi lenne, hogy hősünknek Los Angelesből kell tudósítania a '72-es Super Bowl-ról (ez a füvön, sisakban rohangászó benga fickók nagydöntője), de persze nem teszi. Első blikkre már abban sem biztos, hogy LA-ben van, mert mikor a hotel előtt felkelti a limuzinja sofőrje, nem emlékszik a repülőútra sem, így némileg inzultálja a vezető állású alkalmazottat. Sőt szombaton azt hiszi, hogy még kedd van, szóval tényleg nem csak a repülés esik ki neki. Aztán nagyjából rommá töri a hotelszobát, bedrogoztatja a szobalányt meg a nemtudomkit. (Londinert? Tényleg tudja a fene, életemben nem laktam olyan hotelban, ahol ilyen lett volna. Illetve talán egyszer, de ott nem kértem szobaszervizt.)

És mikor már kis híján nekiállna dolgozni, csak reggeliig jut, mert megjelenik régi barátja Dr. Gonzó, aki kirúgott ügyvédből képezte át magát féllegális LSD-pápává és egészen illegális fegyverneperré (hiába no, valakinek a szertől a nem csak a béke és szeretet kattan be), és kezdődik valami teljesen agyahagyott road-movie. Természetesen az elemi logika vagy a dramaturgiai játékszabályok teljes mellőzésével, és az egész annyira életszerű, mintha egy énekes vastapsot kapna az operában, miután belehányt a zenekari árokba.

film.infodb.hu

De ennek pont ez a lényege, a film nagyjából olyan, ahogy Hunter élt, sőt kicsit még vissza is vesz belőle. Itt azért csak utalásszerűen vannak jelen azok a látomások (lásd: denevérek), melyek a Gilliam-moziban már sokkal nagyobb léptékben, mert a Félelem és reszketésben időnként már a világ is torzul a két szétcsapott főszereplő körül, itt még csak ők maguk. (A két film egyébként két különböző történetet mesél el, csak a Politoxikomán Tesók ugyanazok.)

És Bill Murray majdnem nagyon jó benne, az általa fő színészi eszközként kifejlesztett, kissé lenéző félmosoly, félbamba tekintettel kombinálva, itt úgy illik a karakterre, mint Marci hevesen. Peter Boyle meg Carl Lazlo(!), alias Dr. Gonzó szerepében olyan kellemesen őrült, hogy ha meglátnánk szembejönni az utcán, nem a túloldalra mennénk át, hanem a szomszéd városba.

Szóval az Ahol a bölény dübörög veszett drogfilmnek túl vicces, vígjátéknak túl őrült, Thompsonhoz képest meg túl elképzelhető. És iszonyú jó képi világa meg hangulata van, így negyven év után is.

Bástya sétány 68

 Tegnap egy kisebb csoport kiállt a Színművészeti elé (meg a homlokzatára) és jelentőségteljes pár percre feltartottak egy molinót, miszerint: "Itt nem lesz 1968!" És végül is tök igazuk volt, mert itt már ötvenkét éve nincs 1968, a legközelebbi teremtésben várható megint. Viszont nem értem, hogy akkor meg miért kell ilyen harcosan kiállni ellene, abban az 1968-ban ők már úgysem lesznek érdekeltek, kivéve ha mégis igaz Nietzsche örök visszatérés gondolata. Ja nem, akkor sem, ők akkor sem fognak élni, abban az 1968-ban se, mint ahogy én sem.

Ők persze nyilván az 68-as párizsi diáklázadásokra utaltak, és mint nyilvánvaló szélsőjobbosok, erősen mellélőve. Mert azokat végül leverték, tehát az Identitás Generáció fantázianevű gittegylet (amely egy tizenplusz országban jelenlévő, nagyon kicsi, elég butaácska, gyakorlatilag neonáci csürhe, indokolatlan értelmiségi fantáziákkal) lényegében azt követeli, hogy a hatalom ne verje le a színművészetisek lázadását.

Plusz megjegyzik, hogy ezek a lázongó művészlelkek már rég nem az egyetemi autonómiáért küzdenek, hanem "liberális hídfőállást" akarnak kiépíteni Budapesten, bármit is jelentsen ez. Mert ugye hídfőállásokat hadseregek szoktak kiépíteni háborúkban (ez persze passzol a felcsúti háborús retorikájához), de ha elfogadjuk az egészet egy metaforának, akkor is baromság. Mert hahó öcsik, Budapest már most is egy liberális hídfő. Ennyire be voltatok baszva a tavalyi önkormányzati választások óta? És mi ez a liberálisozás? Azok libernyákok, vagy ti még nem kaptátok meg a direktívákat a központból?

B. Ábel a mozgalom fővezére, és tagságának jelentős része

Persze sokat nem lehet várni ezektől a fazonoktól. Ők elvileg az "identitárius" valami (mozgalom, ideológia, szakkör, dalárda?) képviselői, lényegében egy kicsit jobbra az amúgy is szánalmas alt right-tól. Kellemes modorú hülyegyerekek, tradicionalizmusnak eladni próbált Mein Kampf Light-al. Nem egy veszélyeztetett faj, de ők sem veszélyesek senkire,szánalmasságukban röhejek csupán. Tüntetnek a muszlimok, a bevándorló, a melegek ellen (ez eddig a szokásos üzletmenet), meg néha a fehér hegemóniáért, na innentől kezdődik a náculásuk.

Viszont a tegnapi akciójuk kábé annyira volt hatásos és erőteljes, hogy ezidáig még az origón vagy a prostisrácokon sem találtam róla hírt. Szóval Bástya elvtárs, a jelek szerint, tényleg le van szarva.

Közlekedő szürreállatok

 Megérkezett az ősz 2020-ban! -hirdeti a Google, mintha nem lenne nálam naptár. Pedig van, mondjuk szükség is lenne rá, elvégre az ablakon túl még nyár van. A teknős is be akar már jönni az erkélyről, elég volt neki a napozásból, és nem várná meg, míg a saját páncéljában párolódik puhára. Szóval az ősz csak naptárilag csapódott be, az idő járása még egy másik kanyarnál tart, sokkal jobb köridővel.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még rajzanak a poloskák a ház előtt, de nem látom ottan a téli világot, a környéken nincs is bérci tető. Hát, Petőfi jobbat írt, de én igazabbat, és ugye József Attila is úgy üdvözölte Thomas Mannt, hogy "az igazat mondd, ne csak a valódit". De ennyi sznob irodalmi hivatkozás elég lesz ebéd előttre, sőt ebéd utánra is, különben a szellemi kisugárzásomtól idegi alapon átjön a szomszéd, és arcba ver egy vastagabb Bertrand Russel-kötettel, pedig A nyugati filozófia története nem arra való. Hanem hogy - mondjuk - őszi leveleket préseljek le alatta, de az meg még indokolatlan. A környékbeli fáknak nincs bekötve a Google, így nem tud nekik szólni, hogy ideje lenne kezdeni valamit ezzel sok unalmas zölddel, ez már annyira augusztus, hogy tisztára nem trendi, szekszi és fenszi.

Viszont. A Google egy olyan grafikával üdvözli az ősz beköszöntét (vagy csak figyelmeztet rá, elvégre a Google-nak ott Kaliforniában nem mindegy?), ami még csak nem is animáció, viszont annyi látszik rajta, hogy egy mókus utazik egy hőlégballon kosarában. Na most ennek mi köze az őszhöz? Nyáron csak borzok, nyulak és szurikáták szoktak hőlégballonozni, de most eljött a mókusok ideje? Vagy a mókusok  télen síelnek, tavasszal szaporodnak, nyáron vitorláznak, de az ősz a repülésé? (Mondjuk az utóbbi igaz (volt), de ez már túl privát.)

Viszont az indokolatlan, kulturálisan értelmezhetetlen állat-közlekedési eszköz kettősöket használhatnák máskor is. Felhívhatnák a figyelmet a járványhelyzet súlyosságára mondjuk egy maszkban motorozó varacskos sügérrel, vagy egy hóddal, aki lélegeztető vérplazmát szállít a HÉV-en. A nyár beköszöntét jelezhetné egy, a melegben túl gyorsan lebomló macskatetem, illetve mégsem. Az előbbi példáknak ugyanis még lenne közük az alkalomhoz. Úgyhogy a nyár, az legyen inkább a "rinocéroszok bicikliznek Arhangelszkben", a húsvétot meg ünnepelje két csillámpóni, akik egy repülőgép vécéjében dugnak.

Vagyis a Google jó irányba indult, de a dadaizmus avantgárd gesztusaihoz még sokat kell fejlődniük. Karácsonyra lehetne egy esernyő és varrógép találkozás a boncasztalon, Max Ernst emlékére, de csak ha nem pont karácsonykor született. Mondjuk ő amúgy is inkább szürrealista volt. (Na jó, most már tényleg abbahagyom.)

Aláhúzta a büdös auráját

 Teljesen eltűnőben van az úgynevezett tényújságírás. Ja, végül is újságok is csak azért vannak, hogy legyen mit kirakni a benzinkúton a csokis csipsz meg a hatos kiszerelésű műhányás mellé. És itt újságok alatt a hagyományos print médiát kell érteni, amit egykor nagy dózisban fogyasztottam, de őszintén szólva a fene se tudja, mikor vettem utoljára újságot. Nem pénzért, csak a kezembe. Ma már a laptopom az újság, bár ezek az internetes portálok csak mérsékelten hozzák az egykori olvasásélményt, van helyette valami kattintgatás, de az nem ugyanaz.

De az internettől pont az várták sokan, hogy most aztán beindul a tényfeltárással behabart oknyomozás, elvégre innentől nem pénzügyileg-politikailag felülmotivált lapkiadói főnökök mondják meg, hogy meddig jár a korsó kútra, pedig de. Sőt, mintha az új undokok nagyrészt a régiek lennének, csak a hatalmi érdekek mentén még motiváltabban szarják le a tényeket. Erre ugye vannak népszerű angol kifejezések, mint post-truth vagy a fake news, amik lényegében a tényfüggetlen újságírás alapelemei. Már nem az számít ami van, hanem amit akarunk hogy legyen. És ebből a szempontból már rohadtul semmi különbség sincs a a magát szeriőznek gondoló, közéleti tartalmak, meg a legprosztóbb bulvármocsok között. A hírek egyiknél sem a tényekről szólnak, hanem tényeket generálnak.

Mondjuk ha naponta hatszor írják le az erre hivatott ProstiSrácok, hogy az egyébként konkurens 444 "Soros blogja", akkor egy idő után ez elég sok ember számára nem egy vélemény lesz, hanem tény. Hisz nem indokolják, ami nem azt jelenti hogy hazudnak, hanem hogy a tényeken nincs mit indokolni. Azokat ki kell jelenteni, 'azt jónapot! Az a portál az egy blog, Dzsorzsi tata írja a saját kezivel, ezek csak lefordítják a New York-ból megparancsolt "cikkeket".

Így aztán mára a tényújságírás olyanok közlését jelenti, hogy közzétette, megerősítette, kijelentette, aláhúzta, közleményében leszögezte, nyomatékosította. És nincs visszakérdezés, hogy akkor ezt most hogy? A politikában gy ideje csak kinyilatkoztatás van, sajtótájékoztatók ahol nem lehet kérdezni, és egyre ritkább az az újságíró, aki hajlandó utánamenni a tényeknek, adatoknak, és legalább hozzáfűzni a nyilatkozatok és közlemények kurva unalmas mantráihoz.

Egyébként hogy a híreket (és a híreken keresztül a tényeket) azokat nem megtenni/megélni kell, hanem lediktálni, az pont a bulvárból jön. Az már húsz éve is úgy volt, hogy a Mulatós Géza Ugyanott Skoda Eladó nevű "sztár" felhívta a Blikkbors vagy a Napisztori szerkesztőségét, hogy hélóka, már két hete nem írtatok rólam, pedig nemrégiben nagysikerű falunapon plébekkeltem Faszkovácsiban, két napja meg beteg lett a kutyám részegen, és ettől büdös az aurája neki. Nektek ez nem hír bazmeg, csak hogy a Kyss Sylvy pinatetoválást csináltatott?

A politikusok meg gondolták, ha a Hurkatöltő Szalonzenekarnak, vagy VV Téllegnemdrogoztamnak ez megy, akkor egy helyettes államtitkár minek adjon interjút? Ha egy autógyár kizárólag közleményekben kommunikál arról, hogy a motorjaik károsanyag-kibocsátása miatt már gyakorlatilag kipusztultak a dél-németországi mókusok, akkor minek választási vitákra menni?

Itt tartunk most, és jut eszembe: mi is a rabszolgaságig kormányista TV2 hiradójának a címe?

Helló Röfi!

Orbán Viktor szerint az ellenzék olyan mint a kolbász. De hát ez képzavar, mert ő meg pont olyan külsőre, mint amiből a kolbász készül (a hóvirág lelkéről nem tudok nyilatkozni), tehát belőle készül az ellenzék?  És nem, én komolyan nem tudom Felcsút örökös miniszterelnöke egy disznó-e, e kérdésben teljes mértékben agnosztikus vagyok. Lehet hogy egy disznó, lehet hogy kettő, tényleg nem tudom.

A kolbász-hasonlathoz egyébként még hozzáfűzhető, hogy az ellenzék azért olyan, mint a kolbász, mert be van töltve és le van darálva. Izé, biztos hogy ez a sorrend? Én a főnökkel szemben sosem töltöttem kolbász, de  magam részéről előbb darálnék aztán töltenék. De ő biztos jobban tudja. Ezzel együtt is valószínű, hogy száz év múlva nem fogják klasszikus szövegként tanítani a kolbász-hasonlatot, mint mondjuk Platón híres barlanghasonlatát.

De az ilyen miniszterelnöki mondatok mutatják meg, hogy milyen szintű mentális leépüléshez vezet ha a hatalomtechnikai tehetség gátlástalansággal párosul.  És a felcsútin tényleg látszik, hogy ebben a járványos helyzetben nem igazán tudja, mit kellene tennie, ezért harcos cikkben áll ki a kereszténydemokrata értékek mellett, de csak miután a titkárnője rákeresett a guglin, hogy mik is lehetnek azok. Hogy kik a gonosz liberálisok, akik ellen harcolni kell, azt nyilván tudja, onnan indult ő is, de ma már annyira messze pávatáncolta magát a szabadelvűségtől, hogy most is libernyákozik. Azaz egy megvető árnylattal nevez meg valamit, amit egykor képviselt, most meg nem. Tényleg nem szorult belé annyi (mit ne mondjak: polgári) kultúra, hogy legalább liberálist mondjon és írjon? Egyébként nem. Pedig neki sem tetszene, ha én azon kezdenék dilemmázni, hogy őt és politikáját horogkeresztények vagy nyilaskereszténynek nevezzem-e. Mert természetesen egyik sem, mindkettő túlzó és becsmérlő lenne, de hogy nem kereszténydemokrata, az tuti.

Hogy ebből keresztény igaz-e, azt tényleg nem tudom, de hogy nem demokrata az nyilvánvaló. Egyszer el is szólta magát, hogy neki(k) annak idején nem a diktatúrával volt bajuk, hanem azokkal, akik működtették. Vagyis hát a diktatúra fasza kis rendszer, ha az ember maga lehet a diktátor. És ugyan azt is mondta, hogy ne arra figyeljünk amit mond, hanem arra, amit csinál, (de ezt is úgy mondta, szóval akkor logikailag most mi van?), mi meg látjuk mit csinál. Ezt a nyomorult rendszert, az összes disznóságával. Ahol nem az ellenzék a kolbász.

A szürke másik ötven árnyalata

Andreassal egyszer csak megáll egy rozzant busz, nagyjából a semmi közepén, aztán egy fazon elviszi egy nagy, szürke városba, hogy akkor most itt fog lakni, ez meg a leendő munkahelye címe. Így kezdődik a Jens Lien által elkövetett, 2007-es norvég-izlandi film, A kiállhatatlan.

A városnak nincs neve, és persze elég furcsa. De milyen is legyen, mikor hősünk azt sem tudja, hogy is került oda, honnan jön valójában? Ami a nézőnek is egyből feltűnik, hogy szinte nincsenek színek, mindennek valami szürkés árnyalata van, az egész környezet rideg, egyetlen növényt sem látni sehol. Az ételeknek sincs igazán íze, a piától nem lehet berúgni, viszont összes munkatárs olyan, mintha folyamatosan be lenne drogozva. Vigyorognak mint a vadalma, nagyon kedvesek, de néha a legalapvetőbb  mindennapi helyzeteket sem látják át. Ja, és nincsenek gyerekek. Fák meg gyerekek, meg öregek se nagyon. Itt mindenki nagyjából harmincas-negyvenes hivatalnok. Felületes, valódi érzelmektől mentes droid.

És Andreasnak ez nem tetszik. Egyre több a problémája. A élettársának bevallja, hogy más szeret és elöltözik tőle, aki erre annyit reagál hogy de hát szombatra vendégeket hívott. Erre marad szombatig. És akkor nemsoká jön az egyik központi szimbólum, egy ismerős falán ugyanis van egy repedés, egy lyuk, amiből zene hallatszik, és ahogy tágítanak rajta gyerekhangok, odabenn érezni illatokat, és íze lesz a kakaónak. Szóval ez lenne a menekülési útvonal, de a fal bontásával a város szabályait kezdik bontani, amiért aztán bűnhődni kell. Az ilyesmiért már kijönnek a szürke overallos rendfenntartók, akik nagyjából rendőrség, a mentők meg a köztisztaságiak egyben, és esetleg a titkosszolgálat is.

Sok apró részletből épül föl ez a nyomasztó világ, ahol a főhős még öngyilkos sem bír lenni, de visszaviszik az egyszer már elhagyott élettárhoz, aki ez esetben (immár nem meglepő módon) annyit bír szólni, hogy valami barátai most hívták, hogy szombaton menjenek együtt gokartozni. És Andreas megy, az elátkozottak nyugalmával.

Igen, itt Kafka, Huxley és Orwell köszön vissza, és sokan sokat vitatkoztak azon, hogy akkor most hol is játszódik A kiállhatatlan, minek a metaforái a város nyomasztó furcsaságai. De az én végső megfejtésem mégis az lenne, hogy ez a film a pokolban játszódik. Amit magunknak építettünk. Ahol az ízetlen egyszínűséget hazudják boldogságnak, és aki nem akar az előírt módon, szabványosan boldog lenni azt kirúgják onnan. Mint Andreast is, aki a végén mégis elindul a puszta semmibe, a hóviharba, mert nyilván nem menne már vissza a városba.

Mert hova térhet meg az akit már ebből automatizált pokolból is kiutasítanak? A nemlétbe, ami egyszerre nyomasztó és felszabadító lehetőség hősünk számára.