Végre meg tudtam nézni Jorgosz Lanthimosz Szegény párák (Poor Things) című igazán lenyűgöző filmjét. Pedig nálunk január vége felé mutatták be a mozik, de én csak tegnap este tudtam levadászni a neten, hogy aztán jó későn feküdjek le, de megérte, ez nálam egy 10/10-es darab.
Az egész valójában egy Pygmalionba oltott Frankenstein-történet, kortárs áthallásokkal, bizarr alaphelyzettel, és olyan párbeszédekkel meg képi világgal, ami nagyjából Wes Anderson a négyzetre emelve.
A bizarr alaphelyzet (ha valaki még nem látta volna) annyi, hogy valahol a viktoriánus Londonban van egy középharmincas nő, Bella, aki viszont úgy viselkedik, mint egy maximum másfél éves gyerek, vagy egy különösen súlyosan fogyatékos bármennyi éves. Merthogy ő korábban egyszer már öngyilkos lett (pontosabban az anyja), méghozzá terhesen ugrott a Temzébe a Tower Bridge-ről, ahonnan kihalászták a még friss hulláját, ami megvett Dr. Baxter, a londoni Dr. Frankenstein, és villanyossággal felélesztette. de mivel agyhalott volt, a majdnem kész csecsemő a méhében meg még használható, annak agyát ültette belé.
Így aztán Bella egy felnőtt nő, egy csecsemő agyával és tudatával, egy gyerek az anyja testében (ahol addig is volt, míg ki nem vágta onnan az érdekes doktor), aki viszont rohamtempóban fejlődik, csak épp mit sem tud a világról. Rá nem hatnak a társadalmi konvenciók, azt teszi ami épp jólesik neki, és azt mondja (ahogy egyre jobban megtanul beszélni) amit tényleg gondol és érez. És lassan felfedezi magát, meg testének szexualitását, aztán a külvilágot, amint lesz belőle egy simlis és irritáló ügyvéd szeretője Liszabonban és egy luxushajón, prostituált Párizsban, a kettő között sokkot kapva a szegénység látványától is, végül meg bizonytalan identitású orvostanhallgató Londonban. Ja, és szocialista-idealista, bár a végére azért, lassan belenőve a világba, már felvillan a szemében a cinizmus tüze is, hisz a világ szar hely, igazságtalan és kegyetlen, és az idealizmus csak addig működhet, amíg a világtól elzárva él az ember, mint az elején Bella, a doktor házában. Amikor viszont fejben még annyira gyerek, hogy föl sem fogná az egészet. Dehát ettől egy felnövéstörténet a film, többek között. (Meg például testhorror.)
Szóval tényleg bizarr egy darab, de Lanthimosz talán eddigi legjobb alkotása, minden esetre engem megvett kilóra. Hogy mennyire társadalomkritika vagy épp feminista kiáltvány, az szinte nem is érdekes, a sztori amúgy is magával sodorja az embert, és a majdnem két és fél óra alatt nincs idő agyalni. Több okból sem.
Az egyik az ábrázolt világ. Ami elvileg a viktoriánus Anglia lenne (meg néhány más korabeli helyszín), csak ez először egy fekete-fehér rideg hely, aztán egy túl színes, és nagyon steampunk rémálom, ahová azért elmennénk nyaralni.
A másik pedig a karakterek, és az ő párbeszédeik. Doktor Baxter (Willem Defoe) például maga egy Frankestein és Frankenstein szörnye egyszerre, tekintettel arra, hogy már az apja is Frankenstein volt, aki épp rajta kísérletezett, aminek a nyomait idős korában is viseli. Bella pedig nem egyszerűen a teremtménye, hanem nagyjából a lánya is, aki istennek szólítja az öreget (pedig csak becézi God-nak, ha már a keresztneve Godwin, csak hogy legyen benne némi bibliai áthallás is). Emma Stone hihetetlen nagyot megy a szerepben, nyilván elég sokszor kellett kilépnie a komfortzónájából, hisz egy szürreális karaktert kell megjelenítenie, ráadásul gyakran már-már a pornó határát súroló szexjelenetekben. Mégis tud nem evilági módon naiv és csodálkozó lenni, miközben (épp a naivságát ábrázolandó) teljes természetességgel tolja lee a bugyiját. Nélküle egyáltalán nem működne a film, vele viszont egy remekmű, meg is érdemelte az Oscar-díjat, nem mintha az amúgy túl sokat jelentene.
És van egy harmadik összetevő is. A film képi világa tényleg elképesztő, és nem csak a látványorgia miatt, hanem mert a Lanthimoszra jellemző váltott nézőpontok itt is tűpontosan működnek. Hol színes a kép, hol fekete-fehér, néha nagyon szélesvásznú, néha meg egy halszemoptikán keresztül látjuk a történéseket, és ezek a váltások pontosan passzolnak a dramaturgiai fordulatokra.
De abba is hagyom, mert sürgősen meg kell néznem még egyszer. Most. Aztán még majd később is párszor. Hú, de el vagyok én képedve ettől idelent, mert az azért ritka, hogy egy film ennyire belém tapos. (Na jó, nem nagyon ritka, csak eléggé.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése