Megnéztem egy nemszupehősfilm-alakú, bár elsőre annak látszó izét, eredetileg csak azért pillantva bele, hogy lássam, tényleg pontosan milyen szar is egy ilyen franchise aktuálisan. Erre végignéztem a Supergirlt, részben afféle bűnös élvezetként, de kicsit azért is mert helyenként nem is volt rossz. Ehhez nyilván az kellett, hogy ne legyen igazi szuperhősfilm, még külsőségeiben sem. Mikor például a klasszikusan köpenyes-jólfésült Superman videotelefonált az itt főszereplő unkahúgának, az olyan kínos volt, hogy elbújtam a fotel mögé visítani. Ekkor jöttem rá, hogy ez baj ezekkel a rém primitív képregényes adaptációkkal, hogy kínosak, de nagyon. Ez viszont lényegében egy űrwestern, hülyén kinéző, ám látványosan összeverhető űrlényekkel, meg egy huszonpár évesen is kiégett főszereplővel, aki vagy részeg, vagy másnapos, de mindig pont bajban van.
Kara, avagy a szupergörl, egy félisteni képességekkel rendelkező, ám ide-oda csapódó identitászavaros alkesz csaj, aki nem szeret a Földön lenni kényszerű emigrációban, így aztán főleg az űrben mászkál, lehetőleg vörös napokat keresve. Mert ugyan félisteni szörnypofozó-képessége kifejezetten a sárga napok fényétől jár a csúcsra, de olyankor nem hat rá a whisky, márpedig űrszörnyeket pofozni ő jól bekarmolva szeret.
A sztorira nem mennék rá, egyszerűen egyik lepukkant bolygóról a másiktra mennek, valami bosszú okán, hülyécske, sematikus főgonoszt üldözve, aki krómozott roncstelepnek van öltözve (plusz meg kell meneti Kara kutyáját, nyilván egy anti-John Wick -től), közben meg sok a bunyó, az ármány és a cinikus beszólás. A gyerekkoromban is utált Superman filmekből ismerős, az alsógatyát kívül hordó köpenyes repkedő alak szerencsére nem túl gyakran tűnik fel, a film kétharmada így inkább a Galaxis őrzőit idézi (az egyetlen általam is elviselhető szuperképregényhősös mozgókép, de csak a cinizmusa okán), enyhe Star Wars-beütéssel, de rém gagyi kinézettel. Viszont legalább elég sötét, nem csak fizikailag.
Olvasom, hogy ez a film igazából nagyot zakózott az amerikai mozipénztáraknál, ez nyilván természetes, ha már egyszer nekem, ha nem is tetszett kifejezetten, de némileg bejött. Úgy értem elszórakoztatott. Márpedig definitíve gyűlölöm a szuperhősős bármiféle hitványságokat, egyszerűen negyven éve voltam utoljára tizenkét éves, és képregényeket se nem olvasok, se nem nézek filmen, egyszerűen nem nekem valók már ezek az „univerzumok“ a maguk bugyuta, indokolatlanul gyerekes műmitológiájukkal.
Ha kihagyták volna Szuperment, ellenben találtak volna egy rendes forgatókönyvírót meg rendezőt, még jó is lehetett volna a cucc (a főszereplő Milly Alcock-on nem múlt volna), de ez filmipari darab, arccal a bevétel felé, szóval egy bevállalósabb, műfajilag önkritikus változat feltehetően még nagyobbat hasalt volna a kasszánál.
Kéne már egy rendes független filmművész, aki egy ilyet megcsinál, mint mikor Jim Jarmusch összehozott egy nettó zombifilmet (A holtak nem halnak meg). Ezzel itt ugyanis tényleg az a baj, hogy lehetne jó is, ha nem lenne elsődleges szempont a profitmaximalizálás. Pedig a látványvilága egy videojátéké kábé, az nem kerülhet olyan eszetlen összegbe, azaz kibírná egy független produkció is. Hollywood mondjuk kevésbé a neki mutatott görbe tükröt, de az annál jobb lenne a nézőknek. Esetleg nekem is, bár nem tervezek részokni a műfajra, amíg nem látok egy igazán fekete komédiát, ahol mondjuk az elvonón lévő Batman egy pókemberes pizsamában vetődik ki a rehab ablakából (soha nem süt ki a Nap!), mert még józanul is úgy tudja, hogy képes repülni...
p.s. Tényleg, miért gondolják azt a szuperképregényes hősök, hogy verekedve harcolni mindig egy lobogó köpennyel a hátukon érdemes? nem látszanak tőle Dart Vadernek (neki is minek?), a kiívül hordott alsó vagy a miniszoknya mellett meg különösen röhejesen fest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése