Bang

Nem feltétlenül néznék meg egy filmet, aminek az a címe, hogy Bang Bang, mert az vagy valami akciófilm, vagy egy ölős-baszós gengszterrománc. De erről a Vincent Grashaw által rendezett, 2024-es darabról valahol jókat olvastam, úgyhogy ha már elém dobta egy filmmegosztó oldal, belenéztem. Nos, pont az ízlésem szerint való műegész, egy igazi súlyos dráma Detroit egy karcos kertvárosából, ahol repedezik a járda aszfaltja, ritkás a napsütés, a valóság szürke, a képzelet meg ritkán jár arra.

Itt kolbászol a visszavonult bokszoló, Bernard "Bang Bang" Rozyski, akinek még családja is volt egykor, és  unokája felbukkanása apropóján nekiáll jóvátenni múltbéli hibáit. Legalább is megpróbálja.

Tim Blake Nelson olyan hitelesen nyers, cinikus és felettébb lepusztult a címszerepben, hogy elsőre meglepődik a néző, hogy tud járni. Ugyanis a bevezetőben egy kerekesszékkel közlekedik (és esik hanyatt), aztán mikor nincs rámpa egy lépcsőnél, feláll, és felviszi maga a széket, aztán visszaül. Mert az ő világa egyszerű, minek menni ha lehet gurulni is, a kecsapos szendvics lehet főétel, a múlt utólag szépnek tűnik, a jelen semmilyen, jövő meg nincs, de azért csak kiderül, hogy a személyiség a mindenen túllevés után is mehet még valamerre. Nem klasszikus fejlődéstörténet a Bang Bang, de nem is egy műfaji film. Túllép az unalomig ismételt sport- és gengszterfilmes kliséken, a cselekmény legtöbb fordulatára tényleg nem számítunk.

Nem vidám darab, bár vannak megmosolyogtató pillanatai, de Grashaw láthatóan nem akart egy fekete komédiát csinálni a sztoriból, marad a hatvanas évek óta ismert munkásnegyed-esztétika huszonegyedik századi változata, miközben maga a főhős élhetne akár az 1960-as években is, a mentalitása, az ízlése, az élethez való általános hozzáállása már nagyon nem újvilági. 

Bernard egy tüskés alak, az elhidegült lánya meg vele is az („ - ...hé Jen, büszke vagyok rád! - Baszódj meg!“), ehhez képest van akkora hírneve régről, hogy a világ alapvetően barátságos vele, például a fiatal rendőrcsaj, akik lemeszeli lejárt jogsival (és talán kissé piásan is), de nem letartóztatja, hanem hazafuvarozza. Aztán kiderül, hogy még testvére is van, az unokájával meg kezd szinte családi kapcsolatba kerülni, amennyiben nála lakik, ő meg bokszolni tanítja. Rosszul amúgy, hisz sosem volt edző, meg is lesz a következménye az amatőrizmusának, de egy roncs világban amúgy sem ér épnek maradni.

Ez így lehetne valami nyúlós-nyálas melodráma is, könnyfakasztó aszcendenssel, de a sztori végig a földön marad, nem akar ránk erőltetni nem létező erkölcsi tanulságokat. Mert olyanokat az élet csak néha és nyomokban tartalmaz, ez itt meg egy realista darab, költőisége abban áll, hogy kerülni igyekszik a költőiséget. Tényleg mintha egy Charles Bukowski-novellát olvasna az ember, arra sokkal jobban hasonlít, mint az 1930-as évek francia költői realista filmjeire, mert nem akar semmi sorsszerűséget láttatni emberek társadalomperemi sodródásában. Csak rögzíti azt. A Bang Bang így olyan messze van a Rocky-filmektől, ammenyire csak bír, szerencsére.

Ez olyan újranézhető cucc, pusztán kellő időtáv kell hozzá, mert nem egy látványfilm, de tipikusan az, ami megbízhatóan nem dob fel egy esős szombat délutánt.