Vannak a filmek, amiket kábé egy-két színész miatt néz meg az ember, feltéve ha a témája nem túl sematikusan unalmasan érdektelen. Na, ilyen volt most a 2019-es Léghajósok (The Aeronauts), amit egyfelől a Felicity Jones - Eddie Redmayne páros miatt tekintettem által (ők voltak a Stephen Hawking életrajzi film, A mindenség elmélete főszereplői is), másrészt meg a környezet és a téma, azaz a viktoriánus Anglia und a repülés is elvállalhatónak tűnt.
Van valami igazságmag a sztoriban, a filmbeli James Glaisher (Redmayne) a meteorológia egyik atyja tényleg létezett, és tényleg rekordot állított fel azzal, hogy több mint 11 ezer méterre emelkedett léggömbbel, hogy a légrétegeket élesben tanulmányozza, de valójában egy pasi volt a pilótája, nem pedig a finomutalásféleképpen Amelia Wren-nek hívott Felicity Jones. (Aki később meghalt, miután ellopta a Halálcsillag tervrajzait egy másik galaxisban, láttam az erről szóló dokumentumfilmet. Szóval itt még a Galaktikus Birodalom előtt vagyunk, Palpatine helyett Viktória a királynő, de Albert herceg már pont halott, mivel 1862-t írunk...)
A csaj neve azért érdekes, mert olyan, mint a Marilyn Manson, hogy két személyből van összerakva. Az Amelia az nyilván Amelia Earhart a világ valaha leghíresebb eltűnt pilótanője okán van, a Wren meg lehet Sir Christopher Wren, a londoni Szent Pál katedrális építésze, aki ugyanakkor híres csillagász is volt, plusz a brit akadémia, a Royal Society egyik alapítója, márpedig Glaisher ennek a tagja volt, és nagyrészt a híres greenwichi obszervatóriumban dolgozott, ami meg szerepel a filmben is.
Szóval van az egészben valami a viktoriánus szüfrazsett-mozgalomból, miszerint Ms. Wren, a tériszonyt nélkülöző bevállalós özvegy (kiderül az is, hogy lett az a tudomány oltárán) a korabeli girl power-ikon, aki ugyan a tudományba be sem teheti harisnyás lábát, de léggömbbel nagyon tud és mer repülni, ha már nem bírta kivárni, míg bő negyven évvel később feltalálják a használható merevszárnyú repülőt. Ja, az unokájának maximum.
Szóval a páratlan páros rekordot repül magasságilag, és közben beszélgetnek, ami önmagában elég érdekes, tekintettel a másfél évszázaddal ezelőtti brit etikettre, de azért egy teljes filmet elvileg nem lehet kitölteni azzal, hogy két ember ül egy léggömb kosarában, és feszélyezi egymást. Így aztán tele van visszaemlékezésekkel a film, hogy ki hogy jutott pont ide, a fagyásos-oxigénhiányos életveszélybe, mert azért vannak kis kaliberű, ám potenciálisan halálos kihívások is a helyzetben.
Azért túlélik, de ezt amúgy is előre tudjuk, úgyhogy a Léghajósok kalandfilmnek elég vékony lenne, kamaradrámának viszont nagyon működik, plusz fantasztikus látvány, ahogy mondjuk a felhők között felülről nézik a szivárványt. Kár, hogy én viszont súlyosan tériszonyos vagyok, én nézni sem bírom, mikor több kilométer magasban Amelia a köteleken lengedez, mondjuk pont ezért nem bírtam végig azt a filmet sem, amiben két csaj ragad valami több száz méter magas torony tetején, egy zsebkendőnyi vasrácson... Brrr, a címe sem jut eszembe... (Közben utánanéztem, a címe Fall, avagy Zuhanás, 2022-es, és a cselekmény helyszíne egy 600 méter magas rádiótorony, főleg felső része.)
A léggömbös hajósok nem egy akciófilm, nem is katasztrófa, kalandnak meg kaland ugyan, de a fotelből félálomban fogyasztható módon, úgyhogy marad a kissé társadalomkritikus dráma, mint nem műfaj csak jelleg, ami szerencsére nem tol a képünkbe valami lebutított feminizmust, csak szimpatikus és erős női karaktert, ennyit meg megér a történelemhamisítása. Amúgy sem valós történet, csak az alapján filmesített, nem szájbarágós tanmese.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése