Szörnyella kamaszodik

A Hibrid egy biohorror (2009-ből, Vincenzo Natali rendezésében), ahol két nagyon kocka tudós (amúgy élettársak, bár a franc sem tudja miért), a fertőtlenítőszagú laborjában előállít egy lényt, amelyik (aki?) félig ember, egyharmadrészt állat, a maradék részében pedig egy olyasféle szörnyeteg, amit az ágyunk alá képzelünk egy súlyosabb vacsora nem szándékolt következményeképp. Az általuk előállított kuttyugó szutymák minden igyekezetük ellenére nem purcan ki a labor padlóján, ezért logikusnak tűnik, ha a nem létező gyerekük helyett nekiállnak őt felnevelni. És mint minden rendes horrorban, itt sem szól nekik senki, hogy ezt esetleg mégse kéne, épp úgy, ahogy éjszaka, a sűrű ködben sem kell belekirándulni az erdőbe, csak azért, mert gyanúsan elnyújtott üvöltések hallatszanak ki annak mélyéről. Nem, ők az gondolják, hogy milyen aranyos szörny ez a kislány, majd a pajtában tartjuk, és néha pórázon sétáltatjuk, hát mi baj lehet?

A nevelést szigorúan tudományos alapon indítják, mert Dren (így hívják a lényt, aki cuki rózsaszín ruhácskát hord a kopasz fejéhez és a mérgező nyílban végződő farkához) napok alatt öregszik éveket, szóval kis befektetéssel egy eddig nem létező faj első példányának komplett életciklusát figyelhetik meg rajta, és hát azért tudósok (a legközhelyesebb, tömegfilmes sztereotípiák mentén), hogy ezt ne bírják kihagyni. De mivel ez igazából egy Frankenstein történet, a szörny nyilván rapid mód a fejükre nő, követelődző és önfejű lesz mint egy tini, bár nem hallgat kamurap fiúbandákat, nem cigizik a suli vécéjében, ahova ugye nem jár. Meg persze nem dug a focicsapat középcsatárának hátsó ülésén. Mondjuk a pár nap alatt bekövetkező pubertás azért beletapos érzékeny lelkébe, és kissé sárkányszerű formájába, mert azt ugyan nem tudjuk, hogy menstruál-e, de az biztos, hogy a felnőtté válás esetében praktikus denevérszárnyakat is eredményez. (Ez utóbbi mondjuk szimbólumnak nem rossz: egyszerre angyali és ördögi lesz általa, pont mint Luci Ferenc abban a régi történetben, ahol mint angyal bukik alá a kozmikus tetőtérből az Erő sötét oldalával színültig töltött alagsorig.)

Hogy Dren mennyiben ember és mikor állat, azt csak a jó ég tudja nála, alkotói is néha szeretgetik, néha félnek tőle, helyzettől függően. Így aztán a nevelése is legalább felerészt nettó idomítás, mert csak az emberi része nevelhető, a maradékot meg a korbács (lekötözés, megcsonkítás) és kockacukor kettősével próbálják betörni, naná hogy sikertelenül.

És persze nem tudjuk, hogy mikor a szörnyecske (illetve már felnőtt nőszörny) szexuálisan is ráindul apura, akkor melyik fele van ügyeletben épp elméje hajóhídján, talán inkább az állati, elvégre a szex a teljesen embereknél is csak kisebb részt fejjáték, nagy arányban pedig puszta ösztön, a bennünk lakó állat karácsonya és tavaszi szünete egyben.

gamechannel.hu

Amúgy a film minden eges fordulata előre tudható, nem igazán akar eltérni a műfaj megszokott kliséitől, elvégre ha a néző már vért és beleket akar látni, akkor jönnek a verek és a belek, ha már várja, mikor ugrik már rá az aktuális zsákmányra valami rémes,  hátulról a sötétből, akkor nem kell sokáig várnia. Ettől még lehetne jó a Hibrid, és igazából nem is rossz, de jó lett volna, ha nem csak elbábozzák a történetet. 

Az igazán problémás az,  hogy a szereplőknek nincs személyisége, jelleme vagy efféle emberi gyarlósága, a lánylénnyel ellentétben ők nem tetőről repkedő, szárnyas fejvadász ragadozó állatok, hanem neonfényben, csempézett falak közt DNS-sel pepecselő állatok, e tekintetben nem jobbak mint teremtményük, csak mások. Mondjuk így belegondolva, lehet hogy ez volt a rendezői koncepció, de az is elképzelhető, hogy csak így sikerült, és a két színész (Adrian Brody és Sarah Polley) azért gravitál vissza állandóan az érzelmek világából a tudóskodó biorobot szintjére, mert a forgatókönyvbe nem írtak nekik valódi szerepeket. Úgyhogy elbábozzák magukkal a kötelező sztereotípiákat, miként a Drent "alakító" kettős (avagy Delphine Chaneac és a CGI), bár utóbbinak mentsége, hogy ő eleve nem színész, hanem modell, és félig tényleg egy monitoron rajzolták meg. Plusz nincs szövege, elvégre a karaktere beszéd helyett prüntyögéssel és csapkodással kommunikál. Meg szaladgálással.

De az egész filmben mégis van valami alapvetően eltalált. Mert bár horrornak elég light-os, drámának kissé felületes, sci-fi-nek meg túl összecsapott, de valahogy mégis képes felrázni az embert. Úgy vet fel morális dilemmákat, hogy nem akarja mindenáron megoldani azokat (nyilván nem is lehet, egy ilyen filmben meg pláne nem), csak annyit vállal, amennyit el is bír. Hogy a maga eszközeivel szóljon, hé emberek, biztos hogy jó felé mentek?

Sokszoros mindennapok

Jim Jarmuschnak nem erőssége a történetmesélés, ő atmoszférában, hangulatteremtésben erős, így aztán hősei is többnyire kisemberek, mindennapi problémákkal és átlagos lakótelepi (zöldövezeti, belvárosi, csűrmögötti, útszéli) problémákkal. Legfeljebb -hogy történjen végre valami - utaznak valahová, és akkor egy road movie mégis csak ad valami keretet annak, hogy ők igazából csak vannak.

A Paterson főhőse azonban nem  megy sehová. Pedig buszsofőr, de csak helyi viszonylatban, úgyhogy naphosszat meg körbe-körbe Paterson városában, este kutyát sétáltat, bedob egy sört, aztán másnap kezdődik elölről minden. Vagyis nem csak a busszal ér vissza minden esete ugyanabba a garázsba, de az élete is ugyanazzal a rutinnal jár körbe. És közben Patersonnak hívják, nyilván hogy ne kelljen túl sok nevet megjegyeznie. (Ennek később még lehet jelentősége.) Van egy csaja, akivel egymás mellett élnek (de csak néha együtt), gyerek helyett kutyájuk van, a pasi meg alapvetően az a magányos fickó, aki egy zsúfolt kocsmában is teljesen egyedül bír lenni, de már nem bánja. Ugyanis költő, aki két forduló között verseket ír a buszon, főleg azokról a mindennapi témákról, amik másokkal történtek meg. Hisz az ő élete olyan monoton, hogy ahhoz képest a lottóhúzás akciófilm, viszont előszeretettel hallgatja ki az utasai beszélgetéseit vezetés közbe, hogy aztán tőmondatos létfilozófiát pároljon belőlük a jegyzetfüzetébe.

theplaylist.com

És igazából ezek a vers-töredékek kereteznék a film történetét, ha lenne neki olyan. De csak epizódok vannak, ugyanazok újra meg újra, hétfőtől péntekig, reggeltől estig. Még az sem zökkenti ki a mindennapok végtelenbe sokszorozódó láncolatát, ha egy féltékeny pasi fegyverrel fenyegetőzik, vagy lerohad a busz, ezek is csak egy félórára borítják meg a világ rendjét, mert a világ akkor is tart a szombat felé, ha a szerda esete zűrösebb az átlagnál.

És az egész majd' két órán át marad teljesen nézhető, sőt ha jó pillanatunkban talál el, szerethető is. Jó, hát kell hozzá egy kétoldali, akut szuperhős-undor is (ezért bírom a thrillert, ha jól csinálják ott nincs se hősiesség, se happy end), meg valami lelki rokonság a főszereplővel, aki sokszor pont olyan, mint mi, és amilyennek viszont nem szeretnénk látszani. Adam Drivernek (aki itt nomen est omen alapon játszik sofőrt) utólag is megbocsátjuk a Star Wars kínosan ostoba, és szánalmasan elhülyült legújabb trilógiájában vállalt tettestársi szerepét, ezt a filmet meg gondolatban odatesszük a Házassági történet vagy A holtak nem halnak meg mellé. (Ez utóbbi ráadásul szintén Jarmusch rendezte, és igazi hangulat-horror, atmoszférikus zombifilm, mint az közismert.)

Persze az ember azért néz játékfilmet, mert lelke mélyén a legavantgárdabb darabok esetén is várja, hogy a cselekmény, vagy annak hiányában legalább a felvillanó epizódok, párbeszédek kifussanak valahová. Nem kell drámai finálé, nagy csavar a végére, csak miután hatszor körbejártuk A pontot, legalább messzebbről lássuk már meg, milyen lehet a B. Na, itt még ilyesmi sincs, csak valami középlapos elmélkedés arról, hogy milyen fontos a költészet, mikor pedig nem is.

Én azonban gyártottam egy különbejáratú összeesküvés-elméletet, mely szerint a főszereplő zakkant, azaz kissé skizoid, és rendszerszinten hallucinál. Vagyis az élete egy jelentős részét csak képzeli, nincs se nője, esetleg kutyája se, nem véletlenül nem látjuk őket mások társaságában. (Egyszer elmennek moziba, de ott is csak egymással beszélnek, illetve a pasas magában beszél, nem csoda hogy az emberek kerülik.) Ami valóságos az életében az a buszvezetés, meg a versírás, az elcsípett beszélgetésekből próbálja összerakni, milyen is egy átlagos emberi élet, és fejben ír magának egyet. Nem túl izgalmasat, egyáltalán nem változatosat, de valódi emberi kapcsolatok híján ennyire telik neki, ennyi már elég ahhoz, hogy vezesse a buszt, és ne aláfeküdjön. A versei meg arra jók, hogy ha egyszer mégis képes lesz kommunikálni a külvilággal, akkor azok mögé bújva tehesse meg. Nincs igazán tisztában azzal, ki ő és miért ilyen, de érdekelné a válasz, és a szigorúan monoton módon maga köré képzelt élete egy nagy várakozás, hátha egyszer leszól neki az égi hang, vagy egy esős délutánon belecsap a megvilágosodás. Bár igazából nem hiszi, hogy ez valaha is megtörténhet. Ráadásul fárasztó dolog egy komplett világot folyton fejben tartani (vö. Nehéz Istennek lenni), így sok az ismétlődés, az elnagyoltság a Mátrixban. Ugyebár a Patersonban élő sofőrünket is Patersonnak hívják (párosan olcsóbb!), a környék ráadásul tele van ikrekkel, hisz így egy erőfeszítéssel rögtön két embert tud maga mellé képzelni munkába menet, vagy az esti sörözéskor. Élete képzelt párja meg naponta más világmegváltó ötlettel áll elő, láthatón nem tudja, hogy akkor most süteményeket akar-e árulni vagy bálnákat menteni, hisz ez még Patersonnak sem tiszta.

Ebben az értelmezésben például a kocsmai, játékpisztolyos jelenet is csak annyi, hogy elgondolkodik rajta, milyen lenne, ha az életének lenne tétje. De nincs, erre utal az, hogy a fegyverrel hadonászó pasinál tényleg csak játékpisztoly van, és később még ezért is bocsánatot kér. Paterson meg rezignáltan rója tovább a köreit, amit az életeként próbál beazonosítani, és nem tudni, kitör-e valaha ebből az egyszemélyes világból.

Persze lehet hogy szó sincs ilyesmiről, ez tényleg csak egy mindennapi ember állapotrajza, én meg magamból kiindulva gondolom túl az egészet. A különbség csak annyi, hogy ha nincs semmi efféle mögöttese, akkor ez egy közepes, de elég nézhető film, ha viszont véletlenül (és valószínűtlenül) igazam van, akkor egy nyomasztó dráma, márpedig én az utóbbit preferálom. A költészet hatalma, ugyebár...

Képtelen Krónika

Kakadu Péter külügyes elvtárs útjainak fényképes és videós dokumentálása idén eddig 22 millió forintba került. Szerintem ez nagyon is rendben van. Hisz kiderült, hogy amikor posztszovjet diktátorokhoz jár elvtársias légkörű seggnyalásokat performálni, akkor külön fotós és videós is megy vele (útiköltség, napidíj, alapfizu, költségszámla), elvégre ilyen fontos feladatokat nem lehet pusztán egy emberre bízni. Ráadásul egy ember csak egy nézőpontból tudja fényképezni, ahogy Miniszter Úr kezet fog, aláír, felavat vagy határozottan kijelent, márpedig ő egyértelműen a többszempontú, széleskörű tájékoztatás híve. Ez amúgy abból is látszik, hogy a minisztérium a közpénzből fotosoppolt képeket aztán ingyen bocsájtja a sajtó rendelkezésére, pedig közéjük is lövethetne. (Jó, hát időnként listázzák is az újságírókat, hogy ki hova utazgat hazát árulni, de azt is pusztán csak praktikus okokból, mert hát ki tudna annyi nevet fejben tartani egy rendes adatbázis nélkül.)

Azt pedig csak a sorosista hazaárulók állítják, hogy ugyanazzal a digitális kütyüvel fényképezni és videózni is lehet, de ezt nem kell komolyan venni, ezek olyanokat is mondanak, hogy elvesztettük mindkét világháborút,  a Föld kering a Nap körül, és hogy a demokrácia lényegéből adódóan nem lehet illiberális, avagy szabadságtagadó. Mert ezek ilyenek. De a helyzet ezzel szemben az, hogy Kakadu miniszter annyira szép, önragyogó jelenség, hogy fotogenitása nem ismer határokat. Termete sudár, mosolya elbűvölő, jelleme makulátlan,  a Vatikán csak azért nem avatja máris szentté, mert ahhoz meg kéne halnia, de a Miniszterelnökség illetékes főosztálya erre nem számít a huszonharmadik század előtt. Így hát az  helyzet, hogy nem is lehet elég képet és videót csinálni róla, ha politikusi-államférfiúi nagyságát vesszük, az a két nyamvadt udvari kamerás kifejezetten kevés, jóformán szóra sem érdemes. Mert Ártunk és Ormányunk jelesei valóban puritán kormányzást folytatnak (a Főnök is egy kolostorba vonult, ugyebár), Péterünk is helikopterfideszes, szemben az általa oly sokszor jogosan bírált limuzinszocialistákkal.

És egyáltalán, mi az a rongyos huszonkét milla? Egy nem szakképzett közmunkásnak ez mindössze 22 és fél évi bruttó fizetése, de ha képzettsége is van, már alig több mint 17 év alatt összehoz ennyit. Persze bruttóban, szóval hogy pénzénél legyen folyamatosan adót kell csalnia, valamint hanyagolni az olyan luxuskiadásokat, mint a lakás, az étel vagy a ruha, azaz egy kukából élő hajléktalan simán összeszed 22 milliót, feltéve hogy folyamatosan kap közmunkát, ami itt, Csodaországba ugyebár természetes. Persze még nincs itt az év vége, úgyhogy nem tudjuk, mennyi is lesz majd a miniszteri ábrázat képesítésének teljes költsége, de az tudható, hogy minden fillért megér majd, utólag is előre.. Ahogy eddig, úgy ezután is. Az alábbi képekről is csak úgy sugárzik a a szépség, az erő, az akarat, az atomvillanás amitől a Haza fényre derül.

p.s. A fent belinkelt cikkben amúgy szó van arról is, hogy a 22 millióban valószínűleg nincsenek benne azok az utak, amikor a miniszter és sleppje valamelyik kormánygéppel katonai csapatszállítóval utazott. De hát ő ugye egy (párt)katona, harcol a Háttérhatalom ellen, több fronton yachtokkal konspirál, és napi 24 órában csak a munkájának él. De azért a reggeli utáni szarásáról ne tegyen közzé képeket, akkor se ha az udvari fotós azt is dokumentálná, bemondásra elhisszük neki, hogy mind az állaga, mind a menyisége rendben volt, a polgári,  keresztény-konzervatív elvárások szerint is.

Az idézőjel hatalma

A szombat délután az olyan, hogy megengedett teljesen agyatlan filmeket nézni, elmerülni a nosztalgia mocskában, valamint szörnyülködve röhögni bármin, ami egy átlagos napra már túl kínos lenne. Persze az a legjobb, ha nem egyszerűen valami ZS-kategóriás szemetet nézünk, afféle bűnös élvezetként, hanem olyat, ami magát sem veszi komolyan, ami igazából a ZS-kategória paródiája, de annak teljes fegyverzetében. Mint a mesebeli okos lány, hogy nézünk is egy vizuális moslékot meg nem is, mert amit látunk az maga a szánalom, de direkt ilyen, úgyhogy nézhetjük eltartott kisujjal, hogy hú ez nagyon erősen a reflektál a popkultúra legaljára, és nem sikoltozik bennünk az értelmiségi.

Kicsit olyan ez, mint a cselekményes pornó. Egy minimum harminc éves,  übergagyi látványvilágú, a történetet vagy a színészi játékot gyakorlatilag nélkülöző trash horror önmagában csak vacak, de idézőjelek között már maga az odabaszós kultúrkritika. A pornónál ugye ezt úgy csinálják, hogy fognak valami, minimum kvázi-irodalmi alapanyagot, ahol a sztori és a szereplők réseit gyakran és rendszeresen lehet kúrással helyre tenni, és az egész máris nem öncélú, hanem költői, drámai, dinamikus, elfojtást felszabadító, és mindenek előtt szimbolikus. Hát lehet, hogy senki nem ezért nézi, de arról az alkotó már nem tehet.

A horror zsánerében ilyen film az Emborg (megfejtés: ember/kiborg, így igazából az angol címe Manborg), melynél az alig több mint hetven perces játékidő elejére és végére bazi nagy idézőjeleket kell képzelni. A készítők, azaz a kanadai illetőségű Astron-6 független-/hobbifilmes társaság velőtrázó precizitással idézi meg a nyolcvanas évek sokadvonalbeli, ezerszer másolt VHS-kazettákon terjedő horror-szemeteit, de úgy, hogy még a képminőséget is hozzárontják a korhoz. Komolyan, már csak a monoton hangalámondás hiányzik a komplett kulturális időutazáshoz, nekem például évekig furcsa volt, hogy a Teminátor folytatásában már külön hangja volt minden szereplőnek. Az első részben, a kazettán még ugyanaz a faszi darálta unottan az összes szöveget, a konstans mód ócska képminőséghez méltó módon, viszont havonta többször is.

És hát  műfaj sajátosságaihoz (hopp, most majdnem szabályokat írtam, pedig dehogy...) alkalmazkodva van itt minden. Náci vámpírzombik, akik épp az emberiség maradékát készülnek halálra amortizálni a Pokol Háborúk (!) után, egy kiborggá alakított srác, akit így szemre egy gettóbombázó rádiósmagnóval építettek össze (és még így hasonlít, na jó, mondjuk hogy emlékeztet a Star Trek borgjaira), szürke hajú jócsaj, aki mellben és harci sminkben erős, meg a pattogva verekedő ázsiai poszt-kamasz, aki annyira izmos és epilált, hogy nem is húzhat pólót a történet folyamán. Ja, és a főgonoszt meg úgy hívják, hogy Draculon gróf (!), és úgy fest mint akinek még tavaly Halloweenkor a fejére szorult egy közepesen sikerületlen gumimaszk, és azóta ettől frusztrált, de nagyon.

Ehhez a tartalomhoz jár a forma, azaz a szándékosan szánalmas blue-box, az amatőrstátuszt is alulról súroló szereplők,  a rajzolt bábfilmeket idéző animációk, és a béna kellékek, a félig röhögve felköhögött művértől a konyhai eszközöket idéző fegyverekig. Az egész olyan, mint egy korabeli Billy Idol-klip, aminél a készítők inkább drogokra költötték a pénzt, így egyikük garázsában voltak kénytelenek forgatni, de legalább teljesen beállva.

És mi mindezt mégis nyugodt lélekkel nézhetjük, hisz ezt itt nem csak hogy nem lehet, de nem is kell komolyan venni, ez egy vicc, egy fricska, amit biztos jobb buli volt megcsinálni, mint végignézni, bár ugye van az a szombat délután. És megtehetjük azt is, hogy ne érezzünk lelkiismeret-furdalást, elvégre az Emborg megtekintése nem elpocsékolt idő, hisz azt is látni kell, mit néznek egy középnyugati, városszéli lakókocsipark rezidensei egy üveg olcsó whisky, meg a tegnapról maradt fél pizza mellé. (Hogy ezt miért is kell tudni, az már egy nehezebb kérdés, mondjuk hogy szociológiailag érdekel minket, mit is jelent az amerikai álom egy bizonyos státusz alatt, avagy miért is voltunk mi annyira oda tizenkét évesen?) Nos az efféle alkotások visszarepítenek minket abba a gyerekkorba, ahová amúgy nem vágyunk vissza, de felnőtt fejjel már jól érzékeljük, hogy mi a monitor egyik oldalán vagyunk, a náci zombivámpírok meg a másikon, ennyit legalább sikerült szocializálódnunk az eltelt évtizedek alatt. Úgyhogy már eszünkbe sem jut, hogy nindzsaként kommandózzunk el a sarki zöldségesig, már tudjuk mi az az irónia, és nagyon is jól látjuk az idézőjelek jelentőségét.

A propaganda-agenda

 Durvuló Dóra Az Ő Hazájuk nevű pártszerű ízé független képviselője (ez már önmagában vicces, hisz függő ő, nyilvánosság- befolyás- és küldetéstudat-függő) most nem darált, hanem széttépett egy mesekönyvet, mert szerinte abban homoszexuális propaganda van. Namost:

- A homoszexuális propaganda mint olyan eleve értelmetlen. Minden jelenlegi tudásunk arról szól, hogy meleg nem attól lesz valaki, mert az divatba jön, remek kampányt tolnak a melegipari cégek vagy lát egy filmben két csókolózó férfit/nőt a gyermek, és ettől már aznap délután bebuzul. Minden érintett úgy meséli, hogy egyszer csak észreveszi magán az ember, hogy ő az, és onnantól e ténnyel kell kezdenie valamit. De nemi identitást nem úgy választunk, mint csipszet vagy telefont, a propaganda legfeljebb arról szólhat, hogy a saját nemükhöz vonzódókat nem kellene mondjuk halálra kövezni, vagy előírni nekik a nagy vörös H viselését a ruhájukon, ha már megtörtént velünk a felvilágosodásnak nevezett civilizációs fejlemény. (Amit Dóránk persze mélységes undorral tolna el magától, elvégre hozzá a Szent Inkvizíció áll közel, lelkileg és intellektuálisan egyaránt, miközben persze annak korában nemhogy országos politikus nem lehetett volna, de ezzel  mentalitással  boszorkányként égették volna el máglyán. Vagyis az, hogy ő nagy nyilvánosság előtt lehet egy buta wannabe-náci, azt épp a felvilágosodással kezdődő történetnek köszönheti. Miképp mi is a nyilvánosságot, annak nem reprezentatív, hanem polgári értelmében.)

- Könyveket fizikailag megsemmisíteni Európában legutóbb a nácik szokása volt, őket követni meg nem egyszerűen kínos, de kiiratkozást jelent az alapvető civilizációs normák világából. Miközben látszik, hogy az egész buzipropagandázós akciózás nem más, mint egy saját jelentéktelenségét frusztráltan megélő szélsőjobbos pártocska görcsös látszani akarása. Meg - nem mellesleg - a kormányzat közbeszerzés nélküli, informális megrendelése. Az oktatásról általában (miként a szociálpolitikáról, egészségügyről, gazdasági fenntarthatóságról és hasonlókról) nincs érdemi mondanivalójuk, ők a zászlólengetve vonulásban meg a tőmondatos jelszavak skandálásában jók, szeretik a nemzeti giccset és az árvalányhajas romantikát, és érzik, ezen a vonalon tudják megszólítani reménybeli választóikat. Igazából ez egy win-win szituáció: nem értenek a szakpolitikákhoz, de nem is szeretnének, mert arról csak unalmasan lehet beszélni, nyíltan buzizni, cigányozni, burkoltan zsidózni viszont színesen és érdekesen, no meg ez utóbbiakkal lehet felkerülni a címoldalakra is. Miként Dórának, aki sokkal inkább szánalmas, mint félelmetes, bugyuta akciói nyomán nem a melegpropagandától kezdünk tartani, csak rajta szörnyölködünk/röhögünk, és majd eljön az idő, mikor már kicsit sajnálni is fogjuk. De ott még nem tartunk.

Már az ókori görögök is... (humenonline.hu)

Tényleg csak arról van szó, hogy van egy széljobbos párt, amely Ártunk és Ormányunk leghűségesebb, sanchopanzai értelemben vett fegyverhordozójaként, némi pénz, paripa és parlamenti hely fejében arra szerződött, hogy kimondja azt is, amit már a fideszkádéenpé is kínosnak érezne. Nyilván nem itthon, csak külföldön, elvégre a kormányzati keresztapának és alvezéreinek hazai használatra szánt uszításai azért kihallatszanak az EU-ba is, tehát ők mégsem vehetnek bármit a szájukra. Na erre van a szatellitpárt, ők nyomhatják a cigánybűnözést, a buzilobbit, a hazaárulózást meg teli szájjal az EU-ellenességet, a kormány meg elegánsan szétteheti a karját, hogy ja kérem, ilyen ez a mi ellenzékünk. A fideszenek ez a "semmi munka, dupla haszon" helyzete, mert az árpádsávos-turulos bagázs bedobja azokat a témákat a nyilvánosságba, amikre aztán ők mint kormányzat reagálhatnak, kimondja azt, amit a minisztériumi íróasztalok mögül már nem lehet, és felmutathatja Dóráékat, hogy íme, van náluk szélsőségesebben jobbosabb különítmény is  magyar politikában, akikhez képest eljátszhatják a polgári közép szerepét. Ugyan senki nem hiszi már el nekik, hogy bármilyen értelemben is konzervatívok lennének (pláne hogy keresztények, leszámítva a szó Horthy-korabeli "nem zsidó" jelentését), de a kirakatba jó lesz. A háttérszámítás nyilván az, hogy a vevők (vö. "választók") majd úgyis csak a pénztárnál veszik észre, hogy a tévében, az ingyenes reklámújságban, na meg a bolt kirakatában még sokkal jobban festett az a szar, amit végül megvettek. Drágán.

De addig is, a temékelhelyezéses marketingkampány élvonalában küzd az ő hazájuk mozgalma, hogy aztán a főnök és a Belső Párt (ha valaki emlékszik még Orwellre és az 1984-re) majd átvegye és fölhabosítsa azokat a témákat, melyekre a sok náculás közepette leginkább ráharap az istenadta nép.

Videokádék

Valaki most már tényleg pofozza fel a jutyúbot. Mert az odáig rendben van, hogy van egy pár csatorna, amit nagyjából követek, de ezek jobbára közéleti-kulturális gittegyletek, ahol számomra relaxatív módon rágják a semmit, de főzéshez ideális, valamit jól lehet rá a sétálni az utcán, meg vissza. De még mindig, sőt egyre jobban ki vagyok készülve az U20-as (vagy A(round)20-as) "influenszerektől", akik számára tényleg nincs fontosabb dolog mint látszani,  a magyar nyelv még kihívást jelent számukra, de az egójuk már lelóg a monitorról. És nagyjából két alapvető témájuk van: saját maguk, és a hozzájuk hasonló wannabe celebek. Olyanok, mint az a hülye, aki író akar lenni, de nem olvas gyakorlatilag semmit, mert ő írónak készül, majd olvassák mások őt. 

Ezek a fazonok meg arról beszélnek, hogy miről beszélt a másik hasonszőrű, gondosan ügyelve rá, hogy ne lépjék túl a bűvös 2000 körüli aktív szókincset. A kétezer, nem pusztán értett, de használt szó ugyanis nagyjából az a minimum, amivel még épp nem nézik szellemi fogyatékosnak az embert, és el tudja intézni a mindennapokban szükséges dolgok nagy részét, amely szókészlet a ha szűkösen is, de már képesít valami alapszintű fogalmi gondolkodásra. De egy influenszernek ez nemhogy elég, hanem épp a kívánatos szint. Mert ahogy az országúti bicikliversenyeken is alapszabály, hogy a csapat-időfutamon mindig a leglassabb csapattag ideje lesz a csapaté is, a lájkok és megosztások maximalizására belőtt tartalmat a leghülyébbek szellemi leárnyékoltságához kell igazítani. Mert amit a gyökerek értenek, azt érti mindenki, jó, hát nem mindenkinek tetszik, de akiknek nem, ők eleve a tervezett veszteség, melyet a túloldalról kompenzálnak a mindig, mindenhol többségben lévő hülyék, hosszú tömött sorokban.

Én meg egy nyavalygó pre-posztértelmiségi vagyok (azaz nem sok választ el tőle, hogy ne legyek az, és visszaköltözzem a barlangba, a fára, vagy a fára a barlangba), de ezek a szarok nem is nekem készülnek, csak elém is odahányja a jutyúb, így elszenvedem, ha nem is a tartalmukat, de a jelenlétüket, és néha már ez is sok. Mert őszintén, a felvilágosodástól napjainkig ívelő szellemi-intellektuális hagyomány tisztelőjeként, és reménybeli képviselőjeként, minden tapasztalatom, műveltségem és meglehetősen biztosnak gondolt ízlésítéleteim birtokában állíthatom, sőt kijelenthetem, hogy a faszomat se érdekli mi van KikúrtÖdönke02 kibaszott táskájában! Vagy mit gondol ugyanő a Neoprimitív Istálló reakcióvideójáról, amiben kritizálták a Kancsó Péter Show legutóbbi feltöltésében bemutatott "Identitászavaros egy pénisz vagyok, rúgjatok inkább picsán!" kezdetű DJDodó remix fikázását, ami szerintük nem volt elég beleállós.

És a jutyúbot nem tudom úgy szűrni, manipulálni magamnak, hogy ne okádja tele a monitoromat efféle hulladékkal, csak mert egyszer(!) rákattintottam valami ilyesmire, kíváncsiságból, a freak-show élményéért vagy mert csak fiatal voltam és kellett a pénz. Amúgy ez megy a zenekaroknál is, egyszer megnézem egy bandának egy darab klipjét, és három hónap múlva is számolatlanul dobálja fel nekem az algoritmus az interjúkat, koncertfelvételeket, rosszabb esetben a dobos vagy a gitáros részegen faszlóbáló home-videóit.

Az imént például ezt tette harmadik helyre, fogalmam sincs miért, ezt a pompomlány-kompatibilis, kertvárosi műpunkot már akkor is idegenkedve toltam a tányér szélére, mikor még sláger volt. Jó, akkor mondjuk pont azért, mert sláger volt, mostanra viszont kellemesen semmilyenné érlelte az idő és vele a felejtés, csak valami halvány tornacipőszag maradt belőle, nulla nosztalgiafaktorral:

Nem utálom, csak minek kéne ez nekem? És mire?

Walahol hátul

"Változtass a zenén haver, mert szar zenére nem lehet táncolni!" 

Direkt azért vágtam bele a Máshol című tavalyi filmbe, mert a közelmúltban nagyot tetszett Ricky Gervais sorozata az After life (Mögöttem az élet), ez meg kiindulópontjában valami hasonlónak tűnt. A sorozatban Gervais egy kisvárosi újságírót alakít, akinek meghalt a felesége, ezzel megszűnt az a kétszemélyes birodalom, amiben addig élt, nagyjából tojva  a világ többi részére, és egyedül maradt a kutyájával. Először öngyilkos akar lenni, de nem képes rá, így aztán elhatározza, hogy innentől mindig, mindenkivel kíméletlenül őszinte lesz, nem érdekli már az emberek véleménye vagy reakciója, úgy él, és azt csinál, amit a legőszintébben akar, hisz nincs már veszteni valója  világgal szemben. A veszteség már mögötte van, miként az élete is, de azért egy kicsit még érdekli, hogy akkor most mi lesz?

És a Máshol főhőse, Bruno valami nagyon hasonló helyzetben van. Ő egy kisvárosi építész, akinek meghalt a felesége, akivel együtt bújtak el a világ elől a közösen épített tengerparti házukba, így Bruno egyedül marad, pontosabban kettesben a házzal, ha már kutya nincs képben. A gerendák, a tető, a fürdőszobai csempe az, ami neki maradt az ő kétszemélyes birodalmukból, de aztán ezt is elveszíti. Mert jön az após (az igazi A1G, csak hogy legyen egy kis hazai áthallás) akik közli hogy övé telek, úgyhogy húzzon el. Hősünk meg nem találja a felesége végrendeletét, úgyhogy beköltözik a szülei fészerébe, akik nagyon kedvesek ugyan, de  kissé zakkantak, neki meg a háza kell. De azt nem kapja vissza, mert G após mellett ott van még az anyósa, aki valószínűleg nem más, mint a Gonosz Mostoha, aki Szörnyellaként reinkarnálódott, és a gyűlöleten kívül láthatóan nem képes más érzelemre. (Néha nyilván el-elmorzsol egy-egy könnycseppet, de mindig csak a másokét.)

Bruno - mivel a flúgos haverja mellett a háza egykori boldogsága egyetlen tanúja - minden áron meg akarja védeni az ingatlant, így betöréses állagmegóvásra készül, azaz hogy behatol az üres házba a déli verőfény leple alatt, és gerilla módszerrel megszereli a fürdőszoba csöpögő csapját. Csakhogy a ház lakott, már beköltözött az új tulaj, aki egy seszínű negyvenes nő, Coellho-idézetekben érti maga körül a világot, és könyvet ír a mohákról, szóval nem az a tipikus nagyvárosi femme fatale. Bruno viszont jelentkezik házfelújítónak, hogy legalább kontrollálja mi történjen az egykori szerelmi fészkével, ámde. 

Eljön az a dramaturgiai fordulat, amit mindenki lát jönni, és hősünk a nő ágyában találja magát. Na ja, a hálószobában, ahol anno a feleségével annyiszor ugye... Úgyhogy már nem csak a ház felújítását csinálja meg, de a ház tulajdonosát is, miközben jön a következő, totál kiszámítható fordulat: a konyhafelújítás közepette megtalálja az elveszett végrendeletet, azaz kirúghatná a nőt a házból, de már nem akarja.

Egy kisvárosi kis élet kis dilemmáival küzd, amik az ő perspektívájából világot nyomasztó gondok, de hát nincs más perspektívája a sajátján kívül. Marie, a nő lehetne a másik nézőpont forrása, de igazából ő sem lesz az, mert jön  menetrend szerinti konfliktus, az érzelmileg kuszálódás, a szeretve gyűlölés, valami, ami egy romantikus komédiában megúszhatatlan a boldog végkifejlet előtt, de ez itt nem az.

Hernan Jimenez filmje ugyanis leginkább egy dramedy, valami alapvetően magánéleti kamaradráma, de néha majdnem lehet röhögni rajta. Csak majdnem, mert Bruno permanens idegösszeomlásban éli napjait, és a kilábalás bemutatásakor, ebben  változás- avagy feloldozás-történetben a forgatókönyvíró-rendező  a legtöbb esetben a szentimentális megoldást választja a humoros/ironikus helyett. Ehhez képest meglehetősen nézhető darab a Máshol, egy kis kaliberű történet az érzelmek hátsó udvarából, erős atmoszférával és szerethető karakterekkel, nem is értem miért pontozták le a mindenféle oldalakon. Pláne, hogy van egy normális lezárása (hősünk konkrétan elengedi múltat, és elindul a valahová), és nem erőltet ránk semmiféle ócska happy endet.

Mesekönyv, tökfőzelék és a hatalmi túlteljesítés

Csepel fideszes polgármestere betiltotta a kerületi óvodákban a Meseország mindenkié című mesekönyvet, ha más a pártvezér és kancellár is a homoszexualitásban jelölte ki az új migránst a régi soros mellé.  (Év elején ugyan még a cigányozós-ügyvédezős börtönbiznisz lett volna az aktuális Eurázsia (vagy Keletázsia), amellyel ugye mindig is harcban álltunk, de jött a járvány, így egy rendes órásplakát-kampányt sem tudtak rendelni a valaki sógora szomszédjának a cégétől.) De most Az Ő Hazájuk Mozgalom, úgy is mint őfelsége kézből etetett ellenzéke, elindult az új csapáson, mintegy kitaposva az utat a főminiszter elnökdoktorúr előtt a buzizás könnyű, ám hálás témájának erdejében. Machetével vagdosva le a az olyan kellemetlen, mondhatni liberális kérdésfelvetéseket, hogy a világ, és ezen belül a nemiség sem mindig fekete-fehér, meg van olyan hogy az identitás szabad megélésének joga, és hogy egyáltalán, az emberi minőségét senkinek nem az határozza meg, hogy milyen elsődleges nemi jellegekre gerjed. De ahol buzizás van, ott buzizás van, ott a mezei fideszes megy a fővezér után, sőt helyben túl is teljesít, hátha tud akkorát gurítani önkormányzati szinten, hogy az elhallatsszon a pártközpontig, meg fel a Gundel karmelita menzájára.

Így aztán fogja magát a csepeli főpolgár, és betilt. Egy mesekönyvet. Ami nem mellesleg olyan mese-átiratokat tartalmaz, amelyek a különböző hátrányos helyezeteket jelenítik meg, szóval nem csak buzi szereplők buzulnak benne, rém buzisan abuzálva egymást, hanem egyes mesék szereplő mozgássérültek, nagyon szegények, vagy épp csonka családban élnek. Jó, mondjuk az átlagfideszes önkormányzati őrvezetőknek ez legalább annyira tűrhetetlen, mint a homoszexualitás, hisz nálunk minden nagyon is rendben van, mint az közismert, csak utóbbiak jobb hívószavakat generálnak a permanens kampányban.

Az viszont kérdés, hogy ez polgármesteri irodájában üldögélő barom honnan veszi, hogy neki ehhez joga van? Szakértelme nincs hozzá, az nyilvánvaló, nem pedagógus, nem pszichológus, még csak nem is irodalmár, hanem államigazgatásit végzett, vagyis diplomás bürokrata. (És mint ilyen, a jelen rendszer ideális kádere, pont mint a Színművészetire delegált gépesített lövész ezredes.) De épp jól képzett bürokrataként kellett tisztába lennie azzal, hogy ő aztán kurvára nem tilthat be semmit, de még ahhoz sincs joga, hogy a közoktatás bármely tartalmi kérdésébe belepofázzon. Nem néztem utána, de gondolom nem Szexuális orientációk és deprivált helyzetek kisgyermekkori percepciója fejlődés-lélektani szemszögből címmel írta a szakdolgozatát. Az meg külön szomorú, hogy az óvodák vezető nem szóltak vissza neki, hanem ismertették a kollégákkal a mesteri polgár direktíváját, oszt' jónapot. Nyilván nem mernek ők már régóta visszaszólni senkinek...

De mi lesz ha a csepeli főkretén ezt megerősítésnek veszi, és legközelebb betiltja a tökfőzeléket (pláne, ha meleg), mert azt speciel ő utálja, és rosszul van attól, ha  agyerek délután főzelékszagú lehelettel jön haza az oviból? Vagy mondjuk raccsol, így amíg ő van hivatalban, tilos lesz a "lépa-letek-mogyoló" című nyelvtölő alkalmazása. És aki mégis elmondja a gyerekkel az ki lesz lúgva a földle, nagyon dulván.

Az ilyen behódolásoktól ezek a lokális döbrögik csak magabiztosabbak lesznek, pedig el kéne vetni lelkükben a kétely mételyét, sok kicsi, ám jól sikerült ellenállás után hátha kialakul bennük egy kis önutálat. Aztán betiltják magukat (ehhez még joguk is van, magát mindenki betilthatja), a köz javára és a haza érdekében, hogy aztán személyes megfelelési kényszereiket és hatalmi arroganciájukat végre nyugodtan, négyszemközt beszélhessék ki a pszichiáterükkel.

csokiduda.blog.hu

p.s. Persze lehet hogy ártunk és ormányunk, valamint az ő meghosszabbításai számára nem a mesekönyv tartalma, hanem a címe az irritáló. Mi az hogy mindenkié? Meseország az övék, és nem adnak belőle!

Még már, ámde mégse

 Laza vagyok és fiatalos, már legalább húsz éve ugyanúgy, nem is értem, hogy ezek a mai huszonévesek miért nem pont úgy fiatalosak, mint ahogy én laza. Heti rendszerességgel megszólítóm a fiatalságot ("hat zsömlét, egy doboz szardíniát és egy liter teje kérek"), és hirdetem, hogy a konzervativizmus az új lázadás, a negyvenhat az új huszonnyolc, az otthonülés az új kalandozások kora. Nekem nem a Balaton, hanem a Riviéra a Riviéra, csak negyed századdal ezelőttről, nekem a Lánchíd a Tower Bridge, de az Oxford Street a YouTube, nekem a fapados repülő az új személyvonat, de mostanában csak FlightRadar-on keresztül fogyasztom. Moziba már korszerűen nem járok, de új filmeket töltök le, az általam hallgatott legújabb zenék is minimum tízévesek, de az is szép, hogy még harminc felett is változott az ízlésem. Nem fogyasztok tudatosan bulvárt, de bekúszik az ajtóm alatt, szerencsére a kertévés vetélkedőkről meg napi sorozatokról még mindig csak annyit tudok, hogy vannak.

Semmiféle reklámkampány nem tud már megszólítani, lelkiismeret-furdalással csapom le a poloskákat, de lecsapom, hatszor annyi filmem van dévédén, mint merevlemezen, de a zeitgeist jegyében nem nézem őket. Már édesítővel iszom a kávét, de még tejjel. Kedvenc ételem harminc éve ugyanaz, még mindig fejből megy a Kis angol nyelvtan, csak alkalmazni nehézkes már, a kedvenc sorozatom évek óta nem nézem, a pornóból a kerettörténet jobban érdekel az akciónál, de a musicalt, az operettet és az ananászt a pizzán még mindig emberiség elleni bűntettnek tartom. Irritál az emberi hülyeség, de utálat helyett ma már inkább szánakozást kelt bennem, az önutálatom meg egyre több megértéssel keveredik, rendesen öntözöm a szobanövényeket, akkor is, ha nem köszönik meg, de nem kérek bocsánatot a padlizsántól, mielőtt megsütöm.  Őszülök, ami így októberben normális, és hát sárgulhatnék is, ami nagyon posztmodern lenne és kínos.

A múltba révedek, mert nem látok a jövőbe, ha megdobnak kővel, én visszadobom, szeretem ha északon ér a dél, nyugaton az éjfél, de unom az alvást, keresem az új ingereket, de a régi helyeken. Mindig elmosogatok magam után, de félve nézem meg az íméleket, hátha írt valaki, megértő vagyok és empatikus, csak mások meg ne tudják. Életemet megszokások és kényszerek szervezik, hogy nekem csak elviselni kelljen, de a napi rutin hetente változik, minden páros hónapban. Bárkivel szeretek beszélgetni korántsem bármikor, az óvodában a behajtani tilos tábla volt  jelem, de nem mindenkinek. Elég okos vagyok ahhoz, hogy ne gondolkodjak túl sokat, és pont annyira művelt, hogy egy bunkónak érezzem magam, már nem tanulok új dolgokat, de a régiket mégsem tudom kiverni a fejemből. Könnyen felejtek, csak épp nem azt, amit szeretnék, a legharsányabb vígjátékban is meglátom a világvége tragikumát, sosem fogok már skót dudán játszani, nem leszek katona vagy vadakat terelő juhász, de legalább máma már nem hasadok tovább.

Kancellári vezérlés

 Olvastam az interjút a HVG-n a fazonnal, aki gépesített lövész ezredesből lett a Színművészeti "kancellárja". A beosztásánál azért az idézőjel, mert a komisszár lenne a szabatos kifejezés, a mindenféle egyetemek főlé maga a pártvezér és kancellár ültette a megbízottait, hogy a nagy egyetemi autonómia mellett azért legyen póráz is, melynek ő áll a jobbik végén. Gyakorlatilag a kancellárok kezében van a kasszakulcs, így nélkülük szinte semmiről nem dönthet a rektor vagy a szenátus. 

Így aztán  vicces volt az egyik kommentelő felvetése, hogy mondjuk Nyugat-Európában elképzelhető-lenne-e, hogy egy volt főtisztet nevezzenek ki egy művészeti egyetemnek gyakorlatilag az élére. Nem igazán, hiszen ez a fajta rövid pórázon tartás ott eleve ismeretlen, szóval nem azon csodálkoznának, hogy kerülhet oda egy gépesített lövész, hanem hogy mi a francnak kell kancellár egyáltalán. (Amúgy pont azért, amiért például a megyei kormánymegbízottak, ők a Főnök által kegyúrként kijelölt kortárs tanácselnökök, a papíron még létező megyei közgyűlések dolga meg a kussolás, a kussolva bólogatás, és az örülés annak, hogy lám milyen jól megfizetett kis kádertemetőbe kerültek, ahol legalább dolgozni sem kell. A "kis pénz, kis foci" mintájára ez a "közepes pénz, focizzon más" elve.) Ahogy a megyéknél a kormánymegbízott az úr, az egyetemeken a kancellár képviseli, hogy "ez az én bulim, itt én sikítok!" A rektor meg a szenátus elbabrálhat tanrendekkel, akkreditációkkal, meg hogy Ló Ede lehet-e adjunktus, de ha kifogy az Esztétikai Belsőségfeldolgozó tanszéken a nyomtatópatron, vagy a tanszékvezető belehány a  szolgálati laptopjába, akkor  sok helyen a kancellár titkárnőjén keresztül vezet az út a beszerzéshez.

Innen nézve a linkelt interjúban nyugodt lélekkel mondja azt a gépesített lövész (aki jogász is), hogy ő aztán kurvára nem ért a művészeti kérdésekhez, igazából az oktatásszervezéshez sem, de neki ez nem dolga, ő az igazgatásért felel. Az igazgatás pedig ma annyit jelent, hogy kritika és gondolkodás nélkül végrehajtanak mindent, és ha már tényleg nyakig ér a szar, akkor felszólnak a Belső Párthoz, hogy kéne egy törvénymódosítás, okosba' és sürgősen.

Amúgy Szarka nertárs legalább az oktatásszervezéshez érthetne, hisz korábban a főkatonai egyetemen volt "évfolyamparancsnok" meg a kollégiumban(!) századparancsnok, én igazából csak a mostanában divatba jött kórházparancsnok titulust hiányolom a CV-jéből, ha már ennyire multifunkcionális a pali.

vicceskep.blogger.hu

Az interjúban viszont nagyjából hosszan nem mond semmit (na ja, legalább meglátszik rajta a jogi végzettség, nem volt hiábavaló az a sok magolás), csak a központi direktíva mentén öblöget közhelyeket, hogy ő közvetíteni szeretne, nyitott a konszenzusra, valamint többszörösen aláhúzza, kiemeli és megerősíti, hogy blablabla. Konkrét kérdésekre nem válaszol, a saját költői kérdéseire is csak terel, fő mondanivalója az, hogy iminimiszemnimi juvap suvaminimi. Ami végül is nem olyan rossz, elvégre lövethetne is, ha már a szakképzettsége megvan hozzá.

Szarka nertárs az ideális szarkenő bürokrata, a bármibe beleálló örök "igazgatási szakember", akinek nem hogy hivatalból nem lehet véleménye arról a szemétdombról, ahová kapirgálni küldik, de már privátim sincs. Minek is, holnap már máshol kell igazgatnia, például a Balettintézet vagy a Szabó Ervin Könyvtár működéséből is fájdalmasan hiányzik a katonás fegyelem, a lepapírozások precíz végrehajtása dokumentálásának lepapírozása. A könyvtárosok például szabotálják a reggeli eligazításokat,  röhigcsélnek az állománygyűléseken, és a könyvtárparancsnokok rendszeresen kardigánban szemüvegesek.

Az SZFE új kancellárja az a típus, aki bármilyen rendszerben megél, legfeljebb a bukás után széttárja a kezét, hogy kérem én parancsra tettem! Azt mondták, hogy vagonírozni kell, így hát vagoníroztattam, de hát mit tehettem volna, én kérem nem vagyok, politikus, nem értek a zsidókérdéshez, nem ez volt a dolgom... Na pont ennek a mentalitásnak kellene már végre eltűnnie a fenébe, az ég óvjon mindenkit a mindenhez lojális, a világot kizárólag íróasztal mögül értelmezni tudó  bürokratáktól.

Van Halen

Most olvasom (alig egy órás hír), hogy 65 évesen meghalt Eddie Van Halen (született Edward Lodewijk van Halen). Nála indokolt az elcsépelt kommentpoén, hogy kár érte, szerettem a zenéjét. Hisz gitáros volt, de olyan, hogy nélküle ma biztos máshogy festene a komplett rockzene, amit azért tényleg csak maroknyian mondhatnak el magukról. A dobos testvérével alapított, magukról elnevezett zenekar tényleg legenda lett, nem kis részben épp Eddie sajátos gitárstílusának és technikájának köszönhetően.

ultimateclassicrock.com

És akkor most ideszúrom a Star Fleet-et, aminek a borítójára láthatóan az van írva, hogy Brian May + Friends, de a barátok alatt elsősorban Eddie-t kell érteni. Valamikor 1983 tavaszán Brian May (ha valaki eléggé el nem ítélhető módon nem tudná: a Queen gitárosa) és Eddie pár másik zenésszel összejött egy Los Angeles-i stúdióban némi örömzenélésre, de a biztonság kedvéért ment végig  felvétel is. És annyira jól sikerült a cucc, hogy végül kiadták egy alig félórás EP-n, összesen három számmal, amikből ez az első. Eredetileg egy japán sci-fi anime sorozat főcímzenéje volt, azt dolgozták fel a jelentős gitárhősök, mert a Nagy-Britanniában Strar Fleet címen futó sorozat volt May akkor alig ötéves fiának a kedvence. Amúgy jól hallható, mikor ki virtuózkodik épp a hangszerével, a hangzásuk és a stílusuk is kilométerekről felismerhető. (Ja, és nekem meg megvan ez a lemez bakeliten, akarom mondani vinylen, még Bécsben vettem, majdnem harminc éve, lelkes tinédzserként, a Motorhead Overkill című klasszikusával együtt.)

A zenekar már egy ideje nemigen létezett, tekintettel arra, hogy EVH már tíz éve küszködött a torokrákkal, ami végül elvitte, és jellemző módon még a betegségét is a zenészi működésével kötötték össze. Mondván, hogy nem azért lett épp torokrákos, mert világ életében erős dohányos volt, hanem mert túl sokszor vette a szájába a fém pengetőket. Hogy ez tényleg így volt-e, tudja a fene, de mint magyarázat nagyon rakkendroll. Mint amilyen ő maga is volt.

Ezt is az is ismeri, aki nem.

Az űr hangja a fehérzaj

 Nem igazán tudom hova tenni Pálfi György 2018-as, Az Úr hangja című filmjét. Ez most vagy nagyon jó, vagy az egyik legócskább fércmű, amit az utóbbi időben volt szerencsétlenségem megtekinteni. Van ugye az azonos című Stanislaw Lem regény, ami ennek a filmnek inkább csak ürügye, mintsem irodalmi alapja, ami nem is baj, mert az a könyv úgy megfilmesíthetetlen. Nélkülözi a cselekményt (hasonlóan, mint mondjuk a Solaris), csak kérdéseket tesz fel és hagy nyitva, mint egy szkeptikus filozófiai esszé, aminél annyi engedményt azért tett a szerző, hogy mégis egy relatív olvasmányos regényben írta meg. Lem szövegei amúgy pont ettől jók, személyes kedvencem A kudarc, amiben még cselekmény is akad, no nem sok, csak pont annyi, hogy annak fordulatai kapcsán hosszú filozófiai vitákba bonyolódjanak a szereplők. Akiknek amúgy - szerzőnk többi hőséhez hasonlóan - nem személyiségük van, csak ideáltipikus sajátosságaik, azaz világnézetük, ebből adósó morális elveik és néha személyes traumáik - melyek azonban nem állnak össze emberré, maradnak azok amik: szerepek.

De ami szövegként működik, az filmen már nem feltétlen, és ez esetben is az van, hogy írtak ugyan a regény fő kérdései köré egy road-movie történetet (amolyan folytatást), de két dolog így is hiányzik. Egyfelől a szereplők karakterei pont olyan vázlatosak, mint Lemnél, de mivel itt hús-vér embereknek kell megjeleníteniük őket, nincs semmi hitelességük, másfelől pedig csak utalgatnak rá, mik is lennének azok a nagy kérdések, de a néző csak annyit ért belőlük (pusztán a film alapján), mint egy rosszabbul sikerült X-akták epizódból.

A főhős elindul Amerikába a a csajával, akit aztán jól ottfelejt Queens-ben, hogy elmenjen, talán Nevadába megkeresni a rég lelépett apját, aki persze valami titkos kormányzati ügyön dolgozó tudós volt (ez az ügy az, amiről Lem regénye szól). Titokzatos jelek az űrből, Isten keresése (akit a fater öregkorára mégis inkább egy poszt-neprotestáns szektában keres, ahol toporzékolva, mikrofonba vonyítva töltekezik a szentlélekkel, vagy mivel), de ahogy halad előre a sztori, annál kevesebb gőzünk van róla, mi is akar lenni ez az egész. Sőt, nem az a kérdés, mi a megfejtése a látottaknak, hanem - egy idő után már - az, hogy van-e neki egyáltalán?

filmtett.ro

A rendező saját értelmezése valami olyasmi, hogy a fiú keresi az elveszett apját, az apja keresi Istent (az Atyát ugyebár) az űrből jött üzenetben, aztán ennek kapcsán találkoznak. Valahol a mátrixban, mert az utolsó pár perc végül is ezt sugallja. Az egész film - és akkor ez lenne az én megfejtésem, ha már görcsösen akarok látni benne valamit - nem a valóságban játszódik, hanem valami szimulációban, talán az időnként bevágott, jövőbeli űrhajó utasai modellezik a múltat, a azokat az időket, mikor az emberiség megtudja, hogy tényleg nincs egyedül az univerzumban. Mert ők találkoznak az idegenekkel, egy hosszú űrhajózás után, de nem tudják, hogy most barátkozni kellene velük, vagy lőni rájuk. (Amúgy ha minden igaz, lőnek.) De mivel az ő történetük a mi jelenünkben kezdődött, a korban, amikor az emberek elkezdtek a távoli űr felé nézni, megpróbálják visszafejteni, hogy akkor most kiknek is kellene lenniük abban a helyzetben. És innentől érthető, hogy a karakterek miért olyan semmilyenek (még a főszereplőnek sem jut személyiség), hisz nem emberek, csak embereket modellező algoritmusok, miként a a világuk sem a valóság, hanem egy egykor volt világ emléke, rekonstrukciója.

Ebből a perspektívából már érteni vélem a filmet, mert bár fogalmam sincs mire gondolt a költő, de már tudom honnan nézni az egészet. Lényegében arról lehet szó, hogy szeretném szeretni ezt a darabot, így a zavaró elemeit nem hibáknak, hanem a művészi koncepció részének akarom tekinteni. Bár a különböző felületeken a kommenteket olvasgatva úgy tűnik, a közönség nagy része számára azért ez mégis csak egy blöff. Szépen animált és fényképezett, látványos darab, de blöff.

Én meg nem bírom annak látni, bár lehet hogy én vagyok az a hülye, aki polifóniának hallja a fehérzajt és bonyolult mozgások végtelenbe veszően bonyolult rendszerének a hangyák háborúját, mikor  tévében elmegy a jel.

Vérszívó hétvége

Avagy Vampire Weekend, ami egy 2006-ban, New York-ban alakult, mondjuk, hogy indie-rock zenekar, legalább is ők így szeretik definiálni magukat. Én mondjuk ilyen alapon szőke herceg vagyok, de ez az a szép abban, hogy a modern társadalmakban szabad az identitásválasztás. Ámde a hétvégi vérszívóknál kissé indokolatlannak érzem a rock megjelölést, az indie az nyilván stimmel, pláne mióta egy nagy lemezkiadó lobbizza ki nekik a Grammyt :-) Jó oké, a függetlenség itt inkább egy műfaji kategória, mintsem kultúrpolitikai elköteleződés, de az a lazulós prüntyögés amit előadnak azért rocknak csak egészen tudatmódosult állapotban tekinthető. Kábé abban a stádiumban, mikor az ember hosszan értekezik egy ismerősének arról, hogy Sosztakovics végső soron punk volt.

Ettől még a Vampire Weekend kifejezetten fogyasztható, így öregedvén egy fokkal jobban kedvelem már, mint a rénszarvasdaráló posztapokaliptikus skandináv-félszigeti metált, bár a tizenhat éves önmagam mélyen megvetne ezért. De ő már harminc éve nem létezik, én meg tegnap is Napalm Death-re vacsoráztam, szóval azért ezen a vonalon sincs minden veszve.

A zenéjük jellemzően ilyen költőinek gondolt értelmiségi nyavalygás, melankolikus felharmonikusokkal, jól jöhet egy stresszes nap végén, de betegség vagy másnaposság esetére kontraindikált. Van benne világzenének nevezett színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, némi rocksteady erős higításban, meg ez-az, de lényegében minden eddig általam hallott daluk nagyjából ugyanarra a szplínre épül. Ám nagyon helyesen, mondhatni jó arányérzékkel a legtöbb számuk valahol két és fél és négy perc közöttig terjed, az öt perc felettiek meg már a monumentális szimfóniák megfelelői a zenekar életművén belül.

Az alábbi kompozíció címe Ya Hey, ami magyarra nagyjából úgy fordítható, hogy Lepedőbe tekert emberek pezsgővel maszturbálnak Manhattan felett, erős lassításban, csak hogy mindenki értse.

Nem tartozik a kedvenc bandáim közé, de vannak azok a pillanatok, hangulatok, amikor igenis eltalál a cucc, kicsit olyanok, mint a mentás étcsoki. Rendszerint ki nem állhatom, nem vennék le olyat a boltban a polcról, de ha néha megkínálnak vele igen is jól bír esni. Csak nem szabad túl sokat enni belőle egyszerre. A WV-től sem bírnék végighallgatni egy egész albumot, mert vagy elaludnék rajta, vagy beállnék egy radikális szektába tőle. Miatta. Általa.

És ez itt a személyes kedvenc.

Kontraszakmaiság

Ma délután, mikor vittem le a szemetet (kényszeresen leviszem minden délután, nem érdekel mennyire van tele a zacskó) és jött minden ötéves hímnemű álomjárműve, a kukásautó. Úgyhogy kicsit félreálltam, gondoltam megvárom míg végeznek a szakférfiak, és akkor az üres kukába én dobhatom be az első adagot. Olyan ez mint választáskor az első szavazó, csak nem kell olyan rohadt korán kelni hozzá, és velem nem írattak alá semmiféle jegyzőkönyvet, hogy ők a munkát elvégezték, én meg a két darab gurulós edényt üresen átvettem. Ez mondjuk fájt kicsit, olyan kevés alkalom van, mikor fontosnak érezhetem magam.

Végül meg sem vártam míg végeznek, de nem sértődésből, csak annyi időm tényleg nem volt, hogy végignézzem ahogy belapátolnak a gépesített szállítójárműbe egy egész kukányi (szakszerűen asszem konténernyi) vegyes szemetet. Mert az egyik szakférfi (a másik megszólítása alapján a Kurvaanyád vezetéknevű, de hogy Lajos vagy Géza, az nem derült ki) rosszul rakta fel, akasztotta be, menedzselte az aktuális ügydarabot (vagy mit csinált vele), ami emeléskor egyszerűen lecsúszott, hanyatt esett, a tartalma meg kidőlt a flaszterra. De úgy látszik fel vannak készülve az efféle balesetekre, volt náluk lapát, és neki is álltak lapátolni, miközben a baszni infinitívusz kreatív ragozását gyakorolták, nagyjából eredményesen.

Én bedobtam a már üres kukába szerény csomagomat, aztán felhaladtam a lakóingatlanba, de erősen elgondolkodtam azon, hogy mennyire közel lehet a világvége, ha már a szemetesek szemetelnek leginkább? Elvégre láttam én már vízvezeték-szerelőt csőtörést okozni, matektanárt logarléccel vakarózni, kopasz fodrászt, és cipészt szandálban, szóval sokasodnak a jelek. Már ki se merek nézni a konyhaablakon, mikor jön a postás, a végén még meglátnám, ahogy a lépcsőn ülve levelet ír...

Igen, én turistaként is ilyeneket fotózok. (Ez a kedvenc részem a Regent's Parkból)

Írva hősülés

A hétvégén megint cikkíró maratont rendeztem, legyártottam egy darab filmkritikát, egy darab könyvkritikát és egy darab, meglehetősen hosszú szociálpszichológia cikket. Utóbbi tűnne a leginkább időigényesnek, elvégre a "tudományos ismeretterjesztés" kifejezésben sajnálatosan ott a tudomány szó, ami megkövetel némi precizitást, hogy azt ne mondjam szakmaiságot, ami azért tőlem egy ideje már távol áll.  Vagyis nem csak okoskodni kell, retorikai fordulatokból építeni egy legalább kilencpontos kűrt, hanem utánanézni a szakirodalomnak, esetleges kísérleteknek meg efféle tudományos mifenéknek, de csak ha vannak ilyenek. Most azonban nem voltak, vagy nem igazán. Ugyanis az jutott eszembe, hogy a hősökről írnék, a hősiesség szociálpszichológiájáról, azaz hogy kiket tekintünk hősöknek és miért, és egyáltalán, mire is jók ezek az alakok kulturálisan, társadalmilag meg amiket még ilyenkor mondani szoktak. (Ja tényleg, és gazdaságilag!)

Namost, a hősöknek nincsenek szakirodalmaik, csak ma már olvashatatlan ókori eposzaik meg középkori legendáik, és hullámzó minőségű képregényeik, meg azok adaptációi. Jó, hát a popkultúráról vannak terjedelmes tanulmányok, de engem meg pont azok nem érdekeltek, úgyhogy ezúttal nem interpretáltam valami elméletet, hanem csináltam magamnak egyet. Már elküldtem a cikket a kiadónak, úgyhogy innentől az övék, én meg nem szúrhatok ide részleteket (pedig a retorikai kűrt igen jóra futtattam ki), de az egyetlen gondolat, ami köré elkezdtem egy komplett elméletet asszociálni az volt, hogy ideáltipikusan kétféle hős van: a megmentő és a példakép, meg ezek metszetei. Az elsők ilyen félistenek, akikre csak felnézni lehet, meg várni tőlük a megmentésünket, a példaképre viszont lehet hasonlítani, esetleg felnőni hozzá. Az egyik tökéletes und ideális, a másik tökéletlen, esendő, de nem érdekli, és jól hős lesz belőle.

Lehetséges, hogy ezek eleve archetípusok, így juthatott nekem is eszembe ez a felosztás, de az is lehet, hogy túl nehezet vacsoráztam előtte, minden esetre egy cikket talán megért, ha már az évek alatt a szociálpszichológia összes alaptémáját ellőttem, és egy ideje már alkalmazott okoskodásban utazom. Meg kinek is lenne kedve harmadszor írni valami nagyon szakszerűt a személypercepcióról vagy a csoportközi konfliktusok dinamikájáról? (Hoppá, ez utóbbi talán még nem is volt, még jó hogy most felírtam magamnak ide, úgyis mindig az a gond, hogy remek ötleteim vannak, de ha nem állok neki rögtön legalább felvázolni, két nap múlva már nem jut eszembe. Csak annyi, hogy tegnapelőtt volt valami remek ötletem, ami - mivel úgysem jut már eszembe - lehetett akár zseniális is.)

Egyik hivatkozásom, Philip Zimbardo a világhírű pszichológus, aki nyolcvan fölött is Superman-pólóban és hajfestékben tolja. (alfahir.hu)

De. Egy ilyen cikk rendszerint úgy készül, hogy mondjuk szombat délután-este végignyalom adott témában a könyvespolcot meg a netet, hozzáolvasok ahhoz, ami már jó ideje a fejemben van, és mondjuk vasárnap délután megírom, jellemzően egy lendületből, bár néha késő estébe nyúlóan. De ez összesen két fél nap. Ennél is kevesebb egy filmkritika, mert megnézem a filmet, ami másfél-két óra, kicsit utánanézek a készítőknek a körülményeinek (na jó, inkább a nézés előtt), aztán egy bő óra alatt ki is írom magamból. Elvégre huszonéve csinálom már, és a filmes történet az amiről még papírom is van, meg azzal hitegetem magam hogy ízlésem is hozzá, szóval az nem okoz gondot.

Egy könyvkritika írása, viszont úgy kezdődik, hogy elolvassuk a könyvet. A könyvek meg vastagok, ráadásul azokban, amiket én olvasok, még képek sincsenek, szóval végig kell rágni mind a négy-öt-hatszáz oldalt, vagy legalább is a nagy részét, hogy ne a fülszöveget másoljam be néhány közhelyes jelző körítésével. Szóval a könyvkritikához olvasni kell, pedig ezt senki nem mondta nekem magyar szakos koromban, mondjuk az is igaz, hogy összesen fél évig jártam oda, és lehet hogy az olvasás fontosságát csak a második félévtől kezdték hangsúlyozni. (Én még ott leváltam, hogy a nyelvtudomány önálló tudomány, meg hogy a finnugor medveénekek.)

És ez volt itt az igaz meta-szöveg, írtam arról hogy szoktam írni. Legközelebb majd megtárgyalom magammal, milyen az, amikor arról írok, hogy szoktam írni arról, hogy is írok...

Azok a rohadt színek, már megint...

A 444-es Szily László szúrta ki a vasárnap.hu című izé (mondjuk hogy Kormányhitű Missziós Magazin) cikkét, ami egy rövidke szösszenet arról, micsoda rémség már, hogy egy Lego-készlet két figurája közül az egyik sötétebb bőrű, izé... műanyagú, mint a másik. 

Mert hát ja, vannak négerek a világban, meg a barna különböző árnyalataiban bálványimádó hinduk, sőt vágott szemű eszkimók, akik titokban biztos japánok, csak nem szeretik a szakét, ezért kibaszták őket a szigetekről. Nade hogy egy kisgyerek ezzel szembesüljön legózás közben, miközben ő csak játszani szeretne, ha nem kardozósat, akkor építőset, az már több a soknál.

vasarnap.hu

Ez itt fentebb kérem maga a liberális véleményterror, és ahogy elnézem, az a figura, amelyik nem afro, az buzi, hát a szeme is úgy áll már neki! A másik meg mit röhög? Rajtunk, biztos. Ő a migráns, akinek a keze már betette a lábát. (És nem mellesleg, mindkettőnek jól láthatóan patája van. Véletlen?)

És ez sokkolja az ártatlan gyermeki lelket, innen már csak néhány ezer lépés, hogy felnőtt korában transzneművé buzoljon, vagy hogy kell azt csinálni. Az ilyesminek gátat kell szabni amíg nem késő, személy szerint előjavasolnám a kezdeményezést, miszerint tiltsák be a legót Hazánkban. Vagy legalább is bojkottáljunk minden olyan boltot, ahol árulják. mert ezek olyanok, hogy előbb csak nigger-buzulós legót árulnak, aztán a Hazát is, ami viszont már törvényi tényállás tehát. Miniszterelnök Doktorúr hozhatna egy törvény a betiltásról, ha a számok úgy állnak, egy söralátéten elférne.

És ahogy az imént kinéztem az ablakon tekintve, láttam két buszt is állni a pirosnál. és mind a kettő bordó volt! Nem mondom, jól néz ki, a gond csak annyiban lenne, hogy a buszok színe nem a bordó, ez is csak valami újkeletűsködés. Jól megtanultam én gyerekkoromban, hogy a buszok azok sárgák, és pont! Mi lesz a következő, kérdem én, a kockás zebra, a húsból készült parizer vagy a fém ötszázas? Hát hova tart ez a világ, hova rohan a vesztébe? A fene nagy modernkedés által.

Szóval javaslom továbbá, hogy tiltsuk be a kilencvenes éveket, és mindent, ami utánuk jött. Hogy megvalósuljon gyönyörű képességünk, a Rend. (Bár lehet, hogy az utóbbit a komcsi József A. írta, ez esetben tekintsék részemről meg nem leírtnak.)

A zűrös űrös (avagy a lelki űrpogrom)

 Írtam már, hogy de bírom az űrös filmeket, persze nem az olyanokat amikben csak űr van, esetleg keringő bazi nagy kövek, hanem amikben űrhajósok is. És különösen kedvelem azokat, amik valahol a jelen közelében játszódnak, ma is lehetséges űrhajókkal. Úgyhogy megnéztem az Ígérem, hogy visszatérek című filmet, de bár ne tettem volna. Amúgy vicces, hogy a port.hu szerint ez egy francia-német akciófilm, pedig nem hogy akció nincs benne, de cselekmény se túl sok. A címe meg az, hogy Proxima, de azt már megszoktuk, hogy nálunk szeretnek új címet adni a filmeknek, főleg ha azok tömören összefoglalják a sztorit is.

Mert a történet tényleg annyi, hogy anyu indulna a Marsra, ráadásul egy európai(!) expedíció keretében, így aztán a festői Kazahsztánból, de van egy nyolcéves lánya, akit egy évre itt kell hagynia. És anyu őrlődik a gyerek és a karrier között, a majd bizonytalan lesz és elszánt egyszerre, aztán még egy kicsit őrlődik, és végén az előre kiszámítható módon felkúrják az űrbe egy Szojuzzal. A lánya meg nagyon megértő, kicsit szomorkás a hangulata máma, de azért drukkol anyunak.

Ennek a filmnek nem az a legnagyobb baja, hogy rohadt unalmas, hanem hogy még csak karakterek sincsenek benne. Mindenki olyan, mint egy papírból kivágott báb a Lóbelező Utcai Óvoda anyáknapi ünnepségén, még szerencse hogy senki nem áll neki fejhangon énekelni. A főszereplő Eva Green például láthatóan nem tud mit kezdeni a szereppel (lehet hogy nem is lehet), és hát előfordulhat, hogy nem véletlenül nem A-kategóriás filmszínművész. Jó, mondjuk elég pocokfeje van, de ezen kívül színészi eszköztára kimerül abban, hogy kétféleképpen tud nézni: elszántan és elérzékenyülten. Matt Dillonról meg hiába derült már ki, hogy tud ő, ha akar, itt láthatóan nem nagyon akar, végig hozza a "vegyük fel a gázsit és húzzunk a fenébe" alapállást.

És akkor ehhez képest nincs történet sem, nincs súlya az egésznek, nincs benne dráma, épp az imént olvastam valahol róla, hogy ez egy közepesnél némileg gyengébb propagandafilm. És ja, tulajdonképpen az, már csak arra kellene rájönnöm, hogy mit propagál? A Hős Anyát, az európai űrprogramot, a posztszovjet hangulatot? Mondjuk egyikre sem alkalmas, az egyetlen értékelhető dolog benne a kiképzés bemutatása, de arra bármelyik dokumentumfilm alkalmasabb, a Dicoveryn. És ott legalább nem kell több, mint másfél órán át bámulni anyut, ahogy tétova rágcsálótekintettel mereng a dilemmáján. Mert az minden, csak nem érdekes, bár aludni biztos jól lehet rá. Komolyan mondom, inkább lett volna valami könnyzacskókba taposó giccs, akkor legalább lett volna valamilyen.

Ex-index fax

Elindult a telex.hu, a sokak által várt poszt-index, és oké hogy ez még csak a próbaüzem, de akkor is csalódás. Sporthírek, járványhírek, kevéske kultúra, jelentős önfényezés, azt' annyi. Ja, és persze mejd ha már nem próba, akkor fizetős lesz az üzem, de ki a fenének csinál kedvet egy előfizetéshez ez a mostani rajt? Nekem biztos nem, és nem csak azért, mert gyakorlatilag nincs pénzem, két liter tej meg egy kiló kenyér árát inkább két liter tejre meg egy kiló kenyérre költöm, mint bármilyen előfizetésre, de eme vérszegény tartalom mellett meg pláne.

Hírportálként egyszerűen felesleges, a híreiket hat másik helyen is elolvashatom, komoly elemzést eddig csak a "Fradi a BL-ben, hú de fasza!" témában láttam. (Most majdnem azt írtam, hogy olvastam, de olvasta a fene, a fradi, az emtéká, meg az egész kurva foci annyira érdekel mint a szomszéd lépcsőházban lakó Jucika néni körömgombája. Vagyis nem nagyon, dehát nem is Alfelcsút van a lakcímkártyámon, a fideszes párttagkönyvem száma pedig -0.0.)

Szóval a telex nem győzött meg, eddig pont semennyire, elemzések kellenének, rendes, véleményeket artikuláló publicisztikák, nem ez a langyos lábvíz. És egyáltalán, ha olvasottságot akarnak, meg nemsoká előfizetőket, akkor pont most kellene nagyot gurítaniuk. Telex? Ugyan már, faxom.hu!

Proxy-háborúk világnapja

Tegnap volt az erőszakmentesség világnapja, nem is erőszakoskodtam senkivel, ebédre is csak egy fél csomag száraztésztát gyilkoltam le, és na jó, még néhány poloskát. De azok meg rajzanak a környéken, mintha muszáj lenne nekik (bár ki tudja, lehet hogy van valami önkormányzati rendelet a kötelező poloska-kvótáról), és nem lehet két percig sem szellőztetni úgy, hogy ne repülnének be, rövid tömött sorokban. De azért alapvetően erőszakmentes voltam, még borotválkozás közben sem vágtam meg magam, csak a szakállam  már feleslegesnek ítélt részét. (Pedig már kezdtem hasonlítani egy indiai szádhura, vagy egy ortodox rabbira, akik javarészt meglehetősen erőszakmentesek, de így meg újra hasonlítok magamra, már nem köszönök namasztéval a tükörnek reggelente.)

De ettől még vannak háborúk a világban, és erősen gyanús, hogy azok nem igazán erőszakmentesek. Még a drog elleni háború sem, láttam a NatGeón, hogy teperik le a gyanús alakokat tetszőleges kolumbiai raptereken a golyóálló mellényes szakápolók, tisztán preventív célzattal. Ott van például a marha régen megoldatlan örmény-azeri konfliktus Hegyi-Karabah kapcsán, ahol megint fegyverekkel kezdtek érvelni a felek. Az pedig nyilván úgy kezdődött, hogy örmény gerillák rátámadtak a határ mentén békésen szántó-vető szovjet traktorokra, amelyek viszonozták a tüzet, majd visszarepültek a bázisukra.

És ilyen proxy-háborúkkal (hívhatjuk őket helyi konfliktusoknak vagy fegyveres villongással rendezni kívánt határvitáknak) találkozhatunk sokfelé, India és Pakisztán sem tud megegyezni Kasmír hovatartozásáról, de Indiának még Kínával is vannak hasonló ügyei. Ami azért pikáns, mert mindhárom említett ország nem mellesleg atomhatalom, szóval bármelyik vissza tudná bombázni a másikat a középkorba, pontosabban kölcsönösen egymást. De ezt ugye nem teszik, az atomfegyvereknek már sok évtizede az elrettentés a funkciójuk, bevetni senki nem merné őket. (Bár felkészül Kim Dzsongun, aki biztos szívesen ünnepelné egy látványos atomcsapással a harmadik infarktusát és az Ázsia-rekordnak, valamint államtitoknak számító vércukorszintjét.) Meg hát senki nem akar egy harmadik világháborút, mert a negyediket tényleg botokkal és kövekkel vívhatnák meg.

posztszovjet konfliktusmenedzsment (index.hu)

De az igazi proxy-háború lényege, hogy a marakodó felek rendszerint valami Nagy Testvért figyelnek, aki képes lenne beavatkozni a konfliktusokba, valamelyik oldalon. Vagyis az erős, kissé verekedős csávót a játszótéren, mert végül is ő mondja meg, ki ülhet a hintára és kinek kell löknie azt. Karabah esetében ez a pattanásos agresszív bunkó maga Vlagyimir Vlagyimirovics, aki az azerieket preferálja, elvégre ott még rendes posztkomcsi diktatúra van, ami maga is fáradozik otthon. Úgyhogy arrafelé épp magasról tesznek az erőszakmentességre és lövik egymást.

Ártunk és ormányunk természetesen szintén Azerbajdzsán mellett tette le a garast, Kakadu Miniszter Úr harcias kiállásával, de hát ők már régebben is Ilham Alijev elnökvezért támogatták, például 1, azaz egy darab baltás gyilkossal, aki otthon afféle nemzeti hős, miután nálunk, egy NATO-s képzés keretében meggyilkolt egy egész örményt. Alijev vezérdiktátor-elnöknek meg olyan szép téeszelnök feje van, amit csak arrafelé bír kitermelni a nemzetgazdaság, de nálunk kormánykörökben is népszerű. Szóval erőszak lehet, de csak semmi buzulás! Annak máskor van a világnapja.

Marsbéli krónikák

 Ray Bradbury könyve eredetileg 1950-ben jelent meg. Te jó ég, már hetven éve, alig ismerek olyan embereket, akik már éltek 1950-ben. És akkor most megjelent újra magyarul (én eddig két hazai kiadással találkoztam, bár ha jól látom volt egy harmadik is), és ez a borítója szerint a teljes változat. Szóval eddig valami nem teljeset kaptunk, egy irodalmi csonkagúlát? Igazából nem igazán, az eredeti novelláskötet tényleg annyi volt, amit eddig is olvasgattunk, Bradbury viszont írt még jó párat belőlük, különböző folyóiratoknak, na ezek vannak most jól beleszerkesztve az aktuális kötetbe.

agavekönyvek.hu

A Marsbéli krónikák amúgy megérdemelten klasszikus, csak ürügyként sci-fi, mert igazából afféle Emberi színjáték,  társadalomkritika és filozófiai elmélkedés az emberiségről, a szétbaszott jövőről és a civilizációnk alapvető javíthatatlanságáról. Mert az elbeszélés-füzér ott kezdődik, hogy a kedves emberek már kellően lepusztították a Földet, a városaikkal, a bőrkanapéikkal, a színes magazinokkal meg a nyáron Kaliforniába autózásaikkal, szóval azzal, amit röviden fogyasztói társadalomnak nevezünk. (Főleg persze az amerikaiak, itt ők képviselik az emberiséget, persze a rosszabbik arcát.) Szóval elfogyasztottuk a bolygó élhetőségének nagy részét, így a nyugati ember azt csinálja, amit válsághelyzetben régebben is szokott: gyarmatosít. Ezúttal a Marsot.

És indulnak a nagy ezüstszínű rakéták, viszik a telepeseket, és viszik magukkal az összes problémát, amivel már itt a Földön sem tudtak boldogulni, de a Mars nehezen adja magát. Először is idegen, de nagyon, hiába építenek telepeket, próbálnak farmerkedni vagy nyitnak út menti büféket a vörös sivatagok peremén, valahogy nehezen lesz belőle otthon. Plusz ott vannak a marslakók, vagy a szellemeik, akik valahogy rosszul viselik a gyarmatosítókat. Nem ellenségesen, csak rosszul. Szóval a történetek (1999-től 2026-ig, na igen, szerzőnk optimista volt, vagy pesszimista, ha azt nézzük, még mindig nem kell menekülnünk a Naprendszerben bárhová) konklúziója végül is az, hogy a Mars nem nekünk való. Vagy ha valakiknek mégis, azoknak már  Föld nem való. Vagy-vagy a játék neve.

Ez, hogy hosszabb távon is csak ez az egy bolygónk van, itt ahol talpunk alatt fütyül a szél, ma már elcsépelt közhely, de a negyvenes évek végén, pláne a háború után felpörgő Amerikában még korántsem volt evidens. Persze akkoriban még azt hitték, hogy a dohányzás egészséges, hogy normális, ha a feketéknek át kell adniuk a helyüket a buszon a fehéreknek, vagy hogy Frank Sinatra menő és eredeti. Más kor volt az, tényleg. De Bradbury lélekkel teli módon tudott az emberek orra alá dörgölni dolgokat, amiket akkor még csak kevesen láttak, vagy láttak át.

Még csak a közepén járok, szóval még nem tartok az eddig itthon nem publikált írásoknál, de majd meglátom, milyen lesz az élmény egyben. De a háromszor száz perces filmváltozatot én aztán meg nem nézem még egyszer, B-kategóriás szemét a nyolcvanas évek legelejéről. Tizenkét éven felülieknek nem ajánlott, addigra mindenki megtanulhat már rendesen olvasni, ilyeneket is. (És tényleg van abban valami, hogy minden film két osztályzattal rosszabb, ha előtte már olvastuk az alapjául szolgáló könyvet, nincs az a rendező, aki meg tudná csinálni pont azt a filmet, ami a fejünkben ment korábban.)

Önutasvezető autónélküliség

 Egyre több cikk jön szembe az önvezető autókról, hogy az a jövő, és néha őrült japánok elő is jönnek egészen zakkant tanulmánymodellekkel. Az alant látható, khm... autónál nekem gyanús, hogy betépve rajzolták meg a fő vonalait, aztán józanul tették hozzá a részleteket. A nemrég emlegetett Hunter S. Thompson nyomán ez lenne a gonzó-autótervezés, ami kétségtelenül szintlépést jelent az unalmas mérnökösködéshez képest. Bár azt nem értem, hol vannak a repülő autók? Azokat tényleg jól lehetne elszállva tervezni, plusz gyerekkoromban láttam egy sci-fit (valamikor a méltán semmibe vett nyolcvanas években), ami 1996-ban vagy 97-ban játszódott, és ott már voltak repülő autók. A főhőst meg lenézték, mert az övé még benzinesen földhöz ragadt volt, bár arra már nem emlékszem, hogy hordott-e hozzá Columbo-mintájú gyűrött ballont. Nem lufit, kabátot.

Ez itt viszont a japánok legújabb agymenése, kívül-belül, valamint szerteszét:

totalcar.hu

Hát, ha Kantnak igaza volt, és szép az, ami érdek nélkül tetszik, akkor ez szép. Nincs autóm, soha nem is volt, valószínűleg soha nem lenne rá pénzem, de legalább igényem se. Autók iránt rendszerint csak forma-1 közvetítések idején mutatok érdeklődést, és mostanában már ott sem akkorát. A múltkor az orosz nagydíjnál egy fokkal érdekesebbnek találtam egy adag currys joghurtos cukkinit, mondjuk nem sokkal, de kétségtelenül.

Viszont ez tényleg kurva jól néz ki. Az ott a műszerfal helyén egy bazi nagy kijelző, amin lehet bámulni a külső kamera képét, meg a virtuális műszereket, a teljesen konkrét utasoknak. Mert egyik bent ülőnek sem kell mindenféle pedálokkal meg kormánnyal foglalkoznia, bár valami joysickot azért berakhattak volna, csak hogy senki ne essen akkora pánikba, ha mindenki szembe jön az autópályán.

Szóval a koncepció érdekes, nem tudom mennyi kokót szívtak fel, mire ez így összeállt, de kis hátránya a projektnek, hogy az utasoknak is adni kell belőle, mert egy normális ember biztos nem merne ezzel  csapatni a 66-os úton. (Pécs és Kaposvár között, elvégre hatvanhatos útjuk nem csak a jenkiknek van, bár az sokkal legendásabb.)

Viszont érdemes nem megállni a sofőr nélküli, önvezető autónál. Én a fejlesztők helyében dolgozni kezdenék az utas nélküli autón, ami nem visz senkit sehová, így iszonyúan környezetbarát, az ökológiai lábnyoma meg annyi, amekkora parkolóhelyet elfoglal. Persze ettől még lehetnének önvezető szállítóautók, de legfeljebb kamionok. Mondván, hogy az árut csak el kell juttatni A-ból C-be (a B-t átugorja a gyorsuló fejlődés), de személyautóknak úgysem kellene menniük sehová. Mert ha az utasok otthon maradnak, akkor mi a fenéért küldenék el autójukkal a bőröndjeiket meg a strandfelszerelést bárhová is?

Vízióm szerint a közlekedés nemsoká úgyis csak egy olcsón letölthető applikáció lesz, én például nemrégiben bóklásztam egyet Mexikóvárosban, a street view-val, ami tök jó, mert nem ütnek el, nem nyúlnak le a taxisok, burritót meg tudok csinálni magamnak, ha arra van igényem. Amúgy nincs, de hát autóra sem, azt meghagyom azoknak (vagy a leszármazottaiknak), akik már a hetvenes években is főleg azért vettek autót, hogy leparkoljanak vele a kockaházuk elé, és a szomszéd lássa, hogy nekik van olyanjuk.

Persze a fentebb látható darab sokkal menőbb, mint bármelyik vadiúj, hófehér Skoda 120-as, bár parkolva nem menni sehova szerintem ugyanolyan lendületesen tudnak. Szóval az árkülönbség nem lenn indokolt, már valaki venne még autót csokipuding, macska vagy télikabát helyett.

cars-data.com

Inkább lennék özvegy

 Nem, ennyire nem súlyos a helyzet (az özvegységhez amúgy is házasnak kellett volna lennem, ez amolyan alapfeltétel), ez is egy filmcím. Most játsszák  a mozik, aki teheti nézze meg. Garantáltan semmi szuperhős, semmi világmegmentés, semmi akciójelenet. Angol, tengerparti kamaradráma, egy házasság végének története. Bill Nighy és Anette Bening nagyon jók benne, lényegében elmenne színdarabnak, sőt eredetileg annak is írta William Nicholson, aki rendezte is.

De valamiféle - akár megaszubjektív - kritikát ide most nem fogok írni, mert épp az imént írtam róla máshová, pénzért, és hát a szerzői jogok ugyebár... De bárkit biztatni tudok a megtekintésére, aki elhagyott, akit elhagytak, akit nemsoká el fognak hagyni, azokat főleg, de végső soron azoknak is bejöhet, akik boldog párkapcsolatban léteznek, csak hogy lássák, ahhoz képest, nekik milyen jó. (Azt már az elején sem értjük, Edward hogy bírhatott ki 29 évet az állandóan piszkálódó Grace mellett, gondolom a csendes beletörődés körül kereshető a magyarázat.)

A pogány, az eretnek és a reformátor

 Ez a három kategória gyakorlatilag az ellenségképzés három stádiuma. És most nem akarok direktben behozni semmi politikát (a politika, a mocskos állat így is bemászik az életünkbe, a kormányzati szintre emelt létrontásával), inkább kulturálisan. Mert mintha ez a hármasság (miként annyi más hasonló), a komplett nyugati kultúrában egy bevett minta. És nyilván a kereszténységből származnak.

Az első szintű ellenség a pogány. Mondjuk a konstatini fordulat után, mikor államvallás lett a kereszténység a Római Birodalomban, a pogányok voltak a kézenfekvő ellenség. Hisz nem fogadták el igaz hitet, barbárul nyilaztak lovakról, vagy egyszerűen csak vizigótok voltak, akiknek már a neve is de hülyén hangzik. A pogányok a meg nem térésükkel kizárták magukat a civilizált világból, nem építettek bazilikákat, és olyanokat kérdeztek, hogy mit adtak nekünk a rómaiak. (A vízvezetéken, a közbiztonságon és a korrupción kívül?) És onnantól kezdve évszázadokon át a pogány volt az egyik legnagyobb sértés, legsötétebb gyanú, a pogányok, mint például a muszlimok csak akkor örvendtek némi tekintélynek, ha kellően nagy haderővel látogattak ide, és kellően hosszú időre. (Ők amúgy is furcsa népség voltak, a maguk poszt-keresztény egyistenhitével, de mivel épp mert későbbi a sztorijuk, ők magukat tekintették az igazhitűeknek, az utolsó kinyilatkoztatás hordozóinak. A hinduk meg mindeközben legyintettek az egészre, egészen a muszlimokkal performált véres konfliktusokig.)

De mikor már nem volt elegendő pogány, a világnézeti terrorhoz, jöhettek az eretnekek. Ők egy fokkal rosszabbak voltak a pogányoknál, mert ők ismerték az igazi hitet, a helyes vallás alapelveit, csak nem úgy értették őket, ahogy a püspöki palotákban lakó arisztokrata félszerzetek szerint kellett volna. De szerencsére a Szent Inkvizíció tette a dolgát, kínzott és kivégzett sokakat a témához illő bigottsággal, később meg bővítette az üzleti portfólióját a boszorkányüldözéssel is. A Boszorkánypöröly (Malleus Maleficarum) hírhedt szerzőpárosa is egyszerű, kétkezi dominikánus inkvizítorként működött eredetileg, csak kissé fel akarták lendíteni a boltot. És hát végső soron a boszorkányok is csak egyfajta eretnekek voltak a szemükben. És soha senki nem kérdezte meg tőlük, hogy elvtársak,  maguk mégis honnan a fenéből ismerik ilyen részletesen az állítólagos boszorkányok ördöggel cimborálási szokásait? Hányat engedtek ágyukba, hogy később mint kellemetlen tanúkat élve elhamvasszák?

hu.wikipedia.org

És az eretneküldözés egy idő után kiment a divatból, jött a városiasodás, a polgárság kialakulása, meg egy bizonyos Martin Luther (még nem  King), akinek szerzetesként lett elege az egyház korruptságából, és akinek ettől heveny pontokat kiszögezhetnékje támadt  a wittenbergi vártemplom kapujára, 1517-ben. Követelte a sajtó szabadságát, évenkénti országgyűlést Pesten.... ja nem, ő nem pont ezeket. Ő az akiből eretnek lett volna, mondjuk száz-százötven évvel korábban, de ekkor már reformátor lett, aki (meg ugye a kálvini irányzat képviselői) ellen azért meg lefolytattak egy jó kis ellenreformáció, de részben ennek köszönhetjük Pázmány Péter ma is élvezetes szövegeit. (Hogy Luther mekkora egy eretnek lehetett volna, arról jól tanúskodik egy anekdota: Egyszer bement hozzá egy tanítvány, és azt mondta neki, hogy baj van Doktor, néha nem hiszek istenben. Mire Luther felnézett és azt válaszolta: Köszönöm Uram, eddig azt hittem csak én vagyok így ezzel! - a sztori hitelessége kétséges, tanulsága megfontolandó.)

És igen, hajlamosok vagyunk ma is ilyen kategóriákba gondolkodni, láttunk már olyat, hogy politikus előbb ateista, aztán megtér, aztán nekiáll saját ízlése szerint formálni a tőle függő egyházakat. Vagy hogy mondjuk Steve Jobs is előbb volt kívülálló, aztán eretnek, a józan üzleti-technológiai logikával szembe menő, aztán a nagy látnok és reformer. Miközben ugyanaz a konstans buddhista volt, aki csak növényeket evett, de nem szeretett fürdeni, és túl későn jutott eszébe végre orvoshoz menni. El volt foglalva a vízióival, meg ki tudja mivel.