Sétáltam menni, mint szokásosan

Elvégre esni esik ugyan, de ma van a Lelki Egészség Világnapja, gondoltam hátha leesik nekem is valami belőle. Közben láttam elégedett embereket  is. Nem mintha máskor nem láthattam volna, de tényleg nem nagyon. Csak mentem a parkon át a haza, és ott voltak, rohangásztak meg nevetgéltek, biztos mert épp akkor nem esett, de nekem ez már ritkán megy, főleg a rohangászás, nevetni még szoktam, csak túl gyakran kínomban. 

Az elégedettek viszont jókedvükben. Hát ilyen az, ha az ember öt éves, és a két beborulás közti kis napsütés esetén, a játszótéren sétáltatja valamelyik felmenője. De a parkban a játszótér kerítéssel van körbevéve. nem szögesdróttal persze, igazából szép zöld, nem túl magas, de mégis csak arra való, hogy bent tartsa a gyerekeket a rezervátumukban. Állítólag a kutyák ellen is véd, hogy ne rohanjanak be a homokozóba szarni és/vagy egészen kiskorúakat harapdálni, de ezt az akadályt egy közepes kutya is bármikor megugorja. (A mi néhai labrador-jellegűnk kétszer ilyen magasat is átvitt, kis nekifutásból persze.)

Nem tudom hol jobb, a kerítésen kívül, a való világban (ami viszont nem a nagy- hanem a kisbetűs élet, bármit is hazudtak nekünk erről a saját gyerekkorunkban), vagy bent, ahol még van mászóka meg hinta, viszont azokról is rohadt nagyot lehet esni.

Ez egy másik park (petra.telefonja)

Van az a furcsa gondolata a fölnőtteknek, hogy a kisgyerekkor az valami édeni, éteri, és felettébb ártatlan időszak, mikor a leendő depressziós, frusztrált, szerfüggő felnőtt még előtte van az iskolai zaklatásnak, az első durva berúgásoknak, a munkanélküliségnek, devizahitelnek, reménytelen szerelemnek, szakításnak, válásnak. Pedig rémlik, hogy a gyerekkorom egy része is szorongásokkal telt, az ember rendszertanilag  egy kétlábú, szorongó állat, aki csak a jelen meg a jövő miatt aggódik, a múlton viszont kesereg, szerencsésebb esetben nosztalgiázik. de utóbbi a ritkább, már ha valaki rendesen beleáll az önutálatba. 

Hisz az önutálat társadalma vagyunk, magunknál már csak másokat utálunk jobban, talán ezért vetítjük az óvodásokba a sosemvolt harmóniát. Amit viszont kerítés mögé kell játszóterezni, mert lehet hogy fertőz, és semmiképp sem esik jól belegondolni, hogy de rohadt régen akarunk már mi is elégedett óvodásként létezni. Csak nem megy, plusz nem emlékszünk már (mert például nem is akarunk), milyen nyomorultak voltunk a középső csoportban. Az idő ugyan nem szépít meg mindent, de a szelektív memória azért elég sokat.

Kisemberi nagyművész

Reggel szembejött a webes interneten Harold Pinter, pontosabban egy róla szóló írás, ami nem egy mai darab, de a Nagy Algoritmus aktuálisnak találta nekem, illetve számomra (részemre). Mert korábban is kerestem már rá (róla), és nem mellesleg ma van a kilencvenharmadik születésnapja, egyúttal a tizenötödik, amit már halottként ünnepel. Na jó, rajta kívül a világ maradék részének szerény hányada, aki egyáltalán tudja, ki is volt.

theguardian.com

Drámaíró. Aki ilyen színházban bemutatandó párbeszédes izéket írt, vagy esetleg megmozgó képesíthetőket, hisz elkövetett jó pár forgatókönyvet is, ő jegyzi például a Jeremy Irons által főszerepelt Lolitát. (Most majdnem címszereplőnek tituláltam JI-t, de az Dominique Swain volt). A darabjai közül először talán A gondnok címűt láttam, ha jól tévedek Veszprémben, mert akkoriban Szombathelyen voltam főiskolás, ahol viszont még nem volt színház (leszámítva a helyi közéletnek hívott bolhacirkuszt), aztán nem sokkal később Az ételliftet, valahol másol.

Az internetes világháló szerint Pinter Londonban született 1930-ban, és ez így is van, ott voltam, láttam, mert két élettel ezelőtt épp ló voltam Hackney-ben, és jobbára szenet szállítottam szerteszét az egész munkásnegyedben, többek között Pinteréknek is. Így tudom, hogy az viszont marhaság, miszerint lengyel zsidók voltak a felmenői, hisz a hülye is látja, hogy a Pinter az igazából Pintér, ősi magyar név, és egyúttal ősi magyar hordókat készítő foglalkozás. Annak hogy Pinter, amúgy sincs semmi értelme legfeljebb fura kocsmatöltelékeket hívhatunk így, akik valamiért fél liternél némileg kisebb adagokban isszák a sört (1 pint= 473.176473 milliliter), mert nem tudják mennyi egy rendes korsó. (Egy liter egyébként, tessék csak elmenni érte például  Münchenbe.) De ennyit a huszadik századi drámairodalomról.

HP jó író lehetett, mert egy kritikusa azt írta róla, hogy „...a szereplők a lehető legsilányabb és legalacsonyabb színvonalú angol nyelven beszélnek, amely színpadról valaha elhangzott”. Nos, az ilyesmi csak jót jelenthet, az efféle  már Charles Bukowskinál is bejött nekem, de gondolom másoknak is, mert 2005-ben Pintért lovaggá ütötte a királynéne, és ugyanabban az évben megkapta az irodalmi Nobel díjat is (jé, egy újabb aktualitás, pont Nobel-szezon van). Szóval akkoriban minimum háromszor volt neki karácsony.

Pedig pályája korai éveiben szinte nyomorgott, életrajza a szerint - többek közt - a Notting Hill Gate környékén, na ott mondjuk szívesen nyomorognék én is, pláne mert némileg jobb környék már, mint  a hatvanas évek elején. De végül is bejött neki az élet, a halál már nyilván kevésbé, bár előtte még túlélt egy gégerákot is, és a múlt évezred vége felé belefolyt a politikába, nem feltétlenül a szimpatikus oldalon. Kiállt például Slobodan Milosevic exjugoszláv, szerb diktátor-jellegű háborús bűnös védelmében, meg elítélte a NATO  '99-es koszovói beavatkozását, de ettől még nagy művész volt, csak időnként furcsa nézőpontokkal.

Lehet, hogy pont ettől volt nagy művész. Ha valaha találkoztunk volna, én még egy teát is megittam volna vele, de úgy, hogy a felét esetleg nem is öntöm a képébe.

p.s Ja, tegnap volt Joh Lennon 83-ik szülinapja, de gondoltam őt nem kell reklámozni, még azoknak sem, akik valamiért engem olvasnak.

Újratöltve, már megint

Olyat szólt Mahmúd az-Zahar, a Hamasz vezetője, hogy „A mi törvényeink lesznek érvényben az egész bolygón, nem lesznek többé zsidók.“ Mi meg azt hittük, hogy ilyet nem fogunk már hallani, erről a tripről lejött az emberiség a holokauszt után. H. Adolf, pszichopata foglalkozású véreskezű meg a végén magát is leöngyilkolta, és ezzel vége lett a rémálom nagyobbik hányadának, jó hogy elmúltak a negyvenes évek, és nem jönnek újra el. Pontosabban eljönnek, húsz év múlva megint negyvenes évek lesz, csak bíztunk benne hogy nem olyan. 

Ehhez képest már itt, a húszas években van nekünk Vlagyimir Vlagyimirovics, Oroszország anyácska poszt-kágébés zabigyereke, a talibán Afganisztánban, az iráni ajatollahok, az összes kicseszett, középkori mentalitású, szupergazdag olajemírség (köztük a dubajozásnak hívott gazdagságpornó feltalálói), Észak-Korea, a durván elhízott, eszkimó transzlánynak  maszkírozott, alkoholista diktátorával, meg - egyéb terrorszervezetek mellett - itt van nekünk a Hamasz. (Jobban belegondolva, az elmúlt két évtizedben összesen két szubhumán tömeggyilkost sikerült levenni a tábláról, Szaddám Husszeint, meg Oszama Bin-Ladent, legfeljebb még hozzácsaphatjuk Kadhafi elvtársat, de a többség még ezen a bolygón rontja a levegőt.)

A Hamasz meg (az Iszlám Dzsihád nevű rossztékonysági szervezettel karöltve, és iráni támogatással) most épp rakétázza Izraelt, egy zenei fesztivált(!) ért támadásnak már több mint 260 halottja van (összesen úgy ezeregyszáz), és a vezér szerint ez csak a kezdet, ő a zsidóságot akarja eltörölni a Föld színéről, nyilván azért, mert már csak ők állnak az útjában annak, hogy az egész bolygón saria legyen, amiről egészen nedves álmaiban ábrándozik Mahmúd bácsi. 

És ehhez képest érdekes szál, hogy maga az „iszlám“ szó annyit jelent: „Isten akaratában való megbékélés, megnyugvás”, rövideb béke. („A magasságos Allah ezzel fogja fogadni szolgáit: Az ő köszöntésük azon a napon, amelyen találkoznak vele: Békesség!“) 

A Korán pedig Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) egyaránt prófétának ismeri el. A dzsihád meg nem elsősorban az, hogy legyilkolunk minden hitetlent, a szó eredeti értelme szerint ugyanis a szent harcot elsősorban magukkal és magukban kell megvívniuk a muszlimoknak, hogy jobb emberek és komolyabb hívők legyenek. 

Na, innen jutnak el az iszlamista terroristák, a maguk kifacsart logikájával a bombamerényletekig, hogy aztán Izrael már megint hadiállapotban találja magát. Ahogy az elmúlt 75 évben túl gyakran is, jut eszembe, nem értem miért nem május 14-én kezdték a hamaszosok az aktuális gyilkolászást. Hisz az jeles nap (tényleg, az öcsém születésnapja), 75 évvel ezelőtt ezen a napon jött létre az izraeli állam, nyilván részben az ottani palesztinok sérelmére. De a lakosság nagy része azért fiatalabb hetvenötnél, miként az őket rakétával támadóké is, szóval nem lenne ideje már abbahagyni?

chathamhouse.org

De, ideje lenne, viszont amíg ilyen az-Zahar jellegű barmok szabadon szaladgálnak, addig ez nem fog menni, talán annyi reménykednivaló van a dologban, hogy ma már nem lehet megcsinálni egy Holokauszt 2.0-át, legalább is bízunk benne. Definitíve azonban már háború van, már megint, ott is.

Nem hegeli nembéli lényegek

Közgazdasági Nobel-díjat ért egy kutatás arról, miért nem érték el a nők az egyenlőséget a munkaerőpiacon. Hát micsoda dolog ez már! Először is elérték, például ugyanolyan szar nekik is munkanélkülinek lenni, mint egy férfinak, ugyanúgy letojják a végzettségüket a munkaadók, és ugyanúgy merengenek azon, hogy nem kellet volna-e már tíz éve elhúzni Londonba, amikor még nem volt késő.

Amúgy pedig kinyilatkoztatták már  a hatalom csúcsairól, hogy a nők helye a konyhában van. Ott szüljék tele a Hazát. Két szülés között pedig a munkaerőpiac olyan érdekes területei között válogathatnak, mint a nagymosás, a heti bevásárlás meg a takarítás, csupa sportos felüdülés a gyereknevelés robotja után/ mellett. Mert a gyereknevelés az nem vicc, az a Nemzet Sorsáért viselt felelősség megélése, nem is értem, miért nem vezették be még nálunk,  az egykori Szovjetunióban népszerű Hős Anya kitüntetést, amelyet bizonyos méretű alom után osztogattak sztahanovista szövőnőknek.

A női princípium beteljesítéséhez tartozik még a szoptatás mellett a szopás, az üvöltő kisgyerek pálinkás kenyérrel elaltatása, valamint az odaégett vacsora felett, a konyhapadlón idegrohamot kapás. A férfi princípium ellenben a megfontoltságon alapul, a patópáli értelemben vett Ejráérünk Arramég elve mentén, legalább is amíg van sör meg Gyár, ahol a keményen drogozó kisember beteljesítheti a másnaposan esztergálás nembéli lényegét. (Régebben persze a három feles utáni trágyahordás számított férfiasnak, a káromkodva tehénfejés meg nőiesnek, de a történelemmel változnak a Világszellem mindenkori paraméterei is.)

Vannak persze olyanok, akiket nem érdekel a nembéli lényegük (például szinglik, vagy buzulnak, ami nemzetstratégiailag egyformán rossz), csak az ilyen fitesz-velnesz izék, a biotikumok meg az internet, ezekről néha már nehéz eldönteni, hogy férfiak vagy nők, vagy ha férfiak, nőnek-e még, és hasonlók. De gyanús, hogy vegánok is! Az efféle „ember“ autóval jár az edzőterembe, nehogy elfáradjon, ott mondjuk várnia kell a lépcsőjáró gépre, pedig az kurva jó kardiós izé, bármit is jelentsen ez. Addig is lemegy lifttel a büfébe egy protein-zévitamin koktélra, meg benyom három krémest, mert mindjárt edzeni fog, és kell az energia. Ahelyett, hogy elmenne trágyát pakolni vagy kőművessegédnek, mint a dédapja, aki még tudta hol a helye, és arca vérével kereste meg a betevőt, becsülettel dolgozott míg bele nem halt, és egyenes gerinccel verte az asszonyt, minden páratlan kedden. Hiába, régen minden jobb volt, de főleg egyszerűbb.

Az alapvető különbség tehát az lenne, hogy a nők - optimálisan hazafias esetben - teleszülik az országot, a férfiak meg elviselik mindezt, miközben a „munkaerőpiac“ csak valami neolibsi absztrakció, korántsem olyan konkrét, mint a rozsdásodó Rönó, a csöpögő csap hátterében hulló vakolat, a facsavar, a kolbász, az akciós margarin vagy a szaros pelenka, azaz a társadalmi munkamegosztás igazi pillérei. Azok mutatják meg, mi is a dolgunk a világban.

A lényeg nem. Debár?

Valami bűzlik Belgiumban?

„Szijjártó Péter szerint Brüsszel ki nem állhat minket, utál minket. A külgazdasági és külügyminiszter vélhetően nem saját magára és kollégáira utalt, hanem az egész országra.“ (444.hu)

Pedig „Brüsszelnek“ nem Magyarországgal van baja, hanem Kakaduékkal meg a főnökükkel lenne, ha egy városnak lennének érzelmei meg szándékai. Tényleg rohadt unalmas már az permanens brüsszelezés, ezek a farkak már ki sem bírják mondani, hogy Európai Unió, biztos görcsbe állna tőle fejük. (De ezen már háborogtam itt, többet meg nem ér.)

A ki nem állhatatos utálat meg abban nyilvánul meg, hogy az Unió nem akar pénzt küldeni nekünk (na jó, nekik), miután a pártvezér és kancellár sokszor és rendszeresen az asztalra szart, most meg hetente közli, hogy de ott büdös van. Ehhez asszisztál Kakadü kükümminiszter nertárs, aki a hűbérura helyett is fintorog, beszólogat, és hívja mindezt diplomáciának. (A felcsúti döbrögi mondjuk nem, ő bő húsz éve folyamatosan hadban áll, több mint tíz éve már azzal az unióval, amiben benne vagyunk, ami így mi is vagyunk. Aztán csodálkozik, hogy ezzel saját magát lövi tökön, és nem győzi keresni, hogy de akkor ki a hibás, ha a ő a zseniális vezető. Leader of Europe - na persze, én meg digitális gőzmozdony vagyok, csillámpóni aszcendenssel.

A vezérnél nyilván nincs otthon tükör, ezért nem találja, ki csinálta ezt a gebaszt, vagy van, de épp olyan, mint a vidámparki Elvarázsolt Kastélyban, leszámítva, hogy mindig szépnek és erősnek mutatja a  dagadt autokratát. Egy Platón-szerű, Rambó Schwarzeneggerbe oltott Machiavellinek, csak hogy kimaxolja a macsóságot, és az államvezetés legakarnokabb elméleteit, az ókortól - na nem napjainkig, bár egy kis horthyzás azért a szárnysegédeinek már belefér.

Persze egy politikusnál akkor hatékony bármilyen világmagyarázat, ha egyszerű, mint pornószínésznek a jelmezválasztás, hat-nyolc nagyfröccs után pedig nemcsak megérti Lajos bá' a Csöcsös Tocsogó Bár és Grill pultjánál, de még egyet is ért vele, hisz maga sem tudná világosabban megfogalmazni: Brüsszel utál minket, azt' jónapot. Balsors akit régen tép, bazmeg.

propeller.hu

Kattintós minekmentoda

Tegnap meghalt Sólyom László, ennél többet nem is tudni, hogy például miben, de egy volt köztássaági elnöknél az ilyesmit ugye kötelező megírni. Viszont egyetlen „cikket“ sem találtam, ami egy bittel is több információt tartalmazott volna címénél (Meghalt. Pont.), de gondolom azért hozzám hasonlóan jó sokan kattintgattak ezekre, hadd pörögjön az adott oldal számlálója. Érdemi infó nélkül ez viszont egy kicsit hullarablás, feltolják vele a látogatottságot, a minek. 

Érdekesebbek viszont a kommentek, amiket főleg a Mandinerről tudtam begyűjteni, mert a HVG-n nem lehet kommentelni a hírt, máshol meg mást sem, úgyhogy marad ez a magát konzervatívnak nevező, széljobbra hajló, sírva vigadós vicclap, ahol aztán el is szabadult a horda, a morális lecsúszás vezérfonala mentén.

Volt pár hozzászólás, ami csak a sima „nyugodjék békében“ sablont hozta, de ebből tényleg kevés akadt még tegnap késő délután, aztán volt (hasonlóan kevés) egyrészt-másrésztező tökvakarás, de a többség két lábban szállt bele Sólyomba, ami ugyan nagyon nem ízléses, de jellemző, és egyáltalán, a fotelnáci inkvizítoroknak mikor volt ízlésük valaha?

Néhány jellemző darab tőlük, saját kiragadásomban:

„Azért Lucifernek sem könnyű, ilyenekkel találkozni.“

„Már egy nagy üstben van......“

„Isten bocsássa meg neki a magyarok ellen elkövetett bűneit.“

„A módszerváltás legkártékonyabbjai, helytartói közé tartozott."

„a jelentéktelenségen és a szervilizmuson kívül nem sok minden más jut eszembe róla“

„Köszönünk mindent László ! Á VHS és Komcsi káderek“

Ez utóbbinál nem értem pontosan, mi köze a néhainak a VHS-hez túl azon hogy biztos volt neki is videója, sőt az is lehet, hogy később DVD-je is, amekkora tudós volt. De a legdurvább hozzászólás a következő, mondanám rá, hogy részemről no comment, azt majd meglátjuk:

„Halottról jót, vagy semmit: JÓ, HOGY MEGHALT! Tízezrek igazsága húllt porba emijatt a féreg miatt!“

Na jó, azért a szerző vélhető morális tartása és általában vett emberi minősége mellett nem lehet elmenni szó nélkül, mint ahogy a helyesírása mellett sem. Csak azt nem értem, hogy írásban MIÉRT KIABÁL?

Felix Krull nem hátrál

Az Egy szélhámos vallomásai (Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull) eredetileg Thomas Mann regénye, még olvastam is valamikor rég, mikor még ifjú voltam, és már bohó, elvégre egy műszaki szakközépben pont az számított lázadásnak, ha az ember zakót hordott a farmerhez és klasszikusokat olvasott, bár utóbbit hobbit már általános iskolában is űztem. Aztán volt ennek a könyvnek egy 1957-es (akkor még) NSZK-s filmváltozata, ami sohasem érdekelt, de egy kicsit sem, viszont a (már nem NSZK-s) németek tavalyelőtt csináltak egy másikat, amit most valahogy elém dobott az erre felkent algoritmus. Gondoltam megnézem, hogy sikerült az adaptáció a kis híján száz éves (1922-es) szöveghez képest. Amit mondjuk csak ezért most nem olvastam újra... Vastag, na.

Nos, a közepesnél csak kicsit jobban. A regényben a főszereplő, Felix Krull egy már gyerekként is simlis, dörzsölt kis féreg, de egyáltalán nem utálnivaló, mint a kortárs mozgóképen. Hisz ki szeretett iskolába járni, ki ne próbálkozott volna betegségek szimulálásával, hogy megússzon legalább egy hetet, a tévesen oktatási rendszernek hívott fegyelmező zászlóaljból? A kis Félix is mindent bevet, elég sikeresen, de a kedvencem az - még valahol a regény eleje felé - mikor sorozásra megy, és beveti a katonásan szűkagyú tisztekkel szemben a fordított pszichológiát. Miszerint közli, hogy alig várja már, hogy a császárt szolgálhassa ( a 19. század végén járunk), mindenképp nagyon szeretne katona lenni, ez régi vágya már neki. Erre a sorozóbizottság tagjai összenéznek, hogy ez teljesen hülye, és már ütik is rá a pecsétet a papírjára, hogy untauglich, szóval alkalmatlan. (Van valami hasonló jelenet a Svejkben is, csak ott a civilben kutyapecér, később derék katona komolyan gondolja a hasonló dumát, és a maga módján ő tényleg hülye kissé.) Krull mondjuk a biztonság kedvéért egy epilepsziás rohamot is előad, mert egy debil epilepsziás már biztosan nem kell a seregnek.

A filmváltozat viszont valahogy nem adja vissza a könyv sajátos hangulatát, becsületes iparosmunka, de annyira már nem lett jó, hogy igazából felkeltette volna a kritika figyelmét. Nem is igen találtam magyar nyelvűt, de külföldiül lévőt se sokat, mikor azon merengtem érdemes-e rádobnom tíz perc híján két órát az életemből. Mert egy rendes filmkritikus (aki cinikusan intrikus egyben) vagy jó filmekről ír lelkesen, vagy ócskaságokról szarkasztikusan, a közepes minőség az túl langyos, arról nehéz bármi érdemit is mondani. (Nekem mondjuk néha sikerül, nem feltétlen szívből, csak arccal a honorárium felé, de azért olyan is van, hogy nekem tényleg bejön valami, ami alig valakinek. Ilyenkor a kívülállás dacossága keveredik a félreértett elit-tudattal, pedig csak sajátos az ízlésem, ennyi az egész.)

Jelen mozgóképi műegészben Felix egy gátlástalan selyemfiú, egy jólfésült giliszta (csak hogy  meglegyen a kötelező képzavar is), nála még a sok, általa átvert kétbalkezes szerencsétlen is szimpatikusabb, azonosulhatóbb karakter. (Például Venosta márki , akinek Felix a helyébe is lép, csak hogy fedezze annak félrelépéseit, de aztán a nevében kezd utazgatni, többek közt Liszabonba. Liftesfiúból/ hotelpincérből szintet lép, mint nagyívű szélhámos, miközben hazudik mint a vízfolyás, megdug bárkit, akit érdemes, és élvezi a felszínes csillogást maga körül. A márki például egy gyenge jellemű, teszetosza arisztokrata, de nem olyan geci mint főhősünk, aki a mindenkin átgázolásai alapján klasszikus szociopata. Nem pszichopata, hisz nincsenek téveszméi vagy különösebb felsőbbrendűség-tudata, neki csak céljai vannak (jól akar élni, kurva jól), és ezért képes bárkit félrelökni, letaposni.

Néha úgy tűnik, hogy szerelmes lesz (a márki szeretőjébe, csak hogy kerek legyen a sztori), de azt a néző sem tudja eldönteni, hogy ez most komoly, vagy csak egy újabb szerep, ahol a szokásosnál egy kicsit tovább maradt karakterben. De legalább a végén sem bűnhődik meg, hisz egy sármos szociopata nem szolgált rá eléggé, főleg nem dramaturgiailag.

Az Egy szélhámos vallomásai filmen néha olyan, mintha Thomas Mann figuráiból afféle szolid  karikatúrákat csináltak volna, nyilván mert a szövegben is van egy finom humor, no meg a leírásokban, de itt nincs narráció, csak az amúgy tényleg pazar látvány, meg furcsán hangsúlyozó kis nagypolgárok. A színészek egyébként rendben vannak, a zene pláne, de Felix egy kigyúrt-epillált szépfiú, tipikusan a huszonegyedik század elejéről, nekem meg egy inkább Svejk-szerű alak képződött meg a fejben anno, mikor olvastam a regényt.

Mondhatni ez itt Thomas Mann kis híján posztmodern változatban, és azért csak kis híján, mert úgy próbál nagyon a mai (film)nyelven beszélni, hogy közben korhű is legyen, avagy ez itt a tizenkilencedik század, ahogy Hollywoodban is elképzelik. Ha már a Warner meg valami német produkciós cég összeesküvésében készült, leginkább az HBO streamingjére. 

cinecitta.de

Ha leülöd, megütheted?

Kampányt indított a Kerekeken Guruló Tömegközlekedési Állami Nagy Izé (MÁV-Volán), biztos azért csak ők, mert Magasan Repülő Állami Pénznyelő (Malév) már nincs, a katonai nemkormánygépeken meg legfeljebb Ártunk és Ormányunk főtagjainak testőrsége pofozkodhatna, de nekik meg eleve szabad.

A kampány lényege, hogy az utasok ne bántsák a személyzetet (fizikailag, így gondolom kurvaanyázni még lehet), mert meg lesznek baszva, a bíróságon még csak szimbolikusan, de a böriben már akár konkrétan is. A szolgen ugyanis így hangzik: „Ha megütöd, leülöd!“  Szép és egyszerű üzenet, valami állami költő biztos sokat kapott érte, mondhatni költöttek rá.

Miért, eddig a kalauzt, jegyellenőrt, buszsofőrt,  vagy a peronon a faszit a zöld tárcsával büntetlenül le lehetett csapni, vagy nem de börtön nem járt érte? (A mozdonyvezetőt azt mondjuk eddig se, büntetéstől függetlenül, mert ő olyan, mint a repülőgépen a pilóta, hogy mi utasok bízunk benne, hogy ott van elöl a fülkében, de nemigen látjuk. Illetve ha igen, az akár nagyon rosszat is jelenthet, pláne ha ejtőernyő is van rajta.) Ráadásul nem tudom, ez mindenféle megütésre vonatkozik-e, vagy csak bizonyos típusú/ szándékú/ erősségű ütésekre. Vagyis ha próbálom eszméletre pofozgatni az ájult és/vagy részeg kalauzt, az ér-e letöltendőt, vagy csak ha nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülése lesz tőle? De lehet olyan is, hogy egy hirtelen vészfékezésnél pont mellette (a hivatalosan jegyvizsgálónak hívott kaller mellett) állok a folyosón, és akaratlanul is a földle lököm, nagyon dulván. Remélem ezt nem veszi személyes támadásnak, a tekintetes bíróság meg tekintettel lesz arra, hogy ilyenkor mégis csak a kanti szándéketika alapján kell ítélkeznie, nem pedig az eredmény mentén, miszerint mondjuk az sértett áldozat esés közben véletlenül lenyelte a szolgálati mobilját.

Egyelőre annyi biztos, hogy lesz nagy kampány: „Az elkövetkezendő egy hónapban a MÁV–VOLÁN-csoport a honlapján, közösségimédia-felületein, vállalati blogjában, óriásplakátokon, járművein és autóbusz-, illetve vonatállomásain változatos tartalmakkal próbálja felhívni a közvélemény figyelmét arra, hogy az erőszak nem megoldás a nézeteltérések rendezésére.“

Azt még nem tudni, melyik kormányközeli hűbéres-közeli vállalkozó kapja majd közbeszerzés keretében a túlárazott megbízást, de sok választása a Mávvolánnak nyilván nem lesz, ha a tenderen majd csak a kijelölt vállalkozó indul, meg a felesége holnap bejegyzett bétéje, hatszoros árajánlattal, hogy ne legyen kétség, végül kinél veszti el közpénz jellegét a költségkeret duplája.

arckönyv.kom

És lássuk be, istenadta népünknek igen is szüksége van az olyan alapvető, bölcs és egyúttal még sosem hallott morális tanításokra, miszerint az erőszak nem megoldás. Ki hitte volna! - csap majd a homlokára megannyi kocsmai bunyós, mikor már épp széttörné a sörösüveget a csapos fején, de meglát egy ilyen plakátot, és rájön, hogy a csapos is közfeladatot ellátó személy, főleg az ő kis életvilágában. Mondhatni a fazon a pult mögött a kocsma kalauza, és mozdonyvezetője, kettő az egyben, azaz duplán fontos nem lecsapni, mint egy kóbor őszi legyet.

Miközben vannak esetek, mikor igen is az erőszak a megoldás, ha például engem kezdene ütni valaki, én visszaütnék, és nagyjából nem érdekelne, mennyire taposok a lelkébe és a bordái a közé a támadónak. De valószínűleg nem ülném le, mert egyrészt eddigi életeben még egyszer sem bunyóztam, de tényleg senkivel, másrészt meg még van olyan, hogy jogos önvédelem,  szóval a a támadó jellegű bebaszott-agresszív kalauzt leütni nem kell félnetek, olyankor pont nem közfeladatot lát el.

p.s. És a végére egy jó élmény a témában, tizenévvel ezelőttről. Jöttünk haza Petrával Londonból, pontosabban már Pestről vonatoztunk hazafelé, és a dombóvári átszállás után ő észrevette, hogy a kistáskája (telefonnal, pénzzel, bankkártyával, igazolványokkal) a pécsi intercityn maradt. Egy könnyedebb agyvérzése után azért fölvetettem, hogy szólni kéne a kalauznak, mert ugyan ez itt már a gyékényesi személy, de talán kapcsolatba tud lépni az IC-s kollégával mobilon. És így lett, a kaller felhívott valami központot, hogy ki vizsgál jegyet Pécs felé, aztán felhívta őt, mi meg bemondtuk hogy melyik ülésen (illetve mellette) marad a milyen színű és méretű tatyó, és a kolléga meg is találta. A kérdés csak az volt, hogy hol adja le, végül a pécsi forgalmi iroda lett, ahová másnap elvonatoztunk érte, és benne volt minden, hiánytalanul. Leütés nem volt, csak mi ültük le az oda-vissza vonatutat a szülővárosomig. Izé... meg -tól.

A szobrot ledönteni nem kell félnetek jó lesz...

...ha mindenki egyet ért én nem ellenzem. Aztán tessék mindenkinek ízlése szerint központozni a híres mondat parafrázisát, attól függően, hogy viszonyul itt a poszt-posztmodernben a Szobordöntések Korához. Mert ezt a korszakot éljük, ez most már biztos. Úgy harminc éve felénk még nem döntögettek szobrokat, legalább is Pesten, csak kivitték őket egy városszéli karanténba/ elfekvőbe, szóval egy szoborparkba, gondolom optimista módon emlékeztetőül, mintha legalább is lenne reális történelmi emlékezete ennek a búvalbaszott társadalomnak.

De mostanában - és főleg a hanyatló nyugaton - a szobordöntés a trendi, egykori hadvezérek, forradalmárok, mindenféle hírességek szobraik döntik le, mert rabszolgákat tartottak (like Benjamin Franklin) vagy érdekeltek voltak a gyarmatosítás negatív mellékhatásaiban (például a rabszolgakereskedelem, vagy csak simán a korabeli módon rasszisták voltak (mint Winston Churchill), de legalább is nem voltak direktben felvilágosult, nyílt antirasszisták. Mondjuk a tizenkilencedik században, vagy a huszadik elején, szóval egy másik korban ez nem is volt képben, de most, a huszonegyedikben ez már mindegy is, a szobordöntők a jelen értékrendjét kérik számon a múlton. Ami részben jogos, de korlátlanul űzve sima baromság (erre képződött meg a cancel culture, az eltörléskultúra fogalma), hiszen a mindenféle fáraók szobrait (estleg múmiáit) is világszerte múzeumokban mutogatják, mint fontos történelmi emlékeket, pedig rabszolgatartó, többnyire véreskezű önkényurak voltak, erős isten-komplexussal.

Ehhez képest mostanában Londonban eltávolítják Thomas Guy feltaláló, politikus és kórházalapító szobrát, mert a Kelet-India Társaság részvényese volt (vagyis mocskos gyarmatosító vérszívó), de egy korábbi lordmajorét is, akinek voltak rabszolgái, mint akkoriban gyakorlatilag mindenkinek az ő társadalmi rétegében.

És ha egy üzlet beindul, egész érdekes vadhajtások is megjelenhetnek. Például az az eset, mikor egy amerikai (a kontextus alapján zsidó) turista ókori római szobrokat tört össze egy jeruzsálemi múzeumban. Nem tudni rabszolgatartók voltak-e a modellek, de könnyen lehet, viszont az illetőnek nem ez volt a baja velük, hanem hogy az ilyen , embereket ábrázoló szoborzatot kiállítva pénzért mutogatni, nos az a Tóra szerint ocsmány bálványimádás. 

123rf.com

Na ja, a pasi még fejben valahol a tizenhatodik században él, vagy legalább is módosult tudatállapotba került Jeruzsálem miliőjétől, a végén még a durván antiszemita összeesküvés-elméletek híveinek van igaza, hogy a zsidók ott valamit biztos kevernek az ívóvízbe, meg a biztonság kedvéért a levegőbe is, hátha a gyanakvó utazók inkább palackozott ásványvízen élnek, ottani tartózkodásuk alatt.

Egyébként létező pszichiátriai diagnózis a Jeruzsálem-szindróma, mikor a páciens valami ószövetségi prófétának képzeli magát a szent hely hatására, és a jelek szerint ez csak egy fokkal jobb mondjuk a Stockholm szindrómánál, mikor egy túsz kezd érzelmileg kötődni az emberrablókhoz. Egyelőre más városról elvezett tünetegyüttes most nem jut eszembe, de mindjárt utánanézek.

- O -

És igen, vannak még ilyenek:

- Firenze-szindrómának azt szokták nevezni , amikor valaki szó szerint elájul egy nagy művészeti alkotás láttán, ez állítólag Stendhallal is megesett a híres városban.

- A Párizs-szindróma meg az, mikor valaki valami túl romantikus képet dédelget magában egy helyről, aztán bazi nagyot csalódik mikor végre eljut oda, hogy basszus, itt is kutyaszar van a járdaszélen, lehangoló lakótelepek a belváros körül, és bunkók a helyiek a metrón. (Nekem eddig csak negatív Párizs-szindrómám volt, mikor például pozitívan csalódtam Prágában, vagy Barcelonában, Londonban meg mindig pont azt kaptam, amiért mentem.)

- A Lima-szindróma pedig olyan, hogy a túszejtők esnek  lelkiismeretük túszául, és a végén elengednek mindenkit, mert nem látszik az a potenciális vérengzés, amitől teljesülnének a követelései, akkor meg minek. Igazából a Stockholm-szindróma egyfajta ellentéte ez, mert itt a a túszejtők kezdenek pozitívan viszonyulni a túszokhoz.(Ezt egy 1996-os esetről nevezték el, mikor a perui fővárosban a Tupac Amaru Forradalmi Mozgalom túszul ejtett párszáz embert a japán nagykövetség partiján, de a végén mindenki megúszta, kivéve azt a fazont, akit véletlenül a kommandósok lőttek le.)

És én még hozzátennék egyet: a Hódmezővásárhely-szindrómát. Ennek lényege, hogy valaki úgy-ahogy elvezet egy negyvenpár ezres várost, és azt képzeli, hogy innentől milyen fasza miniszterelnök lenne belőle, csak a hülye választók gondolnak róla valami egészen mást.

Közéleti sörhas, erős áthallással

Már megint beleszaladtam egy Pilhál Gy. publicisztikába, hiába no, a közéleti bullshitek fogyasztása is lehet addiktív, valahogy úgy mint egy horror, hogy az ember néha szeret rémüldözni, és egy-egy párthitű (egyébként bármilyen oldali) bértollnok napi verbális odabaszásával még a kávét is megspórolhatom, amennyiben két-három bajerzsolti értelemben vett kirohanás megcsinálja a napi vérnyomásomat.

Most kiszúrtam (és amúgy a 444 is), hogy megint írt valami dögösnek szánt szánalmasat, a lassan egyik kedvenc szerzőmmé váló betűhányó. Ezúttal azon kesereg, hogy ugyan gyarapszik nemzetünk, de nem lélekszámban hanem testzsír-százalékban, súlyosbodunk, csak nem a nemzetközi politikában, bár a halálozási statisztikákban legalább elöl vagyunk. „Az italozás terén is rosszak a mutatók. Miközben ott a sok nagyszerű borunk, mit iszik a magyar kuruc? Puffasztó labanc sört“- ont monoton bút konokon és fájón a szerző, mint valami elcseszett Tóth Árpád, ha már ősz van naptárilag.

Jelentem én nem vagyok kuruc, rémlik, hogy gyerekkoromban egyszer elkaptam, de kivették a mandulámmal együtt, és azóta elmúlt. A labanc sör meg szintén nem fogy nálam, az elmúlt hónapban például összesen két sört ittam, egymás után, hirtelen felindulásból, de azok alkoholmentesek voltak és csehek, szóval nem értem, a 21. században hogy akad be valakinek ez a krónikus labancozás. (Tényleg, és ha a kedvenc alkoholmentes és citromos Gösseremet ittam volna? Tessék mondani, a németek labancok?)

De a tételmondat a rövidke írásban talán az, hogy: „Rendszerváltás ide vagy oda, a mai meglett férfiember külsőben még gyakran hasonlít a Kádár-kor pocakos, tokás párttitkárára (van, aki szellemben is).“ Kire gondolhatott a költő?  Csak nem a Felcsútok Géniuszára, a pártvezér és kancellárra, az überdöbrögire? Elvégre róla nyugodtan kijelenthető -  akkor is, ha bodyshaming - hogy dagadt és felettébb tokás a faszi, mint aki egy ültő helyében megevett egy egész báránnyal töltött borjút, az meg csak hab a torkán, hogy közben nem hivatalosan, Keleti pályaudvari pénzváltónak öltözik. 

Persze lehet, hogy csak a csepeli rezsihízó járt P. György eszében, akinél nehéz eldönteni, hogy a természetes bája, a csiszolt intelligenciája vagy a mindent átfogó műveltsége a jelentősebb, nem is szólva arról, hogy koleszterinszint-emelésből kandidált. De a dagadt, tokás párttitkár/ téeszelnök imidzset, azt tényleg hibátlanul hozza, akárcsak a főnöke.

Hát nem tudom, Pilhál nertársank nem lesz ebből baja? Hisz a Magyar Nemzet címen megjelenő propagandalapot még a főnök is olvassa (kávé mellé a a vécén, gonoszkodhatnék egyet - de lám, pont azt teszem), nyilván mert annyi szépet és jót olvashat magáról, amihez képest már nem is olyan rettenetes az arc, ami a tükörből visszanéz. Mert az, felebarátaim, egyre inkább  egy kapzsi, gonosz öregember arca, nekünk meg muszáj bámulnunk, amíg a szektájának mindegy.

papaigabor.wordpress.com

Az ősbűnben fogant ősellenség

Mégis túlélte az uborkaszezont a világnézeti harc, volt egy kis napszúrása, de újra dübörög a szimbolikus autodafé a magát furcsa módon polgári-keresztény-konzervatívként definiáló szekértábor körüli lövészárokban. Most azt a szép címet láttam meg a Mandineren (a minekmentemoda-paradigma jegyében), hogy „Miért undorítóak az ateisták?“

Jogos kérdés, igen jogos, magam is ismerek ateistákat, és mind egytől egyik undorító, többségük annyira, hogy nyálkás csíkot húz maga után és szarással szaporodik, nem csak a szája meg a lába büdös, de a szeme is, fertőtleníteni kell, amire ránéz. Az efféle ateista már gyerekkorában liberális, kamaszodván kommunista lesz, miközben folyton ateistára mossák az agyát az öregebb Lenin-fiúk. Így aztán az ateizmus annyira kitölti sötét lelkét és egyre csekélyebb tudatát, hogy mással már nem is foglalkozik.

Nem fürdik, nem takarít, szemetet eszik és écces kurvákat kúr, ha viszket neki középtájon, mert nem érdekli semmi, csak azt élvezi, hogy napi 0-24-ben ateista lehet. de annyira, hogy ateistásat is álmodik! Természetesen gyűlöli a keresztényeket, utálja a muszlimokat, leköpi a hindukat (miután marhasztéket reggelizett), a zsidókat lenézi, de piszkos kis üzleteket köt velük, sötét zsinagógák hátsó udvaraiban. Az agnosztikusokat meg lehülyézi, hisz arra se képesek hogy higgyenek valami hülye isten nemlétében, csak mellébeszélnek folyton. Egyfelől-másfelől, az megy csak nekik.

Mert az igazi ateista mindig harcos, lázadó, egy soklövetű szellemi rohamosztagos, akit már akkor is le kéne rugdalni a lépcsőn, ha csak otthon a négy fal között istentagadózik. De nem csak  ott, mindenhol mérgezi a szellemi életet olyan baromságokkal, hogy ősrobbanás, meg evolúció, mert nem olvassa a Bibliát, mondjuk nem is tudná, hisz igazából olvasni sem tud. Darwint meg Marxot is csak kifestőkönyvben „olvasott“, de rohadt büszke a fene nagy műveletlenségére, hogy olyan szavakat ismer, mint „dialektika“, „kromoszóma“ vagy „kozmikus háttérsugárzás“, pedig ezeknek az égvilágon semmi értelmük sincs.  A hülye ateistája meg világmagyarázatokat hazudozik össze velük.

Azt hiszi ugyanis, hogy a demokrácia azt jelenti, hogy neki lehet véleménye mindenről és akármiről, pedig a demokrácia az olyan, hogy az Isten Adta nép megválasztja a Kedves Vezetőt, aki a hittel eltöltekezve, a nagy isteni kegyelem fényénél megmondja, hogy innentől kinek van kuss. Nagyon demokratikusan felhatalmazva.

Igazából egy ateista az nem potenciális terrorista, hanem már konkrét, attól a pillanattól, hogy kinyitja a száját (ami ugye büdös), és mond valamit. Régen minden jobb volt, régebben kivágták a nyelvüket, még régebben máglyára sütötték őket élve, na olyankor kellett volna megkérdezni, hogy fele se barátom, legalább a lelkedet megmenti-e most az a fene nagy ateizmus? Vagy így utólag belegondolva, nem lett volna jobb fizetni az egyházi adót, köcsög?

Így kell ezekkel beszélni most is, mert mi szeretnénk, nagyon szeretnénk gyakorolni feléjük a krisztusi megbocsátást, de ezek a mocskok csak nem akarnak a taknyukon meg vérükön csúszva könyörögni érte.

spreadshirt.ca

Magasról tevés

Lassan de bizonytalanul, a napi gondok háttérbe szorítják a klímaváltozást - mondja a szakértő. A klímaváltozás meg előtérbe tolja a klímát, főleg azt ami akciós a teszkóban, bár sokat fogyaszt, de cserébe hangos. Ezzel párhuzamosan az infláció háttérbe szorítja a táplálkozást, a Manchesterbe távozó vízvezetékszerelő a személyes higiéniát, a poloskainvázió a szellőztetést, az otthoni pálinkafőzés a józanságot, az intravénás keménydrog a barátokat, a kormánypropaganda a józan észt, a bigottság az erkölcsi érzéket, az iskola a társadalmi mobilitást, a képmutató egyházak a hit megélését, az állam meg a polgárait, úgy en bloc.

Ilyen kibaszott bonyolult a világunk, hogy valami mindig háttérbe szorít valami mást, jobbára csak arra figyelünk, épp hol szorít a cipő (nem háttérbe, hanem a kislábujjunknál), és amíg az fáj, magasról teszünk például az államháztartásra, különös tekintettel a költségvetés módosított hiánycéljára. Arra extrém magasról teszünk.

A klímaváltozás meg a többségnek az, hogy eddig nem volt klímája otthon, de most már van, vagy volt eddig is, de ez most sokkal menőbb, 26G-s, esetleg K-s, ugyanebben a méretben, vagy miben. Amúgy is utánunk a vízözön (már ahol nem az elsivatagosodás), és ez a mondás már XV. Lajos francia Bourbon-házinak is bejött, pedig egyrészt nemigen ivott whiskyt (inkább konyakot) másfelől lélekben igazi szarházi volt, eme elhíresült mondatával viszont igaza lett. Hisz ő még jól elvolt Versailles-ban, híres szeretői, mint Madame de Pompadour és Madame du Barry társaságában, csak a fiát és utódát, XVI. Lajost végezték ki a későbbi forradalmárok 1793 januárjában, majdnem kilenc hónappal a nép által hűn utált neje előtt. (Aki amúgy Mária Terézia királynőnk lánya volt, de ennek nem sok köze van a vízözön utániságához.)

Szóval Tizenötödiknek még bejött az élet (még egy Dr. Who epizódban is szerepelt a Pompadour csajjal), ennek megfelelően őt sem érdekelte a klímaváltozás, pedig úgy a 14.-től a 19. századig zajlott az ún. „kis jégkorszak“, mint afféle hosszan elhúzódó hűvös időszak.

De hát ha valakinek rosszul meg a sora a mindennapokban, tojik a klímaváltozásra, ha viszont igen jól, akkor is, hisz az embernek vagy van nagyobb gondja is annál, vagy utána a vízözön. És egyébként is, kábé ötmilliárd év múlva vége a Napnak, ahogy ma ismerjük, és kitágulva majd jól elnyeli a közeli bolygókat, ezt is, szóval arra a kis időre minek tekerni itt mindenféle környezetvédelemmel? Jó, hát tartós tejet mondjuk még érdemes venni. 

Így megy ez.

p.s. Jut eszembe, az említett Dr. Who epizód címe: The Girl in the Fireplace, ha valaki belefut nézze meg, a legjobbak egyike.

Középre igazodj!

Az elmúlt napokban nagyot ment a médiában, hogy Mosonmagyaróváron olyan bravúrosan sikerült leaszfaltozni egy utcát, hogy a villanyoszlopokat hagyták is az út közepén, és szépen körbefolyatták őket a fekete szutyokkal.  Ettől persze, kerülgetésbiztonsági okokból az út széle is mókásra sikeredett, amivel komplett lett az amúgy unalmas kisváros legfrissebb látványossága. A helyieket mondjuk nemigen zavarja a dolog, hisz az oszlopok már az út poros-murvás korában is középen voltak (arrébb tenni őket, vagy ne adj isten, a  föld alá vinni, meg túl drága lett volna, de főleg macerás), és egyébként is, minden csoda három napig tart, mert ez azért mégsem Diznilend, de megér egy párperces blokkot bármely tetszőleges kertévé híradójában, addig se a zsemle áráról van szó, vagy a buszsofőrnek, esetleg vasúti forgalmistának álló tanárokról.

nepszava.hu

Mialatt a fél ország - és nem csak a bulvárfüggő fele - nem igazán tudta, hogy röhögjön vagy szörnyülködjön az eseten, és így leginkább mindkettőt tette, én észrevettem, hogy kicsiben van ilyen a közelemben is, ráadásul nem mostanában csinálták ilyenné, hanem mindig is így volt, mióta kilátok a fejemből a környéken lakva.

Van itt egy saroknyira a lakásomtól egy Lómai Kaotikus templom ( a szomszéd néni szerint „Szemmargitról“ nevezve), na amellett a járdán is középen vannak az oszlopok. Oké, nem a Petőfi utca közepén, de mondtam, hogy ez csak kicsiben analóg az Óváron elkövetett dadaista aszfaltozással, Viszont sokkal régebbi, már ha ez érdem egy járda esetében. A kortárs művészeti értéke ugyanakkor határozottan kisebb, pláne ha végre építenek hosszában egy hidat a Dunára/ Tiszára, mert az akkor majd mindent visz.

saját.én

Űrsivatagi western-utánlövés

Nnna, kellett nekem megnéznem az új Star Wars sorozatot, kedvem támadt elővenni a többit is, mert eddig csak az Obivanosat láttam, ami középszar volt, és mérsékelten látványos, de legalább egy sablonos és kissé logikátlan sztori köré épült. Most épp a Mandaloriannal küzdök, ami konkrétan egy lassú minimál-darab, a szokásos marhaságokkal, és egy alapvetően érdektelen főszereplőve, akinek nem sikerült személyiséget fogatókönyvelni, de legalább - egy kisebb kivételtől eltekintve - az arcát se látjuk. 

Ez még nem lenne baj, Darth Vadernek se a klasszikus trilógiában, de ő legalább egy félelmetes gonosz volt, ez a csávó meg csak valami rezignált lelki sérült, egy remete, egy Matula bácsi a Tüskevárból, csak sugárvetővel és mocsár helyett a (z)űrben.

Abban a rohadt  messzi galaxisban meg valahogy még mindig majdnem mindenki humanoid, csak legfeljebb egyeseknek hülye fejük van a két fura fülük között, de két kezük és két lábuk van, ugyanazt a levegőt lélegzik minden kicseszett bolyón, ugyanolyan gravitáció mellett. És akkor még ilyen neveik is vannak, hogy Luke, meg Ben, Sabine meg Ezra, biztos valami intergalaktikus földi vírus miatt. Ezt mondjuk már az Ahsoka kapcsán is megjegyeztem, ráadásul ez a korábbi sorozat, de én visszafelé nézem, ha már az idő amúgy is relatív.

Ez a Mandalorian amúgy csak kicsit űropera (inkább űroperett, e tekintetben viszont úttörő jellegű fércmű), az első évad valójában egy belassult, ráérős western, sablonos, kocsmai jellegű emberkedős verekedésekkel, és giccses kölyök-yodával megtolt, indokolatlan érzelmi szállal, szóval ha nem kapcsolódna gyerekkorom kedvenc mitológia-pótlékához, show-t se érdemelne.

starwars.com

Viszont addiktív egy mocsok ez is, miután túléltem az első-két három rész méla unalmát (egy-egy epizódban tipikusan egyetlen történés van, azt vezetik fel és varrják el nagyjából, jellemzően bő félóra alatt), már nem lehet abbahagyni, akkor se, ha nem várok a folytatásoktól semmit, legfeljebb egy dögös csillagrombolót a CGI- és díszletpornó nagyobb dicsőségére. Az első évadot küzdöttem végig, majd holnap jöhet a második, de arról már nem fogok írni, mert minek, de bírnám, ha kicsit összefüggőbb lenne a sztori, állítólag az lesz, majd meglátjuk. Mert ez így nagyon antologikus, minden részben van egy-két új szereplő, egyetlen akcióra kihegyezett cselekmény, aztán a következő részben már megyünk is tovább, egy újabb mellékszálon, újabb krakterekkel. És ezek az epizódok csak lazán vannak összefűzve, mintha főleg arra kellenének, hogy még vontatottabb legyen a fő cselekmény szétszálazása.

Nem vagyok SW-fan, a hülye kitalált történelme sem érdekel túlzottan, nem olvasok SW-könyveket, pláne képregényeket, a vonatkozó razfilmsorozatokat se néztem, a Lego Star Warsnak meg már koncepciója is annyira kínos, hogy hegesztőszemüvegben sem néznék bele, annyira biztosra veszem az akkor beköszöntő (beköszöntendő?) szekunder szégyenérzetet.

De a tévében számtalan műsor van, amikhez képest ez a Disney-sorozat maga a nagy görög sorstragédia, nem mintha magától is az lenne, de a tömegkultúrán belül már majdnem jó, kár hogy az alkotók elsősorban valami népszerűt akartak csinálni (fan service, arccal a bevétel felé), és csak másodsorban valami eredetit. Fordított sorrendben jobb lett volna.

A Greta Thunberg-analógia

Nyugat-Európában „a demokrácia bölcsőjében, a liberalizmus fellegvárában, ha valaki felvállalja kereszténységét, akkor kirúgják az állásából és börtönbe is viszik”  - S. Miklós, álammtitkár foglalkozású közhülye, a tegnapi nap mondatával (444.hu)

A magát valami furcsa okból keresztény-konzervatívnak definiáló kulturális anomáliák (avagy kormányhitű, sajtóipari betanított szöveggyártók), minél idősebb és elhülyültebb férfiak, annál inkább szeretnek fiatal aktivista csajokba beleszállni, nagy bátran, páros lábbal és sáros gumicsizmában. (Biztos az érettségizők meg egytemisták a legnagyobb keresztényüldözők, akik bebörtönzik a tisztességtelenségben megőszült propagandistákat, csak mer' azok gyónnak és úrvacsorát áldoznak pünkösdkor, nagy felebaráti szeretetben) 

Nekik a címben emlegetett Greta eleve valami fura fejű fogyatékos luvnya, és tuggyikik állnak mögötte, hisz fiatal, nőnemű, tehát eleve nem lehetnek saját gondolatai, de utálni ettől még (vagy pont ezért) prímán lehet. És egyébként is, ők a magukba fordult vén pöcsök, akikhez képest egy húsz év körüli mozgalmár lány legfeljebb hülye picsa lehet, persze csak abból a nyúl üregéből, ahonnan ők nézik Alice tükörországát.

Mondjuk Thunberg elég messze van, földrajzilag és kulturálisan egyaránt (plusz svéd, ami ugye már eleve egy nagy fekete pont), de van itt nekik egy Pankotai Lili, mint lokális gyűlölnivaló, akit persze szintén nem vesznek komolyan, és annyira lenézik, hogy heti alig három-négy publicisztikában háborodnak föl rajta a kormányhitűek. Plusz a Karc-Hír Efem (vagy hogy hívják, de tegnap belehallgattam, és ott is pont liliztek, vagy fél óra hosszan), és az egyéb pártszolgálatos médiumok.

Tegnap épp beleolvastam a Magyar Nemzet címen megjelenőbe, ott is megvolt a nyilván elvárt lilizés-kvóta, a Pilhál nevű György klaviatúrájából, aki kifogásolta, hogy a csaj milyen trágár, meg biztos buta is, az a kurva TASZ meg díjat adott neki. (Nem az orosz hírügynökség, az dupla SZ, hanem a Társaság a Szabadságjogokért.) A hangnem a széljobbos sajtóhoz képest csaknem visszafogott, a szerző mintegy összekacsint az olvasóval, hogy igen, ő is pont arra gondol, csak nem írja le, olyan kibaszott polgári ugyanis a mentalitása, hogy ő aztán nem trágárkodik. (Én viszont anarchoid agnosztikus vagyok, nekem szabad. Meg stilárisan is igénylem.)

Amúgy minek is írna csúnyákat, mikor a lapjában rendszeresen pulikál a bájerzsolt alakú Ötös Számú Párttagkönyv, és aki nála trágárabbul tud minden alatti szinten aljas lenni, az csal. Ráadásul ő már akkor szarházi gazemberezett, mocskos állatozott, amikor az említett Lili még épp csak írni-olvasni tanult alsósként. Ám saját szemében a gerendát se, ahogy az efféle buborékban élők szokták, de szerintem fontos adalék, mégis ki kezdte ezt stílust a közéleti diskurzusban. (Ami ma már nem is diskurzus, csak sértett kiabálás a szomszéd buborékok irányába. Hátha kipukkadnak tőle, gondolom.)

De a legszebb az, hogy ezek a polgári-kifinomult tollnokok milyen pazarul szoktak alulmaradni a magyar nyelvvel szemben, gyakran. Most például Pilhál nemkolléga azt írja a lead-ben, hogy: „A TASZ ezt azért érezte fontosnak, mert szerintük ez a korosztály tud hitelesen és friss szemmel szólni a fiatalokhoz.“

Friss szemmel szólni, mi? Herr Képzavar, miként az olvasószerkesztő (ha még van náluk ilyen) ki se szúrja ezt, elvégre nekik fontos küldetésük van a haza megmentésének tekintetében (vonatkozásában) és nem érnek rá pepecselni efféle hülyeségekkel, a cél szembesíti az eszközt, vagy ha nem, valamit akkor is csinál vele. Klassz.

p.s. Direkt nem linkeltem be a vonatkozó szöveget, egyrészt mert nincs benne semmi, de tényleg semmi, amit ezerszer nem rágtak már meg az agyarnemzetes gittegylet jelesei, másrészt a fene se csinál reklámot ezeknek.

A nap képe

Ez tényleg gyomron taposott, valaki valahol Kínában tényleg nagyon gazdag, de gondolom a Kommunista Párt nem hagyja hogy mindenféle jöttment milliárdos repülőgép-anyahajót vagy atomtengeralattjárót vegyen, úgyhogy ennyi jön ki a kurva sok pénz, a középhaladó paranoia, no meg a mindenáron látszani vágyás elegyéből. Kicsit nagy, eléggé robosztus, mindenképp feltűnő - egy luxusjacht és egy páncélautó találkozás a nyugatmajmolás boncasztalán:

444.hu

Így néz ki a hajó ha nem jó, formájában ötvözi a huszadik század második felének brutalista építészetét, és a kivagyisztikusság egzisztenciális szorongását, miszerint jó, ha az ember kurva gazdag (és ettől egyúttal kurva fontosnak is érzi magát), de a pénz  önmagban nem sokat ér, ha nem látszik. Mások arcán a sárga irigység.

A tervező meg valószínűleg szívesebben öntötte volna ki az egészet látszóbetonból, úgy remekül tudott volna süllyedni, bár gondolom a megrendelés egy olyan darabra szólt, ami elsüllyedés előtt (sőt inkább helyett) azért úszik is. A kész mű azért így is jól reprezentálja a überdzsentroid újgazdag mentalitást, illetve a feltehető tulajdonos vélhetően csekély farokméretét. (Lőrinc baráté meg gondolom összemenőben, már ha és amennyiben az egyre nagyobb jachtokat szemléljük, de neki pont van az a pénz, amitől szexi lesz az is, ahogy belekeveredik az egyszerűbb összetett mondatokba is.)

Szóval ha nekem egyszer sok pénzem lesz (na jó, kezdjük kicsiben: lesz pénzem egyáltalán) pont ilyen hajót akarok, ilyen letisztultan minimál stílben, a mindenkin átgázoló akarat fényes aurájával. Hisz akinek ilyen kisugárzás nincs, az legalább mutassa a helyén tátongó űrt.

Akut svédezés

Svédtorna, svédszekrény - svédasztal, svédgomba. Egyiknek sincs negatív felhangja, konnotációja vagy mije a magyarban, bizonyos dolgok egyszerűen csak svédek. Utálni esetleg  Greta Thunberget szokás a NER-szektában, és mindenki másnak is az Ikeát, ám én olyan boltot csak fényképen láttam, szóval nem tudom, de régebben a Praktiker lapra „szerelt“ bútoraival is el tudtam szúrni komplett napokat. (Már az elnevezésüket sem értem, mert kétségtelenül kap az ember egy kupac bútorlapot, de épp az a lényeg, hogy ezek egy kicsit sincsenek összeszerelve.)

Most viszont, mióta Ártunk és Ormányunk szívtaja Svédországot, mikor  a nemzetközi diplomácia und biztonságpolitika sértődött óvodásaként csakazértse ratifikálja a skandináv állam NATO tagságát. De hát megmondta a felcsúti döbrögi, hogy EU-s viszonylatban mi leszünk a tüske a köröm alatt, meg bot küllők között, ami - a képes beszédet félretéve - csak annyit jelent, hogy szemét gecik leszünk, mert rajtunk kívül mindenki hülye, csak mi vagyunk helikopter. De indokolatlan is ez a többes szám első személy, ez a bagázs ne dumáljon az én nevemben, ha a Dagadt arra hivatkozik, hogy „mi magyarok“ akkor én esetileg és kontextuálisan nem vagyok magyar, amúgy is az őseim fele szerb, a másik fele meg eloszlik mondjuk a német, szlovén, sőt görög etnikumok között.

Mint annak a momentumos képviselőnek, akinek ugyan  - amennyire ez tudható - magyarok a felmenői, de a faterja az speciel Svédországban született (oda menekültek a nagyszülők az 1956 utáni megtorlások elől), így ő is kettős állampolgár, miszerint a másik az ugye a svéd. Erre az Ő Hazájuk novákelődi minőségben hisztiző Novák Elődje hú de nagyon fel van háborodva, hogy micsoda dolog már svéd állampolgárnak lenni, miközben az állami médiában és a kormányzati kommunikációban épp a s védek az aktuális Brüsszel, zsidók, cigányok, elembétékúk, sőt ők a soros Soros - szóval valakik, akiket utálunk. A csávó meg hiába mondja, hogy de ő nyáron pont valami kormányhitű dzsemborin, talán a Tranziton említette családfája svéd vonatkozásait, a novákelődök hallása mindig szelektív, mert másokkal úgy agresszív bunkók, hogy közben lelkükben hópihék, akik ellenséget látnak minden bokor alatt, pláne ha valami gyanúsan ellenzéki érzelmű cserjésről van szó.

Itt az ellenségképzés már nem egyszerűen csak eltereli a figyelmet a felelős kormányzás hiányáról (asszem ez lett volna az eredeti funkciója), de lassan a felcsútista működés lényegévé válik, sőt vált. Az Ő Hazájuk (ugyebár itt sem használok indokolatlan többes szám első személyt) meg eleve őfelsége ellenzéke, egy kvázi-kormánypárt, amennyiben ők a kabinetben nincsenek benne, de ócska populizmusuk és lábszagú nacionalizmusuk annál inkább. Valójában versenyt futnak a felcsútistákkal, ki tud meredekebb széljobbos baromságokat kiabálni hangosan, a pillanat uralása végett.

És ennek a százméteres versenyordibálásnak most a svédek az alanyai (azt' fene tudja, lehet hogy karácsonyra a vegánok lesznek a Háttérhatalom zsoldosai, a mocskos növénygyilkosok), úgyhogy ha már zsidózni, legalábbis nagyon explicit módon, már nem mernek (pedig igényük az lenne rá), legalább teli szájjal svédezhetnek. Sose legyen nagyobb örömük az életben.

istockphoto.com

Két nő

Hivatalosan mindkettő újságíró, csak az egyikük nyugaton bujkáló emigráns, akit távollétében nyolc és fél évre ítélt a putyinista diktatúra, a másik meg a Russia Today nevű, Kreml-hű propagandamocsok főszerkesztője, az állam kegyeltje. (Háborúpárti- ahogy mostanában tömör felcsútisággal mondják.)

Marina Ovszjannyikova volt az a bemondó, aki az orosz nem köz- hanem államszolgálati tévé híradójában rohant be a stúdióba, és egy táblát tartott a kamera felé, miszerint „NO WAR. Állítsátok meg a háborút. Ne higgyetek a propagandának, itt hazudnak nektek. Oroszok a háború ellen.” Ez után került házi őrizetbe, ahonnan aztán nyugatra szökött, és a táblamutogatás meg a lelépés volt az, ami nyolc és fél évet ér a tekintetes moszkvai bíróság szerint. Bár valószínűleg a háborúellenes (felcsútiul: békepárti) demonstrációjáért is simán megmérték volna ennyivel.

Mert arrafelé, akinek nem tetszenek például a bucsai tömegsírok, az nem hazafi! Eleve nem is lehetne az, hisz egy igazi, kormányhitű orosz hazafi vagy el sem hiszi, hogy lettek ezek a tömegsírok, vagy ha mégis, akkor csakis az ukránok lehettek, akik direkt hátba lőtték magukat, csak hogy besározzák Vlagyimir Vlagyimirovics amúgy hótiszta nemzetközi renoméját, és féktelenül (de szó szerint féktelenül) demokratikus rendszerét. Márpedig egy ilyen háborús helyzetben valaki vagy hazafi, és beáll a sorba ostobaságokat kiabálni, vagy hazaáruló, akinek valami kellemetlen, kicsit sem szanatórium jellegű szibériai fegyenctelepen a helye. Ahol nem mellesleg valami furcsa okból jóval magasabb a halálozás az országos átlagnál, nem csoda, hogy Ovszjannyikova nem vágyott oda.  És akkor még mondják, hogy ez az egész nem a régi Szovjetunió tempójára emlékeztet. Bár jobban belegondolva,, egyre kevésbé mondják, a cárevics például már határozottan visszahozná azokat az időket, mikor még ő is önfeledten lehetett KGB-tiszt, a Kommunista Párt szolgálatában.

- O -

A másik nő pedig Margarita Szimonjan, az orosz állami (háborús) propaganda vezérkancája, aki legújabb agymenése szerint hidrogénbombát robbantana valahol Szibéria felett, példát statuálva a Nyugatnak, mert mint már A tanúból is tudható, „a statuálás a lényeg“.

Oké, hogy Szibéria ritkán lakott, az ottani munkatáborok (szép szovjet örökségek) bentlakóiért meg szerinte biztos nem kár, de azért az egésznek mégis van valami határozott öntökönlövés hangulata. Hogy ugyanis az ellenségre, miszerint az „ukrán nácikra“ nem mernek nukleáris fegyverrel támadni, hisz abból tényleg világháború lehet, amit meg nem lehet megnyerni, egyik potenciális félnek sem. Így hát majd magukon jól megmutatják, mit nem csinálnának meg más országokkal, legfeljebb egy rekesz vodka után, de az ugye már maga a világvége.

Az egész kicsit olyan, mint a Brian élete című Monthy Python-klasszikusban a Júdeai Nemzeti Front öngyilkos kommandója, akik a „Támadás!“ felszólításra egyszerre hasba szúrják magukat, és utolsó szavaival még azt nyögi a parancsnokuk: „Most megmutattuk nekik!“

Szimonjan amúgy magához képest még visszafogott is volt, mivel arról beszélt, ha elég magasan robbantják a bombát, a földön nem is lesz baja senkinek, legfeljebb leállnak az elektronikus kütyük, de hát az iPad egyébként is a haldokló Nyugat ópiuma csupán, kurva jól meg lehet lenni nélküle, miként mobil meg internet nélkül is. Azért ez esetben én nem szívesen lennék fekvőbeteg egy szibériai kórház intenzív osztályán (jó, hát sose lennék szívesen sehol intenzív ápolt, ki lenne?), egy ilyen helyen túl sok a kütyü, amik nagy része nélkül viszont a páciensek java az élettel összeegyeztethetetlen lenne.

De mit is mondana erre egy ilyen bomlott agyú pszichotikus némber? Talán azt, hogy háború van, a háborúban pedig közismerten vannak „óhatatlan veszteségek“ - hogy a világ tetszőleges vezérkari tábornokainak egyik legcinikusabb kifejezését idézzem. De inkább nem megyek tovább erre, nehogy ötleteim legyenek, kiket látnék e kategóriában, a legszebb öröm a kár jegyében. Akár.

Polos (mert nem becézzük)

Bizony mondom néktek, nem túl sötét fellegek gyülekeznek az égen, ezúttal nem szimbolikusan, hanem a maguk vízpárás konkrétságában, amitől már csak húsz fok van, közel harminc helyett, de viszont poloskák is. Akik már eltették volna magukat télre az erkélyemen, mint a befőtt, de az októberi nyár hatására kirajzottak, és most hogy egy egész kicsit hűvösebb van, már a függönykarnison bandáznak. Kellet nekem folyton szellőztetni, de nem tehettem mást, hisz évek óta nem érzek szagokat, így folyamatos szorongásom, hogy biztos büdös van a lakásban, úgyhogy két új hobbit is találtam: a kényszeres szellőztetést, meg hogy napi kétszer viszem le a szemetet, minimum. Ja, fürdök is, elvégre minden almacsutka meg üres szardíniás doboz und hagymahéj mellett is én lehetek a legkomolyabb, potenciális bűzforrás.

Eddig megbocsátó voltam a poloskákkal (vagy polosokkal, ha nincs kedvem becézgeti az undorítókat), ha leltem egyet idebent, finoman megfogtam valami szalvétával, és kibasztam az ablakon, rendszerint el is repültek, de most, hogy egyszerre hatan ültek a konyhai függönyön, egyesével levadásztam a kis rohadékokat, és mentek a lefolyóba, forró vizes kísérettel. Azaz kinyitottam a mosogató meleg vizes csapját, és belevágtam a vízbe a pofátlan rovarokat, ha már eleve ízeltlábfób vagyok lenni. (De annyira, hogy a rákokat is csak úgy viseltem el bármikor, hogy garnélás-majonézes szendvics formáját öltötték, amikben nem volt fej meg tor, csak potroh, már ha a rákoknak is ilyen testtájaik vannak. De semmi ízeltláb, az ízeltláb az nuku!)

Úgyhogy most jól elcsesztem a karmámat, bogarakat öltem,  de hát ők tolakodtak be az én életterembe, és mentségemre szóljon, csak a bogarakkal kapcsolatban vagyok egy kicsit náci, és ott is csak célirányosan, elvégre egyetlen poloskát sem zártam még munkatáborba, gyorsan és szakszerűen végeztem velük. Ráadásul még mindig erősen pozitív a mérleg a szabadon engedett és a legyilkot példányok viszonylatában, szóval ez még nem a poloska-holokauszt (azt a profi rovarirtók performálják), csak afféle lokális terrormerénylet, a saját konyhámért vívott szabadságharc jegyében.

Amúgy is, szeretik a poloskák a gombás, zöldfűszeres-sajtkrémes spagettit, hogy vérszagra gyűlnek, mint az éji vad? Gondolom igen, és bár már annak gondolata is elborzaszt, hogy amatőr entomológus legyek, de tapasztalati tény, hogy ezek a dögök mindent is szeretnek, a lószartól a a rántott karfiolig. Én ellenben csak az utóbbit, bár az előbbit persze nem kóstoltam, sőt nem is tervezem.

Az energiaelmaradás törvénye

A Felcsút-Kádéenpé két jelentéktelen képviselője úgy gondolhatta, kurva régen látszottak már rendesen a nyilvánosságban, úgyhogy gurítottak gyorsan valami ostobaságot. A Hollik-Nacsa humorbonbon páros betiltaná az energiaitalokat a 18 év alattiak számára. Na ja, a koffein öl, ha például az ember megeszik akár csak két-három kiló koffeint, felrobban a szíve, és az orrán folyik ki az agya, különösen tizennyolc alatt, mert amint szavazati jogot kap valaki, rögtön bírni fogja a napi harminc presszókávét, még úgy is, hogy amúgy energiaitalban fürdik, és nemzeti dohányboltot szív.

Viszont nem kellene itt megállni. Tiltsuk be  cukrot, rémesen ártalmas egy cucc, elég egyszer-kétszer megemelni egy ötven kilós cukroszsákot, és máris tisztára beáll az ember dereka tőle. A vízbe meg bele lehet fulladni, az ablakon ki lehet esni, a konyhakéssel meg véletlenül le lehet szúrni a szomszédot, csak mert nehezményezi, ha az ember hangosan szereti a Napalm Death-et. Veszélyesek még az autók is, a statisztikák szerint minden (de tényleg, minden) autóbalesetben részt vesz legalább egy autó is, sőt, a gyilkosságért elítélt bűnözők 99,8%-a ült már autóban! Véletlen?

A fiatalokra mindezek mellett komoly veszélyt jelent az internetes wilágháló, mert az javarészt pornóból, életmód-tippekből és politikai propagandából áll. Ezeket külön-külön nehéz lenne szabályozni, tiltsuk be az internetet, tokkal-vonóval, és nem lesz rá több gond. Pontosabban tiltsuk be 18 alatt (akkortól lehessen rá jogosítványt szerezni), de cserébe mondjuk legyen alanyi jogon ingyenes 48 felett, ez szerintem egy egészséges kompromisszum lenne. Ha már 49 vagyok...

toxel.com

Like a rolling stone...

Tegnap, ebéd utáni sétámat végezvén, a járdán megelőzött egy faszi, elektromos roller segítségével. Ami nem nagy szám, ma már minden harmadik járókelő valójában gurulókelő (járóguruló?), szóval hogy rollerezik, de nem ám csak úgy lábbal hajtva magát, hisz nem azért visz magával az ember két kereket, hogy aztán a lábát is használni kelljen. Az elektromos roller azért ezzel együtt sem egy chopper, meg nem is gyorsasági versenymotor, úgyhogy meglepő volt a látvány, ahogy elgurult mellettem.

Ugyanis egy bazi nagy, fekete, teljesen zárt bukósisak volt rajta, de akkora, hogy Darth Vader kétszer. Amit nagyon nem értettem. Elvégre kábé nyolc centire áll az aszfalt felett, onnan sokkal nehezebb nagyot esni, mint nem, a sebessége meg kábé fele volt annak, mint amivel az ember úgy hagyományos keretek közt biciklizik. És ha az országúti versenybringásoknak is elég az a lyukacsos kevlár sisak, akkor nem értem, miért kell rohamosztagosnak öltözni rollerezéshez. Pontosabban - és nem mellesleg - a járdán rollerezéshez.

De mivel épp a közeli OTP előtt haladtunk el, felmerült, hogy esetleg bankrabló, ezért a teljes fejet takaró sisak, de annak meg nagyon béna kell hogy legyen, ha rollerrel menekül, és úgy látom zsákmány nélkül. Mondjuk nehéz is elképzelni azt a bankpénztárost/ biztonsági őrt, aki komolyan vesz egy rolleres rablót, akkor is ha ez amúgy szépen alliterál, plusz kézigránát applikációja is van a telefonján. Amivel fenyegetőzik. 

Szóval nem értettem, mi ez a sisak, pláne hogy szkafander sincs hozzá, de hazaérve azért egy lehetséges megfejtés eszembe jutott. A csávó egyszerűen csúnya, és e tekintetben mindegy is, hogy így született, elrontották az orrplasztikáját, vagy csak egy romantikus fellángolásában a képére tetováltatta az exnője nevét, ráadásul azt is rossz helyesírással. („Love Marry“ - pedig nem is akart házasodni...)

A toporzék fenyegetése

Kakadu Péter Miniszter Úr, barátilag emlegeti, a tévesen még mindig Magyar Nemzet néven megjelenő lapnak (pedig csak egy sima, nem túl olvasott felcsútista közlöny), hogy a tavalyi választások előtt ő nyíltan megfenyegette az EU-s nagyköveteket. Szó szerint:

„...az Európai Unió tagállamainak nagyköveteivel és mondtam el nekik világosan, hogy mindenki jól értse: ne avatkozzanak bele a magyar választási folyamatba, ne játsszanak helytartósdit, ne szervezzenek akciókat, ne mondjanak véleményt, egyszerűen ne avatkozzanak be. Ezt már úgy szivárogtatták ki, hogy én burkoltan megfenyegettem őket. Ami nem igaz, mert én teljesen nyíltan fenyegettem meg őket...“

Hát ez igazán szép. Az oké, hogy Kakadupeti az elefánt helyett a hülyegyerek a porcelánboltban, a botsáska a küllők között, az irritáló karrierista rosszarc, szocipata aszcendenssel, de ha már a magyar diplomáciát vezeti, legalább a látszatra adhatna. Nem kerülne sokba, a diplomácia meg amúgy is minimum felerészben a puszta látszat méretre hajtogatása. De ő annyira illiberálisan unortodox, vagy mi a vihar, hogy már a látszatra sem ad, aztán meg sértődötten picsog, mikor mértékadó külföldi politikusok már nem állnak szóba vele, mehet a moszkvai tömeggyilkos kis segédjéhez (Lavrov elvtárshoz) kitüntetésért, meg smúzolhat mindenféle türk tudatú posztszovjet diktátorral, akik szemében ő még valaki.

Egyébként érdekelne, hogy mégis mi a fasszal tud megfenyegetni egy nagykövetet egy magafajta paprikajancsi?  Hogy kiutasítja az országból? Szerintem a legtöbb nagykövet megkönnyebbülne egy ilyen döntéstől, a saját kormánya meg küldene valami harciasabb fazont, akit szintén kevésbé érdekel a diplomáciai etikett, és teli szájjal pofán röhögi az épp fenyegetődző Kakadu Miniszter Urat.

Aki ennek hatására persze drasztikusabb eszközökhöz folyamodik, például elkezd intenzíven toporzékolni, és ha ettől nem áll össze ellenünk egy új Kisantant, akkor semmitől. Vagyis lesz új Ellenséges Népfront, mert valljuk be az elmúlt hetek svédezése kókadt és unalmas egy műsor, azt már középhaladó kormányhitűek sem veszik komolyan,  hogy Ártunk és Ormányunk a komplett NATO-t basztatja, egy évekkel ezelőtti, tízperces, független oktatófilm miatt . (Ami pont annyira a svéd kormány hivatalos álláspontja, mint amennyire Gáspár Győző trash-realityje a magyaré.)

Azért azt megnézném, ahogy Kakadu vörös fejjel épp toporzékol, csak hogy lássam, neki sem fenékig mogyorós csoki a szolgálati limuzin. (Azt kell neki mindig bepakolni, ha a belvárosnál messzebb szólítja a kötelesség és hűbéri szellem.)

papaigabor.wordpress.com

Szex, hazugság, videó (a kamudrogok éjszakái)

Jó hogy vége a hatvanas éveknek, és nem jön újra el - visította egykor a Kispál és a Borz és milyen igazuk volt! Eleve mi értelme volt a hatvanas éveknek, mikor én még nem is éltem (hát, nekem nyilván nem sok, leszámítva némi Beatles-t), de a Hullócsillag című 2006-os film tényleg akkora semmit mutat be, hogy annak hiánya egyáltalán nem fáj. (Miközben persze érdekes ontológiai probléma, hogy a semmi hiánya az valami-e? Talán egy kicsit, esetleg eléggé, de a semmi utoljára akkor hiányzott, mikor sikertelenül próbáltam buddhista lenni, még a múlt század vége felé.)

A Hullócsillag (Factory Girl) főszereplője egy huszonéves csaj (Sienna Miller), valami déli olajmágnás családból, ahol visszajáró vendég a Szekszuális Zaklatás Panda, a lány meg testvérei így visszajáró vendégek a zárt osztályon, de aztán Edie lelép valami művészeti főiskolára, onnan meg New Yorkba. A film igazából itt kezdődik, hogy egyszer csak a nagyváros, ahol összeismerkedik Andy Warhollal (Guy Pearce), akit pont olyan üresfejű pózőrnek ábrázolnak, amilyen a valóságban lehetett, és valamiféle híresség lesz belőle, magazin-címoldalak, szex és drog és rakendroll. Bár a rakendroll az itt valami nyávogós, pszichedelikus popzene, de legalább jól rímel a főhős egyre üresebb életére, és egyre nyilvánvalóbb szétcsúszására. (Egyébként is, már az elején közli, hogy túl rövid az életvonala, és nem éli meg a harmincat, mondjuk ezen dolgozik maga is.)

mafab.hu

Amúgy szinte végig úgy tűnik, hogy Warhol az igazi főszereplő, aki egyrészt az érzelemmenetes pszichopata prototípusa, másrészt meg a annyira sérülékeny lélek, hogy mindig csak álarc mögött láthatjuk, ahogy farkakról beszél, meg hogy nagyon rossz filmeket szeretne csinálni. Persze jobban belegondolva, lehet hogy nincs is lelke, csak egója van, és az a sérülékeny, ami meg egy pszichopatánál úgyszólván a természetes működésmód.

Minden esetre a világa üres, és ez az üresség szippantja fel Edie-t, nem is olyan lassan. Igen hamar lesz belőle vérbeli Factory Girl (Warhol műtermét/ stúdióját/ főhadiszállását hívták úgy, hogy A Gyár), ahol alap hogy az alkotás helyett pózolás van, az élmények helyett drogok, érzelmek helyett meg hisztibe hajló nyavalygás. Az egyik kulcsjelent épp az, mikor Edie kvázi-pasija Chuck (Hayden Christensen) alaposan megalázza Warholt, pedig csak annyit mond neki valami „próbafelvétel“ alkalmával, hogy „Rendezz meg!“. De Nagy Művész ( a sleppjének csak Drella) nem tud rendezni, festeni se nagyon, ötlete meg annyi van a saját alkotásaival kapcsolatban is, hogy valami majd úgyis lesz belőlük a végén. Edie halálhírére meg annyit reagál a végén, hogy, hát igazából nem is ismerte, persze nem is kell ismerni valakit ahhoz, hogy nettó emberi roncsot csináljunk belőle.

Szomorú egy film ez, de legalább jobban értem, miért is utáltam mindig Andy Warholt, meg azt az egész nagy kupac trágyát, amit létrehozott. A Warhol-jelenség taszító, mint kutyaszar a lábtörlődön, egy napos őszi reggelen.

p.s. Ha ez nem lenne világos, Edie, azaz Edith Minturn Sedgwick Post (1943-1971) létező személy volt, 28 évesen halt meg túladagolásban, egy hosszabb elvonó után, és elnézve a fényképeit, Sienna Miller tényleg nagyon jól adta vissza, milyen is lehetett, gondolom nem csak kívülről. Mondom, szomorú egy film ez.

Rendkívül meghatalmazatlan nagykövet

A Nemzeti Népsport főszerkesztője az elmúlt években - egy átlagos magyar háztartás költségvetéséhez képest - galaktikus összegeket utazgatott el a külügyi tára pénzén, közelebbről nehezen meghatározható célok vagy okok, vagy ürügyek mentén. Hogy pontosan mennyit, azt nem árulják el (akkora hadititok, hogy jujj mi lesz, ha megtudja a szíjájé, az efbíáj, az emájfájv vagy a hazai közvélemény), de ha már muszáj ködösíteni valamit, előhúzták ezt a Puskás-nagykövetezést, mintha lenne értelme, pedig dehogy.

Mert hát igen, volt az a tehetséges magyarfodbalista, a Puskás (nem a Tivadar, az Öcsi) pontosabban volt több, csak ő lett a legvilághírűbb, és ez akkora történelmi jelentőségű dolog volt, ma meg akkora nemzetstratégiai jelentőségű, geopolitikai odabaszás, hogy minimum egy utazó nagykövetet igényel kultuszának további fényesítése. Diplomata útlevéllel, közpénz jellegét éppen elvesztő költségkerettel, hisz így mulat egy magyar úr, de még egy féktelenül hűséges NER-szolga is. Ehhez képest furcsa, hogy közben a Kükümminisztérium (szerintem így kell mondani, bár elvileg Külgazdaságival nem kezdünk mondatot) szerint az illető sajtólakáj nem is kapott semmilyen hivatalos megbízatást. Ami persze nem baj, ha pénzt viszont igen, gondolom neki sem sokat számít, épp milyen minőségben repked Japántól Kanadáig, a lényeg hogy nem a saját, hanem a mi pénzünkből.

Persze lehet, hogy Herr Szőllősi nem is akarta ezt az egészet, túl szerény ő az efféle flancoláshoz, de hát nem tehetett mást, ha a sors kiszámíthatatlan szeszélyéből pont ő a pártvezér és kancellár kedvenc újságjának (és az egyetlennek, melyről elhisszük hogy tényleg napi szinten olvassa is) főszerkesztője. És egy ilyen sportközlönyt főszerkesztése nemcsak a Nemzet magas szintű szolgálata, már-már (informálisan) egy közjogi méltóság szintjén, de időnként kényszerű kötelességeket is ró az emberre. És ha hí a Haza, hogy itt most nagykövetni kell a Puskás-emlékezetet, akkor bármennyire is nehéz, de fel kell szállni arra kurva bizniszklasszra, és el kell repülni a diplomáciai küldetésre, bármennyibe is kerüljön egy rendes szoba a Park Lane-en, mondjuk a Hiltonban.

Mondjuk az minimum jelzésértékű lehetett, mikor az amerikaiak simán megtagadták a Főszerkesztő Úrtól a vízumot, mondván hogy egyszerű turistaként felőlük jöhet, de annyira rohadtul nem diplomata, hogy erre hivatkozva kérjen diplomata-vízumot a nénikéjétől, bár kicsi az esélye, hogy ő pont náluk dolgozik, a bevándorlási hivatalban. Úgyhogy Herr Szőllősi duzzogva itthon maradt, ami igazából jól is van így, hisz itthon ő még valakinek érezheti magát (alaptalanul amúgy), de külföldön már csak a diplomata-útlevél meg a bizniszklassz teszi őt észrevehetővé, ha ezt elveszik tőle, akkor inkább itthon búgócsigázik a főnökével a kolostor jellegét elveszített Karmelitában. Bár adóforintokat költeni, gondolom itthon is tud.