Rémálom a Cancel Culture utcában

Jajj nekem, a minap megnéztem az Álmaid hőse (Deram Scenario) című filmet, már írtam róla kritikát is (ezért itt nem fogok), de még zavarban vagyok tőle. Igazából Nicholas Cage miatt volt az egész, aki talán nem egy nagy színész, de a múltkor Drakulaként nagyot ment, meg itt is, valami unalmas egyetemi biológusként, kopaszparókával, aki egyszer csak emberek ezrei számára lesz a visszatérő rémálmok főszereplője.

Mer' egyszer csak feltűnik neki, hogy vadidegenek is felismerik, akik csak egyszerűen álmodtak vele, kit megerőszakolt, kit fojtogatott, pedig eleinte csak megfigyelő volt még kevésbé rémes álmokban. Később aztán már kirekesztik mindenhonnan, időnként meg akarják lincselni, csak hogy érezze a törődést. A csőcselékek, meg a kevésbé csők is gazából megpróbálják kitörölni az életből, magukból, főleg persze az álmaikból, csak hogy a végére legyen valami teljesen hülye, kicsit feloldásnak szánt befejezése a sztorinak.

És persze semmi magyarázat az egészre, na jó, a végén valami hablatyolnak a kollektív tudattalanról, de az szerintem egyrészt baromság, másrészt meg miért pont egy szürke kispolgár kerülne annak a középpontjába? Ha lenne olyan...

Műfajilag a cucc horrornak gyenge, komédiának túl borús, realistának misztikus, drámának meg azért nem jó, mert igazából azonosulhatatlanok a szereplők. És ezzel együtt an egy olyan atmoszférája, hogy egy levegőre végignéztem. Mert úgy nem tetszett, hogy de, miközben persze erre sincs magyarázat.

port.hu

Halálos

Nagy a baj enberek, halálos fenyegetések terjednek az webes interneten! Most például Kakadu Péter kükümminiszter urat fenyegették halálosan a meg, a valakik meg, aki épp Ukrajnába készül. Hogy tárgyaljon az ottani külügyminiszterrel, aki nem elsősorban külgazdasági, mint Kakadu nertárs. (Innen a küküm rövidítés.)

De most megy a nyilvános beszarás a kormányhitű médiában, hogy hú bazmeg, ez halálos fenyegetés, teccik érteni? Halálos! Mintha nem egy komplett TEK-es testőrséggel repülne a hülyéje, meg az ukránok sem biztosítanák maximálisan.

Mert Kakadu nertárs nyilván annyira fontos ember, mint anno Bástya elvtárs, aki a Tanú emlékezetes jelenetében felháborodott, hogy őt már meg se akarják ölni, ő már le van szarva??? Péterünket ellenben meg akarják ölni, felrobbantás által dezintegrálva testi funkcióit, legalább is erről szól egy komoly, névtelen e-mail. (Mint már megint a jeles filmet idézve - nem biztos, hogy szó szerint, de -Bástya elvtárs, ez egy komoly névtelen feljelentés volt!)

Nyilván ne robbantsák fel a kükümminiszter urat, hisz gyerekei vannak, de ez a habverés, ez azért szánalmas. Ha meg felrobbantják, az fura lesz, a brit külügyminiszter is simán elment Kijevbe, mondjuk őt nyilván jobban kedvelték a helyiek, tekintettel a háborús támogatásokra. A felcsútista kormányzati szektát meg eléggé rühellik arrafelé,  de ha valakik Putyinék seggét nyalják, azok ezt azért viseljék el.

Amúgy jó ez a fenyegetősdi, egyszer rég én is kaptam olyan ímélt, hogy "holnap megdöglesz, geci", fene tudja honnan, de gyanús, hogy mikor valami csávót másodszor vágtam ki szociológia szigorlatról akkor kezdett nem kedvelni, plusz ivott rá, és ez lett a vége. De nem féltem, hogy másnap megdöglök, és mint kiderült, jogosan.

Szóval Kakadu miniszterrel kapcsolatban is ócska műbalhénak tűnik az egész, azt' ha mégis megmerényelik, majd súlyosan bocsánatkérés közepette írók róla egy tűrhető nekrológot. De ennek csekély az esélye.

Médiaszánalmasság

Olvasok egy "cikket" arról, hogy a Red Bull (a formaegyes csapat) tesztpilótája szerint unalmas lesz az idei idény is, mert annyira kurva jó az autójuk. Ez nem egy lényegi információ, meg nem is érdekel túlzottan, de azon kiakadtam, hogy az újságíró, illetve  a betűipari sajtómunkás úgy ír egy izét, egy talán Daily Mirror cikkre hivatkozva, hogy közben le se írja az illető nevét. Pedig már a címben arra hivatkozik, hogy mit mondott a tesztpilóta, akinek csak a nevét felejti el beleírni a cuccba. (A linket már nem lelem, de nem is érdemelné meg, hogy linkeljen.) De az biztos, hogy azillető neve nem A Bikások Tesztpilótája, vagy esetleg A Brit, ahogy egyszer említi.

És egyáltalán, milyen stílus már ez a "bikások"? Akkor már miért nem "energiaitalosok"? És ki az a kretén, aki ezt újságírásnak nevezi, hogy valakiről szól az írása, ami ráadásul csak idézet, de a nevét már nem írja le.

Intermezzo: közben meglett a cikk, amit azóta javított a szánalmas szerző, hogy Jake Dennisnek hívják az illetőt. Minőségi munka, de tényleg.

- O -

A másik szánalmasság, hogy közben sokadszor ment le a tévében valami chips-reklám. Amiben valami IQ-bajnok csávó azzal jön, hogy sokak szerint nem lehet rocksztár, ha nem tud gitározni, vagy nincs gitárja vagy ilyesmi. Azon most ugorjunk át, hogy egy énekes lehet e rocksztár, ha nem tud gitározni, de kit a megfejtés az, hogy rátalált az adott márkájú chipsre, és azt választotta. Mert kibaszott ropogós és menő.

Na most, vagy az van, hogy chipset enni jobb mint rocksztárnak lenni, vagy a chips simán helyettesíti a gitározni tudást, de mindkettő akkora baromság, hogy már nem is értem. Tudom, a világ tele van hülyékkel, a reklámipar meg törtető hülyékkel, de itt most vagy direkt akartak baszni a hirdető céggel, vagy valakinek túl sok volt a pénze kokainra, és ehhez képest még jó eset, hogy nem az lett a hirdetés üzenete, miszerint a chips bűvös sárkányt okoz, aki majd jól leszop.

És nem, ekkora ökörségeknél nem tudok nem trágár lenni, ennek itt helye van, asszem.

Relatív

Tényleg szarul indult az új év, de legalább vacakul folytatódott. Harmadik napja ülök nyakig valami lázas-taknyos köhögésesben, de ma már levittem a szemetet, sőt takarítgattam is.  Hogy ez most covid vagy nemvid vagy valamivid azt tudja fene, de már unom nagyon. Hogy hiába tömöm marékszám a vitamint, állandóan megtalál valami. Most vagy az van, hogy nem kéne mínusz fokban egy pulcsiban átmenni a tényleg szomszédos postára sem, vagy vissza kéne térni a folytonos kézfertőtlenítés nemes hagyományához, de leginkább mindkettő.

Minden estre a cikkeimet legyártottam,  de az elmúlt két napban leginkább csak döglöttem az ágyban vagy a fotelban, és végignéztem az össze komédiasorozatot, ami kicsit irritált csak a három komédiacsatorna kínálatából, meg azt a több órányi reklámot, ahol leginkább hamburgert, joghurtot és gyógyszert akarnak eladni nekem, nagyjából sikertelenül. Jó, gyógyszert azért vettem, meg kaptam is, meg vitamint meg visszérkenőcsöt, de így jár az, aki két kerek számmal küzd, miszerint tíz nap múlva lesz ötven. Ennyi idősen ennyi egészségügyi kiadás már nem is sok. Egy régi bon mot szerint ha az ember negyven felett arra ébred, hogy semmi baja, akkor az azt jelenti, hogy halott. Persze lehet, hogy ezt ma már ötvennel kell mondani, de ugye az is adott.

Egyébként az öregedés nem zavar, csak nem értem, úgy tíz évvel ezelőtt még huszonöt-huszonhét voltam fejben, most meg olyan harminc-harmincöt, de ehhez képest ki ez az öregember a tükörben? Az idő relatív, a világegyetem tágul, én meg nem mindig értem magam, de legalább érzem, különösen ha lázasan köhécselek A háttérben meg megy A nevem Earl.

Az Önhíd-gyilkosságok

A hídon akkor kell átmenni, mikor odaérünk - tartja a kretén mondás, mintha egy hídon át lehetne menni előbb is. Hogy aztán mikor az ember odaér, merre megy a hídon, függőleges vagy vízszintes irányba, az már hajlam, szándék vagy pillanatnyi inger kérdése. A többség átmegy a hídon, egy markáns, ám látványos kisebbség meg ugrik.

A San Francisco-i híres Golden Gate hídról (ami úgy Arany, hogy közben piros) például az elmúlt kilencven évben vagy kétezren ugrottak, ami nem tudom hogy sok-e, minden esetre a helyi hatalom végre csináltatott egy védőhálót, hogy na, ebbe ugorjatok hülyék! Pontosabban, hogy ne ugorjatok, mert minek.

Szerintem meg ez az egész egy felesleges marhaság. Mondjuk részemről még sose voltam öngyilkos (hacsak nem a Nagyfranci a Forradalom után, mint majorsági intéző a parasztok haragja elől, és utána büntetésből ló lettem a napóleoni háborúkban), de úgy képzelem, hogy az ember az ilyesmit elhatározza főleg, kissé tervezi, aztán megy a hídra. nem pedig úgy, hogy jé, itt egy híd, de kurva magas, nekem meg amúgy is szar napom van, hát ugrok! Biztos van spontán-impulzív öngyilok is, de arra meg jó a sokadik emelti erkély, vagy a közeledő kamion.

kicsit olyan ez, mint mikor a magukat tévesen hazaffynak gondolók be akarják tiltatni a melegfelvonulást, hogy hát milyen már az, hogy csak úgy buzikat láthat a gyerek a nyílt utcán, aztán ettől jól bebuzul. Nem tudok olyan dokumentált esetről, mikor valaki azért lett meleg, mert ezt népszerűnek gondolta, mondhatni divatba jött a cucc. Olyan lehet, hogy valaki megjátssza bizonyos, akár meleg szubkultúrák külsőségeit, tényleg divatból, de az attól még nyugodtan maradhat hetero. A templomokba sem csak hívek járnak (sőt,, mostanában fradimeccsre sem csak szurkoló), hanem egy csomó olyan alak, aki szeretné, hogy pont őt ott lássák, érdekből, vagy mert ez most trendi.

Meg egyébként is, nem kerestem statisztikát, hogy az elmúlt kilencven évben hányan lettek öngyilkosok úgy általában San Francisco-ban, de gyanús, hogy kétezernél nagyságrendekkel többen. Szóval a híd csak egy szimbolikus helyszín, a sok ablakon kiugráshoz vagy két doboz gyógyszerre liter vodka megivásának kevéssé látványos aktusaihoz képest. 

És egyáltalán: hányan haltak meg ugyanebben az időszakban autóbalesetben arrafelé? Mert talán az utakat is be kellene tiltani, különösen, mert mi is megy át a hídon? Na, ugye. Ha nem lennének utak, eleve nem kellene híd, mindenki maradna ott ahol van, és három marék nyugatóval intézni el a személyes exitet, otthon a négy fal között, nehogy az ugrálásával felzaklassa az arra járó turistákat.

medium.com

Valami nemigen bűzlik Dániában

Azon hüppög fél Dánia, ahol valami nyilván megint bűzlik, hogy lemond a trónról a királynő, a fia jellegű trónörökös javára. Merthát náluk ilyen eddig nem volt szokásban, egy uralgó királynak tessék csak szépen belehalnia a trónba, ahogy a brit kolléganő is tette, egy király vagy pápa ne legyen nyugdíjas, ha már amúgy se dolgozott egy percet se életében, csak kastélyokban teázott bálokon, ginnel és pezsgővel. (Plusz a második dán Margit még a közelmúltig, azaz nyolcvanpár éves koráig volt erős dohányos, tehát simán csak örüljön hogy nem halt meg bele, hanem.)

Pedig egy király igen is sokat dolgozik, pont mint egy fotómodell manöken, hisz rohadt sok ideje megy el arra, hogy nézzen ki a valahogy, meg gyakorolni kell hogyan vegyen nagyon udvariasan semmibe másokat, plusz az a rengeteg fogadás, jótékonykodás, és dísztribünön unatkozás igen is megviseli az embert. Meg hát az a helyzet, hogy egy későközépkorból örökölt aranyozott hintó akkor is kurvára ráz, ha aranyozott.

Azért a látszatra adni kell... (index.hu)

És ahogy amúgy legtöbb alattvalója, egy uralkodó sem magának választotta a szakmáját (jó, ez a Margit néni speciel kissé, ő a trónról is díszlettervezett meg illusztrált, ha jött az ihlet), és nem azért trónolt mert ezt szerette csinálni, csak muszáj volt. (Bár jobban belegondolva mindannyian így vagyunk ezzel, például reggelente...) Úgyhogy valóbán jár a nyugdíj egy királyi alakú über-állampolgárnak is, ha már elpazarolta az életét.

Mert a királyságnak egy demokráciában annyi értelme van, hogy nincs. Ha valaki nem gyakorolja a hatalmat, csak szimbolizálja, viszont ez kurva sokba kerül, akkor nehéz érvelni mellette, miért kell egy palotában ülnie bárkinek is közpénzen. Ideértve természetesen a kancellári modellben működő államok teljesen felesleges köztársasági elnökeit is. Mint nálunk Sándor, a Katalin-palotában, vagy fordítva. De neki legalább elvileg lenne némi jogköre und beleszólása a politikának nevezett hatalomtechnikai manipulációkba, bár pont úgy nem él vele, mint elődje, a legendásan semmilyen Bajszos Szar, vagy a legendásan szánalmas Pali Bá'. (Igaz elődeik még csináltak valamit az automatikus aláírásokon kívül is, de az az idő már elmúlt.)

Egy alkotmányos monarchia viszont legfeljebb turista-látványosságnak jó, pont mint a nagybritánok és északírek egybesültjében, am így legalább termel némi bevételt, a Bözsi nénis bögrék és a dájánás  házioltárok révén. De például pont a dánoknál, miként a norvégoknál vagy a svédeknél is, annyira polgári a királyság, hogy a Család tagjaival össze lehet futni a piacon, ahogy biciklivel káposztáért érkeznek épp. Margit királynőnek, aki a sorban a második volt, és nagyjából annyi előjoga lehetett, hogy rágyújthatott gyakorlatilag bárhol, mert igazából nem szólt rá senki. És nem félelemből, csak udvariasságból.

Ilyen szempontból a finnek a legjózanabb skandinávok (a vodkafogyasztás szempontjából persze nem), hisz ők legalább köztársaság. És bár elnöke annak is van, de nemrég még egy jó csaj volt a miniszterelnök, ami nálunk háát... nagyon nem így van, így a haza fényre sem derül.

Szuvenírek a jachton

Van ez a lesz a Szuvenírvédelmi Entitás Hatóhivatal, aminek nem tudjuk mivégett a mirejója. Szóval azon túl, hogy sajtó- és ellenzékfegyelmező (plusz az ellenzéki sajtó ugyebár) szimbolikus ávónak szánják. Hatósági jogköröket persze nem mernek adni neki, mert még épphogy csak elkezdtek csorogni az EU-s pénzek, és ha az uniós háttérhatalom megint összevonja a szemöldökét, azzal csak a felcsútista közbeszerzés-dílerekkel basznának ki.

Amúgy is, a szuvenírvédelem belső használatra van, fő fegyvere (az élére szánt komisszár szerint) a nyilvánosság, ehhez persze először kellett nekik jó sok saját nyilvánosság, évi százmilliárdokból, hogy aztán jó kis fegyver legyen belőle. Vagyis az új  hivatal alapvetően majd propagandában, karaktergyilkosságokban és feljelentésekben fog utazni, elvégre mi másra is lenne jó egy hivatalos szerv, amely az állami médiától az origóig ívelő szellemi horizont pácélzatában (de szép képzavar!) védi a szuverén szuveníreket.

A szuverén szuvenírt én egyébként úgy képzelem, hogy az a Hatvanpusztától Bicskéig meghosszabbított felcsúti kisvasút, amin olyan jachtok közlekednek, amiken agresszív csivava alakú külügyminiszterek dolgoznak a fészbukon. Az ilyesmi ritka dolog, védeni kell, kurvára meg kell védeni, pláne ha a szuvenírek közt a szimbolikusok mellett konkrét kurvák is vannak. A jachton.

Amivel csak azt akarom mondani, hogy hazánk államformája posztfeudális offshore kormányzóság, melynek címerállata Lőrinc barát, de nem a shakespeare-i értelemben, sajnos. Ez meg valahogy nem tetszik annak az euro-atlanti klubnak, melybe saját akartunkból léptünk be mi (hogy azóta harcoljanak ellen ők), és a pártvezér és kancellár nevezi ezt az öntökönszúrást "szuverenitásnak". Hisz ő az egyetlen szuverén (hatalom) ebben a rohadt országban, avagy őt kell megvédeni. például ellenünk, két értelemben is: vannak akik érhetetlen módon nem rajonganak érte itthon, ők a belső ellenség, miközben az EU is mi vagyunk, még a felcsútisták is, akik tehát a hollandokkal vagy a németekkel együtt a komplett külső ellenség is. A felcsútista szektának annyi előnye van, ők csak külső ellenség, hisz belülről rajongó hívek.

economist.com

Újgazdag kesztyűsbábok

Eleve nem nézek szappanoperákat (jó, úgy huszonéve nagyjából A homok titkai című brazil remekművet láttam, de az Edina hibája volt, meg hogy egyszobás volt a bérelt lakás), tegnap viszont valahogy láttam ...a szomszéd tehene első részét az Ertéelen, aki ugye a mondás szerint dögöljön meg, és tényleg. Ekkora trágyadomb még a legendásan igénytelen magyar kereskedelmi tévéktől is meglepő.

Itt van két újgazdag fazon, az egyik simlis edzőterem-tulaj, a másik egy kretén alfajba tartozó könyvelő, valami lakóparkban szomszédok, ha már gyerekkori haverok. És a lakópark az kurva nagy villákat jelöl, nem a modern lakáskaptárak eufemisztikus megnevezése, és elképesztően mindennapi problémáik vannak az amúgy papírból kivágott, hurkapálcikás óvodai bábokra emlékeztető szereplőknek. Hogy a simlis nem tud a gyuróscsávó, menedzsernek készülő kölykének BMW-t venni a 18. kilökődési napjára, csak valami Rönó kabriút, és hát azzal kejd majd szerencsétlennek egyetemre járni. Hiába no, a BKV nem lakóparkokra optimalizált. A simlis felesége meg, a szende attól retteg, hogy nemsoká negyven, úgyhogy tizenegy kúrát rendel arcfeltöltésre vagy mire, de tíz áráért ám, mert diplomája nincs, de újgazdag paraszti esze (ez lenne a kulák-tudat?) azért naná.

A tinédzser kölykök amúgy kellemesen utálnivaló senkik, de legalább nem lógnak a stábból, míg a valamiféle maffiózó úgy kopasz, hogy közben gonosz is. Hát, gratula, ez tényleg kirívóan ócskán indul, semmilyen karaktereket játszó, közepesnél valamivel rosszabb színészekkel, egyelőre érdemi történet nélkül, még szerencse, hogy nem fogom nézni. Valójában azt sem értem, tegnap kora este hogy kerültem az Ertéel elé, de ez most pár hónapig biztos nem fog bekövetkezni. Mondhatni dögöljön meg az ő kis falujukban a szomszéd, meg a tehene is, nem baj, ha túl hamar.

Olvasóállás-álvasaló

Még mindig ugyanaz lenne a kedvenc állásom: elmennék egy könyvtárba olvasónak. Főállásban természetesen, és jó pénzért, épp Petrának írtam meg, hogy útleírásokat felárért vállalnék, mert azokat unom, a fantasykat meg a romantikus regényeket pedig olvassák elegen nélkülem is. Azokhoz nem kellenék profinak.

Oké, néznék filmeket is, de nem akármiket. És ja, ez idáig lehetne egy kritikus/ kulturális újságíró melója is, de én egyfelől mostanában lustább vagyok írni (pedig még űzöm) másfelől meg magammal is egyre kevésbé értek egyet, az (ön)ellentmondások meg inkább avantgárd versekben mutatnak jól. De én egy néhai értelmiségi lennék az ehhez járó sznobizmussal feleszerelve, aminek gyári kiegészítője némi nemű nagyképűség is, az "én tudom és értem jól"-paradigma jegyében.

Ha viszont csak olvasnom kellene, és nem várnák el, hogy mindenféle alakokkal könyvekről kelljen beszélgetnem, sokkal könnyebb lenne okosnak éreznem magam, hisz eleve nem szembesülnék mások véleményével. Avagy mégis lenne az a pénz, csak egyetérteni ne legyen kötelező, kulturális prostituáltként csak megjátszanám.

Ami, ha jobban belegondolok, a kereskedelmi média, meg a alja politikai propaganda lényege, szóval inkább mégse. De majd előveszek valami vastag könyvet magamnak, egy rendes, pontosabban egy tisztességes sznobnak úgyis a vastag könyv a jó könyv.

Obligát újévezés

Ha már új év, írnék valami újat, ha lenne valami új, de csak a régi szar van (a művelt francia ezt úgy mondja angolul, hogy same shit),és most komolyan, hiányzik valakinek az új és még újabb szar? A tavalyi évem hát, nem volt egy nagy menet, de az előző kettő sem, és akkor ahhoz képest, most annak kéne örülnöm, hogy tavaly nem volt rosszabb.  Háát... már megint háttal kell mondatot kezdenem, nem felemelt mutatóújjal persze, csak amolyan beletörődő legyintéssel.

Most meg nézem az ünnepek alkalmából nem létező híreket, mert ugye az uborkaszezonnál laposabb csak a bejglis pezsgőszezon tud lenni, amikor a sajnos sajtótermékekben (már túl a bebaszva nótázó közszereplőkön), az alkohol és a tűzijátékok, esetleg petárdák nem problémanetes egymásra hatása a fő téma. Mintha nem tudnánk már rég, hogy a pálinkára petárdázás már az Etelközben is nyolc napon túl gyógyult.

És akkor már az a hír, hogy Lewis Hamiltonnak vagy új barátnője van, vagy nem, vagy mégis, de még nem olyan régen (ez amúgy az új szótári jelentésére hajaz), szóval mindenki meneküljön valami lakatlan szigetre, a Marsra, esetleg vegyen tíz-tizenöt Ferrarit, csak az érzés kedvéért, vagy amelyik számára egyszerűbb. Én addig eszek egy kis maradék bejglit...

Viszont ezt az újévet nem értem, miért lényeges, hogy mikortól számoljuk az aktuálisat. Lehetne május elseje újév (kettő az egyben, ha már úgyis), ekkor mondjuk áprilisban lehetne a karácsony, szintén gazdaságosan összevonható módon a húsvéttal. A pünkösdöt meg úgyse érti senki, az újévet meg minek?

A vég kezdetének vége, vagy mi van?

Piszkos Fred már megen kavarja, vagy nem kavarja? Az se biztos, kicsoda ő, de vagy az origónál dolgozik, vagy valami orosz propaganda-oldalnál, már ha van köztük különbség. Most az van, hogy mindjárt itt a vég. Mer' a oroszok elsöprő támadásra készülnek, valamikor a nyáron, valószínűleg ki sem szivárogtatott, inkább kitalált hírek szerint

Na most az van, hogy lassan két éve megy ez a gyilkolászás, megmerevedett frontvonalakkal, de a kormányhitű propaganda szerint folyton itt a vég. Először az volt, hogy a ruszkik majd három nap alatt Kijevig, aztán jöhet egy putyinista bábkormány, de a világpolitika láthatóan bonyolultabb ennél. A nyugati hatalmak nyilván nem akarták ezt a forgatókönyvet, és még mindin inkább nem akarják, mint igen, bár a három nap harminc hónap lehet, ha már..

És mi ez, hogy mindjárt itt a vég? Egynyári offenzíva miatt már decemberben mindjárt. Vagy minimum fél év az már smafu? A kormányhitű sajtóipari munkások már nevetségesnek is szánalmasok, és komolyan nem írnának valami fantasyt, kémregényt vagy egy cselekményes pornófilm forgatókönyvét inkább. Hátha ezek mennének, pláne az utóbbi.

A győzelem fegyvere? (sadanduseless.com)

Az ünnepképtelenség rémes hatása

Most valami nyavalygós-lelkizős-önvallomásos következik, úgyhogy nem muszáj elolvasni.  Írni sem, de ez van. Néztem a hírportálokat, ahol a semmi sem történés alkalmából minden második hír az volt, hogy mindenféle politikusok meg bulvárcelebek, mit fogyasztottak szenteste. Nos én száraz fehérbort. És már délután el is szenderedtem, mert valamiért jó ötletnek tűnt, hogy a számomra nem ünnep alkalmából lehúzom a tudatom rolóját. kiütöm magam, na. Mert ez a szenteste nekem nem szent, de mégis, nem tud nem eszembe jutni, hogy két diplomával érettségit sem igénylő a munkám (de legalább van, ezt próbálom így is tartani), meg hogy egész nap azért megy a tévé, hogy ne kussban üljek itthon, szóljon valami emberi hang.

Mert városi, mi több lakótelepi csávó vagyok, itt a civilizációs zajok közt nőttem fel, nem bírom a csöndet. Persze úgy is történt az a bizonyos felnövés, hogy közben folyamatos volt a médiazaj, ami odáig fajult, hogy ma már nézek valamit a jutyúbon, közben meg a háttérben vagy valami béna komédiasorozat. De valljuk be, ez nem egy ünnepi életprogram, másra meg nem telik, a szorongást meg föloldottam némi alkohollal. Ami közismerten jó oldószer, csak nem mindig jókor jön, plusz hajlamos oldani a személyiséget is, meg főleg a gátlásokat.

Én meg rég nem ittam már, se pénzem nem igazán volt, a munka mellett meg nem is lehet (másnaposan ládákat pakolni egy hűtőházban biztos szar lehet, bár szerencsére nem próbáltam, és nem is szándékozom), úgyhogy a bor ütött, mint Fülig Jimmy, bár nem sérültem meg, csak bealudtam. Miközben másfél hónapja egy sört sem ittam, igaz akkor kettőt. Amit anyám - már mint a bealvást, és nem átmenést -  meg (jogosan) nem vett jó néven. Most meg jön a canossa-járás némi délutáni családi program keretében, ami önmagában egy stressz-faktor, de legalább is kínos. Mondhatni évről-évre, mert ez tényleg nem az én napom már rég. 

Mert így jár aki nem pusztán egy kudarctörténetnek látja az elmúlt éveit, de azok is. Bocs, én szóltam, hogy nyavalygós lesz...

A szabadság fantomja

A mámai naptól betört életembe a karácsonyi szabadság, de a minek? Nekem a karácsony már rég nem ünnep, annyi ünnepi hangulatom van, mint. Nemrég írtam is, hogy jobban értékelem a rendes, nyugis hétköznapokat, úgyhogy ebben a hét napban, ami egyfolytában adódik, igyekszem olyanokat teljesíteni. A hosszúrövidtávú avagy alsó-középtávú semmittevés alkalmából.

Miközben majd dolgozom is. Ma még első nap, de holnap-holnaputánra tervezem a cikkeknek írását, lehetőleg fogaknak csikorgatása nélkül, elvégre az írás szinte szabadidős tevékenység, pláne ahhoz képest, hogy nagy láda, felettébb önelégült sajtokat emelgetek egy hűtőházban. Viszont a cikkekért fizetnek, így minden fél nap, amit azzal töltök, hogy értelmesen fogalmazzak meg felesleges dolgokat, nettó munkának számít.

A karácsony meg majd csak elmúlik,  a szilveszter érdektelen (beleértve az összes ilyen nevű pápát is), az ünnep lényege a semmittevés, mikor végre megint lehet érvényesíteni az "ej ráérünk arra még" patópáli paradigmáját.

Persze grafomán vagyok, csak egy ingerszegény világban, úgyhogy meglátom magamon, mennyire vagyok képes ihletett lenni, avagy kreatív, de félek, csak igen fékezett habzással. De ha vannak alanyi költők, én lehetek egy kényszeres író, lehetne rosszabb is, a kérdés csak annyi, hogy mennyivel?

És nem, nem utálom a karácsonyt, csak nem az enyém, de ettől még szellemes ez itt, a maga korlátolt módján persze. (És akkor nem rakom ide a Télapó ittas, bűzlik szája... kezdetű Prosectura-opuszt...)

Újrázni akaró megint hülye

Mostanában attól hangosak az internetes világháló szövegei (attól is, mert van még a pornó, aa háborúk és Taylor Swift), hogy visszajön-e Trampli Donáld a Fehér Házba? Mer akar a pszichopata, fejben papucsállatka, de mostan nemrég Kolorádóban azont az ottani elég felső bíróság, hogy náluk aztán nem indulhat az előválasztáson se nem. Ami persze csak Kolorádó, de mi van ha követik a többi államok többen, mondjuk Ájdahó vagy Viszkonzin, és akkor esetleg nem lesz meg a Hülye Hajúak nemzetközi triumvirátusa. (Amit jelenleg ketten alkotnak, és ugye ez triumvirátusnak kevés, az új holland miniszterelnök, meg a szintén új argentin elnök.)

A hülye amerikaiak viszont, és szigorúan szerintem, megérdemelnek még egy ciklust Trampli bácsiból, már csak azért is, mert rá  szavaztak már egyszer túl sokan. Akkor most tessék rá szavazni megint majd elég sokan, ha ráköhögték a világra a sok ócska popzenét, a szuperhősös szarságokat, a „keep smiling“ ordas képtelenségét vagy a fészbukot, akkor szívjanak egy kicsit a hülyék. Nyilván köhögtek fel más rémeseket is, de én kulturálisan vagyok fixált, a gazdasághoz meg annyi közöm van, hogy nincs. Katonaságból meg eleve fel voltam mentve, háború esetén ágyútölteléknek leszek jó, bár a koromhoz képest lassan az is jól áll majd.

Trampli Donáld természetesen egy közveszélyes baromállat, egy egoista, sőt nárcisztikus seggfej, az elefánt a porcelánboltban, egy kurvázós hazudozó, és még sorolhatnám napestig, avagy mégsem, hisz még fel sem kelt a nap, amit viszont nem akarok ezzel az alakkal tölteni. de azért röhögnék, ha elnök lenne megint, elvégre a legszebb öröm a kár.

A nép szok, a kaka jó

Ahogy gyün a karácsony, mint fény az alagút végén, ami közben lehet, hogy a szembe jövő vonat, tele lesznek a mindenféle médiafelületek a tuti bejglireceptekkel, a "vegyél még két kurva nagy tévét" reklámokkal, meg a számunkra fura népszokásokat soroló cikkekkel.

Hogy az izlandiak nem is esznek bejgli, csak zabkását, desszertnek a fókabőrben rohasztottmadár után, vagy hogy a katalán betlehemnek elmaradhatatlan szereplője Caganer, a kakáló figura, aki tényleg letolt nadrággal, guggolva szarik épp. És állítólag nem is a karácsonyra szarik, ahhoz biztos túl katolikus, vagy csak be van (lenne?) szarva a túl sok katolikustól, tudja fene, viszont ellenben valamiféle termékenység-szimbólum. na ja, hisz épp trágyáz, ami nagyon termékenységet okozó művelet.

jennyrollins.com

De igazából ez se fura, pontosabban a karácsonyi népszokások furák, egytől-egyig. és ez is a dolguk, elvégre az ünnep lényege, hogy nem hétköznap (számomra sajnos, jobban bírok egy nyugis hétköznapot, pláne ha szombatra esik), szóval az ünnep az, mikor megszokásból és/vagy megfelelési kényszertől hajtva olyanokat csinálunk, amiket máskor nem. Haldokló örökzöldekre  aggatunk dolgokat a nappaliban,  az idegösszeomlás széléről figyeljük, feljön-e kelt tészta vagy reped-e a bejgli (nem és igen, naná), és örülni próbálunk mindenféle felesleges ajándéknak.

És bár nálunk nem szarik senki a betlehemi diorámában, de például a Mikulás, aki eredetileg egy szent, a Krampusszal játszik besurranó altruistát, aki annyira al-turista, hogy egyenesen a pokolból hozza a virgácsot, ha már ördög. Gondolom nem Lucifer, csak amolyan segédsátán-helyettes-gyakornok, akinek ennyi jut. Hülye virgácsok cipelése. Bár kétségtelen, hogy legalább nem szarik ránk, a Kisjézusra, vagy csak úgy a jászol sarkába, miközben a háttérben  a Három Királyok vidáman hánynak, ha már belekóstoltak a mirhába, amiről egyikük se tudta, mi a fene lehet...

(Az idevágó wikipéd megfejtés: „A szomáliai balzsamfa (Commiphora myrrha) a szappanfavirágúak rendjébe, a balzsamfafélék családjába tartozó növényfaj. A belőle előállított szirupot mirhának, ennek illóolaját mirhaolajnak nevezik.“)

Csúszkáló napok

Az úgy volt, hogy egy darabig nem megyek hajnali négyre dolgozni, sőt egy hétig egyáltalán nem megyek dolgozni. Ez kábé egy órával a mai munkaidő vége előttig volt így, aztán érkezett a főnöki kérdés, ami persze burkolt utasítás/kérés, hogy tudnék-e tudni holnap is hajnali kettőkor kelve, három után a frissítő fagyban sétálni egyet, hogy utána fél egyig pakolásszak a hűtőházban benne. Persze, hogy tudnék. Nem szeretnék, de ettől még képes vagyok rá, mint annyi minden másra.

Nem szeretem például a romantikus komédiákat, a cérnametéltet, a bolti fagyasztott péksütiket, az emberek nagy részét és az összes rovarokat, de együtt tudok létezni velük., egy közös valóságban, a lényeg annyi, hogy ne kelljen túl gyakran reagálnom rájuk.

És mivel  a szorongáson túl alapvetően a kényszerességben gyökerezik a neurózisom (egyébként mindenki neurotikus, csak különböző módon és mértékben, nekem ez jutott), azaz szeretem előre tervezni, legalább a következő pár napot (messzebbre meg már rég nem tekintek), egy ilyen hirtelen műsorváltozás szétcseszi a hangulatomat, az életérzésemet vagy a valamimet, amivel eléggé képes vagyok létezni a valóság nevű szánalmasságban.

Úgyhogy egyfelől tele van a hócipőm, másfelől meg legalább nem kell kitalálnom, mikor keljek, ehhez képest mikor feküdjek le, vagy hagyjam-e reggelre a fürdést. (Az utóbbira a válasz nem, ha éjjel kettőkor beleülök a melegvízbe, jó eséllyel bele is alszom, és akkor oda a renomém, hogy egy nagyjából megbízható fazon vagyok.

 Pedig én igyekszem, persze nem szívből, kötelességből csupán, meg mert úgy egyszerűbb, hisz javarészt békén hagynak.

Zévem Bere, az elhamarkodott

 Még 2007-ben ilyenkor, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnököt választotta az év emberévé az amerikai Time magazin. Amin akkor még nem háborodtak fel túl sokan, ma már annál inkább utólag is. Sőt, nemrég valami beszélgetős rádióműsorban olvasta a fel a hobbiműsorvezető-féleség, mint valami fekete listát, hogy a Time szerkesztősége miféle rettenetes alakokat választott már az év emberének. Sztálint és Hitlert is, enberek! És előadott a fazon valami lesajnálással elegyes felháborodott sipítozást, hogy ez a Time, ez aztán  elvtelen, főleg senkiházi, és biztos túlvezérelten liberális egy brancs, és nem mellesleg a kurva anyjukat. (Ő mondjuk ennél árnyaltabban fogalmazott, de a lényege ez volt.)

Szánalmas  volt ez a (mű)felháborodás, hisz a nevezett lap, pontosabban a szerkesztősége nem azt választja az év emberének, aki legszebb, legjobb leghumánusabb ismert személyiség volt az adott évben, afféle élő szent, hanem azt, aki szerintük a legnagyobb hatással volt a világ folyására, akkor. És ha ez Hitler, aki épp annektálta Ausztriát, később meg kirobbantotta a második világháborút, akkor ő. (AH amúgy '38-ban lett man of the year, Sztálin meg '39-ben, hogy '40-ben jöjjön Churchill) De rémlik, hogy erről már írtam ide is egyszer valamit...

Vlagyimir Vlagyimirovics esetében viszont utólag határozottan elkapkodottnak tűnik a 2007-es dátum, mert ugyan már akkor sem volt egy szimpatikus fazon, de azóta sokkal nagyobb geci lett, egy konkrét tömeggyilkos háborús bűnös, és e tekintetben nemigen volt más, aki az elmúlt közel két évben nagyobb hatást gyakorolt volna a világra, mint Pszichopatov cárevics elvtárs. 2007-ben viszont még  Krím elfoglalása is előtte volt. Persze lehet, hogy a szerkesztők csak megérezték, micsoda történelmi léptékű szemétségekre hivatott ez az alak, és megelőlegezték neki, no nem a díjat, hisz ez nem az, csak a címet. Mely esetében (és a jelenünk értelmezési keretében) már nem kitüntető, hanem megbélyegző, pont ahogy megérdemli.

p.s. Ugyanakkor ma van Joseph Mallord William Turner 1851-es halálának évfordulója, aki ugye a kedvenc festőm, szóval valami Putyin-karikatúra helyett inkább tőle valami:

Modern Rome - Campo Vaccino, 1839. (hvg.hu)

A lecsapódó stressz és a B-betűs szó

A legújabb munkahelyemen hamar rá kellett jönnöm, hogy újdonsült kollégáim sajátos kommunikációs kódokat használnak. praktikusan ez annyit jelent, hogy bazmegelnek és kurvaanyáznak folyamatosan, mintha valami mantrák lennének, amiket a kedvező újjászületés, de magasabb szinten már a megvilágosodás igénye miatt kell naponta rengetegszer recitálni a buddhista monostort helyettesítő hűtőházban.

Így aztán nem elég arra figyelni, amit időnként mondanak, de arra is kell, ahogy mondják. Egy sima bazmegből még nem következik semmi, pontosan kell érteni, hogy most egy sértődött, egy dühös/felháborodott, egy viccesnek szánt vagy épp egy meglepett bazmeggel van-e dolgom. Ami egyébként egy gyorsan elsajátítható készség, de pár napig még azt hittem, én azért felette állok az efféle parttalan szabadszájúságnak, mondhatni kifinomultabb vagyok annál, hogy így beszéljek, ráadásul gyakran csak úgy, magamban is. Aztán kiderült, hogy kurvára nem.

Eleinte csak gyűjtögettem magamban a stresszt (az nekem könnyű, egy enyhén rosszalló megjegyzés tönkreteszi a napomat, nyomorult egy mimóza-lélek vagyok), hogy mikor délután itthon véletlenül belerúgtam egy széklábba, kitörhessen belőlem a műszak alatt szivacsként magamba szívott bazmeg-áradat, de pár nap múltán már menet közben is hagytam felszakadni, mint valami hurutos váladékot, hogy hát jobb kint, mint bent. És persze nem volt érdekes, hogy hallja-e valaki, ez magamtól nekem szólt, gyakorló magányosként amúgy is rutinosan tudok megbeszélni magammal bármit, az aktuális tenni- és vásárolni valóktól a kozmológia ismeretelméleti alapjaiig, igen széles spektrumon. Tulajdonképpen én vagyok a saját életem folyamatos audiokommentárja, ami javarészt persze a fejemben  fut, de néha azért kihallatszik. Ami viszont lepkefingnyit sem számít, hisz úgyse hallja senki.

A munka közbeni bazmegelés meg önmagában semmit nem árul el gyakorlójáról, az nagyrészt spontán-ösztönös, így aztán automatikus ingerválasz, valahogy úgy működik, mint mikor köhögünk a füsttől, vagy fintorgunk a bűztől. Bazmegelünk, és közelebbről meg nem határozott, ám definitíve prostituált foglalkozású felemenőket emlegetünk, de ilyenkor nem a neokortexünk  avagy a szürkeállományunk dolgozik, csak a gégefőnk, ahogy azt anno Orwell is leírta az 1984-ben az újbeszél kapcsán. 

A bazmeg így valóban egyfajta újbeszél szótár része, legtöbbször már nem is asszociálunk róla a baszásra, és egyáltalán nem gondolunk semmit arról, hogy mégis ki basszon meg kit. A bazmeg egy nyelvi absztrakció, jelentése az izéhez konvergál, azaz pótolhat igeneveket, de mondatközi és mondatvégi írásjeleket is, miközben stílusértéke teljesen kontextusfüggő, önállóan nem jelent semmit, de annál többet fejez ki. A bazmeg a pillanat uralása, a szegény ember szuverenitása, a szabadság hímes mezejének pótcselekvése.

 A túlhasznált bazmeg már-már semleges, nem lesz tőle jobb a világ, de rontani sem tud már rajta túl sokat. Kibaszottul nem.

Pont így volt

Ma van a hetven éve halott Sztálin születésnapja, aki állítólag egy jelentős személy volt, bár egyes összeesküvés-elméletek szerint több jelentős személy is, pedig nem volt skizofrén, csak szadista, de abból meg egy is elég egy központi idegrendszerben. Sztálin eredetileg Jozefina Dzsugasvili néven született, és csak felnőtt fejjel operáltatta át magát grúz apácából orosz diktátorrá, mert papneveldébe akart menni, meg az anyja is küldte, de a műtét utáni bódulatában véletlenül az illegális grúz szociálkommunista-demokraták irodájába nyitott be, aztán ott maradt, mert jól be volt fűtve, és korlátlan volt a teafogyasztás, bár korlátozott rummal. (A földalatti mozgalomnak amúgy azért volt ilyen bonyolult neve, mert akkoriban, a XX. század elején még nem tudták eldönteni, hogy részben rabok legyenek, vagy nagyon szabadok, azaz mennyire űzzék radikálisan a marxizmust. Marx meg ugye lassan húsz éve halott volt, szóval ezt nem lehetett már lelevelezni vele.)

Minden esetre Dzsugasvili elvtárs hamar belevetette magát a mozgalmi munkába, elutazott például Batumiba illegális nyomdát nyitni, mert ott a távoli végeken még annyira nem  volt internet, hogy még majdnem száz évig. De lekapcsolták és börtönbe száműzték, Szibériában viszont megkapta végre Lenin levelét, aki akkortájt egy szökésben lévő svájci sikkasztó volt, és  orosz kispolgárnak tettette magát, mert azokról mindenki tudta Genfben, hogy csórók, tehát nem lehetett gyanús a hatóságoknak. Viszont kezdett forró lenni a lába alatt a macska a forró bádogtetőn, úgyhogy mikor végre meglett a középfokúja oroszból, le akart lépni a cári birodalomba.

És mivel zürichi alvilági körökben hallott már Dzsugasviliről, gondolta jól ellennének együtt, hisz mindketten az illegalitást keresik, és együtt mégis könnyebb egy rendes hálózatot összehozni. Így aztán Szibériába ment, ahová az akkor már Sztálin néven illegál Dzsugasvili épp visszaérkezett Amerikából, és elkezdhették a közös munkát. 

Az egykori grúz apáca amúgy a chichagói maffiával keresett volna kapcsolatot, és a legrövidebb úton, azaz Bering-szoroson keresztük át is kompozott az Usába, de Alaszkában egyáltalán nem találkozott maffiózókkal, csak medvékkel, de azokból, meg a kurva hidegből Szibériában is volt bőven, úgyhogy nem erőltette dolgot. Kiábrándultan visszautazott, hogy minden film hazudik, Amerika egyáltalán nem olyan, mint a moziban. (Azért a mozgalmi nevét az anchorage-i aranyásó haverjaitól kapta, mert a „stall" az istállót jelent, a „stall in" pedig azt,  hogy beállni, márpedig ő a rénszarvasok karámja mögé járt vodkázni, nagyjából félóránként.)

És akkor jött az Ulrich-ból Uljanovra oroszosító Lenin, akinek persze élete végéig megmaradt a svájci akcentusa. Ez újabb közös pont volt Sztálinnal, aki két üveg tömény után már csak grúz népdalokban volt hajlandó kommunikálni, bár később összekülönböztek a havasi kürtölés művészi értéke kapcsán. Sokan ennek az esztétikai konfliktusnak tulajdonítják, hogy tízes években az akkor már jobb híján kommunista Párton belül kezdtek is eltérő irányvonalat képviselni, Lenin bolsevik volt, Sztálin, mint egykori nő mensevik, bár a nem- név- és pénzváltás után már nem volt havibaja. (Heti többszöri baja volt, mert felváltva volt részeg és másnapos, sormintaszerűen.)

A Nagy Októberi Szocialista forradalmat is csak november elejére tudta kivitelezni, pedig Lenin igen sürgette, mert már ki voltak nyomtatva az októberi dátumra lázító szórólapok, de így is csak november 7 lett végső céldátum. Később persze az egészet rákenték az ortodox naptár anomáliáira, meg hogy mindegy is volt, a Téli Palota környékén, november elején például még bőven csak kezdődött a tél.

A forradalom után is fontos dolgokat csinált, bár a húszas évek elejére nemigen emlékezett, de mikor Lenin utolsó használható dublőrje is meghalt (menekülés közben véletlenül hátba lőtte magát), kellett egy utód, úgyhogy gyorsan ringbe szállt a hatalomért, meglehetős sikerrel. Ő lett a párfővezér-elsőtitkár, és még Lenin egykor svájci haverjával, bizonyos H. Adolffal is leboltolt egy világháborút, hogy arra hivatkozva  lehessen totális diktátor, és a nép atyai védelmezője egy személyben.

A többi már történelem...

cartoonmovement.com

A giccsé érett kultúrnyál

Jajj szegény fejelemnek, valami szörnyű tévedés okán megnéztem a Forrest Gump című mozi-izét. Na jó, filmet, végül is az, csak nagyon nem jó. Pedig mikor '94-ben bemutatták, meglehetősen tetszett, sőt pár nappal később megnéztem még egyszer, de mentségemre szolgáljon, hogy húsz éves voltam, szombathelyi főiskolás, és még nem volt net, de tévé sem a kollégiumi szobánkban. Viszont minden hétköznap eset volt mozi a fősulin, amolyan tematikus művészmozi, bár az ilyen bemutatókat az ember a Savariában nézte, az volt a "rendes" mozi.

Utólag nehéz összerakni, mi a fene tetszett benne egykor, mert most, hogy kábé húsz év után újranéztem (amúgy véletlenül, pont kezdődött valamelyik filmcsatornán), nem láttam mást, mint egy hosszú, unalmas, erőltetetett, szentimentális giccset. Leöntve a jobbára felesleges (és idegesítő) érzelmeskedés szirupjával, az abszurdot alulról épp  csak karcoló történet keretei között. (Bár legalább ennek még - ellentétben a jelen szuperhős-szarságaival - legalább volt értelmezhető dramaturgiája.) Csak épp azonosulhatatlanok a karakterek, a főszereplő fogyatékos, bár legalább nem nagyon idegesítő, a haverjai szerzetten lelki sérültek, a szerelme meg simán csak egy kallódó ribancoid, akit csak a halálos betegség lök végül Tom Hanks karjaiba, hogy a film végén még egyszer lesújthasson a Nagy Nyálas Giccs-cunami. Nagyjából a vietnami veterán Dan hadnagy az egyetlen hús-vér figura, persze csak térdtől felfelé, ha a többit már elvitte az ellenséges nehéztüzérség.

Oké, ez egy mese, de annak is rémes. A klasszikus mesékben azért van bőven horror, itt meg mindenki ágyban párnák közt, senkit nem nyel le egyben a farkas, nem mérgez meg a gonosz mostoha, és esik száz évre kómába, hanem bölcsen, fél szemmel már a nirvánára tekintve, üdvözült mosollyal hal meg, hogy a végére azért szép élete volt. A valóság ezzel szemben az, hogy az emberek jelentős része roncsként, méltatlan körülmények közt, valami rideg kórteremben szenved ki, a megvilágosodás esélye nélkül. És egy mese talán csak akkor működik jól, ha azért reflektál a való világra, és nem ragad le annál, hogy szimplán teremt egy rózsaszín álvalóságot. Pedig a Forrest Gump épp ezt teszi, ennyiben pedig egy centivel sem jobb, mint az Én kicsi pónim, vagy egy jehovista propagandakiadvány, ahol a csodálatos zöld ligetekben heverész egymás mellett az oroszlán meg az őzike, miközben még csak nem is egy kontinensen élnek.

És most akkor az van, hogy vagy a film öregedett rosszul, vagy én. De tartok tőle, hogy miközben nincs itt semmi látnivaló, nincs itt semmi vagy-vagy sem, csak egy nagy és.

(Bár lehet, hogy én tűrhetőbben öregszem, legalább is szeretem ezzel áltatni magam.)

Egy kicsivel nézhetőbb verzió... (familyguy.fandom.com)

Áthágási engedély

„Szeretném megerősíteni, hogy a Mikulás december 24-én és 25-én engedélyt kap az ír légtérbe való belépésre és a határaink átlépésére” 

Ezt nyilatkozta nagyon hivatalosan az ír miniszterelnök. Jó, mondjuk az amerikai légierő is szokott Szantaklóz-szpottingot tartani karácsonykor, az északi sarkkör környékén, de legalább röhögnek közben. Meg gondolom szolgálatban nem isznak.

Az írek viszont a közhiedelem szerint isznak, így nem csoda, hogy a mini szterelnökük a Légügyi Hatóságnak, a Mezőgazdasági Minisztériumnak és az adóügyi biztosoknak mond köszönetet a gördülékeny bürokráciáért. Mert egy légierő még megteheti, hogy poénkodik, de egy politikus inkább ne, az olyan szekunder szégyent okoz. Ugyanis egy légierő az konkrétan csinál is valamit, mérhető dolgokat (mint például pont a légtér felügyelete, de egy miniszterelnök, pláne egy mezei képviselő igazából csak azért keres rohadt sokat, hogy nehezebben legyen megvesztegethető. Meg őt nem köti a katonai fegyelem (sőt, semmilyen fegyelem, nézzünk csak körül itthon), szóval nincs mihez képest viccesnek lennie. A táncoló Fletó meg a nótázó felcsúti egyaránt megvetendő, ők - ha már egy cikluson  belül alig-alig számonkérhetők - legalább vegyék komolya a munkájukat.

De az íreknél az is gyanúsan whiskey-szagú (és nem whisky, az a scotch meg a bourbon), hogy a főminiszter mikulásozik, pedig felénk mindenki tudja, hogy a mikulás az hatodikán, legfeljebb ötödikén este a kiscsizmába a csokit, a Télapó meg karácsonykor a fa alá a Legót. Ha már ezt is összekeveri valaki, az egyáltalán ne poénkodjon, vagy legfeljebb a húsvéti nyuszival. Aki meg pirosat tojik a fűbe, ahol ül, szundikál, vagy talán beteg vagy?

A stílus maga az emberalatti

„Ha kussolt volna a belga miniszterelnök, nem derült volna ki ilyen hamar, mekkora büdös nagy bunkó.”

Ritkán, de nagyjából rendszeresen beleolvasok bayer zsolt, az Ötös Számú Párttagkönyv blogjába, de tényleg ritkán. Mert mostanában nem tudom nem észrevenni, hogy már fel sem húzom magam ezen a szerencsétlenen, annyira minden alatti a stílusa, és annyira unalmas a bégetése, hogy legfeljebb röhögni lehet rajta. Márpedig bayer egy időben jó volt kávé helyett, reggelente helyrelökte a kissé alacsony vérnyomásomat, de mostanában már fontolgatom kávé beszerzését, ha én egyszer gazdag leszek.

Mert lehet, hogy bayer nertárs, így hatvan fölött, az alkohollal, a polgári mentalitással, és általában is a humanizmussal folytatott hosszú küzdelem után még menőnek, mi több, forradalminak tartja, hogy bunkó módon sérteget bárkit, aki szembe jön a felcsútista ellenségkép-gyár futószalagján (a pápától a tiltakozó gimnazistákig), de ez mára már inkább csak szánalmas. Nagyon-nagyon szánalmas.

Oké, hogy nem bírja a belga miniszterelnököt, egy normális ember (beleértve egy csomó belgát is) azt se tudja hirtelen, ki az, hisz egy rendes országban nem népi hőst, vagy popsztárt játszik a kormányfő. Sőt, onnan lehet tudni, hogy valahol valami baj van, hogy egoista-szociopata, diktátorhajlamú hülyéket emel pajzsra az istenadta nép, lásd az aktuális argentin helyzetet.

Bayer viszont nem annyit ír le a belga, nermagyarul brüsszelita fazonról, hogy rossz vezető, esetleg hogy politikai ellenfele a felcsúti döbröginek, hanem hogy büdös bunkó. Nem ám sima bunkó, az nem lenn elég bayeri, hanem nagy és kifejezetten rossz szagú bunkó, aki tehát egyszerre küzd mentális, szociális és higiéniai kihívásokkal. És akkor még beszél is a szemét állat, pedig nem csak hallgatnia kéne, hanem egyenesen kussolnia. A hallgatás és a kussolás különbségét pedig valahogy úgy képzelem, hogy aki hallgat, az akár még bölcs is maradhat, pont mint a közmondásban, aki viszont kussol, az fél kinyitni a száját, úgyhogy ökölbe szorított fejjel igyekszik nem mondani semmit. Párttagkönyv Zsolti szerint pedig Alexander De Croo (bárki lehet, aki e nevet nem ismeri) eleve nem lehet bölcs, egy brüsszeli már hogy is lehetne az, ezért ha már hallgat, akkor minimum kussol. Persze nem hallgat, ezért kell a Párt sajtóöklének beszólnia, mert nyilvánvalóan tőle aztán majd félni fog, a félelem pedig ugye kussolás-alakú hallgatást eredményez, ami majd nagy lelki békével tölti el a bayert. Hogy aztán egy következő posztban majd megújult lendülettel nevezzen valaki mást abortusz-túlélő hülye picsának, vagy valami hasonlónak.

Csak ennek már nincs hatása, a felcsútista szekta kemény magján kívül, mondjuk ők - úgy képzelem - azért még igénylik a másképp gondolkodók ellenségnek nyilvánítását, és rendszeres, szimbolikus hasba rúgását. De ha valaki hetente többször jön elő ugyanazokkal a panelekkel, akkor nehogy a stílusértéke veszik el a trágárságnak, de a szerző racionális gondolkodásra való hajlama is lassan a nulla felé konvergál. Bayer nertárs már eljutott oda, hogy nem csak az érvek, de az elemi gondolatok helyét is átvette a büdösbunkózás, ami így nem felhangosítja, csak helyettesíti a valódi mondanivalót. És káromkodásból bazmeg, nem lesz katedrális. Pusztán abból sohasem.

Ült tort az A

Egyesek tort szoktak ülni különböző halálos alkalmakkor, ami egy megengedő elnevezése a sírva vigadós lerészegedésnek, de az igazán menő trendszetterek ma már inkább tortákra ülnek. Mert az ült torta egyfelől nem olyan idegesítően szabályos, mint amit a sok hülye átlagember legel, másfelől meg az íze ugyanaz. Plusz nem akarja senki ellopni tőlünk, mert a begyepesedett kispolgári ízlés szerint az már nem is torta, de mit tudnak ők a szabadság tágas mezejéről, ahol fűre lépni szabad, eheted kanállal a képviselőfánkot, bedobhatod a csikket a piszoárba (bár attól nedves lesz, és később nehezebb meggyújtani), vagy akár ehetsz lapos tortát kézzel, de fülig krémesen.

Az ült torta egyébként úgy készül, hogy sütünk egy tortát. vagy veszünk. vagy lopunk, de szigorúan csak gazdagoktól, mert nekik majd vesz az inasuk újat, nekünk meg megmaarad mind a háromszáz-tizenöt forintunk, amiért amúgy sem kapni tortát, nagyjából egy szeletet se. Amit meg eleve nem jó lapítani, mert nehéz egyenletesen. De ha van otthon liszt meg cukor, és némi tejtermék, abból lehet tészta meg valami karamellizé, ami nem egy túl kifinomult süteményt eredményez, de azért megteszi, és mivel lpaítjuk, a külalak sem olyan fontos, mert akár szép szabályos még eredetileg, akár egy paca, a végén mindenképp paca lesz. Szóval lehet bátran készíteni (lopni, és legvégső esetben venni) a lényeg csak ez után következik,

Mert mikor mindezzel megvagyunk, óvatosan üljünk rá, ügyelve arra, hogy lehetőleg frissen mosott nadrágban. Hogy ne kapjunk később ételmérgezést, hisz ki tudja hol ültünk korábban, például egy buszon vagy egy parkban egy padon, ahol korábban egy tébécés hajléktalan, egy hepatitiszes hajlékos vagy akár egy objektív idealista, aki a világszellem nembéli lényegével van elfoglalva, nem a kézmosással. 

A frissen mosott nadrág persze hamarosan ismét frissen mosottá válik (hacsak nem vagyunk az anti-higienizmus követői), ami lelkileg megnyugtató, esztétikailag kielégítő, és ha természetközelien zöldek vagyunk, le is mozogjuk a fölös kalóriákat a mosóteknő mellett. Plusz ha valami kakaóféle is volt a tortán, nem kényszerülünk kellemetlen magyarázkodásra  mások felé, hogy hát kaka, ó! 

A tortára ülés amúgy még csak kreatív hobbiként űzhető, egyelőre nincs FEOR száma, sőt eléggé el nem ítélhető módon a cukrászdák sem keresnek embereket ilyen pozícióba. Viszont ha majd egyszer elismert foglalkozás lesz, kereshetünk újabb területeket úttörő jelleggel, részemről látok fantáziát az idegesítő bámulásban (az agyramenés egyik ágában), a szarból várat építésben, a tarhonyatermesztésben és a szandálra húzott zoknikban.

Ez például csak ráülés után fogyasztandó. Vagy rántva.

(blikk.hu)

A bátor Sir Robin

A felcsúti döbrögi lehetett volna akár államférfi is, de helyette egy rossz külsejű, rossz modorú lókupec lett, kocsmai hangoskodó aszcendenssel. Ami legújabban abból látszott nyilvánvalóvá, ahogy megpróbálta zsarolni az EU-t, hogy adjanak pénzt, különben vétóz, valami olyan ügyben (jelesül Ukrajna esetleges, a jövő ködébe vesző csatlakozásának kérdésében), amiről elve tárgyalni sem akart.

Hát, tudja fene, szerintem alapesetben az van, hogy bármilyen fontos, és pláne érzékeny kérdésben először tárgyalnak a magas felek, próbálnak valami kompromisszumra jutni (magyarul win-win szituációt létrehozni), és ha nem megy, belengetik akár a vétót, de semmiképp sem szarnak az asztalra, már a kezdés előtt, mintegy köszönésképpen.

Márpedig a pártvezér és kancellár, meg kis segítői már egy ideje telehápogták a kontinentális nyilvánosságot azzal, hogy ők aztán nem tárgyalnak, sőt vétóznak, kivéve ha az EU ad sok pénzet (hisz az nekünk jár, akármelyik családtagját vagy hűbéresét is finanszírozza belőle a don), mert akkor úgy szarnak az asztalra, hogy nem várják el, mások lelkesedjenek érte, hogy milyen szép barna, no meg az illata... az egyenesen fenséges! Lényegében ennyit jelentett az egész, hogy megvásárolható a felcsúti, ha nem is jóindulata, de legalább rosszindulata visszafogása. 10 milliárd euróért már akár önmérsékletet is tanúsíthat, persze csak nemzetközi porondon, itthon attól még ő a türkménbasi, a senior önkényúr.

És mivel be lett ígérve a della, így tényleg nem vétózott, de annyira azért nem volt bátor, hogy egyáltalán részt vegyen az uniós csúcs azon részén, mikor az ukrán kérdést/kérést tárgyalták. Szimplán kioldalgott. Ő, a nagy - öndefiníciója szerint - utcai harcos, aki folyton hadban áll valakivel, persze az is a hatalomtechnikai kupeckedés része, hogy lehetőleg távoli, vagy kitalált ellenfelekel kelljen, szigorúan csak szimbolikusan harcolnia. Mert a vitát kerüli, mint ördög a tömjénfüstöt, érdemi kérdésekre nem válaszol, ha mégis ilyeneket próbálnak neki feltenni, egy cinikus bunkóként viselkedik. A világról meg amúgy sincs mondanivalója, csak ha épp ő mag a világ, főleg a zektája tagjainak.

De ezt a lapítás alakú sumákolást most igen jól megmagyarázta a főminiszter „politikai igazgatója“. Nem, nem Vlagyimir Vlagyimirovics, bár sokak szerint ő igazgatja a főnit politikailag, hanem a névrokon, mittomén, talán államtitkár beosztású csicska, a Balázs. Szerinte ugyanis Magyarország nem zsarol, csak konstruktívan akarja megoldani a problémákat. És ebben véletlenül igaza van, legalább is részben. Ugyanis Magyarország valóban nem zsarol, csak az önkényúr és sleppje, bármennyire is próbálják a vezért és embereit azonosítani az országgal. Meg hát tényleg kibaszottul konstruktív megoldás eloldalogni minden érdemi kérdés elől, a történelemben számtalan eset volt, mikor a sunyiságból épült fel az áhított béke, aminek annyira a pártján áll a mi döbrögink, hogy aki nála jobban, az vagy hazudik, vagy ő maga, egy különösen ihletett pillanatában.

A felcsúti politikai igazgatója (Még mindig nem értem, akkor most van neki gazdasági, személyzeti vagy marketing igazgatója is, akik őt igazgatják, azaz a főnökei, vagy ő igazgatja őket, mint főfő-igazgató?) azt is mondotta, hogy igazából pont a többi uniós ország zsarolja őket (még mindig nem minket, úgy en bloc), de ez a duma már az oviban sem jött be. Miszerint hogy amiben épp nagyon sáros vagy, azzal vádolj meg bárki mást, de lehetőleg mindenkit. Aztán lépj le, nem baj ha nem elegánsan, csak hatékonyan, mint egy igazi, bátor Sir Robin:

Kocsmai végrendelet

Shane MacGowan, a Pogues egykori énekese úgy halt meg, ahogy élt. Vagy nem, pontosabban csak akkor, ha a vírusos agyvelőgyulladás hasonlít a bebaszásra, de nem igazán tudom, asszem nekem még nem volt olyanom. (Egyszer, pont érettségi előtt majdnem volt hepatitiszem, de aztán hazaküldtek a fertőző osztályról, nehogy végül ott kapjam el. Ha már vaklárma volt az egész.)

MacGowan viszont közepesen megerősített hírek szerint tízezer eurót hagyott egy kocsmára, hogy a haverjai ingyen ihassanak halotti tor gyanánt. Plusz a rajongók is összecsődültek egy másik kocsmában (és lehet, hogy Shane oda is utalt a túlvilágról végrendeletileg), ahol aztán a hírek szerint még hajnali négykor is hangosan gyászoltak.

Mondjuk ez utóbbiban semmi furcsa nincs, pont az íreknél szokás a halottvirrasztás (valamint többek között a bukovinai székelyeknél, de például az inszomniások, vagyis álmatlansággal küzdők heti többet is tartanak, elvégre valahol valakik mindig épp meghalnak). Az ír folk-punk ikon meg nagyjából végigpiálta az életét, a nehéz gyerekkorától a ködös ifjúkorán át a ki tudja meddig. És ha már nem a pia vitte el, bár nyilván nem sokban járult hozzá, hogy a szervezete legyűrje a betegséget (ja, a szilvapálinka nem fertőtlenít belsőleg, szorongást irt, nem vírusos baktériumokat), legalább haló poraiban is leitatta tisztelőit, elvégre nekik se legyen jobb, legfeljebb kicsit vidámabb. Csak mert azt gondolom hinni, hogy meghalni csak ritkán jó, és szinte sohasem vidám. A halál lehet tragikus, lehet hősies, lehet egy darabig észrevétlen (mikor a bácsi hulláját hetekkel később találják meg a szagra panaszkodó szomszédok), de nehéz egy jó bulinak elképzelni.

Kivéve ha az ember hisz a karma-meghajtású reinkarnációban, és elég sokat gondolt tenni annak érdekében, hogy minimum félisten legyen következő életében, de annyira, hogy lehetőleg ne a Rothadó Dolgok, vagy a Vírusos Agyvelőgyulladás irányító félistene, hanem mondjuk Brahma a teremtő, vagy Indra, a többi félisten királya. Persze egyesek holmi habos-babos mennyországban hisznek, ahol a felhőkön ülve lehet majd hárfázni, de az annyira szánalmasan unalmasnak hangzik, hogy annál még a Rothadó Dolgok is inkább.

Shane MacGowan amúgy, és esetében talán tényleg mellékesen, keresztény volt, és azon belül római kaotikus (de esetében ez nem a szokásos ócska szóvicc, ő valóban maga volt Káosz Kapitány), úgyhogy most vagy a pokolban nincs (mert nem volt rossz arc, magán kívül nem sokaknak ártott), vagy az égi kocsmapultot támasztja, vagy tényleg hárfáznia kell egy felhő szélén, de akkor nyilván a pokolba kívánja a mennyeknek országát, és kér egy sört.

És akkor itt, egy általam ismeretlen csávó mutatja be, milyen lenne a Pogues If I Should Fall From Grace With God című teológiai-metafizikai alapvetése, ha a Rancid játszaná el, pedig nem is:

Kompozit kompország nemnyaralva utazik

Gyerekkoromban is szerettem utazni, de nem igazán szerettem nyaralni, a strandolás semmittevését nem bírtam élvezni, a fürdés, a lángos az oké volt, meg az olajos hekk is, de mindig kicsit vártam, hogy legyen rosszabb idő, és inkább kiránduljunk Füredre vagy Badacsonyba, vagy mindegy hova.

Viszont magát a nyaralásra menést, az vártam, nekem kiskölyökként az volt az utazás. Na jó, hétévesen nagyszüleim elvittek magukkal az akkor még jugoszláv tengerpartra, de részemről a magyarság tengerérzése az volt, hogy repülővel mentünk, az volt a kaland, a Krk-sziget meg inkább csak érdekes. De nekem a Balaton volt a Riviéra, jóval később az igazin nem is éreztem otthonosan magam, de mindkettőre igaz volt, hogy a Riviérára utazni sokkal jobb, mint a Riviéra. Már ha valaki alapbeállításon szeret otthon ülni, de ha már egyszer kimozdul, akkor legyen mozgásban!

Mert itthon heverészni sokkal kényelmesebb, komfortosabb és gazdaságosabb, mint valami tó-, tenger- vagy folyóparton. Ahol eleve azt szúrja ki az ember (na jó, én) egyből, hogy a hotelszobája ugyan a vízre néz, csak az a hátsó udvar mögött kezdődő láp, hogy a svédasztalos reggelit valószínűleg egy flagelláns-hajlamú szerzetes vagy egy katonai büntetőtábor szakácsa prezentálta, a "szottyos pirítóshoz vajízűmargarin jár, meg gazdaságos narancshéj-ital" paradigma jegyében. Plusz vagy kurva meleg van, és akkor az nehezíti meg az ottlétet, vagy esik, és akkor most ezért fizettünk egy raklapnyi pénzt? (Oké, nem pénzt, csak forintot, de mi szegény népek vagyunk, nekünk ennyi jut.) Ehhez képest itthon én égetem oda a pirítóst, ami mégis csak más hangulat, az ablakból itthon se látni a tengert, csak két soksávos főút kereszteződését, de nem is kérnek érte felárat, a strandolás meg tényleg addig tart, míg ki nem mászok a fürdőkádból. Ahol meg le se égek, nem lépek éles kagylóhéjba vagy tengeri sünbe, és senki sem pisil a fürdővizembe. Aztán lehet tévét nézni is.

Ahol meg utazós és főzős műsorok mennek mostanában folyton, az evés és az utazás egyfajta alternatívájaként, plusz lehet régebbi utazások képeit nézegetni, persze csak óvatosan, elvégre a nosztalgia kétélű fegyver, mert az idő nem szépít meg mindent. Válogatós a hülyéje.

Ez az egész meg az alanti képről jutott eszembe. Hisz a gyerekkori nyaralások rendre Balatonakaliban, az északi parton zajlottak, és mivel mi meg a déli parti megyében (izé, vármegyében) laktunk már akkor is, kellett kompozni, ami a komplett nyaralás fénypontja volt. Odafelé, mert már egy éve nem kompoztam, visszafelé meg hogy hurrá megyek haza, kipihenni a stresszt, amit egyesek . valóban furcsa módon - kikapcsolódásnak hívnak.

És az a busz... ( index.hu)

Az isten-komplexushoz már nem kell logika

A felcsúti döbrögi olyat szólt az ő szájával, hogy nem elhagyni, inkább elfoglalni tervezi Brüsszelt. Amiből két dolog következik: az egyik, hogy Brüsszelben van éppen (rendszeresen, gyakran vagy folyton), különben hogy tudná elhagyni, már ha akarná, a másik pedig hogy tényleg hadban állunk Brüsszellel ( miközben Belgiummal mintha nem), így reális opció a foglalás. Az el. (Az mondjuk nem tiszta, hogy Brüsszel itt most az EU vagy a NATO központja, mert az már korábban is feltűnt, hogy bár az unióval hadban állni is érdekes, de a NATO-val már perverz, ha már mindkettőben tagok vagyunk vagy szabadok.)

Értem én, vagy érteni vélem, hogy arra gondol a faszi, miszerint szeretné ő fingani a passzátszelet a kontinens széltében-hosszában. Mert van neki ez az illiberalizmusnak eufemizált, igazából nettó diktatórikus hajlamú agyréme, és ezt szeretné exportálni szerte az unióba. Ha már a csicskái úgy hízelegnek neki, hogy ő lenne a "Leader od Europe", ő meg kezdi komolyan venni magát, mint világpolitikai tényezőt. (De tényleg, a pártvezér és kancellár megfigyelőként beül a Türk Tanácsba, sok posztszovjet diktátor közé, és máris nagy mondásokat gondol a világ állásáról úgy általában. Az ő frissen felfedezett türk tudatával neki.)

Viszont nem értem, ha háborúzunk a belga fővárossal akkor hogy lehet ott a főnök, aki nem akarja elhagyni se. Már el is foglaltuk? De akkor miért akarja elfoglalni (újra meg újra)? Avagy: tessék mondani, ez olyan mint a permanens forradalom lenini eszméje? Mondjuk belőle pont kinézem, miként valami enyhébb fokú skizofréniát is, hisz talán nem lehet büntetlenül sokfelé beszélni, azaz mindent és mindennek az ellenkezőjét is előadni, helyzettől és partnertől függően, immár évtizedeken át. Az önkényuralmaknak rendszeresen az a gyenge pontja, hogy az önkényúr addig nyomja a saját süket dumáját, és annyira csak a vazallusaira hallgat (akik az ő baromságait visszhangozzák), hogy a végén maga is elhiszi.

Azt hiszem, a döbrögi már valahol itt tart, így aztán amit mond, az őrület, csak épp - a közkeletű fordulattal ellentétben - nincs benne rendszer. Túl régóta istenítik már korábbi pártja, jelenlegi szektája tagjai ahhoz, hogy közepesen fejlett isten-komplexussal álljon a világ dolgaihoz, ami meg a legalja populizmussal vegyítve, társadalmi szinten is mérgező elegy. Hát ja, a hatalomtól betépni szigorú dolog, és kurva nehéz lejönni a tripről, már ha egyáltalán lehetséges.

papaigabor.wordpress.com

Ajándékfronton a helyzet változatlan

Átlagosan 47 ezer forintot költünk karácsonyi ajándékokra az idén, kutatta ki valami cég. (Ez nominálisan nagyjából a tavalyi, csak közben volt valami brutál-metál infláció.)  És ha ez így van, akkor én eléggé az átlag alatt fogok költeni, pont 47 ezerrel kevesebbet, mint a nem létező középérték-magyar. Na most az van, hogy valakinek így 94 ezret kell költenie, csak hogy meglegyen az átlag, gondolom a statisztika pont ilyen egyszerű, elvégre kurva régen szigorlatoztam belőle, átlagosan ötösre. (Mert csak egyszer volt ilyen, és öt osztva egyel az öt, megy ez még nekem.)

Viszont az is lényeges adat, hogy a 18-69 éves korosztály 61 százaléka tervez egyáltalán ajándékokat venni, vagyis tízből négy, változatos vásárlóerejű honfitársból a nulla forintos költést célozza meg. Mint jómagam is, nem mert nem lenne jó ajándékokat venni, de a fűtésszámlámra is részletfizetést kell kérnem, pedig még kevesebb, mint 47 ezerrel lógok.

A Felcsútok Géniusza szerint persze azért költünk kevesebbet, mert megtakarítunk: ha nincs pénzünk, akkor nem vásárlunk a nincsből, hanem megtakarítjuk a nincset. Ez nagyon polgári, igen felelősségteljes és rém szánalmas. Nekem például már annyi mindenem nincs, hogy kellene valami amivel nyilvántarthatom, mennyi mindent takarítok meg azzal, hogy nem telik rá. Ha lenne pénzem, biztos költeném is, hülyeségekre nyilván, csak hogy jobban érezzem magam.

Az aktuális munkahelyemen például egész nap kajákat pakolok és szortírozok, rengeteg féle édességet, sajtokat, aztán a boltban már nagy a kísértés, hogy vegyek is valami felesleges marhaságot, mondjuk egy fánkot, egy doboz kaszinótojást vagy valami kéksajtot. Aztán nem veszek, csak olcsó müzliszeletet sajátmárkás kiló lisztet, meg nagyon ritkán valami noname, de akciós csokit. Így valójában tízezreket spórolok minden bevásárlásnál, ami jó, mert rohadt nagy kínban lennék a pénztárnál, hogy de nálam csak három rongy van a „nagybevásárlásra". Ja, és a teknős is eszik, nem tud leszokni róla, mondjuk nem is próbáltam leszoktatni, mert nem gonosz vagyok (csak néha kicsit rosszindulatú), hanem szimplán egy kupac kudarc, nagy beletörődéssel. És nem hogy nincs kolbászból a kerítés, de nincs is kerítés. Ami persze az első emelet viszonylatában viszonylag érthető.

nemtomhonnan.valami

Buta néni meséi

Szili Katalin, nyilván nomen est omen alapon, szeret kis nyilvánosság előtt marhaságokat beszélni. Szeretne ő persze nagy nyilvánosság előtt ökörségeket is, de igazából már alig kíváncsi rá valaki. Egykor a szocialisták (felcsútiul: posztkommunisták) elnökhelyettese, meg a már akkor sem tisztelt hát, lánykori nevén parlament elnöke volt, és láthatóan élete sérelme lett, hogy nem választották meg köztársasági elnöknek.

De ez akkora sebet ejtett rajta, hogy azóta már kádéenpés, és nemlétező pszeudo-pártja langymelegéből szól ki, főleg nemzetstratégiai kérdésekben, azokról úgyse tudja senki, mik is valójában, már azon túl, hogy milyen hülye szó is ez a "nemzetstratégia".

Legújabb agymenése szerint a magyarság immár világnemzet, mert mindenhol vannak magyarok. Ja, van akinek a szülei még az ő elvtársai rendszere elől választották a szabadságot, a már akkor is hanyatló nyugaton, az újabb generációk meg szintén az ő nertársai kibaszottul illiberális rendszerétől kaptak kiütést, egészen Amszterdamig vagy Birminghamig. És persze van abban a valami, amit a pártvezér és kancellár főtanácsadójaként kiszökken a néni fogainak kerítésén, hogy ugyanis a világ magyarsága Trianon óta nem látott módon él együtt. (Jó, én nem tudom pontosan, mekkora is a versailles-i Kis-Trianon palota, de az a bizonyos, agyonhivatkozott magyarság (amibe én a felcsútisták definíciója szerint nyilván nem férek bele) nem lehetett 1920-ban sem olyan kurva kicsi, hogy befért volna egy palotába együtt lenni. Persze biztos szimbolikusan értette, konkrétumokat húsz éve nem képes kinyögni, de hát már vezető politikus korában is közhelyes lózungokra gyúrt.

Szóval lehet, hogy a együtt van a magyarság, Bécstől Torontóig, főleg online, meg részben ez által kulturálisan, de Szili néni arra már nem gondol, hogy ez maga a globalizáció egy fontos fejezete. Amit meg ugye utálni kell, ráadásul a külföldi magyarok (a Trianon-sérült határon túli, de határközeiket kivéve) jelentős százalékban migránsok, ami felcsútistául akkor a szitokszó ma már, mint a pedofil buzi.

Persze itt is van menekülőútvonal, köszönhetően az akkugyár-építő filippínóknak és bangladesieknek, hogy ugyanis ők vendégmunkások. Márpedig vendégmunkás a háznál örömmunkás a háznál!

Szóval az lehet innentől, hogy a nyugatra szakadt magyarok  vendégmunkások, de csak ha Londonból is Nerisztánért lelkesednek, egyéb esetekben meg maradnak a hazát eláruló (e)migránsok. pont mint a régi viccben, hogy alkoholista az, aki annyit iszik mint mi, csak nem szeretjük. (Bár asszem, ez volt már...)

És ha a magyar világnemzet, akkor bármilyen sport magyar bajnoka egyúttal világbajnok is, a magyar infláció nem egyszerűen Európa-, de világrekorder, a Brüsszel ellen vívott harcuk meg világháború. Hát, nem tudom kinek tetszene az utóbbi következtetés, pedig logikus, egy világnemzet nem vívhat holmi helyi háborúkat, mert ha bárhol tankokkal mozdul, az egész világ vele mozdul.

Rakétaháborús világtámadás

Helló mindenkinek, hogy telik a világháború? Számolja még valaki, hányadik? Én csak kapkodom a fejemet, most épp azért fog kitörni már tegnapelőtt, mert egy norvég hajót megtámadtak. És a norvégok már viking koruktól, azaz jó régóta arról híresek, hogy ők a világ legharconább marcosai... izé, akik mindenkit szétharcangolnak a marcokban, szóval velük aztán nem érdemes kekeckedni. 

Hisz köztudott, hogy a skandinávoknak három alapvető hobbija van: szeretik a hideget, főleg sötétben, ritkábban piálnak, mint a mediterránok, de akkor sokkal többet, és már több világháborút is kirobbantottak, csak a Hátérhatalom ezt direkt kihúzatta a törikönyvekből. Ja és a finnek életvitelszerűen szaunáznak, de vodkát az egyéb skandinávok is párolnak, legfeljebb sörből.

Szóval közel a világháború, mint minden páratlan napon, kivéve ha az épp páros napra esik, mert akkor is. És ez annál is biztosabb, mert ehhez a mindjárt világháborúhoz pont nincs köze az ukránoknak, az izraeli oroszoknak vagy a gázai túszdrámának, hanem valami dél-jemeni lázadók birtokolta területről rakétáztak meg egy nem született norvég, de olyan zászló alatt közlekedő tankhajót. És pont ilyen esetek miatt tör ki az az évi rengeteg világháború, amik miatt nem is értem, hogy vagyok még életben, hogy van életben bárki a környéken, bár tegnap hazafelé gyanús volt, hogy a buszsofőr egy zombi. Persze lehet, hogy azóta neki már elmúlt.

Jemen amúgy problémás egy hely, az ország gyakorlatilag kettő, van a Jemeni Köztársaság, meg a másik, ezt hívják jobb híján Dél-Jemennek,. A 2in1 ország meg épp második polgárháborúját éli az utóbbi években, ahol a lázadók azért lázadnak, hogy legyen mindenki által elismerten kettéosztott az cucc, mint ahogy már  gyarmati korszak után, de még 1990 előtt volt. Egyszerű, nem? Már várom mikor szervezi meg valaki újra a németeknél Vörös Hadsereg Frakciót, hogy legyen megint NDK meg NSZK. Persze az veszélyesebb lenne a jemeni helyzetnél is, mert a németeknek tényleg van rutinjuk világháborúk előállításában, de a jemeniek meg motiváltabbak, ők ezzel felkerülhetnének a térképre, és nem csak mint az egyik legnyomorultabb, legszegényeb arab ország.

De hogy jemeni huti (vagy huszi, nincs konszenzus a helyes átírásban) lázadók pont a norvégokkal baszakodnak, az furcsa, biztos nem halottak még a vikingekről, és hülyén röhögnének azon, hogy Szőrősnadrágú Harald. Miközben még nem is hallottak Mocskosfing Eystein-ről, vagy Vajfaszú Kolbeinn-ről, mert ha halottak volna, azért elgondolkodtak volna, hogy érdemes-e ennyire harciasan önironikus fickók leszármazottaival kezdeni...

hu.pinterest.com

Öregen és hülyén, és ohne rakendroll

Már megint egy cím, ami után nem kell elolvasni a cikket, ezúttal az Index igyekszik minimalizálni a kattintásszámot, részemről sikeresen, tényleg nem kattintottam rá arra, hogy „Nagy Feró utálja a Nyugatot, az oroszokkal viszont szimpatizál".

Egyrészt minek. Másrészt né meg utálom Nagy Ferót, kábé mióta Csurka Pista bácsi mellett hülye szalonnyilast játszott, ráadásul azóta is sokat öregedett, és nem hogy bölcsebb nem lett tőle, de ostobább mint valaha. És mint az ostoba barmok általában, egyre agresszívabban adja elő épületes baromságait, így akár sajnálatra méltó is lehetne, de mikor Kossuth-díjat kap a felcsúti seggének nyelvével illetéséért (milyen furán vagyok szofisztikált: simán leírom, hogy segg, de a nyalás az már nekem is sok, és tényleg), már egy egészen kicsit sem bírok empatizálni Őcsicskaságával.

Ez a Kossuth-díj amúgy sem tesz jót a pop-rock ipari szakmunkásoknak. Ákos mondjuk eleve szar volt mindig is, bár néha jó zenére írt röhejesen dagályos és értelmetlen szövegeket, többnyire viszont még ennyi se jött ki belőle. Lovasi Andrással meg mostanában már képtelenség végighallgatni egy interjú, mert egyrészt valami zenei tótumfaktumként köt bele bárkibe, másrészt meg folyton valami biblikus-spirituális blablát nyom, de belehallgatni is fájdalom. Nagy Ferenc nertárs meg egy vén fasz, egy alsó polcos trash-celeb, pedig anno a Beatricében még volt kraft. A nyolcvanas években. (És igen, középiskolásként kedveltem is a zenéjét, bár ma már jobbára hallgathatatlannak találom, például mert utólag azért nehéz komolyan venni azokat a nagyon lázadó, nagyon belemenősen kimondós szövegeket. Úgy három és fél évtized távlatából inkább póznak tűnik az egész, bár az akkori hatalmat ez persze nem érdekelte, ők - lényegében joggal -a hatásától tartottak.)

Amúgy meg nem is értem Nagy, Bencsik, Gajdics és egyén nertársaik miért nem költöznek, teszem azt Vlagyivosztokba, állítólag igen szépen fagy arrafelé ilyenkor, és kurva messze van Brüsszeltől. És egy igen elfogadó közegben lehet közösen utálni a Nyugatot, vodkázni, és sarló-kalapácsot hányni a hóba.

22, 24...

Huszonnégy éve halt meg Joseph Heller, a huszadik századi amerikai irodalom egyik nagyágyúja, és a „szarkasztikus Coney Island-i zsidó szerző“ kategória abszolút első helyezettje. Lehíresebb műve kétségtelenül A 22-es csapdája volt, amit saját élményei alapján írt meg. Hisz ő is egy B-25-ös bombázógépen szolgát a világmásodik háborúba, valahol délolaszországban állomásozva. És persze utálta, de ez evidens, aki szeret háborúban katonáskodni, az hülye, és újra kéne gondolni a gyógyszerezését. Heller nem szeretett, és igen abszurdnak találta az egészet, és aztán meg is írta, és a 22-est olvasva tényleg jobban kezdjük érteni azt a kifejezést, hogy háborús pszichózis. (Van egyébként folytatása is, a Záróra című, szintén vaskos könyv, amiben az idős Yossarian rájön, hogy a békeidőnek is megvan a maga pszichózisa, mert vagy nem hagyja békén az embert a múlt, vagy nem érti a jelent, esetleg érteni véli, csak utálja.)

É a hatvanas évek vége felé írt egy színdarabot is, ez volt a Megbombáztuk New Havent, amit ráadásul az író instrukciója szerint mindenhol más címmel kell előadni, New Haven helyére az adott település nevét írva. Úgyhogy én még nagyon régen láttak a Megbombáztuk Kaposvárt című előadást, amibe mondjuk bele is írtak egy csomó, a helyi színészekre szabott poént.

De akkor ne én szövegeljek tovább, inkább idézek, ez mindenkinek jobb így: nekem kényelmesebb, mindenki más pedig, aki eddig nem tudta, mi is igazából a 22-es csapdája, most megtudhatja. Vagy nem, de az egy másik csapda része.

1923-1999 (index.hu)

„– Aki megőrül, azt sem szerelheted le?

– Á, dehogynem. Le is kell szerelnem. Van egy szabály, mely kimondja, hogy bárkit, aki őrült, le kell szerelni.

– Akkor engem miért nem szerelsz le? Őrült vagyok. Kérdezd meg Clevingert.

– Clevingert? Hol van már Clevinger? Hozd ide nekem Clevingert, és én meg fogom kérdezni tőle.

– Akkor kérdezz meg akárkit. Majd megmondják ezek neked, milyen őrült vagyok én.

– Ők az őrültek.

– Akkor miért nem szereled le őket?

– Mért nem kérik, hogy szereljem le őket?

– Mert őrültek, azért.

– Persze, hogy őrültek – válaszolt Daneeka doki. – Épp most mondtam, hogy őrültek, nem? És őrültek nem dönthetnek afelől, hogy te őrült vagy-e, vagy sem. Így van?

Yossarian kijózanodva pillantott rá, és másfelől próbált közelíteni.

– Orr őrült?

– De még mennyire az – mondta Daneeka doki.

– Leszerelheted?

– De még mennyire le. De neki először kérnie kell, hogy szereljem le. Ez is benne van a szabályban.

– Akkor miért nem kéri, hogy szereld le?

– Azért, mert őrült – mondta Daneeka doki. – Őrültnek kell lennie, ha még mindig fölszáll bevetésre, amikor annyiszor csak egy hajszálon múlt, hogy ott nem maradt. De mennyire leszerelhetem Orrt. Csak neki először kérnie kell, hogy szereljem le.

– Csak ennyit kell tennie azért, hogy leszereljék?

– Csak ennyit. Kérje tőlem.

– És akkor leszereled? – kérdezte Yossarian.

– Dehogy. Akkor már nem szerelhetem le.

– Úgy érted, hogy valami csapda rejlik itt?

– De még milyen csapda – felelte Daneeka doki. – A 22-es csapdája. Bárki, aki ki akarja vonni magát a harcállományból, az valójában nem őrült.“

(Európa Könykiadó, 1972, p. 52 – 53.)