Immár kedd...

Vasárnap reggel a Garfield-szindrómának nem nevezett tünetegyüttest említettem. Nos, a kedd az hasonló lehetne, de mégsem. Mert a kedd az nem hétfő, plusz reggel már látótávolságban a kedd délután, sőt este,  ami taktikailag is lélektani fordulópont volt sokáig, legalább is nekem. Mikor konokul monoton mód ügyködtem a Gyárban, pláne délutános műszakban, kedd este már az volt a szubjektív észleletem, hogy a nehezén már túl vagyok. Egyszerűen csak azért, mert mindjárt megyek haza, és a szerdával új időszámítás kezdődik. Miszerint már csak három napot kell dolgozni, hogy aztán kettőt ne kelljen, és ez van olyan jó arány, hogy be kéne vezetni állandóra. Minden három nap után járna két szabadnap, ez szerintem sokaknak tetszene, mert bár még nem tökéletes, de az irány, amit kijelöl, kétségtelenül szimpatikus.

Plusz kedd estére az ember kezdi érezni, hogy ha minden rendben lesz, úgy értem nem csapódik be egy aszteroida, nem nyelek félre egy fél almát (ja, az Fehérke, a hó), vagy az éjszaka közepén mégis inkább a szomszédra törnek rá a farkasvámpír-emberek, akkor a végén még megérem a hétvégét. Ami persze a múltkor kifejtett keretrendszerben valójában csak a péntek estét, meg a szombatot tartalmazza, a vasárnap már a hétfő baljóslatú előszobája.

De kedden azért már látszik az alagút vége, igaz hogy pont az, amelyiken bejöttünk. De ha kilátunk hátrafelé, legalább nem üldöznek.

Tálcaesztétika

Ezt most muszáj hosszabban idéznem, mert ugyan azt eddig is sejtettem, hogy az emberek hülye birkák, szeretnek nyájban bégetni, és igazából erről szól az összes, közösségi médiában terjedő trend, őrület és „kihívás“, de mindig dermesztő egy-egy újabb bizonyíték. Szóval az Index cikkéből:

"A trend egyszerű, legalábbis ami a végeredményt illeti, ám arról senki sem számol be, mi előzi meg az így elkészült fotót. A lényeg, hogy a reptéri biztonsági ellenőrzések során kapott tálcákba minél esztétikusabban kell elpakolni a poggyászt és az egyéb, a fémdetektornál bejelző tárgyakat, mint például az öveket, cipőket, telefonokat, kulcsokat, pipereholmikat, szemüvegeket és órákat. Minél rendezettebb egy ilyen tálca, annál több lájkot kaphat rá a feltöltő – és ezzel akár kaszálhatnak is az ügyesek.“

Ez lenne tehát az airport tray aesthetic, miszerint reptéri tálcaesztétika, ami annyira egy üvöltően semmitmondó ostobaság, hogy nem is tudott volna nem divatba jönni. És a mindenféle, főleg amerikai repterek működtetői ennek nem örülnek, mert amíg Jennifer, a wannabe influenszer a tiktokos Instára fotózza, hogy milyen esztétikus, ha a napszemüvege 45 fokos szöget zár be a tabletje hossztengelyével, addig mögötte feltorlódik a sor, ami pedig már enélkül is.

De igazából nem ez a fő baj vele, ez csak amolyan járulékos veszteség, az igazi gond az, amire az egész jelenség rávilágít, hogy:

- A „közösségi média“ egyik lényege, életető eleme, hogy mindenki kipakolhatja a többiek elé az életéből mindazt, amire amúgy senki sem lenne kíváncsi, de legalább nem is érdekes, fontos, vagy legalább informatív. A tálca-esztétizálás hézagmentesen beleillik ebbe a paradigmába.

- További sajátossága az ilyen felületeknek, hogy mindenki úgy lesz sablonosan tök egyforma, és ettől rém unalmas, hogy végig nagyon egyedi akar lenni, eredeti és kreatív, csak azt nem fogja át a tudata, hogy ez sokezer másik felhasználó utánzásával pont nem fog összejönni.

- És az aktuális-mániákus divat akkor lesz végleg szellemi tömegpusztító fegyver, mikor rárepülnek a marketingesek. Könyvkiadók, divatházak látnak fantáziát abban, hogy az ő cuccaik legyenek megosztva kurva sok embernek, elvégre most épp a tálca az új óriásplakát. legalább is egy ideig, hogy aztán fél év múlva már csak ködös, de kissé kényelmetlen emlék legyen az egész kollektív őrület.

heraldsun.com.au

Ám a trend ettől még egyértelmű, nemsoká jön majd a „Nézd már, mekkorát szartam!“ divatja, ahol lehúzás előtt az emberek belefotóznak a vécébe, kiteszik a képeket, és lájkolják egymásét. Ez csak kicsivel lesz az után, hogy lecseng a „Hányjál emodzsikat a hóba“-kihívás, ami persze lassan cseng le, mert a szeszfőzdék, a toxikológusok és a pornóproducerek egyaránt látnak majd fantáziát a termékelhelyezéses promócióban. (Csak a toxikológusok abban bízva, hogy a sok gusztustalan videó hátha sokakat elijeszt végül, a hasissal felütött szénsavas vodkától.)

Természetesen a szarós-hányos tartalmak kapcsán is lesznek olyanok, aki ezt a baromságot valamiféle sajátos és innovatív művészi kifejezési formának fogják tartani, persze csak addig, míg nem jön egy újabb hóbort, vagy nem kezdik el végre rendesen szedni a gyógyszereiket.

És akkor a végére is egy bekezdésnyi idézet:

„Sőt, az élelmesebbek már ki sem mennek a repülőterekre. Egy 1,8 milliós nézettséget elérő influenszer például elárulta, hogy az Amazonról rendelte meg a reptéri tálcát, és otthonában készítette el a fotót. Beszállókártyája pedig Photoshop eredménye volt. Véleménye szerint ugyanis ez már egy új, internetes művészeti kifejezésforma, amely sokakban okoz kellemes érzetet.“

Hát, ha a szekunder szégyen az egy kellemes érzet, akkor ez akár igaz is lehet.

Amire nincs megoldás, arra van magyarázat

„A MÁV arra figyelmezteti az utasokat, hogy az árvíz miatt fennakadások lehetnek a vonatközlekedésben.“ Remek, szerencséje van ennek a Mávnak, mindig van mire fogni a fennakadásokat. Ha nagy a hőség az a baj, ha meg hűvös van és esik, akkor az. Pedig:

- Az árvizeknek örülni kellene, elvégre túl sok vonat gyulladt ki mostanában. Talán kettő, de az pont kettővel több a kívánatosnál. Egy kigyulladó vonat tehát már sok, kettő túl sok, öt után viszont el lehet mondani, ez a normális, mi így népszerűsítjük a vonatozást. Örömtüzekkel. Ám mivel ezt azért senki sem venné be, legalább essen, egy trópusi jellegű felhőszakadás közepette a legelvetemültebb dízelmozdonynak sem könnyű kigyulladnia, bármennyire is erőlködik.

- Másfelől meg elvárható az időjárástól, hogy mindenhol legyen árvíz, mert általános tapasztalat, hogy a vonatok kellemesen langyos, tavaszias de száraz időben is késnek, mondhatni a késés független az olyan evilági hívságoktól, mint a rossz idő, a karbantartás hiánya, a szarunkbele mentalitás vagy a részeg forgalmista. A késés transzcendens, szemben áll a lét immanens, evilági fogalmával.  De ez nem lehet belehangosbemondani az utazóközönség képébe, ezért jó a víz. Sőt, jobb mint a tűz, mert az árvízről ugye nem tehet senki, de a tűzről már rendszerint.

- Így aztán törekedni kell arra, hogy ha egy új vasútvonal arra menne, amerre egy folyó sem, akkor a vasúti töltés mellé rögtön kell építeni egy folyót is, amit aztán be lehet kötni valami már létező dunatiszába, vagy mibe. Senkinek nem tűnne föl a pluszköltség, hiszen egy vasútvonal, éppen mint egy autópálya, kilométerenként hatcsillió forintba kerül, arról meg úgyse tudja senki, pontosan hány nullával írják, úgyhogy lehet kettővel több, igen, maradhat.

- Mindeközben pedig a már meglévő, természetes vizektől távoli vonalakra - míg nem építünk oda is folyót, víztározót vagy legalább egy nagyon hosszú csónakázótavat - lehet hordani vödrökkel a vizet, például a légierőnek, ezekbe az újabb katonai szállítógépekbe elég sok vödör elfér, csak ki kell képezni a pilótákat, hogy ilyenkor lábujjhegyen repüljenek, nehogy kilötyögtessék a vizet menet közben.

És ha ez megvan lehet foglalkozni az oktatással meg az egészségüggyel is. Az egészségügy az egyszerűbb, azzal úgy kell foglalkozni, hogy nem. Elvégre a halott beteg már nem is beteg, ha jól csinálják a nemcsinálást, már középtávon is sokkal kevesebb beteg lesz. Egy sokkal kisebb lakosságú országban. Ami szintén jó, hisz az emberek eleve csak útban vannak a fényes jövőnek, adót meg nagy cégektől lehet igazán sokat beszedni.

És ha egyre kevesebben leszünk, akkor arányosan egyre kevesebb lesz a diák is, akinek meg úgyis van otthon internet, szóval drogozni, dugni, másokat porig alázni, és hazudni (azaz legalapvetőbb képességeket birtokolni) megtanulhatnak onnan. A többit meg majd betanulják a gyárban, vagy a fődeken, aki meg egyetemre akar menni, az tök jók közül válogathat, szerte a kontinensen.

Leszámolás a bosszúgarázsban

A Javítóműhely (Small Engine Repair) egy 2021-es mozi, naná, hogy kamaradráma, hisz pár szereplő van, és nagyrészt a címben jelzett helyszínen játszódik, a leírások szerint egyúttal fekete komédia is, ezt speciel nemigen láttam meg benne, mondjuk úgy, hogy nem röhögtem fel egyszer sem. Ettől még néha-néha felcsillan benne valami beteg humor, de  hangsúly ilyenkor azon van, hogy beteg.

John Pollono nevét eddig még nem is hallottam, de ez biztos az én saram. Minden esetre az mindig érdekes kísérlet, ha valaki gyakorlatilag egyszemélyes projektként visz végig egy filmet. Márpedig itt Mr. Pollono írt egy színdarabot, ami nyert díjakat, ebből hegesztett egy filmforgatókönyvet, azt meg is rendezte, miközben eljátszotta a főszerepet is. Ebből rendszerint vagy nagyon jó film lesz (mint Woody Allen jó filmjei) vagy valami középszerű unalom (mint Woody Allen gyengébb filmjei), de nagyon vacak ritkán szokott lenni (mint Ed Wood munkássága vagy  Tommy Wiseau-tól a The Room), ám akkor pont a trash-élmény miatt jó a cucc, úgy értem nagyot üt, csak nem akarjuk újranézni. Soha többé.

A Javítóműhelyre sem fogok vágyni egy darabig, pedig nem is rossz, csak indulatos és kegyetlen. A szereplőkkel és a nézővel egyaránt, miközben az eredetiség-faktora, hát legalább is gyengécske.

Mert a sztori annyi, hogy három jóbarát összejön egyikük, Frank autószerelő-műhelyében dumálni, italozni, és rendezni néhány régebben húzódó konfliktusukat. (Aztán lesznek újabbak is, miszerint egyikük lehet, hogy Frank volt feleségével kavar.) És bár elég sok mindenért zabosak egymásra, van egy közös pont az életükben, ez pedig Frank épp egyetemre készülő, középiskolás lánya, akiért egyként odavannak, mint apa és két kvázi-nagybácsi. A lány pedig áldozat lesz egy csúnya ügyben, mert a suli egyik bikája, a menő csávó addig fűzi (igazából csak valami gonosz poénként), amíg nem küld magáról (fél)meztelen képeket, amiket aztán kipakol a netre, és az egész iskola a csajon röhög. Aki meg öngyilkosságot kísérel meg, nem sikerül, de eszméletlenül fekszik az intenzíven, és senki nem tudja, felépül-e még, vagy hogy mennyire.

Úgyhogy Frank papa meg akarja ölni Menő Arcot, akit véletlenül ismer, és belevonja a két havert is a bosszú műveletébe. Már neki is állnak a dolognak, kikészítik a pisztolyt meg darabolós szerszámokat, a csávót szakszerűen egy székhez kötözik, eléggé meg is verik (ebbe Frank volt felesége is beszáll), de aztán egy sajátos, középsúlyosan perverz vádalkut kötnek. És ennyi.

Azt hiszem, hasonló történeteket láttam már párat de ez csak az egyik baj. A másik, hogy nekem ez túl távolságtartó, minden érzelmi durrogtatás ellenére is, ugyanis nincs benne valóban azonosulható szereplő, leszámítva a lányt, de belőle meg nem látunk túl sokat. Plusz akkor erőszakos, amikor ennek már nincs tétje, és a lezárása is életidegen, ilyen nincs, persze szerencsére. Lehet, hogy színpadon jól mutat, de filmnek összecsapott. És kevés. próbálja tematizálni az iskolai (meg online) bántalmazást, a szubkulturális nihilizmust, a barátságok és élethazugságok bonyolult viszonyát, de mindennek csak a felszínét kapargatja, ahogy szereplők időnként bazmegelve egymásnak esnek. Mondjuk nem nagy kár érte.

A helyi sajt, ó...

Van egy ingyenes helyi lap, amit hetente bepostáznak a ládámba, mostanában megint. Mert az EP/önkori választások után egy időre eltűnt, gondolom nem volt már szükség arra, hogy jelöletlen PR-cikkekben fényezzék a kormánypárti örökös polgárjenőt, meg hogy leközöljék a Párt képviselőinek győzelmi jelentéseit, távirati stílusban.  (Lefestettünk összesen két mászókát, három játszótéren. Ünnepi műsorra kényszerítettünk alsósokat a közeli idősek otthonában, a Miniszterelnök Úr születésnapján. Odabasztunk a várólistáknak, eleve senkit nem műtünk meg sérvvel. Felújítottunk egy kis híján műemlék jellegű. Kádár-kori templomromot.) A mór megtette kötelességét, a mór kivehette az osztalékot, újságot csinálni meg minek, ha nincs helyzet.

Egyébként a „lap" színes, minőségi papírra elkövetett nyomdaipari melléktermék, kétharmad rész hirdetés, egyharmad rész „cikk“ (nagy sok kép, kevéske szöveg), rázva, nem keverve. Szóval olyan nagyon azért nem hiányzott.

De most megint helyzet látszik lenni, a Párt népszerűsége, valamint a Vezér legyőzhetetlenséget okozó mindenhatóságába vetett hit megrogyott. Úgyhogy megint van helyi nyilvánoság helyetti propaganda, egy-egy optika, taxitársaság, és redőnyszerelő hirdetése közé elkövetett mindenjólvan mellett. Fergeteges hangulat volt a helyi pártaktivisták piknikjén, a Gusztus Huszadikai tűzijáték akkora volt, hogy még a teszkó mellől is látszott, a városi kosárcsapat meg majdnem nyert a női horgászegyesület elleni birkafőző versenyen.

Ezt a hurráoptimizmust árnyalja és erősíti a  főszerkesztő heti jegyzete, aki vagy a hazai ellenzéket nézni le a kormányhitűség sziklaszilárd erkölcsi talapzatáról, vagy nemzetközi (ami nála gyakorlatilag csak német) kontextusban elemzi, hogy ez itt minden világok legjobbika, nyilván mert olvasta a Candide-ot Voltaire-től, csak rosszul értette. Fordítva.

Így lesz aztán az ő kis világában a helyi felcsútista polgármester minden polgármesterek legjobbika, ami abból is látszik, hogy áskálódnak ellene a Gyurcsány. Hisz akit támadnak, annál nem zörög a paraszt hiába, vagy valami hasonló.

Nemzetközileg pedig rendszeresen megtudhatom, hogy az EU rohad szét, de van remény, mert az olaszoknál és a németeknél is egyre jobban állnak a neo-, poszt- vagy protonácik, tartományi szinteken már vevő a lakosság a xenofób uszításra, és milyen felemelő érzés ez már! És persze a taljánok meg a germánok csak a nyomunkban járnak, mert nekünk már régóta van olyan despotánk, aki tisztára Horthy főméltóságú úr és Kádár elvtárs legirritálóbb tüneteit egyesíti magában, sérelmünkre persze. (Ez a „sérelmünkre“ nem maradhat ki, ez amolyan kollektív panaszkodós végjegyzet.)

Minden vasárnap valami véget ér

A vasárnap reggel egy furcsa élethelyzet és jellemformáló erő, mert már csak egyet kell aludni hétfőig. Ettől persze még nem tragikus, csak szomorkás a hangulata (máma), pláne ha a rádióban esik, de még előttem a vasárnapi ebéd, feltéve hogy nincs még a hátam mögött dél, esetleg beesik egy autóverseny a tévémbe, de mikor annak is vége, akkor a kedvemnek is.

És e tekintetben mindegy, hogy mi a hétfői program, van-e benne valami extra szoronganivaló, stressz vagy életveszélyes fenyegetés, egy sima semmittevésbe forduló hétfő is szar. Ez hívhatnám Garfield-szindrómának is, de nem teszem, a hétfő ugyanis nem valami miatt rossz, hanem generálisan az, a nyomorultság eleve bele van kódolva a hétfőbe, az neki az esszenciája.

Ezt onnan is tudom, hogy a vasárnapi szplín akkor is rám telepszik, ha másnap húsvét vagy pünkösd hétfő van, szúval szombati dolgokat kellen éreznek, de nem, a hétfő mindig egy fenyegető, sötét dolog, aminek az árny rávetül a vasárnapra.

Így aztán  a vasárnap reggel borús, a délután nyomasztó, az este meg lassan sorstragédia-alakúra görbül, és így is marad hétfő délutánig. Olyankor az ember észrevételezi, hogy egészen túlélte ezt is, a nyomasztásmérője sem mutat kiugró értéket, csak amit egy átlag hétköznapból is bármikor kihoz, és mire kezd múlni a hétfő, utólag már kezd egész kibírhatónak tűnni. Amúgy nem, az idő sem szépíti meg, csak elhomályosítja a hétfőség borzalmát a túlélés élménye. Mert az is elemi, ha nem is akkora erő, mint a hét első napjának lenni.

De addig még vasárnap reggel van.

Látszik már a mi lett volna ha

Békésen, meditatív hangulatban, csendes elmélkedés... helyett nézem az autóversenyt a tévében a laptopomon. A Forma Kettőt. De a nemköz-szolgálati állami média ezt se hagyja nekem, mert jön az egyperces, valami félreértés folytán „híradónak“ nevezett villámpropaganda, benne három hír az árvizekről, három főszereplővel, miszerint a Dagadt, a Felcsúti Döbrögi, valamint a pártvezér és kancellár. Akik legények a gáton, amennyiben nagyon hatékonyan tudnak kiszállni a páncélozott kisbuszból, jól integetnek, és okosnak látszó arckifejezéssel bólogatnak.

Mert az nyilvánvaló, hogy (anti)hősünknek semmi köze az árvízvédelemhez, szerintem a pesti jogi karon a nyolcvanas években sem volt vízügyes szakirány (Hajóvonták találkozása tilos!), de hát a faszi politikus, méghozzá a ká-európai értelemben. Azaz ő elsősorban látszani akar, látszani és nagyokat mondva szónokolni, és csak másodsorban csinálni valamit. Mert az bonyolult, rosszul is elsülhet, valamint pénzbe kerül. Ugyanakkor a vágóképek meg a fellengzős szövegek bármit elbírnak. 

E tekintetben Trampli Donáld is ká-európai, amolyan posztszovjet politikus, csak épp mivel amerikai, vadkapitalista, üzleti maffiózó aszcendenssel. Ha anno a néhai Szovjetunióba születik, kolhozelnökből lett volna tagköztársasági, mondjuk kazah pártfőtitkár, aki nagyon részegen, és ettől bátran szónokol a marxizmus-leninizmus felsőbbrendűségéről, és az USA hamarosan bekövetkező pusztulásáról.

És ha nálunk nem lett volna rendszerváltás, akkor a Felcsútok Géniusza lenne a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkára, ez esetben egy lájtosabb Rákosi pajtás hangulatában, mert a mostaninál sokkal bátrabban lehetne egy despota, aki a lelke mélyén egyébként is nagyon. Szóba sem kerülne az Európai Unió, ami valahol ott van az osztrák határon húzódó vasfüggöny túloldalán, ahol a kapitalizmus a szakadék felé rohan, de mi egy lépéssel mindig előtte járunk.

Persze akkor vagy nem lenne árvíz, hisz nem tudósítana róla a Magyar Egy, meg a Szabad Nép (visszaneveznék a Népszabadságot, hisz lenne akkor is múltba bambulás, csak nem a Horthy-korszak felé), vagy ha igen, akkor ugyanígy feszítene a gáton, csak lenne mellette valami hasonlóan sörhasú vezérezredes, egy üveg halálfejes cseresznyével.

Mert a gáton levés rendszerfüggetlen pózolás, gyakorolja azt mindenki, sőt, szerintem a vezető politikusok már el is hiszik, hogy a miniszteri/elnöki/polgármesteri megtekintéstől lesz igazán hatékony a védekezés, minél inkább önkényurak, annál inkább. Ez esetben a gazda szeme hizlalja a gátat. Plusz a karizmája elijeszti a vizet, ezért is kell hozzá valami erőset inni, mert az nagyon nem víz, és ráadásul attól nő a karizma.

Felnőttes dolgok, hirtelen

A Tavaszi áldozat egy tavalyelőtti spanyol film, meg persze Sztravinszkij híres balett- és zenekari műve, aminek annyi köze van a filmhez, hogy az egyik csávó azt megy el meghallgatni egy koncerten, és a főszereplő csajnak ez bejön.

De hogy mi is ez a film, azt tudja a fene, nem tragédia, nem komédia, középfajú drámának meg kissé lapos, nem műfaji film, de szerzőinek kissé közhelyes, még az amúgy érdekes alaphelyzete ellenére is. Mondjuk hogy kisrealista életkép, a megszokott vágánytól eggyel balra.

Az alaphelyzet pedig annyi, hogy van Laura, a vidéki lány Mallorcáról, aki Madridba megy egyetemre, és felfedezi magának az életet, mert  addig valami rém konzervatív und vallásos családban nőtt fel, illetve nem nőtt fel eléggé. De a nagyvárosban már lehet bulizni, pasizni, inni (bár a füvezést még kihagyja), sőt, akár barátkozni is, de neki egyik sem megy olyan nagyon jól. Pedig próbálja felfedezni a szexet is, de annak aztán csak egy erősen lekorlátozott formája jön össze a film végéig, ám az többször is. Merthogy Laura kurválkodik, de emberbaráti alapon, persze azért pénzért. 

en.wikipedia.org

Mert találkozik a David nevű pasival, aki valami agyi bénulás miatt szinte mozgásképtelen, ugyanakkor egészséges szexuális késztetései vannak, úgyhogy lány hetente egyszer felmegy hozzá meg az anyjához, és alkalmanként ötven euróért kiveri neki. Aztán marad még kicsit, beszélgetnek, zenét hallgatnak, mert David egyébként egy értelmes, és jó humorú arc, Laura talán bele is szeretne, de inkább mégse. (Mert közben van egy évfolyamtársa, akivel viszont nem megy az ágyban, a hagyományos páros felállásban. Persze a sztori úgy végződik, hogy a vége főcím után már minden a helyére kerül majd, konkrét és szimbolikus értelemben egyaránt.)

Szóval ez egy felemás felnövéstörténet, a bizonytalankodós, lelkiismeret-furdalásos fajtából, a „Megcsalás-e megpróbálni lefeküdni valaki mással?“, illetve a „Szégyellje-e egy csóró diák, ha pénzért kézimunkázik?“ egyedi paradigmái mentén. Nincs benne nagy dráma, csak néhány kicsi, mindennapi, de cserébe nincs is katarzis, feloldás, vagy tanulság, ez tényleg csak egy életkép, hogy nézzétek, ez de érdekes már! És ja, teljesen nézhető darab, de szinte kizárólag a főszereplőnek, Valèria Sorolla-nak köszönhető, ő hiteles is, meg jó nézni, és a kettő esetében azért összefügg, szóval nem egy mozgó próbababa.

A Tavaszi áldozat felvethetne akár nagy kérdéseket is a fogyatékosság, az ifjúsági szubkultúrák, generációs defektusok, vagy épp a családi mifenék kapcsán, de igazából nem teszi, ábrázol, de nem kérdez, megmutat ezt-azt, de csak felszínesen. David anyja például teljesen szenvtelenül meséli, hány prostival próbálkoztak már, de David is teljes közvetlenséggel magyarázza, hogy kell neki szakszerűen kiverni. Mondjuk neki más esélye nincs is. De az egész történet valahogy el van tolva tőlünk, sok kis elidegenítő effektussal.

Viszont tegnap délelőtt óta nem megy ki a fejemből, úgyhogy biztos van benne valami, túl a szépen fényképezett hangulatokon.

Névtankör Szerény Szonórával

Valami hírportál a maga keresetlen kéretlenségével tolta a képembe tegnap, hogy milyen névnapok vannak ma. Ezekből a betűrend szerinti utolsó kettő különösen tetszett:  Szerény és Szonóra. Ezek egymás mellett olyan jók, hogy hogy már nem is kell hozzájuk családnév, így párban e kettő már tökéletesen egyedi, alliterál és idegesít egyszerre, hogy mégis ki hívja a mijét (gondolom lányát, de tudja fene) Szonórának, és honnan jön ez az izé.

Amúgy pártolom, hogy mindenki hívhassa úgy a gyerekét, ahogy csak akarja, mint például az amerikai USÁ-ban, de csak akkor, ha a gyereknek nagykorúvá válásakor joga lesz szabadon és ingyen megváltoztatni azt, hogy ne szívjon egy életen át a szülők hirtelen felindulásból elkövetett, pillanatnyi elmezavara miatt. Így is elég szar lehet kihúzni az érettségiig egy olyan névvel, hogy például Szabó Dzsamnal Polikárp, Kovács Skolasztika Baucisz vagy Nagy Kardos Csatár.

És igen, ezek már mind elfogadott utónevek nálunk, mondjuk az pont nem derül ki belőlük, hogy viselőjük mégis milyen nemű? E tekintetben akár korszerűnek is mondhatók, de mégsem, mert biztos vannak olyan kultúrák, ahol evidens, hogy a Polikárp az férfinév, a Baucisz meg női, csak az nem mi kultúránk. Már úgy generálisan nem, mert elkötelezetten perverz könymolyokon kívül nem nagyon van meg már senkinek Ovidius Philemon és Baucis című költeménye, és még kevésbé Gluck azonos című operája. Ezek annyira idegenek a mindennapi életünktől és kultúrafogyasztásunktól, mint mondjuk a japán teaszertartás, a barnaszén-bányászat hazai története, vagy Marx korai gazdaságfilozófiai művei az 1840-es évekből. Mindig van pár fura alak, akik pont ezekhez értenek, és ráadásul még érdekli is őket, nyilván ezért értenek hozzájuk, de a teljesen általános, közös tudásban csak nagyon alapvető elemek szerepelhetnek. Amiket mindenkinek van esélye tudni. Ilyenek, hogy a himnuszra fel kell állni, a közlekedés az út jobb oldalán zajlik (erre rímelt nagyon rég egy munkáspárti reklám: A kormány helye a bal oldalon van!), névnap és szilveszter alkalmával be kell rúgni, de az, hogy például a kefír meg a natúr joghurt két különböző dolog, az már a haladó szint, és mint ilyen, határeset. Azt már sokan nem tudják, sőt nem is érdekli őket, amíg a sör az sör, ki nem szarja le a joghurtot?

És ugye a fura keresztnevek azért furák, mert kívül esnek a többség kognitív komfortzónáján, nem tudjuk hova tenni őket. Vagy azokat. Mert az ők azok, akik viselik a neveket, és lehet, hogy eleve nem is akarjuk őket rakni bárhová, de ha nem látunk egy illetőt, pusztán a nevéből nem tudunk rendes előítéleteket megképezni róla magunkban, hisz a név érintőlegesen sem mond el semmit bárkiről. Mert ha valaki mondjuk Klementina, arról eleve gondolhatunk valamit, de ha Dzsenifer vagy Kevin, arról is. Ám, és különösen deviszont, Ünige, Maminti, Adeodáta, esetleg Lizander, Vitályos vagy Hárs esetében még azt se tudjuk, hogy köszönhetünk-e neki kezitcsókolommal ímélben? Pedig a Hárs még magyarul is van, de azt mégse feltételezhetjük, hogy egy,  a mályvafélék családjába tartozó fával lesz találkozónk holnap, üzleti ügyben. (Kis segítség: az előbbi hat névből az első három női, a másik három meg férfinév, de ezt magától senki sem tudja, leszámítva azt a szülőt, aki egyszer csak kérvényezte a használatát az illetékes akadémiai bizottságnál.)

De ez a nevek körüli katyvasz legalább szórakoztató, és mindenképpen jobb, mint Schwajda György A rátóti legényanya című könyvében vázolt helyzet, ahol is a faluban minden pasit Bélának hívnak, a hagyomány és a praktikum találkozása mentén. És az extrém névadás legtöbbször pont arra szolgál, hogy ettől majd milyen egyedi lesz a gyerek, pedig ha az lesz is, nem ettől.

p.s. Azért utánanéztem, rászánva azt a fél percet: a Szonóra latin eredetű női név, jelentése: csengő, zengő hangú. A Polikárp pedig a görög Polükarposz férfinévből ered, jelentése: bőtermő. Ettől mondjuk lehetne női név is, elvégre az ember szaporodása az olyan, hogy férfi a magvető, de termőre a nő fordulhat csak. Legalább is így mesélték a hetedikes biológia tankönyvemben, de még a múlt század nyolcvanas éveiben, szóval lehet, hogy ez azóta változott.

Árnyékos oldal

A Száraztészta Is Kapható csirkebolt előtt álldogált Géza és Alajos, utóbbi egy túlhasznált felmosórongy benyomását keltve tekintett ki a fejéből, miközben zsebkéssel próbálta felbontani a dobozos sört, mert az ujjaiban még nem bízott eléggé. Svejci bicska volt, de csak körömvágó volt rajta, konzervnyitó nem. (Mellesleg azért nem a szokásos sarkon álltak, a garázsbolt előtt, mert ott nem volt árnyék, ráadásul odasütött a nap. Már ha a kettő nem ugyanaz.)

- Fú ember, tegnap ünnepeltük a születésnapomat, azóta se talál haza az identitásom, azt se tudom ki vagyok és miért. Akkora buli volt, hogy semmire sem emlékszem, innen tudni mekkora nagy volt. A filmszakadásért durván meg kell dolgozni... gondolom.

- Tegnap volt a születésnapod, baszod? Akkor boldog hepibörzdéjt vagy hogy mondják a filmekben. De ilyen identitást, ilyet ne szedjél be többet.

- Nem, áprilisban volt, csak most ünnepeltük. Persze nem úgy most, hogy most, hanem még tegnap, legalább is akkor kezdtük, az Arankáékkal meg a fazonnal a harmadikról, aki régebben újságos volt a pályaudvaron, de már elmúlt neki. Most meg a Holdig lőtte fel magát valami bogyókkal, amikre vodkát ivott, aztán evett a fikuszból és belehányt a terráriumba. Mondjuk mindegy, a kaméleonunk már tavaly megdöglött, mikor két hétig nem találtuk a könyvespolcon, szóval üres a terrárium, illetve most van benne némi hányás, de az szerencsére nem olvad bele a környezetébe, és nem kell etetni.

- Ja, ez ismerős, de miért szeptemberben ünnepeltetek?

- Igazából minden hónapban megünneplem, mindig másokkal, hogy ne fogjanak gyanút, de vegyenek ajándékot, a lényeg úgyis csak annyi, hogy tizenkettedikén legyen, mert tavasszal is akkor van az igazából, plusz addigra már nem nagyon van pénzem. 

- És az igazi születésnapod, úgy értem amikor, akkor kivel bulizol?

- A asszonnyal, nem olyan rossz az se, nem azér mondom, de tőle rendszerint okoskonyakot kapok azzal meg nem megyek sokra.

- ???

- A okoskonyak olyan mint az okostelefon, csak nem digitális, bár hangokat lehet hogy lehet hallani tőle, de inni még nem ittam az ideiből. A tavalyit meg nem találom, biztos elbújt, olyan okos, vagy ez is kaméleonból van.  Amúgy a Gabi szerint nem is azért okos, mert jól álcázza magát ásványvizes vázának, hanem mert olyan drága, hogy utána nincs szíve az embernek innia belőle, és szerinte ez okos döntés. Márhogy neki, de tőlem is elvárja. Úgyhogy csak a fészbukra tesszük ki a képet róla, hogy nekünk ilyen menőre is telik.

- Á ez kamu, ne meséld már be nekem, hogy hónapok óta kerülgetsz otthon egy üveg piát.

- Nem, de tényleg. Te nem ismered a Gabit, ha beleinnék, mielőtt mindenkinek eldicsekedtünk vele, letépné a füleimet, és belefőzné  a kocsonyába. Szóval jobb ez így, nekem megvannak a füleim, ő meg hál istennek nem főz kocsonyát, és nincs három napig dögszag a konyhában,.

- És te mit vettél neki a szülinapjára?

- Hát, befizettem egy bécsi városnézést, meg egy balatoni hosszú hétvégét.

- És? Élvezte mind a kettőt, vagy milyen volt?

- Azt nem tudom, én mentem Bécsbe sörözni, ő meg a Balaton utcai hajléktalanszállóra önkéntesnek, ha már akkora emberbarát, hogy még engem sem hagy konyakot inni, pedig napi szinten hív mindenféle állatnak. Marha, baromarcú, disznó, lajhár, komolyan, egy fél állatkerttel alszik egy ágyban.

- Mint mindenki. De izé..., hány éves is vagy tulajdonképpen?

- Igazából nem tudom, hat éve, a harminckilencedik óta már nem számolom, de a személyimben biztos benne van. Persze lehet, hogy már lejárt, és akkor nem érvényes, ami bele van írva. Úgy értem, rá. Egyébként nincs véletlenül egy konzervnyitód?

Nemvitalélektan

Trampli Donáld Pszichopata bejelentette a közleményét, miszerint többet nem vitázik Kamala Harris vonatkozásában, mert a minap akkorát nyert, hogy már nem is lenne sportértéke.

Ez teljesen nyilvánvaló, ő csak győzni tud, ha veszít akkor is győz, legfeljebb a gonosz ellen áskálódik össze egy világméretű csalást sérelmére. Donáld egymaga megnyert négy-öt világháborút is, egy ekkora hős meg nem áll le vitatkozni holmi egykori főügyésszel, aki ráadásul nő, tehát kicsi az agya, meg még hatvan éves sincs (majd jövő hónapban), szóval egy nyeretlen csitri a hetvennyolc éves Trampli bácsihoz képest. Aki akkor érettségizett, mikor ez a Harris született, szóval eleve és jogosan működik a generációs lenézés, mint hab a macsóizmus tortáján.

Nem arról van tehát szó, hogy nem mer még egyszer kiállni vitázni, ő egyszerűen így szokott nyerni. Elvégre örökös elnök, igazából most is ő az, csak az a kurva alkotmány ne lenne! Meg a mindenféle hülye törvények, képviselők, szenátorok, tényleg mi szükség van erre a sok szarságra? Mi, hogy demokrácia? Ugyan kérem, az csak egy becsődölt kísérlet volt, a sok buta barom valójában egy sikeres és határozott vezetőt akar, aki  szétcsap a bárhol, miközben ökölbe szorított fejjel kiabál dermesztő ostobaságokat. Az való a népnek.

Hát ja, a történelemben ez már többeknek bejött, csak valahogy mindig sírás lett a a vége. Először csak kisebb  csoportok sírtak (zsidók, melegek, balosok, cigányok, baptista fogorvosok), aztán széles néptömegek, majd a végén a vezér, mint Adolf vagy Benito, az újabb korban Nicolae Ceaușescu vagy Slobodan Milošević. (Hogy Putyin elvtárs sírni fog-e az mondjuk kétséges, de van, hogy a diktátor végén megússza, a kambodzsai Pol Pot is békés időskor után halt meg, Franco tábornok, de még a mi Hortyk is, aki pedig sok év magánzárkát megérdemelt volna. E helyett mára szobra lett meg kultusza, a felcsútisták körében is.)

Tramplit New York államban már jogerősen elítélték, ami persze szövetségi szinten nem jelent túl sokat, az igazi sírás akkor lesz a végén, ha ezt a választást is elbukja. Abban az esetben majd jól agyvérzés-közeli állapotba hergeli magát, és ha a jenkiknek szerencséje van, nem áll neki összeszerelni egy jó kis polgárháborút. Mert hogy előbb kerül kórházba.

Ha viszont nyer, egy érdekes emberkísérlet veszi majd kezdetét az Atlanti-óceán bal, valamint a Csendes-óceán jobb partján (ami ugyanaz a kontines), feltéve, hogy felefelé van észak. (Ami meg nem evidens, a Föld állítólag az űrben lebeg, egyesek szerint az űrben lapos, de a lényeg, hogy ott nincs fönt meg lent, csak valamerre van.)

Az emberkísérlet pedig arra vonatkozna majd esetleg, hogy le lehet-e bontani alapvető demokratikus intézményeket egy eleve demokráciában? Hát igen, nagy előnyük, hogy ott sosem volt királyság, államegyház, vagy egyáltalán középkor. Ettől mondjuk az amerikai demokrácia sem egy matyóhímzés, mert az Európából importált feudalizmust nyomokban azért sokáig tartalmazta, hisz volt rabszolgaság, gazdasági alapon igen is kitermelődtek az új arisztokraták, és lettek ezekből az örökletes előjogok mentén hatalmi dinasztiák. Ford, Rockefeller, Kennedy etc., sőt még ma is próbálkoznak ilyesmivel a politikusok, lásd Clintonék vagy a Bush-klán.

De mindezzel együtt, vagy mindezek ellenére az USA szubsztanciális eleme a demokrácia, és abban a fékek meg ellensúlyok rendszere. Na Trampli ezt akarja szétbarmolni, nem mert elvi problémája lenne vele (nincsenek elvei ugyanis), csak mint gyakorló pszichopatát, egyszerűen zavarja, ha nem kapásból úgy van minden, ahogy éppen akkor akarja, a közönség lelkes kussolásától övezve. És ebbe a keretbe tényleg nem fér bele még egy nyilvános vita, ha már a kötelező  kűrt megfutotta.

Pénteki triszkaidekafóbia

Teljesen véletlenül jutott eszembe tegnap, hogy ma péntek 13. van. Ugyanis nem vagyok babonás, mióta tudatosan a bal oldalamon fekve alszom el, mindig jobb lábbal lépve indulok el a lépcsőn, és egy javasasszonytól kaptam egy amulettet, ami minden kedden leveszi rólam a rontást.

De mint felvilágosult, racionális elme, azért érdekelt, hogy miért pont a 13? És miért pont péntek? Nos, a 13 prímszám, de ez még nem lehet ok betojni tőle, hiszen az 59 is az, mégsem félünk a péntek ötven kilencedikétől, de prím a 2003 is, azt milyen jó kis év volt! Úgyhogy tudományos érdeklődéstől hajtva beleolvastam néhány online bulvárlapba, melyekben nagyjából konszenzus volt arról, miszerint:

„A 13-as számot azért tartják balszerencsének, mert Iskarióti Júdás, az utolsó vacsora 13. résztvevője elárulta Jézus Krisztust.“ - Akit aztán pénteken feszítettek keresztre, nyilván azért, hogy pont vasárnapra essen a feltámadás, amikor mindenki ráér örülni neki. Az viszont nem világos, hogy Júdás miért pont a tizenharmadik volt? Késett? Mert ha mondjuk hatodiknak érkezett, akkor a péntek hatodikákon kellene beteget jelenteni a munkahelyen, bezárkózni az ágyba párnák közt, és bukósisakban fürdeni, hátha megcsúszunk a kádban, és lefejeljük a csaptelepet, ami sisak nélkül halálos lehet, az életünkre nézve.

De egy másik bulvárlap, másik magyarázattal áll elő:

„A legelterjedtebb legenda szerint IV. Fülöp, francia király 1307. október 13-án, pénteken tartóztatott le és végzett ki több száz templomos lovagot, hogy megszerezze vagyonukat.“ - Ez már jobb, nem kell generálisan szorongani a péntek tizenháromtól, és a széltől is óvni magunkat, elég ha aznap pont nem vagyunk templomos lovagok, és lehetőleg gazdagok sem, nehogy valaki a vagyonunkat akarja. Márpedig ez a kettős követelmény az emberek nagyobbik felének simán megy, még abban az értelemben is, hogy nem járnak templomba és nem lovagolnak, és emellett csórók. Minden kritérium simán teljesíthető, főleg ha mindeközben nincsenek Fülöp nevű és/vagy francia ismerőseink, mindegy hányadikok. (Ugyanakkor Semjén Zsótnak lenni elég szar lehet ma, mert ő speciel jár templomba, lovagol is, és tuti tagja valami „borlovagrend“ nevű viccpártnak, miközben ismeri Rákay Kálmánt, aki ugye ország-világnak Philip, ami a Fülöp franciául. Főminiszter-helyettes úr esetében én azért fosnék kicsit, hogy aztán hasmenésre hivatkozva otthon maradhassak. És nem venném fel Kálmánnak a telefont.)

Szerintem egyébként a tizenhármas számtól azért tartanak sokan, mert a tízes előtt a tizenkettes számrendszert használta a nyugati kultúra (sok helyen ma sem lehet tízes csomag tojást kapni, csak tucatot vagy fél tucatot), így az egyszeri ember tizenkettőig tudott számolni, a tizenhárom az már valami idegen és misztikus terület volt a számok világában, ahová rendes, istenfélő jobbágy nem merészkedik. A tizenhárom egyszerűen már nem természetes. Ráadásul miből volt egy plebejusnak 13? Lóból, marhából, Lajos-aranyból, egyforma tányérból? Ha szerencséje volt, gyerekből se.

Szóval eleinte csak tizenhárommal volt a gond, a péntek az később jött hozzá, mikor valaki feltalálta a szabad szombatot, így a péntek lett a munkahét vége. És szintén a nyugati kultúrában egyre inkább szokássá vált, hogy péntekenként a társadalom mint olyan, kollektíve berúg. Akkor is, ha hét közben nem tette, sőt akkor igazán, ez lenne amúgy a skandináv típusú alkoholizmus, hogy hetente egyszer, de kurva sokat. (A mediterrán típus pedig az, hogy szolidabb mennyiséget, de napi szinten, az ebédhez biztosan, de akár már a reggelihez is.) És hát a péntek esti tizenhárom sör, az több szinten képes szerencsétlenséget okozni, hogy aztán a babonás másnaposok, szombaton ne menjenek sehova, pedig pénteken nem kellet volna. 

Ilyen értelemben minden péntek lehet a rosszul végződő szerencsétlenek napja. Vagy csak minden tizenharmadik péntek? Az nem lehet akkora gond, abból maximum négy fordul elő egy évben.

p.s. A címben szereplő triszkaidekafóbia természetesen a tizenhárma számtól való félelmet jelenti, és olyan szépen hangzik, hogy nem volt szívem kihagyni.

Ejj, ráérünk arra még!

Haladok befelé, az Aldiba bele, nem mintha annyira odalennék bármelyik boltláncért, de az van tőlem három perc sétára, és a lustaság fél egészségtelenség, amiben meg jó vagyok. És a bolt előtt áll egy szokásos bácsi, a nyugdíjazáson túl, a halálon innen, arccal a demencia felé, de ott még nem tart. Szabatosan, összefüggően és bővített mondatokban kiabál a hasonszőrű kollégával, hogy milyen szar az idő, nem elég hogy hideg(?) van, de még esik is. (Megj.: nem esett.) Bezzeg nemrég még milyen szép nyár volt, meleg meg napsütés, meg döglött galambok a bokrok tövében, szóval amolyan trópusian bukolikus, idill, de ez, ez tisztára olyan, mintha már ősz lenne. (Naptárilag az van, de nyilván lesz még nyár is, akár október elején, mint tavaly.)

Ebbe önmagában nem lenne semmi különös, személyes benyomásaim szerint az angolok mellett a magyarok szeretnek a legjobban panaszkodni az időjárásra. Csakhogy amíg a nagybritánok - és ez szigorúan személyes, nem reprezentatív tapasztalás - akkor dobják be az időjárás-témát, ha megakad a small talk, és kínos lesz a csend, a magyarok tényleg őszintén, szívből gyűlölik az időjárást, bármilyen legyen is. Ha nyár van, miért van ilyen rohadt meleg, télen miért van hideg, soha sincs jó idő, mindig esik az eső, ha meg nem, mi ez kibaszott aszály? (Az aszály a száj azon része, mellyel kimondjuk, hogy kurvaélet.) De nem gondolnám túl ezt a nemzetkarakterológiai, sztereotip alakú marhaságot.

Viszont határozottam ködösen emlékszem, hogy pont két hete, mikor utoljára jártam a nevezett kiskereskedelmi egységben (régiesen: bót), pont ugyanez a bácsi kérte ki magának a felsőbb hatalmaktól, hogy mikor lesz már végre kicsit hűvös, meg eshetne is már. Neki elszáradnak a muskátlik az erkélyen! (Jó, nem direkt neki, maguknak, amúgy nagy szomorúságukra.) Mire a mellette álldogáló, félig már leüvöltött fejű aktuális áldozat csak annyit  kérdezett: Miért nem öntözöd meg őket?

Mire a bácsinak torkán akadt a következő bazmeg, és elgondolkodva maga elé meredt, hogy hát igen... úgy könnyű. Ebben mondjuk már nincs semmi patópálizmus, ez nem magyar sajátosság, az emberiség egy meghatározó (bár számszakilag meghatározhatatlan) százaléka így működik. 

- Egyrészt, hogy ami éppen van, az szar, de egyszer majd jobb lesz egyszer. Majd.

- Másrészt hogy addig se nagyon csináljunk semmit, abból baj nem lehet, kivéve ha mégis.

És nincs ebben semmi felsőbbrendűsködés, jobbantudásolás (milyen szép szavak, istenem, feltámad bennem a magzati pózban elvetélt magyartanár), én is ilyen vagyok. Szorongás, elkerülés, halogatás: ez az élet Babocsai néni! Amivel lehet hogy nem az emberiség többségéhez, de jelentékeny részéhez tartozom, bár még nem igazán építettem ezt be a személyes identitásomba. Viszont vígasztal, hogy legalább konzekvens vagyok az időjárással kapcsolatban, azaz bírom ezt a borús-esős időt, és utálom a kánikulát.

A bölcselkedő fantasztikum prófétája vagy apostola (amelyik a fontosabb, azt hiszem, a próféta az)

"Az ember, a látszat ellenére, nem alkot magának célokat. Beleszületik egy korba, amely kész célok elé állítja, szolgálhatja őket, vagy fellázadhat ellenük, de a szolgálat vagy a lázadás tárgya kívülről adott. Hogy megismerhesse a célok keresésének teljes szabadságát, egyedül kellene lennie, ez pedig nem sikerülhet, mert ha nem emberek között nevelkedik, nem válhat emberré.“

Ma van Stanislaw Lem lengyel író 103. születésnapja, kár, hogy nem érhette meg. Nálam az utólag már rémes Star Wars regények mellett, az ő írásai voltak a kapudrog a sci-fi felé, meg egy-két Galaktika, bár ha jól tévedek, azokban is előfordult néha Lem-szöveg. (A Star Warsból meg olvastam az összes regényt, mind a hármat. Hát igen, a nyolcvanas éveket írtuk, nem burjánzott még farnchise, és ha jobban belegondolok, A birodalom visszavág volt egyáltalán az első regény, amit úgy hét-nyolc évesen végigrágtam.) És nem mellesleg, Lem könyvei a legnagyobb példányszámban eladott, nem angol nyelven irt sci-fik, amibe persze az is belejátszik, hogy majd az összeset lefordították angolra. Is.

A Solaris kétségtelenül jó volt, bár valami furcsa okból előbb láttam a Tarkovszkij-filmet, minthogy kezembe került volna a könyv. (A George Clooney-s hálivúdi verziót meg azóta se, az egyszerűen nem érdekel, meg egyáltalán: jó a könyv, nagyon jó, zseniális az - akkor még - szovjet film, amit viszont Lem utált, ezek mellé semmi szükség egy jenki tömegfilmre.) És ha már film: egészen érdekes a Pálfi György által jegyzett Az úr hangja, ami valamiféle családi titok utányi nyomás keretében gondolja újra Lem regényét, de azért felismerhető benne az alapanyag lényegének

Viszont nem a Solaris a kedvenc regényem tőle, hanem A kudarc, novelláskötet fronton a Kiberiáda vicces-groteszk űrmeséi, az elmélkedősebb, mondjuk hogy esszéisztikus cuccaiból meg Az emberiség egy perce.

Lem írásain látszik, hogy igazából soha nem tudta eldönteni, hogy sci-fi író, természet- vagy társadalomtudós, esetleg filozófus, amolyan felvilágosodás korabeli francia enciklopédista lenne szívesebben. (Miközben eredetileg orvosnak tanult, apai mintára.) Aztán az írás mellett döntött, hisz a sci-fi pont azért jó, mert szintre bármilyen helyzetet lemodellezhet a keretei között, miközben nem kötik a tudomány szigorú módszertani szabályai. Azért persze írt meglehetősen tudományos hangütésű esszéket is, de ennél közelebb nem merészkedett az akadémikus világhoz.

A könyvei amúgy feltűnően időtlenek, a több évtizeddel ezelőtt írt dolgai sem tűnnek avíttasnak vagy nevetségesnek, pedig ez sci-fi fronton könnyen megtörténik. Lem viszont nem sokat babrált a mások által túltolt módon fetisizált technolóágival, ő egyetemesebb kérdéseknek ment neki, mint például hogy lehet-e kommunikálni egy idegen fajjal, egyáltalán felismerünk-e egy idegen fajt, ha szembe jön a Mars körüli pályán, vagy hogy merre is tart a civilizációnk, ami egy olyan repülőgép, amit már rlg a robotpilóta vezet, bár maga sem tud róla.

És most, hogy ezeket leírtam, egyúttal felírtam magamnak, hogy hétvégén olvassak valami Stanislaw Lemtől, nem a születésnapja miatt, csak mert egyébként is kedven lenne valami filozofikus szöveghez, ami azért nem hardcore filozófia.

gov.pl

Korai szplín

Hajnalban még a szag is más, legalább is gondolom, évek óta nincs szaglásom, hiányzik is kissé az "ázott galambok az avaron" őszies aromája, ha már egyszer ősz van. Naptárilag. Az időjárás persze más eset, a kiégett fű még nem eléggé ősziesen barna, inkább olyan sivatagos, és ebben a minőségében elég lehangoló. Mondjuk megjött az eső, csak már túl későn, és végre nincs agyforraló kánikula, csak ekkora lehűlés sem esik jól. Miért nem lehet például huszonhárom fokos, enyhén borús idő, illetve melyik hivatalban kell ez megreklamálni a melyik számú űrlapon?

Persze a búbánatba hajló őszies idő még akkor is jobb a káni kulánál, ha amúgy szarul szélsőséges módon van ősz, és ha valakinek ez nem jön be, majd télen, a lefagyott városban botorkálva gondoljon arra, de jó is jönne most egy kis ősz. Már ha az idei szezonban lesz tél egyáltalán. Tavaly volt, ha jól emlékszem egy decemberi szerdára esett. A hó, hogy aztán többet már ne is.

És akkor kis esti zene helyett kis reggeli, ezúttal Baxter Dury elővezetésében, aki azért még mindig arról híres leginkább, hogy a legendás és egykori Ian Dury fia. Pedig szerintem saját jogon is jó zenét csinál, és még csak nem is olyat, mint anno a fater. Ráadásul ez a prüntyögős, lightos világfájdalom nem is kimondottan az ízlésem, azt' ez mégis bejön. A dalom ez esetben nem fáj.

Az alternatív valóság körbenyalása

Most pedig ráfűzök az előző posztra még egy mellékszálat, ha már. Hiszen közép-európai idő szerint ma hajnalban volt az amerikai elnökjelöltek tévévitája, ami ráadásul fontosabb számunkra, mint holmi fodbalmérkőzés. Hisz jenkikkel közös nátóban vagyunk, meg gazdaságilag is sokat számítanak, ha a Fehér Házban fingik a főnök, attól az EU-ban is lehet kissé büdös.

„Donald Trump Orbánt Viktort is említve győzött az idei második elnökjelölti vitán is, pedig három ellenfele volt.“ Teccik érteni, győ-zött, legyalulta, porrá zúzta, lealázta (a sorrend tetszőleges), agyonverte... ja, azt nem, a demokrata ribancot. A másik két ellenfél a vita két moderátora lehetett, akikre Trampli bá' durván besértődött, csak mert korrigálni merészelték, mikor sötét ostobaságokat beszélt, pontosabban hazudott.

A zorigó legfontosabb elemként persze azt emelte ki, hogy egy olyan jelentős, nemzetközi szinten jegyzett buta pszichopata (pedig ez ritka kombináció, hogy valaki még buta is hozzá) külön megemlítette a Dagadtat, hogy az dicsérte őt. Mondjuk más vezetőt nemigen tudott volna említeni, még Vlagyimir Vlagyimirovics is Kamala Harrisnek szurkol, bár szerintem az erre vonatkozó megjegyzése inkább szarkazmus/ fordított pszichológia, mint komolyan vehető álláspont.

És egy idézet, a magyar online sajtó majdnem legaljáról: „Donald Trump külön említette Orbán Viktor miniszterelnök dicséretét is a vitán Harris egyik nevetséges támadásánál, idézte, hogy a miniszterelnök szerint Trumpot tisztelik a világban, ezért rá lenne szükség (mint amerikai elnök.) Trump kemény, okos embernek nevezte a miniszterelnököt, akit szintén nagyon sokan tisztelnek szerte a világon."

Hagyjuk is most a furcsa nyelvhasználatot, központozást, a lényeg ott van, hogy Tramplit tisztelik a világban. Emberek, mi lettünk a világ! Pontosabban nem mi, magamtól is kikérem magamnak ezt az indokolatlan többes szám első személyt, a felcsútisták, azok tisztelik, de ők aztán ájuldozva. Persze akinek a Felcsútok Géniusza a mérce, azoknak könnyű. Harris ellenben nevetséges támadásokat intéz a jellembajok államférfi ellen, nevetségeseket! Hát milyeneket is tudna ez a fogalmatlan nőszemély? Az is vicc, hogy ebből elnökjelölt lehetett, mert az igazi politikus, az kérem összevont szemöldökkel az, nem nevetgél, nem humorizál, és végképp nincs öniróniája. Azok a gyengeség jelei, gyengén meg nem lehet odacsapni, ahova köll, a mindenféle libsikre, mint ez a Harris is. Valami ilyesmi lehet a zorigós értelemzési keret, melyben elhelyezhetők a témába vágó „cikkeik“, de azokra aztán a karmelita hivatalban is elégedetten bólint a Főnök meg a Tóni. Pláne mert Trampli kemény és okos embernek nevezte a felcsútit, avagy részéről viszonozta a seggnyalást, mondhatni az ánuszfagyi visszanyalt, számukra pozitív értelemben. (Jó ez rémes egy kép volt, el is határolódom magamtól. Már megint.)

Mindeközben pedig a New York Times, ami azért a mértékadó napilap az Atlanti-óceán másik oldalán, azt írja, hogy Trampli tata leginkább egy dühös, sértődötten toporzékoló öregember benyomását keltette, míg Harris (éles kontransztban Biden nyomorúságos júniusi szereplésével), képes volt éles és világos üzeneteket közölni.

Trampli és Harris amúgy nagyjából döntetlenre áll, ami persze önmagában nem jelent semmit, hisz nem az abszolút szavazatszám dönt, köszönhetően az elektori rendszernek. (2016-ban Hillary Clintonra összességében másfél millióval többen szavaztak, csak pont a csatatér-államokat bukta el, ahol valóban kétesélyes volt a verseny.)

Szóval a fene tudja mi lesz a vége, de az is lehet (és ez nagyon jellemző a mai tömegkultúrára), hogy pont most dőlt el, midőn Taylor Swift, a Naprendszer jelenleg első számú popsztárja, kinyilvánította 283 millió Insta-követőjének, hogy ő bizony Harrisre fog szavazni, és még érvei is voltak hozzá. És ha a demokrata jelölt nyer, még az is lehet, hogy lesz egyszer egy kutatás, ami kimutatja: végül is egy népszerű énekesnő döntötte el az elnökválasztást. Azért az vicces lenne, meg egy kicsit szomorú is, hogy itt tart ez a demokrácia-projekt.

A lé határozza meg a tudatot, de fordítva is

Volt valami fodbalmeccs tegnap is, amit immár fél évszázados hagyományomat követve természetesen nem láttam, mert elképesztően nem érdekel, viszont viccesre sikerült (már megint) a történés, a dicsőséges 0-0 médiapercepciója. Mert a fodbal már lassan a független sajtóban is valami nemzetgazdaságilag kiemelt ágazat, amiről nem illik rosszat mondani, mert:

- Aki leszólja a válogatott fijukat, az nem is igazi magyar, patrióta, vagy rendszerszinten nacionálbolsevik, márpedig főleg utóbbiaké az ország, a hatalom és a dicsőség.

- A fijuknak amúgy is orgonaillatból van a lelkük, és ha meg lesznek bántva, legközelebb nemhogy gólt nem lőnek, de átmennek mínuszba. (Azt nem tudom hogy kell, talán az öngól a mínuszos változat.)

- A szövetségi kapitány is megaszonta, hogy "Nem vagyok elégedett az eredménnyel, mert megérdemeltük volna a győzelmet", ami jól hangzik, de valaki szólhatna neki, hogy fodbalt gólra játszák. Aminek egyenes következménye, hogy az érdemli meg a győzelmet, aki több gól lő. Aki viszont egyet se, az semmiképp, ez a szórakoztatóipari sportág még nem közbeszerzés, hogy valakinek jár a nyerés.

És eme keretrendszerben a kicsit felcsútista, a nagyon kormányhitű és a bulvárosodó, pénzéhesen független média egyaránt inkább a pozitívumokat emeli ki, hogy mennyi volt a helyzet, mekkora volt a fölény, ha gól is lett volna, akár nyerhettünk is volna. Ha.

„Gól nélkül nincs feltámadás, Szoboszlaiék nem bírtak a bosnyákokkal a Puskásban" - Index

„Irtózatos magyar fölény és egy bosnyák csodakapus: ezt láthattuk a Puskás Arénában

Szoboszlaiék fantasztikusan játszottak, Bosznia helyzet nélkül távozott a Puskás Arénából.“ - Zorigo

"Talpra állt a düsseldorfi zakó után a magyar csapat, de nem tudta győzelemre váltani a Bosznia elleni mezőnyfölényt“ - HVG

Szóval a lightosan felcsútista Index szomorú, a harcore Zorigó lelkes (Irtózatos magyar fölény emberek, irtózatos!), az egyre szánalmasabb HVG meg egyrészt-másrésztezik, mint Török Gábor legszebb pillanataiban. És mivel nem láttam a labdakergetési elkövetést, és ha láttam volna sem értettem volna belőle egy kukkot sem, a médiára hagyatkozva gőzöm sem lehet arról, milyen is ez a magyar csapat. (Nem mintha lepkefingnyit is számítana, de ha mégis, akkor sem.)

Egykor Marin Heidegger azt feszegette, hogy a lét nem létezik, hisz ami létezik az léttel bír, de lét nem bír magával. Már abban az értelemben, hogy neki nem tulajdonsága a lét(tel bírás), hanem ő maga az. Így aztán a lét... létlik.

A léttel bírás ugyanakkor sokféleképpen történhet, mint a fodbalos példából is kiviláglik, mert Kantnak valószínűleg igaza volt. Hogy ugyanis van valami objektív valóság, a magánvaló, csak az közvetlenül nem megismerhető, mert az emberi tapasztalás úgy van összehegesztve, hogy mi nem a valósághoz, csak a saját tudattartalmainkhoz férünk hozzá, aztán feltételezzük hogy azok mögött valami tényleg van, az észleléseinktől függetlenül is. Az a bizonyos tudat mindent átszűr, ezért aztán a világ nekünk így együtt nem valami objektív létező, hanem valami interszubjektív. Mert én látom, hogy ott megy Edina egy szaxofonnal, de ha csak én, akkor érdemes változtatni a gyógyszerezésemen, ha viszont más is látja őt, akkor feltehetően tényleg ott megy. Hogy mindeközben Edina jó csaj-e, annak megítélése viszont már széles spektrumon mozoghat.

És a fodballal is az van, hogy mindenki ugyanazt a meccset látta, csak más-más tudatállapotban, ezért máshogy szűrődött le neki (plusz a pártszolgálatos sajtó pontosan tudja, mi az elvárt hangnem), de ha egy nullás eredmény után senki nem írja ki nagy betűkkel a címbe, hogy ez szánalmas volt, akkor lehet, hogy az Edina-példa mentén, érdemes lenne változtatni a sajtóipari munkások gyógyszerezésén.

Hol voltam a mikor?

Elgondolkodtam, hogy mi is van ma, mert valaminek az évfordulója, az tuti. Aztán rájöttem, hogy szeptember 11 ugyebár 2001 óta jelentős dátum, mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, meg egy harmadik a Pentagonba robbant. Azóta is tele van az internetes világháló mindenféle összeesküvés-elméletekkel, amiket készséggel el is hiszek, amint valamelyik konteós félagyú bebizonyítja, hogy sosem járt ember a Holdon, Hitler 1958-ban halt meg, a gyíkemberek kedvenc étele meg a friss csecsemők vérével ízesített ananászos pizza. Ha ezek megvannak, én már bármit elhiszek majd, de csak akkor.

Van az a mondás, főleg az amerikaiaknál persze, hogy mindenki pontosan tudja, hol volt mikor lelőtték Kennedyt, vagy mikor Neil Armstrongél landoltak a Holdon. Mert ezek akkora események voltak, hogy a körülmények is az elméjükbe égtek. Hát ja, én is tudom hol voltam, sehol. Mínusz tizenegy, illetve mínusz öt éves voltam akkoriban, azaz még ötletszinten se léteztem. (Vagy van reinkarnáció, és akkor voltam valahol, mondjuk szakácsnő voltam Bombay-ben, vagy kocsmai filozófus valami dél-angliain tengerparti városban. Jó, az utóbbi szerintem csak egy becsípődés, mert többször is olvastam Anthony Burgess Enderby-regényeit.)

Arra viszont tényleg emlékszem, hol voltam épp huszonhárom évvel ezelőtt, mert bár a kilencvenes évekre csak hézagosan emlékszem (nem, nem is), de ez később volt. Pont itt voltam, ezen az ágyon, ahol e pillanatban is épp nem tudok aludni, de ilyenkor általában nem tudok, a kora hajnal, az mindig egy ébrenléti ciklus nálam, aztn, ahogy kel fel a nap, én le. Hanyatlok, még másfél-két órára. Akkor azoban délután volt, én meg szunyókáltam (nyilván hogy nehogy már akkor aludjak, mikor az emberek szoknak) és néha nagyapám (aki akkor még nem volt néhai) keltett fel, hogy fura dolgokat mutogatnak a tévében. Akkor már a magyar tévékben is, de nagyapám először a CNN-en akadt bele az eseményekbe, azt nézte, és kellet valaki, aki fordít. Mert ő németül kitűnően tudott, de az angol az én reszortom volt a háztartáson belül. (Meg kicsit az olasz is, például mikor meghalt a pápa, Giovanni Paolo II.)

Szóval néztük a tévét, értelmeztünk vadul, hogy akkor ez most mégis mi a fene. Az nem volt kérdés hogy lesz-e háború, persze nem nálunk, hanem valahol a Közel-Keleten, kérdéses csak az volt, hogy mikor a hol. (Akkor tűnt fel megint, hogy ami nálunk Közel-Kelet, az angolul Middle East, vagyis középkelet, mert például Amerikából nézve a közeli kelet az Kelet-Európa, az mi vagyunk a közép lenne a főleg arab világ, a Távol-Kelet meg már ugyanaz mint nekünk, hogy Kína, Japán, Korea etc.)

2001. szeptember 11-én egyébként egy zöld, kockás pléd alatt szunyáltam, mert nem volt még jobb dolgon, már végeztem az egyetemen, de még nem kezdtem el dolgozni a másikon, csak október elsejétől. De aludni már akkor is rendszeresen szarul aludtam, csak nem írtam blogot két hülyeséget álmodás között, mert nem volt itthon internet. Hát igen, akkoriban a térerő már házhoz jött, de az internetet még a gémeskútból húztuk. Volna, de ez a lakás már akkor is az első emeleten volt (ez valahogy nem változik), egy szabvány panelházban, két főútvonal találkozásánál. Azt' azóta se lettünk célpont, pedig néha látok repülőket az erkélyről.

Az élőhalottak viccesek, történet minek?

Mivel a tegnapi, igen kellemes, hűvös-esős idő után már ma már megint kisütött a Nap, kellett valami kulturális ellensúly. (És ez most nem irónia, a borús-hűs időt szeretem, ha kicsit esik nem baj, ha jobban, azt jól megnézem az ablakon át.) A kiegyensúlyozás viszont kissé szélsőségesre sikerült, miszerint olvastam egy kis Dylan Thomast (Az író arcképe kölyökkutya korából), aztán néztem filmet is, méghozzá a Wyrmwood duológiát (ha így mondják, ha egy film vagy könyv kettő), csak hogy meg ne ártson a kanonizált magasművészet. (Mondjuk Thomas életműve a maga korában pont nem számított annak, de azóta már sok víz volt a lefolyóban.) De akkor a Wyrmwood.

Ezek ilyen zombirobbantós vérbentocsogások, különösebb értelem, tanulság vagy egyáltalán mondanivaló nélkül. Történet is csak épp annyi van bennük, hogy két kibelezés/lefejezés valahogy dramaturgiailag összeköthető (össze erőltethető) legyen. És a ténylegeshez képest szinte korlátlan számú másik sztorival is ugyanez lenne a film, hisz nem igazán akar elmesélni bármit, inkább mutatni szeretne. Fröccsenő agyvelővel keretezett mészárlást, sokat. Hogy mit kell elvinni a hova, és kit kell megmenteni közben az másodlagos, miként az út maga is, hisz minden helyszín pont ugyanolyan, és zombik mindenhol vannak a környező susnyásban.

Fertőzéses járvány, kevés immunis, sok zombi, eszik agy, rohadó hús, bármi, harap másik ember, lesz zombi. Kiégett hős katona  keres túlélők, adja őket katonák, őrült orvos keres ellenszer. Fejek robbannak, vér, veríték, könnyek helyett halálsikoly.

És mindeközben ez a két film amúgy vígjáték, kábé mint Peter Jakson korai munkája a Hullajó (Braindead), ami egy rendes vállalás. Hiszen egy zombifilmet eleve nem lehet komolyan venni, az mindig egy véres mese felnőtteknek. Jó, igen, kissé frusztrált felnőtteknek, hogy ha már a szemét főnökének, a tahó szomszédjának, a volt felesége új férjének nem robbanthatja le a fejét valaki (hiszen még sztéket sem eszik halkéssel), legalább megnézhesse, ahogy a zombikkal ez rendszeresen megesik.

És ha már úgysem komolyan vehető a zsáner, akkor lehet akár vicces is. Itt például a főszereplő túlélővadásznak (tényleg ennyire paradox a foglalkozására nézve) egy kisebb, rozsdás vasakból és ócska deszkákból összerótt rezidenciája/bázisa van, ami zombimeghajtással működik. Azaz egy szobabiciklihez bilincselt egyed tekeri a generátort, meg hajtja az öntözőrendszert, egy ketrecben néhányan maszkokba lélegzik bele az ő szájukból kiáradó zöld és büdös gázt, mert az van benzin vagy földgáz helyett. Tényleg, az autója is azzal megy, ha kifogy az üzemanyag, csak fog egy újabb zombit, és beteszi a pickup platójára szerelt dobozba, ráadja a maszkot, és az alany máris leheli a motor felé a hajtógázt. (Ennek azért lehetne egy kis mátrixos áthallása, de valójában nincs.)

Szóval a Wyrmwood egyfelől Mad Max, azaz posztapokaliptikus lepusztultságban elővezetett túlélőtörténet, másfelől meg annak a zombikkal felütött paródiája. (A Mad Max egyébként nekem kimaradt, egyik filmet sem néztem végig, talán kettővel próbálkoztam még a múlt században, de vacaknak találtam és untam. A jelen műalkotásoknál viszont indokolt a párhuzam: ezek is ausztrál filmek.)

Dylan Thomasról meg majd később. Most olvasom inkább tovább, mert kint még mindig pofátlanul nyárszerűen jár az idő, de most inkább magamat kell fejben helyrelöknöm (vagy helyből fejbelöknöm?), még mindig kulturálisan, hisz zombik ugyan nincsenek, ezért nem is eszik meg az ember agyát, de a zombifilmek azért pusztíthatják. Ha kissé viccesek, akkor is.

A szellemi csúcsok magasságából

Napi Zorigó: „Orbán Viktor kötcsei beszédét elemezte ifj. Lomnici Zoltán, a Századvég tudományos igazgatója.“ - Tudja fene, ez a faszi kábé annyira tudományos, mint egy lábas babfőzelék, de mivel igazgató is a kormányközeli alányalodában, nyilván jelentős tekintély bárhol, ahol a szakmaiság szart sem ér a lojalitáshoz képest.

Az arcot korábban folyton „alkotmányjogásznak“ titulálták, ami nagyjából annyiban merült ki, hogy jogot végzett, de a felcsútista szektában sokan vannak ezzel így, és hát egy egyetemi diplomától senki nem lesz tudós. Én csak tudom, nekem is van olyanom, azt mégse lettem számottevően tudományos, plusz tanítottam egy csomó embert, aki a nálunk szerzett diplomája ellenére még csak értelmiséginek sem volt mondható.

Ez a Lomnici fazon is így van ezzel, mert nyilvános megnyilvánulásait figyelve egyértelmű, hogy ő sem értelmiségi, diploma ide, PhD oda. Annak a létállapotnak ugyanis az egyik legfontosabb összetevője az autonóm gondolkodás, a saját véleményalkotás képessége és gyakorlata. Amihez kell még némi műveltség és meg is lennénk, a diploma például egyáltalán nem feltétele az értelmiséginek levésnek. Neki viszont nincs véleménye, ő a Párt üzeneteit szajkózza, csak a kormányzati óriásplakátokkal ellentétben, bővített mondatokban is képes beszélni. de ettől még nem lesz több, mint egy hirdetőoszlop, üzenőfal, avagy a propagandaminisztérium köríméljeinek felolvasója.

Ezen a lassan klasszikussá érő videón például azt látjuk, hogy a tévesen közszolgálatinak nevezett állampárti tévé riportere, miként adja a szájába az átpréselendő üzenetet, ennek az intellektuális csúcsmodellnek:

A Zorigón is hasonló szellemi autonómiáról leárnyékoltságról tett tanúbizonyságot, amennyiben mindenben és teljes  mértékben egyetértett a Dagadt hagymázas, az érdemi válaszokat messziről kerülő szövegével, plusz mindenhez talált egy-két bizonytalan eredetű statisztikai adatot, amivel meg is támasztotta. Persze bármely tetszőleges statisztikákból ki lehet mazsolázni egy-egy olyan adatot, amire aztán felfűzhető egy komplett, érvelésnek látszó hadoválás. (Az angolban amúgy nem mazsolát mondanak ilyenkor, hanem cseresznyét, a kimazsolázás ott "cherry picking". Példamondat: So don't try to cherry-pick facts to win an argument.)

De Lomnici elvtárs jó elvtárs, ő kimazsoláz egy-két adatot, amivel kedveskehet gazdáinak, akikkel egy tálból cseresznyézik. (Na, csak összeér a két kultúrkör.)

Így aztán csak úgy sorjáznak nála a pártszerűen vonalas kommunikációs panelek, például hogy a páratlanul sikeres békemisszió után a gazdaságot is rendbe kell tenni, mert most háborús költségvetésünk van (nyilván, mert háborúban állunk, Brüsszellel), de majd jól be lesz készítve a békeköltségvetés a békepárti kormány részéről, sérelmünkre. (Az meg talán még sokaknak megvan, hogy mikor a pártvezér és kancellár először ment "békemisszióra", 2022-ben Moszkvába, nem sokkal később az oroszok megtámadták Ukrajnát. Mikor meg lefutotta az idei békemaratonját, persze nemkormánygép repülőkkel, akkor meg az ukránok törtek be Kurszk felé Oroszországba, miközben a ruszkik egy ukrán gyerekkórházat bombáztak meg, nagy hősieségükben.)

Az most kapásból nincs meg, hogy háborúpártizza-e az ellenzéket, de mintha ez mostanában kezdene kikopni a Párt üzenetei közül, nyilván megmérték, hogy nem jön be, ez már akkora kurva nagy hazugság, hogy még középsúlyosan sérült felcsútista hívők sem veszik be. Az már a párszerűség godmode fokozata, ha valaki azt gondolja, hogy pl. Gyurcsány vagy Magyar Péter háborúba vinné az országot, ráadásul azért, mert erre utasítják őket a Talán Tudjuk Kik.

De a lisztferihegyi repteret azt meg kellett venni, mert a nemzeti szuvenírvédelem oszlopa, és egyben fundamentuma, hogy nemzeti (értsd: állami, azaz kormányzati) kézben legyen. Mintha a kifutópályákat el tudná vinni egy külföldi tulajdonos Amszterdamba vagy Nizzába, csak mert ott bántóan kevés az aszfalt, és akarnak még... Hogy egy kis híján összeomló költségvetés mellett mi a faszért kell csillió forintot beletolni a reptérbe, arra tényleg nincs racionális magyarázat, már azon túl, hogy csak! (Meg Lölőéknek is kell majd onnan néhány százmilliárdért megrendelés, akárki meglássa.)

És persze a Felcsútok Géniuszát megkérdezte valami idegen ügynök újságíró, hogy szerinte rendben van-e, hogy az állam a saját vejétől vesz tök üres, és egyelőre semmire sem kellő irodaházakat, potom 500 milliárdért, vagy ahogy jobban hangzik: ötszázezermillióért. Mire a nyaraló maffiózónak öltözött vezér azt mondta, hogy dehát ez tök szabályos, szóval nincs itt semmi látnivaló. Azon túl persze, hogy ők hozzák a szabályokat. Maguknak. És egy normális (azaz igazi) demokráciában egy(!) ilyen ügy után, nemhogy nem lenne már miniszterelnök, de egyenesen a tárgyalóteremig bukna, vádlottként persze. Amire meg ifj. Lomnicinak meglenne a logikus magyarázata (deep state, háttérhatalom, Brüsszel, tudja fene), feltéve hogy időben megkapná a brossúrát a Tóniéktól.

Ezt már hallottam, pedig nem

Van ez a Klíma Thunberg, a grétaváltozás elleni aktivista, aki elég híres, bár mostanában már nem vele van tele a sajtó (mondhatni elsodorta a Covid, szerencsére nem szó szerint), és akit rendszeresen megénekelnek zenekarok. Mondjuk sokkal jobb ha őt, és nem mondjuk azt, hogyan dugtam szombat esete a fater kocsijának hátsó ülésén.

Egyszer már beszúrtam ide is a Kozmosz együttes róla elnevezett dalát, most meg találtam egy másikat, ahol a Bankrupt énekli meg a svéd leányzót, és részben a problematikát, amin problémázik. Hát, így jár az, akiből valami globálisan számottevő ügy ikonja lesz, hogy az arca, a gesztusai, a mondatai mémként terjednek akkor is, ha ő épp nem csinál semmit a nyilvánosság előtt. Elég a neve, és mindenki vagy szaporán bólogat, hogy igen, ő aztán beleáll, neki nem elég, hogy laposra tapossa a szelektív kuka előtt a fantás pillepalackot, vagy épp ellenkezőleg,  felbaszódik benne az ideg, hogy ez a degenerált ribanc mit hisztizik folyton, ahelyett hogy gyereket szülne a konyhában, mosogatás közben. Elvégre már 21 is elmúlt, ükanyáink ilyenkor tolták ki minimum a második kölyköt. (Csinálja amúgy az aktivistáskodást, pár hetente mindig van egy hír, hogy épp melyik városban vitték el a rendőrök egy tüntetésről, csak épp sajtó már kisé mintha belefáradt volna a csajba, más ikonikusságra alkalmas szereplő meg nem bukkant fel az eseményhorizonton.)

Egyébként a Bankrupt zeneileg eléggé hasonlít a Kozmoszra, legalább is mikor ilyen, engem leginkább a Blink 182-re emlékeztető dallamos punkot zenél össze, mert vannak számaik, amik a ska-vonalon utaznak (Négyes-Hatos), meg van ez a zselézett tornacipős, kinyúlt pólós lazázós rock (például az egyik kedvencem tőlük, a beszédes című Viktorland, ami egyúttal tiszta Prosectura is) és a grétázós opusz (ami lehet, hogy kötelező gyakorlat ebben a körben) az utóbbi típusba tartozik.

Jön a Birkaember, vagy már jött is...

A Bárány ez a 2021-es izlandi-svéd-lengyel film először is lassú és szűkszavú,  másodszor meg egyre bizarrabb, ahogy araszol előre. Ja, és szép, de arról nem tehet, az izlandi táj az egyszerűen magától szép, már ha valaki nem pálmafás tengerpartra vágyik.

Itt, a festőien zord tájban, a hegyek között éldegél egy házaspár, Ingvar és Maria, az ő magányos farmjukon nekik, és főleg birkákat termelnek, meg valamit művelnek a földdel is, legalább is van traktoruk hozzá. Meg hálóik a halakhoz. De gyerekük az nincs, pontosabban egy ponton kiderül, hogy volt ám, csak meghalt, és azóta kissé elhidegültek egymástól, de eléggé. Ennek megfelelően keveset beszélnek, ami filmforgalmazói szempontból igen helyes, mert ennyi szöveg miatt egyszerűen nem éri meg szinkronizálni.

De a lényeg az, hogy a gyerek elvesztése megviselte őket, különösen Ingvart, úgyhogy miután segédkeznek egy furcsa kisbárány világra jöttében, azt elkezdik afféle gyerekpótlékként nevelni. Aki meg valami félig birka, félig ember hibriddé növöget, azaz egy olyan kölyök lesz, akinek a feje, meg a felsőteste egy része birka, de amúgy humanoid. (A kutya is hülyén néz rá, mert nem ember, tehát nem gazdi, nem igazán birka, akit terlegethetne, és nem is a fajtársa, de valahogy mégis el kell fogadnia,  hogy a falkához tartozik.)

Szóval az első fél órában kisrealista kamaradráma-unalomnak induló műegész itt kap egy vajszínű árnyalatot, aztán megjelenik a pasi bátyja Paul is, és egyfelől teljes lesz vele a szeplőgárda (félbirkasráccal együtt négy fő), másfelől meg lesz kis magánéleti feszültség is, amennyiben egymásra mozdulnak Mariával.

De a film még a kétharmadánál sem az a folk-horror, amit az ajánlók ígértek (na, erről az alműfajról is csak mostanában hallottam), az csak a végén lesz, mikor kiderül, hogy vannak más félbirkaemberek is, de egy biztosan...  Addigra viszont Adának, a "gyereknek" is feltámad a birka identitása, midőn a „szülei“ meg a fater bátyja beszívnak és háromfős kamarabulit tartanak, ő meg kimegy a birkaistállóba, és látja a tükörben, hogy neki is pont olyan feje van, mint az ott lakóknak. Ami valahogy nem hasonlít Ingvar vagy Maria ábrázatára.

Hogy mi az értelme ennek, azt tudja a fene. Lehet, hogy az egész egy nagy metaforája a valaminek, például a gyerek elvesztésének, amit most egy félbirkával játszanak újra, legfeljebb Ingvar, aki főleg a szülő a házaspárból, ezúttal tényleg belehal, nem csak lelkileg.  A másik olvasat meg az lehet, hogy éli meg egy gyerek, akkor is ha ilyen hibrid mutáns, hogy elszakítják a szüleitől. Meg hogyan élik meg a szülők, hisz az anyabirka szomorúan béget az ablak alatt (míg le nem lövik, elvégre ez egy dráma), de a feltételezhető apa is bejelentkezik a végére.

Meg lehet hogy van valami köze az egésznek az izlandi folklórhoz, csak azt meg kábé annyira ismerem, mint a Mars földrajzát (marsrajzát?), azaz érintőlegesen sem. (De mivel nem magyar film, így legalább a politikai áthallásoktól nem kell tartani, mint például, hogy Birkamenet Győzikével Show.)

Igazából ezt a filmet is csak a „kedvenc színésznőktől bármit“ paradigma jegyében néztem meg, mert hogy ezt is Noomi Rapace viszi el a hátán, akiről azóta megtudtam, hogy bár svéd, de a nevelőapja izlandi, így neki elég természetes izlandiul beszélnie, pedig nem is kell sokat.

És ezen a vonalon tovább haladva, már bekészítettem magamnak A 44. gyermek című filmet is, szintén a művésznővel az egyik főszerepben. (Állítólag elég rossz, de nem hiszek a kritikusoknak, tudom hogy rosszindulatú alak mind, van itthon tükör...) 

Grúz-e vagy?

Nézegetve olvasom a híreket, és akkor szembe jön egy,  valami georgiai iskolai lövöldözés fejleményeiről, ami mondjuk nem érdekel túlzottan, ez szomorú, de igaz, pont mint maga az eset. (De hát így vagyunk ezzel mondjuk az orosz-ukrán háború kapcsán is, hogy hetekig, sőt hónapokig követtük szorosan a híreket, aztán egyre  ritkábban, ma meg már csak a címeket olvassuk, mert igen, belefáradunk a folyamatos rémségekbe.)

Erre a cikkre viszont mégis muszáj volt kattintanom, mert a címből nem derült ki, hol is történt az eset, és ez idegesített. Ugyanis egy ideje Georgia néven szokták emlegetni Grúziát, így egy címből a fene sem tudja, hogy akkor most a volt szovjet tagköztársaságról, vagy az USA déli államáról van-e szó. Ráadásul egy iskolai lövöldözést bármelyikből kinézek.

Nem értem, miért nem jó a Grúzia? Ha Nederlanden lehet magyarul Hollandia, Italia Olaszország, Wien Bécs, Běijīng (pidzsin átírással) meg Peking, akkor Georgia is maradhatna grúz. Ia. Így legalább kihagyható a nevéből az, hogy orgia, ami azért nem hangzik olyan jól, és amivel az USA tagállamának amúgy nincs gondja, mert az nálunk is mindenki Dzsordzsának ejti. Csak hogy legyen végre egy olyan szó is, amiben két dzs van, ami nagy szó (illetve betű), hisz Dzsingisz kánnak is csak egy jut, akkor is ha dzsemet eszik, ami ráadásul magyarul lekvár.

Na, így kell kábé ezerötszáz karakterben eljutni az iskolai lövöldözéstől a lekvárig, bár szerintem tudnék ennél meredekebbeket is asszociálni.

Nem apagyilkos, apa gyilkos.

M. Night Shyamalan új filmje, A csapda, hozza a mostanában szokásosat, azaz jó lehetne, hisz jól indul, hogy aztán valami értelmetlen zagyvasággá essen szét. Így aztán nem lesz jó. Plusz már megint családi vállakozásban dolgozott, mert az egyik fontos szereplő, a Lady Raven művésznéven futó popsztárt a saját nagyobbik lánya alakítja, aki civilben is énekesnő. (A kisebbik lánya meg nemrég debütált rendezőként A figyelők című misztikus horrorral, amiről írtam is, és ahol a fater volt a producer.)

Nos, a sztori úgy kezdődik, hogy van a Cooper nevű tűzoltó (Josh Hartnett), aki elviszi a tinédzser lányát, Rileyt (Ariel Donoghue) egy koncertre, olyan rendes, „tízezer tinilány sikoltozik az arénában“ típusú rémségre. És nem bírja nem észrevenni, hogy feltűnően sok a rendőr, sőt a géppisztolyos kommandós, mintha nem valami délutáni matinéra készülnének, hanem a harmadik világháborúra  Aztán kiderül, hogy a Hentes munkacímű sorozatgyilkost akarják elkapni, mert valahonnan megtudták, hogy ott lesz a popipari hangversenyen. Cooper ettől kissé ideges lesz, hisz ő maga a Hentes, és ez nem spoiler, mert tényleg a tizedik percben kiderül. És onnantól az a küldetés, hogy: 1.) Jusson ki valahogy a minden kijáratot ellenőrző zsaruk között, és 2.) a lánya mindeközben ne jöjjön rá semmire.

port.hu

Eleinte mind a két elvárásnak megfelel (ehhez mondjuk meg kell kissé zsarolnia a nagyon nagy sztár énekesnőt, de az ő limuzinjával kijutnak, és a lány is csak később, már otthon jön rá, hogy a fater a Hentes (és Mészáros). Innentől néhány teljesen sablonos, ezért kiszámítható „fordulat“ után a végén csak elkapják, de olyan ügyesen, hogy még a feleségét sincs alkalma megölni, pedig végül is a nő vezette nyomra a rendőröket.

Az ügyesség egyébként ez esetben annyit jelent, hogy anyuci jól bedrogozza apucit, aki ettől hallucinál, és a főnyomozó rendőrnénit nézi az anyjának, valami rémesen ostoba pszichologizáló végkifejletben. Aminek már nem sok értelme van. Mert az odáig még oké, hogy darabolós sorozatgyilkosunk egyúttal érző szívű apa is, de valami ködös anyakomplexust is kevernek hozzá, meg gyerekkori traumákat sejtetnek az alkotók, csak épp az egész nem áll össze semmivé.

A faszi motivációiról így nem tudunk semmit, a módszereiről is alig-alig valamit, a családja meg valahogy túl lesz az egészen, mintha olyan nagyon nem rázná meg őket, hogy a fater egy pszichopata. (A felesége modndjuk már amúgy is sejtette egy ideje.)

Szóval a film a kétharmadáig egy feszes thriller, aztán szétbarmolódik az ez esetben szó szerint konyhai pszichologizálástól, no meg attól, hogy a karaktereknek a végére eltűnik az a maradék személyiségük is, amit addig még megengedett nekik a forgatókönyv. Valójában gyilkosunk lánya az egyetlen azonosulható szereplő, mert bár rajongó, de nem buta liba, plusz az iskolában is kiközösítik a menő, gondolom pompomlányok.

És külön gáz, ahogy a rendező a lánya, Saleka Night Shyamalan zenei karrierjét egyengeti, mintegy mellékesen. Hisz a cucc fele az ő koncertjén játszódik, és két feszült jelenet között időnként kapunk-egy dalt is, kis híján koncertfilm jelleggel. (Jobban belegondolva javítanom kell magam, ettől a film első fele is zagyva lesz, a dramaturgiailag indokolhatatlan dalbetétektől.)

Szóval A csapda thrillernek kiszámítható, drámának súlytalan (pedig lenne benne potenciál), akciófilmnek meg nem az, mondjuk szerencsére nem.  Ehhez képest elég nézhető, csak még nem jöttem rá, miért?

Fedett ügynök uborkával

Épp járőröztem a közeli játszótér környékén (mások ezt sétának hívják, pedig legbelül egy mindenre elszánt, dzsémszbond alakú szuperhős vagyok), mikor furcsa tér-idő anomáliára figyeltem fel. Valamiféle nagymama-jellegű létforma épp unokát legeltetett a hintánál, miközben a cuccaik egy része egy tőlük távoli, ám útvonalamhoz közeli padon hevert.

Ott hagyták egy ízlésesen Mikiegér-mentes, ám buborékos zacskóban a homokozólapátokat, kitéve bárki arra járó kénye-kedvének. Értem én, a homokozófelszerelés-maffia keze még nem igazán tette be a lábát a lakótelepre, de azért fő az éberség! Elvégre bárkiből lehet lapátlopó, hogy ugye eleve nem is gondol rá, hogy de jó lenne néhány homokzólapát, aztán meglátja a padon őrizetlenül a készletet, és hirtelen feltámad benne a vágy. Aztán már bűnbe is esik, teszkós szatyrában csempészi haza a szajrét, ahol meg ki tudja miket művel velük. Azokkal.

Ezt nyilván nem hagyhattam, ugyanakkor az inkognitómat sem fedhettem fel, így aztán meglapultam a szomszéd padon, lábfájást színlelve (pedig akkor épp nem is), és vártam a szinte biztosan bekövetkező, apokaliptikus fejleményeket. Elvégre nem csak egy homkozólapát-fetisiszta hirtelen felindulásból elkövetett terrorlopásától lehetett tartani, de az sem volt kizárható, hogy a nagyi és a kiskölyöknek álcázott bűntársa sántikalnak valami rosszban. (Bár álcázás jelleggel én is sántikáltam, de csak kicsit, hogy ne keltsek feltűnést. Álcázáskor a feltűnés már fél kudarc.)

Mert ugye felhorgadt bennem a kérdés, hogy egy óvodásnak pontosan mire is kell egyszerre négy-öt homkozólapát? Maximum két keze van (a szakirodalom szerint ennél kevesebb lehet, több nem nagyon), de akkor mire kell még három lapát párhuzamos jelenléte? Alagutat akar-e ásni a közeli garázsbolt felé, ahol közismerten sokféle csoki kapható, vagy egy földalatti szervezet kiépítésének első fázisát értem épp tetten? Ez utóbbi magyarázat tűnt megalapozottabbnak, feltehetően már korábban beszerveztek a nagymamával még néhány középső csoportost, az elkövetési eszközök nekik voltak előkészítve, mikor majd egyesével és ritkásan, mondhatni konspiratíve megérkeznek.

És elkezdenek ásni. Kezdetben egyszerű, szokásos játszótéri lövészároknak tűnik majd az objektum, hogy aztán igazi, kazamatális alagútrendszerré terebélyesítsék. Ha eljutnak a közeli szökőkút alá, meg lesz oldva avízellátásuk is, az elektromos kábelek vezetékei meg eleve a föld alatt vannak menni, azzal nem is lesz külön gondjuk. És onnantól nyugodtan szervezkedhetnek, hogy nemsoká átvegyék a hatalmat mind a két mászóka és a három mérleghinta felett.

És onnantól nem lesz megállás, elvégre a városban - titkosszolgálati információk szerint - közel ötven nagyobb játszótér van, és ennél is több kisebb, szóval ha beindul az óvodások mozgalmi szervezkedése, és nem állítjuk meg időben őket, vészterhes időknek nézhetünk elébe, különös tekintettel a káoszba fulladó anarchiára.

Szóval azt gondoltam, nekem most az a küldetésem, hogy ezt már csírájában elfojtsam megakadályozni, és készen is álltam a küldetésre. De aztán hívott anyám, hogy ugyan voltam náluk a vasárnapi ebédért, de a savanyúságot elfelejtettük, úgyhogy előre priorizáltam az uborkát, csípős paprikával, és a város megmentését áttettem holnapra, még akkor is jól jön az majd. Feltéve, hogy nem lesz hidegfront, vagy valami jó műsor a tévében.