Azt írja az internet, hogy kalauz nélküli vonatokat indít a MÁV. Hát, beletelt nekik néhány évtizedbe míg ez eszükbe jutott, a BKV például már elég rég elvan a kalauz nélküli villamosokkal, én meg emlékszem, hogy egészen gyerekkoromban még a távolsági buszokon is kint volt KN, azaz Kalauz Nélküli járat. Nem mintha bármelyiken is lett volna.
Mentünk úgy még Petrával Bécsbe (Sopronból), hogy megvettük kurva drágán a vonatjegyet, Bécsben a tömegközlekedő bérletet, azt' se kalauzot, se ellenőröt nem láttunk oda-vissza. Se.
Plusz nagy távolságokat nem vonatoztam Angliában, de ilyen 50-60-70 kilométereket igen, és ott se nem volt a kalauz a vonaton rajta. Volt (van) ellenben az állomásokon beengedőkapu, annál kell lecsippantani a jegyet, leszállás után meg kifelé ugyanúgy. És ha az ember mondjuk tovább utazik, mint ameddig a tikett szól, a kapu kis sem engedni, viszont sikolt a biztonsági őr alakú bácsinak. Ha van. (Velem mondjuk ilyen nem fordult elő, csak itthon, hogy elaludtam, és Nagykanizsán ébredtem, de ott se zaklatott a kalauz. Nyilván rémlett neki, hogy már kezelte a jegyemet, azt meg a fene sem tartja számon, hogy kinek hova szól. Így csak a végállomáson keltett fel.)
Szóval ez a kalauz nélküli bármi, ez egy régóta működő modell, a magyar vasút meg úgy adja elő, mint nagy innovációt. Pedig az igazi truváj az lenne, ha a vonat nélküli kalauzokat állítanának forgalomba. Akik elbicikliznének az állomsok között (csak hogy meglegyen a MÁV-os átlagsebesség), mindeholt kezelnék a várakozó utasok jegyeit, és mennének tovább.
Ez így mindenkinek kényelmesebb lenne. A bicikli kevesebbet késik, mint a vonat, így az utasok nem idegeskednének ezen, a kalauz sokat lenne friss levegőn (no meg a mozgás), plusz Lóné Tarajos Petronella is nyugodtan ülne tovább a bőröndjén Satrafa-Alsón, hogy mivel vonat nélküli kalauzra vett jegyet, ma sem kell elutaznia hőn utált nagynénjéhez. Win-win szituáció.
Találkoztak Brüsszelben (a Sátán Főhadiszállásán) az uniós külügyminiszterek, ahol a sok mocskos Nemszíjjártó bírálni merészelte a magyar kormányt, amivel nyilván Magyarország ellen intéztek újabb támadást, hisz a kormány már maga az ország, miközben az országot mintha már nem kormányoznák, de hát minek is, ha az egyszer ők. A litván csávó például Putyin emberének merészelte nevezni a pártvezér és kancellárt, mire fel is horgadt a főmagyar keletinyitásügyi kormányférfi.
A litván kolléga az egyik legháborúpártibb - mondta Kakadu Péter magyarisztáni kükümminiszter. Bennem meg felhabzott a kérdés, hogy de mi a frász az a „legháború“? Mert ha valami fasza dolog, én is pártolnám a magam szerény eszközeivel, ami főleg annyit jelent, hogy majd elérzékenyülve gondolok rá, a legpozitívabb értelemben.
És még mindig ott tartunk, hogy magyar kormány annyira kurvára békepárti, hogy a felcsúti háborús bűnösöknek udvarol, és vagy negyedszázada folyamatosan harcban áll bárkivel, békeharcban nyilván. De ezt nem ragoznám, megtettem már elégszer. Nekik „háborúpárti“ mindenki, aki szerint Ukrajnának nem kéne befeküdnie a putyini agressziónak, mi több, joguk van megvédeni a saját országukat. A szuverenitásukat, bár ez a szó a felcsútista retorikában érvénnyel csak akkor bír , ha magukra alkalmazzák, azaz, hogy ők megtehetnek bármit, mert övék az ország, a hatalom és a dicsőség, és mindenki másnak kuss legyen!
Mondjuk innen nézve már érthető, miért nyalja körbe a Dagadt rendszeresen Vlagyimir Vlagyimirovics ánuszát. A példakép az példakép, azt meg, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, ki nem szarja le?
Az úgy volt, hogy Dömdödömmel fát vágni voltunk az erdőn, akarom mondani cikket akartam írni, de olyan szerencsétlenül dőlt a fa, hogy szerintem megírtam ezt már vagy kétszer. Mert a szociálpszichológia tárgyú elkövetéseim egyik alapvető baja, hogy már nyolc-kilenc éve csinálom, és a fene sem emlékszik rá, mi volt már, és mi nem. Ráadásul van pár kedvenc témám, amikre különféle irányokból bírok rárepülni, így aztán egyre gyakrabban ismerősek a saját szövegeim, hogy de ez biztos szerepelt korábban is, csak nem tudom mikor, illetve megírtam-e egyáltalán, vagy csak akartam már máskor is. (Mint a rossz viccben, hogy "Szeretném még egyszer megdugni Ginát! - Miért egyszer már megdugtad? - Nem, de egyszer már szerettem volna...")
Szóval ma is alkottam egy nagy művet, és közben kezdett gyanús lenni, hogy ez is megvolt már, de közel a nyolcezer karakterhez, az ember már nem hagyja abba. Veszni. Elvégre át is lehet írni, valami más koncepció mentén, ami ráadásul csak alig másfélszer annyi idő, mint megírni egy teljesen újat, avagy a hülyének is megéri. Pontosabban csak a hülyének, vagy a magamfajta kényszeres alaknak, aki nem bír nem befejezni valamit, akkor sem, ha annak semmi értelme.
Úgyhogy átírtam, és közben vártam, hátha eltalál a múzsa, valami sosemvolt témát vágva hozzám, és tényleg. Úgyhogy a másfélszeres cikk megy a talonba, jó lesz az majd később is, és belevágtam a másikba. Amit ma még be kell fejeznem, mert ha nem, akkor biztos valami rossz fog történni, például egy döglött galambot találok az erkélyen, megdrágul a rozskenyér az Aldiban vagy kedvem támad verseket olvasni. Egyik rémesebb, mint a másik.
Az ungváry zsolt nevű publicista a furcsa módon Demokratának nevezett, önkényuralmi lapban delirált egy jót arról, mi lett volna, ha Donáth Anna meg sem születik. Mert az anyja még '86-ban abortuszra ment. Így aztán nem lett Momentum (mintha nélküle nem lehetett volna), így viszont idén mi rendeztük volna az olimpiát. Fényes megnyitóünnepséggel, ahol olyan fontos olimpiai szimbólumokat vetítettek az égre, mint a kereszt, meg a Szentisten István szent koronája. És a Pest-Budai Limpián természetesen taroltak az oroszok (éremtáblázat: Kína, USA, Putyinisztán, Agyarország), a Felcsútok Géniusza meg Trampli Donáld elnő kúrnak adta át a Zolimpiai Lászlót.
Arról már nem szól zsoltink (nagy ZS még a bayernak sem jár, nekem ő is a nemecsekernőzni valók közé való) nedves álma, hogy utána mi volt a lett volna paralimpián, gondolom az nem lett volna, mert a sok nyomorék csak maradjon otthon, mink itt egy egészséges, sportos ország lettünk volna, világcsúcs-közeli öngyilkossági rátával, és az írekkel is versenyképes alkoholizmus-faktorral. Itten nem kell kerekesszékezni volna. (Ja, és a Zorigó minden világcsúcsot, amit valami brüsszelita imperialista ért el, "világcsöcsként" emlegetett volna, az amúgy is a profiljába vágott.)
Ez az ungváry forma amúgy ugyanaz, aki a múltkor valahol arról értekezett, hogy a latin betűs írás nem alkalmas a magyar nyelv árnyalt hangkészletének visszaadására, térjünk át inkább a kínai írásra. Hát istenem, pár száz évbe beletelik, addig majd tik-tok videókkal kommunikálunk írásban. Mert zsolt ennyire hülye, és ennél csak egy kicsivel szánalmasabb.
Aki meg Donáth Anna anyjának abortuszáról fantáziál, az simán egy beteg lelkű barom. Aki viszont, nem mellesleg, főállásban egy érdi gimnáziumban könyvtáros és töritanár. Szegény diákok...
p.s. Tényleg az megvan valakinek, hogy anno a Momentum nem az olimpia ellen, hanem egy népszavazásért gyűjtött aláírást? (Amit a Dagadt nem mert kiírni.) Meg hogy ungváry logikája szerin Donáth a legnagyobb világpolitikai tényező? Ugyanis ha ő meg sem születik, most is Trampli lenne az amerikai elnök, és nincs orosz-ukrán háború, hisz a ruszkik saját zászló alatt, csapatsportokban is indulhattak volna, különben hogy lehettek volna harmadikok?
Igazából az Indexen szúrta ki valaki a már nem új, mert 2021-es norvég filmet, Az utazást. Én meg megnéztem tekinteni, már csak az egyik főszereplő Noomi Rapace miatt is, akit én a Prometheusban szúrtam ki (mondjuk nem volt nehéz, ő volt a főszereplő), és csak később esett le, hogy ő volt már a Tetovált lány is. (Ja, és az a pasi, bizonyos Tommy Wirkola rendezte a műegészt, aki a Náci zombik című klasszikust is.)
Hogy mi is ennek cuccnak a műfaja, azt tudja fene. Vígjátéknak nagyon horror, patakokban folyik benne a művér, thrillernek túl vicces, horrornak meg túl lelkizős. Mert a középpontban egy házaspár áll, a filmrendező, aki ócska szappanoperákat rendez, meg a színésznő, aki valahogy nemigen kap szerepeket. És kudarcos karrierjükön kívül közös bennük, hogy kölcsönösen, és szívből gyűlölik egymást, de annyira, hogy mindketten azt tervezik, az isten háta mögötti faházban eltöltött hétvégén megölik a másikat. E helyett viszont megölik a kicsit defektes (a férj hulladarabolási szakértőjeként érkező) szomszéd srácot, meg három szökött bűnözőt, akik a padláson bújnak el.
De odáig sok drámai, vicces és sokkolóan erőszakos jeleneten át vezet az út, annyi erőszaknak én már negyedébe belehalnék, amit a nő és a pasi külön-külön is kapnak, és csak az durvaság elszabadulásának első tíz percében gondoljuk úgy, hogy de megérdemlik. Aztán sajnáljuk őket, és annak drukkolunk, hogy a három amígó (a szellemileg leárnyékolt, a perverz és a pszichopata) haljon minél erőszakosabb halált, amit mondjuk meg is kapunk, néha már túlzottan is.
A házaspár meg persze megússza, sőt újra összejönnek, csak egy horror-hétvége, meg négy gyilkosság (plusz egy halott apa) kell hozzá, ami nem is nagy ár, hisz megmentik általuk a kapcsolatukat, sőt a karrierjük is új lendületet kap. Amiben azért van egy nagy adag kultúrkritika, hogy filmet csinálnak a rémségekből, ahol nem elkeseredett, leendő áldozatok, hanem lokális szuperhősök, akik csuklóból verik le a nagyon gonoszokat. Meg az egész píszínek is ad egy kis pofont Az utazás, amennyiben a filmvégi filmben a norvég pasi már fekete, aki a bűnözőkkel szemben nem alázkodik meg, mint az eredetije, hanem tizedmásodpercek alatt leveri a veséjüket.
És a film, az extrém erőszakos jelenetek ellenére tele van vicces momentumokkal. Különösen kifinomult, emlékezetes és felemelő az a jelenet, mikor az egyik szökevény odaszarik a másik kettő orra alá a padláson, hogy sok jelenettel később, szerény alkotása a pszichopata bandavezér arcán (és részben a szájában) landoljon. De hát ilyen ez a popszakma.
Asszem ez tényleg egy fekete komédia, márpedig azt bírom, miközben a horrorral sincs bajom, szóval ez a turmix egész kellemes, már ha az embernek épp van kedve azt nézni, ahogy valakinek épp letépi a kezét a motorcsónak hajócsavarja. Viccesen persze.
Vannak ezek a tinivígjátékok, amiknek ma már büntetőjogi kategóriának kellene számítaniuk, és ehhez képest néha készül még ilyen. Mint az Incoming című, asszem netflixes megjelenés, ami magyarul a hangzatos Négy gólya címet kapta. Merthogy a hülye amerikaiaknál már a középiskolai elsősök is gólyák, illetve a B-verzió szerint a fordítónak nem volt jobb ötlete.
Így aztán az van, ami a címben is, négy srác gimibe megy és csajozni akar, a csajozás alatt meg a dugást értik. A dugás eléréséhez pedig bulizni kell, úgyhogy az egyikük végzős bátyja által szervezett évadnyitó bulira valahogy mind a négyen regisztrálnak. Ahol persze nem dugnak, de egyikük a másik nővérével a balesetin végzi, ketten elkötik az egyik mutter bunkó pasijának autóját, a negyedikkel meg már nem emlékszem mi lesz.
Szóval ez afféle Amerikai pite, csak pont huszonöt évvel később, úgyhogy annyival bunkóbbak a srácok, annyival idegenebb nekem a dumájuk (de ugye pont kétszer huszonöt lennék), és annyival durvább az egész. Itt már van rendes, lerészegedéssel végződő bandaháború, meg egy teljesen bekarmolt jócsaj a már emlegetett "bunkó pasi autójának" hátsó ülésén nyakig összeszarja magát, úgyhogy kis híján egy autómosóban csapatják le, az autóval együtt. (Végül nem, bár a tűzoltóknak sem tudják lepasszolni.)
Szóval rémes egy darab, de harminc fokban az embernek néha tényleg csak ennyihez van elégsége számú aktív agysejtje. (Na jó, ez nem igaz, néztem nyomasztó, ködös kamaradrámát is, meg "térdig a vérben, a leszakított végtagok között" tematikájú norvég horrorkomédiát is, de azokról majd később.) viszont tényleg dermesztő egy ilyen tinívígjáték, több okból is:
- Először is hogy maga a műfaj mennyire tökéletesen halott. Idejétmúlt, sablonos, múzeumi műtárgy.
- Másodszor hogy mennyire irritáló a benne ábrázolt világ. Mindenki félagyú, rommá kényeztetett, felső-középosztálybeli, kertvárosi tinédzser, akik olyan autókkal járnak iskolába, amik az én lakásom két-háromszorosába kerülhetnek, de legalább tahók egymással is.
- A lányok szinte kivétel nélkül vigyorgó ribancok, akik egyfelől a testükkel érvényesülnek a lófejű focista pasiknál, másfelől minden nap egy kanál vízben fojtják meg egymást a nagyszünetben. A fiúk meg a Kihaénnem baromállatok.
- Ám mivel tényleg tombol körülöttük a jólét, az égvilágon semmi más dolguk nincs, mint a csajozás/pasizás vonalon ábrándozni, beszólni, áskálódni és időnként idegösszeomlani. És hát ez first world problem dolog, ez felőlünk nézve tényleg irritáló. Sok picsogó hülye, brrr...
Nekem meg csak volt a kérdésem a végére (pont mint a tegnap megénekelt új Alien-fim kapcsán), hogy de ezt én minek néztem meg? Aztán rájöttem, hogy mert csak pár napja jött ki a film, nekem meg valami újdonságról kellett írnom kritikát, és hát van az a pénz. Viszont, amolyan bűnös élvezet is volt, mert néha azért jól szórakoztam rajta (és nem csak a trash-élmény okán), sőt kicsit hunyorítva azért bele bírtam látni némi társadalomkritikát is.
Miszerint nem pusztán ilyenek ezek a mai fiatalok, de mi tesszük őket ilyenné, mert lennének ők akár valóban okosak és romantikusak is, de az érzelmi elhanyagolás mint kortünet, az üresfejűség hímes mezejére tolja őket. Vagy valami hasonló.
Az egész úgy kezdődött tisztelt bíróság, hogy Ártunk és Ormányunk hozott egy szokásosan kretén rendelkezést, miszerint az iskolákba be kell tiltani a mobilok használatát. Pontosabban, hogy minden iskola dolgozza ki, hogy a diákoknak órák előtt hogy kelljen leadni a kinek a telefonjaikat. Mert különben csak csetelnek, meg pornót néznek óra közbe, azt' tök hülyék maradnak mondjuk a másodfokú egyenlet vagy Mátyás király kései szerelmi lírája vonatkozásának tekintetében.
A rendelkezés nyilván egy baromság, ha én most lennék épp a közoktatás áldozata, tuti vinnék egy kamu mobilt (szerintem ma már minden családban akad pár használaton kívüli, valamelyik fiók mélyén), azt leadnám, a tényleges meg lenémítva maradna zsebemben, elvégre az iskola még nem börtön, vagy csak egyes elemeiben, de motozás az például még nincs.
Plusz meglehetősen életidegen dolog kizárni valami eszközt úgy en bloc a közoktatásból, ami egyébként életünk része, még szerencse, hogy az iskola nem az életre, hanem a tananyagra nevel. Meg az engedelmességre, amennyiben nálunk még ez a száz éves, poroszos modell a mérvadó. (De hát így jár az az ország, ahol az egészségügy mellett az oktatást is egy nyugdíjas rendőrtábornok felügyeli miniszterként, aki efféle nagy rendszereket csak elvágólagosan, esetleg alakzatban menetelve tud elképzelni.)
És akkor jön a pesti Madách gimnázium igazgatója, és azt mondja, hogy ők nem eltiltani akarják a diákjaikat a kütyüktől, inkább megtanítani, hogy lehet azt hasznosan is.... nos, használni. (Egy ilyen mondatból ritkán jövök ki jól.) Mire az oktatási fősenkik nem azt mondják, hogy oké, üljünk le, és beszéljük meg a pro és kontra érveket, hanem hogy aki nem lép egyszerre, ki lesz rúgva estére! Ez ugye megint a régi szép, Kádár-kori rendőrös mentalitás, hogy nem tárgyalunk, csak pofánbaszunk, aztán meg csak mi kérdezünk.
És ezt a remek, mélyen demokratikus és korszerű döntést a kormányhitű tévében úgy kommentálják a felcsútista horizont fényló médiacsillaga, hogy derék dolog ez, elvégre az iskolában rendnek kell lennie, mert a katonás fegyelem egyetlen alternatívája a káosz meg azanarchia. (A kettő amúgy nem rokonértelmű kifejezés, de ez most messzire vezetne.)
Különösen nagyot ment Bencsik "Bubu" András (a becenévre referencia itt), aki szerint a Madách döntése, ami megengedi az egyéb „prüntyögést”, csak egy „sunyi kiskapu”, egy „alávaló, galád dolog”. Szerencsétlen hülye Bencsiknek minden alávaló és galád és hazaárulás, amit nem ismer vagy nem éret, és hát a mai világ legnagyobb része pont ilyen. De Bencsik elvtárs jó elvtárs, az volt már akkor is, mikor a rendszerváltás előtt a Népszabadság Pártélet rovatát vezette, és például igen lelkesedett a Magyar-Szovjet Baráti Társaságért. Most meg a tömeggyilkos Putyinnak drukkol az aktuális háborúban, ez a kibaszott nagy jellembajnok...
És általában is az volt a többi kormányhitű, sajtóipari jómunkásember véleménye, hogy mikor ők gyerekek voltak, 1823-ban, nekik sem volt mobiljuk, és lám, milyen szép nagy marhák lettek felnőtt korukra. Ja, zárjuk ki a valóságot az iskolákból, elvégre hova vezetne már az, ha az oktatás a múlton rágódás helyett a jelenre is reflektálna? A 444 szemléje szerint az említett (amúgy Vezércikk című) műsorban M. Kovács Róbert műsorvezető úgy vélte, ha egy kamasznál telefon van, azt nem tanulásra fogja használni, hanem chatelésre és játékra, tehát „a tiltás a helyes használat felé mutat”.
Ez is szép kis logikai bukfenc, elvégre mit is jelent az, hogy a helyes használata valaminek, ha nem használjuk? Bár jobban belegondolva, lehetne a mostani önkényuralom igazán orwelli, filozófiai alapvetése. Ez esetben M. kovács nem is hülye, csak egy korát megelőző nagy gondolkodó. Vagy nem.
Az Alien: Romulus egy teljesen, de tökéletesen felesleges film. Mondjuk az Alien-franchise kapcsán ez több vacakról is elmondható, a harmadik és negyedik filmtől a Predátoros szutykokig. Meg ugye a Covenant, miközben a Prometheust kifejezetten bírtam, csak a vén hülye Ridley Scott nem bírta értelmesen továbvinni a sztorit.
Ez a Romulus az első film (ami nálunk a Valahányadik Utas a Halál címen volt nyolcadik, vagy mi) utánlövése, újra megkapjuk az alaphelyzetet, hogy maréknyi rettegő alak ragad egy lepusztult űrhajón, pontosabban űrállomáson, akiket egy vicces űrszörny üldöz.
Bocs, de ezt az Él Ilyent már tizenévesen sem tudtam komolyan félelmetesnek látni, ennél az állatnál (mert intelligens lény helyett mutáns rovarnak néz ki, és akként is viselkedik) a kevesebb több lett volna. Mondjuk kevesebb savat köp, de cserébe a ragadozó ösztönök mellett kicsivel több esze van. És akkor nem valami szimpla űrhorror kerekedik köré, hanem egy tényleg érdekes cselekmény.
Szóval mérsékelten érdekelt a cucc, de megszokásból azért belenéztem hátha. Nos, semmi hátha, ez egy biztosra menő reboot, csak itt egy maréknyi fiatal lóg meg valami lehangoló, szutykos bányakolóniáról, gyakorlatilag az adósrabszolgaság elől, hogy aztán kezdődjön a sötét folyosókon menekülés, a szokásos környezetben.
A film hozzáadott értéke tehát igazából nulla, aki nem látta anno az első (két) darabot, mert például meg sem született még túl kicsinek lenni, annak ez a vicc lehet új, de mindenki másnak csak önismétlő unalom. Aminek tudjuk a végét, de a közepét is, új karakterek nincsenek, csak régiek újrafogalmazásai, a legnagyobb változás, hogy a kötelező android itt feka, de ezért még Martin Luther King se nézné meg a műegészt, akkor sem ha nem lenne úgy 56 éve halott. Ja, meg a legvégén van benne valami ember-xenomorf hibrid, aki humanoid csak nagyon csúnya, de ő már tényleg csak valami ijesztegetős bábszínházbvan csinálhatna karriert, már ha egyáltalán.
Van abban persze valami imponáló, hogy valakik összedobtak egy ennyire álmosítóan felesleges, és gyakran idegesítően értelmetlen filmet, érdektelen színészekkel, aminek egyetlen érdeme, hogy sokkal több benne a kibelezett hulla, mint a korábbiakban. Csak ezért megnézni persze nem kell, de ha az ember nem tud aludni, ebbe majd bele fog, és talán rosszat sem álmodik tőle.
A saját megfejtésem arra, hogy ez miért ennyire rossz nagyjából annyi, hogy valami huszonkettedik században, egy űrállomáson kergetőzni valószínűtlen szörnyekkel eleve nem túl ijesztő, mondjuk egy kibelezős horrorhoz képest, ami játszódhatna a szomszéd városban is. Vagy a sajátunkban. Na attól lehet frászt kapni, de ez az Alien-történet egyszerűen túl távoli, hogy a zsigeri félelmeinkre hasson. A rendes, frászt hozó horror legyen kábé jelen idejű, és történhessen meg velünk is.
Na most, volt a hétvégén ez a vasúti összeomlás, egyik baleset a másik után, csoda hogy nem lett tömeghalál, de Lázár Lézer János miniszter nem hogy nem mondott le sürgősen, de kussolt, hogy aztán annál nagyobb gyökérként bújjon elő.
Mert Vitézy Dávis (ex-dehogyisnem fideszes főpolgárjenő-jelölt), aki Lázárral ellentétben tényleg ért a közlekedéshez beszólt neki, asszem jogosan, hogy ne bújjon senki háta mögé, a felcsútista szektáé mögé meg pláne ne, hanem mondjon le, és tűnjön el végre a francba. Elvégre - és ezt már én teszem hozzá - csak azok tartják őt igen nagyon tehetséges politikusnak, akik számára a politika pusztán akarnokságon alapuló hatalomtechnika. Mert Lázár egy akarnok rágcsáló, aki csak rágja, rágja magát előre, dörgölőzik a pártvezér és kancellárhoz, és kussol, ha az kussolást parancsol neki.
de ha beszélhet, azt mondja, hogy Vitézy áruló, aki ráadásul uszít a MÁV ellen. Hát ja, Jánosnak enyire telik szellemileg, én meg meg sem próbálom végiggondolni, hogy V. Dávid mégis kit árult el, mikor felhívta a figyelmet arra, amire az egész hétvégén rádöbbent az ország, hogy a magyar vasút nem csak szar, de veszélyes is. (Ezt Vitézy amúgy mondja már jó ideje, nyilván ettől áruló. És közben leesett kit árult el. A Vezért meg a Pártot, hisz az irántuk, de különösen az előbbi iránti hűség und lojalitás az érvényesülés és nem árulónak levés alapeleme mifelénk.)
Ám az még nem világos, biztos mert Lázár maga is sötét (persze nagyon pártszerűen sötét, ahogy azt ott kell), hogy a faszba lehet uszítani egy vasúttársaság ellen. Az valami kisebbség? Vagy elnyomott vallási közösség, a MÁV azt üldözött keresztények, akiket nálunk külön államtitkár véd, kivéve, mikor nem. Egy céget, pláne egy állami gigamega-szolgáltatót lehet bírálni, ez esetben kell is, lehet megvetően nyilatkozni a teljesítményéről, de ezt uszítást, ezt nem értem. Oké, definíciószerűen tömegek hergelés valaki(k) vagy valami ellen, de akkor tessenek már uszítani ez ellen kurva kánikula ellen is, bár gyanús, hogy ez sem fog lemondani.
És akkor egy uszító fotó, amely remek vasutunk ellen hergel, gondolom indokolatlanul, a Soros Háttérhatalom miatt:
A Műegyetem (ami persze igazi) villanyosmérnöki karán botrányosra sikerült az idei gólyatábor. Botrányos volt persze az elmúlt években is, azaz business as usual, csak épp az nem került címoldalakra. Először csak azt lehetett olvasni, hogy nem engedtek óvszert bevinni (ennek érdekében a táskákat is átkutatták), nehogy basszanak egymással a leendő mérnökök. Aminek egyébként sem volt túl nagy esélye, a fentebb linkelt cikk szerint átlag 10-12 fiúra jutott egy-két lány, de fő a biztonság. Márpedig a biztonságos szex az, ami nincs is.
Aztán csak engedéllyel mehettek mosdóba, vagy ehettek meg egy szendvicset, a börtönőrök, izé, szervezők meg a szobák ajtai előtt aludtak, nehogy kiszökdössenek éjszaka a gólyák (pedig a bagoly az éjjeli madárfaj), akár csak pisilni is. „Elvileg a cél az volt, hogy majd a közös ellenség összekovácsolja a társaságot, és a záróbulin ünnepélyesen befogadnak. És már tegeződhettünk, de azért sokkal inkább csak a jó öreg, szokásos nettó hatalomfitogtatásnak tűnt” - mondta egy korábbi táborról valaki.
Nos, engem ez a Philip Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérletre emlékeztet, hogy ugye az "őrök" és a "rabok" közt direkt élezik a feszültséget, hátha lesz belőle közös ellenség generálta csoportkohézió. de nem lesz, inkább csak csoporton belüli versengés, melynek következtében kiválasztódnak az elnyomókkal kollaboráns kápók, meg a rabokon belül is külön megalázottak. miközben meg az őrök egymással versengenek, hogy ki tud nagyobb szemétláda lenni, mert számukra erről szól a szerep, amibe amúgy véletlenszerűen sorsolták bele, mint átlagos fazont.
Mert a hatalmi helyzet, bármilyen szituációban képes elaljasítani az embert, vagy legalább is a szokásos szintje alá aljasítani. Képes rá, de ez nyilván nem szükségszerű, van akit nem ront meg az, hogy a saját akaratát másokra kényszerítheti, de azért a szentek mindig kevesebben voltak, mint a mindennapi alakok, akik bárminek ellent tudnak állni, csak a kísértésnek nem. Márpedig a hatalom (kicsiben is) keménydrog, és mint ilyen, kísértés. Különösen egy olyan házmesterek országában, mint Agyarország.
Mondjuk én elég rég voltam gólyatáborban (konkrétan '92-ben, mert az ELTE-n nem volt, vagyis nem rémlik) még Szombathelyen, de ott inkább vicces volt az egész, a munkatábor-hangulat teljes kizárásával. Én például egy kihívást abszolváltam, amiben három "koktél" közül kellett választani, és azt meginni. Az egyikért öt pont járt, a másikért tíz, a harmadikért húsz, én persze a húszasat ittam meg szívószállal, ami - ha jól emlékszem - gin, vodka, sör, bor, epres joghurt és talán szójaszósz keveréke volt. Ehhez képest még fél óra múlva sem hánytam bele a könyvtár előtti szökőkútba, amit viszont más vállalkozó szellemek plusz pontokért átúsztak. De az egész inkább valami városszerte ökörködés volt, megalázás és lenézés nélkül.
De azóta sokat durvult a kampány világ, meg egyébként is, megszűnt a sorkatonaság, és hát valahol mégiscsak meg kell alázni a fiatal felnőtt (főleg) férfiakat, nehogy azt higgyék, hogy ők már valakik, attól hogy épp egyetemre mennek...
A hétvégén a Milánóból Lisztferihegyre tartó Ryanair járat kicsit később tartott Pest felé. Úgy 28 órával később. Az utasok indulás előtt látták, hogy a gépük 19:45 helyett 22:40-kor indul. De nem aznap, hanem másnap este, ami azért szigorú egy eset. Kaptak valami motelben szállást, de onnan meg már délelőtt kirakták őket, úgyhogy ülhettek a reptéren még vagy tizenkét órát. Márpedig a világon nincs olyan reptér, ahol az ember ennyit ülne várakozva, már ha tud ülve várni. Valami széken, nem a padlón, mert olyat is látni mostanában eleget.
Én meg a régi szép időkben, avagy a kétezres években még halálosan fel voltam háborodva, mikor másfél órát késett a Wisszér Erlájnsz Lutonból, de akkoriban még nem sejtettem, hogy ez a jó, ma már példaértékű esetek közül való. Jó, ebben benne volt az is, hogy utálok repülni, olyan tériszonyom van, hogy ha felállok a fotelből megszédülök. Egy nyolcvan magasból lenézni a szőnyegre néha rémisztő.
Plusz mindig is utáltam a reptéri tortúrát, biztonsági ellenőrzéssel és várakozással együtt. Úgyhogy ha most utaznék valahová ilyen fém halálmadárral, mondjuk egy pénteki napon, vennék jegyet a csütörtöki járatra, de csak másnap mennék ki, mert a jelek szerint nem kell kapkodni. Meg egy pár eurós kuponból 8amivel ilyenkor kiszúrják az ember szemét) maximum egy tejeskávét tudnék venni, ha nagyon nagylelkű a légitársaság, talán egy sajtos szendvicset is. De egy egész napra ez kevésnek tűnik, akkor is ha van rajtam némi súlyfelesleg, mert bennem meg a diabétesz.
A tanulság tehát az, hogy az ember utazzon vonattal, például egy London-Brüsszel nem tart tovább, mint a repülés repülőtérrel, meg a vonatból látni is lehet valamit, a felhők tetején kívül. de a legjobb nem utazni. Elvégre nem azért van NatGeo meg Discovery, hogy nekünk is el kelljen mennünk oda, ahová a forgatócsoport, különben minek fizetik őket? Plusz szeretek útikönyveket olvasni, a pampákról meg a Transz-szibériai Expresszről, hogy aztán kalandos körülmények közt levigyem a szemetet, ne adj' isten elmenjek a sarki postáig.
Jobban belegondolva, lehet hogy ez már egy középsúlyos agorafóbia (azaz félelem a nyílt terektől), dehát ahogy az ember öregszik, egyre érdekesebb dolgoktól kezdhet el rettegni. És ez gyakran inkább szánalmasság, mintsem érettség kérdése.
Humanista vámpírok márpedig nincsnek, és ez esetben mellékszál, hogy eleve vámpírok nem léteznek. De a nem létező vámpírok viszont vért isznak, így kábé annyira lehetnek humanisták, mint egy ragadozó, teszem azt egy farkas, állatbarát. (Avagy a farkas is szereti az állatokat, de a maga módján, azaz marcangolva.)
Sasha viszont egy hatvannyolc éves vámpír, aki persze tinédzsernek néz ki, mert ők lassabban öregszenek, és ő nem akar emberekre vadászni. zacskós vért iszik, ami nyilván hiányzik a helyi vérellátóból, de mégsem egy direkt gyilkosság a fogyasztása. (Miközben megy az értekezés, hogy nem kell feltétlen megölni az élelemforrást, elég ha csak kellően ritkán csapolnak meg egyet-egyet.)
És akkor felbukkan Paul, az iskola lúzere a zaklatott fiú, aki meg öngyilkos akar lenni, és akkor már miért ne adná a vérét a csajnak, akinek amúgy is ennivalóan gótikus frufruja, meg kétoldali, generális világutálata van.
Nem tudom, hogy a popkultúra filmes ágának művészkedős, fekete komédiás részében ez-e most a zeitgeist, de valahogy mindig olyan filmek jönnek szembe, hogy vámpírok, zombik és öngyilkosok. Esetleg gyilkosok, bár az egy brossúrával korábbi korszellemnek tűnik. Életuntság, beborultség, kiborulás, és akkor a vér és bél esztétikája már csak hab a torkán.
És ezek a filmek néha azért tényleg viccesek, a Renfield például elképesztően szórakoztató volt nemrég, de a Humanista vámpír öngyilkos hajlamú személyt keres az első félidőben kicsit lassú, kicsit unalmas, miközben a címe sem teljesen igaz, mert Sasha nem keres ilyet, csak belebotlik. Elvégre ennyi dramaturgiai kedvezmény kijár egy érző szívű vámpírnak, ha már a családja rendes vérszívó, azaz nagyjából pszichopata.
Eleinte aggódnak is, hogy a lánynak nem nőnek ki a vámpírfogai, aztán persze ez is meglesz, csak először kell vérszagot éreznie egy élő embernél, de még ekkor sem kap kedvet a vadászathoz. (Tényleg, az Interjú a vámpírral esetében is el tudnak lenni galambok meg patkányok vérén, de az igazi ínyenc az természetesen szobalányokat és inasokat fogyaszt.)
Amúgy ez az tavalyi illetőségű francia kanadai film (márhogy kanadai, de francia nyelvű) nem a vérre megy rá, finom lélekábrázolásban utazna, de ahhoz viszont túl sablonosak a karakterei. Egyszerűen túl sokszor láttunk már bántalmazott tinédzsert világfájdalommal, de szplínes vámpírt is, és ezekhez a típusos alakokhoz már nemigen tud mit hozzátenni a humanista a vámpír koncepciója sem.
Furcsa mód azonban a végére nagyjából megkedveltem ezt a darabot is, a fene tudja miért. Talán mert minden sablonossága ellenére azért a két főszereplő szinte szerethető alak, de hát van az úgy, hogy komédiasorozatokat is éveken keresztül nézzük, pedig a szereplők jellemfejlődése, viselkedésének változatossága, sőt a környezete, sőt a ruházata is ugyanaz. Sasha és Paul két figura, akiket láttunk már (akár zombis verzióban), de az eleinte unalmas film a közepétől azért felpörög. A vége meg, ahogy az lenni szokott kicsit nyálas, de ezen már nem akadok fel. (A vámpírok mint egészségügyi szolgáltatók, hát ez jó, persze ők eutanáziában utaznak, ha már humanisták.)
A végéről azért némi bosszúpornót hiányoltam belőle, de én egy mocsok alak vagyok.
Tegnap volt tűzijáték, mert az bizonyos alkalmakkor muszáj hogy legyen. engem nem zavar, persze csak ha otthon a négy fal között csinálják. És az nem fontos, hogy Pest-Budán (asszem ismét ez a helyes sorrend, az erőviszonyok alapján) milyet durrogtattak a levegőbe bele, mert nálunk is volt tűzijáték, fatornyos kis megyei jogú városunkban. Ami igen jól szólt, mert látni nem sokat láttam belőle, pedig direkt felébredtem rá véletlenül, mondjuk ilyen ágyúzás mellett nehéz is lett volna aludni.
A tűzijáték valami olyasmi nekem, mint a cirkusz, hogy nem tudom miért bírom, de alapvetően kedvelem. Elvégre pont elég dolgot utálok az életben, a világmindenségben meg a mindenben, úgyhogy valamit élvezni is lehet, a bolognai spagettin meg a cselekményes pornón kívül.
Jó, vannak kedvenc könyveim is, és szerencsére egyikben sem próbálnak leírni egy tűzijátékot, bár Salman Rushdie e tekintetben gyanús, csak nála az ilyesmi is afféle mágikus-realista metafora, már ha van ilyen egyáltalán.
De most szilveszterig nyugi van, csaj jussunk el odáig. és addigra tiltsák be e hülyegyerekeket is, mert a petárdák betiltása nem működik, a hülyeség meg simán lehetne törvényellenes. Ha már diktatúrát építünk, ennyi önkény minimum belefér.
A Dzsekpot az Dzsekpot, bármit is jelentsen, de ez a fim volt, amitől én se. Miszerint a fene gondolta volna, hogy egy akció-vígjátéknak címzett, mozgóképipari izéhez lesz viszonyom egyáltalán. Mert a műfaj taszít, untat, és egyáltalán.
Ehhez képest a Jackpot nevű izét, meglepő módon karmoltam. Valami mai, de mégis disztópikus jövőben, aki megnyeri a kaliforniai lottót, az gazdag lehet, de ha csak túléli a napnyugtát. Mert addig bárki megölheti, akinek van egy „nem nyert“ szelvénye, és akkor övé a díj. A pénz, a della, a lóvé.
És egy épp Lózan Cselezbe megérkező csaj nyeri meg, aki ázsiai-amerikai, kicsit is feltűnő ruhában rohangál, nem árt neki a sok verés, de mindig telik neki egy poénra. Miközben mindenki meg akarja ölni, de még a kiérkező rendőrök is.
Miközben a Szegény párákat tényleg Emma Stone vitte el a giccsből a zsenialitásig, ezt a filmet Awkwafina (igazából Nora Lum) a szemétből a nagyon nézhetőig. Ő nagyjából vicces, szerethető és azonusulható. A szomszéd lány, akinek bármikor nekiállunk megjavítani a kenyérpirítóját, akkor is ha nem értünk hozzá.
A meleg már annyira nyakig ér, hogy ha még egy hétig tart, kétségbe vonom a heteroszexualitásomat is. Aszexuális leszek, mert igazi kielégülést lassan csak valami hideg innivaló tud már okozni, esetleg némi fagyi. És ez biztos már a hőguta kezdete, a minap megöntöztem a műfenyőt, mert talán határozottan láttam, hogy kókadozik a nagy melegben.
A kánikulának amúgy két riasztási fokozata van itthon, a rohadt meleg, és a kurvameleg. A kettő közti határ nagyjából harminc fok és a szobai ventilátor, mert ha teszem azt, csak huszonnyolc fok van, akkor nem kell ventilátor, szinte magamtól életben vagyok, de harmincnál már attól leizzadok, hogy a fotelben ülve olvasok valamit. Olyankor bekapcsolom a ventilátort, ami hűsebbnek ható, de lényegében még mindig harminc fokos levegőt kever a pofámba, ami jól esik, csak tíz perc után égővörös lesz a szemem, pontosabban ég, miközben vörös, mint egy bedrogozott házinyúlnak. És már nincs kedvem olvasni.
Ilyenkor kell megnézni egy dokumentumfilmet Scott kapitány déli-sarki expedíciójáról, ahol kulturáltan halálra fagytak a lelkes résztvevők, hisz egyfelől már a látvány is hűsít, másfelől meg ahhoz képest nem is olyan rossz ez a mostani hőség, hisz például még életben vagyok, mint ahogy a rokonok és ismerősök többsége is. (Akik meg nem, azok meghaltak, de nem ettől a nyártól.)
Viszont nem érdemes egyenesen a dobozból enni a jég(k)rémet, először ki kell lapátolni belőle egy müzlistálba (és ügyelni rá, nehogy a szekrényben lakó zabpehely kiszúrja, és megsértődjön), mert a fagyasztóból kivéve akkora még a különbség a fehércsokis desszert meg a levegő hőmérséklete között, hogy a fagyi konkrétan leégeti a nyelvemet, és fél napig nem érzek ízeket tőle, nekem. (Elvégre a szélsőséges hőmérsékletek ugyanúgy hatnak, a fagyási meg az égési sérülés a testünknek ugyanaz, ilyen hülyék ezek a testek. Miközben mi, az örökkévaló lelkek tudjuk, hogy az odaégett pizza meg a citromos jégkrémbe fagyott csótány nagyon nem ugyanaz, csak az ehetetlenség tekintetében.)
A legjobbak amúgy a hajnali órák, olyankor majdnem olyan, mintha még lakható lenne ez a bolygó, ezért kelek korán, miközben nem bírok időben elaludni, de valamivel valamiért. Ez esetben kialvatlansággal a hűsölésért!
12 év börtönre ítéltek egy orosz nőt hazaárulásért, aki 51 dollárt adományozott egy Ukrajnát segítő jótékonysági szervezetnek. Na ja, példaszerű demokrácia ez a Putyinisztán, pont mint a miénk, csak nálunk nem mer ilyeneket húzni a hatalom. Szeretne persze, csak hát az EU (az a Brüsszel fedőneve), meg a NATO meg a minden, de a Szuvenírvédelmi Hivatal például pont ilyeneket művelne, ha kicsivel keletebbre lennénk, meg az Unióhoz képest eggyel kíjjebb. (Meg Kijevtől eggyel jobbra, de az ugye már Oroszhon, már ha előttem van észak, jobbra pedig kél.)
Nálunk ugye legitim önkényuralom van, mert bár Felcsút felé lejt a pálya, de azért az istenverte nép mégiscsak a Dagadtékat szavazza a hatalomba bele, de folyton, ellenben a ruszkiknál már nettó a diktatúra. Ha valaki leírja a háborúról, hogy háború, az súlyos éveket tölthet valami szibériai munkatáborban, ha viszont elég befolyásos ember, akkor gyorsan kiesik a tizenötödik emeletről, de csak miután hátbalőtte magát.
A most elítélt nő amúgy orosz-amerikai kettős állampolgár, ami különös bájt ad a történetnek. Mert volt olyan óvatlan, hogy hazalátogatott Los Angelesből, ahonnan utalta a dollárokat, azt« rögtön le is tartóztatták. Vagy csak egy Navalnij 2.0, aki kábé tudta mi vár rá, de mégis hazament, miután az orosz titkosszolgálat megpróbálta megölni. Hogy aztán valami sarkköri lágerben végezzen vele valami hirtelen és rejtélyes betegség.
12 év egyébként ez esetben sem tűnik túlélhetőnek, legalább is keveseknek szokott sikerülni, de azok meg javarészt igazi kemény bűnözök, igaz nekik kenőpénzre is telik, meg arabtársakból is kiverhetnek sok mindent. Az elítélt csaj ehhez képest amatőr balerina...
És a legdurvább az egészben az, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Pszichopatov elvtárs rendszeresen megünnepli a nácik feletti győzelmet, miközben ma épp ő működtet egy egészen dermesztően nácisztikus diktatúrát. Igazán kinyírhatná már magát, mint Adolf kolléga egykor.
És nem, nem hiszem, hogy ez a náci párhuzam túl erős lenne, és nem az oroszok a nácik, hanem a rajtuk uralkodó rezsim: gyakorlatilag nincs ellenzék, aki van, az valahogy fiatalon meghal, nincs szólásszabadság de vannak lágerek, azoknak, akik szerint kellene, és van valami nagyorosz-pravoszláv-fassetudja zavaros ideológia, az ő civilizációs felsőbbrendűségükről, meg a birodalmi küldetésükről, természetesen a hozzárendelt erőkultusszal és fegyver-fetisizmussal. Nekem ez már túl sok párhuzam.
Lemondott a kalotaszegi református esperes, ami a minimum volt, az után, hogy a párizsi olimpia megnyitóján annyira felbaszta magát, hogy a következőt posztolta a Fészbukon, a szervezőkre és szereplőkre célozva: „Valamennyit élve kiherélni ha még megvannak a tökeik, a lyukaikba égő parazsat tenni, majd élve megnyúzni és végül felnégyelni”
Kedves, keresztényi (keresztyéni?) szeretetben fogant mondat, nemde? Nem tudom mi dúlhat a mindennapokban is a lelkész úr lelkében, de nem lennék a tudatalattija, az biztos. Ja, egyébként lelkész ő még, mert csak esperességről mondott le, de azért lelkésznek maradt, hisz az hivatás kérem, azt nem lehet csak úgy leadni, mint mosodába a szaros gatyát.
De ha már ő nem, akkor legalább az egyháza léphetett volna valamit, például kirúghatták volna, mert nemhogy egy lelkész nem mond/ír ilyeneket, de egy átlagosan normális ember sem. És nem is kellene en bloc az egyházból kitenni, biztos ért valamihez, lehetne mondjuk sofőr vagy könyvelő vagy valami más, református kötelékben, csak a szószékre ne mehessen fel többet.
Elvégre egy rossz és gonosz és aljasul szadista fantáziákról árulkodó mondat miatt nem kell rögtön megfosztani valakit az egzisztenciájától, hisz ez csak egy mondat. Ám ha valaki abból él, hogy prédikál, akkor ennek már túl nagy a súlya, szóval kereshetnének szegény hülyének valami más elfoglaltságot házon belül.
De nem, a reformált egyház nem így működik, a jelek szerint Erdélyben sem. Nálunk is van Balog püspök, akinél szemforgatóbb, hipokritább alakot nehéz találni a hazai közéletben, de ő is csak valami zsinati elnökségről mondott le a kegyelmi botrány után, ám azóta is püspök. (Ja, és azért ebben a mostani önkényuralomban volt sokáig fontos miniszter, mely minőségében azért szétbaszott néhány fontos területet.) Madart tolláról, egyházat lelkészeiről.
Végre meg tudtam nézni Jorgosz Lanthimosz Szegény párák (Poor Things) című igazán lenyűgöző filmjét. Pedig nálunk január vége felé mutatták be a mozik, de én csak tegnap este tudtam levadászni a neten, hogy aztán jó későn feküdjek le, de megérte, ez nálam egy 10/10-es darab.
Az egész valójában egy Pygmalionba oltott Frankenstein-történet, kortárs áthallásokkal, bizarr alaphelyzettel, és olyan párbeszédekkel meg képi világgal, ami nagyjából Wes Anderson a négyzetre emelve.
A bizarr alaphelyzet (ha valaki még nem látta volna) annyi, hogy valahol a viktoriánus Londonban van egy középharmincas nő, Bella, aki viszont úgy viselkedik, mint egy maximum másfél éves gyerek, vagy egy különösen súlyosan fogyatékos bármennyi éves. Merthogy ő korábban egyszer már öngyilkos lett (pontosabban az anyja), méghozzá terhesen ugrott a Temzébe a Tower Bridge-ről, ahonnan kihalászták a még friss hulláját, ami megvett Dr. Baxter, a londoni Dr. Frankenstein, és villanyossággal felélesztette. de mivel agyhalott volt, a majdnem kész csecsemő a méhében meg még használható, annak agyát ültette belé.
Így aztán Bella egy felnőtt nő, egy csecsemő agyával és tudatával, egy gyerek az anyja testében (ahol addig is volt, míg ki nem vágta onnan az érdekes doktor), aki viszont rohamtempóban fejlődik, csak épp mit sem tud a világról. Rá nem hatnak a társadalmi konvenciók, azt teszi ami épp jólesik neki, és azt mondja (ahogy egyre jobban megtanul beszélni) amit tényleg gondol és érez. És lassan felfedezi magát, meg testének szexualitását, aztán a külvilágot, amint lesz belőle egy simlis és irritáló ügyvéd szeretője Liszabonban és egy luxushajón, prostituált Párizsban, a kettő között sokkot kapva a szegénység látványától is, végül meg bizonytalan identitású orvostanhallgató Londonban. Ja, és szocialista-idealista, bár a végére azért, lassan belenőve a világba, már felvillan a szemében a cinizmus tüze is, hisz a világ szar hely, igazságtalan és kegyetlen, és az idealizmus csak addig működhet, amíg a világtól elzárva él az ember, mint az elején Bella, a doktor házában. Amikor viszont fejben még annyira gyerek, hogy föl sem fogná az egészet. Dehát ettől egy felnövéstörténet a film, többek között. (Meg például testhorror.)
Szóval tényleg bizarr egy darab, de Lanthimosz talán eddigi legjobb alkotása, minden esetre engem megvett kilóra. Hogy mennyire társadalomkritika vagy épp feminista kiáltvány, az szinte nem is érdekes, a sztori amúgy is magával sodorja az embert, és a majdnem két és fél óra alatt nincs idő agyalni. Több okból sem.
Az egyik az ábrázolt világ. Ami elvileg a viktoriánus Anglia lenne (meg néhány más korabeli helyszín), csak ez először egy fekete-fehér rideg hely, aztán egy túl színes, és nagyon steampunk rémálom, ahová azért elmennénk nyaralni.
A másik pedig a karakterek, és az ő párbeszédeik. Doktor Baxter (Willem Defoe) például maga egy Frankestein és Frankenstein szörnye egyszerre, tekintettel arra, hogy már az apja is Frankenstein volt, aki épp rajta kísérletezett, aminek a nyomait idős korában is viseli. Bella pedig nem egyszerűen a teremtménye, hanem nagyjából a lánya is, aki istennek szólítja az öreget (pedig csak becézi God-nak, ha már a keresztneve Godwin, csak hogy legyen benne némi bibliai áthallás is). Emma Stone hihetetlen nagyot megy a szerepben, nyilván elég sokszor kellett kilépnie a komfortzónájából, hisz egy szürreális karaktert kell megjelenítenie, ráadásul gyakran már-már a pornó határát súroló szexjelenetekben. Mégis tud nem evilági módon naiv és csodálkozó lenni, miközben (épp a naivságát ábrázolandó) teljes természetességgel tolja lee a bugyiját. Nélküle egyáltalán nem működne a film, vele viszont egy remekmű, meg is érdemelte az Oscar-díjat, nem mintha az amúgy túl sokat jelentene.
És van egy harmadik összetevő is. A film képi világa tényleg elképesztő, és nem csak a látványorgia miatt, hanem mert a Lanthimoszra jellemző váltott nézőpontok itt is tűpontosan működnek. Hol színes a kép, hol fekete-fehér, néha nagyon szélesvásznú, néha meg egy halszemoptikán keresztül látjuk a történéseket, és ezek a váltások pontosan passzolnak a dramaturgiai fordulatokra.
De abba is hagyom, mert sürgősen meg kell néznem még egyszer. Most. Aztán még majd később is párszor. Hú, de el vagyok én képedve ettől idelent, mert az azért ritka, hogy egy film ennyire belém tapos. (Na jó, nem nagyon ritka, csak eléggé.)
El ne vigyél a Holdra! Lehetne ez is a film a címe, de valójában tagadás nélkül áll, talán mert a Fly Me To The Moon egy Frank Sinatra dal, ami az első holdraszálláskor már vagy tizenöt éves volt. És az azonos című mozi félig ráerősít azokra az összeesküvés-elméletekre, mely szerint nem is járt ember a Holdon, az egészet egy stúdióban vették föl. (Egyesek azt is tudni vélik, hogy Stanley Kubrick rendezésében, melyre egy poén erejéig itt is utalnak.)
Mert a filmes fikcióban az van, hogy az Apollo-11 ugyan felszállt 1969-ben, de a NASA főnökei nem voltak biztosak benne, hogy elég látványos lesz a közvetítés, vagy hogy egyáltalán sikeres a leszállás. Így B-tervként azért le akarták forgatni az egészet egy stúdióban is. És mivel Apollo ikertestvére Artemisz volt a görög mitológiában (és nem mellesleg a Hold istennője is) ez a biztonsági mentés lett volna az Artemisz-verzió, és ennek a viszontagságairól szólt a Vigyél el a Holdra. Pontosabban szólt volna, mert a közepére kezdett gyanús lenni, hogy ez nem valami rendes űrös, alternatív történelmes darab, hanem egy kibaszott romantikus komédia, amely műfajtól már jó ideje rám jön a sikongató lábrázás.
port.hu
Ugyanis a sztori középpontjában a NASA két alkalmazottjának románca áll, az egyik a marketinges csaj (Scarlett Johansson), a másik meg az indításért felelős igazgató (Channing Tatum), és bár az egész egy rendes űrhajósos mozinak indul, végül egy látványos, de rémesen nyálas vacak lesz belőle. És a látványosság is csak a rakéta-összeszerelő üzemnél volt nekem fontos, mert bár nagyon pontosan reprodukálják a hatvanas évek Amerikáját (az utolsó kávéscsészéig), az már nem igazán érdekel. (Mint máskor már említettem, engem a hetvenes évek Angliája érdekel, akkoriban lettem volna húsz éves, Londonban.)
Szóval ez egy giccses romkom, és mint ilyen csalódás, nagyon szépen filmre vittek egy ócska forgatókönyvet, többnyire vacak szereplőkkel. Persze Johansson elég jó színésznő, úgyhogy ha a forgatókönyvben egy irritáló, törtető picsának írták meg a szerepét, akkor azt is eljátssza, de ettől még nem jobb nézni. A Tatum csávó viszont gyakorlatilag nem színész, csak annyit tud, hogy látszik a képernyőn/vásznon a kigyúrt feje, és ez sokszor elégnek bizonyul Hollywoodban, ahogy itt is történt. (Oké, Anna Garcia és Woody Harrelson is rendben van, de ennyi.)
Ezt az izét csak azoknak bírom ajánlani, akiknek nincs még kétoldali romantikuskomédia-mérgezésük, bár szerintem ilyen ember nem sok van, talán a Holdon lenne érdemes keresni őket, ott biztos kevés a mozi, és nincs rendes internet.
Még tegnap is azok a hírek jöttek szembe, hogy hazatértek az olimpikonok az Aranygéppel. A mivel? Évtizedek óta nem értem ezt az aranygépezést, az biztos valami olyasmi, mint a Pápamobil, ami még sosem járt Pápán, egy gép ami nem aranyból van, csak frissen meggazdagodott nemzeti hősöket fuvaroz.
Van az Aranycsapat, Arany János meg az Aranygép. Nagy A-val, mert a Wisszér Erlájnsz repülője tulajdonnév persze, én meg látens idegsebész a sarki hentesnél. Amúgy a gép farkát, precízebben a függőleges vezérsíkját tényleg átfestették, a társaság szándékai szerint arany színűre, amiben van valami (mármint a színben), csak némi fosbarna beütéssel. (Bocs, nem akarok bunkó lenni, bár akár össze is jöhet, de erre nem találtam komilfó kifejezést.)
És persze az aranygépezés csak tünet. A félreértett nemzeti büszkeség tünete, elvégre mi a világ élvonalában vagyunk, annyi az olimpiai bajnokunk, mint kolbászból a kerítés. Nekünk jár, hogy egy Aranygépnek integessünk a reptéren, ha ahhoz támad kedvünk, csak közben érezzük át, hogy ez egy kissé nevetséges gesztus. Egy bajnokkal találkozni nyilván nem az, de erre vannak a sajtótájékoztatók meg a közönségtalálkozók.
De akkor lehetett volna egy kisebb flottát mozgósítani, hogy külön Ezüstgép, Bronzgép meg Azért Alapvetően Helytálltunk-gép. Innen nézve már talán látszik, hogy miért a sportsikerekkel kérkedés nevetséges túltolása az aranygépezés, sajtószerte. Exkluzív videó a fedélzetről, ahogy sportolók utaznak, és túrórudit esznek egy fapadoson (tényleg, egy Aranygép hogy lehet fapados?), élő tudósítás a reptérről, hogy késik az Aranygép, már magyar légtérben az Aranygép, leszállt az Aranygép, mindjárt lehet integetni. Az Aranygépnek.
Amely légjármű holnap már Londonba vagy Madridba repül menetrend szerint, ideges és részben részeg turistákkal, mert tegnap még Aranygép volt, de immár csak egy másfél órát késő desztináció. És nem tulajdonnév. Erre szokom mondani gyakran, hogy így múlik el a sic transit gloria mundi.
„Szarral keni az arcát egy brazil modell, mert azt olvasta, így megakadályozható az öregedés“ -és ez a cím ebédelés elkövetése alkalmából jön szembe a 444-en, kell nekem kajálás közben is kényszeresen olvasgatnom.
A cikk szerint amúgy ez nem használ öregedés ellen, bár ezt csak mindenféle jöttment orvosok állítják, a csaj meg nyilván valami komoly, névtelen szerzőtől olvasta valahol. Amúgy lehet, hogy csak bizonyos fajta szar nem használ, hisz az első kérdés az, hogy sajátot használ-e vagy másét is néha? (Sajátot.) esetleg jó-e a lószar is, vagy a mormotaszar jobb lenne, csak azt nehezebb beszerezni? És egyáltalán, a mindenféle orvosok honnan tudják, hogy nem hatásos a szarterápia, elvégre gondolom nem próbálták, csak mindenféle tudományoskodással jönnek elő.
Nem mellesleg, például a hagyományos indiai kultúrában fontos a tehénszar, némelykor még szappan is készül belőle. Plusz egyes jógik úgy javítják az emésztésüket, hogy a saját vizeletüket isszák, ilyenkor persze fontos, hogy szigorúan vegetariánus legyen az étrend, és ne piáljanak (ezek jógiknál azért eléggé alapkövetelmények), mert különben nem béltisztító hatása lesz a húgynak, hanem mondjuk betépnek tőle, ami megint csak ellenjavalt.
Egyébként ismertem is valakit, aki ezt a vizelet-jógát maga is gyakorolta, és azt mondta (mert ott is voltak kínzó és kínos kérdéseim), hogy nem, nem ízesíti, mert úgy nem az igazi, és be sem hűti, mert azt testmelegen kell inni. És igen előfordulhat, hogy egy-egy adag többször is végigmegy rajta, mert ugye belehugyozik a pohárba, megissza, aztán a következő alkalommal részben az jön ki belőle, ami egyszer már kijött. Ennél a pontnál én már kis híján elhánytam magam, ami szintén egyfajta emésztőrendszer-tisztítás, és őszintén szólva még mindig egy fokkal (kettővel) jobb, mint meginni a pisát. Ami így kisbetűvel nem az olasz város...
Etnikai kisebbségnek nyilváníttatná a vadászokat egy brit vadásztársaság elnöke, Ed Swales. Remek! Az ugyan nem világos, hogy ennyire részeg volt a fazon, vagy alapból ennyire hülye, de az állatokra lövöldözőknek valahogy nem találom az etnikai meghatározottságát. (Egyébként ennyire hülye, hisz állítása szerint három évet dolgozott a beadványon.) És így is annyi csak az érvük, hogy őket az „állatjogi mozgalmárok“ diszkriminálják, meg zaklatják a közösségi médiában. Márpedig akit diszkriminálnak, az mondjuk Anthony Giddens definíciója szerint is kisebbség, csak ez esetben nem etnikai. Nem látom azt a sajátos kultúrát, ami definiálna egy etnikumot. Az erdőn-mezőn lövöldözés ehhez kevés.
Amúgy sem értem a vadászokat, nem kell lelőni vadakat ahhoz, hogy legyen mit ennünk, a „vadgazdálkodás“ nevű dolog meg csak azért kell, mert különben túlszaporodnának állatok, nem nálatok, de a kissé zsugorodó erdőkben. Ám a hobbivadászat akkor lenne legitim, ha a szarvasoknál is lenne puska, csak az egyenló feltételek, miszerint a sportszerűség mentén. Biztos látens állatjogi mozgalmár vagyok.
Ajánlom viszont a következőket:
- A kokainfüggők legyenek vallási kisebbség. Így a szerhasználat rítusnak minősülne, a dílerek árai gyónási titkot képeznének, és az egész még komolyabb is lehetne, mint mondjuk a Repülő Spagettiszörny Egyháza (azaz a pasztafariánus gyülekezet). És fasza kis vallásháborút vívhatnának a Heroinista Gyülekezettel, vagy az Anonim Alkoholistákkal. (Utóbbiaknál amúgy is van egy kis vallási stich.)
- A buszsofőrök lehetnének szexuális kisebbség az átizzadt ing- és indokolatlan bajuszfetisizmus miatt. Ráadásul egy tradicinonalista szexuális kisebbség (olyat még úgysem látott senki), mert egyre kevesebb az izzadt és egyben bajszos sofőr, azaz mondhatni veszélyeztetett faj. (De ne legyünk rasszisták...)
- A rendőrük meg lehetnének egy polgárjogi mozgalom, ha már amúgy is szolgálniuk és védeniük kéne, nem zaklatni és cseszegetni. És akkor tüntethetnének, hogy ne lehessen valakit csak úgy bevágni előzetesbe, akár hónapokra-évekre, csak mert örülnek ha végre van egy gyanúsítottjuk. Vagy tüntethetnének rögtön (és így is csak megkésve) a lecsukott embercsempészek szabadon bocsátása ellen. (Csak mert sokba került őket etetni. de akkor egy betörőt is szabadon lehetne engedni, ugyanezen az alapon.)
Hogy pontosan mi, azt tudja a fene, de az ilyen című film szereplőihez a szerelem főleg. Elvileg romantikus vígjátéknak címkézték, de ez egy érzelmi hullámvasút-jellegű dráma, röhögni egyáltalán nem lehet rajta, de ettől még erős darab. Kicsit szirupos, de erős, és hát milyen legyen egy romantikus izé.
Van benne egy Steven (Peter Dinklage) nevű zeneszerző, aki épp az új operáját írná, de helyette inkább megcsalja a feleségét. Mert találkozik egy vontatóhajó kapitánnyal, akit Marisa Tomei játszik, de ez nekem vagy húsz percig nem tűnt föl, pedig igazából miatta néztem meg a filmet. Kissé már látszik rajta a kor, de neki még ez is jól áll. Szóval ő Katarina a róla elnevezett hajó kapitánya, aki szex- és szerelemfüggő (legalább is így mondják, szerintem inkább kapcsolatfüggő), és elcsábítaná az alkotói válságban szenvedő zeneszerzőt. Ha jól vettem ki, a házasságtörés végül nem lesz elhálva (vagy mi lenne itt a terminológia), de Steven ihletet kap a nőtől, és megírja az operáját, amiben a főszereplő teljesen véletlenül egy vontatóhajó kapitánya (vagy kapitánynője, ezt sem tudom, hogy jobb). Siker, csillogás, mifene.
indiewire.com
Aztán Katarina elmegy a pasi feleségéhez, aki pszichiáter, némileg kitálal, és okoz a másiknak egy rendes idegösszeomlást. Mire az nemsoká beáll apácának, Steven meg Katarina hajójával megszökteti fia szerelmét, hogy összeházasodhassanak Delaware-ben, ahol már a gimiseknek is legális. Nagyjából ennyi a történet, és ez még csak nem is spoiler, mert nagyjából sejthető, hogy ez lesz a sztori.
A lényeg az egyes jelenetekben meg a film egészének keserédes hangulatában van, bár ebből a hangulatból a happy end némileg visszavesz. De Marisa Tomei meg Peter Dinklage párosa tényleg nagyot megy, ha van hitelesség a filmben (akad) akkor az miattuk van. szegény Anne Hathaway a megcsalt feleség szerepénben viszont lapos és halvány, bár sok mélységet eleve nem írtak a karakterének.
mafab.hu
És csak utólag tűnt fel, hogy a rendező-forgatókönyvíró az a Rebecca Miller, aki például a Menekülés az életbe, vagy a Pippa Lee négy élete című mozikat is összehozta, és azok is hasonló zsánerű darabok. Plusz ő Daniel Day-Lewis felesége, aminek itt semmi jelentősége, de erre is csak most jöttem rá.
Végre vége az olimpiának, lesznek megint érdemi hírek, meg normális autóverseny-közvetítések. Ez volt talán az első limpia, aminek a közvetítéséből konkrétan egy percet sem láttam. Régebben néha-néha belenéztem ebbe-abba, és azért ilyen konkrét a megfogalmazás, mert a fene sem emlékszik mikbe.
Nekem ez az egész élsport még mindig ilyen furán felesleges dolognak tűnik, fiatalabb koromban is legfeljebb százméteres lábfájásban tudtam volna rajthoz állni, esetleg országúti túlsúlyban. Vagy jövőkép-mentességben, de azt nem tudom miben mérik, talán magasságban és messzire tekintésben.
De azért jellemző, hogy kedvenc Zorigóm még nem tud lehasadni a témáról, ilyeneket listáz épp, hogy "a tíz legnagyobb botrány az olimpián". De hova lettek a hősök, akik pár napja még azok voltak? Tagnap vége lett a cuccnak, és már csak a botrányokkal tudnak foglalkozni. de hát mi mással is foglalkozna egy ilyen portál, ami olimpiamentes időszakban főleg hazudozással és karaktergyilkosságokban utazik. A botrány az botrány, az kattintást hoz, a magyar érmeket meg már most sem tudná felsorolni az elvileg rajongva szurkoló törzsközönség sem.
Mindeközben meg Pamela Anderson látványosan megöregedett, tudjuk meg a fontos hírekből. Ja, én is, pedig pár évvel (héttel) fiatalabb vagyok nála.
Ma 66 éves Bruce (eredetileg Paul) Dickinson, a két lábon járó légvédelmi sziréna, aki az Iron Maiden énekeseként lett világhírű, sőt azóta is az. Igaz közben egy darabig nem a Maidenben énekelt, de egy ideje már megint, bár ahogy öregszik, egyre furább egy fazon.
Viszont abszolút sokoldalú fickó. Először is történészként diplomázott Londonban, írt két regényt, amiket nagyjából humoros krimiknek szoktak minősíteni (nemtom, nem olvastam egyiket sem), és elkövetett egy filmforgatókönyvet is a hírhedt okkultista, Alister Crowley életéről.
Közben tőrvívással is foglalkozott, volt brit válogatott, és egyszer - két Iron Maiden album között - egy időre Bonnba költözött, hogy az ottani vívóiskolában tökéletesítse a technikáját.
De számomra a leginkább irigyelt szakterülete az, hogy profi pilóta is. Kapitányi vizsgája van Boeing 747-esre, és 757-esre, dolgozott is légitársaságoknak, főleg charterjáratokat repült, meg volt hogy egy-egy turnén ő vezette a zenekar gépét.
És mindehhez képest lett világsztár, mint énekes. Aki hatszáz év múlva 666 éves lesz, ami vicces, kár hogy én már nem élem meg.
Végre megvan a kedvenc bézbólsapkám (a nem annyira kedvenc eddig is megvolt), ami fontos, ha kimerészkedek a házból. Mert odakint telibe süt a Nap, én meg szúrást kapok tőle könnyen, plusz a felül ritkul a hajam, avagy férfiasan kopaszodom, így fejtől le is éghetek.
Ja, és a hajam meg pont úgy fest, mintha nem járnék fodrászhoz, és magamnak nyírnám, de kézigránáttal. Ebből az eleje igaz is, rendszerint a fürdőszobatükör előtt küzdök egy szerintem papírvágó ollóval meg egy hajnyíróval, de kézigránátot eddig leginkább csak a tévében láttam. Meg gondolom valami múzeumba is biztos, de ahol tankok vannak meg világháborús vadászgépek, ott én ilyen apró részletekre nem figyelek.
A sapka viszont fontos, mert egy hosszabb szakállal meg napszemüveggel (ami szintén kell a Nap ellen, a fejemen nem csak a teteje érzékeny rá) már régi ismerősök sem ismernek meg, legalább is azok, akik nem követték evolúciómat az elmúlt másfél évtizedben. Egyesek ezt öregedésnek hívják, pedig az evolúció sokkal kifinomultabb kifejezés, akkor is ha visszafelé viszi az embert, a hanyatlásba. Mert okosabb nem lettem a korral, kicsit olvasottabb talán, de ezzel párhuzamosan romlik a memóriám, úgyhogy az olvasottságot ez rögtön ki is egyenlíti.
De bizonyos szokásokba még mindig nem hanyatlottam bele. Például nem hordok táska vagy hátizsák helyett teszkós szatyrot, nem köpködök az utcán, bazmegelni csak írásban szoktam, a buszon mindig oda ülök, ahol várhatóan nem kell majd átadnom a helyem (de nekem sem szokták, annyira nem nézek ki korosnak), és még mindig ott tartok, hogy az elmúlt immár ötven évben egyetlen focimeccset sem láttam. Na jó, végig. Mert egyszer még általános iskolás koromban voltam úttörőtáborban Bükkszentkereszten, és a harmadik nap már akkora tévéhiányom volt, hogy beültem a t9bbiekkel a kajáldába valami meccset nézni. Húsz percig se bírtam ideggel.
Van a valami furcsa okból „Alapjogokért Központnak“ nevezett kormányzati hergelde, akik kurva sok pénzért nem csinálnak semmit, de néha úgy kell tenniük, mintha. Erre a cég, izé.. intézet vagy mi a vihar főfasza, Szánthó M. (kinek magyarságteljesítménye és egyben tudományos munkássága kimerül abban, hogy kackiás a bajusza), hogy akkor legyen egy ilyen Wokebusters, mint a szélsőjobb nemzetközi riadólánca, szoros alakzatban a CPAC Hungary nevű amerikai import valamivel.
Ha valakinek nincs meg, a „woke“ azaz felébredt a progresszív-liberál-radikális mozgalmak együttese (nagyjából), ami a széljobbon már komolyabb szitokszó, mint a liberális (a Dagadt szóhasználatában: libernyák), pedig már az is nagyobb sértés a horogkeresztény-nemzetiek részéről, mint mondjuk a sátánista. A wokebusters nevű baromság meg gondolom arra rímelne, hogy Dam Busters, ami magyarul Gátrombolók, és a második világháborúban egy speciális bombázóegység neve volt, akik meglepő módon gátakat bombáztak le a németeknél.
Szóval az Jogalapért Központi Megmondóiroda a woke-ideológiát akarja rombolni, amivel talán annyi gond van, hogy ez nem feltétlen egy egységes ideológia, pláne nem a szó „hamis tudat“ értelmében, hisz sokféle társadalmi-kulturális kérdésre adott sokféle reakció gyűjtőneve. És hogy hogyan rombolnák, már túl a kibaszott hülyén hangzó jelmondatokon és harcias nyilatkozatokon, nos az kérdéses.
Minden esetre jellemző, hogy a rohadtul nagyon békepárti szélsőjobb új mozgalma, vagy mije úgy hirdeti magát a honlapján, hogy „Wokebusters - A jobboldal gyors reagálású hadteste“. Ami persze rímel arra, hogy a Dagadt is harcosokat keres a világrendszerváltáshoz (WTF?), de hát ő is igen-igen békepárti, hisz ha nem lenne az, nem keresné a harcosokat, hanem már lövetne. Gondolom. Úgyhogy lényegében mázlink van, mint a gyerekeknek Lenin elvtárssal, aki visszadobta nekik a labdát, pedig közéjük is lövethetett volna.
"Mi, a CPAC Hungary által életre hívott Wokebusters tagjai, a szabadság, a rend és a biztonság nevében megfogadjuk, hogy lecsapoljuk a mocsarat és visszavesszük a Nyugatot.“
Nagyjából ennyi a küldetésnyilatkozatuk, én meg csak azt nem értem, hogy kerül oda a szabadság? Mert azt nemigen csípik, ez egyértelmű, az ő fétisük a Rend, a Biztonság már csak ennek következménye. Meg milyen Nyugatot vesznek vissza, a kitől? Ja, ez utóbbi megvan a woke képviselőitől, akik ezek szerint ellopták a Nyugatot, és biztos jól eldugták valahová, de most aztán úgy vissza lesz véve, mintha oda nem is lett volna.
Mondjuk hogy ez miért pont magyar kezdeményezés az se világos. Mikor volt miénk a Nyugat? Mikor voltunk egyáltalán Nyugat? Lehet, hogy nekem túl hézagosak a történelmi ismereteim, de gyanús, hogy legjobb pillanatainkba is maximum mi voltunk a Kompország, de immár az sem vagyunk. Ráadásul a pártvezér és kancellár kiadta a jelszót, még az EP-választások előtt, hogy el kell foglalni Brüsszelt, de az még mindig Belgium fővárosa, szóval a Nyugat egy darabkáját sem sikerült elfoglalni, úgy mi mi a frászt akarunk visszavenni.
Részemről a józan észre szavaznék, de a felcsútista szekta kemény magja és főhadiszállásának személyzete (ha már háborús metaforákban kell beszélni) esetében ez már reménytelen.
Harry herceg részegen ordibált Európában. Gyalázatos üzenetet küldött az ukrán olajstopról, turisták megölésére buzdított Mallorcán, és kiderült, nem játszhat a Fradiban a dánok ellen. Ezért nem áll szóba III. Károly király a fiával.
Állítólag a brit uralkodó nagyon megharagudott fiára, mert szerinte főbenjáró bűnt követett el, amikor Szandi lánya megmutatta új barátját, és lincshangulat alakult ki. Az egész világot, így Magyarországot is növekvő aggodalommal tölti el a helyzet, mert királyi körökben senki sem becsmérli Kamillát, de ha mégis, azt nem ússza meg büntetlenül - még a király fia sem.
Vilmos is kezdetben könyörgött, hogy hallottál valaha egy férfit így beszélni egy nővel? Aztán dühös lett, talán fejébe szállt a bor, majd egy rövid időre eltűnt, egyedül akart lenni. Ezért nem utazik családjával az Egyesült Királyságba, mert halálos lehet a túl kevés szex, és azok a nők, akik egyáltalán nem élnek nemi életet nagyobb eséllyel halnak meg idő előtt, mint gyakrabban szeretkező társaik. A herceg egyre jobban aggódik a családjáért, és ezét van az, hogy mindig egyedül látogat az Eiffel-toronyhoz, mert csak a csajozás és a buli érdekli: kiszivárgott videón mutatjuk, mit művelt az alvilág kedvenc klubjában.
A trónörökös is társkereső show-t csinál a politikából, váltott partnerekkel próbálkozik, ami elképesztő világcsúcs férfi rúdugrásban, a fekáliás Szajnánál. Így a korábbinál jóval több pénzből kell majd eleget tennie uralkodói feladatainak, mégis szánalmasan sajnáltatja magát.
(Kollázs a Zorigo tegnap esti címlapjáról... Csak mert utálom, és kábé tényleg ennyi értelme van..)
A néni, aki megette a világot, igazából csak fánkkal töltött buktát akart enni vaníliafagyival, de kicsit túlszaladt. A pékségben volt fánkkal töltött bukta (plusz áfáért), de fagyi nem, ami egy pékség esetében legalább is érthető. Így ivott rá fél liter málnalekvárt, amitől csak éhesebb lett. Ráadásul a pékség szomszédságában, alig két utcával arrébb, volt egy cukrászda, ahol viszont volt fagyi és fánk is, úgyhogy első körben odáig ette magát. Közben persze bele-belehányt a kötélfüles teszkós szatyrába, de vitte magával rendületlenül, mondván, van abban még kalória, a málnalekvár például még ki sem hűlt mire felért.
És mivel a városban volt több cukrászda is, meg az elsőn kívül öt és fél pékség, de nem volt türelme válogatni, megette a várost, mondván hogy az emésztése majd kiválogatja a felesleget, mint a villanyoszlopok, támfalak, óvónők vagy játszóterek. Itt már nem volt igazán éhes, de nem volt megállás vitte a lendület. Hisz ott volt az egész ország, meg többi, a kontinensekről nem is szólva. Szóval széles távlatok nyíltak meg előtte, amihez már teszkós szatyor sem kellett.
És arra gondolt, ha megeszi a világot, az bizonyára világrekord lesz, hisz eddig ez még senkinek sem sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy még megvan. Mármint a világ, persze tervei szerint ez már csak átmeneti állapot.
De aztán elbizonytalanodott. Mert ő hiába eszik világrekordot, ha nem lesz senki, aki elismerje, plusz hol lesz ő, ha a világ már a gyomrában? Végül mégis elmosolyodott, hisz rájött, hogy akkor már ő lesz a világ. Ami azért nem semmi (sőt eléggé minden), mert nem minden szerelősori konyhás mondhatja ezt el magáról a Lóbelező köz 2/B-ből. Persze neki a Világ az eddig csak a Föld bolygó volt, de most már magával együtt kezdett tágulni a horizontja.
És akkor már csak egy kérdése maradt: sajtból van-e a Hold? (És megette-e már az Egér a Marson a Marsot?)
Mostanában, főleg olimpiai hírek jönnek szembe, de minek, én meg kínomban már olyan bulvártartalmakat fogyasztok, hogy „8 és fél híresség, akik titokzatos halált haltak, rejtélyesen“. De tényleg, az az érdekes, ki hogy halt meg gyilkolva, vagy ön. Mintha nem lenne teljesen mindegy ma már, hogy Marilyn Monroe-val mi lett, de a bulvár az olyan, hogy szereti az összeesküvés-elméleteket, meg a sok kattintást.
Engem meg nem érdekel a kalapácsvetés, este nyolc után már nem olvasok Kantot, tíz után már szépirodalmat sem, a tévéműsor generálisan szar, úgyhogy kattintok az ezekre, mintha. Elvégre éjfél előtt ritkán alszom el, két órán át meg már nem szórakoztató kibámulni az ablakon. Ja, és gasztro-cikkeket sem olvashatok ilyenkor, mert felpezsdül tőle a gyomorsavam, és akkor most álljak be a hűtő elé kézzel krumplistésztát enni? Késő este?
Akkor már inkább haljanak meg hírességek gyanús körülmények között, vagy vigyék el őket az ufók, nekem mindegy, de időkitöltőnek jó, míg a tévében tehetségtelen, de cserébe egyáltalán nem vicces sztendaposok szenvednek a háttérben. (Mert ugye egyedül vagyok, kell ez a civilizációs háttérzaj, plusz legalább van min bosszankodni, magamon kívül is. Nem bírom a csendet, olyankor belegondolok dolgokba.)
De ezek a cikkek szigorúan monotonok, kellene már valami változatosság. Hogy amíg a tévé mellett szól valami a jutyúbon is, olyanokat olvashassak, hogy „Nyolc sztár, akik élnek, és jól“ vagy „Hat híresség akik sohasem lottóztak, maguk sem értik miért“.
Vagy vannak még a katasztrófahírek, de azok is sablonosak, nem találkozom olyannal, hogy „Nógrádban majdnem jégeső esett, de nem“, vagy hogy „Brit tudósok szerint a tornádó egy forgószél“.
Viszont tegnapi napra is jutott kreatív bulvárhír, sajnos az olimpiáról, de legalább röhögtem. Nem nagyon, de aki a kicsit nem becsüli...
Amúgy így hangzott cím, amire nem kattintottam, mert a szokás szerint a címben benne volt a lényeg, megnézni meg nem akartam a felvételt: „Férfiasságával verte le a rudat a francia rúdugró, emiatt bukta el a döntőbe jutást - videó“. Ez szerintem nem akkora gáz, többet is elbukhatott volna.
129 éve ma halt meg Friedrich Engels, akiről azt írja a wukipédia, hogy egy német tőkés, tudós, közgazdász, filozófus, közpolitikus volt, a Marxengels nevű szakállas férfiklub egyik fele. Nekem különösen tetszik, hogy ennyi mindenhez értett, bár összevonva jobban hangozna, hogy tőkéstudós vagy közfilozofikus. És mindemellett még finanszírozta Marx megélhetését is, főleg a londoni emigráció éveiben. (Jut eszembe, mindketten ott haltak meg, csak Marx 13 évvel korábban, úgyhogy Engelsnek kellett befejeznie a Das Kapital című tőkét.)
Amúgy 1820-ba született Wuppertalban, amit ekkor még nem így hívtak, de születni már akkoriban is lehetett ott. A fater gazdag textilgyáros volt, ő meg gazdag textilgyárosnak készült, csak később elsodorta a munkásmozgalom teoretikus oldala, kellett neki Marxszal találkoznia. De eredetileg tényleg afféle természettudományos műveltségű mérnökfélének készült, és ugye üzletembernek, amik azért rokon szakmák, már csak a racionalitásuk okán, ami mondjuk egy álmodozó költőre vagy sokat imádkozó szerzetesre már kevésbé jellemző.
hu.m.wikipedia.org
Pedig az ifjú Friedrich mindkettővel kacérkodott, az apai szigor elől a vallásba is menekült, főleg vallásos versek formájában. Egyébként bohém egy alak lehetett, pont mint Marx, akit az utókor hajlamos valami németesen szigorú alaknak látni, holott szeretett piálni és nagyokat dugni az ő Jennyjével, de például fürdeni nem annyira szeretett. Engels 1842 valahányban találkozott Marxszal, de előtte még volt idealista filozófus, ellenzéki, antimonarchista demokrata, újságíró és könyvcsempész, ha nem is pont ebben a sorrendben. (Egyébként az úgy volt, hogy 1842-ben küldte a fater Manchesterbe, hátha ott nem lesz már forradalmár, aztán pont ott lett az, nagyjából az alapján, amit látott. És közben még útba ejtette Marxot, aki akkor még Kölnben lázított a cikkeivel.
A többi meg már történelem (nem mintha eddig nem az lett volna), megírta A munkásosztály helyzete Angliában című szocigráfiai alapvetését, közben beleszeretett egy munkáscsajba, akivel aztán együtt is éltek. Manchesterben meg lett egy fonalgyára, szóval a munkásmozgalom forradalmi ideológusa azért közben gyáros is lett. Marxszal Párizsban találkozott legközelebb, aztán Brüsszelben (már akkor is Brüsszel volt a ilyen alakok gyűjtőhelye), és végül Londonban kötöttek ki mindketten. Ahol később meghaltak, de ezt már említettem.
p.s. Amúgy tavaly novemberben már megemlékeztem Engels születésnapjáról itt is, de mosta a halála évfordulója van, meg hát volt ő annyira színes alak, hogy eléggé érdekeljen. Jobban mint Marx, bár egyszer valami szociológiatörténet vizsgán pont A német ideológiát húztam, amit közösen követtek el.
