Úgy akarom, ahogy lesz!

Ez lehet az orosz főkatonák és mégfőbb politikusok jelmondata mostanában (nem is beszélve a Legfőbb Vezér mögöttük tornyosuló, agyonbtoxolt jelmondatairól), hisz a villámháború finoman szólva se jött be. Valami olyasmit terveltek ki ezek, hogy pár nap alatt lerohanják Ukrajnát, az ukrajnákok hevesen megadják magukat, az orosz többségű területeken meg eleve felszabadítóként üdvözlik a dicsőséges Vörös Hadsereg utódpártját. No igen, van az a mennyiségű vodka-kokain kombó, amitől ez életszerűnek látszhatott, a Kreml valamelyik dúsan aranyozott szalonjában legalább is. Ámde.

A blitzkrieg-ből lett ugye egy masszív ellenállás, nemzetközi szankciók, és kiderült, hogy a főleg messziről ágyúzásra alapozott harcmodor pusztító ugyan, de a győzelemhez kevés, ahhoz valószínűleg utcai gerillaharcokban kellene bevenni egyesével a városokat, amiben a ruszkik meg nem jók. Ők tényleg bombázásra és ágyúzásra alapoznak, meg arra, hogy a fél világ betojva találgatja, vajon remeg-e Vlagyimir Vlagyimirovics keze az atomrakéták indítógombja felett. De ez utóbbival is csak zsarolni lehet, atomfegyvert bevetni viszont nagyon nem lehet, mert abból jönne a harmadik világháború, azt meg nem nyerhetné meg senki.

Mondjuk ezt a mostanit sem. Moszkvában láthatóan már azon töprengenek, hogy lehet kihátrálni az egészből súlyos (otthoni) arcvesztés nélkül, hogy lehetőleg ne legyen lázadás a feláldozott életek, az elégetett csillió rubel, meg a mindennapokban is érezhető áruhiány, és persze a fokozódó elnyomás miatt. Már nem tudnak olyan statáriális törvényeket hozni, nem bírnak annyi ellenzékit lecsukni, hogy ne legyenek háborúellenes tüntetések, minél szarabb a helyzet, annál inkább.

Úgyhogy most szétcsapott tekintetű főkatonák előadják, hogy Nyugat-Ukrajnában akkor visszavesznek a tempóból, és koncentrálnak az amúgy is szakadárok által zaklatott keleti megyékre. Azokat (pláne, mert határosak Oroszországgal) könnyebb elfoglalni, egy koncentrált invázió ellen az ukránok se tudnának mit tenni, és ami a legfontosabb, ezt el lehetne adni otthon is győzelemként. Úgyhogy most arról szól a üresfejűeknek szánt propaganda, hogy nyugaton elérték amit akartak. Egy faszt, ez nyilvánvaló, egyszerűen nem bírták a többfrontos nyomulást, úgyhogy most azt mondják, eleve ez volt a cél. Pont mint a viccbeli részeg, aki kiszól az út menti árokból, hogy én így szoktam leszállni a bicikliről!

Utólag már tudják, hogy mindig is azt akarták, ami végül lett.

Névileg ijesztő izék

Egyszer régen, sok évvel ezelőtt, és tényleg nem tudom hogy pontosan mikor, olvastam egy nagyon vicces posztot a fészbukon, amit valami középkategóriás kádéenpé-csicska írt, naná, hogy nevét azóta már a feledés jótékony homálya fedi. (Hiába no, én mindenre ennyire pontosan emlékszem, mondjuk akkor is bajban lennék, ha megkérdezné valaki, mit ebédeltem két héttel ezelőtt ilyenkor... Bár asszem, ezzel a legtöbben bajban lennének. Hisz honnan is tudnák mit ebédeltem én, mikor én sem?)

De az emlékezetes bejegyzésnek (ami naná, hogy nem sokkal később eltűnt) nem a körülményei, a szerzője vagy a dátuma volt az érdekes, hanem tartalmának mérhetetlenül sötét ostobasága.

Ugyanis akkortájt futott az aktuális Sziget reklámja, meg tele volt kiplakátolva vele a város. És derék, ám jelentéktelen nemkeresztény nemdemokrata pasas, közösségi médiailag háborodott föl azon, hogy micsoda zenekarok jönnek már megint. Valami ilyesmit írt, hogy a Sziget egy morális fekete lyuk, mert a meghívottak közt vannak őrültek, gyilkosok és hitetlenek (ó, irgalom anyja!). Mert hogy az évben jött a világ egyik legjobb ska-bandája, a Madness, meg a Killers, plusz a Faithless is. A faszinak meg nyilván ismerős lehetett valamelyik név jelentése, a másik kettőt megnézte a szótárban, és elborzadt. (Győzikéül: felborzadt, de lehet hogy szét- vagy össze-.)

Jöhetett volna még a Stranglers is (igen, The Stranglers, csak úgy hülyén fest a magyar határozott névelővel), azaz A Fojtogatók, csak hogy jobban örüljön a borzadó feje. És persze lehet még számtalan zenekar nevével(!) ijesztegetni, butaságban megőszülni készülő önkormányzati képviselőket, mint például: Sodom, Stormwitch, Vendetta, Napalm Death, mint jellegzetes metálbandák (és ha hitetlenség, akkor még a Faith No More), vagy akár a kaliforniai indie-rock zenekar, a Fuck. Ezek az igazi tömegpusztító fegyverek, no meg a tömegkommunikáció, és legújabban a közösségi média.

p.s. Aki egy banda nevétől elrémül (át-, szét- és össze-), az olvasson Boris Vian borítókat, hisz mondjuk a Köpök a sírotokra vagy az Öljünk meg minden rohadékot! című regényekbe a cím alapján már úgysem merne beleolvasni.

Már az új sem a régi

Feszült unalomban várta az értő közönség az idei forma egyes szezont, de valójában - mint ahogy évek óta - érdektelen, akár egy napirend előtti hozzászólás, azaz nagyot akar mutatni, de három ócska közhelynél nem jut tovább. Az első verseny álmosító volt, a szokásos vonatozós körözés, legfeljebb kicsit más sorrendben, de a hú de várt forradalmi változásokból a magamfajta néző egyelőre annyit lát, hogy az autók az eddig megszokottnál is rondábbak.

Ezek jobban tetszettek... (crash.net)

Így aztán, sok-sok év valódi versenynézés után, pár  éve már csak háttértévézem a futamokat (meg nincs már Petra, akivel lehetett együtt nézni), de teljesen nem bírok lehasadni róla. Nosztalgia, vagy mi a frász, mikor '86-ban, 12 évesen egy balatoni nyaraló fekete-fehér tévéjén néztem az időmérőket (akkoriban kettő volt), meg az újságosnál megvetettem anyámékkal a vonatkozó színes magazint, a fene gondolta volna, hogy ez egy több, mint harminc évig tartó mánia lesz. Ami lassan elmúlik, de ennyi idő nem múlhat el büntetlenül.

Úgyhogy kicsit vártam, hogy hátha jobb lesz idén, mint az utóbbi pár évben (jó, tavaly nem volt annyira unalmas, csak eléggé), de ez nem látszik jönni. Ehhez képest megtekintettem, a laptop felett időnként átpillantva, a mai szabadedzést is, csak mert idegi alapon be van akadva, hogy bírom ha színes versenyautók köröznek a nagy képernyőn, ez olyan otthonos érzés.

Ehhez képest már nem is emlékszem az eredményekre, az egész keringve benzinégetés jelentéktelennek tűnt, ráadásul nincsenek már karizmatikus kommentátorok sem, csak ilyen unalmas "szakértők", de én a második " a hátsó segédszárny beállítása, a diffúzor szögéhez képest" típusú szövegnél kezdtem bealudni, a gumiválasztás taktikai és stratégiai kérdései kitárgyalásának harmadik percében pedig elkapcsoltam, a szomszéd mozicsatornán ugyanis épp reklámok mentek, és - borzasztó leírni is, de - üdítően hatottak rám.

Két mozzanat volt érdekes az egészben. Az egyik, hogy valami habszivacs-alapú jelzőtáblát nem szereltek fel (vagy nem eléggé), és az egyik autó elsodorta. Micsoda izgalom, micsoda dráma, gondoltam rögtön. Aztán végül lett némi igazi dráma is. A pálya közelében konkrétan felrobban egy olajtároló, és talán nem  magától, mert valami iráni finanszírozású jemeni terrorista sejt rögtön magára is vállalta, hogy ők voltak. Ha ez így van, akkor tényleg lett valami újdonság az idei forma egy egyformaságában, mert asszem olyan még nem volt, hogy merénylete elkövetését eszközöljék egy versenyhétvégén, a pálya közelében. Úgyhogy még az is lehet, hogy elmarad az egész cirkusz, ama másik cirkusz miatt, pedig már épp elhatároztam, hogy azért megnézem az időmérőt meg a versenyt. De ha nem lesz, nézhetek helyette valami filmet a kedvenc műfajaim (darabolós horror, dilemmázós kamaradráma, cselekményes pornó) valamelyikéből, majd a biztonság kedvéért töltök le valamit.

Kár hogy versenyautós-darabolós, lélektani kamarapornót, még nem forgatott senki. Pedig már sokat kerestem.

Ennek a szagát érezték a versenyzők is. (index.hu)

Fantomszál

Komolyan nem tudom már hol lakom, azt  meg pláne nem, hogy kivel, esetleg kikkel. Mert az összes program/alkalmazás, amelyik próbálja beazonosítani, merre is lehetek, határozottan tudni véli, hogy Dunaújvárosban. Általam sosem látogatott társkereső oldalak kéretlen hirdetési ablakai pattannak föl, hogy mondjuk valami Judit (esetleg Edit - hogy kellően csehtamásos legyen) nagyon magányosan itt van, tőlem párszáz méterre, naná, hogy az egykori Sztálinvárosban. Azt« csoda, hogy nem mozdulok rájuk?

Mert ha kinézek az ablakon, még mindig Kaposvár van odakint, persze lehet, hogy csak vetített kép az egész, vagy simán hiba van a Mátrixban, azaz én tényleg valahol vagyok, de az IP-címem tök máshol.

Ezt erősíti az is, hogy időnként levelet kap az általam nem ismert lakótársam, valami csaj, aki több cég, és néhány talán ismerőse szerint is nálam lakik, míg egy másik csajt, bizonyos Rékát rendszeresen keresnek a telefonszámomon, ami azért már kellően sok éve az enyém ahhoz, hogy gyanakodni kezdjek. Még szerencse, hogy a bankszámlám rendszerint üres, így egy harmadik némber már nem tud azzal visszaélni, pedig biztos szívesen rendelnék neki valami cuki táskát, vagy hajfestékkel kombinált arckrémet.

De tényleg, ha valaki még lakik itt, az jelentkezzen, de az is, aki esetleg Dunaújvárosban kapja meg a leveleimet. Egye fene, megadhat bankkártya-adatokat is.

A Nagy Piros Gomb, meg a hatósági közjavak

Matolcsy Jegybank györgyelnök szerint át kellene szervezni a wikipédiát, mert sok rajta a hamis információ, gondolom ezt úgy érti hogy főleg róla, tartótisztjeiről meg  drága fiacskája Porsche-gyűjteményéről. Amúgy pont róla semmi extra nincs, láthatóan valami beosztott rabszolgájával íratta ő maga. Sőt a wiki még a fiáról sem emlékezik meg (lehet, hogy pont ezt sérelmezi), ellenben rengeteg hírportál, blog meg egyéb annál inkább. Elképzelhető, hogy Elnö Kúr fejében a wiki az internet mint olyan, analóg módon azzal, ahogy elég sok Gézukámnak és Lujzikának a fészbuk egyenlő a nettel.

És hát tényleg micsoda dolog, hogy a hülye interneten bárki megírhatja azt az igazságot, ami nem az övé, hisz ő a maga részéről már rég egy post-truth valóságban él. A pöttyös seggű japán csecsemőktől a negatív növekedés is növekedésig bezárólag, azzal a kényszerképzetével együtt, hogy jegybanknak fő feladatai közé tartozik közepesen ismert művészektől vásárolni, kurva drágán, mert hát kell valami az irodája falára is.

Matolcsy nertárs igazából a nyilvánosságot mint olyat nem bírja, pontosabban csak az irányított, hatalmi magamutogatást szolgáló, a habermasi értelemben vett reprezentatív nyilvánosságot karmolja. Azt a változatot, amit Habermas egyszerűen csak polgárinak nevez, na azt már nem, elvégre nem azért ő a jegybanki bankjegyek ura, hogy mindenféle internetek csak úgy írogathassanak róla. Gondolom már írja valaki a százmilliós, kétoldalas tanulmányt arról, hol a faszba is van a nagy piros gomb, amivel le lehet kapcsolni az egészet a picsába (hú, ez elég pornós lett), elvégre ő is milyen jól megvolt internet nélkül. A mai gyerekek már nem is építenek székházat fakockákból, nem eregetnek sárkányt a Riviérán, csak ülnek a monitor előtt, pedig nincs kimehetnének játszani, meg kutyaszarba lépni a parkba, vagy bezacskózott döglött macskát találni a játszótéri homokozóban.

Szerinte amúgy a wiki az a közjavak közé tartozik, úgyhogy várható, hogy Semmilyen Zsolt nertárs hamarosan, éjjel fél tizenkettőkor, majd benyújt egy salátajavaslat-törvényt, miszerint államosítják a wikipédiát, egyelőre csak a határokon belül (az vicces lesz, mikor rájönnek, hogy nincs külön magyar internet, csak álmukban), valamint hatósági árassá teszik. Tekintve, hogy most ingyenes (de önként támogatható), az lesz az igazi csodafegyver, rögtön kevesebben fogják olvasni a sok hazudozást arról, hogy mi a világ állása, mármint Matolcsy kissé szétcsúszott elméjén kívül.

Melyhez erőt, egészséget kívánok, főleg nőnap alkalmából, visszamenőleges hatállyal.

Tammy Faye szemei

Nálunk nincs igazi hagyománya a tévés hittérítőknek, van a hitgyüli potrohos pszichopatája, oszt' jónapot. Bezzeg Ámerikában, úgy tenyésznek ezek az alakok, mint máshol a lábgomba, egyik rémesebb, mint a másik, de legalább alapvetően nem a lelkedet akarják, legalább is amíg a pénzed önként adod. 

Ez a tavalyi életrajzi film egy zavarbaejtő nőről szól (true story, naná), a címben emlegetett Tammy Faye-ről, aki élete során minden volt, és mindennek az ellenkezője is. Keresztény fundamentalista prédikátor (a férjével együtt, mint a Biblia-övezet Ken és Barbie-ja), aki közben úgy festett, mint egy melegbár szétplasztikázott drag queen-je, Jimmel, a férjjel lettek országos tévésztárok, alapítottak keresztény vidámparkot, és sikkasztották el a befolyó adományok egy jelentős részét. (Hisz Isten nem szereti azokat, akik szegények - hirdették mindig.) Minek következtében Jim a börtönben kötött ki, Tammy meg egy másik pasi oldalán. Amíg el nem vitte a vastagbélrák.

theguardian.com

A film maga elég pontosan végigmegy egy korábbi, nem mellesleg ugyanezt a címet viselő dokumentumfilm sorvezetőjén. Igazából nem sok eredetiség van benne, felmondja az életrajzot, de ez innen, Európából nézve azért önmagában is elég sokkoló bír lenni. 

Csak egy példa: gyerekkorában nem járhatott a családdal a templomba, mert az anyja korábban elvált, ami ugye egy ősbűn, ő meg az első házasságából származott. Igazából a muttert is csak azért tűrték meg a gyülekezetben, mert más nem tudott zongorázni... Aztán mikor elment, hirtelen megszállta a szent szellem, nyelveken halandzsázott és bepisilt kissé, amit a helyi zsírfejű lelkész persze isteni megnyilvánulásnak vett. (Az egész templomi gyüli hangulata egyébként olyan, mint anno a Kingsman-ben, csak ott Colin Firth kiirtotta az egész bagázst.)

Amúgy tényleg rémes látni  a hatvanas-hetvenes évek amerikai tévés kultúráját, pontosabban a pénzre hajtó prédikátorok cinizmusát, akik egy koktélpartin beszélik meg, hogy mennyi volt mostanában a cash, és hány piacon vannak már jelen. Jézus ebben a kontextusban nem érdekes, de a bankszámlának halleluja, a nézettségnek meg ámen.

Hogy maga Tammy mennyire vette komolyan az egész evangelizációs a dumát, azt ebből a filmből sem tudjuk meg, hiszen igazából máig sem tudja senki, az nyilvánvaló, hogy a férje egy cinikus, fehérgalléros bűnöző volt, de ő inkább tűnik naivnak, mint pénzéhesnek. Legalább is eleinte. De az biztos, hogy a naivság látszatát egész életében igyekezett fenntartani, akkor is, amikor a talk-showja vendége egy meleg, AIDS-es lelkész volt, vagy amikor egy órát értekezett a péniszpumpálásról. Hogy hát a fasz is csak a teremtett világ része, tudni kell jól használni. Meg hát egy jó péniszpumpa házasságokat menthet meg.

Ez a - jobb híján nevezzük így - kiszeltündei hozzáállás persze azzal járt, hogy vele voltak tele a bulvárlapok is (reakció: „A szekuláris sajtó utál minket, mert több millió lelket nyerünk meg Jézusnak!“), sokan rajongtak érte, és legalább ennyien gyűlölték a vélt képmutatását. Ez mondjuk kívülről nézve nemigen zavarta, énekesi karrierjét is nyugodtan építgette mellette, és láthatóan élvezte a gazdagságot. És lehet, hogy tényleg naiv volt, de annyira, hogy meg sem kellett bűnhődnie az amerikai kultúra ellen elkövetett merényleteiért, már ha a végül halálos betegségét nem tekintjük annak. De az megnyugtató, hogy az általa, meg a hozzá hasonlók által képviselt minta felénk nem lett általános, hisz hozzá képest egy Vidám Vasárnap is visszafogott, decens teológia halandzsázás, a különösen undorító külsőségek nélkül. (Na nem mintha ettől sokkal kevésbé lenne káros, csak hát a kulturális komfortérzetünknek sokkal elviselhetőbb.)

Jessica Chastain meglepően jó a címszerepben (pedig amúgy nem tartom sokra a színművészetét), Andrew Garfield meg eléggé semmilyen, mint Jim Faye, de neki mintha elfelejtettek volna egy rendes karaktert írni. Vagy egyszerűen csak ő a valódi személyiség nélküli kaméleon, a nagy manipulátor, és akkor viszont szándékos, hogy itt egy színtelen, szagtalan, átlátszó folyadék, akinél a karizma is csak egy felvett szerep. (Minden esetre egy pillanatig sem sajnáljuk, mikor Tammy megcsalja őt, mondhatni rendszerszerűen.)

Összességében jó kis film ez, de hát én mindig bírtam az életrajzi darabokat. Mondjuk lehetett volna kicsit abszurdabb, kicsit kreatívabb, ha már krea-cionistákról szól. Na jó, ez ócska egy szóvicc, abba is hagyom...

Le, vereségre!

Oké tudom, március 15 már elmúlt, de nekem csak most jött szembe a pártvezér és kancellár szónoklata. Mert rendszerint nem vagyok abban a hangulatban, hogy a felcsúti ostoba közhely-öblögetését hallgassam, van nekem elég bajon rajta kívül is. Miután azonban terminátorozott egy ízléstelent a fészbuk oldalán, a 444 megint beidézte az "ünnepi" beszédét. Úgyhogy most utólag meghallgattam, részletekben persze, mert ehhez a szarhoz nincs idegrendszerem. És hát ja, ez nem ünnepi beszéd volt, konkrétan 1848 szóba sem került, sehol egy Petőfi, egy Kossuth (pláne nem egy Táncsics, az mondjuk már mindenen túlmenően szánalmas lett volna), 12 pont, mifene. 

Helyette az országos derékbőségű döbrögi előadott egy nettó polgárháborús uszítást. Pont akkor, mikor a közelben egy valódi háború zajlik, nemzetközi fórumokon már ő sem mer keménykedni, behúzott farokkal megszavaz bármit, de itthon úgy beszél, mintha mindjárt nálunk rendeznék a harmadik világháborút. Mondjuk olimpia helyett. Ilyet szólt ez az egyre inkább falusi tanácselnök alakú, véletlenül sem államférfi:

„Ezt a választást meg kell és meg is fogjuk nyerni. Megnyerjük, és akkor béke, biztonság és nyugalom lesz Magyarországon. A mai napon a tanácsot megtartottuk, most befordulunk a célegyenesbe. 19 nap menetelés vár ránk, és a végén, április 3-án megvívunk velük. Induljunk hát, és nyerjük meg életünk legfontosabb csatáját! Adjuk meg nekik, ami jár, és védjük meg Magyarországot! Mi, magyarok együtt, nem másért, hanem egymásért. Magasba a zászlókat! Fel, győzelemre! A Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt!”

Ennek a baromnak már húsz éve minden időközi választás az utolsó nagy csata (a rendes parlamentiekről nem is szólva), hogy még csak ezt kell megnyerniük, és soha többet nem lehet majd őket kibaszni a hatalomból, aztán persze mindig jön a következő utolsó nagy csata. Mert mindig rájön de, ki lehet őket.

És különösen szép az a fordulat, hogy "a mai napon a tanácsot megtartottuk". Mi a frász? Szerinte az, hogy a szektája fanatikusai előtt szónokol, az tanácskozás? Ennyire elmentek már neki otthonról? Avagy csak legújabb autokráciája lassan Tanácsköztársaság lesz, népbiztosokkal meg minden, bár kissé történelmietlen módon ő itt most nem vörös- hanem fehérterrorra buzdít. Szimbolikusan persze, de hát a politikai szónoklat esetében legtöbbször (úgy minimum tíz éve) maga a hadüzenet, a háború meg ehhez képest a mindenen és mindenkin átgázoló, önkényes jogalkotás. Csak mert a hatalomból sose lehet elég, és mert megteheti.

A jóistenezésről meg annyit, hogy a faszi annyira tűnik kereszténynek, mint a macska, aki a templom egerére vadászik. Szóval vagy Isten van fölötte, csak nem jó, vagy valaki más, csak akkor nem Isten. A kettő együtt nekem nem jön össze. Persze én már csak egy szánnivaló agnosztikus vagyok, bár ha lenne Isten, én hinnék benne. A felcsúti meg szerintem a saját egójának árnyékában él, az az ami már túlnőtt rajta, nem valami természetfeletti.

Lakhatási entrópia II.

Mikor unom a kampányt, a járványt, a klímaváltozást (nincs is klímám) vagy épp a háborút (hát igen, bármilyen rémes is az egész, nem lehet hetekig szétlőtt házakról, meg tömegsírokról olvasni, abba is belefásul az ember), akkor rámegyek az ilyen életmód-tanácsokra, amik néha elég szórakoztatóak. Mondjuk a hüvelygomba, a szőrtelenítés, vagy a tökéletes muffin receptje még annyira sem érdekel, hogy megálljak a címnél lefelé görgetés közben, de néha kiszúrok valami súlyosabb marhaságot, amin legalább röhöghetek egyet, különösen a saját élete kontextusában.

Most egy ilyen volt a "8 teendő, amit a profi takarítók naponta elvégeznek az otthonukban" címre, és muszáj volt belenéznem. Elvégre nekem természetes a lakhatási entrópia, nem tudok annyit pakolni, vagy annyi kacatot kiszórni, hogy ne érezzem rendetlennek a lakást, miként nem tudok annyit takarítani, hogy ne találjak állandóan valami koszt, valahol, de leginkább szerteszét. (Ezért lenne jó egy lakókocsiban lakni, azt még talán át tudnám tekinteni, plusz eleve nem lehetne benne felesleges vackokat felhalmozni.)

Viszont a nyolc teendő az tényleg röhejes, ha körbenézek itthon. Meg hát a címben azt írják, hogy a "profi" takarítók, márpedig szerintem azok olyanok, akik pénzért takarítanak, mert ez a szakmájuk/megélhetésük, de hogy otthon is? És ki fizet nekik? Gondolom nem ők maguknak, az hülyén nézne ki, hanem mondjuk a velük egy háztartásban szenvedők, házastárs, gyerek, kutya, ilyesmi. Én így eleve nem lehetek profi, mert nekem nem fizetne senki azért, mert a saját lakásomat takarítom, így mondjuk nem is vagyok olyan lelkes, de hát pont ez az entrópia, azaz a rendszerekben lévő rendezetlenség lényege. Hogy takarítani bármikor lehet, kitakarítani meg gyakorlatilag lehetetlen.

Na de a teendők:

- Bevetni az ágyat: Hát, tudja fene, de én már jó ideje nem vetettem be az ágyam, nem volt kivel, egyedül alszok benne. Néha szívesen mennék bevetésre az ágyban, de így csak az ágyneműt szoktam elpakolni reggelente.

- Elpakoltatni a gyerekekkel a játékokat: Ez pipa, nálam az összes gyerek (mind a nulla) rendes, sosem hagynak szét játékokat, bár a múltkor találtam két matchboxot egy sarokban, de azt még én hagyhattam ott a nyolcvanas években. (Jut eszembe, gyakrabban kellene a sarkokban takarítani.)

- Letörölni a rozsdamentes acélgépeket: Ezt nem értem, nem tartok itthon mondjuk traktort vagy toronydarut, és ha tartanék, akkor sem lennék biztos benne, hogy rozsdamentesek. Ha viszont háztartási gépekre gondolnak, összesen van egy botmixerem ami szerintem rozsdamentes acél, mert ugye kemény, és eddig még nem rozsdásodott egyáltalán. De azt meg törölgesse a frász naponta, jó ha hetente egyszer használom.

- Tisztán tartani a mosdót: Ez OK, rendszerint domesztosszal mosok fogat, azt mindig kulturáltan szétköpködöm, miközben az orromat is tisztíccsa.

- Fertőtleníteni a gyakran használt felületeket: Mondom, domesztosz, de most hogy mondják, legközelebb a konyhapultra is köpök majd egy keveset. Meg állítólag érdemes naponta fertőtleníteni a távirányítókat, mert azt mindenki összetapogatja, folytatólagosan. Hát, ez ügyben nem érzem érintettnek magam, a teknős, meg az egyetlen túlélő szobanövényem szerintem nem szokta kapcsolgatni a tévét, bár ki tudja, a trópusi növények és szubtrópusi hüllők néha furcsa dolgokra képesek.

- Felkészülni a másnapra: Aszpirin, sok víz, alvás, így a másnap is elviselhetőbb, persze egyszerűbb nem inni. Mondjuk itt úgy értik, hogy esete pakoljuk tele a mosogatógépet, és majd reggel csak a gombot kell nyomni. Na, ez nem működik, nincs mosogatógépem, a mosógépbe meg eddig még nem mertem porcelán tányérokat pakolni. Esetleg valami rozsdamenteset... Az viszont nem tiszta, hogy miért számít profi takarítónak, aki a koszos edényeket egész éjszakára a gépben hagyja pácolódni, mert esete már lusta megnyomni a start gombot.

- Mindennek legyen meg a helye: Ez stimmel, egyszer már írtam, hogy van például a borsörlő, amit nyolc éve letettem a konyhapult egy bizonyos pontjára, és annak azóta ott van a helye, pont.

-  Megszabadulni a pókhálóktól és porcicáktól: Azoktól meg szoktam szabadulni, meg az ideájuktól is, mikor szándékosan nem nézek oda, de azt viszont nem értem, hogy miért kell cicázni a sarokban megülő vegyes szöszmöszt. Nem aranyos, nem dorombol, és nem kell neki alomtálca, szóval ez nettó ostobaság.

Szóval már csak a fentiek miatt sem vagyok profi takarító, bár ép tegnap találtam ötven forintot porszívózás közben, szóval azért fizettem magamnak,de húsz perc viszonylatában azért ez nagyon szar órabérre jön ki.

Az utódok földje

Szóval ott hagytam abba tegnapelőtt, hogy jön a világvége, amit mindenféle tudatmódosító bulikkal ünnepelnek. Amerikában, ahol egy üstökösre várnak, legalább is a Mielőtt mindennek vége kissé abszurd világában.

Mostanra azonban eljött a világvége, de sehol semmi üstökös, páran életben is maradtak, elvégre az olaszoknál csak háború volt, tömeges, de nem teljes kihalást okozó mérgekkel. Így aztán Az utódok földje egy fokkal rosszabb hely, mintha mindenki meghalt volna, mert a túlélők összehozzák maguknak a poklot, elkárhoznak még életükben, vagy legalább is erősen dolgoznak rajta.

Na most, itt aztán semmiféle humor sincs. Fekete sem. Itt sár van, vér és halál. Állatias kegyetlenség, rabszolgaság, kannibalizmus, színes szélesvásznon elővezetve.Egy fokkal torokszorítóbb még Az út című jenki nyomasztásnál is, pedig az ember azt hinné, annál lehangolóbb, kilátástalanabb posztapokaliptikus mozit már nem lehet csinálni. De itt sikerül.

Szóval annyi az alaphelyzet, hogy vannak a szerencsés hullák (ők legalább máma már nem hasadnak tovább), meg a szerencsétlen, megnyomorodott túlélők, például a főszereplő srác, aki ráadásul már a széleskörű pusztulat után született. Így aztán nem is ismer más világot, mint a mocsárban rozsdásodó roncsok és mocskos kunyhók lehangoló vidékét. Eredetileg az apjával küzd az életben maradásért, aztán a fater is meghal, ő meg elindul a folyó mentén egy ócska csónakkal, hogy akkor majd. Felfedezi a világot, vagy ilyesmi, hátha van olyan hely, ahol nem döglött kutya a vacsora. E helyett egy olyan világot talál, ahol belőle lehet a vacsora, meg abból a csajból akit alkalmi házigazdái egy ketrecben tartanak meztelenül, és moslékkal etetnek, hogy vágósúlyban maradjon, mire jönnek érte a vevők.

Hősünknek meg egyetlen célja van, találni valakit, aki még tud olvasni (ő sosem tudott), és elolvasná neki az apja naplóját. Amiben persze - mint a végére kiderül - semmi feloldozás nincs, csak még egy kis elszenvedni való trauma. És egy ilyen darab végén nyilván nincs happy end, legfeljebb egy apró és időleges megkönnyebbülés, hogy legalább még életben van, ő meg a lány is akit megszöktetett. De  jó dolgok ettől még nem várnak rájuk, ez mondjuk furcsa is lenne, úgy húsz évvel a világvége után.

Megrázó egy darab, tényleg látszik rajta, hogy ez bizony európai film. Az alkotókról őszintén szólva semmit sem tudok, ideguglizhatnék néhány infót a rendezőről meg a színészekről, de ezt mindenki megteheti magának is. (Azért itt egy link. Meg egy másik.) És egyébként is, minden rettenete ellenére tényleg érdemes rászánni azt a közel két órát, mert mondhatni tanulságos egy film. És elég megindító is, már ha valaki bírja az ilyesmit.

Bulvárpszicho

Már most tele van a hócipőm töke azzal, hogy legújabban az aktuális háború kapcsán indulnak be a mindenféle hátterű hírportálok önjelölt pszichológusai. Ilyen címekkel, hogy "Mit tegyünk, ha pszichésen megvisel minket az ukrajnai háború?" Vegyetek drogot, hülyék!

De most komolyabban: Nemrég még a covid-cucc volt, ami mindenkit megviselt, előtte meg a klímaszorongás, egyéni sorstragédiákról már nem is beszélve - de a milliónyi önjelölt filmesztéta országában tízezerszám vannak autodidakta pszichológusok, akik kétezer karakterben fejtik meg a lélek rejtelmeit, gondokkal, megoldásokkal és reklámszünettel, meg stockfotókkal együtt. Amúgy utóbbiak a világ legértelmetlenebb illusztrációi, például mikor arról írnak, hogy az emberek szoronganak a háború miatt, közben meg a képen egy felső-középosztálybeli fotómodell bámul aggodalmasan a félmillás laptopjába, egy ikeás nappaliban. Ez annyira, de annyira hiteles, miszerint megragadó, hogy én is mindjárt átstrukturálom a depressziómat tőle, már csak egy dizájn-nappalit kéne lopnom hozzá, 

Ez úgy van, hogy egy közeli háború miatt az emberek szoronganak. És ebben kurvára nem a szorongás a probléma, hanem a háború, azzal kellene kezdeni valamit. Na ja, ez nekünk nem megy, olyan kicsi krumplik vagyunk, de akkor meg tessék csak szorongani, elvégre van miért. És igen, az is egy érzelem, és nem, nem lehet mindig pozitívnak, boldognak, meg optimistának lenni. Egyrészt mert nem vagyunk robotok, másrészt megvilágosodott buddhista szerzetesek sem, és ha mindig minden szuper lenne, lószart se csinálnánk a világgal, csak feküdnénk a barlangunkban, hogy ez itt minden világok legjobbika.

Viszont én tényleg nem akarok itt és most pszichologizálni, de legalább van ötletem a következő szociálpszichológia cikkemhez. Ami nem kettő, hanem tízezer karakter lesz, feltéve, hogy beleférek egy részbe. És persze issszonyúúan tuddományoss!

Én kit választanék? ...nák?

Na most, ez úgy van nálam, hogy nem tudom, kire szavazok fogni majd, de azt már pláne, hogy kire nem:

- Szemüvegesre nem szavazok, azok olyan értelmiségiek, okoskodnak meg minden, de nekem egy politikus ne okoskodjon, hanem csinálja a dolgát.

- A szakállasok meg vagy zsidók, vagy liberális nyákok (asszem, ezt így mondják), de főleg mind a három egyszerre, olyanoknál meg csak arra szavaznék, hogy húzzanak a faszba. Komolyan, utálom a szakállasokat, minden reggel lepofán köpöm magamat a tükör által hatályosan, ha nem lenne ilyen nagy fejem, meg tokám, már rég a borotvához kaptam volna.

- Ezen kívül nem szavazok nőkre sem, semmiképp, a nők helye a szülőszobában van, hogy ott főzzenek lecsót, sörrel.

- A fiatalok szóba sem jöhetnek, nekem egy taknyos harmincöt éves ne akarjon dirigálni, én már rég szerelmes voltam a' Ágiba, mikor az ilyenek megszülettek. Ráadásul ezek már úttörők se voltak, pedig mi még szívtunk vele, ha nem is olyan sokat, de engem még hurcoltak el úttörőlágerba, egyszer egy teljes hétre. Kirándulások voltak meg efféle borzalmak.

- Öreg az nyilván semmiképpen se legyen, ezek a mai nyuggerek régen Illéskoncertre jártak, meg hasonló izékre, akinek nincs minimum egy kedvenc Ájron Méden száma, vagy nem volt legalább punk, az máma már komolyan vehetetlen. (Pedig az Ájron Méden is lassan nyuggerek...)

- Ja, azt mondtam már, hogy a buzik szóba se jöhetnek? Menjenek szülni, vagy mi... (Elembétékúba, ahol ezek állítólag laknak.)

Szóval az ideális jelölt talán mégis olyan fogna lenni, leginkább, úgy értem, hogy középkorú, alulképzett, kopasz, borotvált, heteroszekszuális, fodbalhuligán csillagjegyű pasas, enyhe neonáci aszcendenssel. Kár, hogy az ilyeneket is utálom.

Nagyon Hazafias Nép Front! (444.hu)

Kontrasztanyag

Van az úgy olykor, hogy valami indiai kultúrára vágyom, de már fárasztanak a puránák vagy az upanisadok és egyéb vallásos tartalmak, valami rendesen szekulráris indiaira vágyom. Ez időnként kompenzálható például főzéssel (bár feléjük az sem feltétlenül szekulráis), a Disney-techniocolor látványvilágú festményekkel, de semmiképp sem a bollywoodi filmekkel, azoktól tényleg frászt kapok, vérnyomást meg idegállapotot.

Ilyenkor jön jól valami rendes zúzós zene, ami azért elég helyi ahhoz, hogy tőlem párezer kilométerre essen, meg legalább részleges pótolja a reggeli kávét, ha már előző este nem főztem, reggel meg lusta vagyok kivárni, mire ihatóra hűl.

És ha ebből már elég nagy dózist kaptam, már akár jöhet valami szentimentálisabb, akár vallásos cucc is. Mondjuk valami ilyen hangulatban, mint ez az alábbi, ami ha jól látom egyszer Mahashivaratri alkalmából került ki, de csak mérsékelten népszerű, eddig alig két és fél millió lájkot kapott. (Vonatkozó ünnep - magyarul: Siva Nagy Éjszakája - amúgy jó három hete volt, akkor még fel is tűnt, de hát én már a karácsonyt se igen ünneplem, az idei húsvétról meg azt sem tudom, mikor esedékes. Sivának amúgy minden holdhónapban van egy éjszakája, mikor mint Natraja, azaz a Tánc Ura, hát meglepő módon, táncol a mennyekben, és van évente egy Nagy Éjszaka. Csak hogy kontextusba legyen ez a lelkes dalolászás.) Az előzőhöz képest, ez tényleg kontrasztos:

Mielőtt mindennek vége

Ez is egy filmcím, mondjuk az eredeti tömörebb (How It Ends - csak ez tavalyi, miközben volt valami akciószar is ugyanezzel a címmel, még 2018-ban), de maga a film is tömör. Nem túl hosszú, kevés szereplő a kihalt utcákon, valami furcsa, lebegő hangulat, de hát ilyen a világvége, mikor valami kedvesen barkácshangulatú fekete komédiában köszönt be.

Na ja, nagyjából évente érkezik egy-egy üstökös Hollywoodba, és ehhez képest még sajnálatos módon itt vagyunk, és ez itt pont (az egyik) tavalyi darab. Csak míg mondjuk a Ne nézz fel! úgy vicces, hogy közben fúde társadalom- és kultúrkritikus, ez úgy vicces, hogy közben eléggé, de nem csöpögősen melankolikus.

Ez az üstökös, ez olyan, hogy nem kegyelmez, nincs esély, senki nem akarja megmenteni már az emberiséget, mindenki az utolsó napra készül, világvége-bulikkal, egy utolsó nagy kicsapongásra, ha már úgyis minden mindegy. Így tesz Liza is, a főszereplő, akinek eredetileg annyi terve van, hogy rohadtul beszív, aztán mindenkivel együtt elhalálozik. Ráadásul - ha már egy kissé abszurd az egész - tekernek egyet a sztorin azzal, hogy nem egyedül töltené, ezt az utolsó napot, hanem a fiatalkori énjével, aki nem valós személy, de ehhez képest elég nagydumás egy csaj, és meglehetős lelkesen sminkel.

mafab.hu

Mert a világvége buli helyett igazából elindulnak, hogy mindenféle exekkel meg rokonokkal rendezzék vitás ügyeiket, bár néha nem kifejezetten azt szeretnék elmondani valakinek, hogy szereti(k), hanem hogy rohadjon meg, csak ez eddig valahogy nem jött elő ilyen explicit módon. Az autójukat ellopják, a kevés alak, akikbe egyáltalán belefutnak meg egyre furábbak.

A film nagy részében egyébként ketten sétálnak mindenféle kertvárosi utcákon, ahol már autók sem járnak, szóval már megint az egyik kedvenc műfajomnál, az ironikusra hangszerelt kamaradrámánál tartunk.

Ez egy two-women-show, aminek fő alkotója Zoe Lister-Jones (ő az idősebb Liza), aki egy Daryl Wein nevű fickóval együtt jegyzi a forgatókönyvet, ők ketten a rendezők és producerek, Wein az operatőr, szóval tényleg szerzői filmmel van dolgunk. És ott van még Cailee Spaeny, akiről eddig kevesen hallottak, de ha mégsem jön az üstökös, azért még biztos sokan fognak.

Kivéve, ha a film valós eseményeken alapul, mert ez esetben a saját fiatalabb énjeink vagyunk már csupán, akik valahogy itt ragadtak egy szétfüvezett apokalipszis szánalmas maradékaiként.

Aggyatok neki pénzet, különben pofoz!

A felcsútok géniusza most mégis kéri az EU-tól azt a kedvezményes hitelt, ami tavaly még kurucos lendülettel nem kellett neki. Van ilyen, az országnak nyilván jól jött volna, de személy szerint a pártvezér kancellár, meg az ő rokonai, barátai és üzletfelei még elvoltak nélküle, gondolom bemérték, hogy kurva nehéz lenne ellopni, akkor meg ugye minek?

De most kampány van, és ha kampány van az asszükségképpen durvul is, a kassza meg ürül, de elég látványosan, és mióta farháttal is kezdünk mondatot a benzinárról, le kell hajolni inden osztogatható euróért. Márpedig itt kábé 5000 milliárd forintnak megfelelő összegről van szó, aminek kevesebb mint a fele sima támogatás (azt nem kell majd visszafizetni, de ellopni sem érdemes, eddig pont azért nem lehetett lehívni, mert a Brüsszelék komolyan tartottak tőle, hogy lenyúlják), ami másik meg a kedvezményes hitel.

De döbrögiéknek már mindegy is, ők még valami antikorrupciós izét is összedobnának, csak utaljanak már végre, és most "remek" hivatkozási alap a háború (eredetileg mondjuk a Covid miatti gazdasági megroggyanás volt az ok), úgyhogy már arról delirál a doktorminiszterelnök, hogy a a dellát az orosz energiafüggőség csökkentésére költenénk. Pedig nemrég még szó sem volt ilyesmiről, azért ment a stratégiai kussolás, hogy Vologya Führer küldjön gázt, a szankciókkal meg hátha lez valami okosba'.

De ártunk és ormányunk sosem a következetességéről volt híres, holnap délelőtt is jöhet egy olyan nem publikus közvélemény-kutatás, amitől 180 fokos fordulattal írják át a ma délután még hosszútávú stratégiájukat. Van az a pénz, van az a szavazat. És most megint csak azt a lehet leírni, mint a múltkor, hogy pávatánc, bazmeg! Az legalább állandó...

Amíg nem vérzünk

Tegnap vettem észre, szinte véletlenül, hogy ma van Lykke Li (eredetileg: Li Lykke Timotej Zachrisson - nem mintha nem lenne mindegy) születésnapja. Szóval csak hogy tiszta legyen: nem Nem Mintha Nem Lenne Mindegy születésnapja esik (és kel) mára.

Ő amúgy egy svéd énekesnő (és némileg színésznő), immár 36 éve. Vagyis dehogy, pont 36 éves, de gondolom a csecsemőkori gőgicsélését még nem számolhatjuk a zenei karrierjéhez, az nagyjából 15 éve tart, akkor jelentkezett az első EP-jével.

Nyavalygós, belassult skandináv popzenét csinál, főleg a világfájdalom jegyében, ami olyan, mintha egy Jo Nesbo-regény vagy egy Ingmar Bergman-film megzenésítése lenne. Olyan címekkel, hogy A szomorúság áldás, Kemény eső vagy az alant hallható Amíg nem vérzünk. Néha kifejezetten elektronikus prüntyögésekkel jelentkezik, amiket én nem bírok, de hát pár évvel ezelőttig  Björkön kívül a skandináv nyavalygósat sem karmoltam. (Ceterum censeo: a skandinávok csináljanak sátánista black metalt. Az áll jól nekik.) A csaj apja egyébként szintén zenélt, csak ő valami punk-reggae zenekarban tolta.

De egyszer halottam őt a Tilos rádióban, és akkor valahogy eltalált ez a szplín, pedig akkoriban nem voltam fogékony rá (bezzeg mostanában), és azóta kedvelem. Illetve jobbára kedvelem, mert azért van amit nem igen bírok elviselni tőle, de ez itt például remek, még a klipje is. (Amúgy egy Kleerup művésznevű szintén svéd fickó a szerző, ő csak elénekli. Illetve dehogy csak...)

p.s. És közben rákerestem a fater zenekarára is, ami a Vag Dag (Homályos Nap) névre hallgatott, úgyhogy bonus track jelleggel ideszúrok tőlük is egy számot, ami a google fordító szerint azt a címet viseli, hogy Soha nem kapsz eleget. Hát tőlük mondjuk tényleg nem.

Belesodrás

Időnként szeretem felcseszni magam az origón, ez amolyan perverzió lehet nálam, de ha okoskodni akarok (akar már a fene), akkor az narratíva, hogy szeretek kinézni a véleménybuborékomból. Azaz olvasok kormányhitű sajtót is, pontosabban propagandát, mert sajtónak nevezni az ilyesmit azért nem kis túlzás. És mostanában különösen érdekes látni, hogy mit kezdenek a háborús helyzettel, ha eddig Putyint támogatták, meg hogy hogyan lesz a komplett Felcsúti Uradalom (régi nevén: fideszkádéenpé) hirtelen békepárti, ennyi év harc után. Gondlom most békeharcosok épp, de jövő hónapban hadat üzenhetnek Brüsszelnek (ami persze még mindig egy város, de legalább viccesen a NATO központja is), ha úgy állnak a számok. Meg ha a nemzetközi helyzet arrafelé fokozódik.

Most ugye az a brossúra, hogy a baloldal háborúba akarja sodorni az országot. A baloldal egyébként mindenki, aki nem ők, például a rosszabbik Jobbik, ami legalább is abszurd. (Ez a Mi Hazánk nevű náculó társaság viszont ők, igazából a fidesz folytatása más eszközökkel. De csak kicsit más eszközökkel.)

A háborúba sodrást egyébként úgy kell elképzelni, hogy többek szerint fegyvert kellene szállítani az ukránoknak, mint az Egybesült Állatok és megannyi európai ország. E retorika szerint például Hollandia vagy Belgium már bele is van sodródva a háborúba. (Persze mi is, ennyi menekült fogdása már maga a sodródás, szóval ha tetszik, ha nem a méltóságos döbrögieknek, részei vagyunk az egésznek.)

Most épp az napi uszítás, hogy Iványi Gábor is háborúba sodorna minket, mert szerinte is segíthetnénk fegyverekkel a megtámadott szomszédnak. Ezt persze úgy adják elő, hogy Iványi fegyvert szállítana Ukrajnának. Na ja, hajléktalanszállót, iskolát és kórházat működtető keresztény közösségek vezető lelkészei általában is fegyverszállításban utaznak, régi rossz szokásuk ez nekik.

Ráadásul ott a Nagy Leleplező Fotó, amin az illető lelkész, keresztény létére (dehogy az, álkeresztény úgycsináló csupán) magával a Sátán földi helytartójával beszélget (leánykori nevén Gyurcsány). Ez veszélyes! Vagy alkalmatlan... mindegy, valami ilyen egyszavas üzenet.

És közben nem hogy nem segítünk az ukránoknak, azt sem hagyjuk (izé hagyják, azok ott fönn), hogy felettünk repüljenek át nyugatról a szállítmányok. Ezt a sunyi lapítást pedig nevezik "stratégiai nyugalomnak", a pártvezér és kancellár legújabb ostoba retorikája szerint. Pávatánc, bazmeg!

Legalább vicces (képmutatás)

A következő képeket véletlenül találtam, valami cikk alatti ajánlóban, amúgy a flights10.com oldalról származnak.

Egyszer utaztam egyedi festésű repülőn, valami tizensok éve, de az csak annyiban volt egyedi, hogy valami szépségkirálynő feje volt ráfestve, hogy pontosan miért is, az viszont már akkor is homályos volt. A légitársaságot reklámozta a csaj, vagy őt a légimanók? Minden esetre kissé bizarr volt, bár nem a legrosszabb értelemben.

Viszont nem volt kreatív, ellenben az alábbiakkal:

Ezt állítólag Jackson Pollock festészete ihlette, bár nem vagyok biztos benne, hogy a művésznek volt takonyzöld korszaka. Kaotikus monokróm, vagy kaotikus mindenszínű az igen. A lényeg annyi volt, hogy a képek lehetőleg ne ábrázoljanak semmit, de ez nem jött be, hisz jól láthatóan ott van rajtuk a káosz, de - ellentétben Kurt Vonnegut Kékszakáll című regényével - Pollock mégsem kérte vissza őket átfestésre, mondván, hogy a káosznak sem szabadna ott lennie. A repülő festése azért vagány.

ivorypress.com

Ez meg itt a kreatív céges reklám mintapéldánya, ami persze akkor lett volna igazán menő, ha egy elemes nyuszinak öltözött pilóta vezeti, bár ez igazán nem valószínű. Egyfelől mert a nyuszijelmez tipikusan nem a pilóták egyenruhája, másfelől meg leszállás után egy rózsaszín szőrős cuccban kiszállni elég kínos  lenne, miközben folyton átöltözni meg problémás. És egyáltalán, a flaszterról úgysem látja senki, hogy répás szendvicset vittek-e az útra.

Ez viszont kreatív de giccses, arra viszont jó lehet, hogy terminálon várakozó  kisgyerekekre ráhozza a frászt. Mert bár láthatóan próbálták cukira venni a figurát, de lássuk be, egy tigris lehet félelmetes, lehet fenséges, de cuki nem lehet. (Ja, és lehet egy kretén, mint a Micimackóban, de ő eleve egy játéktigris infantilis személyiséggel.)

Na, ez már ijesztő, bár az nem világos, hogy milyen állat akar lenni, talán valami vámpirikus csókszörny-angolna, minden esetre nem találkoznék vele egy sötét sikátorban. Ami persze nem valószínű, mert felénk nincsenek sikátorok, de ha lennének, ez a dög nem férne el bennük.

És utolsónak a kedvencem, ez a harci kakas tényleg zseniális, mondjuk kell hozzá ez a sajátos formájú  gép, ami úgy néz ki, mintha egyszer már becsapódott volna valahová.

Felborzadás

Gáspár Győző (győzikézze az, akinek két anyja van) elment a Birkamenetre, mert nagyon szereti Doktorminiszterelnök Urat. Meg a Kakadu Pétert. És hát menetelhetett a békéért, ami igen fontos dolog, és olyan száraz, meleg érzés.  És milyen eredményesen menetelt, hisz kérdem én, van nálunk háború? Na, ugye!

Jó, mondjuk a néhai Hruscsovnak tulajdonított bon mot szerint lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marasd.

Az Azonnali idézi is jeles, bár minden művészi értéket nélkülöző előadót, és ezen én is felborzadtam, pedig eddig nem is tudtam, hogy létezik ilyen szó. (Akkor nyilván lehet feléborzadni, visszaborzadni, aláborzadni, igekötők kérdése az egész.)

De akkor most az idézet:

„Én forgattam a Való Villában, Enrique Iglesiasszal is találkoztam már, de az sem volt ilyen élmény. Amikor miniszterelnök úr kijött, én felborzadtam, majdnem elsírtam magam, nagyon jól éreztem magam. Amikor mentem az autóhoz, sokan megköszönték, hogy eljöttem. Simogattak, nagyon jól esett, és senki nem volt ellenséges velem, pedig féltem kicsit. Művészúrnak hívtak és simogatták az autómat. A bakancslistámon még rajta van egy fotó Orbán Viktorral és Szijjártó Péterrel, őket nagyon szeretem” 

Mondanám, hogy no comment, a szöveg önmagáért beszél, egy nagyon buta és nagyon  öntudatos faszi ostobaságának tükre, aki szerint ők családilag is kőkemény fideszesek. Hát, ez látszik is, mit ne mondjak, igazi szektás duma ez.

De a felborzadáson azért fennakadtam, meg hogy az autóját simogatták Na ez utóbbit például nem hiszem el, alsó kategóriás celebek autóit nem szokták simogatni, de valószínűleg Brad Pitt limuzinját sem gyakran.Ráadásul Gáspár nertárs eleve sosem volt művész úr, egy szar popzenei vállalkozó csupán, rémes ízléssel. Meg valóságsó-hős, ahol egy fél ország borzadt el a szellemi sötétségétől, míg a másik fele felhőtlenül röhögött. Nem vele, rajta. Ő a butaság, a műveletlenség, és az ízléstelenség két lábon járó ikonja volt, és hát ma is az.

A politikai szervilizmus már csak hab a torkán. Felborzasztó, de tényleg.

A kérdés csak, hogy mennyire?

Egy ideje azt találgatja a fél világ, hogy Putyin megzakkant-e, mert ez az az egész háborúsdi nem tűnik túl racionálisnak orosz szemszögből. És akkor jönnek a megfigyelések, hogy milyen szürkés és puffadt a feje, hogy már a legközelebbi embereivel sem ül egy asztalhoz (az a csatahajó, aminek a végéből tárgyalt a kabinetjével, az nem asztal, hanem védvonal).

És hát nyilván megzakkant az elvtárs, nem lehet huszonévig úgy diktátorkodni, hogy közben normális és racionális marad. Ráadásul a diktátorok függők, hatalomfüggők, azaz hajlamosak elveszíteni a kontrollt. Mint egy rendes heroinista, aki mindig csak a következő adagra gondol, akinek az életét már a szer vezeti.

A diktátorok számára pedig nem létezik elég sok hatalom, mindig lehet találni valami leuralni való területet, és hát a legjobb egy győztes háborút megvívni. Vlagyimir Vlagyimirovics, úgy is mint ex-KGB-s, pedig eleve hajlamos lehet hinni mindenféle háttérhatalmi játszmában, miközben világhatalmi tényezőként a történelemkönyvek fényesebb lapjaira vágyik. És ez már nem racionális döntéseken múlik, úgyhogy hazardírozik egy nagyot, miközben folyamatosan nácizza az ukrán vezetést. Akik persze nem szentek Például Zelenszkij egy nettó populista, sőt nacionalista-populista, aki úgy lett elnök, hogy még programja sem volt, csak kihasználta hogy táncos-komikusként ismert volt, az előző rezsimet meg már úgyis utálta mindenki. de nácinak nem nácik, csak a hosszú szovjet uralom után nemigen találták az utat. (Juscsenko, Janukovics, Timosenko - emlékszik még valaki ezekre az arcokra?)

De ezt bombázással nem lehet megoldani. Putyinnál meg nem az a kérdés, hogy normális-e, hanem hogy mennyire borult meg mentálisan.

origo.hu

Világössze, mimegszét

Namost. A' amerikai nácik, már előbb voltak, mint Hitler, mer má' a első világ hábórút ki robbantották. Tök egyedül a zsidókkal, monta Rovar Bogár Professzor Úr, a Műsorban. A tévében benne, értitek? Tök benne. Tök magától, mongyuk kimenne vitatkozni egy vele?

Szerinte ugyanis mert. A háborúnak több szintye van, a fölső a lövések bárhonnan. De az alsó, hogy a USA usáskodik a világ fölött (alatt-fölött-közben), ami főleg Eurázsija, mer az a világ ami nem ők. Na.innentől fejthető, hogy az első, a második és  harmadik Világ Háborút az usákok vívták a maguk elleni ellenségeivel!!!

Akinek ez nem világos, az igyon többet!

Szerintem amúgy Hitlert a putyinék klónozták a szíjájénál, csak hogy legyen kit nácizni, a szíjájáét a kágébé klózózta, csak mert viccből sok volt a vodka, a vodkát meg valami viking törzsfőnök, mer' gyenge vót neki a sör.

A vikingek meg egyiptomiak, így együtt, magyarul beszéltek (mer az a' ősnyelv), a cigányok zsidók, a zsidók egyiptomiak, az egyiptomiak cigányok, de a cigányok meg nem vikingek, bazmeg bonyolult ez. Geanalo... genelogo... valami lógia bazmeg, az van!

Az összeesküvés-elméletekben az a szép.hogy bármikor bárkire. Aki ma cigányozik, zsidózik, az holnap a kopaszodó kékszeműekre mondja ki a fatvát, azt' annyi lesz nekem, utcai harcban mondhatni szar vagyok.

Láttál valaha szentjánosbogarakat?

Elég kevés török filmet láttam valaha, mondhatni egy kezemen meg tudnám számolni, már ha eszembe jutna legalább egy, így per pillanat kéz sem kell hozzá. Mármint a számoláshoz, ami a fenti című film főhősének fejben is elképesztően megy, töredék másodpercek alatt szoroz össze négyjegyű számokat, gyakorlatilag fotografikus memóriája van, miközben egy gondosan egy fotóalbumba gyűjtögeti élete megsárgult emlékeit.

A Láttál valaha szentjánosbogarakat? valóban bájos egy darab, egy furcsán lebegő történet, kicsit meseszerű és nagyon színes látványvilággal, erős érzelmi töltettel, de az érzelgősségtől távolságot tartva, főleg a humor irónia nevű alegységének rendszeres bevetésével. (Jesszusom, már belőlem is ez katonás retorika szivárog?)

imdb.com

Főszereplője Gülseren, a kerettörténetben már néni, aki egy kissé elmegyógyintézetre hajazó idősek otthona lakójaként mesél két Jutyúber csávónak, főleg a fiatal koráról. Ő a háború utáni első generáció tagja, 1948-ban születik egy elég jómódú család tagjaként, egy csicsás udvarházba, és elég korán kiderül róla hogy zseni. De a Kemál Atatürk által a két világháború közt megalkotott Törökország (ami már nem az Oszmán Birodalom) sem kedvez a nőknek, mindegy mennyire okosak. Így neki is csak annyi jut, hogy az anyja időnként leüvölti a fejét, az iskolában meg állandóan az igazgatói iroda szőnyegének szélén áll. Amúgy az egyik kedvenc jelenetem pont az, mikor egy tanárnő feleltetni akarja, e helyett ő csinál belőle lelki roncsot, mikor azzal támad vissza, hogy csak azért zaklatja őt a háromszög belső szögeinek összegével, mert frusztrált amiatt. hogy a férje megcsalja. Amúgy a belső szögek összegén saját bevallása szerint már kábé háromévesen túl volt.

Nőként nagyjából háziasszony lehet belőle, és lesz is, bár aztán időben kiszáll a mérgező házasságából, és mikor végre lehet, még munkát is igyekszik szerezni, hogy aztán előadjon egy abszurd állásinterjút.

És bár Gülseren egy alapvetően pozitív személyiség, vidám és nyitott, szép lassan azért megkoptatja, bár meg nem töri az élet, pontosabban a halál, ahogy szép sorban el kell temetnie mindenkit, akihez kötődik. Például a szerelmét, akivel épp csak összejönnek, de azt már be is sorozzák katonának, hogy nem sokkal később lelőjék az aktuális konfliktusban. De ez a szál sem megy át túlzott drámázásba, hősünk egy kesrű félmosollyal két mondatban zárja rövidre a sztorit.

A film nagyjából olyan, mintha Wes Anderson leforgatott volna egy feminista, török Forrest Gump-ot. Itt is a történelmi események keretezik a főhős életét, aki szintén egy különc (bár az intelligenciája pont felfelé lóg ki az átlagból), de nem hagyja magát.

A főszereplő Ecem Erkek abszolút uralja az egészet, rém tehetséges a csaj, ő játssza a tizenhét meg a hetven éves Gülserent is, igaz utóbbi esetben nagyon látszik, hogy valójában egy kora harmincas van az öreg smink mögött, de szerintem ez szándékos, a meseszerűség része.

Asszem délután megnézem még egyszer...

A vörös halottak vidéki útjai

Aktuálisan William S. Burroughs munkásságához találok vissza, tétova mozdulatokkal, de a hétvégén valahogy arra ébredtem, hogy újra akarom olvasni A vörös éjszaka városai című örökbecsűjét. (Ami egyébként egy trilógia eleje, a második A halott utak vidéke is megvan, anno olvastam is, de hogy mi lehet a harmadik, azt a manó tudja, guglizni meg épp lusta vagyok.)

Burroughs valahogy kellően szétesett és apokaliptikus szövegeket gyártott, nyilván mert életének egy jelentős (és termékeny) szakaszában elég szétesett volt ahhoz, hogy apokaliptikus legyen. Regényeinek a cselekményét gyakorlatilag lehetetlen elspoilerezni, mert olyanjuk rendszerint nincs is, sőt van olyan híres műve, konkrétan a Meztelen ebéd, amit úgy írt, hogy nem is igen tudott róla. A legendárium szerint a papírkosarából meg a szerteszét heverő mindenféle kupacok alól bányászták össze a kéziratot az irodalmi haverok, egyben csak ő is kinyomtatva látta. Ettől olyan mozaikszerű az egész, és innentől a fene se tudja, hogy eleve ez volt a terv, vagy csak észrevette, hogy fú öcsém, ez tök jó, és aztán a kési könyveiben is ezt a technikát követte.

1914-1997 (npr.org)

Nem mellékszál, hogy szerzőnk életének egy részében szoros barátságot ápolt az ópiummal, szóval lehet, hogy nem is bírt volna összedobni egy hagyományos narratív szerkezetű regényt. Meg eleve ki akar olyat, ha naponta belőheti magát? (Mint a Trainspotting híres nyitómonológjában, hogy nem kell a karrier, a nagyképernyős tévé vagy a lakásbiztosítás, ha az ember keményen és őszintén drogfüggő.) Később már csak a pia maradt, no meg a sajátos stílus, ami nagyjából fél oldal után pontosan beazonosíthatóvá teszi az elkövetőt.

Így aztán A vörös éjszaka városai is tipikus Burroughs, bár ez már egy kései darab, 67 éves volt, mikor  megjelent. (És 83 évet élt, ami ifjú és középkorát tekintve, igazán szép teljesítmény.)

A szöveg a legtöbbek számára valami fura homoerotikus mozaik, kulturális meg politikai utalásokkal megtűzdelve, de tekintettel arra, hogy 1981-ben jelent meg, azért olvasható erős társadalomkritikaként is, bár annak nem adja könnyen magát. Meg nézhetjük valami delíriumos mesének is, ahol azért a mese a hangsúlyos.

A címbeli városoknak már a neveik is tiszta Ezeregyéjszaka: Tamaghisz, Ba'dan, Yassz-Waddah, Waghdasz, Naufana, Ghadisz... És mindegyik másról híres, az egyik valami fura amazon-autokrácia, a szexuális identitások összes lehetséges változatát felvonultatva (vö. fiúfejű lányok, lányfejű fiúk), a másik kortárs amerikai kapitalizmus mintaképe, a harmadik egy ultraliberális egyetemi központ, a negyedik meg a bandaháborúk nyílt terepe,  és a többi. Ezeket végigjárni állítólag több életen át tart, szóval az utazónak nem árt vigyázni a karmájára, mert ha mondjuk tölgyfaként reinkarnálódik, hosszú időt elcseszhet egy helyben.

De mindegy is, ezt elmesélni nagyjából lehetetlen, elolvasni meg érdemes, már ha valakinek van hozzá türelme. És némileg gyomra.

antikvarium.hu

Gyengeséget, betegséget!

A pártvezér és kancellár nőnap alkalmából az twittelte a fészbukra (vagy fordítva? - vezérpárt és cellárkan?), hogy "Erőt, egészséget!" Ami ugye egy katonai köszöntés, és ebben a kontextusban legalább is furcsa, illetve némileg bunkóság. Értem én, hogy a felcsúti döbröginek már kábé húsz éve be van akadva ez a katonás-háborúsdis-menetelős szarság, ő folyton puskapor-szagot érez, szabadságharcol, és Kakadu alvezérhez hasonlóan katonai nemkormánygépekkel repked a sarki kocsmába is, pacalért.

De pont most, és pont ebből az alkalomból katonásdit játszania rémesen ízléstelen, nem mintha bármikor is különösebb ízlésről tett volna tanúbizonyságot. Nőügyekkel meg ugye a saját bevallása szerint sem foglalkozik. 

A kormányába is csak két kvótanő van, akik nem személyes képességeik okán kerültek oda, hanem mert feltétel nélkül lojálisak a vezérhez, és gyárilag van vaginájuk. De ettől bábok ők, viszont legalább lehet demózni, hogy lám, nálunk egy nőből még köztársasági elnök is lehet! És mit csinál egy köztársasági elnök a Felcsúti Uradalomban? Igen, horgászik. Az eddigi, ez a következő meg majd fideszes fülbevalókat barkácsol és főz, legalább is eddig ez a két hobbija derült ki.

A nők úgy általában meg örüljenek, hogy nem azt üzente nekik a legfőbb hadúr, hogy "Fegyverbe, fegyverbe!", esetleg hogy "Stratégiai nyugalmat!", bár ez utóbbiról szerintem még ő sem tudja, mi a faszt jelent, azon kívül hogy kussolunk, hátha elmúlik magától a baj.

Elnök Asszony igen nagyon pártatlannak ígérkezik...

(hirklikk.hu)

Az utca színesebb vége

Hát, ahogy körbenézek a világ az éjszaka folyamán sem lett sokkal jobb hely, a világháború még nem tört ki, a kávém keserű, az idő meg semmilyen. De elém dobta a jutyúb ezt a Lily Allen-klipet (biztos mert nőnap van lenni elkezdődve), amitől viszont kedvem támadt eperlekvárt kenni a pirítósra, pedig ez tényleg kurva régen nem fordult már elő velem.

A művésznőt amúgy a Fuck You című, klasszikusan nőies és kis vidám dala óta kedvelem, pedig sosem játszott norvég darabolós metált. De ettől függetlenül bírnám, ha itt a környéken is ugrálna kicsit, piros ruhában és edzőcipőben, vagy legalább valaki, akinek hasonló szuperképessége van. De ugye ez az alternatív univerzum nem létezik, csak az, amelyben ahogy elhalad az utcán, London rögtön visszaváltozik a karcosabbik önmagává. A dal attól még a maga sajátos módján vidám, és szerencsére nem csak nyomokban tartalmaz ska-t.

Monoverzum - multipesszimizmus

Van ez a népszerű elmélet, hogy egyszerre akár végtelenül sok párhuzamos univerzum létezik, hogy lényegében minden időpillanatban minden tett, gondolat, történés újabb és újabb párhuzamos valóságokat generál. De szerintem ilyen nincs, ez szimpla emberi elvágyódás. Multiverzum helyett monoverzum van, csak ez az egy, szürke és reménytelen, kicseszett valóság létezik, amiben nekem nem jó, a világnak nagy átlagban még szarabb, de amíg van kaja, pia, pornó, és lehet kit utálni, addig otthon érezzük magunkat benne.

És eme lehangoló magasztostalanság pusztán arról jutott eszembe, hogy már megint híreket fogyasztottam, pornó vagy C-kategóriás űrhorror helyett, és látám, hogy a világ ezen a héten is megérett a pusztulásra. pedig még csak hétfő van, mint az közismert.

És most nem is a háború a szomszédban, hát istenem, az emberek bizonyos rang felett és szint alatt mindig is szerették ágyúzással intézni a frusztrációikat, hanem a mocsok, ami itthon lecsapódik belőle. De hát durvul a kampány, a kormányhitű médiákokban meg egyre inkább megnyilvánul a világ monoverzum természete, miszerint nekik mindenről az jut eszükbe, a háborúról is. Igen, a Gyurcsány. 

A Háttérhatalom lokális főgonosza, aki háborúba akarja sodorni az országot, miközben lassan visszatérnek a róla elnevezett korszak algonoszai, akik mindeközben hasznot húznak az ukránok tragédiájából, bár az nem világos hogyan. Biztos a rezsicsökkentéssel van kapcsolatban. Az viszont a Napnál ugyan kicsit kevésbé, de azért elég világos, hogy genetikailag hazaárulók, akik hátba döfik az országot, azaz a Felcsúti Uradalmat, és Paks II. helyett a buzulást támogatják, az óvódások nemváltó műtéteivel együtt.

De hát durvul a kampány, és évtizednyi  putyin-kultusz ápolgatás után, a Négyszáz Forintos Euró Napján mégsem lehet annyit benyögni, hogy benzin, étolaj meg csirkefahát. Mert azt azért sokan érzik, hogy ez a rezsicsöki und farhát narratíva nem lesz sokáig tartható, és egyébként is, a negatív kampány eddig is gyakran bejött, némi karaktergyilkosságtól meg pláne kap fogni egy vajszínű árnyalatot. És hát mit is lehet tenni, ez az ellenzék ez tényleg hazaáruló, többen látták tegnap a Zajos Márkit, vagy kit, hazát árulni  vásárhelyi piacon. Lehet hogy még misén sem volt, a nagy árulás közben.

Pedig máskor ilyenkor már rég dübörgött az önmaguk fényezése is, fideszkádéenpés jelöltek már félóránként adtak át egy óvodást, vagy avattak fel száz méternyi bicikliutat, ami csekély másfél milliárdért vezetett egy kukoricatáblába. Most meg csak néhány felújított napközis tanárnő, egy-két orvosi műszer a körzeti állatorvosnak, meg hogy ők, csak ők képesek megóvni fantasztikus eredményeiket. Amik annyira fantasztikusak, hogy nem is lehet dicsekedni velük, simán csak el kell hinni, hogy vannak (például a szomszéd faluban, ha már itt nem látszanak) és nem pusztán a fantázia termékei.

És amilyen vacak hely ez egyetlen valóság, nekik még az is jól jön, ha a közelünkben ágyúznak, a csatazaj elnyomja, hogy milyenek is, és nem kell többet vitázni, érvelni meg ilyen faszságokkal szórakozni. Csak oda köll csapni a vakkomondort, hogy ezek a szemetek a frontra küldenénk fiataljainkat. Persze csak nemváltó műtét után, az ellenség megtévesztése végett. Valamint Gyurcsány!

Az unalom-aktualizáció

Sokáig abban a hitben éltem létezni (izé, voltam lenni), hogy a főzős műsoroknál unalmasabb tartalmat a hagyományos tévék (de a jutyúb is se) bír előállítani. Hisz az ember vagy éhes, és akkor elkapcsol, mert csak idegesíti a vércukrát a pinceszinten, vagy nem éhes, és akkor elkapcsol, mert unalmas azt nézni, hogy valaki lassan, de határozott mozdulatokkal leégeti a mártást, illetve emfatikus nyögdécselések közepette gesztikulálja lelkesre magát, hogy emmberekk, ez a cukkíni, ez fantassztikuss!

Ennek alváltozata a süti-konteszt kontent, amikor javarészt brit kontextusban, unatkozó egyetemisták, kapuzárási pánikban szenvedő pasik, és nyugdíjas háziasszonyok versengenek, hogy ki tud rondább tortát sütni, ami aztán szétesik, amint valaki villával illeti. Teszik ezt valami festőien unalmas vidéki környezetben, miközben szálkásra aszalódott nénik és ijesztő celebek szakértő zsűriként olyanokat mondanak, hogy "hát nem tudom, de ennek a piskótának a textúrája lehetett volna kicsit közelebb a gipszkartonhoz... így nem lehet vele szigetelni a tetőteret" Múltkor belenéztem egy ilyenbe, és komolyan  csodálkoztam, hogy nincs náluk ilyen köpővödör, amit a borkóstolókon használnak, hogy abba köpjék vissza a tejszínes epret, miután jól megforgatták a szájukban nekik.

Viszont rájöttem, hogy a sütiműsorok kész akciófilmek a kertészkedős izékhez képest, amik persze szintén nagybritán médiahulladékok. (Nemtom, biztos van arra a valami az ivóvízben, mikor sokszor arra bóklásztam, már második naptól kezdtem indokolatlanul bírni kezdtem az egészen unalmas parkokat is, többször jártam a Kew Gardensben, sőt egyszer még a kertészeti múzeumban is. Egy én!)

De itthonról nézve még háttértévézésnek is vacak egy ilyen műsor, ahol nyugdíjas nénik, meg egy-egy műsorvezető (akinek már az óvodában is a sótlan volt a jele) egy órán lelkesednek visszafogottan, hogy milyen érdekes pázsitfüvek is nőnek a néni hátsó kertjében, elöl meg jé, virágok vannak, ami egy előkerttől ugye teljesen szokatlan. 

Néha komolyan az az érzésem (abban az öt percben, míg keresem a távirányítót), hogy ezek nem csak beszélnek a fűről, de szívják is, ezért van, hogy olyan mosolygós belassultsággal tudnak lelkesedni azért, hogy kék a fű és zöld az ég, vagy valami hasonló. A minap az egyik Sótlan Pasas például attól esett katatón extázisba (csak semmi szex, angolok vagyunk!), hogy egy csapat kivezényelt iskolás elültetett néhány csúnya gazt valami park szélén (nyilván, hogy azért ne legyenek feltűnőek), és belevigyorogta a kamerába, hogy fú, most biztos szerzett néhány ifjú rajongót magának(!), meg a cserjéknek...

Na, itt találtam meg végre a távirányítót.

Jó, hát hobbinak biztos érdekes... (kertesz.blog.hu)

A Nagy Marsi Manipuláció

Igen, az eredeti ilyet még 1938-ban követte el Orson Welles. Ő ugye H.G. Wells Világok harca című regénye alapján csinált egy rádiójátékot, gyakorlatilag hírműsornak álcázva. (Wells-Welles, véletlen? Aligha, nem lehetnek véletlenül mindketten velszi bárd...)

Mire az amerikaiak tömegével fogták menekülőre, hogy baszki emberek, jönnek a marslakók, és nem virágot hoznak, meg bonbont, hanem ipari léptékű tömegpusztítást. Jó, hát be lehettek volna már szarva kissé, hisz nem volt messze a második világ háborúja, bár nem hinném, hogy '38-ban, mondjuk New Yorkban tömegek tartottak Hitlertől, vagy aggódtak volna Csehszlovákia feldarabolása, esetleg az Anschluss miatt. (Bár ha valahol, akkor már leginkább New Yorkban.) Egyszerűen arról volt szó, hogy a széles néprétegek megszokták, hogy amit megír az újság, meg amit bemond a rádió (mit bemond, tudósít róla!) az úgy van, a marslakókról meg már amúgy is rég írogattak az olcsó sci-fi magazinok, tehát tényleg csak annyi kellett, hogy bemondja a rádió is. Herbert George Wells könyvét meg valószínűleg túl kevesen olvasták ahhoz, hogy ne essenek pánikba komplett lakótömbök és kertvárosok, egy akkor immár negyven éves, és relatíve ismert fikciótól.

De most nem ez a téma, csak hosszabb lett a felvezetés. Mert a napokban újra néztem A nagy marsi háború 1913-17 című ál-dokumentumfilmet, csak mert épp elém került. És hát ennek is az a lényege, hogy színészek által játszott "történészek", "szemtanúk" meg manipulált első világháborús felvételek segítségével, úgy mesélik el a sztorit, mintha a Wells-féle marslakókkal vívta volna meg a Nagy Háborút (tényleg, az I.vh. az angolul the Great War)  nyugati világ. És bár az Orson Welles-féle eset tényleg maga a Nagy Médiatörténeti Példabeszéd, a regény meg lassan 125 éves, sokaknak ennél sem esett le, hogy mit is látnak. 

geekz.444.hu

A kommentelőből lett autodidakta filmkritikusok ezúttal történésszé is guglizták magukat, és felháborodottan írogatták (na ja, úgy nyolc éve, mert 2013-as a műalkotás), hogy ekkora egy baromságot, hát ez nem is úgy volt! Irónia-faktor kihúzva, tanulságokkal nem is kell foglalkozni, az meg hogy mennyire bődületes módon posztmodern az egész, eleve értelmezhetetlen kifejezés. Számukra. Poszt-miafasz?

Post-truth, hogy még egyet tekerjek rajta, ez lenne a film mai tanulságának forrása, avagy hogy mennyire működőképes lehet egy efféle szándékolt manipuláció. Pláne ha rosszindulatú, mint ahogy ezt a mostani háború kapcsán is láthatjuk. (Na bumm, megint nem sikerült megúszni a témát, csak nehogy újranézzem A halál 50 óráját...)

Ám ez tényleg nagyon profi, jól összerakott darab, láttunk már ilyet (emlékszik még valaki arra, hogy Az igazi Mao?) de részemről ezt nehéz megunni. A sci-fin belül is külön alműfaj az alternatív történelem, a mi lett volna ha? tematika, úgyhogy én bírom nagyon a lövészárkokat támadó marslakókat is. Pedig ezt a cuccot a History Channel követte el, akik azért pont ebben nem erősek, ilyen ufóvadász, meg autófelújítós-zálogházas sorozatokat toltak akkoriban végtelenítve.

De ez szerencsére nem az, ráadásul az eredetiben Mark Strong a narrátor, a marsiak meg gusztustalanul csáposak, szóval mi kellhet még?

Felülír

Értem persze, hogy mediatizált egy mocskokban élünk, de ez a mocsok egyre inkább egytémájú. Mikor úgy két éve jött a covid, hirtelen már nem is lett akkora rém a klímakatasztrófa. Azaz Vírus - Greta Thunberg: 1-0. Aztán - legalább is nálunkfelénk - jött a választási kampány, és a primitív miniferizés mögött már alig látszottak a járványadatok. Aztán mindent letarolt a háború, ha konkrétan nem is, de a szimbolikus térben feltétlenül.

Van persze kampány is, de leginkább csak a putyinozás kontextusába, meg hogy a felcsúti döbrögi naponta máshová helikopterezik, katonai egységek megtekintése céljából, mert valójában az efféle politikusoknak az van beakadva, hogy a fő dolguk ilyenkor a megtekintés. Mintha tudnának szemmel verni, vagy mondjuk szemmel haderőt reformálni. Az ilyen tekintések közben pedig kötelességüknek érzik, hogy ostoba közhelyekkel öblögessék képen a választópolgárokat, de hát kampány van, az istenit is!

És ha csitul, vagy épp állandósul a háború, egy idő után már az sem fog túl sokakat érdekelni, mint ahogy Afganisztán vagy Irak sem érdekelt egy után már szinte senkit, csak ha épp látványosan szabadult el a pokol.

Úgyhogy én pár hónapon belülre várom az űrlényeket, és ha közelednek, lehet, hogy lemegyek tartós tejért is.... Elvégre a téma az utcán lever.

Szerencsére a tej

Van annál jobb történet, mint mikor Fater leugrik tejért, mert hát a reggeli kukoricapehely, nem az igazi nélküle? És jönnek a csápos zöld űrizék: Lények...És Fater dolga innentől megmenteni a Földet? Neil Gaiman ilyenkor is óriásit bír menni, pedig tudja fene, lehet hogy tényleg bírom az Urban Fantasyt? A mindennapi sztoriból földöntúlit facsarást? Aha, lehet.

Az van, hogy kis Shalman Rushdie-szünetben épp ezt a könnyedséget fogyasztottam, Skottie Young zseniális rajzaival, néha rám fér. Ahogy rátok is, csak szólok!

Heti kulturális ajánlókat hallották nézni, kedves olvasók, mindjárt politizálok is egészen, mert részben nem lehet. De szerencsére a tej.

https://chrisriddellblog.tumblr.com/